Elbeszélések és tárcák - 02

Csakhamar valamennyien megrendültünk, s tompa dörrenéssel fájdalmas
rezgések jártak át meg át rajtunk. Az emberek gépeket hoztak, neki
álltak a hegyoldalt furni, s puskaporral robbantani. A nyilásokba
csákánynyal bemásztak s vadul tördelték szét családunkat. Hiába
védelmeztük magunkat, hiába öltünk meg lehulló kődarabjainkkal,
orvbeomlásainkkal száz meg száz embert, ujak álltak vakmerően helyükbe,
s tovább folytatták a romboló munkát. A kőcsalád összetartása meg volt
bontva. Széles sötét alagutat vágtak közöttünk, s egyre közelebb értek
hozzám, ki oly jól éreztem magamat testvéreim körében, a sötétségben, a
csendben. Egyre közelebb hallám a robbantás dörejét, s a csákányok
zuhogását.
Végre ott villogtak előttem a marcona emberek apró lámpáinak fényénél a
csákányélek. Egy öreg munkás volt a két fiával; vidáman daloltak a szük
helyen, a bizonytalan fénynél, szerelmes dalokat dudolgattak s a két fiu
menyasszonyát s a rájuk váró boldogságot emlegette. Egy este, mikor
engem már majdnem köröskörül elválasztottak családomtól, azt mondta az
öreg, hogy holnapután be lehet állitani a nagy furógépet. Ezzel
távoztak. „Ezt nem engedjük meg!“ – kiáltám végső elszántsággal a
rokonoknak – „semmisitsük meg őket.“ Másnap megjelent a három ember.
Alig vágtak hozzánk kétszer, irtóztató robbajjal megrohantuk őket. Én az
öreg mellére ugrottam, bezuztam, társaim lefogták. „János, József“,
suttogák elhalóan ajkai. Azután meghalt. Fiai is. Kiszoritottuk belőlük
a lelket.
*
Csakhamar a vakmerő emberek odaérkeztek s meghalt társaikat kiásták.
Minket talicskára raktak, s a napfényre vittek. Odakünn persze volt
sirás és jajgatás. Egy mérnök azt mondta ott, hogy ez még a követ is
meginditaná. Nevetséges beszéd!
*
Szép négyszögletes kővé kifaragtak, s elvittek jó messze valami városba.
Rabságra hurcoltak. Rokonságomból már ezeren és ezeren nyögtek ez iga
alatt. Szépen sorba állitgattak bennünket, s az egész város, kocsival,
gyalog, lóval, taposott rajtunk. Ezt ők ugy hivják, hogy „kövezet“.
Engem valamelyik elaggott, összetörött kőtárs fölváltására vittek.
Napokig ott hevertem az ut mellett, a forgalom meg volt akadva, mert a
régi kövezetet fölszedték; egypár kocsi éjjel fölfordult, az ujságok
szitkozódtak; de ez a kövezőmestereken nem fogott, mert ők napszámba
lévén fogadva, érdekükben állott, lehetőleg huzni-halasztani a munkát.
Végre engem is beletettek egy lyukba, egy cövekkel agyba-főbe vertek,
ugy hogy az eszméletemet is elveszitettem s arra tértem magamhoz, hogy
kocsik robognak el fölöttem.
*
Bizony unalmas és terhes egy élet volt az, e sok rabszolga közt, kikből
a sok kínzás, melyen a szülőföldjüktől történt elszakadás óta
keresztülmentek, minden önérzetet kiölt. Én is kezdtem már butulni,
mikor egy nap nagy szaladgálást, csoportosulást veszek észre, zászlók és
zsebkendők lobogtak. Fölöttem egy uriember és több mesterlegény állt.
– Látjátok fiuk! abban a legelső kocsiban jön ott a képviselőjelölt. Ezt
küldik a nyakunkra, mert már másutt sehol se kell. Szégyen, gyalázat.
Ezt nem lehet türni, ha ez a népsanyargató ide beveszi magát, végünk
van.
– Hát mit csináljunk?
– Semmit! Menjetek oda, s csókoljatok neki szépen kezet.
– Csókol bizony az ördög!
– Tudjátok-e, hogy ez az ur találta föl az aszfaltot?
– Hát aztán mért?
– Hogy a kövezetet ne lehessen fölszedni.
– Elkésett vele!
