Elbeszélések és tárcák - 03

Estefelé hazajött a dulló Csik-Szeredából, hol a királybirónál volt
valamiféle ügyben. Kelemen és Pattantyus eléje terjesztették az ügyet. A
dulló figyelmesen meghallgatta a beszédet, s mondá:
– Tehát arról volna szó, hogy mely csapások lettek volna halálosak a
medvére nézve, az utóbbiak-e, vagy az előbbiek?
– Az a kérdés veleje, instáljuk az urat.
– Nem nehéz megmondani, csak előbb lássuk a medvét. Hol van?
– Részint a kutyák beleiben…
– Miféle kutyák?
– Megették a nemzetes ur kutyái.
– Mi a tatár! Hát akkor meg mit pörösködnek?
– Instálom, az igazságnak kell itt kisülnie. A medve maga mellékes, –
felelt Kelemen.
– De meg, – tette hozzá Pattantyus, – a királybiró azért csak kiadja a
tiz ezüsttallért, mert arra van elég tanunk, hogy a medve megölődött.
– De nem adja ám, mert be köll neki számolni a medve bőrével. Csak érte
adja ki a jutalmat.
A két székely egymásra nézett, megvakarta a fejét s rövid gondolkodás
után egyértelmüleg szóla:
– Hát ne legyen hasznunk. De az igazságnak ki kell derülnie.
– De értsék meg az okos szót! Nem derülhet ki.
– Már miért ne?
– Nincs olyan Isten a földön, a ki arra a kérdésre, hogy öt ütés közül
melyik ölte meg a medvét, meg tudna felelni. Ha csak itt nem fekszik
előttem a medve s egyenkint ki nem tapogatom, hogy melyik csapás hol
érte? Én csak tudom, azért vagyok dulló!
– A királybiró jobban tudja, azért ő királybiró.
– Guber Márton uram pedig legjobban tudja, azért ő Guber Márton.
(Ez a becsületes német ember, a ki a székelynek annyira imponál, nem
más, mint Erdély gubernátora, a kit a góbék sohse hivnak másképp, mint
Guber Mártonnak. Minden székelynek megvolt a joga, hogy odáig appeláljon
a pörös ügyeivel.)
– Jó, jó, addig pedig igyanak egy kis küküllőmenti fehér bort. Guber
Márton uram ráér még várni.
A góbék persze hogy nem vetették meg a szives kinálást.
Egyszer csak, ugy véletlenül, diskurálás közben, a dulló kihoz a
pipatóriumból egy gyönyörü, hajlós meggyfa-pipaszárat és dicsekedve
mutatja az atyafiaknak.
– Agyon lehetne vele vágni egy embert. Olyan erős, mint a kard. Sujtson
csak vele ide a tornác gerendájára.
Kelemen gazda fogja a meggyfapipaszárat s olyant suhintott vele a
gerendára, hogy csak ugy porzott. Utána megvizsgálták a szárat. Nem volt
annak semmi hibája.
– No Pattantyus gazda, próbálja meg kegyelmed is.
A következő percben már Pattantyus gazda sujtott vele, még pedig olyan
alaposan, hogy a szár hosszában kétfelé repedt.
– A ki áldója van a kend vaskezinek, tudja-e, hogy ezt a pipaszárat a
mult határigazitás alkalmával a turn-szeverini basától kaptam, a kinek a
török császár adta. Drága jószág az.
– Baj, baj, – felelt Pattantyus, – de hát nem magam vagyok a hibás.
Kelemen gazda kezdte.
– Micsoda? – kiáltott Kelemen. – A kinek a kezében elrepedt, az a
felelős. Mi közöm hozzá?
– Ugy van! – kiáltott a bölcs dulló, – valamint hogy mi köze a medvéhez?
Ekkor esett le az álla Kelemen uramnak.
– De a medvét én kezdtem ki, nemzetes uram, – szólt elvörösödve.
– A pipaszárat is.
– De azon nem látszott semmi.
– A medve is elszaladt, pedig már hiba esett benne.
Pattantyus megcsóválta a fejét, kétfelé törölte a bajuszát s szóla:
– Mi türés-tagadás benne, szomszéduram, ketten mesterkedtünk mi ugy a
pipaszárban, mint a medvében. Vállaljuk el közösen mind a kettőt. Ez jár
legközelebb az igazsághoz.
