Elbeszélések és tárcák - 12

törvényekkel és busás jutalmakkal alig tudták elterjeszteni; ellenben a
kártékony dohány, bár élvezését itt-ott halállal is sujtották,
villámgyorsan elterjedt Európában.
A másik dolog, a mivel nem vagyok tisztában: a házmesterem. Nekem
ezentul vasárnap kapuzárás előtt kell haza mennem, hátha a cerberus
nagyon tiszteli a törvényt s nem akar nekem kaput nyitni, hivatkozva a
munkaszünetre.
Egy vigasztaló van a dologban: a házmester jó ember s tiz krajcárért rá
fogom őt birni arra, hogy a kapunyitást ne munkának, hanem élvezetnek
tartsa.
Summa-summarum: Magyarország holnap belép az európai államok nagy
munkaellenes szövetkezetébe s ha holnap látunk embereket a Dunaparton
sütkérezni és lábukat a vizbe lógatni, tudni fogjuk, hogy a látszat csal
s ezek nem naplopók, hanem a törvény tisztelői és hű végrehajtói.


TÖRTÉNET A GOUYON-UTCÁBÓL.
A Gouyon-utcát kora reggel fölseperték. Gondosan, lelkiismeretesen föl
is locsolták, mint akkor, a mikor a minden oroszok cárja vonult be
Párisba. Egy talpalattnyi föld nem maradt szárazon. Dühöngött is
érte Bertrand, mikor biciklijére kapva, az asztalosműhelybe ment.
Persze, itt ma arisztokrata mulatság lesz. A papok és mágnások
rendezik, az apáca-kolostorok javára, s hiába választottak be annyi
radikális-forradalmi embert a községtanácsba, azért az arisztokratáknak
mindig kész szolgája. Nem ütötték le nagyapáink elég fejét. Rosszul
végezték a munkájukat. Majd mi jobban fogjuk csinálni a dolgot. Csak
minél előbb el lehetne már kezdeni.
Igy dohogott Bertrand, miközben vigan mozgatta a lábait, s a mint
szélsebesen röpült végig Párison, kis fapipájából egész füstfelhők
maradoztak el utána.
A felesége lelkére kötötte, hogy pont tizenkét órakor otthon legyen a
dejeuner-re, s ő a nélkül, hogy szokott _aperitif_-jét, étvágycsináló
pálinkáját megitta volna, lábolt haza. A dejeuner már az asztalon volt.
A gyermekek is ott ültek már s türelmetlenül várták az apjukat.
– Ej ha, de sietünk, máskor ilyenkor titeket az utcáról kell fölhozni.
Hová készültök?
Az asszony intett a gyerekeknek, hogy ne szóljanak, de Paul nem állhatta
meg.
– A fölvonulást nézzük meg, papa.
– Micsoda fölvonulást?
– A jótékony bazárba.
Bertrand ránézett a feleségére. Az asszony zavartan mosolygott.
– Ugyan ne vedd rossz néven Joseph, a gyerekeknek meg kell mutatni az
ilyesmit. Látni fogják a török követet, a pápai követet, az elnök ur
feleségét és az összes hercegnőket. Nagyon érdekes az.
– Nem fogják látni! Nem engedem! Nem nekik való! Ne örüljenek neki az
arisztokraták, hogy milyen publikumuk van nekik az utcán. Nekünk nem
imponálnak, mi nem veszünk róluk tudomást… Majd csak akkor, ha ujra
eljön a napja, de akkor nem fognak örülni neki, – kiabált Bertrand
Joseph és ütögette öklével az asztalt.
A gyerekek, Paul és Marie, félve néztek rá. Az asszony lefogta férje
hadonázó öklét.
– Ugyan Joseph, legyen eszed, nem erről van szó, de az ilyesmi, a cifra
fogatok, az inasok, a szép lovak és ruhák, fölérnek a gyermekeknek egy
szinházi előadással, s mivel nem kerül pénzbe, hát megmutatom nekik.
– Nem mutatod meg! Ne felejtsd, hogy én a kerület radikális-forradalmi
végrehajtó bizottságának a tagja vagyok. S nem türöm, hogy a családom a
dologtalan utcai szájtátók közé keveredjék, a kik megtapsolják Alençon
hercegné uj kalapját.
– Jó, jó, csak együnk már.
