Elbeszélések és tárcák - 06

ugy, hogy végre képtelen voltam szivarozni. Betegen pihenőt tartottam.
Rá se tudtam nézni a dohányra jó ideig. Igy aztán magamhoz tértem.
Rábeszéltem magamat arra, hogy a dohányzás kárhozatos élvezet, mely
rombolja a szervezetet. S elhatároztam, hogy többet ajkam dohánynyal nem
jön érintkezésbe. A száj eléggé megteszi a maga kötelességét, csók,
beszéd, evés, fütty, furulyázás, pisszegés, mind általa történik, nem
kell tehát munkával tulterhelni. Várjuk meg, mig egy német föltalálja a
füllel vagy szemmel való szivarozást s aztán folytassuk a dohányzást. A
rómaiak nem szivaroztak s nagyra vitték. Lukullus ebédjei örök
hirnevüek, pedig végül sohase gyujtottak szivarra a vendégek.
Ilyen okoskodással igyekeztem elcsititani hallatlan sóvárgásomat a
szivar után. Ellenem szegődtek azonban orrom és szemem. Mindenütt
szivarozó, pipázó embereket láttam, a mint összecsucsoritott szájjal,
édes boldogsággal bocsátották ki magukból a kékes füstkarikákat. Minden
szivarvég, melyet körülöttem rágyujtás előtt megropogtattak, éles
tőrként döfte át szivemet. A trafikok előtt könnyhullatás közt rohantam
el. Néha rárontottam valamely kiskoru suszterinasra, a ki talált
szivarvéget füstölt. Kiragadtam a kezéből s eltapostam a szivart. Ne
legyen még ő neki is több élvezete, mint nekem. Orromat bosszantotta a
kávéházi füst. Mert a legvastagabb szivarfüst is kellemes, élvezetes
dolog, ha közepette az ember maga is szivarozik; de ha csak mások
csinálják, te meg koplalva nézed, akkor kiállhatatlan és gyötrelmes.
Okoskodásaim visszafelé kezdték megtenni utjokat agyvelőmben. Igaz
ugyan, hogy a száj tul van terhelve munkával; de hát a szivarozás nem
munka, hanem élvezet a szájnak. Ő szopogatja a szivart, vagy a pipát, ő
kapja legelőször a frissen fejt füstöt; sok dolgáért igazán megérdemli
ezt a kis pikáns szórakozást. A szivar az ő orfeuma, nem lehet ezt
megvonni tőle. Az a bizonyos német, a kitől a föntemlitett találmányt
vártam, halálom után fog bizonyára megszületni s igy én nem számithatok
az ő leleményességének áldásaira. És a rómaiak? Sokra vitték az igaz, de
meg is bukott a birodalmuk, bizonyosan: mert nem szivaroztak. Marad még
önargumentumaim közül a Lukullus. No, ugyan hires ebédek lehettek azok,
érdemes róluk beszélni, mikor rá se gyujthattak utána az emberek.
Almával fejezték be a szegények az ebédet. Almával, a mely se nem
füstöl, se nem csip, egy közömbös, hideg, semleges eledel. Milyen
nyomoruság ez egy töltött csibukhoz képest! Lukullus csak kora
tökéletlenségének köszönheti nagyságát.
Azt mondják, hogy rontja a szervezetet. Természetes, ha valaki
mértéktelenkedik. Hisz az evés csak jó dolog, sőt szükséges is, mint azt
a cigány lovának szomoru esete bizonyitja; de a ki szertelenül eszik,
beteggé lesz.
De miért is ne szivarozzam? A szegény deficites hazának óriási jövedelme
van az emberek dohányzásából. Mi jogon merészelhetném én az állam
jövedelmét csökkenteni? Nem hazafiatlansággal vádolnának-e
polgártársaim? Aztán a trafikokból hány szegény család él meg
becsületesen. Az államnak is, meg a társadalomnak is haszna van az én
szivarozásomból, mért ne tegyem?
