Elbeszélések és tárcák - 04

Total number of words is 3972
Total number of unique words is 2082
30.7 of words are in the 2000 most common words
43.2 of words are in the 5000 most common words
49.6 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
kezdve emelt fővel s egész nyiltan csinálta a dolgot. Nagy hire
futamodott és messze földről jöttek bámulni őt.
Hogy a szamár általában mégis buta állat, kitünik abból, hogy vizhordó
kollégái sohse jöttek rá a társuk által élvezett kiváltságra s
egyetlenegy se tett kisérletet annak elnyerésére.
A másik történet szintén szamárról szól s szinhelye Abony. Egy
szódavizgyárosnak volt egy okos szamara, mely mellé kocsis se kellett.
Kis kocsiját telerakták szikvizes üvegekkel, azzal a tulajdonos
megsimogatta, meghuzogatta a füleit, hogy figyelmét fölébreszsze s aztán
belekiáltott:
– Obláth!
Erre a csacsi elindult – egyenesen az Obláth boltjába. Itt Obláth, a
kereskedő, leszedte a maga szikviz-porcióját, meghuzta a csacsi füleit s
belekiáltotta:
– Slézinger!
A bölcs szamár ment kocsijával egyenesen Slézingerhez, a ki szintén
levette az őt megillető szódarészt. Ha azonban Slézinger meg akarta a
csacsit tréfálni s azt mondta neki, hogy „Obláth“, akkor az megvetőleg
hátranézett és nem mozdult. Azt kellett neki mondani, hogy „Kovács“, –
ekkor elindult és visszament a gazdájához.
Gyermekkoromban vett az apám nekünk is egy szamarat, mely a meghalt ukki
vak koldusé volt. Ez az ismert jókedvü adakozók háza előtt megállt s nem
ment tovább, akárhogy vertük is. Csak akkor indult el, ha valaki kijött
a házból s odaállt a kordély mellé. A csacsi nyilván igy kombinált: „Ez
az, a ki kihozta az alamizsnát, most mehetek tovább.“
Zseni Imre halasi birtokosnak volt két szép pejlova, azokon szokott a
tanyára járni. Zseninek az volt a szokása, hogy a mint a városból kifelé
kocsizott, minden befelé jövő parasztemberrel megállt diskurálni, akár
volt fagy, akár nem, akár pusztitottak a hernyók, akár nem. Igy egy óra
helyett három óra alatt értek ki a tanyára. A lovak pedig annyira
hozzászoktak, hogy a mint egy gyalog ember köszönt Zseninek, tüstént
maguktól megállottak.
Nagyon untatta ez a dolog a Jóska kocsist, a ki egyáltalán nem volt
kiváncsi a halasi gazdák belső dolgaira, ellenben nagyon érdekelte őt a
bogárszemü Panna, a ki a Zseni-tanya fölvirágzását söpréssel és
mosogatással segitette elő.
Egy izben azután maga kocsikázott ki a tanyára. Gazdája a városban
maradt.
Jön egy ember, süvegéhez nyul… abban a pillanatban a Jóska ugy odasuhint
a lovak nyaka közé, hogy azok mint a szélvész robogtak tovább. Jön egy
másik gyalogember, a mint a lovakkal egy irányba ér s ezek már megállni
készülnek: csitt-csatt, hangzik hátukon a Jóska ostora s vágtatva
rohantak odább. A hány gyalogember elhaladt mellettük, a lovak
valamennyiért verést kaptak s nemcsak meg nem állhattak, de sőt
veszettül kellett nekik rohanniok a tanyáig. Másnap Jóska ujra a
gazdájával kocsizott a tanyára. Jön az első gyalogember, a lovak már
messziről hegyezték rá a fülüket. A mint pedig közel ér s Zsenire
ráköszönti a szerencsés jónapot: a lovak nagyot rántottak a kocsin s
szágudani kezdettek. Jön a második gyalogos, Zseni már nyitja a száját,
az ember fogja a kalapját, mikor a lovak nagyot ugranak és ragadják
magukkal a kocsit.
– Te Jóska, mi bajuk ezeknek a lovaknak? – kérdi végre Zseni dühösen.
– Nem tudom, kérem, talán nem szeretik a parasztembert.
Denique attól kezdve Zseni Imre nem diskurálhatott kocsiról, – ezekkel a
lovakkal. Eladta a lovait is mérgiben, a helyett, hogy egy olyan Jóskát
fogadott volna, a kinek nincs Pannája.
Sokat hallottunk a tordai okos malacról. Pedig ennek nincs is valami
érdekes históriája.
Tordán a kocsi elgázolt egy malacot, mely az ut közepén hevert és
sehogyse akart fölkelni.
