Székelyföldi gyüjtés; Magyar népköltési gyüjtemény 7. kötet - 12

Megindul a királykisasszony, egyenesen megyen hozzá. Mikor belépett
lássa, hogy egy aranybölcsőbe, egy aranylánczczal Disznóficzkó fel
vagyon kötve a padlóra s ottand aluszik Disznóficzkó egyedül. És elment
oda s szépen megölelte Disznóficzkó urát és megcsókolta. A mint
megcsókalta Disznóficzkót, forró könnye Disznóficzkó arczára csepegett.
Ebbe megébredett Disznóficzkó a mély álomból s meglátta a szép
szeretejét, hogy ottand vagyon. Akkor monda:
»Szivemnek szerelme, szivemnek kegyese, most mondom, hogy nagyon
szeretsz engem, mert felkerestél.« Ekkor megölelte két részben a derekát
s a hét vasabroncs lepattogott a derekáról. Abba a helybe szült egy
aranyhaju gyermeket. Ekkor ők hárman keresztül büköltek a fejükön s lett
belőlük három fehér vadgalamb és felrepültek az ájerbe és belőlük lett
az fiascsillag, a ki mai napig is az ég rámáján látszodik. A ki nem
hiszi ezt a mesét, tessék este kimenni az ajtó elejébe, tessék
feltekinteni az ég rámájára, ottand meglássa az fiascsillagot.
(_Szováta_.)

4. Hamujutka Jancsi.
Hát bizony vót, ha vót, hetedhétországon túl es vót. A hól a tetüt,
bolhát száz mázsa vassal patkolják, hogy a súlyba bele ne üsse a lábát.
Nincs hazugság nélkül, de ha ma nem vót, lehet holnap, egy
szemhunyoritás és megtörténhetik: Egyszer vót egy király. Ennek a
királynak vót három szép fia. Az a király feleségével együtt elhott, de
halála előtt megporoncsolta a királyfiuknak, hogy vegyék el a Kutyafejü
király három leányát. Dehát egyik királyfit úgy hitták, hogy Hamujutka
Jancsi. Ez örökkétig az gócz alatt üldegélt és a hamuban játszott, az
két nagyobbik bátyja fojtatta az gazdaságot. Egy este mondja az
nagyobbik királyfi:
»Bujj ki te Hamujutka Jancsi az gócz alól, örökkétig az hammot ne őröld,
hanem csinálj tüzet.«
Felelte reá Hamujutka Jancsi:
»Énreám hiába haragusztok, mert énnálam nélkül a mire vágyakosztok,
aztat el nem tudjátok hozni.«
Akkor a két bátyja megharagudt, két fát kapott elé s úgy eltángálták,
hogy a bőre mind felsírült. Hamujutka Jancsi akkor, mikor a két bátyja
elaludt volna, kiment az istállóba s a háromlábu kabalát megnyergelte.
Avval reálült s egyenesen felugrott az ájerbe; onnet a ló hanyatt
visszaereszkedett. Szintég mikor a fődre érkezett vóna, akkor a ló
talpra állott. Felelte az ló:
»Kedves jó gazdám, mi volna a kivánságod?«
»Nekem más egyéb kivánságom nincs csak a kutyafejü királyhoz akarok
menni.«
Avval a ló egyet nyeritett, egyet toppintott, hogy tizenhét országon,
tizenhét világon annak csengése keresztülhallott. Akkor egyet ugrott s a
Kutyafejü király kapujában megállott. Hamujutka Jancsi bement a
Kutyafejü király kastélyába s ottand lássa, hogy egy szobába ég négy
szál gyertya s lássa, hogy a nagyobbik királykisasszony ottand alszik
egy aranybölcsőbe aranylánczczal felkötve a padlóba. Onnét ment a
második szobába. Ottand lássa, hogy a középső királyleány asztalán ég öt
szál gyertya s a királykisasszony ottand aludt egy aranybölcsőbe
lánczczal felkötve a padlóba. Onnét ment a harmadik szobába, hát lássa,
hogy az asztalon ég hat szál gyertya s ottand aluszik a kisebbik
Királykisasszony aranybölcsőbe, aranylánczczal felkötve a padlóba és a
nap vót a mejjin és a hód vót a homlokán a jobb csicse alatt pedig ki
vót nőve nyócz arany hajszál. Ekkor gondolta magában Hamujutka Jancsi
királyfi:
»No most mind a három királykisasszony jöjjön utánam.« Felvette őket a
kabalára, egyet nyeritett egyet toppantott, egyet ugrott a kabala s
