Elbeszélések és tárcák - 14

– Ne tessék haragudni. A felső részbe, a hol a vadrózsabokor van, egy
kis fiam van eltemetve. Ne tessék kidobni onnan…
A parasztnak elakadt a szava. Majd halkabban folytatta:
– Ne tudja meg, szegény, hogy a csengődi földünk idegen kézre került.
Dankó megindultan hallgatott.
– Ne féljen, barátom, körülkerittetem és keresztet is állitok rá.
Ezzel elfordult. Ha a paraszt egy kicsit kéri, rögtön visszaadja neki az
egész birtokot. Mi lesz ebből a barna arcu földmivelőből, ha elszakad a
földtől, melyben apja diófája áll s melyben gyermeke porlad? Elzüllik.
Esteledett. Dankó Kis-Kőrös felé indult. A nép elbucsuzott tőle, de
elkisérte.
És akkor rágyujtottak a nótázásra… és Dankónak nagyot dobbant a szive…
az ő nótáit énekelték. És ő magába mormogott:
– Nem, én nem vádolhatom magam. Én nem fosztogatom őket. Pénzt is adtam
nekik, dalt is. Testi jót, lelki jót adtam nekik.
S ujra visszatért lelkébe a harmónia. Lassan haladt tova a félhomályu
pusztán s már csak messziről szállt felé a dal, mely egykor szivéből
fakadt s ime, a nép ajkán örök életet él.
Könny gördült végig az arcán.


A NAGY TŰZNÉL.
A mult éjjel szobámban ültem csendesen és nézegettem Dayot nagy
képeskönyvét, mely a porosz-francia háboruról, Páris ostromáról s a
kommün rémuralmáról fönnmaradt művészi illusztrációkat közli. Éppen a
kommün rémuralmát forgattam, a köztársasági kormány harcának történetét
a lázadó párisi községtanács ellen. A Mont-Valérien-erődben lábhoz tett
fegyverrel és kárörvendő arccal áll a német, lent pedig az égő Párisban,
melynek lángjai az egekig csapnak, a franciák gyilkolják egymást oly vad
dühvel, a minőt a poroszok ellen sohse fejtettek ki. A mészárlást, az
óriási tüzet ábrázoló képek mintegy megelevenednek előttem s borzadva
forgatom a lapokat… S ekkor lámpásom elhalaványodik, ablakomon pedig
biborpiros világosság ömlik be.
Mi ez?
Tűz van!
Még előttem állottak a párisi városházának, a Tuilleriáknak, a
hadügyminisztériumnak égését ábrázoló, szinte pörzsölő hűségü képek, – s
most itt áll előttem igazában egy égő város képe.
Kirohanok az utcára s kocsiba vágom magam.
Késő éjjel van, fantasztikus, rózsaszinü fényben usznak az elhagyott
utcák.
De már kezdenek elevenedni. A tömérdek kávéházból tódul ki a mulató nép,
egy percig kábultan néz a fénybe, s aztán elkezd feléje rohanni.
S nekem eszembe jutottak a sötét óceán fölött a new-yorki világitó
torony felé meredt szemekkel, szinte hipnotizálva repülő éjjeli madarak.
És eszembe jut a sok nyári bogár, mely láthatatlanul lappang a sötétben,
de mikor a lámpást meggyujtom, százával rohannak oda, s a fény bűvös
körétől nem tudnak megmenekülni.
Mint a mágnes a vasat, ugy vonzza a világosság az embert és az állatot.
Az éjszaka a bánat, a betegség, a halál.
A nappal az öröm, az egészség, az élet.
A beteg éjjel kétszeresen szenved, s a hajnalt ugy lesi, mint a mely
megváltja őt a szenvedésektől. Az éjjeltől pedig ugy remeg, mintha a
homályban a halál leselkednék rá.