Az ebéd szó nélkül folyt le. Az asszony dühös volt, Bertrand dühösnek
látszott, a gyerekek pedig félig elpityeredve, hallgatagon ültek ott.
Mikor vége volt, Bertrand fölállt, s a kalapjáért nyult. Föltette és
gondolkozott.
– Eh, itthon maradok. Mert ha elmegyek, te tilalmam ellenére elviszed
őket.
Az asszony némán leszedte az asztalt, s nem felelt semmit. Bertrand föl
s alá járkált.
– Eh, nem, elmegyek én is megnézni.
– No, látod, – szólt az asszony nevetve, – ez már okos beszéd.
– De miért megyek el? Nehogy te a gyerekek fejét telebeszéld mindenféle
értelmetlen butasággal. Majd én fölvilágositom a gyerekeket, hogy mit
tartsanak erről a canailleról, mely a mi verejtékünkből él. Majd akkor
más szemmel fogják ezeket a papokat és képmutató paposkodókat nézni.
Nini… Te talán még imádkozni is tanitod az én gyermekeimet?
Az asszony kiment a konyhába, sirdogált és mosogatott.
– Ne mosogasd az edényeket, gyertek!
Kézen fogta a két gyereket, az asszony egy kis piros kendőt kötött a
fejére, fehér kendőt kötött maga elé és lementek a Gouyon-utcába. A
füszerkereskedő előtt fölálltak egy kocsira és várták a látványosságot.
A mágnásvilág fölvonulása már megkezdődött. Az utca tele volt néppel,
mely bámult.
Ott robogott Pontillac márki könnyü kocsiján, mely elé oroszosan három
ló volt fogva egymás mellé. A piros lószerszám ezüsttel volt kiverve, s
a hátul ülő kocsis a moszkvai imsikek kaftánját viselte. Utána
Neveroszkoi gróf, az orosz nagykövetség katonai attaséja, a vörös
huszárok pompás egyenruhájában, egymás elé fogott két almásszürkével.
Utánuk vagy husz nyitott fogat tódult, tele kacagó fiatal menyecskékkel,
kik kábitó virág- és parfümillatot terjesztettek szét a tavaszi
levegőben. Széles kalapjaik alól vidáman néztek a közönségre, s hófehér
fogaikat villogtatták. A tavaszi divat remekei simultak karcsu
termetükre, s szines napernyőik mint megelevenedett óriási gombák
rohantak el a tömeg káprázó szemei előtt.
– Az ott Luynes herceg, meg a felesége, – mormogá Bertrand, – van vagy
öt kastélyuk, százezer hektár földjük, kétezer cselédjük… Nézd meg jól,
asszony… csupa selyem, majd elröpül. Ez a ruha belekerült neki kétezer
frankjába. És sohse dolgozott egyikük se… A kisujját se mozditotta…
Láttad a gyémántját, Marie? Jegyezd meg jól, hogy neked a mindennapi
kenyered alig nagyobb, mint neki a gyémántja… Hallod, Marie? Neked sohse
lesz akkora gyémántod… értsd meg jól, soha, soha…
– Hallgass Joseph, hallgass! feddé őt az asszony.
Paul és Marie tapsoltak örömükben: az orosz nagykövet jött a régi cári
hintók stilusában készült nagy batárban. A bakon muszka kocsis ült,
mellette egy óriási cserkesz. A nép köszönt neki, néhányan hurrát
kiáltottak, mások Oroszországot éltették. Bertrand Joseph hallgatott.
– Ott jön Mackau báró… a nagy bonapartista, fényben és gazdagságban.
Ezeknek csináltuk meg a köztársaságot… Ő élvez, mi pedig nyomorgunk… És
utána a többi, csupa ellenség, a nép zsarnoka… nézzétek a cimeres
kocsikat és libériákat… a megelégedett, a büszke urakat… és azután a
nyomor bárgyu alakjait, a kik szájtátva néznek rájuk…
– Hallgass, Joseph, hallgass!
A fény, pompa, boldogság, előkelőség, fiatalság, gazdagság, hatalom egy
vakitó Niagarája zuhogott el a Gouyon-utcában s tünt el a jótékony
bazárban. Az elyséei mezők friss virágillata is körüllebegte őket s a
tavaszi nap sugarai valóságos kévékben ömlöttek alá a mozgalomra.
Bertrand leugrott a kocsiról.
– Vincent apó bormérésébe, ide szembe megyek egy kis italra.
