Thury Zoltán összes művei (1. kötet) - 04

dühbe jött, láza is volt, mert ugy ráordított a szegény öregre, hogy az
majd leesett a lábáról.
--Hol voltatok te barom! Beszélj!
--Kocinski urnál.
A tisztek elfordultak. Demetert megragadták a kozákok s amig az ember
százig elszámlál, Demeter már meg volt halva.


A VACSORA

Csendesen ültünk a kávéházban, egy kis lengyel-magyar sziget a nagy
német óceánban; csupa idegen gondolkozásmódu, előttünk épp olyan
érthetetlen emberek között, mint ahogy ők képtelenek minket megérteni.
Valósággal ostobák vagyunk egymásra nézve. Ők elképednek azon, hogy egy
hevesvérü, hirtelenbeszédü lengyel "czudar"-nak nevezi Bismarckot, vagy
keserüségében sírva beszél Szibériáról. Lehet más igazság is, mint a mit
a történelem csinált? És ez a sápadt, villogó szemü ember képviseli ezt
a másik igazságot? Hihetetlen, igazán hihetetlen. Néha valamelyik
ismerős közülük leül a lengyel asztalhoz s ki is mondja a maga
véleményét arra a kisebbségre, amely képtelen nyugton maradni három nagy
birodalom nyomása alatt. Mit akarnak?--magyarázzák meg neki--és
elkezdődik egy heves tüzzel, keserüséggel teli verekedés a szavakkal. Az
asztal köré gyül a publikum, a pincérleánynak egész tömegen kell
áttörnie magát, ha valaki vizért kiált. A billiárdozók leteszik a dákot
s a nagy lármára kiváncsian néznek be az utcáról az emberek.
Tegnap is igy esett, nagyon összevesztek a lengyelek a németekkel,
ökleikkel verték egymás előtt az asztalt s néha a nagy zürvavarban nem
lehetett tudni, hogy ki beszél. Mikor legnagyobb volt a riadalom, egy
kis, őszes ember erőszakolta át magát a publikumon, előbb kiköhögte
magát, mert nagyon megszorongatták, mig az asztalig eljutott s németül
kezdett beszélni.
--Lengyelek az urak?
Mikor megmondták, hogy igenis lengyelekkel van dolga, egyszerre
lengyelül beszélt tovább s mi csak pár szót értettünk meg abból, amit
mondott:--liberal, szoczial, egy lengyel ujság czimét és hogy
oroszokról, lengyelekről, Varsóról beszélt. A lengyelek tágra nyitott
szemekkel, csodálkozva hallgatták. Egy nagy pózeni fiu, akit a többiek
tagbaszakadt volta s harczias bozontos bajusza miatt _jenerál_-nak
hivnak maguk közt, nem tudott elfojtani egy-egy indulatos kifakadást s
meghatottan méregette maga mellett a kis, szürke embert. Az egyik
lengyel egyszerre felugrott az asztal mellől s elveszve a nagy
indulatokban, szinte öntudatlanul, felállásra kényszeritette a kis
jövevényt, s beszélni kezdett.
--Itt a bizonyság, nézzék ezt az urat, jól nézzék meg, lengyel
regényiró, költő és ujságszerkesztő; jól nézzék meg. Most szökött meg
Varsóból, a feleségét és gyermekét hozta magával, a harmadik gyermek,
egy kis leány, ott maradt, mert nem tudták hamarosan előkeriteni. Az
iskolában tanultam a verseit s most ... kell-e még több? Az önök poétái
palotákban laknak, a mieink pedig egy valamivel liberálisabb czikk
miatt, mint amilyen a mérték, futnak a rendőrség elől. Itt van ez az ur,
ez az önök találmánya...
A kis szürke ember majdnem az asztal alá zsugorodott, mikor körülnézve,
észrevette, hogy mindenki őt nézi. A lengyel fiatalember pedig szerette
volna, ha az asztalra áll, hogy jobban lássák s fogta a kabátját, hogy
el ne szaladjon. A _jenerál_ szitkozódott és sírt, nagy, esetlen
testében még mindig gyermek maradt az érzés, a körülállók pedig
lábujjhegyre állva néztek át egymás vállán, csakhogy jobban láthassák
ezt a nevezetes kis öreget. Egyszerre elhallgatott mindenki s lassan
oszlani kezdett a publikum. Mikor egyedül maradt a társaság, a kis ember
elmondta nagy szégyenkezve, hogy szörnyü nyomorban vannak, mindenük
zálogban van már, az asszony és a gyermekek ki sem mozdulhatnak a
szobából, mert egy-egy rongyon kivül nincs a mit magukra vegyenek. A
hotelier pénzt kér s ha legalább tiz márkát nem fizetnek le a
tartozásból, kidobja őket az utczára; ezért bátorkodott fölkeresni az
urakat. Pirult, szégyenkezett, de valahogy kinyögte, a mit mondani akart
s lesütött szemekkel várta, hogy mi következik most. A fiuk összenéztek.
