Székelyföldi gyüjtés; Magyar népköltési gyüjtemény 7. kötet - 14

Total number of words is 4212
Total number of unique words is 1489
28.8 of words are in the 2000 most common words
39.5 of words are in the 5000 most common words
44.3 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
kezdett jönni a vér. Azt feleli huszonnégyfejü sárkány:
»Talán azér tudakozod, hogy engem pusztitsatok el?« Ekkor azt mondja
huszonnégyfejü sárkány a feleséginek:
»No te én mégis megmondom neked, mert ugyis összevágtam a szeretődet, de
oda még az apádnak az apja s az egész nemzetséged se tud eljutni, a
honnan én hoztam azt a háromlábu kabalát csikókorában, mert az a hely
ott vagyon a tengersziget mellett; a hol fa verekedik fával, fű
verekedik fűvel, kő verekedik kővel, a viz a vizzel, a hob a hobbal.
Annak a verekedésnek szünetje nincsen csak álló délkor egy órát.« Evvel
Julia kimenyen a konyhára, egy kicsi levélre eztet leirta s fut vele a
kuthoz hajnalba. Odajön Borsszemvitéz össze-vissza csókolják egymást s a
levelet átaladja neki. Evvel szép Julia szorgosan hazament,
Borsszemvitéz pedig elmegy róka komjához.
»No kedves komám, feltarisznyálok, elmegyek innen addig, a mig azt a
kabalát fel nem találom, ha azt tudom, meghalok is.«
Elindul Borsszemvitéz s ugy elmenyen egy rengeteg havason keresztül,
mentől jobban nem lehet. Egyszer megbággyad Borsszemvitéznek a lova s ő
is megéhezett s lát egy akkora fát, hogy egy félországnak árnyékot
tartott, azalatt volt egy szép forrás s a lovának jó élés. Borsszemvitéz
lenyergeli, kicsapja a lovát s lefekszik, hogy nyugodjék. Egyszer azt
kiáltsa a fáról egy griffmadárfióka:
»Te Borsszemvitéz innen menj el, mert ha édesanyám eljön röktön
elpusztit, de attól ne is félj olyan erősen, hanem van egy hétfejü
sárkány. Anyám minden évben kőt egy fiókát s mindjárt érkezik, hogy
pusztitcson el s ha téged itt talál lovastul elpusztit.« Ekkor feleli
Borsszemvitéz:
»Isten után én nem félek, de mond meg miféle jellel érzik?« Mondja a
fióka, hogy mikor érkezik; akkor ójan kék láng jő előre, hogy összeéget
mindent. Elmenyen Borsszemvitéz a patak mellé, kap egy lapos követ,
addig feni a kardját vélle, a mig ojan éles lessz, hogy még a hajszálat
is elvágja. Ekkor Borsszemvitéz megbujik a fa oldalához. Egyszer érzi,
hogy ojan lángsütés jő reá, azt hiszi, hogy el kell olvadjon. Egyszer
érkezik a hétfejü sárkány s teszi a fa oldalára a fejit. Mikor feltette
vóna a fejit Borsszemvitéz is elészökik s egyszerre mind a hét fejit
lekapja. Ekkor a griffmadárfióka is kiugrott a fészekből s összehordtak
egy csomó fát rearakták a sárkányt s úgy elégették, hogy csak a hamma
maradt ott; még a hammát is a széllel elfuvatták. Ekkor tudakozzik a
griffmadárfióka, hogy hova legyen el Borsszemvitéz, hogyha az anyja jön,
nehogy elpusztitsa. Azt mondja egyszer az egyik:
»Vegyük fel a fészekbe lovastul együtt. És felveszik Borsszemvitézt a
fészekbe lovastul együtt s kihuznak egy szál tollat egynek a szárnyából
s reávetik, hogy ne látszódjék ki alatta. Egyszer menyen a griffmadár s
lássa, hogy a fiai élve vannak, ugy megörvend, hogy azt se tudja, hogy
mit csináljon nekik.« Mondja az griffmadár:
»Istenem mi az oka, hogy háromszázhatvanhat esztendős vagyok s egy
fiamat is felnevelni nem tudtam, de hál’ Istennek most megmaradtak.«
Kérdi a griffmadár:
»Hát ki mentett meg tüktöket a sárkánytól.« Mondja a fia, hogy egy
királyfiu az éles kardjával levágta a sárkánynak a hét fejit. Feleli a
griffmadár:
»Hát mér eresztettétek el a királyfiut, hogy megajándékoztam volna, a
mér tüktöket a haláltól megmentett.« Mondja a griffmadárfiu:
»Édesanyám, nem eresztettük el, itt megmutatjuk neked, csakhogy féltünk,
hogy elpusztitcsa.« Ekkor mondja griffmadár:
»Hát hogy pusztitcsam el, mikor tüktöket megmentett a haláltól.«
Röktönd Borsszemvitézt kitakarják és elémutassák A griffmadár röktönd
elnyeli örömiben. Kezdnek sirni a fiai, hogy mér nyelte el azt, a ki
őket megmentette a haláltól. Ekkor griffmadár röktönd visszaokádja épen
abban az állapotban, a melyikben vót. Kérdi Borsszemvitéztől a
griffmadár:
»No te Borsszemvitéz, mit kivánsz ajándékul, a mér megmentetted az én
fiaimat az haláltól.« Azt mondja Borsszemvitéz:
»Kedves öreganyám, semmit sem kivánok, hanem, van a tengersziget mellett
egy hely, a hol fa verekedik fával, fü verekedik füvel, kő verekedik
kővel s viz a vizzel, hob a hobbal, ott vagyon egy csipkebokor, azon
vagyon egy kantár felakasztva, azon vagyon egy szürke kabala, annak a
ballábából kéne nekem egy csikó.« Mondja a griffmadár:
»Ej kedves gyermekem, nagy fát mozgatsz erősen.« Mondja Borsszemvitéz:
»Már kedves öreganyám, ha ezen nem tud segiteni, úgy ajándék nekem nem
kell semmi ezen a világon.«
A griffmadár fiai kezdik kérni az anyjokat, hogyha lehet, segitene
rajta. Ekkor a griffmadár leszóllitsa a fiait a fészekből s azt mondja
nekik:
»Menjetek fiaim szerteszéjjel az havasba s a hol találtok medvét, rokát,
nyulat, őzet, szarvast, szedjétek össze s hordjátok ide rakásba.«
Elmennek a griffmadár fiai s hátukon annyit hordanak, hogy olyan
rakással gyül össze, hogy alig lehetett szemmel felérni. Ekkor röktönd
őket mind megnyuzzák s a bőrükből csinálnak egy átalvetőt. Azt a sok
hust összedarabolják s az átalvető egyik felibe rakják, a másik felit
megtöltik vizzel. Ekkor azt mondja az öreg griffmadár:
»No fiaim fogjátok meg s tegyétek fel az átalvetőt az én hátamra.«
Mikor felteszik a tetejibe Borsszemvitézt is felültetik. Azt mondja az
öreg griffmadár:
»No te Borsszemvitéz, a mikor én hátranézek, egy darab hust vess a
számba s egy marék vizet öncsél belém.«
Megindulnak Borsszemvitéz a griffmadárral s úgy mennek, hogy a
griffmadár egyik szárnya hasitsa az eget, a másik a fődet. Mikor
közeledtek vóna már nemsokára a tenger szigetjéhez, elfogyott az eleség.
Hátranéz a griffmadár, de nincs mit vetni a szájába. Mennek egyet
tovább, ujra hátranéz griffmadár s Borsszemvitéz akkor sem vet semmit
se. Megbusulja magát Borsszemvitéz: »Már mi lessz velem? ha nem tudok
neki semmit adni, nem tudunk odaérkezni.« Ekkor Borsszemvitéz kapja a
kardját, vág egy nagy darabot a czombjából s mikor a griffmadár
visszanéz, beledobja a szájába. Avval épen odaérkeznek a tengersziget
martjához. Mikor odaérkeznek, pontosan álló dél vót, minden meg vót
csendesedve akkor. Azt mondja a griffmadár:
»Nos nó, kedves gyermekem Borsszemvitéz, légy ügyes ember mármost, mert
élethalál keziben forgunk itt. Menj el ahhoz a csipkebokorhoz, arra fel
van akasztva a rézkantár. Azt a kantárt vedd a kezedbe s mikor az a
kabala a ballábából rug egy csikót, az úgy menyen neked, hogy azt
hiszed, mindjárt béfal. Akkor te ne ijedj meg tőle erősen, hanem a
kantárt fogjad keményen és a mikor a fejébe csaptad, szökjél a hátára s
úgy elmenj vélle, mint a gondolat, mert én is utánad eredek.«
Borsszemvitéz úgy is tett, leugrik, a lováról, odamenyen a
csipkebokorhoz, leveszi a kantárt s mikor egy óra vót a szürke kabala
odamenyen a csipkebokorhoz s annak a leveliből harap egyet, megnyeriti
magát s a ballábából egy csikót rugott. Felugrik Borsszemvitéz a csikóra
s úgy elmenyen, hogy minél jobban nem lehetett. Elérkezik annak a fának
az árnyékába, a hol vót a griffmadár fészke, leszáll a csikóról s
megköti egy helyre. Érkezik csakhamar a griffmadár haza. Borsszemvitéz
mikor indulni akar haza, mondja a griffmadár:
»Kedves gyermekem, még baj van, nem lehet indulni.« Azzal griffmadár
felülteti Borsvitézt a csikó hátára s egy kenderfejet köt a csikó