És eltünt. Bertrandné még megvárta a pápai nunciust s a gyerekekkel
együtt keresztet vetett magára, mikor az öreg ur, hófehér kezeivel a
kereszt jelét intette feléjük a levegőben. Aztán föl s alá sétáltak a
Gouyon-utcában és nézték a hemzsegést.
Hirtelen valami balsejtelem vonult végig a tömegen, mint forró nyárban a
távoli viharnak első hideg szele. Mindenki megállt, öntudatlanul, a maga
elhatározása nélkül s mintha egy láthatatlan szörny ólomsulylyal
nehezedett volna rá. Egy pillanatig csönd és mozdulatlanság volt… azután
egy nagy orditás, alaktalan jajkiáltás töltötte be a levegőt s a tömeg
egy névtelen, ismeretlen rémülettől megkapva, össze-vissza rohanni és
összefüggés nélkül kiabálni kezdett.
– Tüz van! Ég a jótékony bazár! – ez a pár érthető szó vált ki a
zürzavarból.
Egyszerre tele lett az utca füsttel. Azután őrült mozdulatokkal tépett
alakok jelentek meg. Egy égő haju asszony sikoltozva futott végig a
kövezeten; nem egy, tiz… nem tiz, száz… mintha Charenton lakóit
egyszerre ide rázták volna ki.
Erős trombitaszó. Megjöttek a tüzoltók. A rendőrök visszaszoritják a
népet, egy zászlóalj katonaság futólépésben érkezik. Tompa robbanással
lábhoz teszi a fegyvert… huszonkét elszenesedett holttest füstölög már a
földön.
Bertrandné szerencsésen a kapuhoz érkezik, befurakodik s lélekzet nélkül
szalad az ötödik emeletre a gyerekekkel.
Néha kimegy a folyosóra. Az ég fekete, az édes tavaszi levegő bűzös.
Tompa moraj az utcákon, százezrek megdöbbenése, ezrek fájdalma csak mint
egyetlen szenvedő óriásnak kínos sóhajtozása érkezik ide föl. Talán ez a
hatalmas anya, a nagy Páris siratja gyermekeit?
Gyorsan beesteledett. A gyerekek megebédeltek és vetkeznek. Bertrandné
az urát várja.
Nyolc órakor belép Bertrand. Az asszony fölugrik.
– Ember, mit csináltál? Mi történt veled? A szakállad fele le van
pörzsölve, a ruhád össze van égve. Hol a kalapod?
Bertrand nem szól, az asztalra könyököl.
– Megsebesültél?
– Nem. Mentettem.
– Te? Te?
– Én. Nagyon sirtak a szegény nyomorultak. Megsajnáltam őket. Nem vagyok
állat.
Végig törölte kormos homlokát.
– Én mentettem ki Luynes hercegnét s átadtam a férjének.
Bertrandné lehajolt a piszkos emberhez, s megcsókolta a kezét.
A gyerekek levetkőzve ültek kis ágyukban. Bertrand oda fordult.
– Hé, kölykök, imádkozzatok!
Paul félénken nézett az anyjára. Az anya biztatólag intett. A fiu
összetette a kezét, szemeit fölfelé szegezte, s csengő hangon mondá el
az imát.
Én Istenem, jó Istenem,
Becsukódik már a szemem,
De a tied nyitva Atyám,
A mig alszom, vigyázz reám.
Vigyázz kedves szüleimre
Meg az én jó testvéremre.
Mire a nap ujra fölkel,
Csókolhassuk egymást reggel.
Amen!
– Amen! – mondá Bertrand – halljátok, ezentul minden este imádkozzatok.
Akarom.
Egy kis ideig hallgatott, azután ujra szólt:
– És tanuljatok meg egyet: _Sohase irigyeljetek senkit!_


BIRKÓZÁS.
Egyizben elhatároztam, hogy hosszuéletü leszek e földön. E végből
tiszteltem atyámat és anyámat, de még más oldalról is biztositottam
magamat. Felültem ugyanis Fiuméban az Adria-társulat _Kemény Gábor_ nevü
gőzhajójára s igy utaztam, Olaszországot körülevezve, Marseillebe. Ez a
világ leghosszadalmasabb utja, s ez uton sikerült nekem tisztes
életkorra szert tennem. Brindisiben már mutatkoztak legelső ősz
hajszálaim. Maltában fogaim hullani kezdtek, Nápolyban ugy szaggatott a
köszvény, mint a szakácsné a csipkedettet. Palermóban (s ez az öregedés
legaggasztóbb jele) már nősülésen gondolkoztam, s Marseilleben kerekes
széken guritottak ki a szárazföldre. Ugy éreztem, mintha százéves volnék
s utamról olyan impresszióim voltak, mintha Ulyssesnél hosszabb ideig
bolyongtam volna a tengereken.