Ekkor hirtelen éreztem, hogy valaki elkezd fogdosni. Szerencsémre nem
vagyok csiklandós. A következő percben a levegőbe emeltek s repültem a
levegőn át, az egyik mesterlegény kezéből a képviselőjelölt fejéhez.
Bezuztam a cilinderét s a lábához estem. A kocsis megvagdalta a lovakat
s a kocsi elvágtatott. Hallottam kőtársaim zuhogását a többi kocsin.
Megérkeztünk egy ház elé, a képviselőjelölt hóna alá kapott s berohant
velem. Ugy őrizett, mint a szemefényét. Mintha valami jó dolgot tettem
volna vele.
*
Harmadnapra egy zacskóban bevittek egy nagy terembe, ott kivettek, s
zöld posztóval leteritett asztalra tettek. Azt mondták, hogy én most nem
vagyok kő, hanem corpus delicti. Még csak nem is tiltakozhattam ellene,
mert nem tudok latinul. Egyszerre nyilik az ajtó, s zsandárok közt bejön
egypár mesterlegény, köztük az is, a kinek levegői utamat köszönhetem.
Én rögtön ráismertem, de ő nem akart rám ismerni. Legalább azt mondta,
hogy nem dobott a képviselőjelölt fejéhez. Jöttek a tanuk. Legelől az az
ur, a ki az aszfalt föltalálásáról beszélt. Ennek talán egy szavába
került volna, hogy a legényeket fölmentsék, de nem tette, mert félt,
hogy ő kerül a bajba.
A nyomorult! Hogy szerettem volna a fejéhez repülni. Ez egy kőszivü
ember volt. A legények pácban maradtak… becsukták szegényeket… az elnök
össze is szidta. Őt pedig megtekintetesurazta, s büszkén és szabadon
távozott.
A tárgyalás még folyik. Én a porzótartóban fölfedezett csenevész
rokonommal csevegek a zöld asztalon. A képviselőjelölt aszongya, hogy
elvisz emlékbe magával.
… Minő mulatságos manapság kőnek lenni!


A RAVASZ MISKA.
Szép nyári este Miska hazafelé ballagott a mezőről. Ötödmagával
ballagott: négy ökör huzott mellette egy üres hosszu szekeret, ő pedig a
hosszu ostort összecsavargatta s az utszéli virágok fejét csapdosta el
vele. Hej, máskor be vigan durrogott a kieresztett sudár s nem a virágok
szenvedtek, hanem Bimbó, meg a Csákó, a mint odacsipett a nyakukra az
ostorral. A pipa is hidegen ült a süvege mellé tüzve, már régen nem volt
benne tűz, hej, de annál inkább a Miska szivében, annak is a kellő
közepében lobogott, lángolt a szép Fekete Juliskáért, a biró leányáért.
Ezért nyugodott az ostor, ezért nem égett a pipa, ezért pusztultak a
virágok. Mert Miska azon gondolkodott, hogyan vehetné ő el, a szegény
szolgalegény, Fekete Juliskát, a ki nemcsak a legszebb, de a
leggazdagabb leány is a faluban. Szépnek Miska is volt olyan szép
legénybe, de a pénzmagból még sátoros ünnepeken sem igen sokat
zörgethetett a lajbija zsebében.
Fekete uram se zörgetett, az igaz, mert az öreg bankónak nem szokása
zörögni, hanem abból a kékhasu pénzből aztán jó csomó hüselt a
ládafiában; tudta Miska nagyon jól, hogy az a láda a legnagyobb akadálya
az ő boldogságának. Ezzel kéne valamit tenni.
Miska bolondfejü fickó; bolond gondolatai is támadtak. Fölült a
szekérre, megcsapkodta az ökröket s hazáig erősen zaklatva azokat, a
falu előtt balra kanyarodott, a kertek alatt haladva tova.
Ott állt a kert keritésénél a Fekete Juliska. Miska megállitotta az
ökröket.
– No Juliska, mit csinál az apád?
– Ha még egyszer itt találja kelmedet, letöri a derekát.
– Én is ott leszek akkor. Hát te veled hogy bánik?
– Mindennap azt mondja, hogy feledjem el kelmedet.
– Hát elkezdted-e már a feledést?
– Próbáltam, de nem tudok hozzá.
– Köszönöm angyalom; már nem próbálod sokáig.
– Mér’?
– Már engedni fog az öreg. _Ellopom a ládáját_.
– Jézus Mária! hiszen akkor magát becsukják.