ottan vót a hazájába. Mikor belépett az udvarba, a három
királykisasszonyt tette a szobába s bement s kőtögette a két bátyját:
»Keljetek fel, mert elhoztam, a mit kivántatok, elhoztam a
szeretőtöket.« A két bátyja nagyon fellázadott, hogy az bolond öcscsük
nem hogy nekiek nyúgtot s mondtak Hamujutka Jancsinak:
»Eredj az anyádba, mert neked könnyü, hogy egész nap a hamuban
játszadozol, de mi napestig furt dolgozunk s el vagyunk bággyadva.«
Ekkor felelé Hamujutka Jancsi:
»Csak ájjatok talpra, mert a kiért fájt a szüvetek, azt én elhoztam.«
Mondja a nagyobbik bátya a középsőnek:
»Állj fel öcsém, nézzük meg, hogy elhozta-e a szeretőnket, mert ha nem
hozta el, akkor röktönd megöjjük, hogy énvellünk többe ne csúfolodjék.«
Ekkor mennek a nagyobbik királykisasszony ajtajára s hát lássa az ő
bátyja, hogy ottand vagyon az ő szeretője. Kérdezi Hamujutka Jancsi:
»No bátyám meg vagy-e elégedve?«
Meg biz a kedves öcsém, most már nem mondhatsz ojjat, hogy én azt
megszegjem, mert elhoztad azt, a kiért én annyit küzdöttem. Mondja
Hamujutka Jancsi a középső testvérinek:
»Gyere lelkem középső bátyám nézd meg te is a tiedet.«
Megnyissák az ajtót, hát lássa középső királyfi a szeretőjét, hogy
alszik. Örömében ëssze vissza csókolta. Ekkor mondja ujból Hamujutka
Jancsi:
»No most kedves, bátyáim, jertek nézzétek meg az enyémet is.«
És mennek a küsebbik királykisasszony ajtójára. Mikor megnyissák az
ajtót, hát lássa a két nagyobbik bátyja, hogy ojjan szép gyönyörü
fehérnép, a mijet szejjedes világon nem hogy látást láttak volna, de még
hirül sem is hallották.
Mikor másnap reggelre kerekedtek, megébred a Kutyafejü király, hát
lássa, hogy az ő három leánya nincs otthon. Ekkor mondja:
»Nos nó, te Hamujutka Jancsi, tudtam jól, mikor akkora vótál mint egy
czire foghagyma, az anyád méhiben, hogy együtt vitánk lészen.« Ekkor a
Kutyafejü király feltüzült s röktönd a katonaságát ësszeszedte s
megindult, hogy Hamujutka Jancsit elpusztitsa. Nodehát Hamujutka Jancsi
a két bátyát kiállitotta az udvarra.
»Nos no, te nagyobbik bátyám, magad az nőddel állj az első kapuba, mert
mostand a mü apósunk jő egész tábor ellenséggel, hogy minköt röktönd
elpusztitson, – dehát ne féjj semmit, hanem ahogy érkezik elődbe, ojjan
prézentirt vágj, hogy kardod elszakadjon. Magad középső bátya, te állsz
a középső kapuba. Az nagyobbik bátyám vág prézentirt, vagy sem, hanem te
magad ojjant vágj, hogy a kardod hat darabba szakadjon.« Nodehát érkezik
a Kutyafejü király, de meghadta a legénységinek, hogy nem szabad
senkihez sem bátorkodni, a mig ő nem mondja. Felállitsa a katonaságot s
kihuzott karddal tüzesen ment, hogy ő az vejit elpusztitsa. Amint
odaérkezett volna, a nagyobbik veje ojjan prézentirt vágott, hogy a
kardja két darabba szakadt. Akkor felelte j’az királyúrfi a Kutyafejü
királynak:
»Hó, hó, felséges királyatyám, szünjél a buzgóságoddal, mert mi
fogantoztunk, hogy mi felséges királyatyámhoz állunk, hogy segitségére
lehessünk, csak a Hamujutka Jancsit tudja meggyőzni.«
Mikor elmentek a középső kapuhoz, a középső királyfi ojjan prézentirt
vágott, hogy a kardja hat darabba szakadt. Mondja középső királyfi:
»Nos, no felséges királyatyám, szüntesd buzgóságodat, mert mi arra
fogantoztunk, hogy segitségedre legyünk, csak Hamujutka Jancsit tudjad
meggyőzni.«
Most mentek a Hamujutka Jancsihoz a harmadik kapuhoz. Itten Hamujutka
Jancsi ojjan prézentirt vágott, hogy kardja tizenhatba hasadt s úgy
hányta a szikrákat, hogy Kutyafejü király fogta a szemit, hogy ki ne
szökjék.