Igy kerültem én Marseillebe.
Egy este a kapitányom elvitt a _Zöld tehén_-hez cimzett
tengerész-mulatóba, melynek fővonzóereje a birkozás volt. Még pedig nem
professzionátusok, hanem amatőrök verekedtek egymással. Még pedig
leginkább matrózok. A kocsma tulajdonosa dijakat tüzött ki s a fiuk
azokért dulakodtak. Láttam ott nemcsak európai, hanem hindu, maláji,
néger és arab birkozókat is, kik a nagy óceánjáró hajókon mint matrózok,
vagy még inkább mint fütők szolgáltak. A birkozók öltözete csak egy
uszónadrág volt s az exotikus népek bajvivói megkenték olajjal a
felsőtestüket, hogy lecsuszszék róla az ellenfél marka. Az európai
birkozók ezt nem tették, sőt trikóinget is vettek föl.
Érdekes volt a publikum magatartása. A feketék és szinesek akárhogy
birkoztak, nem törődött vele senki. Sőt egyenesen brutalitásokra
biztatták őket. Hasbarugás, pof, harapás, körmölés, gáncsolás, minden
meg volt engedve s a szerencsétlenek véresre verve hagyták el a
porondot, a mi a fehérbőrü publikumot végtelenül izgatta és mulattatta.
Egészen más alakot öltött a fehérek birkozása. Itt a hajó és a nemzet,
melyhez a birkozó tartozott, természetesen pártját fogta neki és
semmiféle szabályellenes dolgot nem engedett meg. Biztatták, kiabáltak,
tomboltak, s embereiket a végső erőfeszitésre serkentették. Ebből
gyakran véres verekedések keletkeztek s különösen olaszok és franciák
sokszor késelték egymást.
Azóta sok birkozást láttam már, de ilyenkor mindig előttem állt a
marseillei kis aréna vadul üvöltöző tömegével, egyéni és nemzeti
versengésével s konstatálom, hogy az érdekesebb, mert őszintébb s
komolyabb, mint a professzionátus viadorok mérkőzése.
Az utóbbi már komédia, cirkusz, a hol a győző és az elbukott a küzdelem
után együtt vacsorálnak, mint a dráma után a megölt Duncan és gyilkosa,
Macbeth, sőt Duncan néha kifizeti a Macbeth által elfogyasztott
székely-gulyást – a mi nekem, mint jó publikumnak rosszul esik, mert én
meg akarom őrizni naiv hitemet és illuziómat, a mi nélkül nincs igazi
szinházi élvezet.
A professzionátusok mérkőzése azért mégis érdekes és komoly, mert ők
ezzel keresik a mindennapi kenyerüket. Ez az igazi küzdelem a létért.
Csak én azt találom komikusnak, hogy valakinek attól függjön az évi
jövedelme, hogy hányszor érintette mind a két vállával a földet.
Én is azt mondom, a mit jó Pálffy Albert szokott irni regényeiben,
egy-egy uj fejezet élén: Vessünk egy pillantást a közelmult eseményeire.
A nemzetközi birokversenyben Hakkenschmidt, a balti tartományokból való
orosz, legyőzte Kara Ahmedet, a brusszai hamalt.
Ez a fiatal, alig huszonhárom éves Hakkenschmidt a mérnöki pályára
készült s pár évi tehnikát el is végzett, de rettentő izomereje más
pályára csalta. Mikor észrevette, hogy micsoda tehetséggel áldotta meg
az Isten, elkezdett trenirozni. Uszott, futott, tornázott, sulyokat
emelt s nemsokára csudaszámba ment ismerősei közt. Épp egy épitőmester
irodájában dolgozott egy rubel napidijért, mikor a cirkusz birokversenyt
hirdetett. Első dij ötszáz, második háromszáz, harmadik kétszáz,
negyedik száz rubel. Hakkenschmidt egyet gondolt és jelentkezett,
földhöz vágta az összes birkozókat és elvitte vitte az első dijat. Két
hét alatt többet keresett, mint a mennyi egész évi fizetése volt. A
mesterségét tehát szegre akasztotta s elvei föntartásával (mondanák
politikusaink) belépett a professzionátus birkozók közé. Ha okosan él,
elbirkozhatik negyven éves koráig s szép vagyont szerezhet. Tovább nem
igen viheti, mert akkorra minden birkozó megroskad. Látjuk a hatalmas
Robinettin, a ki egykor Massont leverte s most már csak szánalmas rom.