A pipa, az már egészen más, ahhoz külön temperamentum kell. Megülepedett
embereknek való, a kik ráérnek gondosan megtömni, gondosan kiszívni,
gondosan kipiszkálni a pipát. Lesni, hogy a habosfehérség hogyan megy át
olajsárgába, mutogatni a sikerült szivás pompás eredményét, s
irigyeltetni a pipás emberek serege által: ez állandóbb, konzervativebb
foglalkozás, mint a szivarozás. A szivarozás nem füződik állandó
tárgyakhoz (a szipka alárendelt szerepet játszik), mig a pipa valóságos
butordarab. Vidéken birtokos házaknál a pipatórium olyan szerepet
játszik, mint grófi kastélyokban a fegyvertár. A nagyapák cimeres,
ezüstkupakos pipái egy sorban őriztetnek, s az unoka mély kegyelettel
csak szűzmagyar dohányt mer belőle szívni. Trafik annak nem hatol ódon
öbleibe. Legendák füződnek egyes családi pipákhoz. A rombadőlt
pátriárkális korszak egy még ép maradványa a magyar pipázás, melynek
megvan a maga határozott nemzeti jellege, különböző minden más nemzet
pipázásától. A pipázás hűséget, ragaszkodást jelent az ősi tradiciókhoz;
a szivarozás, az a modern kor, mely gyári szivarokkal elárasztja a
világot; idegesen leharapjuk a végét, elszivjuk, a füst elszáll a
levegőbe, a megmaradt véget a sárba dobjuk, aztán következik a másik
szivar: semmi maradandóság az egész eljárásban. Ha pedig jó dohányt
kapok, előveszem a nagyapám pipáját, melyet 1809-ben, a győri futáskor
kilőttek a szájából, s nemcsak pipázom, hanem eltünődöm a családi és
történeti emlékeken.
A szivarozással tehát támogatom a hazát, a pipázással pedig a nemzeti
jelleg föntartásához járulok hozzá. A pipázáshoz azonban nincs elég
türelmem. Inkább magyar nadrággal óvom a nemzeti jelleget. Ehhez nem
kell türelem – csak magyar nadrág.
De miért ne szivarozzam, mikor az az elmét és szivet nemesiti? A
füstnemissza, hidegszáju emberek rendesen türelmetlenek, idegesek, mert
az életnek agyonütésre szánt perceit csak fojtogatják, de nem tudják
kivégezni.
Tessék a borbélynál szivar nélkül bevárni, mig rád kerül a sor. Tizszer
kibujsz a bőrödből és ugyanannyiszor visszabujsz türelmetlenségedben.
Tessék a légyotton forró szivvel és hideg szájjal várakozni az
imádottra. Képtelen tortura. Ellenben az égő szivar csillapitja az
idegeket s a füstfelhőkből boldogságának mennyországa kandikál a
várakozóra. Vagy mit csinál az ember, ha ebéd után látogatóba jön az
anyósa, szemrehányást tenni, hogy a feleségét mért nem vitte el a
jogászbálba. A szivaros ember ilyenkor rágyujt egy britanikára s a
vastag füst az anyóst menekülésre kényszeriti.
Mert a szivar fegyver is, ha jól fölhasználja az ember. Égő szivarral
meghiusithatok egy rablótámadást, ha idejében kisütöm vele a támadó
szemét. Szivarral mindig visszavívhatók a feleség elvesztett kegyei. Ha
friss csipkefüggönyt huznak föl az ablakra, a férj nem szivarzik abban a
szobában. A hamut mindig a hamutartóba és sohasem melléje veri. Sokszor
hangoztatja az ember, hogy most minő keveset szivarozik. Mindezt az
asszonyka gyöngéd figyelemnek veszi s rögtön konstatálja, hogy
„csakugyan már nem is olyan dohányszagu“. Ha sokat találunk költeni s a
menyecske észrevevén, neheztel, a szivarok drágulását hozzuk föl okul. E
jelenet után rögtön el engedjük aludni a szivarunkat s egy félóra mulva
tüntetőleg ujra meggyujtjuk. Az asszonyka konstatálja, hogy spórolunk s
áldja a szivarozást, mely alkalmat ád a férjnek a takarékosság
megtanulására.
Igen praktikus szidni azokat, a kik pipálnak s pipáik tömege által
otthon maradandóvá, kipusztithatatlanná teszik a dohányszagot. Az
asszonyka erre titokban hálát ad az Istennek, hogy az ő férje _csak_
szivarozik. Koronkint citálandó Petőfiből a legény, a kinek égő pipája
elaludott, alvó szive ellenben meggyuladott. A sziv és a dohányzás ez
uton gyöngéd kombinációba hozandó egymással, mintha szerelem és
szivarozás el se lehetne egymás nélkül. A szivarozó férj mennyire
megkönnyiti a feleség helyzetét születés- és névnapokon, karácsonkor és
ujesztendő napján.