Az, aki előbb a leghangosabban veszekedett, dühös sietséggel kutatta ki
a zsebeit, de nem talált bennük egy fillért sem s kényelmetlenül,
szégyenkezve nézett az öregre, mintha bocsánatot kérne azért, hogy igen
szegény. Mindenki hallgatott. Az öreg ember arczán látszott, hogy
szörnyen megbánta már a kisérletet, végre is a _jenerál_ törte meg a
csendet, vette a kabátját s menni készült.
--Kérem, csak egy keveset várjon itt; azonnal jövök.--Mikor visszajött,
nem volt már felsőkabátja. Karonfogta az öreget és vitte magával, ugy
látszott, mintha a hóna alá vette volna, a kis ember majd eltünt
mellette. Az uton megbeszélték a dolgot.
--Van egy márkám és ötven fillérem--kezdte a _jenerál_. Megosztozunk
rajta. Hányan vannak?
--Négyen.
--Nyolcz kenyér: huszonnégy fillér, a többiért hideghust veszünk.
Menjünk az én hentesemhez, udvarolok a leányának, majd sokat ad. Van
gyertyájuk?
--Nincs.
--Akkor azt is kell venni, de gyertyát kapok hitelbe is, azért nem kell
pénzt adni.
Hosszu lábaival akkorákat lépett, hogy a kis fáradt ember alig birta
követni. Közben megvásárolta a gyertyát, hust, kenyeret s a hotel
kapujában odaadott mindent a vendégnek. A kis szürke ember azonban nem
akarta elbocsátani. Nagyon hálás volt, meg akarta neki mutatni a
családját, meg talán arra is gondolt, hogy beigazolja a nyomoruságát,
nehogy azt higyjék, hogy hazudott. A kapus kedvetlenül nézett végig
rajtuk, kellemetlen, kopott embereken s kopogásukra egy csinos arczu, de
beteges szinü asszony nyitotta fel a szoba ajtaját.
A gyermekek, mint valami éhes farkaskölykök, egyszerre nekiestek az
ételnek, nem sokat törődve azzal, hogy ki vette. Az asszony nem tudott
rendet tartani közöttük, az apjuk egy-egy szigoru pillantást váltott
velük, de azok figyelembe se vették s a _jenerál_ tanácstalanul,
ügyetlenül állott még mindig a szoba közepén.
--Kenyeret még! Kolbászt, sok kolbászt!--kiáltották a gyermekek s
ökleikkel taszigálták az apjukat.--Az odaadta nekik azt is, a mi éppen a
kezében volt, csakhogy hallgassanak. Az asszonynak alig jutott valami, a
kis éhes rablók mindent elvettek tőle. Egyszerre azonban elszégyenlették
a kapzsiságukat, észrevették, hogy igazságtalanul osztották fel a
vacsorát s visszaadtak egy-egy falatot az anyjuknak. Értelmes arczukat
odadörzsölték a sovány karjához s kétfelől is nógatták nagy szeretettel:
--Egyél mama, egyél, édes!
A férfi csüggedt, sötét arczczal bámult rájuk s visszafojtotta a
sóhajtását, hogy ne zavarja őket. A _jenerál_ az ágy szegletére ült s
ugy összehuzta magát, mintha nem akarná észrevétetni, hogy itt van. Nagy
fejéhez mérten aránytalanul kis szemeivel a gyermekek felé pislantott
néha s megijedt, amikor egyet nyikorgott sulyos teste alatt az ágy
deszkája. Érezte, hogy alkalmatlan, de nem tudott hamar alkalmas okot
találni arra, hogy elillanjon. Szerettek volna beszélni, de nem tudtak.