Kelemen elnevette magát, kezet fogott Pattantyussal és mondá:
– Vegyük ugy, mintha furulyáztunk volna. Én fujtam, kend meg
billegtette. Hasznunk is csak annyi van az egész medvevadászatból,
mintha furulyáztunk volna egyet. Igy ért véget a két oláhfalusi góbé
pöre.


NÉGY NEMZET.
Svájci barangolásaim alatt összebarátkoztam három fiatal emberrel. A
kompánia először egy szál franciából, egy vidám párisi fiuból állott, a
ki szörnyen unta magát a fizetőpincérek köztársaságában. Egy napon a
kalapját elfujta a szél, én megfogtam és udvarias meghajlással átadtam
neki. Ő még kecsesebb meghajlással köszönte meg és megkérdezte, merre
utazom.
– Cél nélkül barangolok. Szórakozni szeretnék.
– Tudja mit? Mászkáljunk együtt.
– Nem bánom.
Másfél óra mulva egészen jóbarátok voltunk. A nélkül, hogy én bármit
beszéltem volna magamról, ő egész családjának történetét elmesélte,
humorisztikus modorban elővezetvén az összes alakokat, a kiket különben
szeretettel tárgyalt, de kifigurázott. Egyszerre aztán hirtelen
elkomolyodott.
– Pardon! Szabad kérnem, ön kicsoda?
– Ez és ez. Ujságiró Budapestről.
– Örvendek.
Az alku meg volt kötve. Mondhatom, hogy pompás utitárs volt, bár többet
fecsegett a kelleténél. És mindig Párisról. Örökké csak a világ fővárosa
lebegett szemei előtt és az ajkán. Az volt a kedvenc vicce, hogy Páris
szebb város, mint Svájc. Engem egyszerüen publikumnak tekintett és
előadásokat tartott. Meg volt győződve, hogy az ő városát és a
párisiakat bámulom. Franciaországgal és a franciákkal nem foglalkozott,
csak Párissal és a párisiakkal. Versaillesnál és Fontainebleaunál
megszünt ránézve a világ. De nagyon szeretetreméltó volt a maga
elfogultságában.
Egyszer egy havasi kocsmában, mely villámosan volt világitva és gázzal
fütve s melynek szomszédságában a glecsert mesterségesen fagyasztották,
mert különben nyár közepére elolvadt volna, azt inditványozta Leblanc
ur, hogy bővitsük ki a kompániát. A közönségét akarta fölfrissiteni.
Estére hozott is már egy angolt, a ki rövidszáru fapipáját szítta
folyton és rengeteg bámulattal nézett az örökké fecsegő franciára.
Mister Perrins jó, alkalmazkodó, hallgatag ember volt. Párisról lévén
természetesen szó, megjegyeztem valamire, hogy ez Londonban mégis
különb. Leblanc lesujtó tekintetet vetett rám és megvetőt Perrinsre.
– Nos, Perrins ur, nincs igazam? – kérdém az angolt.
– Miről is van szó? Hja London? A westminszteri apátság, meg a párisi
Panteon? Eh, bánom is én.
És nagy füstfelhőket fujt ki.
– Általában – folytatá – nem foglalkozom Londonnal. Hat év óta nem is
voltam Angliában.
– Hát micsoda angol maga?
– Tudja barátom, Anglia az azt jelenti, hogy egy egész világ. Ezt a hat
esztendőt Indiában, Afrikában s más efféle helyeken töltöttem.
– Hát micsoda maga?
– A Graphic harctéri rajzolója.
– De Párisban csak volt? – kérdé Leblanc.
– Hogyne. És kitünően ettem Durandnál a Madeleine-téren.
– Ez az egész, a mit Párisban csinált? – kérdé Leblanc visszafojtott
dühvel.
– Nem, csináltam egyebet is, de már az egyebekre nem emlékszem.
– Az Eiffel-toronyra sem?
– Azt nem láttam. Én nem hagyom magamat ilyen szamárságokkal bolonddá
tenni.
Leblanc sápadt lett és rám nézett, mintha azt mondaná: Látod, bolond a
szegény.
– Szegény Perrins, – sóhajtá résztvevő hangon, – most már tisztán látom
a latin faj fölényét az angolszász faj fölött.
– Micsodát? – kérdé szórakozottan Perrins.