A kapitány a malactulajdonost igy utasitotta el kártéritési keresetével:
„Egy tordai malacnak lehetne annyi esze, hogy a kocsi elől kitérjen.“
Azóta mondják: okos, mint a tordai malac.


A LEGNAGYOBB HUMORISTA.
Mikor a sárga, beteges, őszi nap lebukott a hegyek mögé, s minden tárgy
egyszerre elveszitette az árnyékát, hogy lassan-lassan belemerüljön az
éj egyetlen, óriási árnyékába: én is fölkeltem a gyepről, s elhajitottam
a vastag könyvet kezemből.
Hát nem fogom már sohase megtalálni a legnagyobb humoristát?
Könyvtárakat összeolvastam már, s az irodalomtörténet tanitásai alapján
lázasan kutattam. Elolvastam azokat, kiket már koruk megkoszoruzott;
elolvastam azokat, a kiket csak az utókor fedezett föl. Fölhajhásztam
még azokat az irókat is, a kiket se koruk nem méltányolt, se az utókor
föl nem ásott. A nagyok után következtek a kicsinyek. Az egyikre
ráillett az iskola tanitása szerint megalkotott humorista-mérték, a
másikra nem; a kire nem illett rá, abban rendesen több élvezetet
találtam. Ez megzavart kutatásaimban. Egyéni benyomásaim ellentétben
álltak az irodalomtörténeti és a közfelfogással. A megsebzett Mercutio
végső szavaira láttam érzékenyen elpityeredni a közönséget; engemet
égettek e szók és hasogattak, de egy csepp könnyet se tudtak soha
kisajtolni szememből… Hallottam röhögni a karzatot Lear kis bolondjának
mondásain… Ekkor kicsordultak a könnyeim.
Ki itt a tökéletlen?
A szinész?
Az iró?
A közönség?
Én?
Egyik kérdésre se tudtam megfelelni. Kétségbeestem. Tüzbe a könyvekkel.
Fölhagyok a kutatással: más témát választok doktori értekezésem számára.
Lassan fölballagtam a kertből, melyet megterhelt agyvelőm benépesitett
az irókkal, kik hónapok óta éjjel-nappal, uton-utfélen foglalkoztattak.
Ott dulakodtak a sötétben, lárma, nevetés, káromkodás, jajszavak közt.
Én bünösnek éreztem magamat. Fölbolygattam őket, a nélkül, hogy sikerült
volna a kérdést megoldanom. Mint mikor az akadémia pályázatot hirdet s
aztán senkinek se adja ki a jutalmat.
Minek is vágtam a fejszémet ilyen óriási fába?
A mint a világos folyosóra léptem, a zavaros látományok egyszerre
megszüntek. Agárkutyám fölemelte a fejét s búsan nézett rám, mintha
osztoznék levertségemben. Neki is megvolt a maga szomorusága: itt az
ősz, elhullottak a legyek s ezzel megszünt az ő legfőbb szórakozása: a
légy után való kapkodás.
A szobalány elém lépett.
– Tessék kérem a dolgozószobába menni, egy pap várja.
Besiettem. Egy halványképü, kórházszagu katolikus pap ült iróasztalomnál
s Doré illusztrált bibliájában lapozgatott. Fölkelt.
– Van szerencsém magam bemutatni, én Sima Kristóf vagyok, a szent
Bertalan-kórháznak harminc év óta lelkésze.
– Örvendek. Mivel szolgálhatok?
– Némi irodalmi munkásságomat óhajtanám bemutatni.
– Tisztelendő ur működik az irodalom terén?
– Igenis, a mennyire időm engedi.
– Sok dolga van?
– Óh, nagyon sok. A kórházban ezernél több beteg fekszik s naponkint
öt-hat temetésem van. Őszszel és télen jóformán reggeltől estig temetek.
– S mikor ir?
– Éjjel.
– Sokat dolgozott már?
– Tessék, itt van több évi munkám gyümölcse.
S a szoba közepén levő asztalról egy hatalmas csomagot oda állitott
elém, az iróasztalra. Megnéztem a külső cimet. Szép, gömbölyü betükkel
ez volt a csomagra irva:
_Bohózatok és vig beszélyek._
Hogyan! Ez az ember, a ki évek óta a _Cirkumdederunt me_ szivszaggató
dallamánál egyebet nem hall, a ki özvegyek és árvák koporsó körüli
jajgatásai közt tölti napjait, a ki örökké kórház és temető közt
vándorol, a kinek mindennap lépteit szakadatlanul egy halott követi, a
ki mindig könnyes szemeket, fekete ruhákat, halottakat és haldoklókat
lát, rothadást szagol: ez az ember bohózatokat és víg beszélyeket ir.
Megfogtam a kezét s őszintén, melegen megszoritottam.
