Székelyföldi gyüjtés; Magyar népköltési gyüjtemény 7. kötet - 15

hogy hét országon, hét világon keresztül érkezett. Érkezett a fekete
tenger mellé, ottan meglát egy malmot. Igy gondojja magába: »Tizenhét
álló esztendeje, hogy nem ettem egy falást sem; elmegyek bé s kérek egy
kis kenyeret vagy egy falás puiszkát.« Menyen bé, hát lássa, hogy mónár
nincsen.
»Há, hó’ vagy mónár!«
»Há itt vagyok tejkén.[35]«
Há felmenyen oda, hát ügyeli a mónárt, hogy hol van, hát nem lássa sehun
sem. Ujból ellkiáccsa:
»Hól vagy mónár«?
»Hát a fene a szemedet egye ki, hát nem látod, hogy itt vagyok a tejkén
jártatom a buzát.«
Hát odanéz, hát lássa, hogy egy Hüvejmónár ott van. Kérdezi Virágfi
János:
»Nos nó te Hüvejmónár kinek tudod őröni ezt a buzát?«
»Én eztet őrölöm átkozott ruczának.«
»Hát ki hordja el ezt a buzalisztet?«
»Három hattyu.«
»Mibe viszi?«
»Három tannával.[36]«
»No te mónár mit fizessek én neked, hogy engem fenekejj belé az egyik
tannába.«
»Ó – mondja – nekem ne fizess semmit, én ugy is belefenekellek, de mikor
az a három hattyu kiviszen az éveghegy tetejire, ha észrevesznek, hogy
te megmozdulsz benne, ugy visszavetnek, hogy a te csontod apróbb lessz a
muntlisztnél.«
»Ne félj semmit, mert én nem mozdulok meg.«
Ekkor nekiállott a Hüvejmónár és belefenekelte egy tannába. Érkezik a
három hattyu. Az három hattyu a három tannával felreppent és kimenének
az éveghegy tetejére és letették a nyugvóhejekre. Kérdi az egyik hattyu
a másiktól:
»A tietek nehezebb-e most mint máskor?«
»A mienk nem nehezebb.«
»Nodehát ez az enyém sokkal nehezebb mint máskor.«
Virágfi János nem állotta meg, hogy a féllábára meg ne mozdujjon.
Észrevették s ugy visszadobták az éveghegyről, hogy mikor leérkezett az
ő testje apróbb volt mint a muntliszt. Ekkor elment a mónár oda s
összeszedte minden morzsalékját s elvitte haza s kiformált egy embert.
Akor reálegyintett egy kis ruhával, akkor röktönt feltámadott. Ujból
mondja Virágfi János:
»Nos nó te Hüvejkmónár, mond meg nekem, hogy hogy tudnék én odamenni?«
Azt mondja a mónar:
»Nó te Virágfi János, látod-e idele azt a házat?«
»Látom.«
»Ottan lakik egy istentelen kovács, ennek van egy háromlábu kabalája,
azt ha te megtudhatnád venni, akkor visszájára megvasaltatni és a
kocsisát, szekerét hámostól megtudhatnád venni, akkor vele el tudnál
menni.« Elment oda:
»Adj’ Isten jó napot te istentelen kovács, mit adjak, hogy nekem adjad
azt a háromlábu kabaládat, s a kocsisodat, szekerestől, hámostól, mert
megakarnám venni?«
»Nincs annyi pénzed, hogy megvegyed.«
»Hát mit kérsz te?«
»Hát rakd be minden szál szőrömet pénzzel.« Mondja ekkor Virágfi János:
»Te, azokkal ne tőccsük az időt, hanem van-e neked üres kamarád?«
»Van!«
»Hát ha telehányom huszassal, talérral, jó lessz?«
Azt mondotta, hogy jó lessz. Ekkor megtőtötte a kamarát huszassal és
tallérral. Ekkor nekiállott és befogta a háromlábu kabalát a szekér
elejébe. Mondja a czigánné a kocsisnak:
»No te – azt mondja – látod-e, hogy mennyi pénzünk van?«
»Én igen.«
»No hát ne ez a czigánytő; mikor kimentek az éveghegy tetejére a
nyugovóhejre, akkor Virágfi János egy hejre ledől. Ezt a tőt visszajára
szurd belé a kabátjába.«
És ugyanis ugy tett. Mikor kimentek a tetőre, akkor Virágfi János ledőlt
egy fa alá és ez a kocsis visszajára a tőt beleszurta a kabátjába. Ugy
elaluvék Virágfi János. Átkozott-rucza tizenketted magával odament.