– Dehogy csuknak; nem tartom meg magamnak a ládát, elásom; csak azt
akarom, hogy szegény ember legyen, akkor majd nekem ád téged.
– De még marad neki földje, marhája, lova, azt nem lophatja el.
– Mégis csak kevesebb lesz ő kigyelme, ha elvesziti pénzes ládáját. Majd
aztán, ha feleségem lészsz, visszaadom neki.
– Ne tegye Miska, nagyon félek, még baj kerekedhetik ebből, aztán vége
lesz mindennek. Inkább arról gondolkozzunk, hogyan találkozhatnánk, mint
eddig is, minden este. Ha még egyszer itt találja, – aszonta, – akkor
engem elküld szolgálni a városba.
– No hát a láda dolgát későbbre halaszszuk; hanem a másikról is
gondoskodtam már. Ezentul is mindennap rendesen találkozunk.
– Hogyan?
– Én körösztül mászom a keritésen, körösztül megyek a kerten, te meg
kinyitod a szobád ablakát, a melyik a kertbe nyilik, kikönyökölsz rajta,
magam pedig majd odaállok az ablakod alá.
– Hiszen eddig is igy volt. Hátha apám észreveszi?
– Várj csak, most jön a java. Apádnak nem lehet semmi kifogása, mert én
nem teérted járok a kertbe.
– Hát ugyan mér’?
– A szilvát lopni.
– Már ez meg miféle bolond beszéd?
– Nem olyan bolond, mint a minőnek látszik. Én mindennap ellopok egy-két
kosár szilvát ebből a szilvásból, ha aztán apád itt kap, azt mondom
neki, hogy én nem teérted jártam ide, hanem szilvát lopni. Igy aztán a
derekamat se bántja, meg téged sem küld el szolgálni.
– De hát a szilvalopás?
– Ugyan, az az egy-két kosár szilva, azért csak nem csap lármát.
– No jól van, Isten megáldja.
Szép nyári éj; Miska erősen lopja a szilvát – Juliska ablaka alatt.
Egy-egy szilva csak hangos cuppanás közt szakad le a száráról. A
tolvajok mintha ketten volnának, mert suttogás is hallik. A házajtó
megzörren, kilép rajta Fekete János. Uccu Miska neki a legközelebbi
szilvafának s föl az ágai közé. Fekete gazda is ott áll már s nézegeti
az ágravalót, a ki ötösével hamzsolja a szilvát.
– Mit csinálsz itt, Miska öcsém?
– Látja biró uram, hogy csöndesen legelek.
– De az az én szilvám ám.
– A magaméból nem ehetem, könyörgöm alásan.
– A máséból meg nem szabad ám. Már régen veszem észre, hogy lopják a
szilvát, no de majd véget vetek én az éjszakai mulatságnak. Gyere csak
le onnan.
Miska lemászott s jóizüen ropogtatta a jó magvaváló szilvát.
– Ajnye, de jó szilvája van gazduram, ilyent nem evett a hetvenhetedik
öregapám sem.
– Majd emlegeted te még a hetvenhetedik öregapját valakinek, de nem a
szilvaevésiről, – gondolá az öreg. – No Miska, szedj még egy kis
szilvát.
– Köszönöm, teleszedtem az ingem ujját.
– Elég lesz reggelig? Mert még el találod unni magadat, ha elfogy.
– Akkor majd szedek másikat.
– Bajjal. Aligha van olyan hosszu kezed, hogy a szilvásig elérjen a –
kóterből.
– Mibül?
– _A kóterből_. Csak nem vezethetlek a vendégszobába! Bújj be szógám,
látod, az ajtaja is nyitva van, éppen téged vár; régen vót ilyen hires
vendége szegénynek.
Fekete János hosszu furkos-bottal mutatta a kóter felé vezető utat.
Hiszen ha nem azzal mutatta volna! Miska már nem csemcsegett, a fejét
vakarta s begyalogolt a kóterbe. A biró becsukta utána az ajtót s aztán
beszólt hozzá:
– Tudod-e, Miska öcsém, hogy mi vagy te? Először szamár vagy, másodszor
tolvaj vagy.