Fussunk a világosság felé! Fussunk, emberek! Ti koldusok, kik
rongyaitokban dideregve alusztok a sétaterek padjain, a Dunaparton, a
ligetben, a vasuti hid alatt: gyertek melegedni.
Ti komiszok, kiknek csak más kára okoz örömet: gyertek örvendezni.
Ti álmodozók, kiknek a világosság, egyenesség az ideálotok: gyertek,
hadd ittasodjék meg lelketek, mialatt szemetek iszsza a tűz irtóztató
fényét, mely elüzi az éjszakát.
Ott állunk az égő gőzmalom előtt.
Mintha a napnak egy izzó darabja esett volna le a földre.
Már az egész tető lángban áll, s az emeletek (hat van!) egymás után
szakadnak le, nagy robajjal.
A mint egy terem meggyulad, a tüz ereje megolvasztja az ablakot, s
egyszerre mintha ágyuból lőnék ki, iszonyu lángoszlop tör ki sisteregve
a nyiláson. A lángoszlop nyomán, mint egy ujonnan támadt kráterből a
láva, folyik ki az olvadt liszt.
Ezer meg ezer ember áll ott a világosság körében, s rémülettel vagy
csodálattal tekint a félelmes elembe.
Most jönnek a kötelesség emberei. A rendőr és a tüzoltó. Mig a rendőr
helyet csinál, a fekete sisakos alakok leugrálnak kocsijaikról s
óvatosan munkához látnak. Mint olyan emberek, a kik óriást készülnek
megtámadni.
Futólépésben jön a katonaság, pár perc mulva feltüzött szuronyok villogó
sora szoritja vissza a néptömeget.
S ekkor látom az apró, fekete alakokat megjelenni és mozogni a tüz
közvetetlen közelében.
Nekünk száz lépés távolságra ég az arcunk s fáj a szemünk, ők pedig
odakusznak tizenöt lépés távolságra, magukkal hurcolván egy óriás
kigyót, a vizvezető csövet.
Egy, kettő, három tüzoltó fényes szillhuettje jelenik meg. S
megdobbannak a szivek: ezeknek talán otthon feleségük, gyermekük alszik,
mitsem sejtve, a fönntartójuk pedig lépésről-lépésre közeledik a
halálhoz.
Néha az, a ki legközelebb van a tüzhöz, fölemelkedik, ilyenkor
végiglocsolják egy távolabbi csőből; a pára csak ugy dől ki belőle.
Most az egész tető ingadozik. A vészsíp megszólal. A ki tüzoltó
meghallja, hátrál. Egyszerre a tető beomlik. Mind a hat emelet végig, le
a földig beszakad. A lángtenger ugy vág föl egyszerre az égre, mintha a
malomból egy lángszárnyu óriási tüzes sárkány röpült volna föl,
lebegtetve vörös testét. Mindenki rémülettel tekint rá, tán a tüzisten
táncol, tombol ott vad jókedvében. Szikramilliárdok usznak a levegőben.
Most már egy tüz az egész malombelső.
S a tüzisten mulat. Megmutatja, hogy ő mennyi szinből van összerakva.
Itt vörös, ott narancssárga, amott tiszta fehér a láng. Közbül zöld és
kék csillagok, pettyek jelennek meg. Mindenféle sávokra van hasitva a
tűz. Vagy talán csak a szemünk káprázik?
Mint egy tele zsák, hull le előttünk egy elájult tüzoltó az alacsony
gépház tetejéről. A mentők odasietnek. Minden oldalról vezetik elő a
sebesülteket. Összeégett ruhában, lepörzsölt hajjal, megégett arccal,
kézzel tántorognak elő a halálra fáradt, elcsigázott tüzoltók, a
kötelesség áldozatai. Meglocsolt, forró ruhájukból csak ugy dől ki a
pára; szinte kapkodnak a friss levegő után.
A parancsnoknak jelentik: két bajtárs eltünt.
– Hol álltak?
– A beszakadt tetőn.
