Elbeszélések és tárcák - 01

Rákosi Viktor Munkái
x. kötet
ELBESZÉLÉSEK ÉS TÁRCÁK
Rákosi Viktor Munkái
X
ELBESZÉLÉSEK ÉS TÁRCÁK
BUDAPEST MDCCCCIV
VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.
RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET R.-T.
Rákosi Viktor
ELBESZÉLÉSEK ÉS TÁRCÁK
BUDAPEST MDCCCCIV
VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.
RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET R.-T.
AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL


TARASZOVICS REGGELE.
Förtelmes, vizes, hideg októberi est volt és a zenélő kisasszonyok
elkésve, fázva érkeztek a Palermo-kávéházba. Bresztler ur, az elhizott,
de szigoru arcu tulajdonos, a pénztár mellett ült, egy hordóban
senyvedő, nagy beteg pálma alatt (melynek szerepe volt a kávéháznak
Palermo-jelleget adni) s a kasszában trónoló kisasszonynak pikáns
megjegyzéseket suttogott az érkezőkre. A kisasszony a kockacukrot
rendezte s annak jeléül, hogy jól mulat a gazda megjegyzésein, hófehér
fogait vicsorgatta.
Öt-hat átázott, párolgó ember lépett be, lerázta magáról a vizet, kezet
fogott Bresztlerrel és billiárdozni kezdett.
– Mind itt vannak a lányok? – kérdé a gazda.
– A kis Bencze-lány hiányzik még.
– Már megint késik? Azért csak kezdjék el.
Egy hosszu, szeplős kisasszony megkopogtatta a hegedüjét, fent a dobogón
élére állt a női zenekarnak és megkezdődött valami vontatott, unott,
gépies muzsikálás. Mintha rég elfelejtették volna a melódiát, s csak
most keresnék, találgatnák, taktusról-taktusra. A lányok szórakozottan
tekintgettek szerteszét, s pillantásokat váltottak a vendégekkel. Senki
sem figyelt a zenére, legföljebb a vörös szalagokkal diszitett fehér
ruhába öltözött lányok csoportját méltatta egy-egy pillantásra.
– Maga ugyan jókor jön, – mordult rá a gazda egy vézna testü, sápadt,
feketeszemü lányra, a ki éppen belépett az ajtón.
A lány zavartan megállt. Ijedtnek látszott. Nyitott száján sebesen járt
ki és be a lélekzet.
– Ne… ne haragudjék, Bresztler ur… kérem szépen… ugy siettem…
– Haragudni? Miért haragudnám? Sohse haragszom, most se… csak egyszerüen
elküldöm magát.
– Ne… ne tegye, kérem, Bresztler ur, hisz én mindent elkövetek, hogy meg
legyen elégedve. De lássa, az édesanyám beteg…
Mindezt lassu, szintelen mormogással mondta.
– Tegnap is beteg volt?
– Tegnap is, tegnapelőtt is, régóta… és nem akartam addig eljönni
hazulról, mig meg nem győződtem róla, hogy jobban van.
Ott állt, sápadtan, lesujtva és remegve nézett a hatalmas emberre, a
kenyéradójára. Bresztler ur ekkor egy uj vendéget üdvözölt, a kis lány
pedig nesztelen léptekkel hátrasietett, a kártyaszoba mellé, hol gyorsan
ledobálta viseltes öltözetét, s magára vette a rabruhát… a fehéret a
piros szalagokkal.
Kevés vendég volt. A gyalázatos idő több izben boszus megjegyzéseket
csalt ki Bresztler urból, a ki végre is leült valakivel piketirozni.
Mikor a zene szünetelt, a lányok elszéledtek a kávéházban, csak a kis
Bencze-lány maradt fönn a dobogón, s vágyakozva tekintett ki a
párázattól homályos utcára. Ha ő már ott lehetne! Milyen kéjjel szaladna
a csatakos utcán hazafelé!
Bresztler hirtelen összedobta a kártyát és fölugrott. Egy kövér,
bikanyaku, aranyláncos, tele-gyürüzött ember lépett be a kávéházba.
Bresztler eléje sietett. Kezet nem nyujtott neki, de mélyen, alázatosan
meghajolt előtte. Ez a Bresztler mindenkit ismert. Azelőtt detektiv
volt, de feleségül vett egy hölgyet, a kinek Moszkvában dalcsarnoka
volt, ebből, meg az ezzel összefüggő üzletekből szép vagyont szerzett
magának. Ezen nyitották meg a Palermo-kávéházat.