– Uram, – szólék, – _ön a legnagyobb humorista_, a kivel eddig életemben
találkoztam.
Bámulva nézett rám.
– De kérem, hisz még nem is olvasta el műveimet, – szólt.
– Nem is fogom elolvasni.
Erre még jobban elbámult.
– Miért nem fogja elolvasni? – kérdé némileg sértődötten.
– Ezzel a csomaggal ön a halált, a megsemmisülést, a végső szomoruságot,
melynek körében életét hivatásszerüleg töltötte, egyszerre megfosztotta
fenségétől, tragikumától s leszállitotta a köznapi dolgok közé, a hová
valók. Mert elvégre mindennap százezren halnak meg s mindenki meghal. A
világbiró Halál hatalmas szárnyaival nem tudta önt fölemelni, sőt
földiebbé, idevalóbbá tette, mint valaha. Érti?
A legnagyobb humorista szótlanul fogta a kalapját s elment. Én pedig
bevontam ablakom függönyét, mert mintha kerti szellemeim haragosan
néztek volna be: nem voltak megelégedve a pályázat eredményével.


A TENGER.
A multkor egy társasággal hajóra szálltunk Fiumében, hogy
Lussin-Piccolóba vitorlázzunk. Egy darabig nézegettük magunkat a tenger
sima tükrében, de a nagy többség hamar elunta magát és kártyázni
óhajtott. Ezt a gyógyithatatlan hazai betegséget a magyar ember
mindenhová magával viszi.
Meghivták a kapitányt is, a ki szintén magyar ember volt.
– Köszönöm, én csak a szárazföldön szoktam kártyázni. A hajómon soha.
– Nem öli meg az unalom?
– Az unalom? Ezt egy valódi tengerész nem ismeri.
– Hát mivel foglalkozik?
– Különös kérdés. A tengerrel.
A szárazföldi emberek összemosolyogtak.
– Engedjen meg, kapitány ur, – felelt egy királyi alügyész, – de én nem
értem, hogyan lehet a tengert érdekesnek vagy nagyszerünek találni.
– Én a tengert nem találom sem nagyszerünek, sem érdekesnek. Ilyen
szürke kifejezések nem illenek az én érzelmeimhez. Én a tengert imádom
és remegek tőle.
– Ezt még kevésbbé értjük, – szólt bele egy földbirtokos.
Ekkor keveredtem bele én is.
– Ez, uraim, semmi más, mint a vén tengeri farkas örök lenézése a
szárazföldi patkányok iránt. A tengerészek – ugy-e kapitány? – már azt
is gyávaságnak tekintik, hogy mi a szilárd földet választottuk
lakóhelyünkül. Pedig nem lakhatik mindenki a földgömb nagy ingóságán,
muszáj az ingatlanon is embereknek lakni. Ne vessenek meg bennünket
olyan nagyon. Elvégre a föld és a tenger testvérek.
A kapitány különösen, novellisztikusan szólva: sötéten mosolygott. Szeme
a messzeségben merengett, s tekintete mintegy simogatta a viz felületét.
– Testvérek? – szólt végre egy kis gondolkozás után. – Nem,
uraim, a föld és a tenger nem testvérek, hanem ellenségek. A
legkérlelhetetlenebb, a legádázabb ellenségek.
Megsimogatta a homlokát és lassu hangon folytatta:
– Minden, a mi a szárazföldön él, a tengerben meghal. Minden, a mi a
tengerben él, a szárazföldre huzva meghal. Micsoda óriási ellentét ez!
Van-e még egy ilyen a földön? Micsoda elenyésző dolgok ehhez képest a
földön levő ellentétek: a hegy és a sikság, az éjjel és a nappal, a nyár
és a tél… silányság.
A tenger konok, makacs, legyőzhetetlen, félelmes ellenfél. Erősebb, mint
a szárazföld. Ha az egész szárazföldet belehordjuk a tengerbe, meg sem
látszik, egy ujjal sem lesz magasabb… Ellenben, ha egy még szunnyadó
természeti erő, vagy valami uj csillag vonzó ereje e nagy vizeket
kiemelné medrükből és rázuditaná a szárazra: micsoda óriási pusztulás
lenne abból. Az emberi civilizáció nyomtalanul eltünnék, s Európából
talán csak a Mont-Blanc obszervatóriumának őre maradna meg.
Ilyen hatalmas ellenség a tenger… a föld nem tudna ilyen rohamot
intézni… ha belerobogna, önmagát elpusztitaná, a tenger pedig megmaradna
olyannak, a milyen most.
A kapitány kinyujtotta a jobb kezét.