Miskának szeget ütött a fejébe a dolog. Derengett előtte, hogy
ostobaságot követett el. Ez a biró komisz egy ember, nagy ellensége;
tudja Isten, mit csinál vele. Aszongya, hogy szamár, mán mér’ szamár,
tán mert nem a barackot lopta, mikor az is ott van; de mikor ő jobban
szereti a szilvát! Nagyobb baj, hogy azt is aszongya, hogy tolvaj; ez
Miskának sohse jutott eszébe, már szinte látta mag előtt a kátai
zsandárok tollas csákóját… A kóteri állapot unalmait nem tudta mivel
elüzni. Először a szilvát ette meg nagy lassusággal, próbálta
változatosság okáért a levegőbe dobálni s a szájával elkapkodni, de
ehhez a mulatsághoz nagy volt a sötétség. A szilva véget érvén, a magját
fogyasztotta el, de ebbe bele fájdult a foga. Azután fütyült, mire a
kutyák ugatni kezdtek, végre elővette a pipáját, de nem volt hozzá
masinája, akkor mérgében elaludt.
Reggel a biró hangjára ébredt föl. Valakinek kikiáltott az utcára:
– A kisbirót keresi? Elküldtem Kátára a zsandárokért.
Miska fölugrott. A zsandárokért? Teringettét, hisz ő nem tolvaj, nem
lopni járt ő ide!
– Biró uram, álljon meg egy szóra. Mér’ küld a zsandárokért?
– Mer tudom, hogy magadba aligha sétálnál be a városba.
– Hát én zsandárokkal se sétálok be a városba.
– Nem-e?
– Nem én, mer’ én nem vagyok tolvaj.
– Hát a szilvámat ki lopta meg?
– Nem a kelmed férges szilvájáért jártam én ide.
– Az éjjel nem találtad olyan férgesnek. Hát ugyan miért, ha nem azért?
Miska hirtelen megállt. Itt van valami, a mit neki nem szabad kimondani.
Hiszen éppen azért lopta a szilvát, hogy erre a valamire rá ne jőjjenek.
Hát most kárba vesszen az egész szilvalopás, a mit ő olyan szépen
kieszelt?
Kocsi zörömbölt be az udvarra s egy hang (bizonyosan a kocsisé) igy
szólt:
– Tisztelteti a Juliska lányasszony a biró uramat, hogy nem késett le a
vasutról.
– Biró uram, biró uram! – kiált Miska. – Hol a Juliska?
– A vasuton masiroz Cegléd városába.
– No akkor masirozok én is kifelé a kóterbül, mert mindjárt kisül, hogy
mi járatban loptam én a szilvát?
– Csak ki vele.
– Biz’ én a Juliska lányasszony ablaka alatt kódorogtam.
– Látod öcsém, azért vagy szamár, mert azt hiszed, hogy én ezt még nem
tudtam. Azért masiroz Cegléd felé a Juliska.
– No ereszt-e már kifelé? Tolvaj vagyok-e én vagy nem?
– Tolvaj nem vagy, de loptál.
– Becsületes szándékkal tettem.
– Akkor kieresztelek. De ajánlom öcsém, hogy ha máskor egy leánynyal
kacsalódzol, – ne legyen az apjának szilvása.
– Meg ne legyen pénzesládája, – sóhajtott Miska búsan; – a zsandárokkal
hogy leszünk?
– Ugy, hogy az éjjel a gazdádnak minden ökrét ellopták, azért hivatom
őket.
– Tyüh! az áldóját, – orditott Miska, – gazduram, ha elcsapnak fogadjon
szolgálatba.
– Nem merlek, elrontanád a gyomrodat a szilvámmal.
– Elrontotta kelmed az enyimet azokkal az ellopott ökrökkel. Istennek
ajánlom. – – –
Az ökröket csakugyan ellopták. Miskát csakugyan elcsapták. Félóra mulva
tarisznyával, hosszu bottal kutyagolt végig a falun.
– Hová Miska? – kérdé a biró.
– Megyek szolgálatba – _Ceglédre_.
– Ne menj bolond! Fölfogadlak én, – kiáltá ijedten a biró.
– Elrontanám a gyomromat a szilvájával.
– Hadd el, ehetel barackot, ha szereted, csak maradj itt.
Fölcsaptak. Miska most hiven szolgálja Fekete Jánost. Aszongyák, a
Juliska is hazakerül nemsokára.


EGY ARANY A HÓ ALATT.