Nagyon idegenek voltak egymásnak. A _jenerál_ a maga naivságában is
megérezte, hogy zavarná őket, ha kérdezősködnék; egy pillanatra azt
hitte, hogy átlát a két előtte ülő alak koponyáján, s mint egy zsongó
méhsereg, ugy tünt fel előtte a kis szomoru ember fejében a sok gond,
baj, hozzá nem szólt volna a világért. Az asszony szótlanul ült az
asztal mellett s hálásan nézett az idegenre, a miért nem háborgatta. A
gyermekek egy durván összeszegezett ládára ültek le a sarokban s egymás
között suttogtak valamit. Az asztalon füstölögve, unalmasan pislogott a
hosszu, vastagbelü gyertya s ugy tánczoltatta a falon az árnyakat,
mintha zsinegen rángatták volna a négy fekete foltot valami
bábszinházban. Végre a férfi szólt, csak azért, hogy valamit mondjon.
--Egy nap megint a hátunk mögött van.
Az asszony sóhajtott és elfordult a gyermekek felé, mintha valami dolga
lenne velük. A kisebbik fiu mosolyogva ránézett s bámulva kérdezte:
--Miért sirsz?
Az asszony zavarba jött, védekezett, de nem birta ki sokáig, egyszerre
hangosan kezdett sírni. A _jenerál_, mintha csak engedelemre várt volna,
hogy beszélhessen, hozzáment, ügyetlenül motyogott, hogy: nem lesz
mindig igy és hogy megsegít az Isten, s mert nem tudta szóval elmondani,
a mit gondolt, nagy tenyeres kezeivel ügyetlenül kalimpált a levegőben s
azután már csak nyögött, erőlködött, hogy valamit mondjon.
A gyermekek elkomolyodtak, kutatólag néztek körül s a nagyobbik
visszatolta öcscsét a sarokba, a mikor kiváncsian előre tolakodott.
Nagyon rosszul érezték már magukat valamenynyien. Örültek, mikor a
_jenerál_ hirtelen elhatározással a kalapja után nyult s elment:
legalább egyedül maradhatnak. A kis szürke ember lekisérte a vendéget.
Szótalanul, lassan haladtak le egymás mellett a rossz lépcsőn s csak az
első emeletnél állottak meg egy szóra.
A _jenerál_ akart valamit mondani, de nagyon nehezen ment a beszéd.
Százszor bocsánatot kért és még se mondott még semmit, végre előkereste
mellényzsebéből a maradékpénzt s a kis ember markába nyomta. Ujra
hadonázott lapátkezeivel a levegőben, mert anélkül nem lehet értekezni.
--Holnapra, reggelire, délelőtt majd dolog után látunk...
A szegény ember szégyenkezve huzta be vállai közé a fejét s
elkényszeredve kinálgatta vissza a pénzt. A _jenerál_ azonban nagy
esküdözéssel fogadkozott, hogy neki kimeríthetetlen hitele van, annyit
ehetik felirásra, amennyit akar s voltaképpen nagy teher rá nézve, ha
pénze van. Nem tud vele mit csinálni.


A MINISZTER VENDÉGEI

A miniszter a napokban levelet kapott egy hajdani iskolás társától,
Szüts Tamástól. A levéliró igy kezdte a mondanivalóját: "Mélyen tisztelt
Kegyelmes Barátom Ur"--s elmondta, hogy addig is, mig a hivatalos irást
megrajzolná az ottani polgári iskola rajztanára, értesíti, hogy a város
megválasztotta diszpolgárának, és egy hét lefolyása alatt jönnek a
deputáczióval. Ő mint polgármester, szintén fölrándul ez alkalomra s
örömmel ragadja meg az alkalmat, hogy kegyelmes barátját
tiszteletteljesen üdvözölhesse. Hiszi, hogy nem méltóztatott még
teljesen elfelejteni a várost, melyben született, amelyben együtt
iskoláztak s amely most a díszpolgársággal leróni igyekezett
háládatosságának egy kis porczióját.
A kegyelmes ur egy perczig azon gondolkozott, hogy mi is hát voltaképpen
érdeme a díszpolgárságra--és rájött, hogy semmi. Szégyenlette magát a
levél elolvasása után, mert bizony igazán elfeledkezett erről a kis
fészekről, Szüts Tamásról, meg a többiekről. Mosolygott, ujra elolvasta
a levelet s hátradülve székében, teljesen átengedte magát az emlékeinek.