farkára, aztat meggyujtsa griffmadár s azt mondja Borsszemvitéznek:
»No kedves gyermekem úgy elmenj most hetedhétországon keresztül, hogy
hetedhétországnak minden likát összenyargald velle; akkor gyere vissza
ide a fa alá.«
Megindul Borsszemvitéz s úgy összenyargalja hetedhétországot s annak
minden likát, hogy minél jobban nem lehetett. Mikor visszaérkezett,
akkorra a kenderfej úgy összeégett, hogy szinte a farka vége is elégett
vóna. Ekkor mondja griffmadár:
»No kedves gyermekem, még nincs minden rendben.«
Ekkor ráköti a csikó farka végére a másik kenderfejet s meggyujtsa
griffmadár s azt mondja Borsszemvitéznek:
»No kedves gyermekem, úgy elmenj most hetedhétországon keresztül, hogy
hetedhétországnak minden likát összenyargald vélle, akkor gyere vissza
ide a fa alá.«
Megindul Borsszemvitéz s úgy összenyargalja hetedhétországot s annak
minden likát, minél jobban nem lehetett. Mikor visszaérkezett, akkora
kenderfejnek fele már el vót égve. Mondja griffmadár Borsszemvitéznek:
»No kedves fiam, még nem elég erős a csikód.«
Evvel reáköti a harmadik kenderfejet s meggyujtsa griffmadár s azt
mondja Borsszemvitéznek:
»No kedves gyermekem, úgy elmenj most hetedhétországon keresztül, hogy
hetedhétországnak minden likát összenyargald vélle, akkor gyere vissza
ide a fa alá.«
Megindul Borsszemvitéz s úgy összenyargalja hetedhétországot s annak
minden likát, hogy minél jobban nem lehetett. Mikor visszaérkezett a fa
alá, hát látják, hogy csak akkor akart meggyuladni a kenderfej. Azt
mondja ekkor griffmadár:
»No kedves fiam Borsszemvitéz most már olyan csikód vagyon, hogy ilyen
sehunt a világon egy láb sincs, egy órák alatt a világból ki tudsz vélle
repülni.« Ekkor Borsszemvitéz fennszóval köszöni az minden jóságát s
bucsuzik el a griffmadártól. Azt mondja a griffmadár:
»No hát kedves gyermekem, még nem mehetsz el, mert még bajom van vélled.
Tudod, mikor érkeztem vóna a tengerszigethez, nem vót mit vessél a
számba; hát honnan vetted azt a hust?« Elmondja Borsszemvitéz, hogy azt
a czombjából vágta s pökött egyet utána viz helyett.
»Azt mondom talán semmi hiányossággal ne menj el innen« mondja a
griffmadár; egyet okádott s visszaadta azt a hust, a mit Borsszemvitéz a
czombjából vágott. Ekkor úgy odacsapta a hust Borsszemvitéznek a
lábához, hogy úgy odaállott, hogy külömben mint valaha. Ekkor
Borsszemvitéz egyet toppintott s ott vót a komjánál. Kérdi ekkor a róka:
»Kedves komám, széna vagy szalma.« Mondja Borsszemvitéz:
»Sarju s még annak is a lelke.« Feleli a róka:
»Hál’ Istennek, azt örvendem én is.«
Bort hordnak, étel, ital kerül elé s mulatnak úgy, hogy a föld süjjed el
alattuk. Ekkor hajnalra kerülnek. Borsszemvitéz kimenyen a kuthoz
lovával együtt s várja szép Juliát. Kimenyen szép Julia a kancsóval a
kuthoz; összeölelkeznek összecsókolóznak s Borsszemvitéz fordiccsa a
lovát, felteszi reá szép Juliát s megindul vele, hogy elmenyen, minél
jobban nem lehet. Nyerit a huszonnégyfejü sárkány háromlábu kabalája egy
olyant, hogy az istállója röktönd összedül. Kifut a huszonnégyfejü
sárkány s kiáltsa:
»Ennye, hogy a kutyák igyák véredet, hollók hordják husodat, vagy nincs
mit egyél, vagy nincs mit igyál, hogy elpusztitottad a pajtámat?!«
Feleli vissza a ló:
»Az is van mit egyem, az is van mit igyam, de viszik szép Juliát,
asszonyomat.« Feleli huszonnégyfejü sárkány:
»Mond meg fiam ehetem-e, ihatom-e, pipázhatom-e, tánczolhatom-e egyet,
alhatom-e egyet, megszánthatjuk, bevethetük-e a tizenkét köbölre való
buzafődet s úgy is elérjük-e?« Feleli a ló:
»Ehetel is, ihatol is, pipázhatol is egyet, tánczolhatsz is, alhatsz is,
meg is szánthatjuk, be is vethetjük a tizenkét köbölre való fődet, de