– Nézzétek! Nem olyan-e, mint egy hanyattfekvő, alvó szörnyeteg. Hogy
emelkedik rettenetes melle, a mint lélekzetet vesz. Az óriás pihen, de
lát, hall és érez mindent, a mi rajta történik. Ki tudja, nem fáj-e neki
az a hosszu barázda, a melyet hajónk vág rajta? Nézzétek milyen nehezen
tud összezárulni mögöttünk… Háromszáz lépésnyire nyulik a hajó nyomán…
Ültetek-e már a tengerparton és bámultátok-e órákon keresztül a tengert?
A mint a hullám lassan gurul felétek és végül fölcsap… Az óriás lesben
áll és nyujtogatja felétek hideg csápjait… huzna le magával a hüvös
mélységbe… Óh, ez borzalmas!
Hát mikor elveszti türelmét és dühödt nyargalással jön a szárazföld
ellen. Micsoda küzdelem ez! Attila és Napoleon ha szembeszállnának
egymással, ez csak béka-egérharc lenne ehhez képest. És az ostromlott
föld nyugodtan állja, bár minden ízében megremeg a csapásoktól, hogy a
tenger vizes körmeivel szaggassa a testét. Tudja jól, hogy az évezredes
ellenség másnapra elcsitul és engedelmesen fogja nyaldosni a tegnapi
sebek helyét.
Félelmes és gonosz a tenger, uraim, de becsületes. Nem csal meg soha,
mindig őszinte.
A föld? Az olyan változékony, mint az asszony. Még alig élveztük a nyár
melegét és gazdag lombjait, már megcsap az ősz hideg szele, s mikor meg
jól esnék az őszi verőfény, már leszáll a hideg köd, s utána a zöld
mezőket betakarja a hólepel. A föld meghal és ujra születik, mint az
ember… a tenger nem hal meg soha, örökké él, örökké változatlan,
egyforma… A tenger épp ilyen volt, mikor Karthagó büszke hajóit hordozta
hátán, ilyen volt, mikor Xerxes seregei átkeltek rajta. Talán ezek a
hullámok emelték a perzsa gályákat, a melyek most is a mi hajónk
oldalához simulnak. Hol vannak az akkori emberek?… Az Akropolis romjai
beszélnek azokról az időkről valamit… De a tenger, mely látta és
hordozta őket, itt van alattunk… Ő köt minket össze az elmult
századokkal, évezredekkel… Hát nem ez a végtelenség, az örökkévalóság
eszméje?
Micsoda hitvány dolog az a föld! Hogy ölik, zuzzák, elnyomják, tapossák
egymást az emberek. Százféle nemzet, százféle vallás, ezerféle érdek
szétszaggatja őket.
A tenger összetart és egyet érez. Egyforma mindenütt. Az Atlanti-óceán
vizcseppjei ugyanazt a nyomást érzik, a melyet az Adriai-tenger
vizcseppjei éreznek. Egyiknek sincs rosszabb dolga, mint a másiknak. A
cseppek gurulnak le-föl, egyszer a fekete mélységbe, egyszer a
verőfényes vizszinre… egyszer a Quarneróban ragyognak, egyszer India
partjait nyaldossák… de egyiknek sincs mit irigyelnie a másiktól…
*
A kapitány elhallgatott. Mély csönd volt. Az alkony párás szürkülete
szállt a fedélzetre.
– Beláthatják, uraim, hogy én a tengeren nem játszhatom bácskaias
kalábert, – szólt mosolyogva a társasághoz.
Mi sem játszottunk.


A TENGER MUNKÁSAI.
Minden gyermeknek vannak kalandos álmai s hánynak álmai tévednek a
tengerész-élet viharos világába! A fél-gyermek és fél-ifju, ki keveset
tud, de annál többet sejt és képzel, élénk rokonszenvet érez e pálya
iránt, melyen ismeretlen világokba, ismeretlen szelid és vad népek közé
eljut az ember, sok tarka-barkaságot lát és képzelete még a
veszedelmeket is oly bájjal ruházza föl, hogy szinte rajongva szeretne
azokkal megküzdeni. Igy keletkeznek az apró Robinsonok, kik elutaznak
nagy titokban a szomszéd faluig, s erősen készülnek „szigetet“
alapitani, mig a husz krajcár zsebpénz fogyatéka, vagy a papa gyors keze
visszatérésre nem kényszeriti őket „sivár“ otthonukba, a zsarnok szülei
házba, melyet gyermekkorában annyira nem tud megbecsülni s a mint aztán
az első lépést teszi az életben, visszasír utána minden porcikája. Még
az apai pipaszár barátságtalan működésére is édes emlékként gondolunk
vissza, pedig akkor, hajh, akkor a szomszédék Dadus gyereke előtt
fogadkoztunk, hogy a kutban elemésztjük magunkat, vagy elbujdosunk a
mindszenti gödrökbe, mert „apussal nem lehet kitartani“… De hova
ragadtál, apai pipaszár!… Én is tengerésznek készültem éretlen eszemmel,
mert azt láttam utazó könyveimből, ifjusági elbeszélésekből, hogy ott
kedves hőseinknek soha egy hajuk szála sem görbül meg. Becsületes
tengerésznek készültem, mindaddig, mig Jókai _Kalózkirálya_ kezembe nem
akadt. Ekkor beláttam, hogy mégis csak jobb élet a – tengeri rablóké s
valami félesztendeig kalóznak készültem. E könyv rendkivüli varázszsal
volt rám. Majdnem kivülről betanultam s mikor pajtásaimmal verekedtünk,
mindenkit egy-egy rablónévvel ruháztam föl. Skudamore, Skyrme, Moodi,
Asphlant képezték csapatomat s én voltam maga Roberts Barthelemy, a
kalóz-király. Tisztességesen dulakodtunk s mi kalózok temérdek vadalmát
és vadkörtét zsákmányoltunk. Ez a korszak kétségkivül gyermekkoromnak
_legsavanyubb_ emlékei közé tartozik.