Megfogták Virágfi Jánost, ugy elloptázták tizenkét versen, hogy mentől
jobban nem lehetett; tizenkét versen a könyvükbe megfürösztették,
tizenkét versen megszárasztották, de mégsem ébredt meg. Ekkor mondta
Átkozott-rucza annak a kocsisnak.
»Mond meg gazdádnak, hogy azt mondottam: hónap álló délkor, tizenkét
órakor itt legyen, de ha akkor is olyan mély álomba lessz mint mostand a
milyen vót, akkor nem fog találkozni többet velem.« Ekkor Átkozott-rucza
tizenkettedmagával felreppent s elment. Ekkor a kocsis a kabátjából a
czigántőt kihuzta. Ekkor megébredett Virágfi János. Mondja a kocsis:
»Látod-e, hogy hol menyen?«
»Látom.«
»No azt mondta, hogy hónap álló délkor tizenkét órakor itt legyél s ha
akkor is ilyen álmos leszel mint most a milyen vagy, többet vele nem
találkozol.«
Ekkor visszamentek a kovácshoz. De a kovácsné pompás vacsorával várta
ezt a Virágfi Jánost. Dehát Virágfi Jánosnak bujába nem kellett az étel,
hanem ő elég várta, hogy másnapra kerekedjék, hogy még egyszer, hogy
mehessen ki az éveghegy tetejére. Másnap délkor, tizenkét órakor
kimentek az éveghegy tetejére. Ujban egy árnyékba ledőlt. Akkor
nekiállott ez a kocsis és a czigánytőt visszájára kabátjába beleszurta;
ugy elaludott hogy mentől jobban nem lehetett. Odaérkezett
Átkozott-rucza tizenkettedmagával. Felvették Virágfi Jánost tizenkét
versen elloptázták, tizenkét versen könyvükbe megfürösztették, tizenkét
versen kiszárasztották, mégsem ébredt meg. Ekkor Átkozott-rucza kihuzta
a kardját, az kardja lapjára azt irta: »Az kardodat akaszd a kisebbik
szegről a nagyobbik szegre.« Ekkor mondja Átkozott-rucza:
»Mond meg a gazdádnak, hogy többég én utánam ne fáradozzék, most
tanálkoztunk volna, most az egyszer, de már többég nem fogunk tanálkozni
együtt.« Ekkor Átkozott-rucza felreppent tizenkettedmagával és elrepült.
Ekkor a czigánlegén kihuzta a tőt az kabátjából. Ekkor megébredett
Virágfi János:
»No látod-e, hogy hól menyen Átkozott-rucza, azt mondta Átkozott-rucza,
hogy többet utána meg ne indujj, mert tudja Isten találkozásunk lesz-é
vagy sem. Hanem azt mondta, hogy mongyam meg neked, hogy a kardodat
akaszd az küssebbik szegről a nagyobbik szegre.« Ekkor elment vissza a
kovácshoz s kapta az kargyát s essze-vissza vágta a kovácsot házi
családostul együtt. Ekkor megindula s hetedhétországon keresztül
érkezett egy nagy havasba. Ott meglátott egy palotát. Igy gondolván
magába: »Elmenyek fel abba a palotába, tizenhét álló esztendeje, hogy
étel nem járt az számba, kérek egy falás kenyeret, vagy egy kicsi
pujiszkát, kivel az lelkemet megenyhiccsem.« Felmene az palotába, hát
látja, hogy ottand egy asztal meg vagyon teritve, egy embernek vala
étel-ital, de sehun senkit sem lát és kiabál, de senki sem felel. Igy
gondolta magába: »Akárkié legyen ez az étel, én ezt megeszem, mert neken
van annyi pénzem, hogy én ki tudom fizetni.« Mikor megette volna az
ételt, hall egy keserves fütyölést; kitekint az ablakon, hát lássa, hogy
egy roppantat óriási kigyó menyen föl egyenesen a kastéjba, menyen bé
abba a szobába, hol ő van. Az óriás kigyó bebutt az asztal alá, az
kereszttalpra reátette a fejit, koncsorodni kezdett be s az egész szoba
főggyit bélepte kerekségivel; ekkor a testinek a fele még künn vót.