»Nos nó, – mondja a Kutyafejü király, – szünjék a buzgóságod, mert mikor
még anyádban oly kicsi vótál, mint egy csire foghagyma tizenhatezer
darabba vágva, tudtam, hogy vitánk lessz egymással.« Ekkor felele
Hamujutka Jancsi:
»Mi összefogantoztunk, hogy felséges királyatyámnak segitségére
legyünk.« A Kutyafejü király ijjen szóval megnyugudt s lakodalmat
hirdettek. Tizenhét világon, tizenkét országon át czirkulártassák, hogy
grófok, herczegek, princzegek, válogatott czigánylegények jöjjenek. Pap,
hóhér érkezik. Pap eskette, hóhér seprüzte. Már most fój a nagy
lakodalom.
Hogy eltőtt a lakodalom, Hamujutka Jancsi az udvarra csináltatott egy
vas filigóriát a feleséginek és odamentek lakni. Egyszer csak az veres
király czirkulártassa, tizenhét országon, tizenhét világon keresztül,
hogy az a ki az ő irásának másolatját tudja, az minden napra kap másfél
véka aranyat. Így mondá Hamujutka Jancsi:
»Nos nó, szivemnek szerelme, szememnek kegyesse, nagyon szeretném
elmenni ahhoz a veres királyhoz irnoknak, hogy egy kevés pénzt
szerezhetnék onnét.« Felelt a felesége:
»Ó szivemnek szerelme, szememnek kegyesse, azt én ugyan nem bánom, hanem
csak hogy hát szégyen az a mi fejünknek, hogy egy király, menjen
irnoknak.« Mégis azt mondja Hamujutka Jancsi:
»Ó szivemnek szerelme, szememnek kegyese, az igaz, hogy van nekünk mind
pénzünk, mind vagyonunk, de mégis szeretném, ha több lenne.« Felelt a
felesége:
»No, ha ojjan nagy kedved van, én nem bánom, ha elméssz.«
Akkor nekiállott Hamujutka Jancsi s kivitt az udvarra két kis széket s
egymásmellé tette:
»Ó szivemnek szerelme, szememnek kegyesse, gyere ülj le erre a székre.«
Leültek ők egymásmellé, de ojjan egymásmellé ültek, hogy egy tűt sem
lehetett volna közéjük szurni. Nos, felelte Hamujutka Jancsi:
»Én ezt a kardot felhajitom az ajérbe, a mék igaz szívvel egyik az
másikhoz nem lessz, ez a kard sértse meg, ha pedig mindketten igaz
szívvel, hüséggel maradunk egymáshoz, egyiket se sértse meg.«
Ekkor felhajitotta az kardot az ájerbe s az úgy lesuvadt a két szék
között a földre, hogy bár még a gunyájukat sem sértette meg. Ekkor
mondja Hamujutka Jancsi a feleséginek:
»Megnyugudt szivvel hagylak itten, mert tudom, hogy igaz szivvel leszel
hozzám.«
Avval elutazott Hamujutka Jancsi a veres királyhoz, hogy beálljon
irnoknak.