Semmi fejtörés az ajándékok miatt: szivartárca, stilszerü hamutartó,
száz darab szivar, kétszáz darab szivar: s kész a meglepetés. Mig a nem
szivarozó férjnél a többé nem szokatlan papucscsal kimerül a feleség
minden leleményessége. Legfölebb a himzett házisapka marad még hátra.
Mindebből kitünik, hogy a házasélet egyensulyát csakis a szivarozás
tartja fönn. Amerika fölfedezése, vagyis a dohány behozatala előtt
sokkal több boldogtalan házasság volt. A keresztes háborukat is a
férjeiktől szabadulni vágyó menyecskék inditották.
S miért fogadta el oly gyorsan az egész világ a dohányzást? A ki az
emberi jellemet mélyebben ösmeri, megadja rá az igazi feleletet: azért,
mert el volt tiltva. Egyes kormányok halállal büntették dohányzó
alattvalóikat: semmit se használt. Lám, a derék, becsületes krumpli,
melyet mindenképp pártoltak, terjesztettek, tenyésztettek a kormányok,
alig tudott gyökeret verni Európában. Azok az általa az éhhaláltól
megmentett százezrek most is áldanák emlékét, ha minden krumpli dacára
régen meg nem haltak volna. Mert bizony a végleges haláltól a krumpli se
mentett meg senkit.
Az lett a vége okoskodásaimnak, hogy rágyujtottam egy regalitászra s
azóta rágyujtok megint mindennap vagy tizre. A krumpliról már leszoktam,
de a szivarozásról nem tehetem. Házas ember vagyok és hazafi.


ALKOTMÁNYOS LUMPOLÁS.
A lumpolásnak igen sokféle válfajai vannak, mint azt valamennyien
tudjuk, a kik elmultunk tizennyolc és még nem vagyunk hatvan évesek. Az
első lumpolásnak megfelel az első szivarozási kisérlet, melynek
következménye tengeri betegség és apai intelem, legtöbbnyire
pipaszárral. Ez első kisérlet után a nebuló hoszabb ideig bolondnak tart
mindenkit, a ki szivarozik s huzódik a nők felé, a kik nem szivaroznak.
Ez egy szelid korszak, melynek az vet véget, hogy az ifju fölfedezi a
bort. Először csak messziről bámulja, hogyan képesek egészen korrekt
izlésü emberek abból a fanyar és savanyu italból egész éjszaka inni, a
nélkül, hogy szomjasak volnának. Sokan még komplikálják az ízét holmi
savanyuvizekkel, a becsületes, tiszta, szintelen és ragyogó vizet
legföljebb arra használják, hogy a kutból zavaros fejükre huzassák. Még
a tisztességtelen megjelenésü pezsgő, mely azzal állit be, hogy kirugja
a háza oldalát, a maga ifjui rakoncátlanságában jobban megnyeri az ő
tetszését. Főképp, ha a hab mögül előgyöngyöző ital édességét
megkóstolja. De e mögött a kellemes íz mögött is észreveszi, hogy az
ital csípi a torkát s könnyeket csal a szemébe. Még a magyar pezsgő is,
pedig az lehetőleg hasonlóvá tétetik a sárga cukorral föleresztett
vizhez, melybe brauze-pulvert fojtanak.
De annyi jóravaló embert lát az ifju minden kényszeritő ok nélkül
huzamosan és nagy mértékben borozni, még az éji nyugalomnak, a
józanságnak, a jó gyomornak rovására is, hogy végre gondolkozóba esik.
Eszébe jut, hogy hajdanában az özönviz, mely az emberiséget
elpusztitotta, szintén vizből volt s ugyanekkor Noé apánk, a kit okos
embernek tudunk, gondosan megmentette a venyigét, mely a bort
megtartotta az utókor számára. Aztán a viz szükséges ital, az igaz, de
vannak kártékony tulajdonságai is. Igy pl. bele lehet fuladni, a mi nagy
hibája. Városok elpusztulhatnak tőle. Valami kevés hasznot hajt az
által, hogy szabályozni szokták, de ez csak a vállalkozók és
kormánybiztosok haszna. Befagyott állapotában szép mulatságot nyujt a
korcsolyázóknak, de el is lehet rajta esni. S hogy ilyen állapotban is
csak szolgája a nemesebb italnak, mutatja az, hogy beléje szokták hüteni
a tüzes bort és indulatos pezsgőt.