Ekkor kérdezé Virágfi Jánostól:
»Féssz-e[37] éntőlem?«
»Előbb rendibe, mikor megláttalak, akkor egy kicsit féltem, de má’ most
nem félek.«
»Nohát te Virágfi János mondok én neked egyet: három écczakát érettem
tőccsél el, me’ jó tetted után jót vársz, neked ételed, italod, mikor
tetszik lessz, ott a dohány, az pipa és az gyufa, ott az játékos kártya,
a mikkel tetszik avval mulasd magadat, hanem este annak a vetett ágynak
tetejire feküdj reá, belül felől, az fal felől. Tizenkét óriás be jő
ide, azok itt megvocsoráznak s azt mondják az küsebbiknek: »Vesd meg az
ágyat;« s menyen és veti az ágyat s megkap tégedet ott. Te se ne szólj,
se ne mondj semmit, csak hagyjad, hogy csináljanak veled a mit akarnak.«
Ugyis tett. Felfeküdt az ágynak tetejire belül felől, hát jön a tizenkét
óriás. Megvacsoráznak s mondják a küsebbiknek:
»Te vesd meg az ágyat.«
És veti és megtalálja Virágfi Jánost. Akkor mondja:
»Kaptam egy fődi egeret.« Mondja a többi:
»Hozd ide!«
Odavitte s ugy ellaptázták, hogy mentől jobban nem lehetett. Ekkor
mondják a küsebbiknek:
»Nos nó rázd ki az ablakon!«
S kirázta az ablakon. Röktönt érkezett a fődre s hétszerte külömb lett
mint azelőtt a mijen vót. Ekkor felment ujból s evett és ivutt. Mikor
elvégezte vóna, hát halotta a keserves énekszót. Néz ki az ablakon, hát
lássa, hogy menyen az kigyó, dehát le a csicsiig már fehérnép test.
Ekkor bémenyen az kigyó az szobába s kérdezé Virágfi Jánostól:
»Féltél-e az écczaka?«
»Nem féltem én egy szikrát sem.«
»Szivemnek szerelme, szememnek kegyesse, énértem töcsd el ezt a két
éjszakát, me’ jó tetted után jót vársz.«
Ekkor elméne az kigyó. Virágfi János lefeküdt a vetett ágy belső felére.
Ekkor a tizenkét óriás bément és vacsoráztak. Mondák az küsebbiknek:
»Vesd meg az ágyat.«
Odamenyen és meglássa. Ujból mondja, hogy:
»Egy fődi egeret ismét kaptam.«
»Add ide, hogy loptázzuk el.«
És el is ellaptázták és mondák a küssebbiknek:
»Rázd ki az ablakon.«
És ki is rázta s még le sem érkezett a fődre, hétszerte külömb ember
lett, mint a mijen vót, Akkor felment ujból ebédelt. Ebédközbe hajja a
nagy énekszót. Kitekint az ablakon, hát lássa, hogy a kigyó menyen, már
le s derékig fehérnép testbe vagyon. Ekkor felment az kigyó az szobába
és mondja:
»Nó szivemnek szerelme, szememnek kegyesse, most még egy écczaka ne
alugyál egy cseppet se.« Ekkor mongya:
»Ajtót, ablakot nyiccsál ki végre, ide jön tizenkét bandás, azok állnak
ajtóra, ablakra és ott muzsikálnak. Te magad furt sétájj a szobába;
téged ajtón és ablakon hínak ki, de te oda ne közeledjél s ha valamelyik
bé akar lépni azonnalt levágd.« Este következett. Odament a tizenkét
bandás, ajtóra, ablakra állottak, ott nagy czifrán elkezdették a
bandázást. Hitták Virágfi Jánost, de ő csak nem ment ki. Tizenkét órakor
a zenészet megszünt, a bandások is elmentek. Ekkor ő is megveti az ágyat
és lefeküdött s el is aludott. Tündér Ilona reggel ment hozza s
össze-vissza ölelte és csókolta. Virágfi János megébrede a forró
csóktól, hát lássa, hogy előtte van Tündér Ilona. Ekkor monda Tündér
Ilona:
»Nó szivemnek szerelme, szememnek kegyesse, én a tied, te az enyém.«
Ekkor ők ettek és ittak. Virágfi János ekkor megsújtá a palota négy
szegit egy aranyvesszővel, lett belőle egy arany alma s azt tette a
zsebibe. Megindulának s tizenhét országon, tizenhét világon keresztül
menének. Ekkor elértek egy küs mezőbe egy rengeteg házat és bémentek
oda. Ott lássák a szobába, hogy az ő ruhája a szegen vagyon s meglátá
Ződhaju Marczellát, esszeölelkezének, esszecsókolodzának.
