Székelyföldi gyüjtés; Magyar népköltési gyüjtemény 7. kötet - 17

életemről; vagy megadd magadat, vagy étlen vagy szomjan ki kell hogy
mulj az világból.«
De keresi vala az óriás életje körül a királyfiut, holott ő nem is
gondolhatta vala, hova lehetett az fiu. Mind keresi még se kapja meg.
Ezzel béméne óriás tapogatva szobájába; ott búslakodik vala egész
écczaka. Mondogatta magába az óriás: »Talán meg se virrad soha!«
Gondolta utoljára, hogy: »Talán eddig felvirrasztott az Isten, kimenyek,
elbocsátom a nyájamat.« Kimene az óriás az udvarra, vitte a markába a
nagy lakatkócsot, kinyitja három mázsás vaslakatot, felkapcsolja a
vaslappancsot s monda vala az óriás maga-magába: »Édes kicsi nyájaim,
már kibocsátlak a mezőre, mert már eleget éheztetek idegen vándor
tekergő-bódorgó mián.« Az óriás odamene vala szejjelvetette a lábát a
vaslappancs alatt, füttyögtette vala nyájait egyenkint, hogy bocsássa
ki. Mind megtapogatta vala az óriás minden darab juhát szőrénél fogvást,
vajjon nem a királyfi menyen ki a lába között. Legkésőbbre maradt az
aranyszőrü berbécs. Ment a királyfi aranyszőrü berbécs képibe, megfogja
vala az óriás lába között aranyszőrü berbécsnek a gyapját:
»Eriggy édes kicsi aranyszőrü berbécsem, mert benned van minden
gyönyörüségem.«
Mikor a királyfi az aranyszőrü berbécs képiben kimene vala, kibujék vala
a berbécs bőréből, összeütötte bokáját s felelé vala:
»Itt vagyok te vak tolvaj, bennem tudom nincs semmi gyönyörüséged, mert
szabad vagyok magammal, Isten ő felsége kiszabaditott a te kénos kezeid
közül.« Feleli vala az óriás:
»Ó te kis fiu, csak tréfálkoztam veled, gyere vissza, né milyen
’jandékot adok én neked. Mért ijedtél meg tőlem, hiszen én nem bántalak
téged. Itt van egy aranygyürü, huzd fel az ujjadra.« Felelé vissza a
királyfiu:
»Hé, nem csalsz meg vén kutya, ha ide akarod adni azt a gyürüt, hát dobd
ide!«
Oda is dobta vala óriás a gyürüt a királyfiunak. A királyfiu felveszi a
gyürüt a fődről és behuzza az ujjába. De a gyürü egy percz alatt ugy
bedagadt a fiu ujjába, hogy semmi letteképen ki nem tudta venni többé.
Elkezdte a gyürü királyfiu ujjábán kiáltva:
»Erre, erre vak óriás erre!«
Erre már megijed a királyfiu, hogy már most vége az életinek. Mit volt
mit tenni, kivesz egy bicskát a zsebiből s mindjárt levágja az ujját s
beledobja egy tóba. De a gyürü ott is mind azt kiáltotta:
»Erre, erre, vak óriás erre!«
A vak óriás ment a gyürü után s egyszer csak beleszakadt a tóba. Mostan
már megindult a legény a világba. Utközben találkozik egy nagy fekete
medvével. Szembeáll vele a medve s mondja:
»Hát te emberiszing, most már megeszlek, miért vakitottad meg a
bátyámat.«
Eleget könyörgött a királyfiu, igyis meg ugyis, de azt mondja a medve:
»Életedet meghagyom, de ha megpárosodol, akárhol ott leszek s vége az
életednek.«
No de már most még jobban megbusult a királyfiu s mondta magába: »A biz
én elpusztitom magamat, hisz ugy sincs semmi hasznom az életben, ha már
megházasodni sem szabad.« Ment mendegélt tovább, egyszer csak egy nagy
erdőbe érkezik. Az erdő közepén volt egy kis házikó; hát látja, hogy ott
benn van egy vén boszorkány. Kérdi tőle a vén boszorkány:
»Hát te mit keressz itt?«
»Én bizony szolgálatot keresek öreg nanyám.«
»Hát én megfogadlak.«
Meg is fogadta a vén boszorkány a királyfiut. Mindennap kellett a
királyfiunak vadászni, hogy egy nyulat lőjjön. Volt a boszorkánynak egy
ügyes, szép leánya. A királyfiu beleszeretett a leányba s feltette
magába, hogy ő bizony megkéri a vén boszorkánytól a leányt. Ugy is tett,