*
A rokonszenvnek egy csirája azóta mindig megvolt szivemben e romantikus
pálya iránt. A legelső, a legmohóbban elnyelt, a legfogékonyabb ifju
lélek által élvezett olvasmányok hatását nem tudták eltörölni a komoly
tudományok, a szükségesek erős tanulása, professzorok okos igéi, s a mik
ezekre következtek: az élet küzdelmei. És ez a rokonszenv nimbust font
azok feje köré, a kikkel, hadi tengerészekkel, most odalent Triesztben
megismerkedtem: a tenger munkásaival. Ezekről az emberekről akarok
egypár sort irni.
*
Hallgatag, komoly férfiak. Sokat tanultak és sokat tudnak. Olyan
iskolákat végeztek, melyekből nem lehet tudatlanul kikerülni, mert addig
ki nem kerül, mig a szükséges tudományok a kisujjában nincsenek. Az
iskolában való „átcsuszás“ ismeretlen. Mikor kilép, mindent tud, a mit
tudni kell, pedig ez a „minden“ rengeteg sokat jelent, s hozzá nem elég
azt betanulni, hanem önállóan kell mellette gondolkozni, az anyagot
elméjében földolgozni, elrendezni, másképp egy konfuzus fő lesz, melyben
minden ujabb tudomány csak a khaoszt növeli, s mikor ismereteinek
gyakorlati kivitelére kerül a sor, akkor az eredmény egy nagy csütörtök.
Pedig egy ilyen csütörtök százak életébe kerülhet, mikor a legfontosabb,
az elhatározó pillanatban következik be. Mert a hajószörny
meghunyászkodó, engedelmes egy lény, mig tudnak vele bánni, de a
legkisebb hiba, habozás, tévedés: és ő megtagadja a szolgálatot s az
szörnyü, mikor ez a rémitő erő szembe száll a tudatlanság gyöngeségével,
s azt mondja, hogy nem. De a tengerészek nem ismernek habozást.
Elhatározottak, mint egy Napoleon, s valódi tudósok. Egy huszéves kadet
vezetett engem végig a „Tegetthoff“-on, s egy óra alatt a legérdekesebb
modorban, mutatványokkal, előadást tartott nekem a csillagászatból,
fizikából, mechanikából, ágyutanból, a vitorlák kezeléséből, a
golyószórók tudományából s minden kérdésemre a legvilágosabb feleletet
adta. Végül még Beethovenről, Wagnerről és Liszt Ferencről
beszélgettünk, s azzal fejezte be, hogy Zola Emilt nem szereti. Csupa
rokonszenv volt a fiu, napbarnitotta arcával, nyilt tekintetével s
könnyed magatartásával… Mikor elmentem, egy matrózzal egy korsó
édesvizet hozatott, s megöntözte virágait, halkan fütyörészve egy olasz
népdalt.