Ha Bresztler valakit ugy fogadott, mint a most belépő barnaképü, apró
feketeszemü idegent, az csak gazdag ember lehetett. És egy gazdag ember,
ilyen komisz időben, itt a Palermoban, valóságos istenáldása volt.
Bresztler biztosra vette, hogy az egymaga biztositja a _losungot_, a mi
alatt az egynapi kiadások értendők. És ha az idegen nem volna erre
hajlandó, gyöngéden, tapintatosan taszitani kell ebben az irányban.
Bresztler mély hódolata már számitás volt: az idegen lássa, hogy őt igen
nagy urnak tartják, s ne merjen snaszul költekezni.
A pincérek lerántották a jól táplált idegenről a kaucsuk-esőköpenyeget,
miközben Bresztlernek volt ideje mindenkinek megmondani, hogy ez
Taraszovics Vazul, a leggazdagabb szerb disznókereskedő, s – tette hozzá
kissé halkabban, mert ez már hazugság volt – a szerb királyi család
rokona.
Bresztler egy intésére a női zenekar azonnal játszani kezdett,
Taraszovics meg figyelmesen szemlélte és hallgatta őket. A pincérek és a
gazda tiszteletteljes távolságból várták a parancsait.
Taraszovics a pecsétnyomó gyürüjével kopogott az asztalon. Bresztler
maga rohant oda.
– Valami jó pálinkát adjon.
Nem kupicával, hanem egy alacsony pohos üveggel tettek eléje s külön
ezüst tálcán egy arany sávokkal befuttatott izletes pohárkát.
Taraszovics ivott s miközben az óralánca csecsebecséivel játszott, a
zenekart mustrálta.
A nóta véget ért. A lányok, kacér mosolyukat Taraszovics felé irányozva,
hetykén lépkedtek le az emelvényről és ugy intézték, hogy a mint
szétszéledtek, mind az érdekes idegen előtt vonultak el. Taraszovics
csak pödörte a kis fekete bajuszát.
… Csak a kis Bencze-lány maradt a dobogón s vágyakozva tekintett ki a
piszkos párázattól homályos utcára. Ha ő már ott lehetne! Milyen kéjjel
szaladna a csatakos utcán hazafelé!…
Az eső egyhangu locsolással verte a nagy ablakot és Bencze Margit
elfordult onnan. Nagy fekete szemeit fáradtan hordozta körül a
kávéházban. Taraszovics a bajuszát pödörte, összehuzta a szemöldeit s
nézte a leányt. Miért nem megy ez is arra, a merre a többiek, azon a
széles, kitaposott országuton?…
Ujra megverte az asztalt a nagy gyürüjével.
– Egy üveg pezsgőt!
Élénk mozgás és izgatottság mutatkozott a kávéházban. Bresztler a kezeit
dörzsölte. A nap meg van mentve. Jobban, mint gondolta.
Taraszovics a habzó itallal teletöltött egy hattyunyaku poharat.
– Ezt vigyék oda annak a búsuló kis lánynak s hivják ide vendégemül.
Bencze Margit, mikor a pincér eléje tartotta a pezsgőt, bámulva nézett
az ismeretlenre.
– Ne tréfáljon velem, Lajos. Bizonyára másnak küldte.
– Nem, kisasszony, magának.
– Mondja meg, hogy én nem szoktam az ilyesmihez.
Bresztler ur sasszemei azonnal észrevették, hogy baj van. Odasietett.
– Ostoba béka, – szólt fojtott, de izgatott hangon, – mindent el akar
rontani? Hisz ez magának kötelessége. A szerződésben van. A rongyos
hegedüléséért nem fizetném…
A lány elsápadt.
– Épp most viseli magát ilyen ostobául, mikor ugyis annyi van a rovásán?
A lány szó nélkül elvette a poharat és kiitta a pezsgőt.
– Menjen, menjen, nem látja, hogy néz ide az a rác, – unszolta
Bresztler.
Mint egy fáradt madár, leeresztett szárnyakkal, ugy jött le Margit a
dobogóról s akadozó léptekkel közeledett Taraszovics felé. A lányok
összeröffentek és dühös vagy irigy pillantásokat vetettek feléje. Margit
köszönt és leült Taraszovics asztalához.