megkérte a leányt s a vén boszorkány oda is adta s mondja, hogy ásó,
kapa válaszsza el egymástól. A mint mennek az esküvőre s a templom előtt
vannak, valami nagy bődülést hallanak. Szertenéz a királyfiu, hát látja,
hogy egy nagy fekete medve jő le a hegyen. Mindjárt ráismert, hogy ez az
ő fekete medvéje, a ki egykor meghagyta vala, hogy soha meg ne
házasodjék. Mindjárt a jegygyürüjét kettéharapta, a zsebkendőjét
kettészakitotta s felét adta a leánynak, fele maradt neki s avval
elbucsuznak egymástól. A mint megy mendegél a királyfiu hetedhetországon
tul is, talál egy kis házikót. Ő bemegy oda s lát ott egy vén ősz
embert, lehetett száz esztendős. Köszön neki szépen:
»Szerencsés jó estét öregapám.«
»Jó, hogy öregapádnak szólitál, mert különben helyben halálfia lettél
volna. Hát mit keressz te itt, mikor már száz esztendeje, hogy embert
nem láttam.«
A fiu elpanaszolja, hogy vele mi történt s az öreg ad neki egy gyürüt s
mondja neki:
»Nó fiam innet három nap járásra találsz egy nálamnál még öregebb
embert, menj el hozzá, hátha ő is ad valamit.«
El is megy a királyfiu s harmadnapra elérkezik egy kis házikóhoz. Ő
bemegy oda s lát egy olyan öreg embert, hogy a fehér szakállával seperi
a ház főggyit s ha nem volt száz esztendős, soha sem lessz többet annyi.
»Jó napot öregapám!«
Fogadja az öreg: »Szerencséd, hogy öregapádnak szólitottál, mert
különben egy az életed, az sem sokáig lett volna.« Kérdi az öreg, hogy
miféle járatban van? Elpanaszolja, hogy mi történt vele s hogy egy öreg
ember igazitotta ide. Arra az öreg odaad egy gyürüt neki s azt mondja,
hogy:
»Ide három napig való földön tul van még egy nálamnál öregebb ember,
menj el hozzá, ő többet tud mint én.«
El is megy a fiu s elér egy nagy erdőségbe. Annak közepébe állott egy
házikó. Ő bemegy oda s lát egy öreg embert. Olyan öreg volt ez az ember,
hogy a lába gyökeret vert sok ültiben s a patkányok fészket raktak a
szakállában.
»Jó napot öregapám!«
Fogadja az öreg: »Szerencséd, hogy öregapádnak szólitottál, mert egy az
életed, az sem sokáig tartott volna.«
Kérdi az öreg, hogy miféle járatban van. Elpanaszolja, hogy mi történt
vele s hogy két öreg ember igazitotta ide. Erre az öreg ember odaad neki
egy gyürüt s azt mondja neki:
»Innet egy naprajáró, ott van egy nagy siátság, mikor odaesteledel, a
három gyürüt tedd le a siátság közepibe s reggel mikor felébredsz, ottan
lessz három nagy kutya. Ezeket mind neveken szólitod. Az egyiket hijjok,
Földneheze, a másikat Mindenttudónak, a harmadikat Világotlátónak.«
Ugy is tett a királyfiu. Mikor odaért a nagy siátságba, letette a három
gyürüt a siátság közepibe s reggel mikor felébredt, ottan lett három
nagy kutya. Szólitja a kutyákat nevüknél s kezdik nyalni kezit, lábát.
És elindul a királyfiu a faluja felé, mert most már nem félt a medvétől.
Mikor a falujába ért, kérdezősködik, hogy mi hir van idehaza. Hát
mondják, hogy egy leány menyen férhez; az a leány pedig épen az ő
kedvese volt azelőtt. Mindjárt felöltözik koldusgunyába s elmegy a
lakodalmas házhoz. Ahogy meglátja a menyasszony, mindjárt viszen neki
egy darab kalácsot s egy pohár bort. A koldus azt feleli:
»Kedves menyasszony, én felét megiszom, te is idd meg a más felét.«
Ugy is tett a fiu, megiszsza a bornak felit s a fél gyürüt, a mit
egykoriban kettéharapott, beledobta a pohárba. A leány, mikor megitta a
bort, meglátja a félgyürüt a pohárban s kérdezi a királyfiut:
»Hát kend hól kapta ezt a gyürüt?«
»A hól te a másik felit«, feleli vala a királyfiu.