– A latin faj fölényét.
Perrins elnevette magát.
– Látja, ezért szeretem én a franciát. Olyan szép frázisokat tudnak
gyártani s az egész világon el tudják terjeszteni… mi azalatt a
portékáinkat terjesztjük el, mint afféle komisz, köznapi náció.
– Már az igaz! – fakadt ki elégülten Leblanc, – minket szeretnek és
bámulnak az egész világon.
– Mi előttünk pedig meghódolnak.
– De gyülölik önöket.
– Bánom is én. De nem mernek moccanni s ez a fő.
Estefelé komolyan kezdtek összeveszni, bár Perrins egy rossz szót nem
mondott a franciákra, csupán Leblanc halmozta el sértésekkel az angol
nemzetet, a mire Perrins nem sértődött meg. – Leblanc azonban iszonyu
dühben volt.
Ekkor villámháritónak oda hoztam egy németet.
Leblanc ellenséges szemekkel méregette. Arca egész sötét lett, mikor a
német Párist kezdte agyba-főbe dicsérni. Egyszer meg is jegyezte:
– Nem vagyunk mi pojácák. Hát önök otthon már sehogy sem tudnak mulatni?
Nem önöknek csináltuk Párist.
A német meghökkent.
– De kérem, én boldog volnék, ha ön Berlint dicsérhetné, – hebegte.
Leblanc arca eltorzult.
– Berlint? Nem láttam. Sőt becsületszavamat adom, hogy sohse fogom
látni.
A német zavartan mosolygott.
– Ön nem objektiv, – mondá oly szerényen, mintha maga is meg volna
győződve arról, hogy nem is olyan nehéz Berlin nélkül ellenni.
Mikor aztán német barátunk a császárjáról kezdett adomákat beszélni,
végképp elromlott Leblancnak a jó kedve.
– Ugyan hagyja el, – mondá, – mit beszél nekünk a császárjáról? Mi olyan
nemzethez tartozunk, melyben mindenki maga helyett gondolkozik. Maga
pedig egy olyan nemzetből való, melyben a császár gondolkozik valamennyi
helyett.
A német elképedt, de mérsékelte magát és továbbra is velünk maradt.
Délután mind a négyen együtt kimentünk a hegyek közé. Sötétedett már,
mire visszatértünk. Valami havasi kürthangversenyt hirdettek a
koncert-teremben. Odamentünk. Három ur és egy csinos fiatal nő fujta a
kürtöt. Sok és előkelő közönség hallgatta. Egy pásztordalba fogtak és a
hölgy irtóztató hamisan intonált. Erre a nagyszakállu prim odalépett
hozzá, kirántja kezéből a kürtöt és a hátsó ajtóra mutat. A hölgynek
könny szökik a szemébe és ingatag léptekkel távozik. Mozgás a közönség
körében.
– Ez szemtelenség, – kiált Leblanc és fölugrik, – nem nézhetem tovább,
gyerünk vacsorálni.
Mindnyájan hallgatagon követtük. Hôtelünk éttermében helyezkedtünk el.
– Ezt az embert holnap provokáltatom, – kezdé Leblanc; – gazság egy
nővel igy bánni.
– Én a _Kölnische Zeitung_-ban fogom ezt az eljárást megbélyegezni, –
kiabált a német.
– Az eljárás komisz, – mondá Perrins, – de nem ismerjük, hogy a
kisasszonynak miféle szerződése van a társulat vezetőjével. Addig nem
avatkozhatunk bele.
Egy fiatalember közeledett az asztalhoz.
– Bocsánat uraim, – szólt németül, – én R. V. magyar urat keresem.
– Én vagyok, – mondám fölemelkedve.
– Én Barinkay Kázmér teknikus vagyok és Zürichben tanulok. Ne vegye
rossz néven, hogy önnél, mint honfitársaimnál alkalmatlankodom. A nevét
a hôtel tábláján olvastam. Lesz szives egy lovagias ügyben segédkezni?
– Miféle ügyben?
– Pofonvágtam egy hornistát, a ki egy nőt inzultált.
– Ön? Most? Ott a koncert-teremben?
– Igen.
– Bravo, fiatalember, igen örvendek.
Sugárzó arccal cipeltem az asztalunkhoz.