mig a világ soha utól nem éred őket, mert alatta van a legkisebbik
öcsém.«
Evett is, ivott is, pipázott is, tánczolt is egyet a sárkány, azután
alutt s megszántották, bevetették a tizenkét köböl buzára való fődet s
felköti huszonnégyfejü sárkány a tüzes sarkantyuját s kezdi sarkantyuzni
a lovát. Azok csak lassan mentek. No jól van. Mikor a huszonnégyfejü
sárkány megközeliteni kezdi ugy nyócz-kilencz stáczió távolságra,
kiáltsa huszonnégyfejü sárkány:
»Érjed lovam, érjed.« Mondja a ló:
»Nem érem me’ vérem.«
Azt kiáltsa huszonnégyfejü sárkány lova Borsszemvitéz lovának:
»Állj meg édes testvérem, ne huzasd ki evvel a büdös sárkánynyal a
vérem.« Feleli vissza Borsszemvitéz lova:
»Nem állhatok meg biz én, mert gazdád összeapritja a gazdámat ha
utoléri, de az már nem lessz többé módjába; hanem idősebb vagy mint én,
hát nincs annyi eszed, hogy szökjél fel vele úgy, hogy a hajnalcsillagba
üsse a fejit? Akkor szökjél ki alóla s úgy esik a fődre, hogy szertemegy
mind a huszonnégy feje.«
Megugrik huszonnégyfejü sárkány lova, beleüti a sárkány a fejit a
hajnalcsillagba s úgy esik le a fődre, hogy izre porra megy minden
csontja s hetvenhét havasba szerteszéjjel szoródik. Ekkor megáll
Borsszemvitéz lova s huszonnégyfejü sárkány lova utoléri őket. Felülteté
reá feleségit s úgy mennek vigan haza szép Julia házához, kéri szép
Julia Borsszemvitézt, hogy maradjanak s lakjanak ott, de Borsszemvitéz
nem áll rá. Befogat huszonnégy hintó elejibe harminczkét lovat s
megindulnak hazafelé. Mikor érkeznek Borsszemvitéz apjának városához,
hát látják, hogy az gyászba van takarva. Levétetik a gyászt s bémennek,
hát fogadják nagy örvendezéssel. Olyan lakodalmat csaptak, hogy tizenkét
esztendeig tartott.
Tál, tányér elég vót
Kenyér, czipó kevés vót.
Istenes ember vót
A ki egy csepp levest kaphatott.
Kapával vágták a fát,
Rostával hordták a vizet,
Szitával a világosságot.
(_Szováta_.)

7. Átkozott rucza.
(Tündér Ilona.)
No dehát volt egy szegénember, annak a szegénembernek annyi gyermeke
volt mint a rosta lika s még egygyel több. Ujban a feleséginek egy
hassal lett két gyermeke. Igy mondá vala a szegénember a feleséginek:
»No feleségem, a faluban a legkisebbtől fogvást a legnagyobbig mind
kománk; gondoltam egyet, hogy elvinném én magam a szomszédfaluba
kereszteltetni, mert komát hivunk s még a sincs, a mit mi magunk
elhasználjunk.« Igy felelte a felesége:
»Vigye el ke apjuk a szomszédfaluba és kereszteltesse meg, mert az Isten
azért münköt nem ver meg, mert jól lássa, hogy szegénségben vagyunk.«
Ekkor a szegénember egy átalvetőbe belétette a két gyermeket és felvette
a vállára és vitte. Mikor a város végére érkezett volna, hát lássa, hogy
jő egy kereskedő gróf négy lóval. És meglássa a gróf, hogy jő egy
szegénember s mongya a kocsisának:
»Nézd ott jön egy szegénember, nohát mikor szembe érünk, állitsd meg a
szegénembert, hogy vegyem meg a báránt.« Felelvén vala a gróf:
»No te szegénember: add nekem azt a báránt, hogy vegyem meg.« Igy mondá
a szegénember:
»Hó, hó gróf atyám, énvelem ne figurázzák, mert én nem báránt, hanem két
gyermeket viszek kereszteltetni.« Igy kérdé vala a gróf:
»Mi okra viszed a szomszéd faluba kereszteltetni?«
»Azért, hogy annyi a gyermekem mint a rosta lika.«
»No te szegénember add nekem azt a két gyermeket, hogy vegyem meg.«
»Kedves gróf atyám, hogyha lenne olyan szives, hogy várjon egy kicsit,
hogy hazamenjek és megkérdezzem a feleségemet, hogy eladhatom-e vaj
sem?« Hazafutott a szegénember, mondja a feleséginek:
»Né, egy gróf kéri a gyermekeket aggyuk oda pénzér, mit mon’sz
odaadhassuk, vaj sem?«
»Menynyen apjuk aggya oda, mert az Isten minköt nem ver meg, mert lássa,
hogy elig élhetünk egyik napról a másikra.«
Visszafut a szegénember a grófhoz.
