Elbeszélések és tárcák - 11

gyulnak ki utcáin és sápadt, hideg fénybe boritanak mindent.
Hányszor támolyogtam végig ezeken az utcákon, a fáradtságtól majdnem
összeroskadva, miközben a fagyos szél havat vagdalt a szemem közé,
melyet talán a hegyekről sodort le. Sokszor eszembe jutott jó Mikes
Kelemen s kuruc társai, kik II. Rákóczy Ferenc haldoklása fölött
virrasztottak Rodostóban. Budapestről akkor még csak valami öten voltunk
lent ujságirók s vagy Kossuth házánál, vagy a fogadóban töltöttük el a
napot és az éjszakát. Mindig együtt voltunk s alvásról bizony nem igen
volt szó a nagy izgatottságban, mely két oldalról ostromolt bennünket
kemény hullámcsapásokkal. Először az érzelmek minden skáláján átmentünk
Kossuth házánál, másodszor pedig éreztük a nemzet izgatott érdeklődését,
mely abban nyilvánult, hogy a nap és az éj minden órájában kaptunk
hazulról tudakozódó táviratokat. Az országnak valami ötven városából a
szomoru napok alatt egyenesen hozzám fordultak Turinba s táviratilag
kellett felelnem, hogy a kormányzó nem halt meg. Ezenfelül a _Budapesti
Hirlap_-nak küldtem vagy tizenkét táviratot naponkint s a laptól is
kaptam minden nap tudakozódásokat, utasitásokat. Hajnali három-négy
órakor juthattunk csak ágyba s nyolc órakor már talpon voltunk.
Volt Kossuth házánál egy nagyon különös alak, egy kissé egoista,
érzéketlen, fásult ember, a titkára: Aulich. Szolgálatkész, egyszerü,
komoly magaviseletü ember volt. Erről jut eszembe most két furcsa dolog.
Egyszer megkértem, hogy ha a kormányzó éjjel rosszul lesz, azonnal
jőjjön hozzám a fogadóba, mert éjjelre csak nem maradhatok a házában.
Rám nézett hideg, szürke szemeivel s igy felelt:
– Nem lehet az kérem.
– Miért?
– Hát honnan tudjam én azt meg, hogy a kormányzó ur rosszul lett?
Elbámulva néztem rá.
– Ön, a ki a házban lakik?
– Hja kérem, én egészen külön lakom, az udvarban levő másik épületben,
egészen külön lépcsővel.
– De ember, – kiáltottam, – ha Kossuth meghal, azt egy óra mulva az
egész világ tudja s ön azt hiszi, hogy nyugodtan fog aludni reggelig,
ugyanabban a házban, husz lépésnyire onnan?
Hebegett valamit… Elszigetelt lakásról, a zajról, mely oda nem hat föl…
Ott hagytam. De közös elhatározással beszállásoltunk hozzá egy
ujságirót, a ki éjjel az Aulich kanapéján hált s kötelessége volt minket
fogadóbeli lakásunkon fölkelteni, ha a nagybeteg állapota véletlenül
rosszabbra fordulna.
Nehéz, szomoru foglalkozás, de hát a hivatással jár… s valahányszor
éjfél után egy órakor utolsó táviratomat a hivatalba vittem, eszembe
jutott otthon a hireket visszafojtott lélekzettel leső nemzet, az a
sok-sok ezer ember, a ki öt óra mulva Budapesten ezt a táviratomat
olvassa… az a még több ezer, a ki az ország minden részében várja s
mohón falja… s ilyenkor éreztem, hogy mi szerény kis csapat ott lent az
egész nemzetet képviseljük, mikor lehajtott fejjel Kossuthnak
szaggatott, lázas lélekzetét hallgatjuk és nyugtalan szivének dobogását
figyeljük.