A rác, a ki már akkor egy üveg pezsgőn tul volt, kivörösödött arccal
várta.
– Éhes, vagy szomjas? Mit parancsol? – kérdé.
– Köszönöm, semmit.
– De pezsgőt csak iszik velem?
Margit látta, hogy Bresztler összevont szemöldökei alól éles tekintetet
lövel rá.
– Iszom.
Taraszovics egyszerre két üveg pezsgőt hozatott. A karmesternő
megkopogtatta hegedüjét, Margit fölugrott és futva, mintha menekülne,
rohant vissza a helyére. Ráhajolt a hegedüjére… Szemei megteltek
könynyel… a hurok rezgésének odabent a hegedüben valami fájdalmas
visszhangja kelt, mintha ott sirna, jajgatna, sóhajtozna valaki.
A rác nem vette le róla tekintetét s e közben Bresztler urat is itatta,
a ki előtte állva, kissé lehajolva mormogott egyet és mást a lányról…
hogy jó családból való… büszke és becsületes… szóval, a mik egy
tőkepénzest még jobban fölingerelhetnek.
Hja, Bresztler ur nagyon ügyes, tapasztalt ember volt.
Taraszovics közelebb ült a zenekarhoz, egy kis fülkébe s Bresztler oda
terelte a lányt, a ki hirtelen, mint a nyárfa egy szélroham alatt,
végigremegett egész testében. Taraszovics megsimogatta a kezét.
– Nem vagyok én rossz ember, – szólott a rác halkan, áthajolva az
asztalon, – bőkezüen szórom szét mindenemet, a mim van. Soha senkinek se
vétettem, senkinek se ártottam. Maga nagyon megtetszett nekem, mert
olyan szomoru és elhagyottnak látszik. Szüksége van egy jóbarátra,
támogatóra? Rendelkezzék velem. Hű vagyok, mint a kutya, s a kinek
egyszer hűséget fogadtam, azt el nem hagyom.
Szemei lázban égve csüngtek a halovány arcon, lehellete, mint forró gőz,
folyta körül a lányt, a ki ugy ült ott s oly tekintettel nézett a
férfira, mintha egy szót sem értett volna a beszédjéből. Fülében a
hegedüből hangzó zokogás rezgett.
Az utcai ajtó egy kicsit kinyilt s félénken, nagy kendőbe burkolva, egy
bambaképü kis parasztleány jött be, nagy kiváncsian és megzavarodottan
tekintve szét a helyiségben. – Margit azonnal ott termett mellette.
– Kisasszony, tessék azonnal hazajönni, a házmesterné küldött, a
ténsasszony megint rosszul van.
Margit az öltözőbe rohant. Bresztler ur megcibálta a kis cseléd fülét,
megmondta neki, hogy ha még egyszer be mer ide jönni, bekisérteti a
rendőrrel, s aztán kipöndöritette az ajtón. Egy darabig behallatszott
még a nyöszörgése, aztán csend lett.
Bresztler ur Margit után sietett, a néptelen kártyaszobában megragadta.
– Csak nem akar itt hagyni?
– Anyám rosszul van.
– Margit, legyen esze, ne szalaszsza el a szerencséjét. Csak három óráig
maradjon. Becsületemre tovább nem kivánom. Elsején fölemelem tiz
forinttal a gázsiját.
– Ereszszen, az édesanyám rosszul van.
– Azonnal adok husz forint előleget… A jövője meg van alapitva… Értsen
meg, én nem kivánom, hogy letérjen a becsület ösvényéről, sőt
ellenkezőleg… Ma tisztába jöttem azzal, hogy mit kell magával csinálni…
Maga lesz a zenekarnak az a feltünően becsületes, rendkivül szerény és
szende tagja, a ki az ilyen nagy halakat, cápákat, mint a mai, horogra
csalja.
– Eresszen az anyámhoz! – hörögte a leány és viaskodni kezdett, de
Bresztler nem eresztette ki.
– Most két óra. Még egy órát maradjon. Ha nem, jó, többet ide be nem
teszi a lábát. Nézze, én már fölfedeztem az értékét. Mennyit kell még
piszkos kávéházakban nyomorognia, mig megint egy olyan napja lesz, mint
a mai… Jőjjön!
És a leány visszament. Taraszovics asztala tele volt pezsgős üvegekkel.