Denique, a viz jó, de csak kivülről. Fürdésre mindig nagyon alkalmas,
ivásra ritkán. Hisz, ha az Uristen azt akarná, hogy mindenki mindenütt
vizet igyék, csak nem teremtette volna a tengerek tömérdek vizeit
ihatatlanokká? Az óceánok tiltakoznak a vizivás ellen. Aztán meg mi a
viz? A halak levegője. A mi benne becsesebb rész, azt a hal beszivja s a
maga javára földolgozza. Hagyjuk meg nekik a maguk elemét.
Mikor a fiatal ember idáig ért, akkor elméletben már kész lump; hátra
van még a gyakorlat.
Ehhez nem kell egyéb, mint az első párbaj, vagy az első szerelem.
A párbajt követi a kibékülési lakoma, hol volt ellenfeleit becsületbeli
kötelessége az asztal alá inni. Az első pohár bor savanyu, a második
keserü, a harmadik olyan, mint a viz, a negyedik kábultság, az ötödik
betegség, a hatodik a _kezdet_. Ezután látja az ifju, hogy a bor nem is
bor, hanem hathatós bizonyiték a föld forgása mellett; nap, mely a késő
éji órák ellenére bearanyozza a világot; jókedv, lelkesülés,
örök-barátság, örök-ifjuság, harcias hangulat. Persze, hogy e mellett a
bor összes savanyusága semmivé törpül, sőt édesnek tetszik. Még a
macskáról nevezett keserv, mely nyomon követi az ivást, az se rombol le
semmit a bor érdemeiből.
Ezek az ifjukor édes lumpolásai, a mikor brudert iszik az ember a
cigánynyal s eloltogatja az égő lámpásokat. De nagyon jó abbahagyni,
mielőtt az ember kifogy a cigányokból és a lámpákból.
S az első szerelem? Ez rendesen boldogtalanul végződik. Az ember meg
akar halni, tehát iszik. Még pedig nem vizet, beleugorván a Dunába,
hanem bort, óvatosan, poharakból. A bor ilyen szerelmes állapotban
feledés. Egypár egészséges becsipés kijózanitja az ifjut. Kitombolja
magát. A bor elhiteti velünk, hogy az imádott lény (ki pedig semmit se
tud szenvedéseinkről) hűtlen, csalfa teremtés, a ki hitegetett és
rászedett. A bor ezt ránk disputálja s lassankint kijózanodunk.
Jön aztán az érettebb kor, a mikor az ember ötven forintnál többet keres
havonkint és tiz forint adónál többet fizet évenkint. S az állam
megengedi neki, hogy ezt a tiz forintját kiélvezze. Ennek az élvezetnek
többféle nemei vannak: a szavazás és a lumpolás. Mindakettő alkotmányos
jog választások idején. A legöregebb családapák, a kik szokva voltak a
kilencórai lefekvéshez, most ilyenkor hagyják el békés otthonukat s
gyakorolják alkotmányos jogaikat, féléjszakán keresztül. Megható
viszontlátást rendeznek a fölkelő nappal, melyet a mult választás óta
nem láttak. Minden pártvacsorán kimenőt parancsol a polgári kötelesség.
A feleség előtt nem kell politikai szint vallani, mert az élesszemü
asszony figyelemmel kiséri a lapokat, s mikor a Kossuth-párt vacsorája
van, akkor a kormánypárti családapa nem szabadulhat hazulról. Otthon, a
családban, legjobb pártonkivülinek lenni, akkor a feleség mindenüvé
elereszti, hogy a férj választhasson magának a vacsorákon pártot. S
aztán ott vannak még a bizottságok, választmányok áldásos ülései.