*
Mert költői kedélyü, ábrándos fiuk ám ők nagyon! A nyugodt tenger
végtelensége filozóffá s csöndes ábrándozóvá teszi őket; a viharos
tenger vad borzalmai fantáziájukat gyujtják lángra, s az ezer alakban
leselkedő veszedelmek leküzdése férfiui önbizalmukat s bátorságukat
növeli nagyra. Imádják a tengert, hogy is ne imádnák, mikor éjszakákon
át abból egy második égboltozat csillagai remegnek feléjük, s ők két ég
között usznak az ürben. Ez az ő gyönyörüségük. Szerelmük a hajóé, ez az
ő hazájuk, az ő családjuk, mely messze idegen tengereken meghordozza
őket, honnan a haza és a család olyan távol. Tenger és hajó, ez a kettő
tölti be lelküket, ezek osztoznak szerelmükön: a földi szerelem egy
nőért való rajongás, s annak boldogsága ismeretlen előttük. A _mézzé
vált tenger_ boldogsága, s a _méreggé vált tenger_ boldogtalansága
ritkán édesiti, ritkán keseriti meg ajkaikat. Mert majdnem coelibátus
alá vannak vetve. Száz közül egy jut ahhoz, hogy megházasodhassék. S
mikor ez az egy ajkához emeli az _arany poharat_, akkor kiragadtatik az
édes otthonból, a frissen rakott fészekből, elnyeli őt a hajó, s elviszi
őt a tenger, s kétszer nyilik a narancsfa virága, mire az amerikai
partokról visszatér… s az asszony ingatag.


AZ EZREDES.
A minap Balaton-Füredre utaztam, s hogy oda juthassak, a déli vasut
reggel hét órakor induló vonatán utaztam el.
Mikor a pályaudvar elé érkeztem, ugyanakkor robogott oda egy fiakker,
sok podgyászszal s egy marcona ezredessel. Az én kocsisom udvariasan
köszönt neki.
– Ki az? – kérdém.
– Steinbrück ezredes. Alatta szolgáltam. A legkegyetlenebb és
leggorombább katona.
Az ezredes stentori hangon kiáltott:
– Hordárok! Egy, kettő, három! Hamar szedjétek le a podgyászt.
Lerakodás közben egy ezüstpántokkal kivert sárga bőrkoffer a bakról a
földre zuhant.
– Szamár! Nem tud vigyázni? – mordult rá az ezredes. – Mars innen,
ügyesebb embert kérek.
Egy ujabb hordár rohant elő, a sipkáját letette a földre, s nagy
alázattal kezdte behurcolni a többiekkel a táskákat, skatulyákat,
köpenyeget, kardot.
Az ezredes botra támaszkodva, végignézte, s aztán kifizette a
fiakkerest. Hogy mennyire imponált a fickónak, kitünt abból, hogy az a
pénzt meg se merte számlálni (hallatlan egy pesti fiakkerestől),
alázatosan köszönt s elhajtott.
Ezután az ezredes két-három embert egyszerüen félreháritva utjából, a
pénztárhoz lépett s elsőosztályu jegyet váltott Siófokra. Majd az
étterembe ment.
– Adjon friss kiflit és szilvóriumot, de ne olyan komiszat, mint a
multkor, mert kiöntöm az ablakon.
A pincér szaladt s az ezredes falatozni kezdett. A pincér rettegve várta
a kritikát, mely bizonyosan kedvező volt, mert az ezredes elhallgatta.
Elsőt csengettek s az ezredes a vasuti szolgák őrült szalutálása közt
kivonult a perronra. Ugy látszik, sokat szokott erre utazni. Ő azonnal a
kalauzhoz lépett s rámordult, de hogy mit mondott neki, azt nem
hallottam.
– Egy elsőosztályu kupénk van csak, kérem, – felelt a kalauz, – s
ezredes ur csak abban az esetben lehet egyedül, ha nincs több
elsőosztályu utas.
– Slendriánság, spórolás, smucigság, – harsogott a kemény katona.
A konduktor vállat vont és sietett kinyitni azt a bizonyos sárgaszövetes
kupét, melybe én azonnal bevonultam. Utánam jött az ezredes, a ki egy
gyilkos pillantással majd kilóditott a tulsó ablakon. De figyelme
csakhamar a hordárok felé fordult, a kik két kézikofferrel és két
skatulyával közeledtek.
– Vigyázz! Ne nyomjátok szét! Föl ne forditsátok a skatulyákat!
A hordárok mély tisztelettel hozták be a holmit s az ezredes a
skatulyákat nagy óvatossággal elhelyezte az ülésen. Az egyik skatulyához
odahajolt és egy kis ideig hallgatózott. Aztán leült és rám nézett.
– Belém fog kötni, – gondolám.
Kinéztem az ablakon, egy olyan ember ábrázatával, a ki tudja, hogy a
legközelebbi jövőben egy ezredes beléje fog kötni.
A vonat elindult s pár perc mulva berobogott az alagut alá. A
sötétségben semmit se láttunk, de én hallottam az ezredes morgását.
Egyszer csak kitört:
– Mégis csak disznóság, hogy az alagutban nem gyujtanak lámpást.
E pillanatban kiértünk a világosságra.
– Bizony disznóság, – feleltem az ezredesnek.
És magamban hozzá gondoltam: Legalább most volna mit eloltani. De ezt
nem mondtam hangosan, mert a mennyire csak lehet, ápolom a hadsereg és a
polgárság közötti jó viszonyt.
