Elbeszélések és tárcák - 08

Két nap alatt készen voltak a levelek, egy napig még tanakodtak azon,
hogy mit felejtettek ki, aztán leragasztották.
– Papa, hová tegyük?
– Hát Mikuláskor hová raktátok a cipőtöket?
– Az ablakba. Gyerekek, rakjuk az ablakba.
Ki is rakták mind az ablakba, s most már a napokon át tartott csönd és
rend teljesen fölomlott. Az a nézet kapott lábra, hogy most már szabad a
vásár, lehet rosszalkodni, mert a levelek visszavonhatatlanul elmentek a
Jézuskához, az ajándék biztos.
A Gyurka nagy elbizakodottságában összeverekedett az öcscsével, a miért
az anyja, bár a fiu nagyon ellenkezett, becsukta az éléskamrába.
Mikor hazajöttem és értesültem a dologról, kieresztettem a fiut, s mint
kuria (mert az asszony legföljebb királyi tábla lehet a háznál)
sulyositottam a büntetést. Még pedig a következőképp:
Megnéztem az ablakot. A Jézuska hála Isten még nem vitte el a leveleket.
Kivettem a Gyuri levelét s a gyerekek feszült figyelme közt
fölbontottam.
– Mit csinál vele a papa? – kérdé az urfi szepegve.
– Beleirom, hogy számodra egy nagy virgácsot is hozzon.
– De nem fog ám hozni.
– Miért?
– Mert a Jézuska sohase hoz büntetést, csak ajándékot. A büntetést a
Mikulásra bizta az Isten.
Meghökkentem. Ebben van valami. Nem kell a Jézuska fényes nimbusát
tönkretenni.
– Jó, igazad van. Hanem akkor kihuzok egyet a kért könyveidből.
Itt a Kata sugott neki valamit.
– Jól van papa, – szólt György ur vidám ábrázattal, – akkor huzza ki a
maga könyvét, a _Hős fiuk_-at.
(Szépen vagyunk. Mint iró én vagyok gyermekeim előtt a
legnépszerütlenebb.)
– Miért éppen az enyimet?
– Mert az ugy is megvan a maga könyvtárában.
(Vagy ugy? No igy megbocsátok.)
Kihuztam a _Hős fiuk_-at s az egész paksamétát visszatettem az ablakba.
Este volt, mind lefeküdni készültek. A vetkőzés ezuttal nem járt a
szőnyegen való hempergéssel s az ágyról való lebukfencezéssel,
ellenkezőleg, nagy csöndben folyt le, mert a Kata mesélte nekik, hogyan
jutnak el a levelek a Jézuskához.
– Tudjátok, mikor már mindenki elalszik, még az utcai lámpások is és
senkise jár az utcán, nagy fehér sasokon ülve száz meg száz kis angyal
száll le a városba, ablakról ablakra jár, keresztülnyul az üvegen
(keresztül tud ám az angyal nyulni a falon is, még ha vasból van is) s
beszedi a leveleket. Mikor mind beszedték, a fehér sasok röpülnek velük
az ég felé. Az első csillagnál megpihennek, ott sok ezer fehér szakállu
öreg bácsi lakik, a kik átvizsgálják a leveleket. Ezek az öreg emberek
mindenkit ismernek, a ki a földön lakik. Egész nap a csillag szélén
ülnek, s hosszu messzelátókon nézik a földet, s mindent látnak, a mi ott
történik. Ők átolvassák a mi levelünket is. Ha aztán van egy fiu, vagy
leány, a ki különben jó magaviseletü, de rosszul tanul: ezért a rossz
tanulásért kihuznak egy könyvet, vagy egy játékot. Ha valakiről tudják,
hogy torkos (Maca, ez neked szól), azért is kihuznak egy ajándékot.
Mikor mindezt elvégezték, a fehér sasok repülnek tovább a kis
angyalokkal és a levelekkel. A következő csillagon laknak a mindentudó
idősebb angyalok, a kik még egyszer átvizsgálják a leveleket, s ujra
kihuznak valamit. Ezek az idősebb angyalok nappal kint sétálnak a mezőn,
hol aranyból van a fű és gyémántból a virág, este pedig a mint
leereszkedik a felhő s párnaként beteriti a mezőt, vagyis a jó Isten
megveti nekik az ágyat: lefeküsznek és megálmodnak mindent, a mit a
földön az emberek cselekesznek. Mikor ők is elvégezték a dolgukat, a kis
angyalok a fehér sasokon ülve repülnek tovább, tovább, föl a
legfényesebb csillaghoz. Ez a legfényesebb csillag a kis Jézus házának
ablaka, mely mindig nyitva van és mindig ragyog. Ezen az ablakon a kis
angyalok egyszerre bezuditják a sok levelet, mely ugy hull oda be, mint
télen, mikor a hó esik, a hópelyhek milliói a hogy hullanak az égből.
Erre György ur, a ki már az orráig huzta a paplant, megriadt.
– S a Jézuska megint kihuz? De jó, hogy olyan sokat irtam a levelembe…
– Nem, a Jézuska már nem huz ki semmit… Ő csak kiadja a parancsot, hogy
melyik gyereknek melyik angyal viszi az ajándékokat…
– Csönd, aludjatok, – szólt rájuk a mama s elfujta a lámpást.
S én a szomszéd szobában meghatva gondoltam arra, hogy ez a sötét
gyerekszoba mily dicső birodalommá változott át e pillanatban:
csillagsugaras, aranymezős, gyémántvirágos tündérbirodalommá, melyben
fehér sasokon apró angyalok repülnek csillagról csillagra.