Ekkor megtöröli a száját a fiu a zsebkendővel.
»Hát ezt a fél zsebkendőt hól kapta kend?«
»A hól te a másik felit«, mondja vala a királyfiu.
Ekkor megismerte, hogy ez az ő kedvese, a kivel egykoriban jegyben járt.
Össze-vissza csókolódznak s a vőlegénynek utat adnak. Ekkor csaptak
olyan lakodalmat, hogy egy évig tartott s az öreg Mihók bá ott törte ki
a lábát a nagy tánczolásba. Ha nem hiszik, kérdezzék meg tőle.
Ekkor a királyfiu nagyon örvendezett, hogy megint visszakapta a régi
kedvesét és járt mindig vadászni, de a vén medve mindig nyomban kisérte,
csak félt bántani a királyfiut a nagy kutyák mián. Összeegyezett a vén
boszorkánynyal a medve, hogy miképen pusztitsák el a legényt. Azt mondja
a vén boszorkány, hogy bizza csak reá, ő majd eligazitsa. Másnap a vén
boszorkány nem engedte, hogy a fiu a kutyákat magával vigye vadászni,
hanem nagy kőfalak közé rakta bé a kutyákat. Mikor estefele jön elé a
királyfiu, hogy haza menjen, hát látja, hogy jő vele szembe a nagy
medve. A királyfiu nagy ijettibe felszalad egy fára. »Szaladhatsz« –
kiáltja a medve – »a világ végére is, ott is megfoglak.« Feleli vala a
királyfiu:
»Tudom, hogy kifogyatsz az életemből, de engedd meg, hogy hármat
kiáltsak.«
»Kiálthatsz tizenhármat is, mégis szétszaggatlak.« Mondja a medve.
Kiáltja egyszer a királyfiu:
»Ne Mindenttudó ne!«
Meghallja ezt a kutya s mondja a többinek:
»Hé, valaki nevemen szólitott.« Mondja a többi:
»Ne csaholj hé, hiszen csak álmodtál« Ekkor megint kiált egyet a fiu:
»Ne Világonátlátó ne!«
Meghallja eztet Világonátlátó s mondja a másikoknak:
»Most engem szólitott.«
»Te is csak álmodtál.« Mondja a többi.
»Ne Földneheze ne!« kiáltja a fiu.
Erre felugrik a Földneheze, Mindenttudó rug egyet a kőfalra, hogy
megrendül bele. Rug egyet Világonátlátó, hogy meghasad a kőfal. Rug
egyet Földneheze, hogy az egész kőfal összeomlott. Kiszabadulnak a kőfal
közül s Világonátlátó lépik egyet s épen a fánál áll meg. Ugrik egyet
Mindenttudó s épen a másiknak nyakáig szökött. Megragadja Földneheze a
medvét s ugy vágja a földhöz, hogy a hetvenhetedik csontporczikája is
hetvenhét felé szakadt. Erre hazamentek, a boszorkányt összevissza
morzsólták s csendesen éltek. Elindulnak hazafelé a királyfiu
édesanyjához. A nagy havasokban odaadják a kutyákat az öreg embereknek s
ők elérkeznek az ögyvez királynéhoz. Összevissza csókolja őket a
királyné s csapnak nagy lakodalmat. Herczegek, grófok, princzegek most
is járják a csűrdöngölőt.
(_Martonos_.)

12. Világ két szép népje.
Egyszer egy király élt a feleségivel száznegyven esztendőt, száznegyven
esztendő alatt soha gyermekük nem vót. Mikor a száznegyven esztendő
betőtt vóna, akkor született a királynénak egy fia. Azt ők hát, hogy
csak az az egy vót, tizenkét esztendő előtt a napra ki nem bocsátották.
Mikor a tizenkét esztendő betőtt vóna, mondja a királyfiu:
»Felséges királyatyám, ajj mint szeretném a katonaságát meglátni.«
Az király kiállittassa a katonákat s a királyfiu végig ment köztek. Azok
ugy nézték, hogy majd a szemeket rajta hagyták. De a balszárnyon vót egy
öreg katona. Az a szemit semmikép nem vetette reá. Mikor a királyfiu
felment a királyhoz, mondja, hogy a katonák mind nézték, de egy öreg
katona a balszárnyon még a szemit se vetette reá. A király mindjárt
tudja, hogy melyik az s felhivassa.