A másik jelenetnek, mely eszembe jut, szintén Aulich titkár ur volt a
hőse. Március 20-án, Kossuth halála napján, este nyolc órakor a háznál,
az ebédlőben voltunk összegyülve. Középütt az asztal meg volt teritve,
de az este a családból senki sem ült hozzá. Egyszer csak jött a titkár
ur, világos szürke ruhában, kinyit egypár üveg bort, kinálgat bennünket
s hangos szóval széles magyarázatokba bocsátkozik, hogy a kormányzó ur
miféle borokat szokott inni, melyik volt a kedvence, honnan szoktak neki
hazai borokat küldeni. Mikor látta, hogy nem kell senkinek sem bor, sem
magyarázat, – a cselédséggel kezdett zsörtölődni, hogy miért késik a
vacsora, micsoda dolog ez, hiszen már nyolc óra van. Az ujjaim görcsösen
vonaglottak. Szerettem volna ezt az embert megfojtani, a ki e
pillanatban egy megrenditő tablót képviselt: a köznapi életet, mely a
maga érzéketlen brutalitásával rohan tovább, eszik, iszik, szeret,
gyülöl, nem törődve az emberi nem egyik legnagyobb lángszellemének végső
lobbanásaival. Ezt ábrázolta ez a jelenet, a mint tiz lépésnyire a
haldokló Kossuthtól a titkár lármázva követeli a maga vacsoráját.
Szegény Aulich, nem is kárhoztatom érte, ő egy normális földlakó, nem is
sejtette, hogy mit cselekszik. Sőt mentségét találom abban, hogy ő évek
óta Kossuth mellett élt, dolgozott: elvesztette a mértékét Kossuth
nagyságának; ő előtte a kormányzó principális volt, a ki minden hónap
elsején fizetést adott neki.
A mint visszagondolok a multba, eszembe jut Kossuth holttestének
hazahozatala. A részlet, mikor Udinénél az olasz határra érkeztünk. A
vonat egy határhid olasz végénél állt meg, tavaszi napnyugtakor, ugy
emlékszem, március harmincadikán. Kossuth Ferenc magas daliás alakja
leszállt a vonatról, lassu léptekkel egy dombra ment, levette a kalapját
s délfelé fordult, hol az olasz sikság terült el a hunyó nap sárga
fényében úszva. Sokáig nézett a messzeségbe, mintha ő maga is bucsuznék
ifjukori emlékeitől és férfikora első küzdelmeitől, azután rezgő hangon
egy remek beszédet mondott, melynek első mondata ez volt:
_Isten veled, Kossuth Lajos második hazája._
… Azután ujra beszálltunk és a vashidon dübörögve mentünk át Ausztriába.
Mikor Cormonsban leugrottam a vonatról, az osztrák zsandár torkon
ragadott. Tovább, tovább!…
A magyar határra hajnalhasadtakor érkeztünk. A vonat itt is megállt.
Harminc-negyven parasztember közeledett levett kalappal és összetett
kézzel, mely láthatólag remegett…
És még mire emlékszem? Arra, hogy Balaton-Szent-Györgytől Fonyódig a nép
a vasuti sin mellett térdelt és imádkozott.
Sápadtan, megdöbbenve néztünk egymásra: csak ekkor jöttünk rá, hogy a
magyar nép szivében micsoda helyet foglalt el Kossuth. Mi fogja ezt az
ürt betölteni? Mi lesz a kuruc legendákból, elköltözvén az utolsó hős?…
… Március 20-ikán körülnéztem és kerestem a mauzoleumát, a szobrát. Csak
az összegyüjtött százezreket láttam. Jó. Csinálják meg Erzsébet királyné
szobrát. Helyes. De az ég szerelmére, mondják meg, mit csináljak a nyolc
éves fiammal, mert valahányszor sétálni viszem, mindig kérdi, hogy hol a
Kossuth-szobor. Jól tudom, hogy önök mit mondanak. Ezt: _Majd az ön
nyolc éves fiának a nyolc éves fia is fogja ezt még kérdezni az
apjától_.
Mit mondanak _Bánk bán_-ban? Aludjunk. Jó éjszakát.
(1900.)


VIZIÓ.
Alszik a város. Lomha köd ül rajta. Olyan ez, mintha a levegő is
aludnék. Csak én virrasztok s velem a Betegség. Nem enged elszunnyadni,
kaparja mellemet, fojtogatja a torkomat. Mint egy elzárta fenevad
rombolja belsőmet és én nem fékezhetem meg. Óh, érzem, hogy öl meg
lassanként, mindennap letép a tüdőmből egy darabot, májamat és vesémet
harapdálja s érzem, hogy szivem egyre lassabban dobog, óvatosan,
bizonytalanul, habozva löki szét a vért ereimbe, mintha kételkednék
abban, hogy vissza fog-e az még egyszer térni a kamrájába?
Kimegyek a havas kertbe, friss levegőt szivni. Óh, de szép itt. A fák
tele fehér virágokkal, a föld csupa fehér virág. Ugy érzem, mintha
tavasz volna. Szeretnék lehemperedni s a virágok közé temetni arcom.