Lassankint megformálta magának az egész kis várost, a milyen most lehet,
Szüts Tamást, a ki nyurga, a sok tanulástól meggörnyedt diák volt s most
bizonyosan még hosszabb s még görnyedtebbé tette hátát a sok városi
gond. Kellemes meleg töltötte el a visszaemlékezésben s pajkos örömet
érzett a Szüts Tamás látogatásán, mig arra gondolt, hogy nagyon kellemes
lesz össze-vissza kérdezősködni a deputáczióban. E perczben annyira
megszerette ezeket a régi jó, becsületes embereket, hogy türelmetlen
lett s szerette volna, ha mindjárt benyitnak az ajtón.
Nem kellett sokáig várni rájuk, a másik hét szombatján már megjelentek.
A kegyelmes ur kiment eléjük az előszobába és Szüts Tamást rajta kapta
azon, hogy még utoljára elolvasta a beszédét, melyet hozzá akart
intézni. Erre azonban nem volt idő. A kegyelmes ur karonfogta, boldogan
megveregette a hátát egy öreg urnak, aki szintén a deputáczióhoz
tartozott s vitte őket befelé. Utánuk ment egy harmadik ur is, aki a
diplomát szorongatta a kezében. A miniszter csak akkor vette észre, hogy
ezt is a város küldte fel, mikor már be akarta csukni előtte az ajtót s
szeme a polgármester kétségbeesett tekintetével találkozott.--Aha! Tehát
háromtagu a küldöttség, gondolta magában s mosolyogva, kézen fogva
vezette be a künnrekedt szalonkabátos urat.
Szüts Tamás hozzá akart fogni a beszédhez, de a kegyelmes ur útját
állotta a jó szándéknak. Elvette az oklevelet s maga se értette, hogy
miért olyan boldog, de ugy érezte, hogy össze-vissza csókolná Szüts
Tamást, ha egyedül volnának. Hasonlított egy ismeretlen boldogságba
cseppent diákhoz, végigömlött rajta az öröm, kisugárzott a szemeiből, az
arczából. Aki a diplomát hozta, szerényen hátrahuzódott. A miniszternek
nagy jó kedvében pajkos, diákos ötlete támadt, s hozzáment és bemutatta
magát, megmondta a nevét és hozzátette azt is, hogy mi a foglalkozása:
magyar királyi miniszter.
A meglepett uri ember kapkodott, ijedten nézett két társára, mintha
tanácsot kérne s szintén bemutatta magát.
--Becski Samu igazgató-tanító.
De már másfelé járt a kegyelmes ur, a Szüts Tamás kezét szorongatta s
nevetve mérte végig.
--Jó husban vagy, öreg...
--Hál' istennek, hát igazán nem kegyeskedtél megfeledkezni...
--Dehogy, dehogy.--Van-e feleséged?
--Van.
--Hát gyerek?
--Az is.
--Hány?
Hogy hány a gyerek, azt már nem hallotta, mert a mint a mellette
feszengő öregre nézett, egyszerre eszébe jutott, hogy ki is voltaképpen
ez az úr. Elkomolyodott, kedves emlékek támadtak föl a lelkében, könyek
gyültek a szemeibe és sóhajtott.
--Alig, alig ismertem meg, Babarczy bátyám. Jól tette, hogy eljött. Él-e
még a néni?
--Csak betegeskedik szegény feje.
--Hát a műhely?
--A fiamnak adtam, én már penzióba tettem magamat.
--Jól megy a munka?
--Nincs panasz rá.
Elhallgattak. Az igazgató-tanító keveset értett az egészből, ő később
származott be a városkába A másik három ember boldogan mosolygott,
egyszerre összeomlott közöttük minden korlát, meghatva, könyes szemekkel
nézegették egymást. Az öreg Babarczy asztalosmester a szemeit törölgette
s apránkint eldicsekedett mindazzal, mire az uton elkészült.
--Megvan még a gyalupad, kegyelmes ur, amin gyalulni tetszett. A gyalut,
mindjárt hogy el tetszett kerülni tőlünk, a fiókba tette a feleségem
emlékbe. Nagyon szerette a kegyelmes urat...
--Hát szilvaizes pánkó van-e még a világon, Babarczy bátyám?