»Adj Isten jó napot felséges királyatyámnak.«
»Isten hozott te Hamujutka Jancsi, hát mi ujság?«
»Nem hallottam semmiféle ujsagot felséges királyatyám, csak azt, hogy
szüksége van egy irnokra.«
»Nos, no kedves fiam, ha a te irásod az én irásomnak párja, úgy minden
napra kapsz egy és fél véka aranyat.«
Fogja Hamujutka Jancsi s ojjan rend irást vág a papirosra, hogy
szakasztott párja volt a veres király irásának. Hát mondja az veres
király:
»Nos, nó fiam, hadd most félbe a dolgot s menj sétálni, nézd meg a
városomat.« Hát a mint a piaczsorba beérkezett volna, lássa, hogy egy
öregrendü ember két fehérnéppel sétál kartönd. Mondja Hamujutka Jancsi
annak az öreg embernek:
»Hó, hó, bácsika, ez a két szép gyönyörű fehérnép nem magát illeti?«
»Ó kérem«, – mondja az öreg ember. – »Nem hogy ezekkel nem sétálnék,
hanem még a maga feleségit is el tudnám bolonditani.«
»No te öreg ember, hogyha te azt megteszed s megmondod, hogy a
feleségemnek micsoda jegye vagyon, akkor röktönd átadom neked fele
kirájságomat; ha pediglen meg nem teszed aztat, a mit mondtam, röktönd
felakasztatlak.« Mondja az öreg ember:
»Nos, nó felséges királyfi, megteszem a mit mondassz, csak engedj három
napot.« Engedett neki a királyurfi három napot. Az öreg ember mostand
már nagyon meg vót ijedve, hogy vége az ő életinek, mert hogy tudja ő
megmondani, hogy micsoda jegye van a királynénak. Nodehát ő már azt
gondolta magában, ha már az életjének így is úgy is vége, hogy legalább
elmegyen abba a városba, hogy tudja meg, hogy hol lakik az királyné. Ő
estére kelve odaérkezett abba a városba, a hol a királyfiu felesége
lakott. A hogy ott jár a felszegen és az alszegen idestua, gondolkodott
magában, hogy hol kapna szallást. Bément egy házhoz egy ëzvegyasszonyhoz
s kért tőle szállást. Az ëzvegyasszony meg is megadta a szállást. Mikor
ketten diskurálásba elegyedtek, kérdi az ëzvegyasszony:
»Hát maga miféle járásba indult?«
»Panaszolja ő, hogy a Hamujutka királyfival fogadást tettek, hogy ő
megmondja, hogy a feleséginek miféle jegye van.«
»Dehát én azt nem tudom megtenni«, – mondja az öreg ember. »Tudom jól,
hogy most már vége az életemnek.« Ekkor felelé az ëzvegyasszony:
»Én éppeg járok be a királyasszonyhoz, talán segithetek.« – Felele az
öreg ember:
»No te ëzvegyasszony, ha te annyira tudsz menni, hogy én megtudjam,
miféle jegye van a királynénak, akkor én téged elveszlek feleségemnek s
mi leszünk királyok.« Felelte az ëzvegyasszony:
»No, hadd csak el azt, mert én mindjárt eligazitom.«
Egyben elment az ëzvegyasszony; egy szekrényládát keritett, annak a
ládának az oldalára furt két likat s ezt az öreg embert belezárta abba
ládába. Akkor elment az ëzvegyasszony a királynéhoz:
»Adj Isten szerencsés jó napot felséges királyatyámné!«
»Isten hozta öreg mámi, mi az ujság?«
»Hát felséges királyatyámné, én azért bátorkodtam bé ide magához, hogy a
mit a felséges királyatyámnétól kicsi pénzt kapogattam, én azt
meggyüjtögettem. Most valami rablók észrevették, hogy egy kicsi pénzem
van s engem ki akarnak rabolni. Hogyha felséges királyatyámné
megengedné, hogy a ládámat ide behoznám az ecczakára, ugyan megköszönném
a felséges királyatyámnénak.« Mondja az királyné:
»Tessék csak hozza be bátran!«
Ekkor elszalada az ëzvegyasszony haza s röktönd négy embert hivutt s azt
a ládát bevitette a királynéhoz s úgy tette le azt a ládát a királyné
szobájába, hogy az a két lik a királyné ágyával szembe vót. Avval az
ëzvegyasszony elment s a királyné röktönd zárba tette az ajtót. Mikor az
királyné vacsorázott, akkor az ingit levetette s bolhászodott. No ekkor
az öreg ember a ládából meglátta, hogy a mejjin ott vagyon a nap, a
homlokán a hód s a jobb csicse alatt pedig nyócz arany hajszál vagyon
kinőve. Ekkor az ëzvegyasszony reggel a ládát vitette haza, kizárta s
kikőtt az öreg ember a ládából. Kérdezte az öreg embert:
»Hát mit láttál az écczaka?«
»Szivemnek szerelme, szememnek kegyesse, megláttam biz én minden jegyet,
most már én a tied, te az enyém; most röktönd megyek, a jegyeket adom
fel a királynak s én jövök s veszlek el.«
Azonnalt elment az öreg ember a királyhoz pont mikor a három nap tőlt
vóna bé.