»Kedves gróf atyám, aztat mondja a feleségem, hogy annyi pénzér, a
mennyit a két gyermek lehuz odaadjuk.«
»Te szegénember, menjünk a városba kérni slagot,[30] hogy ott
méregessük? hanem az átalvetődnek mind a két felit megtőtöm ezüsttel,
aranynyal, jó lessz-e?«
»Jó lessz kedves gróf atyám!« Má most megtőtötte az átalvetőnek mind az
két felit, ekkor a küs gyermekeket vette az hintóba és mondá a
kocsisnak:
»Rögtön visszafordulj, és hajts ugy, hogy azt gondolod, hogy minden
stáczióba négy ló megdöglik; ha megdöglik es, röktönt mást állitunk.«
Meghallja a grófné, hogy mijen nagy csengés, pengés van, fut ki a
kapuba, hát lássa, hogy az ura, ugy hajtat, mintha szemevilága se volna;
röktönt az kaput megnyitotta s lóhalálában ugy hajtott bé azon az ő ura.
Dehát rögtönt megállitotta az ura az udvaron az lovat s igy kérdé vala
őt a felesége:
»Ó szivemnek szerelme, szememnek kegyesse, mi az oka, hogy olyan gyorsan
hajtottál haza?«
»Ó kedves feleségem, azt hoztam, a mi nekünk nincs, két küs gyermeket.«
Kap az grófné rajta, egybe az hintóból leveszi, hát lássa, hogy egyik
fiu, másik leán. Azonnalt megkeresztelte, pediglen a fiut »Virágfi
János«-nak, és pedig a leánt »Ződhaju Marczellának.« Rögtönt dajkát
állitott melléjök. Dehát azok ojan jó növők voltak, hogy három napra
akkorát nőttek, mint akár egy tizenhárom éves. Ekkor a gróf iskolába
kezdte járatni. Mikor három napja vót, hogy az iskolába járnak Virágfi
János többet tudott mint a tanitó; az leán Ződhaju Marczella még egy
héttel tovább járt iskolába, mint a testvére. Ekkor a grófné mondgya az
urának:
»Ó szivemnek szerelme, szememnek kegyesse, mint szeretném én is
sokadalomba elmenni, hogy látnám meg, hogy mijen gyülekezet van.« Mongya
az gróf:
»A két bótot kire hagygyuk.« Felelte a grófné:
»Az két gyermeket tegyük az két bótba, mert jól tudnak árulni.« Mongya
az gróf:
»A két gyermeknek agygyunk két abrakos talisnya pénzt, hogy ők avval
játczodjanak, a még mük eléjövünk; peniglen az két bótot zárjuk bé.«
Evvel a gróf feleségével elutaza a sokadalomba. Itthon a fiu és a leán
kezdtek kártyázni. Addég kártyáztak, a még Ződhaju Marczella Virágfi
Jánostól a pénzt mind elnyerte. Mondá vala Virágfi János:
»Kedves testvérem, légy ojan szives, aggy nekem kőcsön egy pengőt.«
Mongya Ződhaju Marczella:
»Bizon te Virágfi János, egy ojan okosnak mint te a mijen vagy, egy
ojannak egy krajczárt sem adok.« Mongya Virágfi János:
»Nohát testvér, aggy a kabátomra egy pengőt!« Akkor monta Ződhaju
Marczella:
»Itt van ez a pengő.«
Ujban kezdtek kártyázni. Ződhaju Marczella ujban Virágfi Jánostól
elnyerte a pengőt. Ujban mongya Virágfi János:
»Testvérem, aggy az kalapomra egy pengőt!« Monggya hathatósan:
»Ne itt a pengőd!«
Ujban kezdtek kártyázni. Ujban Ződhaju Marczella Virágfi Jánostól
elnyerte az pengőt. Má’ most Virágfi János ujban monda:
»Ződhaju Marczella, légy ojan szives aggy a nadrágomra egy pengőt.«
Ződhaju Marczella ujban adott egy pengőt. Ujban kezdtek kártyázni. Ujban
Ződhaju Marczella csak elnyerte a pengőt.