Mindmegannyi titulus a kitérésre a rendes kerékvágásból. A választó
polgár a választás napja előtt négy hétig élvezi azt, a mit a
megválasztott képviselő élvez öt esztendőn keresztül, a mikor is
mindenre, a mit tesz otthon, ráfogja, hogy képviselői kötelessége volt
megtenni. „Te sokat ittál, János“ mond a feleség. „Harminckétszer
köszöntötték fel szeretett jelöltünket.“ „Hol a tegnapi 30 forintod,
János?“ „A haza oltárán. Zászlóköltségre adtam.“ „A fehér nadrágodnak
vége; leöntötték vörös borral.“ „Népszerü alak vagyok. Vállaikra emeltek
s igy öntöttek le.“ „Ma éjjel sárosan jöttél haza.“ „A gaz ellenpárt
sárral megdobált.“ „De a harisnyád is sáros.“ „A gazok, még azt sem
kimélték.“
A leggondosabb feleség nem képes annyi kérdést intézni a férjhez, a
mennyire egy szakavatott választópolgár meg ne tudna felelni. Azért
ajánlom a menyecskéknek, hogy ne kérdezősködjenek, ne tudakozódjanak,
hanem elégedjenek meg azzal, hogy a t. Ház – az ő kedvükért – ugyis
meghosszabbitotta három évről öt évre a képviselői mandátumot. Minden öt
évben egy fehér nadrágot pedig bátran föl lehet áldozni a hazának.


AZ EGY ÉLŐ.
Egy öreg asszonynál voltam ma látogatóban. Óriási, rideg, népes
bérháznak két kicsiny szobájában lakik. Ablakából beteges platánokra,
gyönge, falak közt nőtt, senyvedt sárga gyepre s vizhordó szolgálókra
nyilik kilátása. Magasan, fönn, egy darab az égből is ide látszik. Éppen
annyi, hogy esténkint egy-két csillag elférjen rajta, s biztatólag
leragyogjon a szűk udvar sápadt, fáradt lakóira.
Ez a mindennapi látköre az öreg Lendvaynénak, kinek dicsősége egykor
beragyogta az egész országot.
Ő az egyetlen élő szereplője annak az előadásnak, melylyel ötven év
előtt a Nemzeti Szinházat megnyitották.
Mind meghaltak, a kik akkor oldala mellett hirdették a magyar
színművészet diadalát. Alakjuk, járásuk, hangjuk, halhatatlan alkotásaik
mind elvesztek a semmiségbe. Már az előttünk élt nemzedék sem ismerte
őket, a mainak pedig éppen semmi fogalma nincs nagyságukról.
Egy van közülök, a ki köztünk él, járkál, megőrizve szelleme
frisseségét, bár a természet törvényei arcán, alakján kérlelhetetlenül
érvényesültek.
Ez Lendvayné.
Milyen pusztulás volt ez ötven év alatt körülötte! Egy tele temető
azokból, a kik dicsőségének osztályosai voltak, s a kik sikereinek
tapsoltak. Régi fényes világa rombadőlt, s ő visszavonultan, néma
emlékei társaságában megujitja maga előtt a mult kedves képeit.
Barátságos, majdnem kokett szobába lépünk az előszobából. Piros-fehér
csíkos butorok, tükrök, hires művésznők arcképe, régi szekrények,
renaissance-iróasztal, ódon óra, a művésznő saját arcképe Szigligeti
_Rózsá_-jában, s nehéz szőnyegek az ablakokon.
Mindjárt látjuk, hogy egy igazi művésznő lakásában vagyunk.
– No, ugy-e, hogy fölkeresnek most engem, a kit annyira elfelejtettek, –
szól a barátságos üdvözlet után, hátra simitva haját s barna szemeivel
derülten nézve rám.
Megkértem, hogy beszéljen valamit a régi időkről. Beszélni kezdett s én
hallgatám. Belemelegedett, szemei ragyogtak s hevesen gesztikulált. Nem
volt elbeszélésében rendszer, nem voltak fejezetek, részek, sőt pont
sem. Pestről egyszerre Győrben termett, onnan Pozsonyban találtuk
magunkat. Öt éves korában játszott gyermekszerepeiről áttért legnagyobb
alkotásaira, dicsőségének ecseteléséről szenvedéseinek elbeszélésére.
Nem tudnám megirni, a mit elbeszélt, mert könyvekből kellene
kiegészitenem, hogy érthetővé tegyem. De megható volt látni a nagy
nemzeti küzdelmek kezdetének e szemtanuját, a ki dicsőségről, harcról,
szerelemről regél a szürke magányosságban, harctalan nyugalomban,
szerelemtelen öregségben.
Előszedte apró ereklyéit, egy nyakkendőt, melyet a _Párisi naplopó_
cimszerepében hordott, a nemzeti szinü karkötőt, melyet a Nemzeti
Szinház megnyitásakor _Árpád ébredésé_-ben, mint „szinésznő“ viselt. Ez
az egyetlen ereklyéje, mely e nevezetes előadásról birtokában maradt.
Egyszerre csak egy finom kis tőr került a kezébe.