»Nos no, te János, mi az oka, hogy ojjan szép fiu nincs a világon mint
az enyém s még se nézted.«
»Felséges királyatyám, há’ mér nézzem meg? mikor én annál hétszer is
szebbet láttam.«
»Hunnét láthattál? mikor a világon ilyen szép suhunt sincs.«
»Hogyne láttam volna, felséges királyatyám – feleli vala János – mikor
az Zorombarát[46] király leánya hétszerte szebb, mint a felséges
királyatyám fia.«
»Hát hól lehet megtalálni« – kérdezi a király:
»No mindjárt megmutatom.«
Mennek fel a tizenkettedik emeletibe a kastélynak, veszik a perpektivát;
hát látja a király és a királyfiu, hogy mijjen gyönyörü leány az
Zorombarát király leánya.
»No atyám – mondja a királyfiu – ha az a leány nem lessz az enyém,
meghalok érette.«
»No fiam – mondja a király – nem tudom hogy segitsek? segitsen rajtad
az, a ki megmutatta.« Azt mondja az öreg Katona János:
»Ha engem holtig testvérednek fogadsz, akkor a leány tied lessz.«
Ekkor Katona János az kardja markolatján megesketi tizenkét versen,
valameddig ők élnek e világon, mindig ugy hijja őtet: »Édes testvér
bátyám!« Ekkor ők ketten utnak indulnak. Elérik ők a Fekete-tenger
martját. Hát lássa az öreg Katona János, hogy egy ló az iszapba belé
vagyon dőlve. Kihuzza onnét, megnyuzza s a Fekete-tengerre csinál belőle
egy hajót. Ekkor lehuzza a papucsát, belerugja a hajóba s lessz beléje
egy arany bót mindenféle portékával telis-teli. Annak a hajónak csinált
ő egy köszörümankót s avval hajtotta. Mikor elérkezik a Zorombarát
király udvarához, kikötte a hajót a királyi udvar falához. Dehát kijött
egy fraj; hát látja, hogy mijjen bót vagyon odanyulva a tengerről:
»Felséges királykisasszony jöjjön ki s nézze meg, hogy mijjen szép bót
vagyon átalnyulva a tengerről a felséges király udvarára.«
»Ne beszélj ojjanokat, mikor még madár sem tudja keresztülrepülni azt.
Mondja a királykisasszony. Tessék felségednek megnézni.«
»No, ha igazat beszéltél, menj le s válaszsz nekem egy báli papucsot.«
»Hát te mér jöttél«, mondja a bótos.
»Hogy válaszszak felséges királykisasszonyomnak egy báli papucsot.«
Mondja a bótos: »Eriggy, mond meg a felséges királykisasszonynak, hogy
jöjjön le, a milyen a lábára talál ojjant válasszon.«
Felöltözik királykisasszony a legszebb gunyájába, két fraj kartőn fogja
s leviszi az bótba.
Elékerül a bótos, a két frajt visszakűdi s a királykisasszonyt beereszti
a bótba. Mikor a második szobába került vóna, Világszép urfival
találkozott. Ekkor az öreg katona a hajót meginditsa s hozza reggeltől
östig. Öste kiköt s vacsorát ad nekik. Kimenyen és silbakot áll
mellettek, hogy valamiféle állat nehogy elragadja őket. Tiz órakor három
galamb odaszáll s kérdik egymástól:
»Hát mi hirt hoztál az ország széjjiről?« Azt mondja az első galamb:
»Az Isten ësszeteremtette világ két szép népjét, de Világszép
királyfinak nem lessz semmi öröme benne, mer amint mennek hazafelé, két
generális három lóval jó eléjök s felültetik Világszép kisasszonyt a
lóra s meghal a ló hátán.« Ezt hát nem hallotta senki, csak az öreg
Katona János. Ha megmondja valakinek, térdig kőbálványnyá csattanjon.