»Nohát te Ződhaju Marczella te tudod, hogy testvérem vagy.«
»Hát hogy ne tudnám.«
»Hát légy ojan szives, hogy aggyál még egy pengőt.«
»Bizon tudom, hogy nem adok egy ojan okosnak, mint a mijen vagy.«
»Nem accz te testvér?«
»Nem biz én.«
»No ha nem accz, akkor az ördögök elrepitenek.«
Akkor vitte az ördög. Kiátotta a testvére:
»No, no, ne vigyétek, mert nem azér mondtam, hogy elvigyétek.«
Dehát már késő vót mondani, mert addig elvitte. Nodehát má’ most busul
Virágfi János, hogy ő egyedül maradt.
»Má most ha haza jő a gróf és lássa, akkor mi lessz vellem?«
Érkezik haza a gróf s lássa, hogy Virágfi János egyedül vagyon és egy
ingbe és gatyába. Mongya a gróf:
»Nos no Virágfi János, hol van a testvéred?«
»Nem tudom kedves gróf atyám.«
»Nem-e? ha nem tudod hol van, addig menj a még megkapod.«
Megbusulta magát Virágfi János, ugy elment hatodhét országon s még
azontul is. Érkezett egy kirájvárosba. A kiráji kastéj előtt, mint a
hogy szokott lenni, ülni való padok voltak és leült oda. Mind kirájnak
szokott lenni: agarai, szamarai és kopói, azok az kapun belülről mind
ugattak. És megsokalta egy kocsis, hogy ennyiég ugatnak az kopók;
gondojja magába, hogy megnézi, hogy miféle állatot ugatnak ott az kopók.
Hát lássa, hogy egy ügyes legén üldögél az kapuba. Kérdezi a kocsis:
»Hova utazol?«
»Én biza megindútam szógálni.«
»Ha felséges kirájatyám megfogadna két vén ló mellé, eljőne-e?«
»El biz én szivesen.«
Akkor felmene az kocsis az királyhoz:
»Felséges kirájatyám, életem halálom kezibe, künn az kapuba üldögél egy
ügyes legén, jó vóna megfogadni a két vén ló mellé.«
»Eriggy hát hidd fel azt a legént.« Felméne a legén, köszöne a kirájnak:
»Adj Isten jó napot felséges kirájatyám!«
»Isten hozott te küs legény; miféle járásbéli vagy?«
»Nem vagyok semmi rosszféle járásbéli. Elindultam szógáni, szerencse
próbálni.«
»Hát ha megfogadnálak, eljönnél-e hozzám?«
»El biz én, felséges királyatyám.«
»Mit kérsz esztendőre bért?«
»Én nem kérek egyebet, csak ruházatot és ételt; esztendő végen, a mit
érdemlek, aztat fizesse felséges királyatyám.«
No de ekkor a két vén lovat atták a kezire. Nodehát ő kurálni kezte azt
a két lovat. Olyan lett belőlük, mint egy három éves paripa. Nodehát
neki nem vót semmi dóga; igy gondolta magába:
»Hogyha nékem egy puskám vóna, kimennék a havasba, vaj egy nyulat, vaj
egy galambot lőnék s a felséges kirájatyámnak aztat ajándékoznám.« És
gondolta magába: »Felmegyek a felséges királyatyámhoz, kérek magamnak
egy puskát.«
»Adjon Isten felséges kirájatyám!«
»Hát mi az ujság kocsisom?«
»Egyéb nem semmi felséges királyatyám, hanem minélfogvást, hogy nekem
dolgom nincs sok, felséges kirájatyámtól kérnék egy puskát, hogy mennék
a havasba, hogy járnám meg a havast; hogyha felséges kirájatyám ha
valamikor elkűdene az havasba, hát tudnám, hogy merre kéne menni.«
»No te küs fiu, ott vagyon a fegyver, ott van a töltén, a mennyi
szükség, annyit vigy magaddal.«
Ekkor megindula az havasba. Menyen ő az erdő között, dehát ő semmiféle
állatot nem talált. Egyszer hallja, hogy egy kopó hajt. Igy gondolta
magába:
»Akárkié legyen az a kopó, akármit hajtson, én előle ellővöm, mert ebből
nem parancsol senki.« A mint utaza vala az kapónak az ugatása felé,
rátalálkozott egy küs mezőre, abba a mezőbe egy tejtó vala, ott lássa,
hogy tizenkét vadrucza abban fürődzik. Igy gondolta magába: »Ezekből egy
párt lelővök, ezt legalább haza viszem.« Mikor letérdepelt vóna a tejtó
martjára és a puskáját fertig[31] vette, mikor czélozni akarta vóna a
legszebbik ruczát, akkor kiátotta átkozott rucza:
»Ho hó, te Virágfi János, azt a fegyvert a hogy ámba[32] vetted épen ugy
levedd és tedd le a fődre!«
Akor átkozott rucza kijött a tóból, keresztül bükött a fején, lett
belőle egy gyémánt-kisasszon. Igy monda vala Tündér Ilona:
»Nos nó Virágfi János, gyere má most ide hozzám.«
Ekkor Tündér Ilona gondolt egy asztalt egy pár embernek valót, ételt,
italt; megvót.