»Jaj lelkem testvérem be jó, hogy még életben találkoztunk, má’ mostand
együtt menyünk haza.« Erre mondja Tündér Ilona:
»Legyünk ott, hól én gondolom!«
S már akkor otthon a város végin voltak. Virágfi János elévette az
aranyalmát ugy felhajitotta, mentől jobban nem lehetett s lett belőle
tizenkét emeletes palota egy kakas lábra, egy aranycsillaghoz egy
aranylánczczal felkötve s arra fordul a merre az áldott nap. Tizenhét
országon czirkuláztassa, herczegek és grófok, princzegek és válogatott
czigánylegények jelenjenek meg a lakodalomba, oda papot, hóhért. Pap
eskette, hóhér seprüzte, má’ most fójj a nagy lakodalom.
(_Szováta_.)

8. Hajnal Vacsora és Éjféle.
Nodehát vala egy öreg, a ki vala hatvan esztendős. Az a hatvan esztendős
fehérnép megterhesedett és következett a szülőórája. Vacsorakor szült
egy fiut, éjfélkor egy mást, hajnalban esmint. Az hajnalban, a ki
született kis fiu, röktönd ült a puczokba és monda vala az édesanyjának,
hogy röktönd egy keresztapát hozasson ide. És odament a keresztapja és
monda a fiu:
»Röktönd egy papot hozasson ide, hogy minket megkereszteljen.«
Ekkor elhitta a papot. Mikor bément a pap, kérdezte:
»Kihez legyen szerencsém?« Akkor felelte:
»Az Hajnalhoz, Éjfélhöz és Vacsorához.«
Ekkor észrevette az király, hogy az écczaka ez a három fiu lett meg és
mondotta:
»Tük az écczaka lettetek, az én három leányom is az écczaka odalett,
röktönd induljatok utána keresésire, mert ha haza nem hozzátok a három
leányomat, higyjétek meg, hogy a fejetekkel játszom.«
Ekkor megindult a három testvér s ugy elment, hogy hetedhétországon is
tulment. Érkeztek ők egy ezüst erdőbe s ott megtaláltak egy
czigánylegényt. Kérdezék vala:
»Hova utazol testvér?« Ekkor monda a czigánylegény:
»A szeretőm elbujdokált és megyök az keresésire.«
Ekkor felütöttek egy kardot s ők egyik a mást fogadták édes testvérnek,
hogy egyik a mást egy csepp vérig nem hagyják. Ekkor megindultak s ugy
elmentek, hogy hét világon és hét országon keresztül érkeztek. És
elérkeztek ők egy tiszta gyémánt erdőbe. Ottand lássák, hogy le lehet
mászni az alvilágra. Igy monda vala Hajnal:
»No három testvér, mit tudjunk feltalálni, hogy az alvilágra le tudjunk
menni.«
Tanakodnak, de semmifélét nem találhatnak. Ekkor mondá vala Hajnal:
»Csináljunk egy száz öles kantárt.«
És megcsinálták azt a száz öles kantárt. Ekkor a Hajnal gondolt egy kis
traktért.[38] Ekkor mondá az három testvérnek, hogy akármelyik menjen le
az alvilágra, a még itten három fennmarad, ebbe a traktérba ehetik és
ihatik is. Ekkor felütöttek egy kardot s megesküdtek ők négyen, hogy
akármelyik megyen le az alvilágra, addig az más három innen el nem
mozdul, a mig vissza nem jön. Ekkor kérdezte Hajnal, hogy melyik megyen
le. Akkor Vacsora felelte:
»Lemenyek én.«
Felült a Vacsora a kantárba. Mikor egy ölnyéig leeresztették volna,
akkor kiáltotta, hogy:
»Huzzatok vissza, mert a szivem elhasad!«
És visszahuzták. Akkor mondta Éjféle, hogy:
»Lemenyek én.«
Ekkor Éjfélét leeresztették. Mig másfél ölnyéig leeresztették volna,
kiáltotta a tolvajt, hogy huzzák vissza, mert az szive mindjárt
kettéhasad. Akkor viszszahuzták. Akkor felelte a czigánylegény, hogy:
»Lemenyek én.«
Mikor felült a kantárba, ők eresztették le. Mikor két ölnyéig lement
volna, jaj szóval kiáltotta, hogy huzzák vissza őtet. Ekkor
visszahuzták. Ekkor mondotta a Hajnal:
»Lemenyek én.«
És elbucsuzott és felült a kantárba és leszállott az alvilágra. Ő
utazott ott az alvilágba. Elérkezett egy királyvárosba, a mely
királyváros kereken be vólt vasrostélyozva. A kapun, melyen bé kellett
volna menni, két oroszlán állott kétfelől. Hajnal gondolta magába: »Én
Istenem, hogy tudok bémenni.« Ekkor gondolta magába, hogy a karjából
levág két darab hust s a két oroszlánnak odaveti, hogy még azt lenyelik,
ő bészökik a kapun. Volt a városba egy tizenkét emeletü palota, egy
kakaslábra, egy aranylánczczal felkötve egy aranycsillaghoz s arra
fordult, a merre az áldott nap. Ekkor látta, hogy királykisasszony, az
aranyhimöt varrta az ablakba s felment oda hozzá.
