Székelyföldi gyüjtés; Magyar népköltési gyüjtemény 7. kötet - 10

Total number of words is 4156
Total number of unique words is 1606
31.5 of words are in the 2000 most common words
43.9 of words are in the 5000 most common words
49.9 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
A lánynak szép legény kell.
Ez a kicsi, ez a táncz,
Ebbe mozog minden ráncz.
(_Balavásár_.)
Jaj Istenem, de szép dolog,
Ki a babájával forog.
Megfordítlak karikára,
A szeretőm bosszujára.
Jaj a szivem! jaj, hogy dobog
Mikor ojan szép lányt fogok.
Sárga virág, veres virág,
Tőlem mehetsz míg a világ.
Egyszer jártam nálatok,
Letörött az ágyatok.
(_Nagy-Kend_.)
Hajja! hajja! mégis hajja!
Göndör a szeretőm haja.
Kondorodik a vállára,
Mint a komló az inára.
A szeretőm olyanforma,
Mintha bivalborjú volna,
Hogyha felém tántorodik
A belem is háborodik.
30. Hopp szűz! korombűz,
Ég a .... mint a tűz.
Ha a szemed úgy égne,
Száz forintot megérne.
(_Kelementelke_.)
Járj előttem lábujhegyen,
Majd átviszlek túl a hegyen.
Este jöttem, reggel mentem,
Mégis csak egy kicsit ültem.
Ne félj rózsám, ne rettegj,
Mert itt vagyok melletted.
Ne nézd rózsám, rongyos vagyok,
Kilencz gyermek apja vagyok.
Én is voltam katona
Fehérvárig meg vissza.
(_Lőrinczréve_.)
Kicsi vagyok, de még növök,
Rongyos vagyok, de még szövök.
A mér’ olyan kicsi vagyok,
Szeretnek engem a nagyok.
Csipkebokor, bakacsin,
Csókolj meg engem Jancsim!
Én is voltam valaha,
Vénasszonynak kocsisa.
A pejlovam megvénült,
A vénasszony leszédült.
Úgy szeretem a leánt,
Mint a disznó a csíhánt.
40. Úgy szeretem a menyecskét
Mint a rigó a cseresnyét.
Ne járj olyan gangosan,
Száradj meg a fogasan.
(_Magyar-Bükkös_.)
Fardiccs rózsám engemet,
Mint a malomkereket,
Öregasszony régi jó,
Kapufélnek vóna jó.
Mi haszna a czifra kalap,
Ha a legény csak egy falat.
Mi haszna a pántos ing,
Ha a legény csak egy sing.
Mi haszna a czifra gallér,
Ha a zabola fülig ér.
Három marha nem nagy csorda,
Az asszony csak oldalborda.
(_Magyar-Lapád_.)
Húzzd ki czigány azt a bőrt,
Apád a pajtában bőg;
Anyád künn az életen,
Nénéd nyerit a réten.
Édes kicsi kicsike!
Ebből lessz a menyecske.
50. Édes kicsi kerekem!
Fordujj egyet előttem.
Ha nem fordulsz előttem,
Bárcsak itt né! mellettem,
Az is elég lessz nekem.
Húzzad czigány, ne mind nézz!
Mert a te kezed nem réz,
Se nem arany, se nem réz,
Csak egy darab czigánykéz.
Bárcsak ez az écczaka
Szentgyörnapig tartana.
Álljunk távol egymástól,
Mint a tök az inától.
Ide lábam, nem oda;
Ne vigy oláh faluba.
Mert az oláh faluba,
Elől hátul katrincza.
Kerülöm az osztovatát,
Ölelem az oláh fátát.
Az asztalon a túró,
Megbolondult a bíró.
Igazítsad jól a lábad,
Tíz farsangja, hogy már járad.
(_Miriszló_.)
Kivirágzott a komló,
Ez a lány nekem való.
Kivirágzott már a repcze,
Megcsókolhat a menyecske.
60. Fáj a szivem épen itt,
A kiér fáj nincsen itt.
Hej bubánat, keserüség,
Még a testvér is ellenség.
(_Csekelaka_.)
Nosza rajta legények!
Én is nektek segitek.
Forítsátok, serítsétek
A míg bennök zeng a lélek.
(_Rigmány_.)
A pántlikám csillagzik,
A szeretőm haragszik.
Árpaczipó, zablepény,
Attól hizik a legény,
Árokba terem a sóska,
Szeretett a fene soha.