»Gyere most Virágfi János ülj mellém szivemnek szerelme, szememnek
kegyese.«
Mámost ők délebédeztek együtt. Mikor eltőtt vóna délebéd, ekkor mondá
vala Tündér Ilona:
»Nos nó te Virágfi János, énbennem meg ne dicsekedjél, hogy mijen
szeretőd van neked, hanem énérettem harmadnapot tőccsél el úgy, hogy
senkinek meg ne dicsekedjél.«
»Eltőtöm én, szivemnek szerelme, szememnek kegyese.«
»Nos nó te János, van-e neked kőtőpénzed?«
»Van egy nehány krajczárom.« Akkor mondta Tündér Ilona:
»Ne ez a bugyeláris, ebbe a pénz úgy áll, hogyha egyebet nem csinálsz,
ha mind hányod ki belőle, ugyis teli vagyon örökkétig. No te Virágfi
János, hónap pontosan álló délkor, tizenkét órakor itten legyél a tejtó
martjánál.«
Ekkor megfogott két vadruczát Tündér Ilona és Virágfi Jánosnak odaadta.
»No eztet vidd el s ajándékozd be a kirájnak, de a mint méssz, nehogy az
Isten ojan észt aggyon, hogy te bémenj vendéglőbe és te ott igyál, hogy
te ott megdicsekedjél énbennem, hogy milyen szeretőd van.«
»Ne félj semmit, mert én meg nem dicsekedem.«
Evvel ő megindult. Mikor elérkezett volna király kastélyához, hallja;
hogy a legények a vendéglőbe énekelnek. Igy gondolja magába, elmegyek bé
és egy pohár bort legalább megiszom. Mikor bément igy köszöne:
»Adjon Isten jó napot fogadós ur, kérek egy fertály bort.« Röktönt a
fogadós adott. Az ajtó megett aztat iddogájja. Mondják a többi legények:
»Látszik a ki koldus s a kinek nincs pénze, mert hátul az ajtó megett
ott iddogájja az egy fertály bort.« Ekkor felelte Virágfi János:
»Kinek nincs pénze, te?«
»Hát neked?«
»Hát nekem sincs, te?«
»Hát neked hát!«
»Fogadós ur mennyicske bora lehet?« Kérdezé Virágfi János.
»Hát tudja az Isten, a mig föl nem számitom, addig nem t’óm, hogy mennyi
van.«
»Hát a fogadós urnak van-e egy üres pinczéje?«
»Van.«
»Ha telehányom huszassal, tallérral, jó lessz-e?«
»Jó.«
»Nohát tessék jöjjön velem, nyitsa meg az ajtót.« Akkor állott az ajtóba
s ugy telehányta azt a pinczét huszassal és tallérral, hogy a minél több
egy szikra sem fért belé.
»No te legények menjetek s a hordókat a pinczéből hajcsátok ki, igyatok
annyit, a mennyi kell.«
Evvel ő elment és bemutatta a királynak azt a pár vadréczét. Nagyon
megörvendett az király, hogy az ő kocsissa egy pár vadruczát vitt.
Következett más napra 12 órakor, odaérkezett Virágfi János a tejtó
martjára. Átkozott-rucza kibükke a tóból, keresztülbükött a fejin,
meglett belőle tiszta gyémántkisasszon. Ekkor monda Tündér Ilona:
»Megmondtam neked, hogy meg ne dicsekedjél énbennem, hanem ez még
kicsiség s ujban megkérlek, hogy meg ne dicsekedjél s hónap álló délkor
tizenkét órakor légy itt.«
Ekkor megfogott egy pár vadruczát.