– Ime, uraim, van szerencsém honfitársamat, Barinkay magyar embert
bemutatni. A francia elégtételt készül venni a nőn elkövetett sértésért,
az angol készül megvizsgálni az ügyet, a német hirlapi boszura készül –
és mit teszünk mi? Mit tesz a magyar? Nem habozik, de cselekszik.
– Nos? – kérdezte mind.
– Pofonütötte a goromba trombitást. Ez uraim, a magyar. Van szerencsém
önöknek ezzel az én kis nemzetemet bemutatni.
– Lovagias, de meggondolatlan, – szólt Perrins.
– Vakmerő, – mondá a német.
– Elhatározott s a következményekkel nem törődik, – szólt Leblanc, – ezt
már szeretem.
*
Bizony, édes barátaim. Ilyenek vagyunk mi bolond magyarok. Egy
ostobaságért az életünket kockára tenni: ez nekünk semmi. De az élet
első hideg lehelete elsorvaszt bennünket. Bátorságunk van, de erőnk
nincs.


EGY SZÁMÜZÖTT KIRÁLY.
_Velence_, 1888 szeptember végén.
Egy verőfényes őszi napon, melynek bája itt százszorta nagyobb s
szomorusága százszorta meginditóbb, mint másutt, mert a természet
haldoklását egy holt városban látjuk, elhatároztam, hogy a velencei
élőholtakkal fogok foglalkozni. Hangulatom, az megvolt hozzá,
élőhalottat is sokat rejtegetnek a márványpaloták. Ezek közül
legérdekesebb, legvidámabb VII. Károly, a kit jogszerüleg két hatalmas
trón, a spanyol és a francia illet meg s tényleg oly távol áll
mindegyiktől, mint akármelyik navarrai öszvérhajcsár, vagy auvergnei
vizhordó. Ismertebb ezen a néven: _don Karlos_, madridi herceg, a ki,
mióta véres háboruit, melyeket sikertelenül folytatott a spanyol
trónért, befejezte, bejárta kétszer a világot s aztán a csöndes
Velencében, a Loredan-palotában huzódott meg.
Mielőtt még őt meglátogattam volna, tudakozódtam róla különböző
emberektől, a kik sok rosszat és sok jót beszéltek felőle. Különböző
alakokban mutatták be nekem. Egyik rész azt beszélte, hogy háboruiban
vérszomjas kegyetlenséget fejtett ki s a meghóditott karlista
tartományokban visszaállitotta az inkviziciót. Most pedig, csöndes
visszavonultságban állandó szálka a velencei férjek szemében, kik a
feleségüket féltik tőle. Sokan minden becsesebb tartalom, ambició nélkül
való élvhajhász kalandornak festették előttem, a ki egy szép asszony
szép szemei után végigrobog Európán s szivesen lemond érte ősi jussáról,
a spanyol trónról. Velencében különben vidám életet él s ugy mutatja,
hogy nem érdeklődik a politika iránt. A város szegényeivel, – hogy végre
a jóra is áttérjünk, – sok jót tesz s kétszázra rughat azoknak a száma,
a kik az ő alamizsnáiból élnek. Azt mondják rá, hogy teheti, mert csak
legutóbb is Chambord gróftól negyven millió frankot örökölt.
Jótékonysága dacára a velenceiek nem becsülik meg és sokszor
inzultusoknak van kitéve, egyszer pedig formaszerü zendülés volt ellene,
melyet a katonaságnak kellett elfojtani. Olaszországban most az a jelszó
„ni dieu, ni maitre“, a mit magyarra ugy lehetne leforditani „nincs
mennyország, se pokol“; a rengeteg sok templomba csak a turista jár,
hivő nem s a papoknak egyéb dolguk sincs, mint a kávéházban dominózni. A
nép csak babonás, de nem vallásos s képzelhető, hogy ilyen érzület
mellett „sa majesté trés chatolique“, a hogy don Carlos magát nevezi, a
nép előtt semmi különös tiszteletben nem áll. Egyszer megtörtént, hogy
mikor a Lidón kiszállt a kis gőzösről, a hajósok kirántották lábai alól
a deszkát, egy más alkalommal pedig megmérgezték gyönyörü két kutyáját.
De ő mégis szereti Velencét.