A barna férfi mámorosan nézett a halovány leányra. Melléje ült és
megfogta a kezét.
– Itt maradtál? – suttogá. – Elfogadsz pajtásodnak? Nesze ez a gyürü.
Kell az órám? Kell pénz? Felelj. Tudod, hol lakom? Hôtel Lisszabon.
A leány borzadva hallgatta, hogy a zsebébe csusztatott óra mily erősen
ver. Vagy tán a szive vergődött olyan hevesen? Az ujjaira huzott gyürük
drágakövei meg-megvillantak. Szerette volna letépni, eldobálni,
szeretett volna fölébredni, de nem tudott.
Az óra hármat ütött. Margit fölugrott, az órát, gyürüket az asztalra
dobálta.
– Ugy-e, eljösz? Ne feledd! Hôtel Lisszabon.
Margit a nyakába keritette az esőköpenyegét s kint termett az
éjszakában. Az óriási város mélyen aludt, még lélekzete se hallatszott.
Lassu mormogással csörgedezett az égből hullott viz, alá a piszkos
csatornába. Lábainak kopogását a nagy csöndben erősen visszaverték a
tulsó házsor falai… mintha ott is szaladt volna valaki, valami
láthatatlan árnyalak… a lány remegve nézett oda… Sehol senki, üres
minden… de a kopogás vele ment, követte, befordult, egyre gyorsabb lett.
Lélekzet nélkül állt meg a kapujok előtt. A kopogás megszünt. Az árny
elmaradt. Vagy megelőzte őt? Célhoz ért?
– Mi van az édesanyámmal?
A kapunyitó házmester az arcába világitott.
– A feleségem fönt van, – mondá lassu hangon és fölvilágitott a lépcsőn.
Mennyi emelet, mennyi lépcső! Istenem, mikor lesz vége! Végre az ajtójuk
előtt állt. Lassan benyit. Az asztalnál a házmesterné egy nagy kapcsos
könyvből olvas.
– Alszik? – suttogja halkan Margit.
– Meghalt, – felel az asszony, keresztet vet magára és tovább imádkozik.
Nagy hidegség töltötte el a lány szivét és szemére mintha homály
ereszkedett volna. A magány és a bizonytalanság talanság érzése volt ez.
Az utolsó kapocs szakadt el, mely őt a földhöz füzte. Hegyeken, az
erdőkben, a mély völgyekben, a sikságokon, a nagy tengerek hátán millió
meg millió ember él és ezek közt neki senkije sincs. A kis kutyakölykök
nyöszörögve simulnak a rossz időben anyjuk meleg testéhez. Az ő sorsa
rosszabb az állaténál. Óh, csak utolsó szavát fölfoghatta volna, óh,
csak végső leheletét beszivhatta volna, hidegülő kezének csupán utolsó
szoritását érezhette volna. De nem… ő ott ült a tivornya hősének rothadt
környezetében, a sülyedtség és romlottság gőzében, a pokol kezei
lefogták és ő neki nem volt ereje kiszakitani magát… mialatt az anyja
üvegesedő szemei keresték, viaszsárga ujjai tapogatták, s ajkai lánya
nevét suttogták…
Megrázkódott. Ledobta magáról a zsibbadtságot. Kinyitotta az ablakot, ki
hallgatott az utcára. Mintha az iménti kopogásra figyelt volna. Talán a
halál futott vele versenyt a néptelen utcákon? És megelőzte? Összehuzta
a szemeit. Nézett le a sötétségbe. Talán a halál ott lent áll valami
sötét szögletben és vár?
A lány a nagy, végtelen, átláthatatlan homály felé terjesztette karjait
és intett.
Azután elment hazulról. Ujra rohant a vizes utcákon. És kacagott a
fordulónál, mikor ujra hallotta a láthatatlan árnyalak kopogását.
Hahaha! A halál ujra vele van.
A Hôtel Lisszabon portása nem csodálkozott, mikor becsengetett és
Taraszovicsot kereste.
– A nagyságos ur várja. Első emelet, nyolcadik ajtó.
Utána nézett.
– Milyen fiatal, milyen fehér!
És ledült aludni.
Hajnalodott. A vámsorompók felől tompa dübörgéssel megindult az
eleségszállitó nehéz kocsik hosszu sora. A kapuk egymásután nyiltak ki.