Reggel ismét megindulnak s viszi egészen östig. Öste ismét kiköt,
bémenyen s vacsorát ad nekik. Viszi Katona János a puskát s silbakot áll
ott mellettük, nehogy valamiféle állat elragadja őket. Odaszáll tiz
órakor megint három galamb s kérdik egymást:
»Mi hirt hoztál a világ széjjiről?«
Mondja a második galamb:
Az Isten ësszeteremtette világ két szép népjét, de Világszép királyfinak
nem lessz semmi öröme benne, mer mikor asztal mellé ülnének, az pohár
Világszép királykisasszony előtt tiszta méreggé lessz változva s szörnyü
halált hal tőle. Ezt senki sem hallotta, csak az öreg Katona János és ha
valakinek elmondja, derékig kőbálványnyá csattanjon. Az öreg katona a
hajót meginditsa, megint mennek reggeltől östig. Öste kiköt és vacsorát
ad nekik, kimenyen és silbakot áll mellettük, hogy valamiféle állat
nehogy elragadja őket. Tiz órakor három galamb odaszáll s kérdik
egymástól:
»Mi hirt hoztál az ország széjjiről?«
»Az Isten ësszeteremtette világ két szép népjét, de Világszép
királyfinak nem lessz semmi öröme benne, mer a mint lefeküsznek éjjel
tizenkét órakor a Gyehenna király lánggal kicsap a föld gyomrából s
világszép királykisasszonyt elviszi magának feleségül, hogy senki sem
tudja többé visszahozni.«
Ezt más nem hallotta senki, csak az öreg Katona János s ha valakinek
elmondja, nyakig kőbálványnyá csattanjon. Ekkor János reggelre kél,
meginditsa a hajót s haza érkeznek. Mikor haza érkezetek vóna, János
megrugja az hajót s lett belőle a ló s elrugja az bótot s lett belőle a
papucs.
Mikor jönnének a város végéig, két generális három lóval jő velük
szembe.
»Azért jöttünk felséges királykisasszony, hogy eleget gyalogolt, most
űjjen fel a ló hátára.«
Azt mondja az öreg Katona János:
»Nem engedem, hogy felüjjön, mert gonosz lessz a ló s leveti, hanem ha
megengedik, hogy én üljek fel s látom, hogy szépen jár, akkor
megengedem, hogy felüljön felséges királykisasszony.«
Felül János a ló hátára egy ezüst sarkantyus csizmával a sarkantyu
taréját beüti a ló oldalába s a ló abba a helybe megdöglik.
»Fel kell akasztani Jánost, mert a lovat elpusztitotta.«
»Meg kell engedni Jánosnak, mert ő tudja, mit csinál.« Mondja világ két
szép népje.
Ekkor hazamennek s külömbnél külömb asztalt teritenek s asztal mellé
ülnek. Az öreg Katona János végignéz az asztalon s lássa, hogy mindegyik
előtt tiszta píros szin a bor, de a melyik Világszép királykisasszony
előtt van, tiszta fekete. Elveszi Katona János Világszép
királykisasszony elől a pohár bort s teszi a magáét helyibe. Akkor
megnyissa az ablakot s az poharat kidobja. Ekkor mondják királyi
herczegek:
»János eldobta Világszép királykisasszony elől a bort poharastul.«
»Nem kell bántani, mert ő tudja, mit csinál.« Mondja világ két szép
népje.
Keresik az ágyat, hogy feküdjenek le. Az öreg Katona János Világszép
királykisasszonynyal egy szobába esett hálni.
Mikor elaluszik világ két szép népje, öreg Katona János eléveszi rozsdás
kardját s kezdi fenni. Éjfélkor a Gyehanna király a föld gyomrából
megindult. Mikor dugná ki a pádimentomon a fejit, Katona János egy
vágásból keresztülvágja a nyakát. Visszaesett a teste s utána a feje.
Ekkor Katona János keresett rongyokat, mivel azt a sok vért feltörölte a
padimentomról. Végignéz, hogy világ két szép népje milyen szépen
aluszik, hát lássa, hogy egy csepp vér Világszép királykisasszonynak az
arczájára van szökve. Ezt gondolja magába János: »Ha letőrlöm, majd
álmosan, a mint lessz, megijed, ha lenyalom és valaki meglássa, azt
hiszi, hogy talán csókolodom vele.« A vén király épen akkor akart
kimenni a belső házból s meg akarta nézni a kócslikon, hogy az fiu a
menyével hogy alszik. Az öreg Katona János épen akkor találta lenyalni
azt a csepp vért Világszép királykisasszony arczájáról. Ekkor a vén
király meglátta a kócslikon, hogy Katona János csókolja Világszép
királykisasszonyt; haragjában visszament és lefeküdt.