A velencei társasélettől teljesen távol tartja magát. Megvan neki a maga
külön kis társasága, mely áll két kamarásból (spanyol grófok), egy
titkárból, a ki szintén spanyol ember s Iturbide hercegből, a kit
hajdanában Miksa, a szerencsétlen mexikói császár trónjának örököseül
szemelt ki. Mindannyian csinos fiatal emberek, világfiak. Csak asszony
nincs a háznál; Don Carlos felesége Ausztriában él és ők nagyon ritkán
vannak együtt. Ezzel a kisérettel jár ki a Lidóra, sétál a Szent-Márk
téren s yachtozik az öbölben, ha kedvező szél borzolja a tengert.
Látogatásomat egy Rimji nevü magyar festő közvetitette, kivel Velencében
ismerkedtem meg s a ki bejáratos don Carlos házához. Gondolában
eleveztünk a Loredan-palotához, mely a nagy kanális mentén van s
bejelentettük magunkat. Másnap délután három órára kaptuk a találkozót.
Mikor másnap gondolánk a csatornán megjelent, a Loredan-palota előtt
élénk mozgás támadt. Hat hófehér tengerészruhába öltözött gondolás
azonnal sorfalat képezett.
Ezek don Carlos saját matrózai, a kik karjukon és szalmakalapjukon
Bourbon-cimeres fekete szalaggal még most is gyászolják Chambord grófot.
A csapat szalutált s mi beléptünk a lépcsőházba, hol halalaku kis
csónakok, vitorlák, evezők, tengeri növények voltak csoportositva.
Feketébe öltözött inas fogadott s vezetett föl bennünket márványlépcsőn
az első emeletre, a hol a csinos fiatal titkár üdvözölt s az elfogadó
terembe kalauzolt. Azzal ott hagyott és „monseigneur“-ért, don Carlosért
sietett.
A képeket kezdtem nézni. Pár pillanat mulva erős léptek zavartak föl:
magam előtt láttam don Carlost, a legszebb férfit, a kivel valaha
életemben találkoztam. Fölkeltem s mig ő a kétrét görnyedt titkárt
elbocsátotta, magával szemben leültetett. Körülbelül negyven éves,
koromfekete haju, bajuszu, körszakállu, ölmagas termetü, rendkivül
elegáns ember. Hosszu szempillái alól azzal az álmatag tekintettel néz
maga elé, mely annyira elbűvöli a nőket. Nyakkendőjében a tű
Bourbon-cimer, kézelőgombjai szintén ezt viselik.
Azzal kezdte, hogy nagyon örül, hogy egy magyar ujságirót lát magánál. A
magyarokról sok dicséreteset, szépet hallott, ő alatta is szolgáltak
magyarok a karlista háborukban, a kik mind igen vitézül harcoltak. S
erre azt kérdezte, hogy ösmerek-e egy Kovács nevü magyar embert?
– Valami kétszázat, monseigneur, ez nálunk nagyon elterjedt név.
– Az én Kovácsom zászlóm alatt kapitányi rangra vitte, vakmerő legény
volt s ha jól emlékszem, Pueblánál ellőtték a féllábát. További sorsáról
nincs tudomásom.
– Számit-e arra, hogy valaha a spanyol trónt elfoglalja?
– Élő jogomról soha le nem mondok. S hiszem, hogy Spanyolország egy
napon a legitimitás terére lép s meghiv. Krisztina pártja gyönge:
összemorzsolódik a republikánusok és a karlisták közt. A vagyontalan
munkások republikánusok, a birtokos osztály, a legkisebb parasztbirtokos
is, mind karlista. Kivált az éjszaki tartományok: Ó- és Uj-Kasztilia,
Arragonia, Navarra, Katalonia, Valencia, Biscaya és Guipuzcoa, hol
1872-től 1876-ig háboruskodtam.
– S összeköttetésben van-e pártjával?
– Folyton. A spanyol előkelőségek nagyon sokan meglátogatnak, s
általában minden spanyol, a ki Velencébe jön, fölkeres, hireket hozván.