»Adjon Isten szerencsés jó napot királykisasszony, Vacsorának a
szeretője.« Ekkor felelte királykisasszony:
»Ó szivemnek szerelme, szivemnek kegyese, talám a halál hozott ide?«
»Nem az halál hozott ide, hanem jöttem nektek a megváltástokra.« Ekkor
mondá a királykisasszony:
»Itt az étel, itt az ital, egyél és igyál s menj el innet, mert mindjárt
az én uram érkezik haza s röktönd elpusztit tégedet.«
»Mijen jellel szokott eléjönni a te urad?«
»Avval az jellel jő elé, hogy egy három mázsás vasbuzogányt hajit elé
erre az asztalra; hogy az étel se hideg, se meleg ne legyen.« – Ekkor
Hajnal felelé:
»Kisebb gondod nagyobb legyen annál.« Ekkor leültek ők ketten asztal
mellé s ettek és ittak. Mikor az ételt elvégezték volna, akkor a három
mázsás vasbuzogány szökött az asztalra. Ekkor kapta Hajnal azt a
vasbuzogányt s ugy visszahajitotta, hogy az óriáson túl ment még hét
merfőddel. Ekkor felelte az óriás:
»Ho, hó, nagyobb vitéz lakozik énnálam, mint enmagam milyen vagyok.«
Ekkor Hajnal beállott a kemencze mejjé. Érkezett haza az óriás. Kérdezé
az feleségétől az óriás, hogy:
»Miféle idegen szag van az én házamban.« Akkor felelte királykisasszony:
»Nincsen itten semmi idegen szag, csakhogy oda voltál országpusztitani s
az a sok idegen szag járt ëssze.«
Akkor forditotta az óriás a kezit s ugy pofonvágta a királykisasszonyt,
hogy azt gondolta királykisasszony, hogy minden hegyen völgyen lakodalom
van. Ekkor eléállott Hajnal a kemencze megül. Akkor mondá Hajnal:
»Ho, hó, te óriás, mer’ én is itt vagyok.« – Akkor felelte óriás:
»Tudtam jól te Hajnal, mikor akkora voltál anyád mehiben mint egy czire
foghagyma ezer darabba vágva, hogy nekünk ketten még kell vijjunk.« –
Ekkor mondá Hajnal:
»Hogy menjünk, derékon-e vagy kadra?« Mondá a Hajnal:
»Menjünk először derékba.«
És kimenendettek az udvarra, ottan ëssze fogantottak küzdeni. Ugy
elküzdöttek, hogy mentől jobban nem lehetett. Egyszer megharagudék az
óriás s ugy belévágta Hajnalt a fődbe, hogy hogyha meg nem ragadta volna
a haját, lefutott volna a főd gyomrába. Ekkor Hajnal is megharagudt s
ugy vágta az óriást a fődbe, hogy hogyha a feje tetején meg nem ragadta
volna a haját, lefutott volna a főd gyomrába. Ekkor felelt az óriás:
»Hej te! menjünk kardra harczolni.« Ekkor karddal harczoltak és az óriás
Hajnalnak az kicsi ujját megvágta. Hajnal meglátta a szép piros vérit s
ekkor megharagudt s haj ugy esszevágta az óriást, hogy a máknál is
apróbb vót s akkor odahánta az agaraknak és kopoknak, hogy tessék! Ekkor
ërëmében felment a királykisasszonyhoz s az aranygyürüjét oda adta
jegybe. Ekkor mondá Hajnal:
»Légy csendességbe királykisasszony, a meddig én visszajövök.«
Ekkor elindult királyurfi, hogy hetedhét országon és hét világon át
érkezett. Elérkezett egy királyvárosba. Az a királyváros egész kereken
kőfallal volt körülkeritve. A kapu között két medve vólt. Igy gondolta
magába, hogy mit csináljon, hogy bémenjen. Ő bújába kezdett fütyölni. A
két medve ugy kezdett tánczolni, hogy a szemek világuk elveszett s
Hajnal aközben beszökött a kapun. Hát lássa, hogy van a városon vagy
tizenkét emeletü palota egy réczelábra, egy aranylánczczal felkötve egy
aranycsillaghoz s arra fordult a merre az áldott nap. Ekkor látta, hogy
királykisasszony az aranyhimöt varta az ablakba s felment oda hezza.