Reggel összegyüjti a tanácsos tisztjeit s azt mondja:
»Jánost el kell pusztitani, mert az ecczaka láttam, hogy a menyemmel
csókolódott.«
Azt tanácsolják, hogy Jánost délkor fel kell akasztani. Viszik Jánost
akasztani s világ két szép népje hátul kisérte.
Mikor az akasztófára felvitték volna, mondja János:
»Felséges királyok és herczegek, három beszédem van, hadd mondjam el,
nem bánom, ha akkor felakasztanak is.«
Azt mondják az királyi herczegek, hogy nem bánják, hát mondja. Mondja
János:
»Mikor világ két szép népjét ësszeteremtettem, hoztam őket. Mikor első
öste megpihentünk volna s én silbakot állottam, hogy valamiféle állat el
ne ragadja őket, jött három galamb. Mondja az egyik galamb, hogy
Világszép királyfinak nem lessz semmi öröme benne, mert a város végin
két generális jön eléjbünk s elragadják Világszép királykisasszonyt.
Második öste, mikor silbakot állottam volna, jön a három galamb s mondja
az egyik, hogy Világszép királyfinak nem lessz semmi öröme benne, mert
mikor asztal mellé ülnének, az pohár Világszép királykisasszony előtt
tiszta méreggé lessz. Harmadik öste ismét jött a három galamb és mondja
az egyik, hogy Világszép királyfiunak nem lessz semmi öröme benne, mert
éjjel tizenkét órakor a Gyebenna király lánggal kicsap a föld gyomrából
s Világszép királykisasszonyt elviszi magának feleségül, hogy senki sem
tudja többé visszahozni.«
Mikor ezeket János elmondta, nyakig kővé csattant. Leveszi világ két
szép népje s hazaviszik s teszik a tükör alá. Hét esztendő multával
születik világ két szép népjének egy fia és egy leánya. Ezek nőttek és
ojjan szépek lettek mint az apjuk s anyjuk. Egy vasárnap mondja
Világszép királykisasszony:
»Kedves kincsem, ügyejj a gyermekekre, én elmenyek a templomba.«
Addig játszadozik Világszép királyurfi a két gyermekével, a mig
elaluszik. Azt lássa álmába, hogyha ő a két gyermeknek a nyakát elvágná
s aztat egy teknőbe kieresztené, akkor avval a vérrel megöntözné azt a
kőbálványképet, János kiszöknék tizenhét esztendős korában. Peniglen ha
azt a két gyermeknek a testit ësszevágná s bevetné a halastóba, még a
két gyermek is megvolna. Ekkor Világszép királyurfi megébred, egy
tekenőt hoz és egy kést s a két gyermeknek a nyakát mindjárt levágja.
Avval a vérrel megöntözi azt a kőbálványképet s János kiszökik a tükör
alól tezenhét esztendős korában.
»Jaj kedves ëcsém, mint elaluttam«, mondja János.
»Alhattál volna még száz esztendeig, ha én nem lettem volna.«
Mondja Világszép királyurfi:
»Hanem most jere együnk, igyunk, mert rég nem ettünk, ittunk együtt.«
Hogy leülnek az asztal mellé, mondja Katona János:
»Nos no, kedves királyurfi, nézz ki az ablakon, nézd meg, hogy a két
gyermeked egy aranyalmával hogy játszadozik.«
Elmennek le ketten s a két gyermeket nagy örömmel felviszik az palotába.
Akkor jő Világszép királykisasszony a templomból.
»Na kedves kincsem, miért választottál te magadnak ilyen fiatal
katonát.«
»Nem választottam édes kincsem, mert ez az öreg Katona János.«
»Lehetetlen, hogy az legyen, mert ez igen fiatal. De ha az, hát vesse ki
az ingit, mert láttam egy jegyet a hátán; ha azt meglátom, akkor hiszem,
addig nem.«
Kivetette János az ingit a nyakából, hát lássa Világszép
királykisasszony a jegyet s megismerte.
»No már most hiszem, hogy te vagy János. Hála legyen az Istennek, hogy
megkerültél.«
Most tizenkét versen ismét testvérséget fogadtak s igy élnek mai napig.
(_Szováta és Nagy-Solymos_.)