Koronként manifesztumot bocsátok ki népemhez, megmutatni, hogy élek, s
várom igaz jogom elismerését. A kik a karlizmusz utjában állnak, azok a
kétes exisztenciák, a kik nem a haza, hanem a maguk javán dolgoznak, a
kik minden ügyet szolgálnak és minden ügyet elárulnak, a kiknek egész
hatalmuk a tele kaszárnyákon alapul. Ezek rettegnek tőlünk. A mi pártunk
nem ilyen emberekből áll. Nekünk elveink vannak, ellenségeinknek
nincsenek. Mi bennünk él a hit. A karlista harcos hű szolgája a
katolikus hitnek, melylyel a madridi kormány igen keveset törődik. A
karlista katona hű szolgája a királynak, a kit Isten első harcosának
tekint; szenvedélyesen szereti királyát, mert az ő szemében látja
perszonifikálva a hazát. Szenvedélyesen félti hazája méltóságát,
becsületét és függetlenségét. A maga dicsőségére nem büszke, de a mult
nagyságán és az ősök dicső emlékén föllelkesül. A karlista harcos tüzes,
rettenthetlen és önzetlen. Életét mindig kész föláldozni, becsületét
soha. A halállal szembeszáll, mert tudja, hogy lelke halhatatlan.
Szerény a maga hősiségében, s fönséges, a nélkül, hogy maga is tudna
róla. A navarrai paraszt, királya zászlója alatt az önmegtagadás
valóságos csodája, klasszikus magasságra emelkedik.
Don Carlos szemei ragyogtak, mig e dolgokat beszélte. Égő szivarával
hevesen gesztikulált s a spanyolosan, mély torokhangon kiejtett francia
szók csak ugy tódultak ki ajkán.
– A karlizmus – folytatá – egy neme a politikai hitvallásnak („une sorte
de religion politique“), mely istenét és királyát teszi kultusza
tárgyává s az erkölcsi fenség csodás látványát nyujtja a világnak. A
karlista háboru szakasztott mása a vendée-iek harcának a francia
forradalom ellen: nálunk ugyanazzal a nemes fölbuzdulással, erélylyel,
ugyanazon rettenthetetlenséggel, önzetlenséggel s hősies
igénytelenséggel találkozunk. A karlista mozgalom épp ugy semmiből lett,
mint a vendéei, de ott épp ugy, mint itt, találkoztak bátor szivek és
férfiak a gáton. S mozgalmunk tisztán spanyol, nemzeti mozgalom volt,
mig ellenségeinknek porosz ágyuk és francia jóakarat jöttek segitségére.
Ezek buktattak el, nem Spanyolország.
– S hogy van az, hogy a külföld jóakarata nem monseigneur felé fordult?
– Mert Európában a forradalmi szellem dominál s ez tudja, hogy én neki
esküdt ellensége vagyok. Én képviselem az igazi monarhiát s az igazi
katolikus hitet. A forradalom üldözi a legitim királyt, mert ő a
hazugság, a király pedig az igazság. A király a jogot képviseli, a jog
pedig legnagyobb akadálya a forradalomnak, szándékai megvalósitásában. A
legitimitás nem egyéb, mint a rend eszméinek összefoglalása, melyen az
állam nyugszik; ennek gyökerei megvannak az emberi lelkiismeretben, a
népek jobb érzésében, a család szervezetében s a történelemben; a
forradalom ellenben egy állandó összeesküvés a rend ellen, örökké a
lelkiismeret kiforditásán dolgozik, a családot elavult intézménynek
tekinti, a történelmet pedig egy század óta meghamisitja. Ezért támadta
makacsul az én királyságomat, mert tudja, hogy mit jelent rá nézve egy
ilyen királyság: az igazi katolikus királyság. A forradalom a
katolicizmust legkérlelhetetlenebb ellenségének tartja s ebben igaza
van. A katolicizmus mindazt kárhoztatja, a mit a forradalom ajánl. A
katolicizmus a legnagyobb társadalmi és erkölcsi erő, mely a forradalom
romboló munkájával szembeállitható. Én a katolikus ügy szolgálatának
szenteltem magamat s célom volt megmenteni Spanyolországot,
visszahelyezvén azt a régi hit szilárd alapjaira.
– Engedjen meg, monseigneur, ellenségei éppen azt hozták föl igen
sokszor ön ellen, hogy a régi katolicizmust akarja visszaállitani,
Torquemadáival s máglyáival együtt.