Péter hazatért este, családjához, mely a százház egyik pincéjében
lakott. Pénzt nem vitt haza. A faraktár, hol ő tüzifát aprózott, pár nap
előtt leégett, s neki utolsó haszna az volt belőle, hogy egész éjjel
melegedett a ropogó lángoknál. Azóta didereghetett eleget. Otthon a
felesége azzal fogadta:
– Nincs semmi?
– Semmi.
– Hát mi lesz?
– Nem tudom. De tán sötétben is beszélgethetnénk.
Az asszony lecsavarta a petróleumlámpát.
– De rossz idebent a levegő, – szólt Péter.
– Az utolsó fütés óta nem szellőztettem. A tiszta levegő igen hideg.
– Igazad van. Nem lehet mindig nyár.
Péter fogta a pipáját s kiment az udvarra. Egyszerre csak berohan,
tiszta fehéren.
– Asszony, esik a hó.
– Mit bánom én?
– Örülj. Megyek Esztergályos urhoz. Hol a lapátom?
Az asszony megértette. Előadta a lapátot s nagyot koppantott rajta
örömében.
– Hála Isten, hogy nincs mindig nyár. Megyek lapátolni.
Az ajtótól visszafordult.
– Ha az idő jól tartja magát, reggelre nyolcvan krajcárt hozok haza.
Péter elindult a sűrű hóesésben. Alig látott öt lépésnyire. Olyan szép
ilyenkor az utca. A hópelyhek szikrázva táncolnak az égő lámpások körül.
Nagy csöndesség van. Péter kitátotta a száját s habzsolta a kedves
hópelyheket.
– Csak essetek, csak hulljatok, soha el ne álljatok, apró csillagai az
égnek, kenyere a szegény embernek, – mormogá Péter, s gázolt a
legnagyobb hóban, hogy könnyebben elhitethesse magával, hogy mindenütt
ilyen vastagon áll. Ez jól esett neki.
Esztergályos ur háza a temető mellett állt. Este nyolc órakor már valami
száz főnyi lapátos gárda várta a főparancsnok megjelenését. Vigan
beszélgettek a hózivatarban. Voltak ott öreg emberek, kikről nem
lehetett tudni, hogy szakálluk a hótól-e vagy a kortól oly fehér? Mind
ugy beszéltek a hóról, mint valami mennyei mannáról, melyet azon mód meg
lehet enni. De mégse: egyik átváltoztatta meleg szobává, a másik
kocsonyává, a harmadik pálinkává. A havat le se rázták magukról. Ki
tenné azt? Meg kell becsülni. Az Isten nem hiába változtatja át az esőt
hóvá.
Esztergályos ur, a lapátos hadsereg vezére, megjelent és számba vette
embereit.
– Éjjeli munka dupla lénung. Koponyánkint nyolcvan krajcár. Kik vannak
itt a régiek közül?
Péter jelentkezett.
– Maga husz emberrel a Nemzeti Szinház elé megy. Egy-kettő, mars!
Péter vállra vetette lapátját s elindult csapatja élén, mint alvezér.
Nagyszerü förgetegen törte keresztül magát a karaván. Szivük ugrált
örömében. Reggelig eltart a história, s ők az éjjeli munkát még a rá
következő napon is folytathatják.
A hatalmas, kivilágitott, oszlopos palota előtt állt a jól táplált
portás, sarkig érő prémes bundájában, s kegyesen fogadta a hókaparók
köszönését, a mint ott előtte munkába állottak. A lóvasut sineiről
tisztitották a havat, s nagy kupacokba gyömöszölték. Péter intézkedett,
felügyelt és dolgozott. A villámos lámpák hosszu fekete árnyékot
vetettek a vakitóan fehér földre… egyszerre csak Péternek egy ragyogó
tárgy ötlik a szemébe.
Üveg? Először a lapát hegyivel piszkálta. Aztán fölvette, megtörülte s a
tenyerébe fektette.
– Arany, – suttogá.
A lámpáshoz lépett, s jól megnézte a ragyogó fémdarabot.
– Aranynak kell lenni. Más nem lehet. Nincs gazdája. Azaz van: én.
Körülnézett és a zsebébe csusztatta. Társai azt hihették, hogy
szivarvéget talált.
– Virginia? – kérdé egy teljesen elrekedt kolléga.
– Kuba, – mondá Péter, s magában jót nevetett a félrevezetett atyafin.
Aztán elgondolkozott, hogy tulajdonképp miért nem hagyta helyben a
virginiát, mikor az az aranynak mindegy.