Kara Ahmed teherhordó volt Brusszában. Lovakat és zongorákat vitt a
hátán. Egyszer egy lóháton ülő göröggel összeveszett s dühében Pausanias
derék utódját lovastól a levegőbe emelte. A görög lefordult, de azonnal
fölkelt s Ahmedhez lépve, megveregette a vállát és szóla:
– Te az én emberem vagy. Gyere velem és gazdagok leszünk mind a ketten.
Ő volt Ahmed első imprezáriója. A török sohse volt ügyes viaskodó, ma se
az. Az európai birkozók fogásai közül nem sajátitott el semmit; izmai
nincsenek is kidolgozva, de iszonyu őserejével lebirt mindenkit. Ha
egyszer derékon kapott valakit, annak vége volt. Hakkenschmidt csak
ravaszságával és akrobata ügyességével tudta őt legyőzni. Mikor az orosz
a földön hasalt s a török fölötte térdelve, tünődött, hogy miképp
fordithatná meg, akkor az orosz hirtelen egy hatalmas lökéssel hanyatt
taszitotta, ráugrott s mielőtt Ahmed magához térhetett volna
meglepetéséből, a két válla a földhöz volt nyomva.
Én sajnáltam a szegény Kara Ahmedet, mert mint turáni rokonomhoz, hozzá
szitottam az árja Hakkenechmidt ellenében. Különösen sajnáltam, mikor
láttam, hogy a düh és a szégyen könnyeket sajtol ki a szemeiből.
Tartozom azzal a kijelentéssel (a rossz nyelvek azt állitják, hogy
nemcsak kijelentéssel tartozom), hogy a közönség közt Karának is volt
pártja, de mikor három órai sikertelen dulakodása a legényt dühbe hozta
és pofozni s karmolni kezdte a muszkát, a hivek kisded csapatja elnémult
s csak én, Kozma Andor, a Kisfaludy-Társaság titkára, egy ismeretlen
tüzérfőhadnagy és Mardili Ábrahám köruti datolyaüzér mertünk még
kifejezést adni Kara-párti érzelmeinknek. Az indogermánok vezére
Vampetics kocsmáros, az indo-sváb volt; ő rohant be legelől a porondra,
az orosznak gratulálni, ő adott jelt, hogy föl a vállra a győztessel,
mialatt mi Kara Ahmed nejét, a párisi születésü Fatmát, a ki elájult,
közrevettük és kivonultunk.
Magyar csak egy volt a birkozók közt. Egy vékony, de izmos fickó, a
kinek csak az eleje volt magyar, a hátulja pedig német, mert hivták vala
őt Sándorfi Mayernek. Mely különös név nekünk sovinisztáknak igen nagy
szolgálatot tett. Mert ha dupla vezetéknevü honfitársunk győzött, a nép
tombolva üvöltötte Sándorfi nevét és diadalát. Ellenben mikor földhöz
vágták (s én mint objektiv magyar, nem tagadom, hogy ez gyakrabban
megtörtént), mindnyájan szidtuk a nyavalyás Mayert, nem habozván őt az
egységes Németország szégyenfoltjának tekinteni. Szóval a derék birkozót
bifurkáltuk s igy kikerültük azt, hogy Hunnia nyögjön letiporva és két
vállával érintve a földet.
A birkozásért a magyar egyáltalán csak mint néző lelkesül. A daliás
időkből Toldi Miklós erejének emléke maradt fönn; de ezt Arany lezárta,
folytatása nem lett.
Néha fölmerül a vidéki cirkuszokban egy-egy birkozó, a ki magát Toldi
Jánosnak nevezi, de nemzetközileg nem tud érvényesülni. Az én
diákkoromban volt a Józsefvárosban egy Markules nevü birkozó, a ki ugy
vagdalta a földhöz a mészároslegényeket, mint pajzán gyermek a labdáját.