Megrázom a fát. Óh, Istenem, egyszerre lehull minden fehérsége s ott áll
alatta a száraz, fekete halál… Óh, ez nem a tavasz pompája, ez a halotti
lepel…
A kert végéről valaki közeledik. Az is csupa fehér. Árnyéka nincs, pedig
rátüz a hold s lépései nem hagynak nyomot a hóban. A templom tornyaiban
kong az éjfél… A XIX-ik század halálharangja.
A fehér alak int. Fölegyenesedem. A fenevad meghunyászkodik bennem, s
egyszerre jól érzem magamat. Egészséges vagyok, erős vagyok, óriás
vagyok. A fehér alak föllép a felhőre… Követem. A Mindenségen haladunk
át, a csillagok nyájas sugarai közt röpülünk tova.
S mikor a fehér felhők csucsára értünk, megálltunk. S ekkor a fehér alak
kinyujtá kezét. A távolból nagy sebességgel egy fekete felhő gördült
felénk. Lábunk előtt megállt s egy sötét alak bontakozott ki belőle.
Fáradtnak látszott, ráncos volt. Fölemelte hozzánk bágyadt tekintetét, s
kiálta:
– Üdv neked, Gábor arkangyal, im’ hozzád repültem hivásodra, parancsodat
várni. A Halál angyala üdvözöl.
_Gábor arkangyal._ Órád ütött, időd lejárt, fekete angyala a földi
halálnak, mehetsz pihenni, az uj századdal uj angyal következik.
_A Halál angyala._ Köszönöm, óh uram, rám fér a pihenés. Nagyon sok
dolgom akadt odalent. A földlakó javithatatlan, csak ott van ő, hol száz
és száz év előtt. A mit az egyik kezével épit, a másikkal lerombolja.
_Én._ Annyit ezer év alatt nem haladt az emberiség, mint ebben a
században.
_A Halál angyala._ És boldogabb ma, mint száz év előtt?
_Én (habozva)._ Nem gondolnám. De többet tud. Száz év előtt nem is
álmodott dolgok ma minden gyerek előtt egészen természetesnek tetszenek.
_A Halál angyala._ A gőzkocsi?
_Én._ Az is.
_A Halál angyala._ Elértétek vele a madár sebességét?
_Én._ Nem. De a telegráffal.
_A Halál angyala._ Sebesebb az, mint a fény?
_Én._ Nem. Kikutattuk a mindenség titkait.
_A Halál angyala._ Magát a földet sem ismeritek még. Ott az éjszaki
sark.
_Én._ Tudjuk, hogy nincs ott semmi.
_A Halál angyala._ Ezzel csak hizelegtek magatoknak.
_Én._ Hagyjuk a részleteket. Hát a humanizmus? A kórházak, lelencházak,
árvaházak? Hány százezer életet mentettünk meg ezzel az elveszéstől? Hát
az orvosi tudomány nagy fölfedezései? A bacillus-teoria, a szérum…
_A Halál angyala._ Elég. Ez mind szép dolog és a század javára lenyomná
a mérleget, ha…
_Én._ Ha?
_A Halál angyala._ Ha a mérleg másik tányérában nem volna ezzel szemben
a sok véres háboru, a dinamit, melinit, ekrazit, Mannlicher, Hiram,
Maxim… De ne felejtsd: ebben a században minden Pasteurre esik egy
Krupp… a mit Pasteur épit, azt Krupp lerombolja.
_Én._ A műveltséget, civilizációt az egész földre kiterjesztettük…
_A Halál angyala._ Hiu fecsegés! Hátha az a tökéletesebb állapot:
Afrikában meztelenül járni a napon s nyers banánból megélni?
_Gábor arkangyal._ Elég volt, fogd a halottaidat s távozz! Tiszted
lejárt, uj erő következik.
S a halál angyala egyet suhintott kardjával s a mindenségen mintha
óriási villám cikázott volna végig. A sirok egyszerre fölszakadtak. Föl
a kidőlt fakeresztes elomló dombok, föl a Pantheonok, megrepedt a
kripták földje s fehér alakok milliói sorakoztak. A Halál angyala intett
ragyogó kardjával s olyan ut nyilt a felhők között, mintha megfagyott
habból való volna. Elindultunk.
_Én._ A császár, a császár!