»Adj Isten jó napot felséges királyatyám!«
»Isten hozott öreg ember, hát mi ujság?«
»No te Hamujutka királyfi, láttam az te feleségedet. Ott vagyon a mejjin
a nap, a homlokán hód s az jobb csicse alatt nyócz arany hajszál vagyon
kinőve.«
Akkor Hamujutka vitéz az hóhérokat röktönd állitotta össze s a fekete
tenger közepibe felakasztotta magát. Megörvendett az öreg ember s
elfutott a királyi kastélyba. Ottand a királynét kisuppultatta a
kastélyból, ő feltette az királyi koronát s elvette az ëzvegyasszonyt.
Most már úgy fojtassa tovább a királyságot.
Nodehát a szegény királyné megbúsulta magát, gondolja magába:
»Istenem, mit tudott csinálni az én férjem, hogy igy elhagyott engem. Én
már egyebet nem csinálhatok, ha azt is tudnám, hogy a két lábam a
térgyemig elvásna, addig megyek a mig az én férjemnek hirit nem hallom.«
Ő meg is indult s hetedhét országon keresztül ment. Érkezett az veres
királynak az udvarába. Ottand tudakolja, hogy a Hamujutka királyfinak
hirit hallották-e?
»Hogyne hallottuk volna, mikor láttuk is ahun felakasztotta magát a
fekete tenger közepibe. Ekkor a királyné elment hozzá az akasztófa alá s
hát lássa, hogy az ő férje még él.« Igy monda sirva:
»Ó szivemnek szerelme, szememnek kegyesse, hogy tehetted te azt, hogy te
magad felakasztottad?« Akkor felelte az ő ura:
»Menj el innen te büdös szemét a szemeim elől, a hóttestet ne ébreszd,
mert te etted meg az én életemet.« – Ekkor felelte az királyné:
»No te Hamujutka királyfi, szivemnek szerelme, szememnek kegyesse, már
most nézd meg, hogy én beleszököm ebbe a tengerbe. Ha én hibás vagyok
itt pusztuljak el a tenger szigetjébe, ha peniglen igaz szivvel vagyunk
ketten egymáshoz, te is azon az akasztófán soha meg ne hajj, mig mi még
nem találkozunk.«
Ekkor az királyné belevetette magát a tenger közepibe.
Az királyné utadzott a tengernek a fenekén s annyira került az tenger
fenekin, hogy neki az hajába az halak belekötöttek s róla minden ruházat
lerothadott. Mikor hét esztendeje vót, hogy ő a tenger fenekén utadzott
vóna, pont a mék[24] órán tőtt be a hét esztendő, ő azon az órán
kikerült a tenger partjára s ott kezdett járkálni. Megtalál ő egy
remeteg küs házat s lássa, hogy hát egy ember vágja a fát. Messzünnöt
kiácscsa:
»Hohó kedves bácsikám, meg ne rettenjen tőlem, mert én Isten teremtése
vagyok.« Ekkor kiátotta a hajós:
»Nos nó jere csak bátran akármiféle állat vagy.«
Érkezik közelebb az hajóshoz, hát ez lássa, hogy egy fejérnép.
»Adjon Isten szerencsés jó napot hajós bácsi.«
»Isten hozta magát is, de üjjön le, mert látom nagyon ki lehet fáradva.«
Mondja királyné:
»Köszönöm szépen, nem jöttem ülni, de felkérném, ha lenne szives ingem
felőtöztetni.«
A hajósnak felesége fel akarta őtöztetni az ő gunyájába, de ő szépen
megköszönte s felelte az királyné:
Nekem nem kell fehérnépi gúnya, hanem ha adnának nékem egy harisnyát,
egy ujjast s egy rossz sipkát, valami rongyosokat, nagyon szüvesen
megköszönném.
Nodehát a hajós nagyon jó lelkü ember vót s a maga uj rend gunyáját
odaadta neki. Felöltözött az királyné a férfiruhába, kézenfogvást
elbucsuzott a hajóstól s Isten nevibe megköszönte a hozzá való jóságát.
Ekkor ő megindult s elérkezett az veres királynak az városába. Ő
egyenesen ment fel az királyhoz.
»Adjon Isten jó napot felséges királyatyám.«
»Isten hozott téged is ëcsémuram, micsoda járásbéli vagy?«
»Felséges királyatyám, én azért bátorkodtam a felséges királyatyámhoz,
hogy én a rendes sorozást bejártam, de nem soroztak be katonának, de
most bé akarok állani katonának, hogy felséges királyatyámat hüségesen
szolgáljam.«
Azonnal az király el is fogadta, katonai ruhát hozatott s felöltöztette.