A kegyelmes ur kis diák korában mindennap átjárt az öreg Babarczy
műhelyébe alkalmatlankodni. Gyalult, furt, faragott, elfáradt a nagy
munkában s jóllakott a mesterné asszony hires lekváros pánkójából. Most
egyszerre az ötlött az eszébe s az a gyermekes reménye támadt, hogy
talán hozott magával vagy egyet a zsebében. Egy lekváros pánkóért a
régiek közül örömest lemondott volna egy udvari ebédről.
Az öregnek felragyogott az arcza s boldogan hadart.
--Meg, meg, megmondom az asszonynak, hogy még emlékezni kegyeskedik a
pánkójára. Nagyon boldog lesz. Ha tudná, hogy mi itt most miről
beszélünk!
Az igazgató-tanító kelletlenül szorongott. A kegyelmes ur észrevette ezt
s hamarosan pár kérdést intézett hozzá.
--Hány iskolaköteles van a városban?
--Háromszáznyolczvannégy.
--Sok a mulasztás?
--Szigoruan járunk el, kegyelmes uram.
--Nagyon helyesen.
Az idegennel szemben egyszerre miniszteri sablon lett belőle s ujra
felderült az arcza, mikor visszafordult a két régi ismerőshöz.
--Nálam ebédeltek ma, öregem, ugy-e Babarczy bátyám.
A két ismerős majdnem ujjongott örömében, nem tartottak már meg semmi
formát, csak a régi jó barátok voltak. Kényelmetlenül néztek össze,
mikor eszükbe jutott az igazgató-tanító, de a miniszter egyszerre
kisegítette őket zavarukból.
--Igazgató urat is szivesen látom.
Mindjárt át is vezette az urakat a lakásába s négynek teríttetett. A
Kaszinóból hozatta át az ebédet s a három régi ismerős pillantásai
összeölelkeztek az ételek gőzében. Mosolyogva kinálgatták egymást, sokat
koczintottak s az öreg asztalosnak sokszor eszébe jutott a felesége. A
miniszter kiolvasta a szemeiből, hogy mire gondol s olyan falusias jó
kedvében volt, hogy elérzékenyült s egy pohár pezsgővel felköszöntötte
Babarczyné asszonyt. Áthajoltak az asztalon s ugy beszéltek egymáshoz. A
házigazdát minden érdekelte, a mi ujságot csak mondtak. A református
templomot újra fedték, az öreg kántor helyett uj énekli már a
zsoltárokat, a Zsoldos-utcza most már hosszu, kinyulik egész a határba,
tavaly fölépült az első kétemeletes ház, a vén városi mérnök leánya
férjhez ment a járásbiróhoz, mind, mind nagyon érdekes dolog. Egy-egy
perczre elhallgattak, máskor meg, hiába integetett az igazgató-tanító,
egyszerre beszélt a két vendég s a miniszter hátradőlve a székén, nedves
szemekkel hallgatta őket.
--Édes jó parasztjaim--gondolta magában s hagyta, hogy beszéljenek, ő
csak hallgatott s ha az igazgató-tanító ur nem lett volna ott, egyszerre
ölelte volna magához mindakettőt. Becsületesség, jóság, egyszerüség
sugárzott le az arczaikról, ez ugy hatott reá, mint egy pohár
kristálytiszta forrásviz.--Édes jó embereim--ismételte magában sokszor
áradozva.
Az inas zavarta meg őket. Belépett és komolyan, mint a ki elítéli az
ilyen kirugásokat, jelentette:
--A miniszterelnök ur ő excellencziája várja a kis szalonban a kegyelmes
urat.
A kegyelmes ur átment a kis szalonba s komolyan néztek össze a vendégek.
Suttogva szólott az igazgató-tanító:
--Lehet, hogy áthozza és bemutat neki.
--Már hogy gondol ilyent--utasította rendre a polgármester.
--Valami nagy baj lehet az országban, ha még az ebédnél sem hagyják
szegényt nyugodni--mondta az asztalos.
A többiek ráhagyták, hogy bizony meglehet, komor idők járnak.
Mikor visszajött a kegyelmes ur, szerették volna leolvasni az arczáról,
hogy baj van az országban, de éppen ugy mosolygott, mint előbb, csupa
megelégedés, öröm öntötte el, mikor ujra megpillantotta a vendégeit.
A polgármester mindjárt el is mesélte, hogy egyszer-másszor vele is
megesik, hogy a főispán megzavarja az ebédet, pedig hát az embernek
egyéb nyugalma sincs, csak éppen amig eszik.