A pálinkamérések is megvilágosodtak. A kültelkekről özönlöttek be az
épitő napszámosok. Tejes kocsik robogtak szanaszét. A bérkocsisok
elfoglalták állomáshelyüket. A nagy város lassan ébredt. Az ablakok
egymásután kinyiltak, a takaritás megkezdődött. A nagy bérházakban a
cselédek élénk mozgást fejtettek ki s puffogatás közt porolták a
szőnyegeket. A varrólányok és masamódok tömege, mint a tavasznak egy
elkésett hulláma, nyomult a külvárosokból a belváros felé. A
hivatalnokok is megjelentek és csöndesen ballagtak a büróba.
Teljes reggel volt. Mindenki fölébredt. Minden ajtó, minden ablak
megnyilt, a felhők kettészakadtak, s az őszi verőfény sárga szinbe
boritotta a várost.
Azután dél lett, s a harangok zúgva hivták ebédelni azokat a szerencsés
embereket, a kiknek van mit enniök.
De Taraszovics nem ébredt föl. Taraszovics ajtaja és ablaka nem nyilt
ki. Taraszovicsot az őszi verőfény nem melegitette föl. Taraszovics nem
hallotta a déli harangszót.
És nem fogja hallani soha. Meghalt. Szivében markolatig ült egy hosszu
kés.
*
Mikor a reporter jelentette az esetet a szerkesztőnek, hozzátette:
– Tudja-e szerkesztő ur, hogy ennek a lánynak az éjjel halt meg az
anyja, s az anyja holttestétől ment a hôtelbe, a szeretőjéhez.
– Ilyenek a nők, barátom, – mondá a szerkesztő elmélázva. – Hát nem
okosan tettem, hogy agglegény maradtam?


A TOLVAJ.
A vihar megrázott egy gyönge kis almafát, az egyik almát leszakitotta s
az a porba hullott. A porba, rothadt és férges almák közé. A férgek őt
is megrohanták… de ő megmaradt egészségesnek.
Ez Antalnak a története. Együgyü allegória, mely, ha tetszik, hát lehet
háromkötetes regény, de minthogy muszáj, hát lesz tárca.
Mint mondám, Antalnak hivják. Ott született, hol Budapest még falu: a
kültelkeken. Egy rozzant putri volt a szülőháza, a szomszédban lakó
hóhér és sintér gyermekei voltak játszótársai, a kikkel akasztósdit meg
kutyanyuzósdit játszott. A barátság szilárd volt közöttük mindaddig, a
mig a hóhér gyermekei egy napon föl nem akasztották és meg nem nyúzták
Antal kedvenc kutyáját, ezen mutatván meg, hogy ők az apjuk két
mesterségét egyesiteni és összekapcsolni tudják. De Antalnak nem
tetszett a műmutatvány, melynek az ő kutyája áldozatul esett. Elverte az
apró hóhérokat ugy, hogy többé szó sem lehetett kibékülésről, a minek
Antal csak örült, mert a bakógyerekek ugy is nagyon fönhordták az
orrukat, mióta az apjuk Spangát fölakasztotta.
De az apja meglátta, hogyan vitézkedik a gyerek s gondolta, hogy ezzel
az erővel az dolgozni is tudna. Minek egye hiába azt a kevés kenyeret, a
mi odahaza akad? Azt a kevés kenyeret, mely már teljesen fogytán volt.
Mert az apa, egy szegény szedő, kidőlt a harcban, melyet a nyomda
ólombetüivel, ez apró gyilkos szörnyetegekkel folytatott s betegen
hentergett a házban s ha jobban volt, a ház előtt.
Ez volt a vihar, mely az almát leszakitotta… suszterinasnak adták.
Került egy olyan istentelen emberhez, a ki még vasár- és ünnepnapokon is
káromkodott. Őt azonban tekintet nélkül a kalendáriumra megverte.
A káromkodásba még csak belenyugodott volna, mert az többnyire a
szenteknek szólt, igazitsák el azok; de a veréssel nem tudott
megbarátkozni, mert az direkt hozzá volt intézve, a mit már csak a
keletkezett fájdalmas daganatok következtében sem lehetett
kétségbevonni.
Az az egy vigasza volt, hogy a verésből, – akármennyi légyen az, – mégis
bizonyára csak fél porció esik rá, a másik felét inastársa viseli, a kin
a gazda szintén gyakorta próbálgatta a lábszij erejét.