»Adjon Isten szerencsés jó napot felséges királykisasszony.«
»Isten hozott királyurfi, talám a halál hozott ide?«
»Nem az halál hozott, hanem jöttem megváltásodra.« Ekkor felelt
királykisasszony:
»Ülj az asztal végére, egyél és igyál és menjél, mert az én uram röktend
érkezik haza s téged mindjárt elpusztit.«
»Mijen jellel szokott hazajönni a te urad?«
»Avval az jellel jő elé, hogy egy három mázsás vasbuzogányt hajit elé
erre az asztalra s a buzogány járja az ördögtánczot, hogy az étel se
hideg, se meleg ne legyen.« Ekkor Hajnal felelé:
»Kisebb gondod nagyobb legyen ennél«.
Ekkor leültek ők ketten asztal mellé s ettek és ittak. Mikor az ételt
elvégezték vólna, akkor a hárommázsás vasbuzogány szökött az asztalra s
járta az ördögtánczot. Ekkor kapta Hajnal azt a vasbuzogányt s ugy
visszahajitotta, hogy az óriáson tul ment hét mérfőddel. Ekkor felelte
az óriás:
»Hó, hó nagyobb vitéz lakozik ennálam, mint enmagam milyen vagyok.«
Ekkor Hajnal beállott a kemencze mejjé. Érkezett haza az óriás, kérdezé
az feleségétől az óriás, hogy:
»Miféle idegen szag van az én házamban?« Akkor felelte királykisasszony:
»Nincsen itten semmi idegen szag, csakhogy odavoltál, országpusztitani s
az a sok idegen szag járt essze.«
Akkor forditotta óriás a kezit s ugy pofonvágta a királykisasszonyt,
hogy azt gondolta királykisasszony, hogy minden hegyen-völgyen lakodalom
van. Ekkor eléállott Hajnal a kemencze megül. Akkor mondá Hajnal:
»Hó, hó, te óriás, már én is itt vagyok.« Akkor felelte óriás:
»Tudtam jól te Hajnal, mikor akkora voltál anyád mehében, mint egy czire
foghagyma ezer darabba vágva, hogy nekünk ketten kell vijjunk.« Ekkor
mondá Hajnal:
»Hogy menjünk, derékon-e vagy kardra?« Mondá Hajnal:
»Menjünk először derékba.«
És kimenendettek az udvarra, ottan ësszefogantottak küzdeni. Ugy
elküzdöttek, hogy mentől jobban nem lehetett. Egyszer megharagudék az
óriás s ugy belevágta Hajnalt a fődbe, hogy hogyha meg nem ragadta volna
a haját, belefutott volna a főd gyomrába. Ekkor Hajnal is megharagudott
s ugy vágta óriást a fődbe, hogy hogyha a feje tetején meg nem ragadta
volna a haját, lefutott volna a főd gyomrába. Ekkor felelt az óriás:
»Hej te! menjünk kardra harczolni.« Ekkor karddal harczoltak és az óriás
Hajnalnak az középső ujját megvágta. Hajnal meglátta a szép piros vérit
s ekkor megharagudt, forditotta a kártyát s ugy ësszevágta az óriást,
hogy a máknál is apróbb vót s akkor odahánta az agaraknak és kopóknak,
hogy tessék! Ekkor ërëmében felment a királykisasszonyhoz s az
aranygyürüjét odaadta jegybe. Ekkor mondá Hajnal:
»Légy csendességbe, királykisasszony, a meddig én visszajövök.« Ekkor
elindult királyurfi, hogy hetedhét országon és hét világon át érkezett.
Elérkezett egy királyvárosba. Az a királyváros egész körödeskörül
márvánkőből volt körül csinálva, a kapu között peniglen két elefánt
volt. Igy gondolta magába Hajnal, hogy »Mit tudhassak csinálni, hogy be
tudhassak menni.« Nagyon elkeseredett Hajnal s elkezdett sirni. Ekkor az
a két elefánt kétfelé dőlt a kapu között és ők is sirtak. Erre Hajnal
röktönd beszökött. Hát lássa, hogy van ott egy tizenkét emeletü palota,
egy ludlábra, egy aranylánczczal felkötve egy aranycsillaghoz s arra
fordult a merre az áldott nap. Ekkor látta, hogy királykisasszony varrta
az aranyhimöt az ablakba s felment oda hezza.