Dermedtség futott végig mindenkinek a tagjain. A vad tüzisten ime
halálos áldozatokat követelt. Egy perc: s az egész, ezrekre menő tömeg
tudta a hirt. A megdöbbenés moraja futott át az embereken, aztán mély
csönd lett s irtózattal néztek a sisteregve, pattogva, búgva táncoló
lángtengerre.
A tűz, a tűz!
Bemelegiti, bevilágitja családi otthonunkat.
Tisztitó erejével kiolvasztja a nemes ércet a salakból.
Megsüti a királyok lakomáját és a szegény ember krumpliját.
Az emberiség haladását, a civilizációt szolgálja, hajtván a gépeket.
Mindezt megteszi, ha az ember megfékezi, megszeliditi és igájába hajtja.
De jaj az embernek, ha egy pillanatra kiszabadul és urrá lesz. Rombolja,
pusztitja urait.
Ime, itt előttünk megöltél két erős férfit, agyonfojtottad őket tüzes
karjaiddal. Ennek a két férfinak az élet szegényes jelent, bizonytalan
jövőt adott; de mégis megvolt bennük az, hogy habozás nélkül mentek be a
halál torkába, mikor a kötelesség ugy parancsolta.
Le a kalappal emlékük előtt! Itt, a hol oly kevesen teljesitik
kötelességüket és mindenki a más ajtaja előtt söpör!
Keressétek meg hamvaikat, szedjétek össze, s temessétek el pompával. De
kérünk a temetésére egy minisztert és egy polgármestert is, mert ez épp
ugy dukál ezeknek a névtelen halottaknak, mint a neves semmiségeknek.
… Azt mondják, nincs baj, mert a gőzmalom biztositva van. De én azt
mondom, baj van, mert az özvegy és az árva nincs biztositva.


A BUR TOKÁNY.
A minap a mi rendes társaságunk együtt ült a rendes kis kocsmában,
melyben minden este eszméket és kabátokat szoktunk cserélni.
A társaságnak egyik legérdekesebb tagja a _bur báró_, Luzsénszky Félix,
kinek hatalmas, hosszu, száraz, az erőteljes bajusz által is
jellegzetessé tett alakját nemcsak a fővárosban, de a vidéken is jól
ismerik, fölolvasásai révén.
Mikor kitört az angol-bur háboru, a báró otthagyta nyugalmas hivatalát
és lement Afrikába verekedni. Ősei mind jó verekedő, vitéz lovagok
voltak, a kiknek éles kardcsapásai alatt sok német és török harapott a
fübe, a régi rossz időkben. Ő benne is megvan ez a nyughatatlan vér. S a
mint az első alkalom kinálkozott, azonnal megragadta, hogy behunyt
szemmel a harci kalandokba rohanjon.
Abbahagyni a tespedést, érdekesen, változatosan élni, s ha ugy van
megirva, szépen meghalni: ez vezette az öreg burt, a ki már tul volt a
negyven éven, mikor fegyvert ragadott a bur szabadságért.
Mi mindnyájan szeretettel nézünk az öreg burra, a ki áldott jó ember,
önfeláldozó, hős s a mai enervált világban a régi magyar energiának, s
az életet, vagyont, mindent kockára tenni képes magyar urnak egyik
legutolsó példánya.
Csakhogy az ilyen karakter nem érvényesül a békében; a hol sokszor a
szemtelenséget veszik bátorságnak, a gyávaságot pedig az elvek
köpenyegébe burkolják.
Tehát Félix báró megjelenik a mi kocsmánkban, s rendel magának egy
porció gulyást.
Lajos pincér, a ki néma rajongással viseltetik a báró iránt, igy susog:
– Nem ajánlom.
– Miért?
– Mert három vendég visszaküldte, kemény.
– Hát mit ajánl?
– Tokányt.
A báró elmosolyodik.
– Tokány? Hozza. S jegyezze meg, a hányszor tokány lesz, mindig hozzon.