Ez egy vén inas volt, a ki Antal inasságának már első két hetében
legénynyé üttetett s igy ő hamar elveszité nyomoruságának társát, a
kivel eddig együtt mutogatott fügét (suba alatt) a goromba gazdának.
Az uj legény azzal körvonalozta a kettejük közt immár hirtelen beállt
rangkülönbséget, hogy minden ok nélkül nyakon törölte Antalt; ez
magyarázatnak elég kézzelfogható volt, de Antalnak nem ment a fejébe,
hogy elnyomottból egyszerre minden átmenet nélkül elnyomó legyen s a
nyaklevest megkontrázta egy tele csirizes tállal, melytől ugy leragadt a
legény szeme, mint a fiatal macskáé.
Ez a merénylet, mely a suszterlegény-kar tekintélyét mélyen sértette,
azt vonta maga után, hogy Antalt elcsapták. Az öreg legény azonban
utóljára kedvére elverte. Antal fölrugta az alacsony asztalt, mely körül
a „kerek asztal“ szurtos lovagjai ültek s a nagy zavarban elmenekült.
Mezitláb volt, kalaptalanul, ingujjban, ugy szaladt egyenesen haza,
utközben minden fájdalma dacára sem feledkezvén meg szivarvégekből egy
teljes kollekciót összeállitani.
Odahaza senki. A „putriur“ (ad normam: háziur) kihordatta Antal
családját, mert nem tudott fizetni. Azok eltüntek a nagy város
forgatagában; a szomszédok semmit se tudtak róluk. A ház üres, a telek
puszta; a hóhér udvarán csak ugy üvöltöttek az összefogdosott kutyák,
mint máskor. Ez maradt meg csupán a régi emlékek közül. Beesteledett.
Antal dideregni kezdett. Az ingujj nem igen állta a tavasz hidegét. Mért
van annak az urnak ott majdnem bokáig érő kabátja, neki meg nincs? Aztán
az a huszár milyen kényesen feszit hosszu csizmáiban, ebből neki három
pár cipő telnék, aztán mezitláb van. Az igaz, hogy ha megkérdezték
volna, mégis csak azt a tarajos, pöngő sarkantyut választotta volna!
Hát még a kardot! Addig nem is fázott, mig a huszár a sarkon be nem
fordult, de aztán megint csak szerényebb igényeket formált, kabátokhoz,
cipőkhöz.
A mig fázott, azzal mulatott, hogy nézte azokat, a kik nem fáznak.
Egyszerre csak föllépett a gyomor s jelentette, hogy ő szeretne enni.
Antal gondolta magában, hogy majd a szemeit eteti meg. Kis kocsmák körül
ólálkodott s belesett az ablakon. A gyomra azt morogta, hogy ezzel ő nem
elégszik meg. Egy-egy kinyiló ajtó némi ételszagban részesité az orrát;
a gyomornak még ez sem volt elég. Akkor került a sor a szájra:
egymásután gyujtott rá a szivarvégekre s nemsokára olyan émelygés fogta
el, hogy a gyomor szédelegve korgá: elég.
Igy ütött ki a vacsora. Éjjeli szállásul a hôtelek közül
legalkalmasabbnak mutatkozott az összekötő vasuti hid alatt kinálkozó
lakosztály. Oda ment. A hôtel tömve volt idegenekkel. Azért jutott neki
is egy kő s szomszédul egy csirkefogó.
Letelepedett, a csirkefogó mellé huzódva, s igy melegitették egymást. Az
eső csöpörgött, csúf idő volt „odakint“ s ők sajnálták a szegény
embereket, a kinek nem jutott ilyen jó „hidalj“.
– Csak olyan éhes ne volnék! – sóhajtá Antal.
– Hát mért nem lopsz? – felelé Gavroche, a lakótárs.
– Lopni? Mi az?
Gavroche bámuló tekintetet akart vetni Antalra, de a sötétben ugy sem
látta őt s azért nem is vesződött a bámuló tekintettel.
– Ugy lop az ember, – magyarázá oktatólag, – ha például elveszem
valakitől azt, a mi nem az enyém.
– Szabad ez?
– Hogyne! Ha egy gazdag péknek van ötszáz kenyere, abból én elvehetek
egyet, neki még marad elég. Ő ugy sem eszi meg azokat, hanem eladja, én
pedig megeszem, másképp meghalok éhen. Csak nem halhatok meg éhen?