»Adjon Isten szerencsés jó napot felséges királykisasszony.«
»Isten hozott királyurfi, talán a halál hozott ide.«
»Nem az halál hozott, hanem jöttem megváltásodra.« Ekkor felelt
királykisasszony:
»Ülj az asztal végire, egyél és igyál és menjél, mert az én uram röktend
érkezik haza s téged mindjárt elpusztit.«
»Mijen jellel szokott hazajönni a te urad?«
»Avval a jellel jő elé, hogy egy három mázsás vasbuzogányt hajit elé
erre az asztalra s a buzogány járja az ördögtánczot, hogy az étel se
hideg se meleg ne legyen.« Ekkor Hajnal felelé:
»Kisebb gondod nagyobb legyen ennél.«
Ekkor leültek ők ketten az asztal mellé s ettek és ittak. Mikor az ételt
elvégezték volna, akkor a hárommázsás vasbuzogány szökött az asztalra s
járta az ördögtánczot. Ekkor kapta Hajnal azt a vasbuzogányt s ugy
visszahajitotta, hogy az óriáson tul ment tizenhét mérfölddel. Ekkor
felelte az óriás:
»Hó, hó, nagyobb vitéz lakozik énnálam, mint énmagam milyen vagyok.«
Ekkor Hajnal beállott a kemencze mejjé. Érkezett haza az óriás, kérdezé
az feleségitől az óriás:
»Miféle idegen szag van az én házamban?« Akkor felelte királykisasszony:
»Nincsen itten semmi idegen szag, csakhogy odavoltál országpusztitani s
az a sok idegen szag járt ëssze.«
Akkor forditotta az óriás a kezit s ugy pofonvágta a királykisasszonyt,
hogy azt gondolta királykisasszony, hogy minden hegyen völgyön lakodalom
van. Ekkor eléállott Hajnal a kemencze megül. Akkor monda Hajnal:
»Hó, hó, te óriás, már én is itt vagyok.« Akkor felelte az óriás:
»Tudtam jól te Hajnal, mikor akkora voltál anyád mehében mint egy czire
foghagyma ezer darabba vágva, hogy nekünk ketten kell vijjunk.« Ekkor
abba a helybe kimentek az udvarra s ottan ësszefogantottak küzdeni. Ugy
elküzdöttek hogy mentől jobban nem lehetett. Egyszer megharaguvék az
óriás s ugy belevágta Hajnalt a fődbe, hogy hogyha meg nem ragadta volna
a haját, belefutott volna a főd gyomrába. Ekkor Hajnal is megharagudott
s ugy vágta óriást a fődbe, hogy hogyha a feje tetején meg nem ragadta
volna a haját belefutott volna a főd gyomrába. Ekkor felelt az óriás:
»Haj, te! menjünk kardra harczolni.«
Ekkor karddal harczoltak s az óriás Hajnalnak a nagy ujját megvágta.
Hajnal meglátta a szép piros vérit s ugy kimérgelődött, hogy az óriást
olyan apróra vágta mint a muntliszt a milyen apró. Ekkor ërëmében
felment a királykisasszonyhoz s az aranygyürüjét odaadta jegybe. Ekkor
kérdezte Hajnal:
»No szivemnek szerelme, szivemnek kegyese, ezt a palotát hogy lehessen
elvinni innet.«
»Látod-e azt az almáriumot?«
»Igen.«
»Ott vagyon egy aranyvessző, sujtsd meg ennek a palotának négy szélit.«
És megsujtotta az aranyvesszővel s lett belőle egy aranyalma. Ekkor nagy
ërëmmel ketten megindultak. Elérkeztek a középső királykisasszonyhoz. Ők
most ott hárman esznek-isznak és mulatoznak. És kérdé vala az Hajnal az
középső királykisasszonytól, hogy hogyan lehessen elvinni ezt a palotát?
»Látod-e ezt az almáriumot?«
»Igen.«
»Ott vagyon egy aranyvessző, sujts meg ennek a palotának négy szélit.«
És megsujtotta az aranyvesszővel s lett belőle egy aranyalma. Ekkor nagy
ërëmmel megindultak s elérkeztek a nagyobbik királykisasszonyhoz. Ő most
ott négyen esznek-isznak és mulatoznak. És kérdé vala az Hajnal az
nagyobbik királykisasszonytól, hogy hogyan lehessen elvinni ezt a
palotát.