A ki reám haragszik,
Egyék dögöt tavaszig.
Tavasz után hat hétig,
Míg az árpa megérik.
Járj előttem lábujhegyen,
Hogy vigyelek túl a hegyen.
Túl a hegyen, meg innen,
Ne maradj meg a vőgyben.
Búsujj bolond, ha nincs eszed,
A mi volt is mind elveszted.
Ütöm a csizmámnak szárát,
Úgy verem a szivem búját.
(_Szent-Erzsébet_.)
70. A te bőröd tiszta ráncz,
Reád nem illik a táncz.
Az életem csak egy óra,
Bárcsak immár az se vóna.
Jaj Istenem a fél csizmám
Mindörökké jó bort innám.
Adj egy kicsi szalmaszálat!
Emeljem ki ezt a házat.
Ide messze nincsen Tórda;
Igyunk mint egy bivalcsorda.
Magas fán terem a makk,
Maradj rózsám magadnak.
(_Rákos_.)
Czitrom, kávé, kalarábé,
Nem vagyok én a magáé.
Eléfelé, ne hátra,
Vesztél volna anyádba.
Gyere ide gyöngyvirág,
A miénk most a világ.
Feleségem, gyermekem,
Mind a patakba verem.
Ád az Isten mandulát
Szeretőmnek más szokást
Ne szeressen mindjárt mást.
80. Ne ránczold a homlokodat,
Nem ettem meg a jussodat.
Este jövök, reggel megyek,
Míg a világ, nálad leszek.
(_Parajd_.)
Háromágu vasvilla,
Holnap nem úgy lesz mint ma.
83. Addig iszom mig jó bor lessz,
Azután a lúg is jó lessz.
(_Szováta_.)


X. MESÉK.

1. Fából-Faragott Péter.
Vót egyszer egy jó gazdaember és felesége. Dehát azoknak soha gyermekük
nem vót. Egyszer azt mondja az a jó gazdaember a feleséginek:
»Nó asszony, gondoltam én egyet.«
»Há mit apjok?«
»Én egyebet nem, hanem elmenyek az erdőbe s én fából faragok egy
gyermeket.« Aztat nagyon elkaczagták a cselédek és a felesége, hogyhát ő
fából farag egy gyermeket!
»Nohát feleség, tarisnyájj fel engemet harmadnapi eleséggel, hogy én
menjek ki az erdőbe.« Fel is tarisnyátta őtet a felesége kenyérrel,
szalonnával s egy korsó jóféle pálinkával. És kiment a gazdaember a nagy
havasba. Ő ottan megtalált valami szuszékfaragó embereket.
»Adjon Isten szerencsés jó napot kedves embereim.«
»Isten hozta magát is jó ember.«
»Ugyan maga miféle járásban van itt?«
»Én – azt mondja – csekélységbe, de üljenek s igyanak egy kis pálinkát.«
Le is ülnek s kezdenek inni a jóféle pálinkából. Hogy ittak belőle,
mondja a gazdaember:
»Adjanak nekem egy kicsi csutak fát, én megvenném pénzzel.«
»Nem kérünk mi semmit sem, hanem, ha tudunk, mi is segítünk magának.«
»Nem kell semmi segítség, hanem ha elhasítsák, megköszönöm.«
Hát röktönd elhasítsák s avval hozzáfogott ő s faragott egy gyermeket.
Estére a gyermekkel hazaérkezett, pont mikor az vacsora készen vót.
Nagyon elkaczagták a cselédek és a felesége, hogy ő fából hozott egy
gyermeket.
Ekkor állította az ajtó sarkába s beültek az asztal mellé s vacsoráztak.
A hogy vacsoráztak megmaradt egy kis étel. Még mondja az asszony:
»No épen a fiunk részére megmaradott.«
Nohát lefeküsznek. Így feleli az asszony az urának:
»Menjen apjuk, hozza a gyermeket, fektessük magunk közé, ha egyszer
gyermekünk van.«
Ekkor felkőtt a gazdaember, kapta a gyermeket s tette maguk közé.