Éppen a szinlap alatt kapargatott. Föltekintett, s olvasta, hogy mit
adtak aznap: _A jóslat_, száz aranynyal jutalmazott vigjáték, irta
_Csiky Gergely_.
Péternek egyszerre megvillant az eszében:
– Bizonyosan ez az ur veszitette el azt az aranyat. Vajjon köteles
vagyok-e neki visszaadni, vagy nem?
Kis ideig gondolkozott.
– Eh, elvégre marad neki még kilencvenkilenc aranya.
De mégis nagy szeget ütött fejébe a dolog. Az arany többé nem gazdátlan
jószág. Kétségtelen, hogy Csiky Gergely uré. Odalépett a barátságos
portáshoz.
– Tekintetes ur, gazdag ember a Csiky ur?
A portás behuzta magát a nagytekintélyü bundába s szólt:
– Jómódu ember. Sok szindarabját adjuk.
– Mikor fizették ki neki azt a száz aranyat? – folytatá Péter, s a
szinlapra bökött.
– Már régen, több mint tiz esztendeje.
(Hogy lehet az? – gondolá Péter. – Akkor mindjárt elveszitette vagy várt
vele a mai napig?)
– Hol fizették ki neki az aranyakat? – kérdé tovább a portást.
– Az Akadémiában.
– Hol van az?
– A Ferenc József-téren.
(Ahán, gondolá Péter, hát a közben veszitette el, miközben onnan idejött
e szinházhoz.)
– Hol lakik Csiky Gergely?
– A Szentkirályi- és Sándor-utca sarkán.
– Köszönöm, tekintetes ur, szives fölvilágositásait.
Ezzel Péter tovább kaparta a havat. Most már tudta Csiky lakását. Ha
nagyon furdalni találja a lelkiismeret, fölkeresheti őt. A szinházi
publikum elvonult, a fényes kapukat becsukták s ők sötétségben dolgoztak
tovább. A lóvasut utolsó kocsijai elrobogtak. Ekkor megjelent
Esztergályos ur s kijelentette, hogy abbahagyhatják, reggel négy óráig
nem lesz semmi dolog.
Kivonultak a temető mellett álló házikó elé s ott Esztergályos ur
kifizette őket. Péter szépen megköszönte s aztán megkérdezte
Esztergályos uramat:
– Sok pénz-e egy arany?
– Ki micsodás. Ha huszfrankos, akkor tiz forintot ér, ha tizfrankos,
akkor csak öt forint. Mi köze magának hozzá?
Péter nem mondta meg, hanem sietett a legelső lámpás alá. Kincsének
közepére szépen ki volt verve a _20-as_ szám. Tiz forintja van! A mit
talált. És nyolcvan krajcárja! A mit megkeresett. A kétféle pénzt, a
vakszerencse ajándékát és a munka jutalmát külön-külön zsebbe tette s
hazafelé indult… Igen ám, de a hótakaritásban elgémberedett cimborák
unszolására betért egy jól fütött kávémérésbe, a hol egyik forró grog a
másik után következett. „Ugy se érdemes lefeküdni, mondák, hisz négykor
munkába állunk.“ Péter nem győzte a könnyelmüségüket bámulni. Egész
keresményüket eliszszák a boldogtalanok. Ő, – az egészen más. Neki egy
arany van a zsebében. Ő teheti. Csak lett volna bátorsága fölváltani. De
előbb meg kell beszélni a dolgot a feleségével. A mig a nyolcvan
krajcárból tartott, addig iddogált és eddegélt… aztán mosolyogva
kászolódott. Ezek a szegény ördögök azt hiszik, hogy neki egy krajcárja
sincs. Gunyosan bucsuzott tőlük s kezét a világért ki nem vette volna
abból a zsebéből, melyben az aranyat titkolta. Két forint téli kendőre
az asszonynak, ötven krajcár keztyü, három forint házbér, három forint
szén… Sohse volt ilyen ur életében. (Csiky ur talán följelentette a
rendőrségnek, hogy elvesztett egy aranyat?) Egy forint ötven a kosztra,
lesz meleg tüdő és pacal, fehér kenyér… (Annálfogva a rendőrség szemmel
tart minden embert, a ki aranyat vált.) De talán jobb lesz tormás
debreceni kolbász, s egy félfont paprikás szalonna. (Kinél váltja be?