Ott jött, fehér lovon, szürke köpönyegben… S mögéje beláthatatlan sorok
sorakoztak… Moszkvától Lisszabonig és Alexandriáig tele volt a föld e
vad hóditó katonáival. Ney, Murat, Desaix, Lannes haladtak nyomában s a
gárda tépett alakjai. Itt az auszterlici halottak, ott a marengói
győzők, azután a waterloói elesettek… S utánuk a világ összes
nemzeteinek erőteljes ifjai véres cafatokban… S mögöttük a keserv… Az
özvegygyé lett asszonyok, az elárvult, elpusztult gyerekek, az elaggott,
gyámol nélkül maradt szülék. Mind, mind a nagy császár huzta maga után,
mint egy sötét átkot… El, el!
Mennyei harmónia csengett fülembe… Mintha, csodálatos tehetséggel
megáldva, egyszerre megértettem volna a természet beszédét: a tenger
moraját, az erdő zúgását. Óh, ott jönnek a holt költők, Petőfi véres
alakja, Hugó Viktor, Göthe, Heine, Puskin véres sebbel a homlokán… Isten
veletek, édes szavu fülemiléi a kihunyt századnak, gyönyörüségei a
kifáradt kornak. Mikor fognak e kihült gömb mélyéből ismét ilyen szikrák
fakadni!
De az égi harmóniát ujra komor dobogás nyomta el… A másik, a nagy
császár sápadt paródiája jött összetépett hadával… s utána a hideg
germán csatasorok, Jena megboszulói, Gravolette hősei… Az öreg császár
és a két ember, a ki nagygyá tette, némán lépdelt mögötte… El, el, véres
császárok, az uj történetiró nem a ti homlokotokra fogja füzni a babért…
Ujra magam vagyok. A huszadik századból tizenöt perc eltelt. A multak
árnyai szétfoszlottak. A vizió elmult. A jövő jut eszembe. Nekem, beteg
embernek. Átmegyek a szobába, hol kis fiaim alusznak. Ez az én jövőm, a
halhatatlanságom. A nevemet, emlékemet, egy csöpp véremet, egy
agysejtemet keresztülviszik a századon s gondozni fogják a sirt, melyben
forró szivem nedves férgeknek ad táplálékot, uj erőt s talán reményt…


ÉJJELI KALAND.
A multkor meghivtak Budára a Városmajorba egy kis kuglizásra. A kuglizás
csak a cime volt a mulatságnak, mely tulajdonképp táncból, vacsorából és
ivásból állott. Vannak házigazdák, a kiknek a vendég csak a kisujját
mutatja s ők mindjárt az egész embert követelik. Azt hittem, hogy Budán
csupán golyókat fogok dobálni s az lett a vége, hogy palackokat is
dobáltam. Mert a budai bor sokkal erősebb, mióta a szőlőt a filloxera
elpusztitotta.
Fehérruhás ifju leányok, zene, kacagás, felköszöntők, pohárcsengés,
tüzes italok elkábitottak. Széles jó kedvem támadt s duhajkodtunk mi
fiatalok. Egy órával mult el éjfél, mikor megindultam haza felé, Pestre.
A hegyekről friss levegő omlott alá, a fák álmosan bóbiskoltak, az
alagut óriási ásitással fogadott s ugy elálmosodtam benne magam is, hogy
mire kiértem belőle a budai lánchidtérre, alig álltam a lábamon. Semerre
egy lélek. Gondoltam, hogy pihenek egy kicsit. A hideg kőoroszlán mellé
leültem a földre s abban a percben elaludtam.
Nem tudom, meddig alhattam. Egyszerre csak arra ébredek, hogy az egész
Lánchid reszket, inog és csikorog. A láncszemek szinte jajgattak, ugy
meg voltak feszülve s a farészek recsegtek és ropogtak.
Mi ez? Mi történt ezzel a hiddal? Ki jár a hidon? Ki közeledik rajta a
csöndes éjszakában? A nélkül, hogy a gyalogutról fölkeltem volna, az
oroszlán talapzata mellett kidugtam a fejemet s zavaros, rémült,
kiváncsi tekintetemet a kőoszlop nagy kapujára szegeztem. Mi történik
ott? Irtóztató dübörgéssel jöttek felém ismeretlen lények. Remegtem a
félelemtől s belekapaszkodtam a hidba, melyről azt hittem, hogy rögtön a
vizbe szakad.