Elaluttak. Egyszer éjfél felé megszólal a gyermek:
»Ho, hó kedves édesanyámasszony, alusznak é erőssen?«
»Nem aluszunk édes gyermekem.«
»No ha nem alusznak, keljen fel s adja ide az vacsorarészemet, hogy
egyem meg.«
Egybe mind felébrettek s nagy rémülködésbe estek, hogyhát fából a
gyermek megelevenedett. Addig gyönyörköttek, diskurálgattak, hogy szépen
meg is megvirradott. Ahogy megvirradott, hivják a papot, hogy
keresztelje meg s komának hivják a megyebirót s a falusbirót. Eljön a
pap, de nem hitte s kaczagta, hogy gyermekük van s elcsodálkozva lássa,
hogy biza ott az megelevenedett gyermek. Kérdi a pap, hogy minek
kereszteljék. Kiáltja a fiu:
»Hát Fából-Faragott Péternek.«
Meg is keresztelte a pap Fából-Faragott Péternek. Mikor három napos lett
volna, kérte, hogy engedjék ki az utczára, hogy keressen magának
játszótárst. Kiment a kicsi fiu az kapu elejibe; hát mikor kilépett
volna, épen egy fiu várta őtet. Kérdi Fából-Faragott Péter:
»Hé, te pajtás, lakik-é ebbe a városba kardmájszter?«
Felelé a küs fiu:
»Hogyne laknék testvér, épen ahajt van, nem messze.«
»Nó – azt mondja – várjál egy küsség, hogy fussak bé, de egybe jövök
vissza.«
Avval bémegy az apjához s mondja:
»Legyen szives adjon nekem nyócz krajczárt.«
»Ó kedves gyermekem, ott vagyon arany, ezüst, gyémánt, a mennyi szükség
épen annyit végy magadhoz.«
Mondja a fiu:
»Nekem csak nyócz krajczár kell.«
Avval ő kifutott s elment a pajtásával a kardmajszterhoz s bement.
Mondja Fából-Faragott Péter:
»Adjon Isten jó napot kardmajszter úr; legyen szives adja nekem ide
nyócz krajczárért azt a kardot, a mit legelébb csinált.«
Mondja kardmajszter a küs fiunak:
»Ó kedves öcsém, azt eddig a rozsda is megette, de itt van réz-, arany-
és gyémánt-markolatu, a melyik tetszik azt vegyed, én nem kérek azért
egy krajczárt sem.«
»Nem gyermek kezébe való az – mondja Fából-Faragott Péter – hanem
keresse ki azt a kardot, a melyen legelébb tanult, ez kell nekem.«
Elmenyen a kardmájszter s addig hányja a kardokat, a míg megkapja azt a
rozsdás kardot, a mit legelébb csinált. Ujból hányni kezdi s megkapja
azt a tokot, a melyikbe a kard talál.
»Nos ni, itt van az a kard, a mit legelébb csináltam.«
Fából-Faragott Péter vette a kardot, felkötötte. Hát úgy talált a
testire, mintha onnan nőtt volna ki a dérékából. Mondja Fából-Faragott
Péter:
»No itt van a nyócz krajczár, mert az első munkát is meg kell fizetni.«
Ekkor nagy örömmel elment haza. Éppen másnap következett egy sokadalom
abba’ a városba’.
Azt mondja Fából-Faragott Péter az édesapjának:
»Édesapám, menjünk ki a vásárba, hogy lássam milyen gyülekezés van ott.«
»De épen úgy is akarék, kedves fiam, hogy menyjünk s vegyünk két ökröt.«
Járnak ők a piaczon az ökrök között, hát egyszer hallják, hogy hírdetik,
hogy van itten két ökör két aranylánczczal összekötve. A melyik vitéz
találkoznék, hogy kettévágja a lánczot, azé lessz a két ökör. Azt mondja
Fából-Faragott Péter az édesapjának:
»Menjünk apám arrafelé, hadd lássam mijjen két ökör az.«
»Épen úgy is akarék édes fiam.«
Hát lássák, hogy mijjen szép két aranyökör; de már annyi a csonka kard
körülöttük, hogy már a szügyüket éri a sok kardvég.
Azt mondja Fából-Faragott Péter:
»Ha megengednék én hëzzávágnék.«
Elcsodálkoznak, hogy mit akar ez a küs fiu, de muszáj vót megengedni.
Ekkor Fából-Faragott Péter hëzzávágott s úgy elvágta az aranylánczot,
hogy annak csengése, pengése, tizenhét országon keresztül is hallott.