Az ezredes, feleletemet hallva, mogorván és bizalmatlanul nézett rám,
mert a tiszta, reggeli verőfény oly vakitóan ragyogott be hozzánk, hogy
igazán komikusnak tetszhetett a vasuti lámpák meggyujtását sürgetni.
Majd levette az egyik skatulya tetejét: egy aranyos drótból font kis
kalickában kanári madár ugrált.
Én pedig elővettem egy szivart és rá készültem gyujtani.
– Ön rá akar gyujtani? – kérdé az ezredes.
– Azt hiszem, jogomban van, hisz ez dohányzószakasz. Itt fityegnek a
hamutartók. Különben, ha ezredes urat bántja a füst, én igen szivesen
lemondok.
– Bánt, – felelt ő kurtán, mire én, egy kissé sértődötten, eltettem a
szivart, de csak azért, mert – mint fentebb emlitém, – mindig ápolni
igyekszem a katonaság és a polgárság közötti jó viszonyt.
Ugy látszik, észrevette bámulásomat a fölött, hogy valaki ezredes létére
annyira férfiatlan legyen, hogy ne dohányozzék, mert egyszerre csak
megszólalt:
– Különben dohányos ember vagyok.
– Igazán? Akkor bizonyosan a szeme fáj, s a füst árt neki.
– Nem fáj az. Hanem én ma nem dohányozhatom, s olyankor nem
szenvedhetem, hogy más füstöljön.
Ez a goromba magyarázat még jobban sértett. De türelem; a fő a polgárság
és a katonaság közötti stb.
– Valami fogadalom veti tilalom alá a mai napot? – folytatám nagyon
nyájasan.
Az ezredes habozott egy darabig, aztán hirtelen kibökte:
– A feleségemhez utazom, Füredre, s ő nem szenvedheti a dohányszagot.
Már két napja koplalok.
A kegyetlen, goromba óriás egy araszszal kisebb lett előttem, mikor
nehéz sóhajjal e vallomást tette. Nagyon szenvedhetett.
– Hja, az asszonyok olyan szeszélyesek, – mondám még mindig nyájasan, –
több, mint kétszáz éve, hogy a dohányt Európába behozták, s az asszonyok
még mindig nem tudtak belenyugodni.
Az ezredes rám bámult; bizonyára szemtelenségnek tartotta
megjegyzésemet, de nem szólt rá semmit. A miből láttam, hogy ő is ápolni
igyekszik a többször emlitett jó viszonyt.
De mivel békés érzelmeim dacára a hadsereg kedvéért semmiféle jogomról
nem mondok le: átmentem a második osztályba szivarozni. Itt velem együtt
nyolcan szivaroztak, s igy a mulasztást rohamléptekkel pótolhattam.
Lepsénynél visszaültem. Az ezredes vizet hozatott, megitatta a kanárit,
kinyitotta a másik skatulyát is, s megöntözte a benne levő gyönyörü
rózsabokrétát is. Az óriás ujabb araszszal apadt. Ugy éreztem, hogy már
elsétálhatna a hónom alatt. A virágot is, a madarat is a feleségének
vitte.
Igy értünk Siófokra, hol az ezredest egy nyulánk, harmincnégy-harmincöt
éves szép asszony várta, a kinek Steinbrück szépen kezet csókolt s
karonfogva mentek a hajóállomásra. Semmi szó, semmi hang, az ezredes
csendes és engedelmes volt. A hordárok, kalauzok, vasuti és hajószolgák
azt tehették, a mit akartak.
A hajó hátulsó részén foglaltak helyet s én a szomszéd kajütből egy
rendkivül érdekes beszélgetést hallgattam ki köztük. Pedig csak a felét
hallottam. Az asszony hevesen, gyorsan beszélt valamit, de csak azt
értettem meg, a mit az ezredes rá felelt: Igy e:
– ??!!!!!
– De édesem…
– !!!!!?
– A mint maga parancsolja, édesem.
– !!!!!!!
– Higyje el, Bertám, hogy nekem sejtelmem se volt róla.
– !!!!!
– Ezer örömmel belenyugszom, angyalom.
Én tisztában voltam az ezredessel. Annyi bizonyos, hogy ha a
legközelebbi háboruban Steinbrück állana a hadsereg élén, nagy baj volna
a monarkiára nézve, ha az ellenséges hadsereg Steinbrücknét állitaná a
maga élére.


KÉT TESTVÉR.
Két férfi ül előttem a lámpássá szeliditett villám fehér fényében.
A testi nélkülözés, vagy talán a bánat, kék karikákat vont szemük körül;
de arcuk napbarnitott, viharvert, kemény.
Ez a két Broll-testvér, Károly és Zsigmond, transzváli burok, a kik ma
Budapesten óhajtanak annyi pénzt szerezni, hogy visszamehessenek
Afrikába harcolni.