»Látod-e ezt az almáriumot?«
»Igen.«
»Ott vagyon egy aranyvessző, sujtsd meg ennek a palotának a négy
szélit.«
És megsujtotta az aranyvesszővel s lett belőle egy aranyalma. Tette
zsebibe az almát s megindultak négyen s megérkeztek oda, a hól a
felvilágra fel kell menni. Ekkor megránditotta ő a kontárt s a két
testvér s a czigány helyén állott. Hajnal feltette legelőbbre az Éjféle
menyasszonyát az kantárba s felhuzták az felvilágra. Azután feltette, a
középső királykisasszonyt a Vacsora menyasszonyát, a kantárba s
felhuzták a felvilágra, azután a kisebbik királykisasszonyt is
felhuzták. Gondolta Hajnal: »No, no, most csak én vagyok idele. Ők már
fenn vannak a három leány s a három férfi, most már mi lessz velem, ha
én fel találok ülni az kantárba s engem eleresztenek, nekem az életem el
lessz pusztitva.« Gondolta magába, egy olyan nehéz követ feltesz a
kantárba, mint a milyen nehéz ő, hogy lássa meg, hogy mit csinálnak
vele. Ugyanis ugy tett, hogy felfelé egy követ tett a kantárba. Mikor
felhuzták félig, akkor visszaeresztették. Akkor mondja Hajnal: »Épen én
is igy jártam volna.« Leült és elbusulta magát és az alvilágon kezdett
bujdokolni. Elérkezett ő egy majorhoz. Az a majoros feleségestül együtt
vakok voltak. És köszönt Hajnal:
»Szerencsés jó napot major bácsi.«
»Isten hozott ki tudja micsoda, nem tóm fehérnép-e vagy férfi?« Felelte
Hajnal:
»Férfi.« Kérdezé az major, hogy miféle járásbéli.
»Elindultam szogálni, szerencsét próbálni.« Felelte a major:
»Megfogadnálak, ha eljönnél a juhok mellé, mert az én juhaim tiszta
magoktól megjárnak.«[39]
»Hát én szivesen beállok.«
Ebbe az ülőhelybe enni és inni fogtok neki. Mondotta a Major:
»No fiam menj el a juhokkal, de a juhokat hadd a maguk mentire, ők
menjenek arra, a merre akarnak, te csak menj utánok, mert ők megjárnak
magukra.«
A mint ő ment a juhokkal, egy mezőszélen megtalált egy szép kutat.
Gondolta magába, hogy abból a szép vizből egyet iszik s ledölt a kut
mellé. Ekkor két holló leszállott egy fára s mondta az hollónak a fia:
»Édesanyám leszállok arra a dëgre,[40] hogy lakjon jól belőle.« Monda a
hollónak az anyja:
»Ne szállj le fiam e, mert látod, hogy élő.« Mondta az hollófiu:
»Nem élő az édesanyám.«
Akkor a hollófiu leszállott a Hajnalnak a mejjére s ottan az oldalkassát
kezdte enni. Mikor jóllakott volna, akkor megragadta az hollófiut. Akkor
monda az hollónak az anya:
»Megmondtam ugye, hogy ne szállj le mer élő ember.« Monda az holló
hajnalnak:
»Te Hajnal ne pusztitsd el a fiamat, mert neked mondok egy jót: mindjárt
ebből a kutból tizenkét órakor jő ki egy óriás, azonnalt annak a fejit
vedd el. Annak a kutnak a fenekibe vagyon egy lapos kő. Azt a lapos
követ emeld fel, az alatt a kő alatt vagyon egy csupor, abba a csuporba
vagyon a te gazdádnak és asszonyodnak a szeme. Azt a szemet szép tiszta
folyóvizbe meg kell mosni. Ekkor te hazaméssz és megkérdezed gazdádtól
és asszonyodtól; hogyha valaki a szemevilágát meghozná, mivel fogná
megajándékozni? Akkor neked igérnek aranyat és gyémántot, hanem magad
egyebet ne végy el, hanem vagyon egy háromlábu kabala, mondjad, hogy azt
ha neked adják, akkor a szemök világát meghozod. Legelsőbb az asszonynak
egy szemet tégy be, mikor ő szertenéz a gazdaságon, akkor mondja az
urának, hogy: »Adjuk oda apjuk, mert mi anélkül meg tudunk élni.« Akkor