--Legjobb az iparos dolga, senki se parancsol neki--véleményezte az öreg
Babarczy s nem tudott elfojtani egy sajnálkozó mosolygást, a mint
végignézett a hivatalnokokon. Az igazgató-tanító meg előhozakodott, hogy
neki is vannak néha kellemetlenségei a tanfelügyelővel, de ezt már nem
hallgatta senki, a vendégek és a gazda hallgatva gyönyörködtek egymásban
a jó ebéd után s csak egy kézszorítással mondták el egymásnak a jó
kivánságot, hogy: egészségére adja Isten, a mit megevett.
Az igazgató-tanító aztán odahaza ilyenformán adta elő a dolgot:
--A miniszter látta, hogy bennem tanult emberrel van dolga, meghívott
ebédre, a másik kettővel nem tudott mit csinálni, hát azokat is
meghivta, pedig mondhatom, hogy igazán illetlenül viselték magukat,
különösen az öreg Babarczy. Előre megmondtam, hogy nem kell mesterembert
küldeni föl a kegyelmes úrhoz.


A HATODIK

Egy kis szünet után--talán pár hét lehetett mindössze--ujra láttuk, hogy
a Veressék háza előtt megjelenik az öreg Bojth doktor ócska batárja. Az
öreg ur besántikál a házba, a vén lovak bóbiskolva dőlnek neki a rudnak
s a nemkevésbbé kiszolgált fehérhaju, ősz bajuszu kocsis pipára gyujt a
bakon. A kik arra mentek, részvéttel jegyezték meg, hogy: Veresséknek
ujra betegük van.--Félóra mulva kijött az öreg Bojth, Veress elkisérte a
kocsiig s türelmesen hallgatta, a mint motyogva magyarázott valamit:
kávéskanállal kétóránkint, azután jön a por ostyában, erős leves,
csirkehus, a többit aztán elvégzi az Isten. Veress ráintett a fejével,
hogy: igen, a többit majd elvégzi az Isten, s azzal visszament a házba.
Az öreg doktor fölkapaszkodott a kocsiba, a kocsis hátrafordult, de nem
azt kérdezte meg, hogy hova mennek, hanem az indulás előtt még
bizalmasan, öregesen elbeszélgettek egy keveset. Az egyik ló
hátrafordult s megnézte, hogy fölült-e a gazda s amikor látta, hogy
csakugyan benn van már a kocsiban, odakoczintotta a fejét a másik
koponyájához, mintha mondta volna, hogy: no már most induljunk, öreg
czimborám--s el is indultak. A kocsis meg kérdezősködni kezdett:
--Melyik beteg?
--Most a Jenőke.
--Mi baja van? meghal?
--Meg.
--Ez lesz a hatodik halál náluk mostanában.
Az öreg doktor előbb mintha számítgatott volna magában, de aztán intett,
hogy igen ez lesz a hatodik. A kocsis előrefordult, rászólott a lovakra:
gyí hé!--s tovább mentek.
Most, sok év után, ha visszaemlékezem a Veressék házára, hiányos,
zavaros kép áll elém. Nem igen emlékezem már, hogy hány szobájuk volt s
négy-e vagy öt ablakon át világított be hozzájuk az utcza felől a nap,
de amint rájuk gondolok, rögtön az orromba csap a házuk szaga, az az
orvosságszag, mely beleette magát a falba, butorokba, szőnyegbe,
függönybe s a mely elkisérte Veresséket mindenhova. A gyerekek elvitték
az iskolába, Veress a hivatalba s az asszony a piaczra, boltba, soha ki
nem fogytak belőle. Szük előszobán át kellett belépni a lakásukba. Mióta
csak emlékezem, mindig ott állott egy nagy zöld függönyös szekrény, ebbe
hordták ki az üvegeket, skatulyákat, amiből már kiitták, kiették az
orvosságot. Volt ott kék, vörös, zöld, sárga üveg, _kétóránkint,
óránkint, félóránkint_ felirattal s lassankint tele lett velük minden
polcz. Ha félrerebbent a függöny, végigfutott az ember hátán a hideg. A
patikárius, jólelkü öreg ur, egyszer majdnem kidobta a Veressék
cselédjét.