Egyszerre csak az oszlop nagy ivében barna óriások jelennek meg. Az erős
holdfényben rögtön rájuk ösmertem: legelől haladt Petőfi Sándor szobra,
élettelen szemei a királyi várra voltak szegezve. Hatalmas léptei alatt
megrendült a hid, feje fölött kigyultak a pislogó csillagok és
sugaraikat lábai elé hintették. Pásztorsip és édes furulyaszó kisérte
nyomát s a pusztaságok barnapiros népe, ködös, légies alakok tolongtak
utána. Mikor közelebb jött, láttam, hogy balkezével a szivében ülő
kozáklándzsát fogja s vére bőven patakzik a földre.
Utána jött, tenyerét boritva arcára, Széchenyi István és Eötvös József
szobra. Nehezen mentek és sürü pihenőket tartottak, mert Deák Ferencet
hozták karszékestől. A szobor mellékalakjai jöttek utánok, köztük a
hazaszeretet, gyászfátyolba burkolva, tépett ruhával, sárral
teledobálva.
– Petőfi ur! – kiáltott Deák Ferenc a költő után, – álljon meg, mert a
méltóságos urak sohse érik utol.
Petőfi leült az oroszlánra. A puszták kőből faragott királya
összerázkódott, szemei föllángoltak s megcsóválta a farkát. Széchenyi és
Eötvös letették Deákot és a másik oroszlánra ültek. A kiséret is
elhelyezkedett, ki a karfákra, ki a holdsugárba kapaszkodva.
– Ki hiányzik még? – kérdé Eötvös.
– József nádor, – felelt Széchenyi.
– Ő nem is fog velünk tartani, – mondá Petőfi keserüen, – rokonságban
lévén az osztrák udvarral.
– Osztrák és magyar udvar, – igazitá ki Deák a költőt, – az én
kiegyezésem szerint.
E pillanatban megjelent József nádor méltóságos alakja. A mint odaért, a
szobrok néma főhajtással üdvözölték, csak Petőfi forditotta félre a
fejét.
– Hát engem miért hagytak ki az összeesküvésből, – mondá feddőleg a
nádorszobor, – avagy nem éreztem én mindig a magyar nemzettel? Ugy van!
Hagyjuk itt ezt a várost, melyet a törpék nemzedéke igazgat. Hagyjuk itt
a kilenc millió magyar fővárosát, mely huszezer külföldi németnek állit
szinházat.
– Éppen ezt teszszük, – felelt Petőfi.
– Fölkérem tekintetes Deák Ferenc urat, hogy a tényállást összefoglalni
sziveskedjék, – mondá a nádor.
Deák egyet köhintett és kezdé:
– A német vagy üzleti érdekből jön a magyar fővárosba, vagy turistai
kiváncsiságból. Üzleti érdekből elmegy a német az emberevő pápuák közé
is, eljön ide is, ha nincs is német szinház. A turista német pedig ha
ide jön, itt magyar várost, magyar szinházat keres, mert ez érdekli őt,
nem pedig a német, melyet otthon is találhat, szinházat is, várost is,
nem egyet, de százat.
– Az előadás korrekt, – jegyzé meg Eötvös.
– S mivel a magyar főváros, félelemből vagy rövidlátásból, puszta
mamelukságból, vagy az önérzet hiányából…
– Hazafiatlanságból, – szólt közbe Petőfi.
– Kozmopolitizmusból, – jegyzé meg Széchenyi.
– Mindegy, akármi okból is, de a német szinházat megszavazta: mi, nagy
idők nagy küzdelmeinek tanui, kik a század elejétől kezdve láttuk a
nemzet harcát a némettel, elhatároztuk, hogy üresen hagyjuk
talapzatunkat a mai kor vak törpéi számára s mi majd elmegyünk az el nem
puhult magyarok közé.
– Helyes! – kiálták a szobrok, meg nem mozduló ajakkal, de harsonaszerü
hangon.
E pillanatban szétzilált, vert had suhant át a légen: Zalán serege
tépett zászlókkal. Párducos magyar vezérek vágtattak nyomában s
tárogatók riadása közt megjelent Vörösmarty szobrának az Akadémiában
őrzött mintája.
– Ablakot zuztam és ugy szöktem utánatok az Akadémiából, melynek üres,
sivár világában éhező és szomjazó lélekkel ah, oly sokat szenvedtem, –
szólt Vörösmarty.