Ekkor a két ökör felcsapta a farkát s egyenesen futott hozzájuk az
istállóba. Ekkor az ember elkezdte:
»Nos, nó, te Fából-Faragott Péter, menj haza s add ki az övéket, de tudd
meg, hogy ezeket hejába kénálod akármiféle jóféle takarmánynyal, mert
ezek csak prázsát esznek.«
No akkor Fából-Faragott Péter hazament s tizenkét öl fát meggyujtott. Az
a tizenkét öl fa mikor elégett volna s mind prázsává vált volna, akkor
vette az itatócsebret s hánta a prázsát belé. Akkor a két ökör mind egy
szálig megette a tizenkét öl fa prázsáját. Nodehát most a két ökör
felhánta az farát; egyik ment napnyugatra, egyik ment napfeljöttre.
Ekkor mondja Fából-Faragott Péter az édesapjának:
»No édesapám, jöjjön velem, mutatok én magának egyet.«
Akkor ment az apja s kimentek a kapu elejébe. Fából-Faragott Péter az
kapusarkába két hejre beleütötte az ujját s egyik hejből fójt tiszta
piros bor, egyikből fójt tiszta pálinka.
»No édesapám, ide tegyen asztalokat, üvegeket s itt ihatik mindenki a
mennyi neki kell.
No most édesapám lássa ezt a szántótaligát?«
»Látom kedves fiam.«
»Hát ezt a malomkövet lássa é?«
»Látom kedves fiam.«
»No mikor ez a szántótaliga elé áll az ajtó elejébe s ez a malomkő
felmenyen a szántótaligára magától s az bor változik vizzé, az pálinka
pediglen piros vérré, akkor tudja meg, hogy én meg vagyok halva. Akkor
ha fel akar keresni, üljön fel arra a szántótaligára, mert az épen oda
viszi, a hol én vagyok. Most kedves édesapám nekem el kell menni világot
látni, szerencse próbálni.« De kéri az édesapja Fából-Faragott Pétert:
»Ne menj el fiam, van itt elég jó élésed, akár soha egy forgácsot se
hányj elé, ugyis ezt a vagyont nem tudod elhasználni.«
De Fából-Faragott Péter elindult, hét országon, hét világon keresztül
ment s érkezett egy királyvárosba.
»Adjon Isten jó napot felséges királyatyám.«
»Isten hozott téged is ëcsémuram. Miféle járásbeli vagy?«
»Nem vagyok semmi rosszféle járásbéli, hanem elindultam szógálni,
szerencse próbálni.«
»Éppen az asztalinasom most halt meg; mit kérsz egy esztendőre?«
»Nem kérek én semmit csak ételt, italt, év végén csak azt a mit
érdemlek, fizesse.«
Nodehát Fából-Faragott Péter fojtatta az ő asztalinasi dolgát. Ojjan
ügyesen és kellemesen járt, hogy az öreg király nagyon megszerette. A
királynak vót egy leánya, ez úgy megszerette Fából-Faragott Pétert, hogy
már meg akart halni, ha nem adják hozzá feleségül.
»No – azt mondja a király – mintsáb, hogy elpusztítsa magát, inkább
megengedem, hogy hozzá menjen.« És azonnalt hirdettek nagy lakodalmat.
Jöjjenek elé grófok, bárók, herczegek, princzegek, papok, hóhérok. Pap
eskette, hóhér seprüzte. Aztán úgy éltek az királyi udvarban mint férj
és feleség.
Nodehát egyszer jön a királyhoz egy ojjan irás, hogy fűt fát állitson
glédába s itt s ott jelenjen meg az háboruban. Mikor az király ezt
meghallotta, nagyon sirt. Kérdezi Fából-Faragott Péter:
»No felséges királyatyám, hát te miért sírsz?«
»Hát hogyne sirnék kedves fiam, mikor egy ojjan írás érkezett, hogy fűt
fát állítsak glédába s itt s ott jelenjek meg a háboruba.«
»No azért felséges királyatyám sohase búsujjon, mert én elmegyek oda
egyedül is.«
»Ó te kedves fiam, mit érsz te ott egyedül, csak mint a szúnyog a bival
mellett.«
Akkor Fából-Faragott Péter elment egyedül s annyira harczolt, hogy már
ojjan sok volt a test mellette, hogy már csak fenn a karja tudott
mozogni. Akkor az ő fejét is levágták. Nodehát egy reggel, mikor szépen
virradott volna, a szántótaliga elment az ajtó elé, az malomkő felment a
szántótaligára magától, a bor változott vizzé, a pálinka piros vérré.