Hisz elfogják biztosan, akárhova megy vele.)… Miféle gazdag ember lehet
az az Akadémia, a ki egyszerre száz aranyat tud kifizetni? Bizonyosan ő
maga veri. Ráösmernek, hogy ez az Akadémia aranya. Börtönbe jut. Örökös
szégyen… A felesége elhagyja, Esztergályos ur leveszi róla a kezét…
Minek is neki az arany? Ha igy tart a havazás, ő egész télen elél. Ha
fölváltja az aranyat, az is csak elfogy, s utána még rosszabb lesz. Az
arany nem szegény embernek való. Az nyilván a gazdag emberek krajcárja.
Ép’ akkora is. Hisz igy a szegény embernek még istenes dolga van. A hol
ő elkölt egy krajcárt, ott a gazdag ember elkölt tiz forintot. Nehéz
kenyér, nem irigylem. Tizszer annyi havat kell neki lapátolni, hogy
annyit keressen, mint én…
Ily gondolatok közt elhaladt a lakása mellett, ki a Városligetbe. A tó
vékony jégkérgén a lapát nyelével lyukat ütött s az aranyat
beeresztette… Nagyot sóhajtott utána, mert ezzel a jég alá ment a
nagykendő, a házbér, a debreceni, a szalonna, mind azon a kis lyukon…
Hajnali négykor pedig ujra ott kapargatott a Nemzeti Szinház előtt s
csak egy dolog bántotta: hátha Csiky ur mind a száz aranyat elvesztette
s ő többiekkel szemben gyöngébb lesz?
Ments meg, uram, minden szegény embert az aranyaktól és a kisértésektől.


KELEMEN ÉS PATTANTYUS.
Még a nap ki se bukott a Hargita fenyőerdős gerince mögül, még összes
sugarai csak a Hargitán tul fekvő Csikszéket ragyogták be s az innen
fekvő Udvarhelyszéknek semmi se jutott, mikor Kelemen András megrázta a
fiát s rászólt:
– Talpra legény! Ideje, hogy induljunk.
Benedek, a fiu, nagyot nyujtózott, ásitott is éppen akkorát, aztán fogta
a fejszéjét s az apja után igazodott. Az apja pedig az erdők felé vette
utját.
Történt ez a dolog Kápolnás-Oláhfaluban, a Székelyföldön, akkor, a
mikor.
Ehhez hasonló dolog történt ugyanazon a reggelen
Szentegyházas-Oláhfaluban, mely éppen tőszomszédságában feküdt a
másiknak. Csakhogy az utóbbiban Pattantyus Lázár keltette fel az ő
szerelmes fiát, a Dávidot.
Fát döngetni ment a két apa a havasra, de nem együtt, hanem külön-külön,
mindegyik a maga fiával.
Miközben Kelemen Andorás a fát döntögetné, megjelenik nagy orditással
egy fene erős medve. András gazda láthatott már effélét, mert nem nagyon
mutatkozott rajta az ijedtség. Hanem inkább hamarjában megolvasta, hogy
hányan vannak az ő segitségére.
A számlálás igy ütött ki: Egy székely meg a fejszéje, az két ember. A
fia meg a fejszéje, ez is két ember. Vannak tehát négyen. A medve
ellenben csak maga van. Igy a támadás nem lenne gavalléros dolog. Hadd
menjen!
A medvét azonban a számolás tudományába nem avatta bele tisztelendő
Konta Ferenc s a barom támadásra indult. Éhes lehetett a szegény feje.
Kelemen Andorás megnyalta mind a két tenyerét s beleigazitotta a
fejszenyelet. A fiának is oda szólt:
– Kerülj hátra!
Mikor a medve két lábra állt, hogy emberrel emberhez illő módon bánjon,
Kelemen orron ütötte a fejszével. A medve megrázta a fejét s át akarta
nyalábolni a székelyt, de ekkor Benedek ugy vágta kupán hátulról, hogy
egyszerre megfordult. Csak éppen hogy azt nem mondta: Tessék? Csak ezt
várta Kelemen: ő is viszontag nyakszirten sujtá a vadállatot.
A medve tántorogni kezdett, mintha berugott volna, majd négykézlábra
kecmeredett s lassu léptekkel elinalt. De a Kelemen-familia már
vérszemet kapott. A medve kikezdett velük, hadd lakoljon. Előlük ugyan
el nem viszi a bőrét. Tiz kemény ezüsttallért fognak ők azért kapni a
királybiróságtól.