De ojjan okos vót a legény, hogy egy hónap mulva meg lett kapitánynak,
három hónap mulva, meglett brigaderosnak. Ekkor megkérte az királyt hogy
engedje meg neki, menne egy század legénységgel annak az királynak a
városába, a mejiknek az ő férje vót a királya, hogy nézzen széjjel. Igy
felelte a király:
»Vigyél fiam egy ezred katonaságot magaddal, nehogy valami bajod
legyen.«
»Nem kell nekem csak egy század,« felelte az legény, ő avval megindult.
Mondja a tiszteknek:
»Ti tisztek, mikor mi az városba megérkezünk, meglássátok, minket
meghínak vacsorára. A mit én ott beszélni fogok azt ti irjátok le
loppal, a mit az a király beszélni fog, azt is külön irjátok le.«
Akkor a legényeknek kiadja a parancsot, hogy a mig ő nem parancsolja,
addig nem szabad semmihez sem nyúlni. Estére kelve megérkezett abba a
nagy királyvárosba. Nohát a király a tiszteket meghivta vacsorára.
Elmentek s béültek az asztal mellé s kezdtek innya és enni. Annyira
elmulattak ők, hogy nagyon jó kedvük ereszkedett. A sok beszéd között
eléhozodott, hogy mék[25] hogy lett tiszt. Ekkor elkezdi az brigadéros:
»Hallgassatok, hogy én hogy lépesedtem fel, mert én szegény favágó ember
gyermeke vagyok, de bémaradtam katonának és ügyesen és kellemesen
viseltem magamat. Akkor az király maga mellé vett ordináncznak. Nosdehát
vót az királynak egy szép leánya, ez úgy belém szeretett, hogy bolondult
meg szeretetiben. Az leány megterhesedett s azt mondta az édesapjának,
hogy kardba ereszkedik, ha én el nem veszem. Az király látta, hogy már
nincs mit ellenkezni s nekem adta a leányt feleségül. Meg is tett
engemet brigadérosnak, hogy ne kellessen szégyenleni a vejét.«
Akkor egyet nagyot kaczagtak reá.
»Nos, nó, én még könnyebben kaptam meg a királyságot, mondá az öreg
király, mert én a Hamujutka Jancsival fogadtam, hogy milyen jegye van a
feleséginek. Ekkor odamentem az ő királyvárosába s egy öreg asszony
megsegitett, hogy egy ládába bújva meglestem a királynét mikor
bolhászodik. Hát mit láttam. Ottand fénylik az nap a mejjin, a hód a
homlokán s a jobb csicse alatt ki vót nőve nyócz arany hajszál. Akkor
elmentem Hamujutka Jancsihoz s montam neki, hogy mit láttam. Hát röktönd
felakasztotta magát az tengersziget szélire.«
No de hát erre egy nagyot kaczagtak, csak a brigadéros nem kaczagott.
Reggelre kelve fordult meg a brigadéros és ment vissza a Veres
királyhoz. Röktönd a hóhérokat hivatta s kűdte őket az akasztófához.
»Menjetek el fiam az akasztófához s akármi kis csontikáját, porczikáját
megkapjátok, hozzátok ide elémbe.« Mondák a hóhérok:
»Ó kérem tizenkét álló esztendeje, hogy felakasztottuk, annak biza még a
hamvát is elfutta a szél.«
»Egyébről ne gondoljatok, hanem akármi morzsalék csontja maradt,
hozzátok ide«, felelte az brigadéros.
Nem vót hova lenni a hóhéroknak, elmentek oda. Hát lássák, hogy még
tiszta épen, életben vagyon Hamujutka Jancsi az akasztófán.
Nohát akkor az hóhérok vágták őtet le. Feleli nekik Hamujutka Jancsi:
»Menjetek el innen, ne bántsátok a holttestet, mert én a földön nem
akarok többet járni.« Felelik a hóhérok:
»De épen jó, hogy életben kaptunk, legalább nem kell, hogy átalvetőben
vigyünk haza.«
Röktönd vitték a brigadérosnak az szobájába. No már most hivassa a
brigadéros a Veres királyt és a tiszteket s feleli vala:
»Nos no, ti tisztek, most vegyétek elé az irásokat s olvassátok el, hogy
mit mondtam én és mit mondott az a vén tolvaj király, a ki az én
feleségemet megcsalta.«
Veszik a tisztek az irást s olvassák, hogy az öreg ember annak a
vénasszonynak a segitségével egy ládába bújt s úgy megleste, hogy a
királyné bolhászodott. Hát mit látott?