Ebben Antal igazat adott neki. Meg is bánta rögtön, hogy ő nem lopott
egy kenyeret.
– Te, hát aztán hol lakik az a gazdag pék, a kinek ötszáz kenyere van?
– Bolond. Olyiknak még több is van. Mit tudom én, hogy melyiknek
mennyije van?
– Hát aztán csak kenyeret lehet lopni?
– Szamár. Mindent.
– De csak a gazdag pékektől?
– Mindenkitől, a kinek az van, a mi neked nincs.
Antal azzal az elhatározással aludt el, hogy ő másnap lopni fog.
Tanitója, Gavroche, adott neki reggel egy jó darab kenyeret, azt megette
s azzal Antal bucsut vett tőle.
– Hová?
– Megyek lopni.
– De hová?
– Majd utbaigazitanak a jó emberek.
– Szamár. Ne szólj senkinek, másképp becsuknak. Aztán gyere ide vissza.
Ez szöget ütött Antal fejébe.
És lopott. Egy alacsony földszintes ház néptelen udvarába lopózott. Ott
egypár vánkos és kendő hevert, szellőzött a napon. Hirtelen egymásra
hajlitotta, fölkapta az egész csomót, s meg sem állt az összekötő vasuti
hidig. Ott letette Gavroche elé. Kibontották. Egy _három esztendős kis
gyerek aludta benne mély és egészséges álmát_. Antal a füle tövét
vakarta.
– Mi bajod?
– Ez… ez… az én öcsém!
– Ha, ha, ha… elloptad a tulajdon öcsédet?
– De vissza is viszem… most már tudom, hol lakik az apám.
– Ohó atyafi, a vánkosokat itt kell hagynod.
– Azt nem teszem, – felelé büszkén Antal, – mert az a _miénk_.
– Adod ide?
– Hát ez a te mesterséged? Ez tesz annyit, hogy „lopni“?
Ezzel ugy rugta meg Gavrochet, hogy a Duna széléig gurult. Öcscsét pedig
fölkapta a vánkosokkal s haza rohant… A kicsike még otthon is aludt; de
Antal nagyon fölébredt, teljesen kinyiltak a szemei.
Ez egy igaz történet. Micsoda kéz emelhette föl azt az almát a rothadtak
közül?


A MIT A LAXENBURGI FÁK SUTTOGNAK.
Eladó királykisasszony van a háznál.
Az óperencián tulról eljön a kreolarcu deli királyfi leánynézőbe.
Elmondá, hogy tisztelteti apámuram fölségedet, adná ide nekem a lányát
hites feleségül.
Az öreg király megcsókolja, megöleli, asztalához ülteti a messze ország
királyfiát, aztán aszondja neki, majd beszélünk mi még arról öcsém.
Nagy lakomát csap az öreg király tiszteletére a királyfinak. Törik a
pecsenye alatt az asztal, csurog a szinmézsárga aszubor.
A király jobbján ül a királyfi, issza a legjavát a jó bornak, kapja a
legjobb falatjait a pecsenyének.
Hencidától Boncidáig folyt a lé, meg lé; nagy áldomást ittak s ugyancsak
koccintgatták az ezüst-billikomokat.
Széles jó kedve támadt a királyfinak, két marék aranyat szórt az
ételhordók közé s pertut kinált az öreg király fiának.
Megtetszett a legény az öreg királynak, megveregette vállát s egy kis
keresztet akasztott a mellére, a minek az nagyon megörült.
– Köszönöm, felséges ipam, majd édesapám ád felségednek kétakkorát érte;
mikor beszéljük meg már a dolgot?
– Lassan a testtel. Előbb még utaznod kell az országomban, hadd lásd
azokat és hadd lássanak azok téged. Tudod, itt most mindenki arról
beszél, hogy odaadjam-e neked a leányomat, pedig csak én vagyok az apja;
vannak aztán emberek, a kik százezrek helyett tanakodnak ezen, ezeket
ugy hivják, hogy: _ujság_. Vigyázz, hogy megtessél nekik. És most
indulj. Nekem akkora országom van, hogy nem győztem uralkodással, s
kényelmesebbnek tartottam két részre osztani. Az okos embereket és a
szamarakat is egyformán elosztottam a két ország közt, hogy igazgassák
azokat; csak az a baj, hogy mindegyik ország népe azt hiszi, hogy az ő
igazgatói szamarak. Látogasd meg mind a két országot, s még csak arra
figyelmeztetlek, hogy ha jól tudsz kártyázni, menj el tulsó országomban
a nemzeti kaszinóba, annyit nyerhetsz, hogy papádnak egy hónapi apanázst
megspórolsz.