Tudok egy Nagy Sándor nevü ceglédi mészároslegényről is, a ki
szülővárosában minden cirkuszi bajnokot levert. De ambiciói nem
terjednek messze, s Nagy-Kőrösön meg Alberti-Irsán már nem birkoznék a
világért se. Otthon megteszi, mert szülővárosának becsületéről van szó.
Nálunk, azt hiszem, a parasztlegény is lealázó kenyérkeresetnek tekinti
a rendes birkózást.
Az egész birkózás alatt legnagyobb gyönyörüséget mégis Kreindl,
_Ausztria bajnoka_ szerzett nekem, egy sörtől fölpuffadt pentzingi alak.
Kreindl ur azonnal a defenzivába ment át s folyton hason csuszkált a
földön. Nem adok igazat annak a barátomnak, a ki ebből azt
következtette, hogy Kreindl bácsi miniszteri pályára készül s a spanyol
etikett szabályai szerint birkozik; ellenben igazat adok mindazoknak, a
kik óriási humort találtak abban, hogy valaki _Ausztria bajnoka_ büszke
cimmel legyen fölruházva s e mellett vagy a hasával, vagy a két vállával
érintse folyton a földet. Adjon a magyarok Istene sok ilyen bajnokot
Ausztriának.
Végül nem állhatom meg, hogy ne emlitsem föl az éles különbséget a
gentleman-kódex és a birkozó-kódex közt. Ha az egyik gentleman a másikat
pofonüti, mindenesetre az utóbbit diszkvalifikálják, ha ez nem kér és
vesz elégtételt. A birkozóknál épp ellenkezőleg azt diszkvalifikálják, a
ki pofonütötte a másikat. S beáll ezáltal az a különös helyzet, hogy
uriember csak a diszkvalifikált birkozóval verekedhetik meg…


SÉTA A KELETEN.
Van nekünk egy söröző társaságunk, mely akkor keletkezett, mikor a
filloxéra aggasztó terjedése következtében valószinüvé kezdett válni,
hogy egy iparág: a hamis bor gyártása, erősen föl fog lendülni
hazánkban.
A következmények bebizonyitották, hogy igazunk volt, mikor a borivásról
áttértünk a sörivás gyakorlására, mert sok élelmes férfiu adta arra a
problémára a fejét: hogyan lehet a bortermelést függetleniteni az
időjárás szeszélyeitől.
Én csak azt sajnálom, hogy ezek a borhamisitó urak nem Amerikában
kisérleteztek, mert ott egy se fejezte volna be életét ágyban, párnák
közt, hanem csüngtek volna, mint a gyümölcs a fán. Mert az olyan ember,
a ki millió szőlőmunkásnak a kenyerére tör, csakugyan nem érdemel
egyebet.
Azt tartja a mondás, hogy a rossz bortól a bicska kinyilik az ember
zsebében. Nohát, a hamisitott bortól is kinyilik, de csak azért, hogy az
ember beledöfje a hamisitóba.
De most veszem észre, hogy nem erről akarok én irni. A mi söröző
társaságunkat akarom a nagyérdemü közönségnek bemutatni.
Ebben a társaságban mi meglehetősen hangosan szoktunk diskurálni és
itélni elevenek és holtak fölött. A kivel valami történt, azt széles
mederben szokta előadni s apró kávéházi kalandok Don Juan-féle szerelmi
regényekké dagadva szoktak, sörrel vegyest, asztalunkon
végighömpölyögni.
Csak az elnökünk, a kiváló fogteknikus hallgatott mindig makacsul és
konokul. Csak akkor hallottuk a hangját, mikor _snittet_ rendelt. Igaz,
hogy ezt gyakran hallottuk.
Egy izben előadtam a Keleti-tengeren torpedónaszádon tett utazásomat,
német tengerészek társaságában s persze fantáziám négy tüzes lova közé
odahajitottam a gyeplőt: hadd ragadjanak el.
Előadásom egyik legszenzációsabb pontja az volt, hogy a vihartól egy
hétig nem tudván partraszállni, éléskamránk kifogyott s összes élelmünk
keleti-tengeri heringekből állt.
Ez ellen semmi ellenvetés se volt. Akkor azonban áttértem a torpedóval
folytatott lövő-gyakorlatokra, s azt állitottam, hogy a kilőtt torpedó
negyvenöt méter kezdő sebességgel halad.