Lajos elhozta a tokányt, a báró belekóstolt.
– Vigye el magát az ördög. Ez is kemény.
– Ej, de válogatós vagy, – szólt bele egy másik bur harcos, – neked már
csak akkor izlik a tokány, ha az angolok golyózápora közt eszed?
A báró nagyot sóhajtott.
– Sohse ettem életemben olyan jó tokányt, mint Dalmanuta előtt.
Sürgetésükre elbeszélte.
Már az angolok benyomultak Transzválba, sőt Pretóriát is elfoglalták. A
bur csapatok és az idegen kommandók pedig a Pretória-Lorenzo-Markezi
vasutvonal mentén hátráltak Dalmanuta felé.
Egymás mellett hátrált Simon Vilmos magyar katonatiszt németekből álló
kommandója és Luzsénszky Félix magyar csapatja.
Augusztus hónap, vagyis tél közepe volt. Nappal forróság, éjjel olyan
hidegség, hogy a dér fehérré tette a mezőket s ropogott a lábuk alatt.
Este mindig tábort ütöttek és sátrak alatt háltak, miután a szekereken
magukkal vitt elemózsiából falatoztak. Szeszes italuk nem volt, de a
forró kávé eléggé fölmelegitette őket.
Egy este valamelyik kommandótól egy magyar vetődik Luzsénszkyhez s
valami olyat jelent neki, hogy a báró örömében a földhöz vágja a
sipkáját és nagyokat kurjant. Társai odasietnek.
– Mi az?
– Csatát nyertünk valahol?
– Annál is több. Ide hallgassatok, fiuk. Ennek a becsületes embernek egy
pakli magyar kártya van a zsebében. Ma ferblizünk.
A legnagyobb sátorból kidobtak mindent, asztalt rögtönöztek s gyér
lámpavilágnál megindult a csöndes, melyben többek közt résztvettek:
Luzsénszky báró, Goldeck, Jansen, Simon Vilmos, Fleischer Pali,
Goldecket kivéve mind magyarok. Goldeck osztrák tiszt volt, a ki egy
galiciai garnizonban a huszároktól tanult meg ferblizni.
Oly nyugodtan játszottak, mintha csak odahaza lettek volna valamelyik
kaszinóban.
Éjfél után bejön egy bur, s jelent valamit Luzsénszkynak. A báró éppen
gusztált és nem felelt. A guszta véget ért, a báró hátranézett.
– A fene egye meg az álló kibicet. Mi kell?
– Az angolok mozognak. Ugy látszik, elénk akarnak kerülni, hogy a
visszavonulásunkat elvágják.
– Ötöt vissza! – felelt a báró, – a kocsik azonnal fogjanak be.
– Még tizet rá! – szólt Jansen.
Simon és a többiek eldobták. Luzsénszky megretirált, a bur hirnök állva
kibicelését rossz ómennek véve, s igy Jansen huszonegy zöldre a báró
háromszora ellen kihuzta a kasszát. Ujra osztottak volna, de a távolból
puskalövések hallatszottak, s igy kénytelen-kelletlen ők is lóra kaptak.
A visszavonulás nem ment éppen gyorsan, mert az angolok az üldözésben,
előnyomulásban, különösen éjszaka, nagyon óvatosak voltak. Véres iskolán
mentek már keresztül, az angol hadsereg ott Afrikában alakult át
lassankint jó katonasággá. A különböző kommandók ráértek szép tempósan
befogni a szamarakat az óriási szekerekbe, s aztán elindultak a hideg
éjben. A báró élénken mérgelődött a párti megzavarásán s különösen azon,
hogy Jansen a két zölddel elkergette.
Haladtak egész éjjel, egész nap, s szerencsésen megelőzték az angol
bekeritő csapatokat.