»No ezt vigyed haza.«
Megindult hazafelé, hát hallja, hogy a fogagóba a legények énekelnek.
»Elmegyek bé, hogy igyam meg egy pohár bort.«
»Fogadós ur kérek egy pohár bort.«
Röktönt a fogadós adott. Az ajtó megett aztat iddogájja. Mondják a
legények egyik a másiknak:
»Ki a te szeretőd?«
»Az enyém a falusbiróé.«
»Hát a tiéd?«
»Az enyém a jegyzőé.«
»Hát a tiéd barátom?«
»Az enyém a szolgabiróé.«
»Lácczik a ki csóró,[33] mert annak nincs, me’ ha vóna ő is megmondaná,
hogy ki.« Igy mongya vala Virágfi János:
»Kinek nincs szeretője te?«
»Hát neked.«
»Nekem ojan szeretőm van te, hogy az én szeretőmnek a talpa szebb, mint
a tü királynétoknak az arczája.«
Ekkor röktönt a legények rajtakaptak, kezték verni. Észrevette az
király, hogyhát az ő legényét verik, kiálcsa a király:
»Hóhó, ne verjétek!«
»Haggya el felséges királyatyám, mert ha tudná, hogy mér’ verjük, a
felséges királyatyám is verné.«
»No csak haggyatok békét, hozzátok fel hozzám s mongyátok meg, hogy mit
hibádzott.«
Hát mongyák a legények, hogy azt mondta, hogy neki ojan szeretője van,
hogy szeretőjének a talpa szebb, mint a mü királynénk arczája. Akkor
mondja a király, hogy bé kell zárni. Ekkor nekiállott Tündér Ilona és
irt egy czédulát és a kicsi kutyától felküdte az kirájhoz. Olvassa az
kiráj a czédulát. Az van belé irva:
»Nos nó te kiráj! a mely fogojt te bezárattál, annak festett asztala
legyen, tizenkét szál gyertya furt,[34] hogy előtte égjen; az ételek s
az italok külömbnél külömbfélék, hogy menjenek elébe. Te peniglen hónap
nyócz órakor a gyémánthintód elejébe a tizenkét lovadat fogasd bé.
Ültesd fel a feleségedet a leányodat s azt a fogojt hátul a bakk végire
ültesd fel. Vele együtt hónap álló délkor jelenj meg a tejtónál, mert ha
meg nem jelensz, hidd meg, hogy a fejeddel játszol.«
Ekkor nem vette tréfára a kiráj s pontban nyócz órakor a lovakat a
gyémánthintó eléje s felültek s mennek a tejtó felé. Elérkeztek oda a
tejtó martjára. Akkor felelé átkozott-rucza.
»No te kirájné nézz bé a tejtóba, mit látsz?«
Hát látja, hogy tiszta aranygyöngyökkel ki vagyon rakva.
»Nézz belé te kirájkisasszon, te mit látsz?«
Hát látja, hogy a tejtó feneke tiszta gyémánt fülbevalókkal vagyon
kirakva.
»No te kiráj, nézz belé hogy mit látsz?«
Belenézett a kiráj, hát lássa, hogy átkozott ruczának a talpa szebb,
mint az ő feleséginek az arczája. Ekkor mondá vala átkozott rucza:
»No te kiráj elmehetsz, te majd János maradj itt. No te kiráj mikor az
országutján fordulnál keresztül, váljál kőbálványnyá mindenestül
fogvást.« Ekkor felelte kiráj:
»Szamárbőgés nem hallszik menyországba.«
Ekkor mondja Tündér Ilona Virágfi Jánosnak:
»Megmontam ugye, hogy meg ne dicsekedjél bennem, kellett volna bár, hogy
egy huszonnégy órát eltőccs, akkor egymásé lettünk vóna, dehát igy
mámost el vagyunk egymástól maradva örökre.«
Ekkor elbucsuzott Virágfi Jánostól: »Tudj’ az Isten lessz-e még
találkozásunk vagy sem.« Ekkor Átkozott-rucza tizenketted magával
felreppent és elment a sinai hegyre. Mámost Virágfi János megbusulta
magát s igy gondolta magába:
»Addég megyek a mig hírit hallom valahol Tündér Ilonának.« Ugy elment,
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Székelyföldi gyüjtés; Magyar népköltési gyüjtemény 7. kötet - 15