Akkor a gazdaember felült a szántótaligára s elment oda, a hól
Fából-Faragott Pétert levágták. Hát lássa, hogy annyi hólttest van ott,
hogy egy fűszál sem látszik ki tőlük. És napkeletről az egyik,
napnyugatról a másik arany ökör úgy jön, hogy azt gondolja az ember,
hogy ég, föld össze kell, hogy szakadjon. Ekkor a két aranyökör hányni
kezdi a szarvával azt a sok testet, a míg Fából-Faragott Pétert kiveszik
onnét. Nodehát neki a nyaka le vót vágva s semmi élet nem vót benne.
Akkor kérdezi az egyik ökör a másiktól:
»Hát te mit tudsz?«
»Én tudok annyit, hogy összetudom ragasztani.«
»Hát te mit tudsz« felelé a másik.
»Én lelket tudok ereszteni belé.«
Ekkor az egyik összeragasztotta, a másik lelket fútt belé.
Mondja Fából Faragott Péter:
»Jaj, hogy elaludtam.«
»Elaluttál volna bizony örökre, ha mi nem lettünk volna.« Akkor
megindult Fából-Faragott Péter és hazamentek. A hogy hazaértek, a király
összehítta a grófokat, bárókat, herczegeket, princzegeket, válogatott
czigánylegényeket és felszentesítették királynak. Még mai napig is
folytassa az királyságot, ha meg nem hót.
(_Bere_.)

2. Nád Péter.
Nos tehát egy időben vólt egy igen nagy gazdag király. Annak a királynak
volt egyetlenegy szép fia. Azt mondja a királynak a fia:
»Édesapám, eresszen el engem a tizenkét jágërral vadászni.« Azt mondja
az édesapja:
»El is eresztenélek, édes fiam, de nem birod meg a ló rázását.« Azt
mondja a kis fiu:
»Legyen szives nyergeltesse fel a lovat, a tizenkét jágërt készíttesse
el, hogy azokkal elmehessek, ha meg is ráz a ló egy kisség.«
Avval nekiáll s kimennek a vadászhelyre, a havasra s itt megállapodnak
egy fa alatt. Itt mondja a kis fiú:
»Kedves társaim, én meg vagyok bággyadva s lefekszem, ti tizeneggyen
menjetek el vadászni a tizenkettedik maradjon itten.« El is menyen a
tizenegy jágër vadászni s a tizenkettedik ott marad mellette. Egyszer az
úton három királykisasszony menyen el. Azt mondja a legnagyobbik:
»Kedves húgom, né milyen szép királyfiú fekszik ott; ha én ezt magaménak
tudnám tenni, az egész katonaságot egy órsófonálból egy esztendeig ki
tudnám állani.« Azt mondja arra a közbelső leány:
»Ha én ezt a királyfit magaménak tehetném, egy árpaczipóból az egész
katonaságot ki tudnám tartani.« Mondja a legkisebbik:
»Kedves két néném, ha magamévá tehetném azt a királyfiút, olyan tizenkét
aranyhajú gyermeket szülnék neki, mint tizenkét tulipánt.«
A királyfiú nagyon aludt s nem hallott semmit, csak a jágër hallotta,
hogy mit mondanak. Egy kicsi légy megcsipi a királyfiút s arra megébred.
Azt mondja a jágër neki:
»Kedves királyfiú, legyen szíves, ha szóval meg nem sérteném, hallgasson
meg, egy hírt mondanék:«
Kap a királyfiú rajta. »No csak rajta, mondjad.«
Ekkor a jágër elmondja szép rendbe, hogy mit mondtak a
királykisasszonyok, a míg a királyfiú aludt. Ekkor a királyfiú a
jágërral megfuvassa a vadászkürtet s a többi jágërek összegyűlnek.
Mondja a királyfiú:
»Kedves jagër barátaim, szedjétek össze magatokat, többég nem
vadászunk.« Megindulnak hazafelé.