--Vigyetek már a henteshez is valamit a pénzetekből!--kiáltotta reá és
majdnem elsirta magát, mikor a cseléd elmesélte, hogy ilyen unalmas
szolgálata soh'se volt. Inkább menne a kórházba, mert ott legalább
tudná, hogy hol van.
Akkor az öreg asszony volt beteg. Napjában tizszer is át kellett emelni
egyik ágyból a másikba, vele volt elfoglalva az egész család. A gyerekek
lábujjhegyen jártak, suttogva beszéltek s a félesztendő alatt, mig
nagyanyjuk a halállal küzködött, megránczosodott a képük s elfeledték
azt, hogy gyermekek. Veress megpróbálta kivinni őket a mezőre, hogy
ugrálják, kiabálják ki kedvükre magukat, de ezek a kis öregek nem éltek
a szabadsággal. Az apjuk sóhajtott, nem erőszakolta a dolgot.
Aztán beteg volt ott mindenki. Alig vitték ki az öreg anyót, az ujra
áthuzott ágyba lefeküdt Veressné. Az öreg Bojth doktor kocsija megint
megállott a ház előtt, az öreg ur rendelt valamit, ujra jött, ujra ment
s a lovak ugy beletanultak már a mesterségükbe, hogy maguktól
megállottak a Veressék háza előtt akkor is, a mikor véletlenül odabenn
nem is volt beteg. Sokszor megesett, hogy ketten is nyomták az ágyat,
ilyenkor nem kellett társaságról gondoskodni a beteg számára,
átbeszéltek egymáshoz. Közben ki-kiszegezték a kapura a fekete posztót,
feltüztek rá gombostüvel egy gyászszegélyü czédulát, délután megjött a
városi, megyei tisztikar, kirukkolt a tüzoltóbanda s mint valami
keserves sírás, felhangzott az udvaron a Beethoven-induló. Ez volt az
egyetlen jajszó. A család már beleszokott a gyászába, nem tudtak sírni.
Veress mindig összébb esett, a gyerekek tekintetébe pedig a korai
komolysághoz töprengés, bámulás vegyült, kezdték nem érteni a dolgot. Az
öreg asszony után elment Veressné, egy pár gyerek, valami unokahug, s
szép csendesen egészen megtelt a zöld függönyös szekrény az előszobában.
Most Jenőke lett beteg, dagadni kezdett a torka s azt mondta, hogy
bajosan tud nyelni. A nagynéni, akit az anyát helyettesíteni hozott
magához Veress, tapintatos, gyöngéd módot keresett, amivel tudtára adja
a dolgot, de erre nem volt szükség.
--El kell hivni Bojthot--mondta Veress s egy kanállal leszorítva a
gyermek nyelvét, belenézett a torkába. Nem is volt nagyon megilletődve,
egy karosszéket hozott az ágy mellé, s szótalanul várta az orvost.
Sovány, fehér kezét rátapasztotta a gyermek homlokára, nézte maga előtt
a földet. Azon gondolkozott, hogy mi lesz most már belőle, ha az utolsó
gyermeke is meghal, miután teljesen elfogyott körülötte a család. Hogy
másként is végződhetnék a betegség, arra nem is gondolt, már megszokta,
hogy az ő betegei meghalnak. Rendbeszedte emlékében a halottait s mikor
a végére jutott, odasorozta már a beteg gyermeket is. A temetkezési
társaságokról ugy beszélt, mint akik szivesek voltak elkezelni mellőle a
familiát, s most a beteg gyermek mellett állva, nézve a vergődő kis
lázas testet, csak az bántotta, hogy ezt is azok az idegen emberek
fogják elkezelni. Miért? Olyan szépen elvinné ő maga az ölében, megásná
a sirt, addig lefektetné a pázsitra, beszélne hozzá:--mindjárt készen
leszünk, csak egy kicsit várj még, rögtön, rögtön, aztán odaadná a
földnek, legyen az övé. Az eszébe se jutott, hogy talán életben marad a
fia. Hogyan lehessen azt elképzelni, hiszen a többi is mind meghalt. Az
ő agyában egészen más filozófia fejlődött ki, mint a milyen a mienk, a
kiknél még mindig ujság s valami rendkivüli dolog a temetés,--teljes
megnyugvás a kényszerüségben s tagadása mindennek, a mi segíthetne.