– Ötvenegy, – szólt egy hang.
Általános szenzáció: az elnök tette ezt a megjegyzést.
– Negyvenöt, – szóltam türelmetlenül.
– Ötvenegy, – viszonzá az elnök hidegen.
– Lehet, hogy a Józsefvárosban ötvenegy, – szóltam maró gunynyal, – de
nem a tengeren.
– A tengeren, – felelt az elnök ridegen.
– Ugyan kérem, elnök ur, mit szól bele a torpedók dolgába.
Az elnök zavarba jött.
– Igaz, hogy vakmerőség tőlem, mert bizony már régen nem is láttam
torpedót…
– Látott? Még szép, hogy látott. Tán a kiállitáson tetszett azokat a kis
mustra-torpedókat látni…
– Nem kérem, Pólában…
– Pólában?
– Igen, mikor a _San Sego_-n szolgáltam.
– Mi az a _San Sego_?
– A _San Sego_ az osztrák-magyar hadi flotta legelső torpedónaszádja…
– Maga tengerész volt?
– Három évig.
Nagyot ütöttem az asztalra.
– Uraim! Rá vagyok szedve, be vagyok csapva, föl vagyok ültetve. Elnök
ur, ez közönséges merénylet. Engedi, hogy én itt a vén tengeri farkast
játszszam, sőt olyan képet vág, mintha soha Soroksárnál messzebb nem
járt volna. Ez perfidia! Ez a barátság? Aztán látott is valamit?
Az elnök ur egy darabig vonogatta a vállát.
– Nem érdemes róla beszélni. A dulcignói flottademonstrációban vettem
csak részt.
– És utazott is?
– Ebben nem volt nagy szerencsém. Kis-Ázsián, Észak-Afrikán és
Dél-Amerikán kivül nem láttam semmit.
Itt már a guta környékezett. És ő hágy itt minket évek óta nagy
előadásokat tartani. Megfoszt minket a legérdekesebb kalandok
hallásától. Csináltam is rá mérgemben egy irtóztató viccet. Ha tengerész
volt, lehetett _sorhajóhadnagy_; de mivel fogteknikus, most nem lehet
más, mint _fogsorhajóhadnagy_; de mivel sok sört iszik, jogosan csakis
_fogsörhajóhadnagynak_ nevezhető.
Ez volt rajta a boszum.
Azóta nagyon óvatos vagyok külföldi kalandjaim regélésében. És
megtanultam azt, hogy a tengerrel való közeli ösmeretség nagyon
hallgataggá teszi az embereket.
Ezt a mult héten is tapasztaltam.
Egy jóbarátom vacsorát rendezett, melyen részint hires emberek, részint
érdekes személyiségek voltak jelen. Vacsora előtt jóbarátom félre hí s
egy napbarnitotta szálas fiatalemberre mutat, a ki civilruhában volt.
– Nézd azt a legényt. Tengerésztiszt, most jött haza Kinából. A mellett
fogsz ülni. Barátkozzál meg vele, sok érdekes dolgot megtudhatsz.
A nevét is megmondta, de nem voltam képes megjegyezni, mert inkarnátus
cseh hangzása volt. Ilyenforma: _Krancsenkruncsek_. Tessék ebből
kiszedni a magánhangzókat s megkapják a nevet. Ugy hangzik, mint távoli
puskaropogás.
Nohát, én is kiszedtem belőle, nem ugyan a magánhangzókat, hanem
mindent, a mit ő a messze Keleten látott. Nehezen ment, néha harapófogót
alkalmaztam, de ment.
Ő a _Zenta_ hajón szolgált, mely a japán partokon cirkált, mikor a
boxermozgalom lángra gyulladt. Azonnal Taku alá rendelték őket.
Az egész hajó személyzetét fölvillanyozta a hir, hogy egy kis verekedés
lesz Kinában. Egypár bombát vetnek valami városba, néhány copfos alakot
főbelőnek, rá nagy ebédet esznek valami főmandarinnál s azzal vége.
Senkise álmodott arról, hogy ebből milyen nagy európai összeröffenés
lesz.
Pár hét alatt aztán rájöttek, hogy ez Kina hadüzenete Európának.
Az én Krancsenkruncsek barátom, mint kapitányának az adjutánsa, részt
vett a haditanácsban is, mely azt tárgyalta, hogy előnyomuljanak-e
azonnal Peking felé, vagy még ujabb csapaterősitéseket várjanak.