A daliás idők csillogó leventéi suhantak át az égen. Utánuk Toldi
toporzékoló paripán, ölében Piroskával. A Margitsziget felől mintha
üvegharangokat kongattak volna; ráismertem: Arany János kedves tölgyfái
zokogtak. Most jön az Arany-szobor.
Csakugyan az öreg szalontai hajdu jött, meggörnyedve, de sebesen.
– Bár én még csak minta vagyok, – mondá, – nem maradhatok itt, ha ti
távoztok. Ki számára állitsanak ki engem a Muzeum elé? Az erőtlen és
meghátráló korszak pygmeusait elboritja az idegenek árja és én
elhagyottan, senkitől nem ismerve álljak egy zagyva nyelvü
világvárosban?
Sikoltások hangzottak a távolban:
– Itt ne hagyjatok! Várjatok meg!
Kisfaludy és Kölcsey mellszobrai voltak a Muzeumkertből. Nagyon nehezen
jöttek szegények, mert se kezük, se lábuk nincs.
E közben Vörösmarty oda lépett Széchenyihez s igy szólt:
– Az Akadémiában lakván, volt alkalmam megismerni Zichy Antalnak gróf
urról való különböző munkáit. Fogadja méltóságod őszinte részvétemet.
Az összes szobrok kondoleáltak Széchenyinek. Mikor mind együtt voltak,
Petőfi fölkelt (az oroszlán, mely eddig a vérét nyalogatta, tüstént kővé
dermedt) s némán a budai vár felé mutatott. A szobrok, a mellékalakok s
a légi tünemények megindultak az Albrecht-uton a várba. Pár pillanat
mulva már csak tompa robogást hallottam s ezüstös párát láttam uszni a
levegőben.
Fölálltam s lázas halántékomat az oroszlán hideg talapzatához nyomtam.
Pest fölött fekete felhők gyülekeztek s ugy villámlott, mintha valami
szörnyeteg öltögetné az égen hosszu, tüzes nyelvét. Az egész város
eltünt valami piszkos, kénkőszagu füstbe.
Egyszerre pokoli robaj hangzott a budai várhegyről. Mintha ezer vonat
robogna végig egy óriási vashidon. A hegyoldalt tűz, láng boritotta,
hajladoztak a fák, csikorogtak a kövek, porzott a föld, nyögött az egész
hegy. Ablakok százai kettépattantak, hullott a vakolat, pattogtak a
cserepes tetők. Kidülledt szemekkel néztem oda: ebben a pillanatban
megjelent a Hentzi-szobor, üzve, hajtva, vágva, taszigálva a többi
szobroktól. Vércsöppek és vasdarabok hullottak róla, csattogtak rajta a
kardok, száz nyil és dárda állott remegve a testében. Csak a hidig
kergették, a vas-szobor átszaladt a hidon s a fáradt szobrok ujra
megállottak.
– Megálljatok! – mondá Széchenyi. – Most adtunk szobrot Pestnek, a német
szinház elé, gyönyörködjék benne. Most pedig váljunk el. Én elmegyek
Cenkre s lefekszem őseim csontjai közé. A hogy lelkem széttört
darabokra, ugy fogják majd testemet is szétzuzni s tán pénzt vernek
belőle.
– Én elmegyek a karthauziak közé s egy vén diófa lombjai alól, álmodozva
nézem a kék hegyeket.
És Petőfi is kinyitotta ajkait és minden szavára vérhullám tódult ki
sebéből:
– És én elmegyek az alföldi szép nagy rónaságra, inni a harmatot és
hallgatni a pacsirtát.
– Menjünk aludni! Bujdossunk el! Álmodjunk édes álmokat.
Igy beszéltek a szobrok, megharsantak a tárogatók s utra készültek a
szobrok.
Nem birtam tovább. Kirohantam a homályból, térdre vetettem magamat s
könyörgő kezeimet feléjük emeltem:
– Ne menjetek el! Ne hagyjatok itt! Veletek távozik innen minden fény,
minden dicsőség, minden szépség. Veletek elhágy minket az erő, a lélek,
a bátorság. E századnak minden nagyságát elviszitek magatokkal, itt
hagyjátok az ürességet, a sötétséget, az élettelen falakat, az apró
embereket. Elraboljátok a multban való örömünket, a jövőben való
bizodalmunkat, itt hagytok minket szegény, kifáradt, elernyedt,
roskadozó embereket, a porban és a sárban. Könyörüljetek!
A világtalan szemek részvétlenül fordultak felém a magasságból, aztán
hidegen keresztültörtek rajtam, s ott hagytak széttépett lélekkel,
összerongyolt testtel.