13. A szegény ember és a zenészek.
Egyszer vót, hól nem vót, még az operencziás tengeren is tul vót, a hól
a tetüt és a bolhát rézpatkóba verték, hogy a jégverembe be ne
botorkázzék, vót egy nagy kapu. A mellett a kapu mellett vót egy nagy
jegenyefa, annak a jegenyefának vót 99 ága, a 99 ágán vót 99 szoknya, a
99 szoknyának vót 99 ráncza; a 99 ránczába vót 99 bolha. Az a 99 bolha
hulljon annak a nyakába, a ki beszédemet meg nem hallgassa. A ki pedig
beszédemet szépen meghallgassa s másnak el nem mondja, annak az a 99
szoknya mindenestül fogva hulljon a nyakába. Azokon a szoknyákon tul egy
sánta araszszal, egy bolhaugrással s egy tetülépéssel is tul vót
valamennyivel, csakhogy épen mennyivel, azt én sem tudom, mennyivel,
csak hogy vót, csakhogy épen ugy láttam mint öregapám, a ki vak vót, vót
egy szegény ember. Ez a szegény ember elment egy bornyával a vásárba s
ott olcsón elcsalták tőle a zenészek. No gondojja magába a szegény
ember: drága lessz nektek az olcsó hus. S a biz a vót neki egy kicsi
sapkája. Elment avval vissza egy korcsmába s kérdezte:
»Hogy egy vider pálinka.« Megmondják az árát s ki is fizeti. Elmegy egy
másik korcsmába s ott is megtudja a pálinka árát s kifizeti előre. Már
most sétál a piaczon s találkozik a zenészekkel, kéri őket, hogy
jöjjenek vele, mert hogy igyák meg a borju áldomását. El is elmentek s
vett nekik egy vider pálinkát. Mikor fizetni kellett, mondja a
korcsmáros, hogy már ki van fizetve. Kérdik a zenészek:
»Hogy, hogy?«
»Hát biz a kifizette a sapkám, mert ez ojjan sapka, a mi mindent ki tud
fizetni.« Mennek a második korcsmába s ott is hallják a zenészek, hogy a
sapka már kifizette a pálinkát. Mikor utban volnának a harmadik korcsma
felé, mondják a zenészek, hogy adja el nekik a sapkát.
»Szivesen« – mondja a szegény ember – »ha visszaadjátok a borjumat.«
Vissza is adják s a zenészek elindulnak a korcsmába, hogy még igyanak,
mert ugyis fizeti a sapka. Bemennek a korcsmába s kérik a legdrágábbik
finom italokat. Mikor megitták, kéri a korcsmáros a pénzt, de ők azt
mondják:
»Fizet a sapka.«
De biz az nem fizetett semmit s a korcsmáros jól elverte őket. Akkor a
zenészek megindulnak, hogy adják vissza a sapkát. Meg is kapják a
szegény embert odahaza. Épen a pitvarban áll egy nagy késsel, mert
disznót öltek. Mikor meglátja a zenészeket, egy vérrel teli
disznógömöczet köt a felesége inge alá s teszi magát, mintha nagyon
haragunnék a feleségére, hogy a vacsora későn jön, pedig már jönnek a
kedves vendégek. Mikor a zenészek odaérkeznek, épen beleszurja a kést a
feleségébe, hogy a vér mindjárt ellepte a ház padját. A zenészek mikor
el akartak futni, mondja nekik:
»Soh se fussatok, bolondok, mert van nekem egy 360 éves muzsikám; ha azt
meghuzom, nincs az a prédikácziós halott, a ki fel ne ébredjen.«
Meg is huzza nagy keservesen a muzsikát. Hát a felesége lábra áll,
elkésziti a vacsorát s mulatnak reggelig. Reggel kérik a zenészek a
szegény embert, hogy adja el nekik azt a muzsikát. El is adja a szegény
ember a muzsikát 100 forintért. Hazamennek a zenészek s a primás
beledöfi a kést a feleségibe. Huzza a muzsikát, hogy a felesége
felébredjen, de biza nem akart felébredni. Mondja a másik:
»Ajj meg, hogy őjjem meg én az enyemet, hátha te nem ölted jól meg,
azért nem akar felébredni.« Hát meg-is megölte, de biz a semmi
muzsikaszóval nem tutták többé felébreszteni. Felherren a sok zenész s
mondják:
»Nó ez a gazember kifogyasztott a feleségeinkből.«
Ekkor elindultak a szegény ember házához. Mikor oda megérkeztek, a
szegény ember épen egy kutat ásott s a kut belsejéből kiáltotta:
»Jertek ide, jertek ide, huzzatok ki, mert beleveszek!«
Hát mennek a czigányok egyenkint, próbálják kihuzni. A mint egyenkint
bemennek, egyenkint levágja őket, hogy mint ott pusztultak a zenészek.