Ez már azután volt, hogy Seymour admirális, az első segitőcsapattal,
kénytelen volt pekingi utját abbahagyni és folyton verekedve
visszatérni.
A második segitőcsapat még csak tizenötezer főből állott. Köröskörül égő
városok lángjai vörösitették az éjszakát s menekülő kinai keresztények
és hittéritők rémitették a vezéreket. A felkelők számát száz meg
százezerre tették s az európai tábornokok és tengernagyok közt az a
nézet kezdett tulnyomóvá válni, hogy legalább harmincezer ember kell
ahhoz, hogy e rettentő birodalom belsejébe nyomuljanak s a követségeket
fölmentsék.
Órák hosszu során át folyt a tanácskozás. Minden parancsnok beszélt,
csak a japáni tábornok hallgatott. A kis kiszáradt majom, cifra franciás
uniformisban, fölfelé metszett szemeivel, türelmesen végighallgatta a
szépen borotvált, jól táplált, termetes európaiakat. Végre ő rá
fordultak kérdőleg a tekintetek. Ekkor a kicsike fölállt s korrekt
angolsággal igy szólt:
– Elvégezték az urak? Jó. Akkor hallgassanak meg engem. Kémeim azt
jelentik, s tudják, hogy az én kémeim kitünők, hogy minden percnyi
késedelem a követek biztos fölkoncolását jelenti. Másrészt ösmerem a
kinait, eleget verekedtem velük. Egy erélyes előrenyomulás elől
szétszóródnak s mi könnyü szerrel Pekingbe juthatunk. Én tehát
inditványozom, hogy vágjunk neki. Ha pedig önök erre nem hajlandók: én
magam is neki vágok a hatezer emberemmel, még pedig azonnal.
Ezzel szalutált és adjutánsaival eltávozott. Az európaiak meglepetve
néztek egymásra. Pár perc mulva hallották, hogy a japáni táborban fujják
a riadót.
– Ezek az ördöngős fickók nem tréfálnak, – mormogá az angol parancsnok.
– Igazuk van, – szólt a francia parancsnok, – uraim, csatlakozom a
japánokhoz.
– Én is, – szólt az orosz.
Az angol gyorsan fölkelt.
– Nos, uraim, – szólt, – kimondom az egyhangu határozatot: azonnal
megkezdjük az előnyomulást Peking ellen. A beosztást, haditervet mind
ösmerik; előre, Isten nevében.
Mindenki helyeslőleg biccentett, az urak némán kezet fogtak és elváltak.
Negyedóra mulva az összes táborokban verték a riadót s a fölmentő sereg
elindult.
Azt már Rosthornnak a jelentéséből is tudom, hogy annak a kis japáninak,
az ő elhatározottságának és energiájának köszönhetik a követségek a
megmenekülésüket. Ha csak három nappal később indulnak el, már későn
érkeztek volna.
– És önnek volt valami érdekesebb kalandja? – kérdém Krancsenkruncseket.
– Nem. Semmi. Csan-Ting megrohanásában ugyan résztvettünk, de a
továbbiakban nekem csekély részem volt…
– Miért?
– Mert három napot a pincében töltöttem s igy elmaradtam és az
utócsapathoz osztottak be.
– Mit csinált a pincében?
– Unatkoztam.
– Hát miért nem jött ki?
– Nem lehetett.
– A bombák elől menekült oda?
– Oh, dehogy, – felelt a tiszt olyan arccal, mint a kit a kérdések
untatnak s boszankodik, hogy ennek a szárazföldi patkánynak elejétől
kezdve el kell mondani a dolgot.
– Hát, hogy volt?
– Ugy, hogy mikor a csan-tingi erődöt elfoglaltuk s benne voltunk már, a
kinaiak fölrobbantották… Én csapatommal éppen a kazematákban szedtem
össze a fegyvereket. Ez volt a szerencsénk. A romok ugyan eltemettek
bennünket, de kiástak mindannyiunkat…
A vér elhült bennem.
– Senkinek se történt semmi baja?
– De igen. Két ember megsiketült, egy pedig megőrült az élve eltemetés
iszonyuságától…
– Köszönöm.
Fölkeltem és a másik szobába mentem. A gazda utánam jött.
– Nos, ott hagytad a csehet?
– Ott. Barátom, én félek az olyan embertől, a kit fölrobbantanak egy