Az édesapja kiszökik elejükbe s leveszi a ló hátáról a fiút s kérdi:
»Kedves fiam, nem lett semmi bajod.« Feleli a királyfiú:
»Nem lett semmi a világon.«
Csakhamar bémenyen a királyfiú: egy pohár bort megisznak, egy darab
kenyeret megesznek s röktön mondja az apjának:
»Egy hintó elé négy lovat fogasson be nekem.«
Röktön az apja négy lovat befogat egy hintó elejébe s elmennek a
Fekete-király kastélyához. Bémennek, köszönnek:
»Jó napot felséges királyom.«
»Isten hozott kedves gyermekem, mi járásbélik vagytok.«
»Jöttönk a felséges királyhoz, hogy nézzünk szerte, de leginkább azér
jöttünk, hogy a kisebbik leányát adja nékem feleségül.«
A király röktönd oda is adja a leányát s felteszik, hogy mikor legyen
meg a lakodalom, de sokáig az időt nem töltik ott. Megindulnak s mennek
hazafelé s mondja a királyfiú az édesapjának:
»Kedves, édesapám, azér jártunk, hogy feleséget kértem magamnak.«
Nodehát nagyon készülnek itt is ott is a lakodalomra. El is elmennek
huszonnégy hintóval az leány után s elhozzák s eltelik a lakodalom s
azontúl boldogul élnek. De megbúsulja az királynak az más két leánya
magát, hogy a legkisebb testvérüket férjhez vitték, ők pedig maradtak
otthon. Mondja az nagy leány az édesapjának:
»Édesapám, hogy volt magának annyi esze, hogy a legkisebb leányát
férjhez adta s minköt pedig itt hagyott szégyenben.« Mondja a középső:
»Édesapám, ha minköt itt hagya szégyenben, csináltasson nékünk egy nagy
havasban egy két emeletü palotát, hogy menjünk oda lakni, mert a
szégyentől itt a háznál többet nem ülhetünk.«
A király röktönd összeszedett kőmiveseket és pallérokat s megcsináltatja
a palotát; ellátta mindenfélével a mi a királyi életbe talál s
odaköltözött mind a két leány. A kisebbik királykisasszony teherbe esett
s jött az idő, hogy a királyfiúnak el kell menni háboruba. Megbúsul a
királyfiú nagyon s kéri a szüleit, hogy olyan gondját viseljék a
királykisasszonynak, »Hogy különben mint nekem kicsikoromba, nehogy
valami bántódása legyen neki a míg haza gyövök.« Azt mondja az édesapja:
»Ne féjj semmit, mert ha az Isten megsegít, a míg te ottléssz, gondját
fogjuk viselni.« Evvel nagy sírva elbúcsuzik a fiatal király a
feleségitől s elmenyen hazunnat. Mikor esztendeje lett volna, hogy
odavan, a felesége megbetegszik. Egy hassal tizenkét aranyhajú fiút ojat
szült, mint tizenkét tulipán. Az áldott napra is lehetett nézni, de még
azokra is igen. Megörvendnek az öregek erősen, hogy az Isten ő felsége
az ők menyüknek milyen szép tizenkét aranyhajú fiút adott. Mámost
hozattak neki bábasszonyt négyet is, doktort is tizenkettőt melléje,
nehogy valami bántódása legyen. Azt mondja az öreg király:
»Fiam, legyünk mi most azon, hogy a fiúnkat is értesítsük az örvendetes
ujságról.« Röktönd írt a király egy levelet és lepecsételi. Vólt az
udvarba egy öreg ember. Feltarisnyázzák s a levelet kezibe adják, hogy
röktönd menjen s adja oda a felséges királyfiúnak. Menyen az öreg azon
uton, azon a havason keresztül, a hol a Fekete-király két nagyobbik
leánya lakott, épen az út mellett. Meglássák a fellegvárból a leányok az
öreget, behívják a várba s kérdezik, hogy mi járásban van? Az öreg
elbeszéli a dolgot. Röktönd leültetik, etetik, itatják. Az öreg úgy
leissza magát mint egy disznyó, s a királykisasszonyok elveszik a
levelet tőle. Kicserélik egy másikkal s megparancsolják neki, hogy mikor
visszatér, jöjjön bé hozzájuk. Mikor az fiatal király olvassa a levelet,
úgy elkezdett sírni, hogy a kik mellette voltak, mind sírva fakadtak
bánatukban. Az volt a levélbe írva: »No ugyan édes fiam, hoztál nekünk
egy olyan menyet, hogy tizenkét kopókölyket szült neked.« Visszaírja a
királyfiú: »Az Isten ő felsége rosszul látogatott meg engemet, de ha
kutya-, ha macskakölyök, viseljék gondját a míg hazamenyek.« Ismét megy
az öreg a havasi kastély mellett s a királykisasszonyok behívják,
lerészegítik, hogy nem tud magáról s a levelet kicserélik. Beleírják
abba: »A tizenkét aranyhajú fiút dobják bele a tengerbe, a feleségemet
pedig vagdaltassák ëssze.« Hazamenyen az öreg ember s adja a királynak
által a levelet. Mehelyt belenézett röktönd hullani kezdett a könyve.