Ugy másztam át Pestre. Huztam magamat a földön s véres ut keletkezett
nyomomban. Meghalni mentem haza. Vérbeborult szemeim csak annyit láttak,
hogy a sulyosan sebesült Hentzi-szobrot a Rémi-kávéházban ápolták.
Nem haltam meg. Aznap, mikor először kimentem, négy szobrot állitottak
föl a városban az üresen maradt talapzatokra: a Széchenyiére tették a
Zichy Antalét, a Deákéra Tisza Lajos grófét, József nádor helyére
Gerlóczy Károlyét, s Petőfi Sándor helyére Rémi Róbertét.


VASÁRNAPI MUNKASZÜNET.
A török kormány igazán nagy zavarban volna, ha Európa példáján
fölbuzdulva, törvénybe iktatná a vasárnapi munkaszünetet. Mert a
törököknek a vasárnapja, a heti ünnepnapja a _péntek_. Mert már pénteken
becsuknák a boltot mind és nem dolgoznék senki; szombaton becsukják a
zsidók; vasárnap becsukják a keresztények és igy a hét három napján az
ipar és kereskedelem csak immel-ámmal menne. Ezért nem lehet reményünk
arra, hogy Törökországban valaha a vasárnapi munkaszünetet behozzák. A
mi kétségkivül búval tölti el azokat a doktrinäreket, a kik európai
vesszőparipákon szeretnek nyargalászni, a nélkül, hogy a helyi
viszonyokkal számolnának.
Önök meg se gondolják, uraim, hogy mit jelent ez a vasárnapi
munkaszünet.
Először is a munkás ember már régen nem reflektál a vasárnapra. E napon
illenék nem dolgozni, az bizonyos. És mégis dolgoztak szerteszét.
Ellenben nagyobb örömükre szolgált, hogy a hétfőt elcsiphették maguknak
s akárhány műhelyben volt ugy, hogy mig vasárnap dolgoztak egész nap,
hétfőn mulattak egész nap. Ez a _kék hétfő_ (mint németül mondják) már
ősrégi szokás s a vasárnapi munkaszünetet csak ugy lehetne teljesen
elérni, ha az előtte való napot, vagyis a szombatot iktatnák törvénybe.
Akkor lenne csak a vasárnap igazán a nyugalomnak és a mulatságnak
szentelve.
A vasárnapi munkaszünetet nem Baross találta ki, – mint sokan hiszik, –
hanem az Uristen, a ki a hetedik napot a pihenésre rendelte. De sok ezer
évnek kellett elmulni, mig az emberiség rájött arra, hogy az Uristennek
igaza van s törvénybe kell foglalni az ő akaratát.
Ennek a törvénynek az a furcsasága, hogy nem kötelező mindenkire s
rengeteg sok kivétel van alóla. Más törvény egyformán kötelez kicsinyt
és nagyot, szegényt és gazdagot. Ez pedig olyan, hogy ha egy nagy csomó
ember nem tartja meg, hát megbüntetik, ha pedig egy másik csomó ember
megtartja – ezt is megbüntetik.
Például, ha a füszerkereskedő nem csukja be a boltját tizenegy órakor,
pénzbirságot fizet.
Ha pedig a reggel Szegedre induló személyvonat lokomotiv-vezetője
Kecskemétnél azt mondja, hogy tizenegy óra van, ő becsukja a boltot és
nem dirigál tovább – akkor elcsapják.
Pedig neki is volna tán jussa a vasárnapi munkaszünethez.
Hát a lóvasut mit szólna hozzá, ha kocsivezetői és kocsisai vasárnap
reggel hat órától hétfő reggel hat óráig munkaszünetet követelnének?
A vasárnapi munkaszünetet Feld városligeti szinigazgató magyarázta a
legpraktikusabban. Ő ezentul vasárnaponkint két előadást rendez. Hogy a
vasárnapi munkaszünetelők többet élvezhessenek, a szinészek dolgozzanak
duplán.
Hir szerint akadémiai kiadványokat se szabad vasárnap olvasni, mert ez
munka és nem élvezet.