Johannisburgban születtek, hollandi apától és német anyától. Mikor
kitört a háboru, ők is fegyvert fogtak s városuk kommandójával
elindultak a harctérre. Ez történt 1899 október tizenkettedikén.
Az egyik négy gyermeket, a másik ötöt hagyott otthon. S ott maradt a
város, tele asszonynyal, gyerekkel; s el-elmaradtak menetközben a
nagyterjedelmü tanyák, honnan csak a bur asszonyok intettek feléjük
bucsut. Az ő uraik is elvonultak már délfelé, a hóditó angolok ellen.
S megkezdődött a harc. A jól táplált, jól fizetett, jól öltözködött
pirosképü angol fiuk harca a nagyszakállu, mogorva, bibliaolvasó
afrikánusok ellen, kiket ez a falánk brit hatalom már századok óta
szorit egyre beljebb a sötét világrészbe.
A Tugela volt az első összeütközés szinhelye. S az aldershoti parádéra
nevelt tejfölösszáju tisztek mosolyogva vezették rohamra a sürü rendekbe
állitott impozáns ezredeket, melyek elgázolták a hindu lázadókat, az
afgán hegyi lakókat, megsemmisitették a zulukat, kiirtották az
asantikat, megtörték a mádi hatalmát és zászlójukat föltüzték Kartum
falára.
Ezek a roszbifen hizott világhóditó legionáriusok álltak ott szembe
(tele önbizalommal) ezekkel a földmivelő parasztemberekkel, a kik
rendetlen csapatokban, csöndes pipaszó mellett várták, hogy mikor kerül
puskázásra a sor.
S már az első ütközet jajkiáltással töltötte be a Hármas királyságot. A
bátor kis tisztecskék százával hullottak el, leteritve egy láthatatlan
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Elbeszélések és tárcák - 05
  • Parts
  • Elbeszélések és tárcák - 01
    Total number of words is 4025
    Total number of unique words is 1953
    32.4 of words are in the 2000 most common words
    46.2 of words are in the 5000 most common words
    53.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Elbeszélések és tárcák - 02
    Total number of words is 4094
    Total number of unique words is 1885
    32.7 of words are in the 2000 most common words
    45.3 of words are in the 5000 most common words
    51.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Elbeszélések és tárcák - 03
    Total number of words is 3920
    Total number of unique words is 2016
    31.2 of words are in the 2000 most common words
    43.9 of words are in the 5000 most common words
    49.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Elbeszélések és tárcák - 04
    Total number of words is 3972
    Total number of unique words is 2082
    30.7 of words are in the 2000 most common words
    43.2 of words are in the 5000 most common words
    49.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Elbeszélések és tárcák - 05
    Total number of words is 4056
    Total number of unique words is 2027
    31.3 of words are in the 2000 most common words
    43.3 of words are in the 5000 most common words
    48.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Elbeszélések és tárcák - 06
    Total number of words is 4001
    Total number of unique words is 2113
    30.2 of words are in the 2000 most common words
    42.2 of words are in the 5000 most common words
    49.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Elbeszélések és tárcák - 07
    Total number of words is 4148
    Total number of unique words is 1983
    34.0 of words are in the 2000 most common words
    47.3 of words are in the 5000 most common words
    54.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Elbeszélések és tárcák - 08
    Total number of words is 4088
    Total number of unique words is 1969
    32.4 of words are in the 2000 most common words
    45.3 of words are in the 5000 most common words
    51.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Elbeszélések és tárcák - 09
    Total number of words is 3980
    Total number of unique words is 2121
    29.3 of words are in the 2000 most common words
    41.8 of words are in the 5000 most common words
    48.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Elbeszélések és tárcák - 10
    Total number of words is 3973
    Total number of unique words is 2075
    30.1 of words are in the 2000 most common words
    43.3 of words are in the 5000 most common words
    50.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Elbeszélések és tárcák - 11
    Total number of words is 4051
    Total number of unique words is 2074
    30.5 of words are in the 2000 most common words
    43.0 of words are in the 5000 most common words
    48.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Elbeszélések és tárcák - 12
    Total number of words is 3938
    Total number of unique words is 2090
    29.9 of words are in the 2000 most common words
    42.0 of words are in the 5000 most common words
    47.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Elbeszélések és tárcák - 13
    Total number of words is 4059
    Total number of unique words is 1996
    31.2 of words are in the 2000 most common words
    44.0 of words are in the 5000 most common words
    49.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Elbeszélések és tárcák - 14
    Total number of words is 2274
    Total number of unique words is 1264
    33.1 of words are in the 2000 most common words
    46.1 of words are in the 5000 most common words
    52.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.