– Tudom, hogy azzal vádoltak, hogy az inkviziciót akartam ujra behozni s
a papok egyeduralmát biztositani minden polgári dologban. Komoly emberek
előtt fölösleges megcáfolnom az ilyen rágalmakat. Kétségtelen, hogy
magammal vivén Spanyolországba a katolikus vallás és szertartások
tiszteletét, biztositanám a klérus számára is azt a befolyást, mely őt
mint tanitó és vezérlő osztályt megilleti; de mi köze ennek más idők,
más századok magát lejárt szigorához? VII. Károly Spanyolországa
mindenesetre egy keresztény-katolikus királyság volna; de mennyiben
árthatna a visszatérés a régi hagyományokhoz az uj eszméknek és a modern
szabadságoknak? A lelkiismereti szabadságnak valóban nincs mit félnie a
törvényes király Spanyolországba való visszatérésétől.
– Micsoda európai változások lehetnek kedvezők monseigneur kilátásaira
nézve?
– Az európai változásokra én nem sokat épitek. A kedvező kilátások
Spanyolországban fognak nyilni.
Különböző kérdéseimre elmondta, hogy legjobb viszonyban van a bécsi
udvarral és a pápával. Az olasz udvarral egyáltalán nem érintkezik s ha
a királyi család valamely tagja Velencébe jön, ő azonnal elhagyja a
várost. Velencét azért szereti, mert csöndes s palotája vizzel van
körülvéve, ugy, hogy senki se fér hozzá. Ugylátszik, tüntetésektől fél
személye ellen. Kijelenté, hogy Budapestről sok szépet hallott s
legközelebb meg fogja látogatni.
Elhallgatott. Friss szivarra gyujtottunk. A falon négy csatakép volt,
azokat néztem. A karlista háboruból ábrázoltak hadi jeleneteket.
Harcairól kérdezősködtem.
– 1872 május 3-ikán egy 24 éves fiatalember haladt át a pyrénéi hegyeken
s Spanyolországba érkezett. Zsebében 200.000 frank volt. A határon
harminckét navarrai paraszt várta, a kik kikiáltották őt uroknak és
királyuknak. Ez a fiatal ember én voltam, a ki mint VII. Károly
meginditottam a háborut trónomért és országomért. Három év alatt ura
lettem Spanyolország harmadrészének s a harminckét paraszt
fölszaporodott egy hadseregre, mely állt százezer gyalogból, négyezer
lovasból és hatvanöt ágyuból. Lovasságom és tüzérségem mindig kevés
volt. Sik földön többnyire megvertem az ellenséget, de az erőditett
helyek ostromával sok időt elvesztegettem. Ha tetszik, megnézhetjük a
fegyvertárt.
Átvezetett a szomszéd terembe, melynél szebbet keveset láttam életemben.
Két falát ama karlista zászlók boritották, melyek don Carlos csatáiban,
e kegyetlen testvérharcban, az ő katonái élén lobogtak. A zászlók festői
csoportokat képeztek, közepütt egy hófehér selyem Bourbon-zászló, a
liliommal. A harmadik falat az alfonzistáktól elvett tarka lobogók
ékesitették. Kevesen voltak e diadalmi jelvények. A negyedik falon
voltak a fegyverek: kardok, puskák, szuronyok, hosszu kataloniai kések
és rövid tőrök. A fal közepén tizenhat arckép, körülöttük babérkoszoru
fonva s négy aranyos markolatu kard összetüzve.
– Nézze, – szólt Don Carlos, a tizenhat katonára mutatva, – ezek
tábornokaim voltak. Mind a tizenhat ember értem halt meg. Jó katonák, hű
embereim voltak, sokszor megkönnyeztem őket. E négy kard körülöttük a
világ legszebb rámája: őseim kardjai; egy V. Fülöpé, egy III. Károlyé,
egy nagyatyámé, V. Károlyé s ez itt az enyém.
Ezzel levette az egyik kardot s megsuhogtatva a levegőben, lesujtott
vele egy páncélba bujtatott bábalakra. A jól dömöckölt acél szikrát vert
ki a vasból.
– Harminckét csatában volt velem, most ki van csavarva kezemből.
Egy sóhajtással visszatette helyére. Aztán sorra mutogatta a
lövőfegyvereket, melyek közt Európa összes uj és régi puskái képviselve
voltak. Volt ott két ágyu, golyók, aztán csatacsillagok, lándzsák,
különböző karlista egyenruhák, don Carlos biborvörös köpenyege. S minden
darabnak megvolt a maga története.