(_Szováta_.)


Röviditések a jegyzetekben.
Népk. Gyüjt. = Népköltési Gyüjtemény.
Népd. és Mond. = Népdalok és Mondák.
k. = kötet.
ol. = oldal.
d. = dal.
vsz. = versszak.


JEGYZETEK.

Balladák és rokonnemüek.
1. _A)_, _B)_. =Szőcs Mári.= Változatai: Arany-Gyulai: »Népk. Gyüjt.« I.
k. 212. ol. 57. d.; Erdélyi J.: »Népd. és Mond.« I. k. 378. ol. 381. d.
és Szini Károly: »A magyar nép dalai és dallamai« 74. ol. 53. d.
Az Erdélyi- és Szini-féle változat, kivéve a Szini-féle változat utolsó
négy sorában előforduló s a vers tartalmához semmiképen nem illő,
erőltetett erkölcsi tanuságot, teljesen egyező.
E két változat inkább elbeszélő népdal mint ballada. A cselekményt nem
viszi előbbre a párbeszéd következetesen. Hézagos mind a kettő, de
hézagai nem balladai hézagok, hanem a költemény eredeti lényeges alkotó
részeinek kiesései.
Az Arany-Gyulai-féle változat már jobb, de ebben is hiányzik az
izgatott, rövidlélekzetü balladai menet. Legjobb az itt közlött 1. számu
ballada,[47] melyben mindvégig az eleven párbeszéd kapcsán siklik tova a
cselekmény s teljesen uj vonásokban gazdag. Uj benne a hangulatkeltő
bekezdés, az anyától való búcsuzás s a költőileg igen szép befejező
rész. A 2. sz. alatt közlött ballada rövidített, törött változata a 1.
számunak.
2. =A sólyom.= A négy első sor előfordul Arany-Gyulai: »Népk. Gyüjt.« I.
k. 228. ol. 76. d. (Hegyi tolvaj), de a többi rész egészen uj.
6. =Az eladott leány.= Változatai: Arany-Gyulai: »Népk. Gyüjt.« I. k.
148. ol. 6. ballada (Boriska). Ugyanott 180. ol. 23. ballada (Világszép
Erzsok) és Kálmány Lajos: »Koszoruk« II. k. 53. ol. 1. ballada.
Az a vonás, hogy a töröknek eladott leány búcsuzik ruháitól, virágaitól
s felhivja őket, hogy sirassák meg őt, sajnálkozzanak rajta, előfordul
minde változatokban. Míg azonban e gondolat a balladák keretében az
előrehaladó cselekmény egy-egy mozzanatát képezi, addig az itt közlött
balladában a fősúly csak e vonások kidomborítására van fektetve.
8. =Túr a disznó.= Változata: Kecskeméthy Csapó Dániel: »Dalfüzérke« I.
füzér 32. ol. 32. d.
10. =Tallos Erzsi.= Változatai: Arany-Gyulai: »Népk. Gyüjt.« I. k. 209.
ol. 53. és 54. ballada (Kuris Pista). Mindkettő töredék. Erdély J.:
»Népd. és Mond.« III. k. 153. ol. 260. ballada. Kálmány Lajos:
»Koszoruk« II. k. 64. ol. 8. ballada. Limbay Elemér: »Magyar Daltár« VI.
k. 139. ol. 1117. dallam. Változatát közölte Versényi György Székely
balladák (Tollasi Erzsi). Ethnographia 1902. évf. 6. sz. 273. ol.
A halálratánczoltatott leány tragikus sorsáról daloló e változatokban
érdekes az, hogy a feldolgozás mindegyikben más-más. Az általam
feljegyzett székely változat az esemény eleven menete s a fővonások
balladai csoportosítása tekintetében a jobb változatok közé tartozik.
Leginkább egyezik vele a Limbay-féle változat. A halálratánczoltatás oka
kifejezést nyer az Arany-Gyulai- (I. k. 54.) és Erdélyi J.- (III. k.
260.) féle változatok e soraiban:
Ha enyem nem löttél
Hát másé se lögyél.

11. =Kendi molnár lánya.= Ugylátszik e dalban is halálratánczoltatásról