Fut az öreg királyné is arra, hogy mér sír a király s az is helyből
sírni kezdett. Azonnal mondják egyik a másiknak, hogy micsoda szív
fekszik benne, hogy azt a tizenkét szép gyermeket hányják a tengerbe s
az anyjokat vagdalják össze? Bémenyen a király a menyihez s lássa az
menye, hogy oly erősen sír az király. Így kérdi az menye:
»Mi az kedves édesapám, hogy már két éve itt vagyok s még eddig sírni
nem láttam soha.« Mondja erre a király:
»Hadd el fiam, mert nem lessz javadra a mér én sírok.« Röktön kérdi a
fiatal királyné, hogy talán levelet küldött az ő ura. Mondja hogy: »Adja
ide, hogy olvassam fel én is.«
Odaadja a király, belenézett a levélbe és lássa, hogy mi van beleírva,
úgy kezd sírni mint a záporeső. »Ha tudta, hogy engem elpusztít, akkor
mér nem hagyott békét nekem.«
Röktön összeszedett a király ácsokat s egy bárkát csináltatott neki s
tizenegy gyermeket belehánták a tengerbe a tizenkettediket tették a
bárkába melléje, őt is avval beeresztették a tengerbe. Így szól a
király:
»Isten viselje gondodat, kivánom.« Egy év mulva hazajött a királyfi, de
nagy bánattal vót, hogy az ő feleségit elposztították. Helyből elvette
feleségnek a felesége nagyobbik nénjét. Tenger viszi erre is arra is. A
hogy elmegyen a bárka messze messze, kiveti őket a tenger egy
tengerszigetbe. Ekkorra a fiu akkorát nőtt a bárkába, hogy alig tudott
férni benne. Megrúgta a fiu a bárkának az oldalát s ez azonnal
széjjelomlott. Kijöttek belőle s a térre állottak úgy adtak hálát az
Istennek, hogy kivezérelte őket a szárazra. Ekkor Krisztus azt mondja
Szent-Péternek:
»Péter, nézz le a fődre, mit látsz?«
»Uram teremtőm, látok egy asszonyt, vagyon egy kicsi fia: térden állva
kérik az Istent.« Mondja Krisztus:
»No lásd te Péter, az a fiu nincsen megkeresztelve, menjünk le és
kereszteljük meg őtet.«
Elmenyen Krisztus-Úrunk Péterrel s leszáll hezzájuk s megkeresztelik a
fiut Nád Péternek. Röktön azt mondja Krisztus-Úrunk Szent-Péternek:
»No ajándékozzuk meg őtet valamivel.«
Adtak neki egy egész rend gunyát s adtak egy olyan nyilat neki, hogy
akármihez lőtt a világon, annak el kellett esni. Krisztus-Úrunk adott
neki egy almát is s azt mondja neki:
»No te Péter, menj el s keress magadnak egy olyan szép helyet, a hol te
szeretsz lakni; dobd fel ezt az almát s lesz belőle egy kétemeletű
palota, s a míg éltek édesanyáddal ellakhattok benne.«
A hogy mennek elérnek egy térségre. Ekkor mondja az édesanya:
»Most hova menjünk édes fiam, mert nincs sem országunk sem házunk.«
»Hadd el édesanyám, mert rendelt az Isten.«
Ekkor feldobta az almát s meglessz a kétemeletű palota. Ekkor élnek ők
boldogul az édesanyjával ebbe a kétemeletes palotába. De Krisztus-Úrunk
adott neki egy aranyvesszőt is s Nád Péter átaldobta az aranyvesszőt a
tengeren keresztül s lett belőle egy akkora hajó, a kivel szekeret is
átal tudott vinni. Egyszer jő az édesanyjának az udvarából három
béresszekér; vitt a Zöld király katonaságának eleséget átal. És mikor
odaérkeznek hezzuk, bé menyen egy béres s mondja a fiunak:
»Hajóslegény legyen olyan szíves s vigyen minket átal pénzér’.« Kérdi
Péter hogy: »Honnan jönnek maguk?« Nevezi, hogy a Veres királytól
jönnek. Ekkor Péter is nem lessz rest, felszökik kiszalad s meglássa a
szekereket a terüvel. Röktön behijja a béreseket s asztalba ülteti;
étellel, itallal ellássa, ugy bocsátotta őket keresztül a hajón. Másnap
jönnek vissza a béresek. Ujra átalhozza, behijja s eltarcsa őket esmén.