– Ezt szoktam _Romeo és Juliá_-ban használni, ezzel öltem meg mindig
magamat. A mai szinész-nemzedék meg se tudja magát ölni.
Fölemelkedett, kezébe fogta a tőrt, pár lépést tett előre, hátra,
szemeiben ifjui tüz ragyogott: a régen hamvadó üszök alól kivillant a
szikra, s ő játszott. Egyszerre egy heves mozdulattal a tőrt keblébe
mártotta. Aztán leeresztette kezeit, s a tőrt félretette.
– Fáradt vagyok már, nem nekem való a komédia.
Elővett egy művésziesen kifaragott kis fakanalat, melyen egy N. betü
volt s „1850“-es dátum.
– Ezt Nyáry Pál faragta nekem, mikor rab volt az Ujépületben.
Egy skatulyából száraz virágokat szedett elő: Angliában, Belgiumban,
Olaszországban tett nagy külföldi utiemlékei ezek. Egy a milánói dómból
vett márványdarabbal vannak lenyomtatva.
Jelentéktelen emlékek, ha egy idegen ember végignéz rajtuk, de az agg
művésznő szivében mindenik az átélt dicsőségnek, boldogságnak, vidám
életnek édes visszhangját kelti föl.
Bucsut vettem Lendvaynétól s elhagytam a barátságos kis remetelakot,
mely felé még egyszer irányul most a visszaemlékező figyelem.
Kiléptem a „Kerepesi-udvar“ kapuján; szembe velem a Nemzeti Szinház
palotájából, éppen a végzett főpróba után, tódult ki a zajos
szinészsereg… Látogatást tettem a csöndes Multnál, most előttem
zsibongott a zajos Jelen. Végignéztem az őszi verőfényben ragyogó
Kerepesi-uton… Hát a _Jövő_?


WILHELM.
A velencei Szent Márk-téren, a Florian-kávéház előtt ültem egy csöndes
szeptemberi délutánon. A szomszéd asztalhoz egy fiatal pár telepedett
le. Az ur sebbel-lobbal megivott egy feketét, a feleségének egy adag
fagylaltot rendelt és azzal elrohant. Az asszony követte tekintetével, a
mig el nem tünt, azzal elővett egy piros könyvet a zsebéből és elkezdett
olvasni, miközben gépies mozdulatokkal ette a fagylaltot.
Egyszer csak megpillantotta a téren ugráló galambokat. Mintha valami
eszébe jutott volna, lapozgatni kezdett a vörös könyvben, s ugy látszik,
meg is találta, a mit keresett. Ez a valami a galambokra vonatkozhatott,
mert tekintete ujra rájuk esett, aztán körülnézett a kávéházban. Egy kis
habozás után megszólitotta a pincért németül. A pincér olaszul
bocsánatot kért, s megjegyezte, hogy nem tud németül. Itt megemeltem a
kalapomat és fölajánlottam a szolgálatomat.
Az asszony nyugodtan rám nézett és szólt:
– Csak két kiflit akarok venni, hogy a galambokat az előirás szerint
megetessem.
– Agosto, hozzon két kiflit.
Az asszony a két kiflivel lement a lépcsőkön a térre és fölmorzsolta a
galamboknak. Ezalatt megnéztem a piros könyvet. Hideg futott végig
rajtam: a Meyer-féle utikönyvek közül való volt, s ezt a cimet viselte:
_Öt nap Velencében._
Azonnal megnéztem. A galambokra vonatkozólag körülbelül azt az utasitást
adja, hogy azokat minden utasnak, a ki tart magára valamit, meg kell
etetnie.
Az asszony a teljesitett kötelesség öntudatával arcán tért vissza a
helyére. Ezenfelül az a boldogság is meglátszott rajta, hogy sikerült a
program egyik pontját lemorzsolnia.
Kötelességemnek tartottam továbbra is foglalkozni vele.
– Ugy-e, az a férje volt, a ki az imént elment?
– Az volt.
– Bizonyosan nászuton vannak.
– Igen, uram, Wilhelm és én nászuton vagyunk.
(Berlinben minden utcát és Poroszországban minden férfit vagy
Wilhelmnek, vagy Friedrichnek, vagy Friedrich-Wilhelmnek hivnak.)
– Régóta?