És fölkészüle az utra a deli királyfi; de előbb bucsuzóra ment a
szépséges királykisasszonyhoz, ki éppen a kis ponnilováról szállt le s
egy füzfavessző héját hántogatta. Térdre ereszkedett előtte s szóla:
– Tépd el óh királyleány a füzfavesszőt s hajitsd a földre, nem méltó az
arra, hogy kis kezeid suhogtassák. Im adom helyette ezt az aranygombos
elefántcsont-nyelü lovagostort. Ha lesz egy nap, melyen egyetlen egyszer
sem jutok eszedbe, azt a napot követő napon vedd elő a vesszőt, szaggasd
szét s hajitsd a porba, mert akkor érdemes osztozni iménti nyomorultabb
társa sorsában.
Vevé a királykisasszony a lovagostort s szende mosolygás fakadt az
ajkán; a királyfi pedig lóra pattant s eltávozott fényes kiséretével.
A kettős ország népei figyelemmel kisérték minden lépését. Tisztelettel
és rokonszenvvel fogadták őt mindenfelé; megnézett mindent, a mit
megnézni érdemes, s a kinek tetszett, megláthatta őt, s megtetszett
mindenkinek.
Udvarában áll az öreg király, s családi pipáját szivja. A toronyőr
lovascsapat közeledését jelzi, az öreg király beviteti a pipáját s
kihivatja a lányát.
Helyes volt az intézkedés: a csapat a leánynéző királyfi kisérete volt,
mely urával élén csakhamar bekanyarodott az udvarra.
A királyfi leszökik a lóról s féltérdre bocsátkozik.
– A lovagostor? – susogja.
– Jó gondját viseltem, – viszonzá mosolyogva a királykisasszony, utána
az öreg király, végül dobogó szivvel a királyfi.
Egy rakás termen keresztül haladtak, végre megérkeztek a királyleány
szobájának ajtajához. Az aranyos fölnyitotta az ajtót s hátrafordult:
– Pszt! lábujjhegyen, föl ne ébredjen a kis Ilona!
(„Micsoda Ilona?“ – dörmögé a király.)
A mint a szobában voltak, a kicsike a szögletben álló kis bölcsőhöz fut,
s ringatni kezdi. „Pszt! Még alszik!“
A királyfi oda lopózik nagy óvatossággal a bölcsőhöz, bele néz, hát,
uramfia, San Ildefonso ne hagyj el, ott látja lovagostorát szép selyem
pólyába pakkolva, az arany gombon egy pici horgolt fékető.
– Ejnye, fölébresztették a kicsikémet! Bizonyosan éhes a szegény. Kérem,
hagyjanak magamra, mert még nincs elválasztva.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– Sajnállak öcsém! de hát látod, hogy gyerek! Szürethez két esztendőre
szivesen látlak, lovagostor nélkül!
(1883.)


EGY KŐ NAPLÓJA.
Tudja az Isten, mi voltam én azelőtt, tán ősvilági lény, tán a földbe
temetett növény, – nem emlékszem semmire. Tény az, hogy egy napon arra
ébredtem, hogy kő vagyok. Kői öntudatom fölébredt bennem. Impozáns
kőcsaládnak képeztem egy csekély részét. Családunk óriási masszákban
terjedt szét mindenfelé. Le a föld mélyébe, föl a föld szinén tul
magasra emelkedénk. Kemény, szilárd és összetartó család volt,
mondhatom. Gátat vetett mindennek, s nem tudta helyéből elpusztitani
semmi. A vizáradatot, mely falvakat pusztitott el utjából, mi
megállitottuk rohanásában, s az emberek ezrei hátunkra rohantak, hova
nem érhetett utánuk a halál karja. Ösmerve erőnket, az emberek óriási
várat épitettek hegyibénk, sőt városok roppant terhét is megbirtuk.
*
Mindez nem volt elég nekik. Egy napon égető kín nyilalt át a kőcsaládon.