»Látta, hogy ott fénylik a mejjin a nap, a homlokán a hód s a jobb
csicse alatt ki vót nőve nyócz arany hajszál.«
Ekkor kérdezte a brigadéros:
»Nos no te királyfi, ha most meglátnád a te feleségedet még életbe, hát
te még magadhoz vennéd-e?«
»Hát most látom, hogy én vótam a hibás, mert meghallgattam a panaszokat,
pedig a feleségem semmiben sem vót hibás. Ojjan jó szivvel venném magam
mellé, hogy soha még azt sem mondanám, hogy ájjon tovább.«
Ekkor a brigadéros kigombolja magát s feleli vala:
»No most nézz rám!«
Mikor ránézett Hamujutka Jancsi, hát lássa, hogy a mejjin ott vagyon a
nap, a homlokán a hód s a jobb csicse alatt ki van nőve nyócz arany
hajszál.
Röktönd ők egymásra borulnak s nagy sirással és zokogással csókolták
egymást ësszevissza.
Ekkor tudta meg a veres király is, hogy kiből csinát vót brigadérost.
Összehivta katonáit s Hamujutka Jancsit a feleségivel ültette hintóba s
mentek hazafelé. Mikor megérkeztek Hamujutka Jancsi országába s hivassa
a verös király a két huszárlegényt s köttette a szegény embert s a
feleségit a lovak farkához s mondja:
»Nos no, úgy ësszejárjátok ezt a várost s minden szegelikát, hogy minden
csontjuk tizenhatezer darabba szakadjon.«
Most Hamujutka Jancsi ëremiben, hogy az Isten az ő társával ismét
ësszerendelte, hirdetett egy nagy lakodalmat. Tizenhét országon,
tizenhét világon keresztül czirkulártassa, hogy bárók, grófok, herczegek
princzegek jöjjenek, hóhérok siessenek az lakodalomra. Pap eskette,
hóhér seprűzte; most sincs a lagzinak vége.
(_Szováta_.)

5. A tizenkét koronás hattyu és a csiháninget fonó testvérkéjük.
Volt egyszer egy igen szegény asszony, a kinek egy hassal hat fia lett.
S ujra megterhesedett s ismét lett hat fia. A mikor ő megszülte azt a
tizenkét fiut, olyan egyszerre nevelkedtek fel, hogy egyik olyan volt
mint a más. De hogy ők nőni kezdtek, az édesanyjuk a surczával nem
tudott eleget hordani nekik. Mikor menyen haza egyszer, a gúnyát is mind
tépték le róla. Erősen meg volt keseredve a szegén asszony, hogy úgy
megtámadták őtet. Így szól a szegény asszony:
»Istenem adj belőlük tizenkét koronás hattyut, hogy csak napkeleten
ájjanak meg s addig ők attól meg ne szabaduljanak, a míg egy
leánytestvérek csihánből tizenkét inget nem köt nekik, de ugy, hogy a
mig köti, egy szót sem fog beszélni.« Nodehát ez meglett s a hattyuk
elrepültek. Ekkor az asszony addig búsult, a míg ujra férjhez ment.
Megterhesedett s lett neki egy gyönyörüséges kis leánya. Mikor ez
annyira nevelkedett, hogy lett egy tíz éves, hallotta a többi
asszonyoktól, hogy neki milyen tizenkét bátyja volt. Benéz a kis leányka
a szobába az anyjához s mondja:
»Édesanyám, hát vót-e nekem még tizenkét testvérem vagy nem?«
»Feleli az asszony, hogy vótak bizony, ojanok mint tizenkét gyertya, de
én megátkoztam őket, hogy adjon az Isten belőlük tizenkét koronás
hattyut, hogy csak napkeleten ájjanak meg s addig ők attól meg ne
szabaduljanak, a míg egy leánytestvérek csihánból tizenkét inget nem köt
nekik.« Ekkor a kis leányka is felpakolta magát s elindult napkelet
felé, hogy keresse fel testvéreit. Addig menyen a rengeteg havason
keresztül, hogy elsetétedett s egy fa tövére lefeküdt s ott megviradott.