A háziasszonyokat különösen figyelmeztetjük arra, hogy a szakácsnét
vasárnap korán küldjék a piacra. Ezenkivül a mészárostól és a
füszerestől idejekorán meghozassák a szükséges holmit, mert tizenegy óra
után már aranyért se kapnak egy kis magyar borsot. Azután jó lesz a
vasárnapi vacsoráról is már délelőtt gondoskodni, mert a férj uram nem
hozhat este sonkát a zsebében, legföljebb süteményt, mert a pékek és
cukrászok nem szünetelnek.
A ki vasárnaponkint a menyasszonyánál ebédel, keljen fel korán és
siessen a borbélyhoz, mert a Figaro tizenegykor zárlatot csinál s drága
pénzért se irtja ki az állak tüskéit. Milyen nagy dulakodás lesz a
helyért a borbély-műhelyekben, különösen farsangi időben! Sokan már
szombat este a fodoritók ajtói előtt fognak csoportosulni, hogy vasárnap
tizenegyig végezzen velük a mester.
A magánhivatalnokok örülnek, a köztisztviselők busulnak. Mert az
előbbiek (pl. a magyar általános biztositó társaság hivatalnokai) teljes
vasárnapi szünetet élveznek, ellenben a fővárosi és állami hivatalnokok
ezentul is bejárnak vasárnap.
Hogy a megye mit csinál, azt nem tudom.
Annyi bizonyos, hogy Székely Józsi bátyánk, megyei levéltáros, ezentul
már délelőtt kilenckor be fogja zárni a levéltárat, mely eddig néha
tizig, sőt negyedtizenegyig is nyitva volt.
Nekem lesz a legnagyobb örömöm, a ki eddig a zsurnalisztikában a
leglustább embernek voltam kikiáltva.
Vasárnap ebéd után beleülök az _Otthon_-klub pompás hintaszékébe s
éjfélig meg se mozdulok belőle. Ha kérdi valaki:
– Mit csinálsz?
Ezt felelem:
– A törvénynek engedelmeskedem.
– Hogyhogy?
– Nem dolgozom.
Ez az egy törvény az, melyet megtartani nem esik az embernek nehezére.
Mindig mondtam én, hogy a munka és a szorgalom nem vezet jóra: ime máris
törvényt kellett hozni ellene, oly nagy mérveket öltött.
Csak attól félek, hogy a vasárnapok rám nézve el lesznek veszve. Alva
fogom őket tölteni. A törvény nem engedi meg, hogy fölkeltsenek. Mert
engem fölkelteni _nagy munka_.
A munkaszünet természetesen kiterjed mindazokra az irókra, a kiknek az
irodalom a kenyerük. Nekik az elméjüket vasárnap reggel hat órától hétfő
reggel hat óráig csukva kell tartaniok s akármilyen jó gondolatuk támad,
azt nem szabad leirniok.
Tévedések kikerülése végett följegyezzük, hogy a kefekötőknek _csak
délelőtt tiz óráig szabad inni_, mivel ők az ivást iparszerüleg üzik s
igy az törvénybe ütközik.
A munkaszünet következtében egy nevezetes vasárnapi látványosság
keletkezik Budapesten: _a józan tótok_. Ugyanis a pálinkaméréseket már
vasárnap délelőtt tizkor be kell zárni s ez ideig a leggyorsabb tót se
képes berugni. Meg fogják látni, hogy milyen hasznos tényezője lesz ez a
tótság a fővárosi életnek. Szabadban fog járkálni, vagy otthon alszik.
Hétfőn pedig sokkal kevesebben fognak közülök az épületekről lepotyogni.
A harmadik vasárnapra már annyira megjavulnak, hogy minden tót tagja
lesz a mértékletességi egyesületnek. A pálinkamérők pedig elpusztulnak.
Két dologgal nem vagyok még tisztában: az egyik az anyósom.
Eddig a feleségemmel minden vasárnap délután az anyósomnál uzsonnáltunk:
ez nem volt élvezet, hanem _munka_, mert nekem kellett az anyósomat
mulattatni. Munkaszünet lévén, ezentul vasárnap tilos lesz nekem az
anyósomat mulattatni. Ellenben hétköznap kénytelen leszek odajárni
uzsonnára, mert akkor az élvezet tilos és a munka meg kötelesség.
Jobb is volna megforditani a dolgot: nem kell olyan törvényt
kibocsájtani, hogy ne dolgozzanak; olyan törvényt kell hozni, hogy
_dolgozzanak_ az emberek.
Vagy a tilalommal csak munkára akarják kapatni az emberiséget, tudván,
hogy a mi tilos, az édes? Hajdanában a hasznos krumplitermelést kemény