Következett egy szoba, mely indiai pagoda belsejét ábrázolta, s tele
volt don Carlos ázsiai utazásának emlékeivel. Majd egy arabs módra
berendezett dohányzó szobába léptünk, hol a herceg elbucsuzott. Tüstént
megjelent a titkára, a ki még megmutatta a herceg sárga selyem
hálószobáját, mór fürdőszobáját, melyek mind óriási pazarlással és
kényelemmel vannak berendezve.
Az az ember, a ki ilyen puha kényelem közt él, milliókat érő berendezés
közt, aligha fog még egyszer oly véres kalandba bocsátkozni északi
Spanyolország terméketlen, zord vidékein, bármennyire részén van is a
monarchikus jog: ezt a hatást tette rám az egész látogatás, mikor a
kacér palota előtt gondolába vetettem magamat.


OKOS ÁLLATOK.
Hogy melyik a földön a legokosabb állat, azt nem lehet egyhamar
eldönteni. A legkülönbözőbb állatokról jegyeztek föl a tudósok olyan
dolgokat, melyek azt bizonyitják, hogy többé-kevésbbé minden állatban
van intelligencia. Föltehető, hogy a tengerben uszkáló halnak, bár róla
semmi okosat sem tudunk, van annyi esze, mint például a hangyának. Miért
ne volna? Semmivel se alacsonyabb rangu állat a hal, mint a hangya.
Valószinü, hogy kritikus pillanatokban egyik épp oly elmésen ki tudja
vágni magát, mint a másik. Az állatok egyáltalán sokkal okosabbak,
mintsem mi emberek gondoljuk, a kik értelmüknek állati nyilvánulását nem
is látjuk s csak ott kezdjük észrevenni, mikor az már emberi módon
jelentkezik.
Egypár kis történetet akarok elmondani, melyek okos állatokról szólnak.
Országszerte hires volt annak idején a pannonhalmi okos szamár, mely oly
elmésen huzta ki magát a munka alól, hogy embernek is becsületére vált
volna.
A magas hegyen álló pannonhalmi bencés kolostornak azelőtt volt harminc
szamara, mely a völgyben fekvő városból kettős puttonyokban hordta föl a
vizet a szerzetesek számára. Naponkint többször is megtették az utat, a
meredek hegyen föl és le, a mi nem tréfa dolog egy szamárnak, mely
jobban szeret az árnyékban heverészni, mint a napon, teherrel
gyalogolni.
Egy napon a kocsisok azt vették észre, hogy az egy szuszra felhozott viz
kevesebb, mint rendesen. Két puttony hija van neki. Pedig ők minden
puttonyt megtöltöttek. A felügyelő elrendelte, hogy a szamarakat
szigoruan szemmel kell tartani.
Az volt a szokás, hogy a mint odalent a kutnál a puttonyokat megtöltik s
az állatra ráteszik, a megterhelt szamarakat külön csoportba verték.
Mikor már tiz-tizenkét vizzel megrakott csacsi állt egy csapatban,
egyszer csak azt veszik észre, hogy az egyik füles kiválik az üresen
álló csoportból, óvatosan körülnéz s lassan odasomfordál a megtöltött
puttonyokkal álló kollégáihoz és ott olyan képet vág, mintha bordáit
sulyosan nyomná a teher.
Rögtön jelentést tettek róla a gondnoknak, a ki azt üzente, hogy csak
hajtsák föl a szamarakat a várba.
Odafent a papok mind összegyültek és ugy várták a vizhordók
megérkezését. A leglassabban ballagó szamár, a kit egyre kellett
biztatni, az volt, a melyik üresen haladt.
Kezdődött a puttonyok kiüritése. Az okos szamár megvárta, a mig néhányra
üresen rakták vissza a puttonyt s akkor ujra ravaszul körülnézve, a
kiüritettek csoportjához szegődött, nehogy turpisságára rájöjjenek. – A
dolog oly mulatságos volt, hogy a nézők zajos derültségre fakadtak. A
gondnok pedig kimondta a szentenciát, hogy a szamárnak az légyen
jutalma, hogy a többiek közt mindig üresen járhasson-kelhessen.
A szamár még egy darabig titkolózott és somfordált, de rövid idő alatt
rájött, hogy jámbor fortélyához megkapta a felsőbb beleegyezést. Ettől