Másnap este ujra tábort ütöttek. Legkésőbben érkezett be pár emberrel
Luzsénszky, s jelentette, hogy ma pompás vacsorájuk lesz, mert ő egy
farmban szerzett egy jókora darab marhahust, egy egész malacot, egy
csomó hagymát, s ő ebből most tokányt fog csinálni, melyre a csendes
kompániát ezennel ünnepélyesen meghivja.
A kompániában volt három parancsnok: Goldeck, Luzsénszky, Simon, azután
Fleischer Pali, Jansen és még két magyar. Persze, nagy volt az öröm a
fiuk között. Luzsénszky hires tokányfőző, valóságos tokányzseni volt,
egy izben már volt alkalmuk részesülni benne. Azért nem többször, mert
hát a tokányfőzésre nem jutott mindig idő. Azonnal mind hozzáláttak
részben a hagymatisztitáshoz, részben a malacnak és a marhának
összeapritásához. Összekeverték és az üstben a tüzre tették. A
legfiatalabb a báró parancsára a puskatisztitóvesszővel keverte. A
fölgerjedt étvágytól kidülledt szemekkel állták körül valamennyien s
gusztusuk csak fokozódott, mikor Luzsénszky még paprikát is tett bele a
hagymán kivül. Az illatos gőzt elégedetten szivták be, s várták a
lakomát.
Ekkor megint beállit egy bur, s a kommandánsokat Viljoen tábornokhoz
tanácskozásra hivja. Simon, Goldeck és Luzsénszky odasiettek; az utóbbi
előbb pár utasitással látta el az ott maradtakat a tokány kezelésére
vonatkozólag.
Félóra mulva visszatértek.
– Nos, mi lesz? – kérdék.
– Az angolok azonnal támadni fognak.
– És mi? Hátrálunk?
– Nem. Helytállunk.
– Szamárság ilyen helyen ütközetet elfogadni.
– Persze, hogy az. Viljoen is azt mondta, de mi rábeszéltük, hogy nem
lehet másképp.
– Miért?
– Miért? – förmedt föl a báró, – azért, mert a tokányt csak nem fogjuk
itt hagyni az angoloknak?
Kiszurt egy darabot s megkóstolta.
– Legalább egy óráig kell még főlnie. Előre fiuk, a sziklás gerincre,
majd én itt maradok s ha készen lesz a vacsora, utánatok küldöm a
kaffert.
A kommandók, a táborban hagyva a lovakat, a sziklás hegygerincre mentek.
Luzsénszky pedig jól megrakta a tüzet, befödte az üstöt és figyelt. Az
angolok, a kik pihent csapataikkal most éjjel-nappal hajszolták a
búrokat, nagy puskaropogtatást vittek véghez, a burok azonban nem
feleltek. De mikor egy rekognoszcirozó angol lovas csapat fölbukkant,
egyszerre százan lőttek, különböző pontokról, a mi az angolokat még
óvatosabbá tette.
Jó félóra mulva üzent Luzsénszky a fiuknak, s azok futva jöttek a
tokányra.
A hideg éjszakában mohón ették a marcona, torzonborz alakok a forró,
paprikás, hagymás hust, a kaffer szolga mindenkinek egy csésze fekete
kávéval szolgált, s mind ugy ugrottak föl a lakoma után, mintha
ujjászülettek volna.
Egy Dalmanuta felől jövő farmer vágtatott el mellettük.
– Hol a tábornok? – ezt kiabálta. Valami fontos hirt hozhatott.
Luzsénszky utána sietett.
Viljoen azzal fogadta a bárót:
– De jó volt, hogy helytálltunk.
– Miért?
– Most kapom a hirt, hogy a middleburgi völgy, a merre retirálnunk
kellett volna, meg van rakva angolokkal. Ha azonnal visszavonultunk
volna, azóta már kelepcében volnánk. Igy most Wounderfontein felé
megyünk.
Luzsénszky elgondolkodva tért vissza társaihoz.
– Fiuk, ez a tokány az életünket mentette meg. Majd elmondom. Kiki
szedje össze az embereit, kafferek, pakkoljatok!