– Két hete. Óh, de egész Olaszországot bejártuk már. Oly sok szép dolgot
láttunk. Még mint vőlegény és menyasszony megvettük a könyveket és
összeállitottuk a programot. Wilhelm oly nagyszerüen kiismeri magát…
Minden templomban és minden képtárban voltunk… Nem kérdezhetnek semmit
otthon, Magdeburgban, a mire azt mondanók, hogy nem láttuk… Ezek a
Meyer-féle könyvek oly pompásak. Mindenre kiterjed a figyelmük. Wilhelm
mindig azt mondta, ki tudja, mikor jövünk le megint. És az ut olyan
sokba kerül, hát nem szabad elmulasztani semmit. A Pitti-palota, a
vatikáni képtár, a Szent Péter-templom, a fórum, a kapitólium, Pompéji…
mindezt meg kell nézni…
És az asszony szépen, jó emlékezőtehetséggel, elsorolta nekem a már
többször emlitett Meyer ur nézeteit Olaszország főbb városainak
látnivalóiról.
– És hogy tetszik önnek Velence?
– Nagyon érdekes. Láttam a Szent-Márk-templomot, a Rialto hidját, a
Desdemona palotáját… olyan kedves…
– De ugy látszik, ki van már fáradva.
– Borzasztó fáradt vagyok. Magdeburgból Olaszországba utazni, ez már
magában véve fárasztó. És itt az a sok járás-kelés egész nap, estére már
alig állunk a lábunkon.
– És a kedves férje most hol van?
– Elment a Colleoni-szobrot megnézni… itt van, nézze, a tizennegyedik
lapon… azután valószinüleg megnézi a temetőt… Wilhelm fáradhatatlan, de
én már kidültem. Hiába csufolt, nem birt rávenni, hogy vele tartsak. Egy
kicsit kipihenem magamat. Szegény kis Wilhelmem (_Männchen_-nek nevezte)
most kénytelen egyedül mászkálni.
Dühbe jöttem. Ez a szép, szőke, hamvas szempilláju, egészséges,
kerekded, üde, mézesheteit élő asszony még sajnálja ezt a nagycsontu
pomerániai gránátost, ezt a norddeutscher allgemeiner fajankót, a ki
egyedül hagyta.
– Nagyságos asszonyom, – feleltem félig suttogva, miközben nem rá, hanem
a kék ég végtelenségébe néztem, – engem másféle föld termett, mint az ön
férjét. Más föld, melyen szilajabbak, bolondabbak, meggondolatlanabbak a
férfiak és szenvedélyesebbek az asszonyok. De nálunk sohse bocsátanák
meg egy férfinak, ha a mézeshetek alatt igy magára hagyná a feleségét.
A szép asszony tiszta tekintetét rám emelte.
– De uram, Wilhelm nekem örök hűséget esküdött s igy emberi számitás
szerint harminc-negyven esztendeig… vagy vegyük az átlagot: huszonöt
esztendeig.
Hideg futott végig rajtam. Ez az asszony, a ki a német statisztikából a
házasságok átlagát citálja, borzadálylyal töltött el.
– Wilhelm és én különben is régen ismerjük egymást. Öt évig járt
házunkhoz és öt évig minden este nálunk vacsorált. De csak hat hónap
előtt kapott olyan állást, hogy megházasodhatott.
Még jobban dühbe jöttem.
– Hogyan? Öt esztendeig kurizált önnek és mikor végre elvette, vasutra
ül és városról-városra rohan, idejét hordárokkal, kocsisokkal,
konduktorokkal és pincérekkel való veszekedésben töltve? Hurcolja önt
templomokba, képtárakba, végigeteti önnel a Bedeckert s mikor ön végre
kimerülve leroskad, itt hagyja és ő tovább szalad az olasz chablont
végig csinálni?… Aljas és csodálatraméltó dolog. Benne van, a mi a német
nemzetet nagygyá és kellemetlenné teszi. Óriási hidegvér, önfegyelem,
iskolázottság, párosulva ridegséggel, szárazsággal, az eredetiség
hiányával. Mi lesz velünk, ha a kifáradt francia géniusz, mely az egész
világot ellátta eszmékkel, irányokkal, jelszavakkal, elejti a vezetést,
s ez az impozáns, nehéz, hideg, önző német ül ránk a maga
izléstelenségével, köznapiságával? Ha ez a Wilhelm most ide jön, leütöm.
Ekkor vettem észre, hogy az asszony kérdőleg néz rám.