A mikor az öreg doktor megirta a reczeptet s adott egy csomó utasítást
és a többit az Istenre bizta--mosolygott és kicsufolta magában az
öreget:
--Ilyen öreg lettél s mégsem tudod, hogy ez mind nem segít. Nem
szégyenled magad?--gondolta s szeretett volna a szemébe kaczagni.--Vén
ostoba! mondta, amikor becsapta mögötte az ajtót s komikusnak találta a
lovát, kocsiját, minden tudományát. Mikor másnap ujra eljött, azért
elébe ment, hallgatta amit mondott, mert ebbe is ugy beleszokott, mint a
hivatalba, vagy abba, hogy a nap bizonyos időszakaiban enni kell, de
magában kinevette s nem hitt neki egy szót se.
Amikor megint eljött a megyei és a városi tisztikar s a tüzoltó-banda,
bizonyos megkönnyebbüléssel adta át nekik a kis halottat eltemetni. Arra
gondolt, hogy már nem alkalmatlankodnak többet, nincs kit elvinni s
mikor arra a jó tréfára gondolt, hogy a doktor lovait ujra nógatni kell,
hogy tovább menjenek a kapu elől, behunyta a szemeit és mosolygott.


AZ EZRED
I.

Az ezredes éppen gyakorlatra készült, atilláját gombolta össze és
kinézegetett az ablakon, hogy elővezetik-e már a lovat. Kissé
türelmetlen is volt s már maga akart lemenni az istállóba, mikor az
előszobában beszédet hallott. Inasa igyekezett visszatartani valakit,
aki be akarta küldeni a névjegyét.
--Az ezredes ur éppen ki akar lovagolni, nem hiszem, hogy fogadna.
--Kisértse meg.
--Amint parancsolja uraságod--s a szolga befelé indult a névjegygyel.
Az ezredest zavarta volna a látogatás. Olyan izgatott volt a nagyobb
gyakorlatok előtt, mint egy kis hadnagy, aki először vezényel.
Fölnyitotta az előszoba ajtaját. Maga akarta megkérni látogatóját, hogy
jőjjön máskor, mikor azonban meglátta az előszobában álló fiatal embert,
egyszerre földerült az arcza s szives örömmel szólott hozzá:
--Ön az, jőjjön, jőjjön. Ferencz nem ismeri még, különben nem csinált
volna annyi czeremóniát.
--Kissé korán jöttem...
--Mindegy, mindegy... Adj konyakot.
A fiatal emberre kellemesen, de kényelmetlenül is hatott a nagy
szivesség. Az ezredes önkéntes korában szerette meg, mert jó katona volt
és kitünő lovas, de az olyan természetesnek tünt föl előtte, hogy valaki
jó katona és jó lovas, hogy nem tartotta ezt elég érdemnek arra a
megkülönböztetett jóságra, a mivel elhalmozta az öreg katona. Érezte,
hogy ügyetlen, amint karöltve vezette be a szobába ez a nagy tiszt s ez
bosszantotta. Igyekezett fesztelenül viselni magát, mintha ez a nagy
közelség egészen természetes lenne, de nem tudott erőt venni
tartózkodásán és hamarosan átgondolva a helyzetet, észrevette, hogy igy
van ez legjobban, Ez a nagy tiszt nem azért tünteti ki, hogy komázzék
vele. Szerényen állott meg előtte és alig akart leülni.
Az inas behozta a konyakos üveget. Az ezredes szembeült a fiatal
emberrel, mosolyogva nézegette az egészséges, piros arczát és türelemmel
várta, hogy mit akar. Mikor látta, hogy kényelmetlenül feszeng, s nem
tudja elkezdeni a mondanivalóját, segíteni próbált neki.
--No, mit hozott Kadar barátom a faluból? Lovat? Van eladó lova?
--Nincs, ezredes ur, a mi arra való volna, még fiatal; volna egy, de az
az anyám kedvencze, nem adhatom el.
--Egészséges ő nagysága?
--Az, igen...
--Hallottam, hogy gyöngélkedett.
--Meghütötte magát, de most már jobban van.
Akadozva beszéltek. Csak az arczára kellett nézni a fiatal Kadarnak s
rögtön látni lehetett, hogy nem azért jött, hogy az anyjáról és a
lovairól beszéljen. Az ezredes megint töltött az üvegből, s a mint
poharát a másikhoz koczintotta, mélyen belenézett a fiatal ember szemébe