Utól is érték a lassan cammogó állatot, Szentegyházas-Oláhfalu
erdejében, egy tisztáson, a hol Pattantyus Lázár meg a fia javában
örültek annak, hogy milyen tisztességtudó szelid egy medvére akadtak.
Két fejszecsapásra ugy lefeküdt, hogy azt se mondta: Mihály bá! – Látta
a helyzetet mindjárt Kelemen uram, s oda érve szóla:
– No, nem messze futott a medve.
– Honnan tudja kend, hogy mekkorát futott? – kérdé Pattantyus.
– Mivel hogy ott voltam, a hol kezdte a futást, – felelt Kelemen.
– Látta is?
– Ütöttem is.
– De nem nagyon.
– Csak agyon.
– Nem lehet az.
– Lehetni tán nem lehet, de ugy van. Hányat ütöttek kietek rá? – kérdé
Kelemen.
– Münk eppeg hogy kettőt, – felelt hirtelen a Dávid, – én a tulsó felin,
édesapám meg innenről.
– Nohát nézzétek meg, öt ütésnek kell azon az állaton lenni.
Megnézték, ugy is volt.
– A mi igaz, az igaz; én csalfaságból nem élek, – e szókkal adta meg
magát Pattantyus.
– A medve tehát az enyém? – szól Kelemen.
– Nem a’. Kietek kezdték, én bevégeztem. Azé a medve, a ki agyonüti, nem
azé, a ki aszongya neki, hogy jó napot kivánok.
– Ugyan komé! Én meg csak azt mondom, hogy az a medve tőlem és fiam
Benedektől olyan három ütést kapott, hogy idáig magától is megdöglött
volna. Kietek csak az utolsó perceit zavarták meg neki azzal a
dorongolással.
– Fiam Dávid, mutasd meg ujjasodat.
Pattantyus Dávid fölvette a földről szétrongyolt ujjasát, s oda tartotta
Kelemen uram elé, mondván:
– Ugy támadt rám a medve, mint a veszett ördög. Látja kend az ujjasomon.
– Dávid öcsém, máskor ha a medvének adod a zekédet, hogy marcangolja
szét, legyen annyi bátorságod, hogy maradj benne te is, – felelt
rendületlen nyugalommal Kelemen.
– Hisz benne voltam! – kiáltott indulatosan Dávid.
– Hiszi a prikulics. Hát mutass csak egy karcolást a bőrödön!
– Hát a szivemet bizony nem hasitotta ki, – dörmögött Dávid és
félreállt.
– No ugy-e, hogy a hajad szála se görbült meg? A medve széttépte a
zekédet halálos kínjában, aztán fölfordult. Kietek pedig agyonverték
döglött korában.
– Elég a szóból, – kiáltott Pattantyus, – majd igazságot mér a dulló.
– Meg a királybiró, – tóditá Kelemen.
– De elmegyek én még Guber Márton uramig is.
– Én is ott leszek akkor.
– Tehát pörre megy a dolog.
– Arra, halálig.
– Itéletnapig.
– Jó. Addig pedig a medve közös jószág.
– Az.
– Tehátlan vigyük haza.
Levágtak két nagy bokrot, a vadállatot rája kötözték, s ugy vontatták
szép lassan, csöndes beszélgetés közt a faluba, be egyenesen a dulló
házába, a hogy akkor még a szolgabirót hivták.
Éppen etették a dulló négy kutyáját. Nagy medvefogó, hosszufogu, erős,
éhes ebek voltak, melyek a vadszagtól nekibőszülve, pokoli csaholással a
medvére vetették magukat s egy szempillantás alatt izekre szaggatták. A
négy székely a tornácra menekült a veszedelem elől.
– Komé, megevék vala a medvét, – szólt némi meghatottsággal Kelemen.
– Meg, a bestelelküek, az én szép medvémet.
– Már mint az enyémet, – veté ellene Kelemen.
– Még most se akarja elismerni, hogy én öltem meg?
– Tán kend azt hiszi, hogy a medvével a jussomat is megevék a kutyák?
Nem ugy van a’! – kiáltott Kelemen.
– Tehát a pört sem ették meg?
– Nem. Megkezdtük, be kell annak fejeződnie. Ha egyszer pör, hadd legyen
pör.
Kezet fogtak egymással, annak jeléül, hogy szavukat adták a pör
folytatására.
– Eb a ki abbahagyja.
Ezzel a mondással erősitették meg a szerződést.