Megindulnak a béresek, hogy menjenek haza. Volt Péternek egy kicsi
kutyája. Azt mondja a legnagyobbik béresnek:
»Kedves jó Bácsi legyen szíves ezt a kicsi kutyát vigye el magáhal.
Mikor bé fog menni maga a királyhoz, ezt is ereszsze bé, de arra
vigyázzon, hogy mikor maga kijön, ő is kijöhessen.«
Hazaérkeznek, a marhákat kifogják s békötik a hejjekre. Szalad a béres,
hogy jelentse, hogy hol jártak. Igy mondja a béres a királynak:
»Szerencsés jó estét adjon Isten felséges királyatyámnak.«
»Hál’ Istennek, hogy hazajöttetek.«
»De hoztam egy hírt a felségednek.«
»Szaporán szeretném meghallgatni a hírt« mondja a király.
»Felséges királyatyám, szépen kérem, olyan hírt hoztam, hogy itt és itt
a tengersziget mellett vagyon egy hajóslegény. Kénáltuk pénzzel a mér’
átalvitt, de azt se vette el. Vissza is visszahozott, de akkor se kért
semmit; étellel, itallal jól tartott.« Feleli erre a királyné:
»Annál nagyobb hazugságot tudok én mondani.« Mondja a király:
»Szeretném meghallani, hogy mi lessz az.«
»Itt és itt a tenger mellett vagyon egy akkora kan mint egy hároméves
tulok. Ha találtatnék olyan ember, a ki odamenne, hogy azt a kant
elvinné onnét s birna vele; annyit szántana egy esztendőn keresztül,
hogy még hat évig sem tudná elhasználni.« Eztet a kicsi kutya mind
hallgatta. Avval elbúcsuzik a béres, megnyitsa az ajtót s kijönnek
onnat. Megindul a kicsi kutya s egy szemhunyás alatt otthon van. Kérdi
pedig a gazdája, hogy mit hallott a királynál. Mondja a kicsi kutya:
»Nagyobb az, hogy meg vagyok ehülve, nem érkezem beszélgetni.« Röktön
enni ad Péter a kutyának s jollakik s igy mondja Péternek:
»J’azt mondja a királyné, hogy a tenger mellett vagyon egy akkora kan,
mint egy hároméves tulok. Ha találtatnék olyan ember, a ki odamenne,
hogy azt a kant elvinné onnat s birna vele; annyit szántana egy
esztendőn keresztül, hogy még hat évig sem tudná elhasználni.«
Node Péter reggelre kerül, felöltözik s veszi a nyílját a vállára,
megindul a tengersziget mellett s egyszercsak megtalálja a kant; reá
tartsa a nyílját, hogy lőjje keresztül. Azt mondja a kan:
»Hó, te Péter, ne lőjj keresztül engemet, mer’ a mér’ jöttél teljesíteni
fogom, hanem gyere ide ülj fel a hátamra, mer én hazaviszlek. Felült
Péter s elmentek haza. Ekkor a kan elment a mezőre s annyit túrt s
vetett, boronált, hogy már annál többet nem lehetett. Mikor megért a
gabona, le is vágta s haza is hórdta, ki is csépelte s hambárba is rakta
s mindent a világon ellátott.«
»Nó kedves gazdám Péter, készen vagyon minden, én elmenyek, maradjatok
vigan.«
Estére kerekednek s mikor lefeküdtek, olyan keserves sírást hallanak
künn, hogy Péternek a lelke is megesett rajta. Azt mondja az
édesanyjának:
»Keljen fel édesanyám, gyújtson lángot, keressük meg a mi künn sír.«
Fel kel az édesanyja s lángot gyújt, hogy keressék meg. De mikor
kimentek volna az útra, akkor semmi sírás nem volt sehol. Bemennek, hát
isment olyan keservesen kezdett sírni, hogy nem lehetett kiállani.
Esment kimennek s keresni kezdik. Meg is látják, hogy két ember a
sánczba belevagyon esve. Felveszik őket úgy sárosan s beviszik a
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Székelyföldi gyüjtés; Magyar népköltési gyüjtemény 7. kötet - 11