Reggel elindul s elérkezik estére egy nagy siátságba s meglát egy kicsi
házikót. A leányocska bémenyen oda s lássa, hogy tizenkét ágy vagyon egy
sórjába. Röktön kiseperi a szobát, megveti az ágyakat, tüzet csinál s
vizet teszen a tüszelyre. Egyszer hall a leányka valami zërgetést s
beszökik a kemencze mellé. Menyen bé a tizenkét bátyja s lássák, hogy
nem ugy van a ház, a hogy hadták. Néznek szerteszéjjel, de senkit sem
látnak. Meglássa egyszer a nagyobbik, hogy egy fehérnépféle van a
kemencze mellett s kérdik tőle:
»Hogy jöttél ide leányocskám.« Feleli a leányocska sirva, hogy azér
búdosott el, mert édesanyjának vót tizenkét fia. Ojanok vótok mint
tizenkét gyertya, de édesanyjuk megátkozta őket, hogy adjon az Isten
belőlük tizenkét koronás hattyut; hogy csak napkeleten ájjanak meg s
addig ők attól meg ne szabaduljanak, a mig egy leánytestvérek csihánból
tizenkét inget nem köt nekik, de ugy, hogy a mig köti »egy szót sem fog
beszélni.« Röktön megismerte a tizenkét bátya, hogy ez az ők testvérök s
ëssze-vissza csókolják a leányocskát. Reggelre a tizenkét bátya elindul
s a leányocska is ësszeszedi magát s elmegy a mezőre csihánt szedni.
Megszedi a csihánt a leányocska, meghántja s leül az erdő közepébe, hogy
kössen három vagy négy inget. Eczczer szertenéz s meglát egy réten egy
nagy bugját. Odamegy és csinál magának ojan hálóhejjet, hogy sem eső sem
szél nem érheti. Eczczer az királynak a fia megindul vadászni s ahogy a
leányocska az erdő között kötötte az ingeket, hát reáakad a vadászkopó.
Odamenyen az ugatásra a királyfiu s meglássa, hogy milyen szép kicsi
leányocska üldögél a fa tövén s röktönd kérdi tőle:
»Miféle járásbéli vagy, hogy jöttél ide?« A leányka keservesen nézi a
királyfiut, de nem szól semmit. Így szól a királyfiu:
»Ne féjj semmit, mert nem bántalak, karjaim közé veszlek és
hazaviszlek.« Ahogy a leányocska erre sem szól semmit; megfogja
királyfiu s felteszi a hintóba. A vadászoknak megmondja a királyfiu,
hogy estig vadászszanak csak, mert ő menyen haza, hogy a leányocskát
megmutassa az apjának. Röktön hazamenyen a királyfiu a leányocskával s
örvendve mondja az apjának:
»Né apám mit rendelt nekem az Isten az erdők kebelén.« Ilyenformán
feleli a király:
»Elég szép, elég ügyes, csak ki tudja miféle rangból való; nem kérdezted
e, hogy honnat jött vagy hova való«?
»Kérdeztem biz én, de e’iszen féltibe nem mer szólni.« Igy mondja a
királyfiu:
»Hanem hagyja el apám, majd megszólal, ha beviszem a szobába.«
Beviszi a királyfiu a szobába, eléggé vallassa, faggassa, de mégsem tud
semmire menni vélle; s leányocska csak fonja, köti az ingeket szüntelen
s akarki akármit szól neki ő még szemit se veti reá. Lakott egy ördöngős
szüle a kapu sarkánál s ez igy szól a királyfiunak:
»Felséges királyfiu, az a leány tökéletlenségből nem tud szólani,
szeméről is jól látszik, hogy beszélni tud; meg kell jól vallatni, mert
ha szépen meg nem szólal, majd megszólal csúful.«
De hiába volt minden, a leányocska csak hallgassa, hogy mit beszélnek és
fojtassa a dolgát, pedig úgy szerette a királyfiut, hogy a szemit le se
tutta róla venni. Eczczer az öreg király azt mondja:
»Ëssze kell gyüjteni a tanácsosokat s meg kell jëvendöltetni, hogy mivel
pusztitsuk el ezt a leányt; akkor majd meg fog szólalni.« Esszegyülnek
tizenkét tanácsosok; mondanak egyet, mondanak mást, de a legöregebbik
mondja:
»Két öl fát ëssze kell hordani, melléje kötjük a leányt, a fát
meggyujtjuk s ha akkor sem szólal meg, akkor bele kell vetni a tüzbe.«
Ësszehordják a fát, meggyujtsák s a kis leányocskát kötözik melléje. De
a kis leányocska csak nézi keservesen a királyfiut s köti az ingeket
szüntelen. Már annyira kötötte a tizenkettedik inget, hogy csak egy ujja
kellett volna. Már megfogják a leányocskát, hogy vessék a tűzbe, de