Én ugyanis ezt a tirádát nem mondtam el, csak mérgemben sebesen
végiggondoltam. Hol is hagytuk el?
– Képzelem, boldogok voltak, mikor végre egymáséi lettek.
– Nagyon boldogok voltunk. Képzelheti, mikor annyi várakozás után végre
családot alapithat az ember.
Családot alapithat? Nagyon kedves. Miről beszéljek még vele? Talán meg
lehetne penditeni, hogy gyermekeit mire fogja kereszteltetni? Miért ne?
Ő nagysága oly objektiv lény, – nem nő, hanem valami elvont fogalom, –
hogy bátran lehetne vele ilyesmiről beszélgetni.
Lassan-lassan lecsillapodtam. Hátha neki van igaza? Hátha ez a szerelem,
nem pedig az, mely szöktetéssel kezdődik és két év mulva válópörrel
végződik?
Wilhelm nyugodtan mászkálhat a temetőben: ez nem fog egy cigánynyal
megszökni.


A NEVELŐ.
Életemnek tizedik esztendejét sohase felejtem el.
Nyilt eszü, eleven fiu voltam s mindent élesen megfigyeltem a mi
házunkban, annak táján és falunkban történt.
Egyszerre csak az ünnepnapok kezdtek nagyon csöndesek lenni. A cigány
nem huzta a korcsmában, kurjongatás, verekedés nem volt, a legények esti
dalolgatása megszünt. A templomban csak öreg embereket és
asszonynépséget láttam. Aztán a tiszteletes ur a szószékről nagyon
szépen elmondta, hogy milyen boldog, a kinek legényfia van, s az
asszonyok sirtak hozzá szépen.
Egyszer az isteni tisztelet után megkérdeztem az anyámat:
– Ugy-e, te nem vagy boldog, édesanyám?
– Miért, te bohó?
– Mert nincsen legényfiad, én meg csak kis gyerek vagyok.
– Majd megnősz te is, kis fiam.
Aztán egy napon nem találtam Jóskát, a béresgyereket. Soká, nagyon soká
nem láttam, egyszer hazakerült, de féllába fából volt. Többet nem
lovagolhattam a hátán szegénynek.
Mikor megkérdeztem, hogy hol hagyta a lábát, azt felelte, hogy megette a
nímet.
– Hát miért adta oda neki?
– Nem kérte az, csak elvette.
– Hát aztán maga mit vétett neki?
– Nem vétettem én semmit, csak éppen azt mondtam, hogy ez a láb az én
lábam, azt én nem hagyom.
(Később ötlött az eszembe, hogy a Jóska lábának a története az egész
szabadságharc története. Hej, sokáig nem tudtuk mi visszakapni azt a
lábat!)
Hát a szegény Badár Peti! Legerősebb legény a faluban, a ki félkézzel
emelte a legnehezebb zsákot. Mikor megint találkoztam vele, házuk előtt
sütkérezett a napon. Katonasipka a fejében, mankó mellette. Csak nagy
keservesen tudott odább vánszorogni, ha járkáló kedve támadt. Mellén egy
nagy ezüstmonéta ragyogott a napsugárban.
– Ejnye, be szép ezüstpénzt akasztottak a mellire. Hol kapta?
– Ott, ifiurka, a hol azt a golyót a hátam közepibe.
– Mutassa.
– Dejszen hiába mutatnám én azt, keresték már késfokával, harapófogóval,
még se találták meg. A’ bizony már most bennem lakik örökre.
– Hát aztán hogyan került oda az a csúf golyó?
– Belelütte a nímet.
– Fájt-e nagyon?
– Hogy fáj-e? Annyi ideig voltam tűle hótt, hogy már magam se hittem,
hogy eleven legyek.
– Hát aztán mitől gyógyult meg?
– Ettül-e! – és rábökött a villogó érdemjelre. – Mikor odagyütt az
ágyamhoz az óbester ur, sok fényes iszturakkal, aztán azt mondta, hogy
aszongya: Peti fiam, vitéz katona voltál, derék magyar ember,
becsületére váltál az apádnak, meg a hazádnak, viseld ezt a monétát, s
légy rá kevély. Megcsókoltam a medáliát, meg az óbester kezit, azóta nem
bánt a nímet golyóbisa. Hajitsa meg ifiurkám azokat a ludakat, mert
kimennek az udvarunkból.
Az érdemjeles hős nem birta elhajitani a rögöt, egykor mázsás zsákot