Másnap délután a Gyuri egy kopott ruhás, lyukas könyökü fiut hozott haza
az iskolából.
– Papa, ez a Hoffmann, a ki egy osztályba jár velem.
– Mit akar?
– Elmeséltem neki, hogyan irtunk levelet a Jézuskának és hogyan szedték
össze és vitték a csillagba az angyalkák. Azt mondja, hogy ő is szeretne
irni.
– Hát miért nem ir?
– Mert nincs neki se apja, se anyja, se testvére, a ki megmutatná neki,
hogyan kell irni… és hogy ő olyan szegény fiu, hogy őt még a messzelátós
fehérszakállu bácsik meg a mindentudó angyalok se ösmerik…
Ekkor megszólalt Hoffman:
– Kérem, bácsi, én pincében lakom, oda nem látnak le az égből…
– Dehogy nem, fiam, az égből mindenkit látnak…
– De engem nem; én rólam nem tudnak semmit, mert engem nem is Hoffmannak
hivnak.
– Hát?
– Szabónak – Hoffman az az asztalos, a ki nevel…
– No majd meglátod, hogy észrevesznek az angyalkák, csak ülj le a
Gyurival és irjátok meg a levelet…
Gyuri boldog volt, mert csak azért hivta el a fiut. Neki ültek s egy óra
alatt szerencsésen elkészültek a kivánságok listájával.
Ekkor Gyuri kétségbeesett arccal jön hozzám.
– Papa, nem tudjuk, mit csináljunk a levéllel.
– Miért?
– Mert a Hoffman olyan pincében lakik, a melynek nincsen ablaka… az
inasokkal van ott együtt.
– Jó, hát tegyétek ki a mi ablakunkba.
Ki is tették s a szegény Hoffman elégedetten távozott. Kivánalmai
különben szerények voltak. Csak sok-sok cukrot, süteményt, egy labdát,
egy fütyülőt s egy ostort óhajtott. Meg is kapta, no meg két viseltes
ruhát a Gyurkától.
A Jézuska különben elkövetett egy feledékenységet is: Gyurkának meghozta
a kitörölt _Hős fiuk_-at.
A mit György ur ugy magyarázott, hogy ő még sem olyan rossz fiu, mint az
apja gondolja.
Kata ellenben ugy, hogy a papa olyan hires iró, hogy munkáit még a
mennybéli hatalmak is tisztelik.
Ez az elismerés volt az én karácsonyi ajándékom.


AHMED.
Elmondom a kis Ahmed történetét, hallgassatok reám.
Ahmed Jezero mellett született, mikor az apja meg az anyja hazafelé
lovagolt a jajcai vásárról. Jajcát már egy jó félórája elhagyták, de
Jezeróhoz még messze voltak. Azért a derék Riza bég, az apa, nem kis
zavarba jutott, mikor az asszony jelentette, hogy Ahmed meg akar
születni. A lovakat egy fához kötötte, az asszonyt a fűbe ültette, maga
meg lement az ott folydogáló Pliva vizéhez, megmosakodott a hüvös
habokban, hogy elméje tisztuljon és gondolatai világosabbak legyenek és
aztán elkezdette a fejét törni.
Allah nem vonta meg segitségét jámbor és hív szolgájától. Rizának eszébe
jutott, hogy itt, ahol a Pliva vizesései közt most állanak, lakik a
komája, Jusszuf, a molnár. Megint lóra kaptak és pár pillanat mulva már
a malom előtt égő nagy tüz mellett állva üdvözölhették Jusszufot, a ki a
jóféle piláfot marékszám ette, közbe-közbe aludt-tejet hörpintve rá, a
miből látható, hogy a garat nem üresen járt, vagyis a malom virágzott.
Az asszonyok elvonultak a maguk külön szobájába, a két érdemes férfiu
sürü cigarettázás, de kevés beszélgetés közt melegedett a tüznél, itta a
fekete kávét és hallgatta a vizesések moraját.
A hold sárga pompájával gyorsan keresztülvonult az égen. Utána kis ideig
homály volt, de aztán kelet felé uj világosság mutatkozott, jelentve,
hogy az égnek hatalmasabbik királya közeledik. Ugy három óra tájban a
lakóháznak egyik emeleti rácsos ablakában megszólal Jusszuf felesége:
– Riza bég, örvendezzen a te szived, fiad született.
Riza fölemelkedett, kelet felé fordulva keresztbe font karokkal
háromszor meghajolt és mindannyiszor ezt morogta:
– Áldassék érte Allah. Legyen a fiu neve Ahmed.
Ekkor Jusszuf odalépett hozzá és szóla:
– Legyen a te fiad testben és lélekben hozzád hasonló, de tenálad több,
óh, emberséges bég Riza. Ha te bátor vagy, legyen ő hős, ha te jómódu
vagy, legyen ő dúsgazdag, ha te csinos vagy, legyen ő csodaszép. Ezt
kivánja neked tiszta szivből a Pozorból való plivaparti molnár Jusszuf
fia Jusszuf.
A két török mélyen meghajtotta magát s jobbkezükkel szivüket, fejüket és
ajkukat érintették. Aztán ujra lehevertek és némán cigarettáztak tovább.
Egyszerre csak ujra megzördült a rácsos ablak és Jusszuf felesége
kiszólt:
– Riza bég, szenvedő asszonyod kivánja, a ki nevednek és jóságodnak
örököst adott: Eredj a jajcai országuton a meddig csak vak koldussal nem
találkozol és kérdezd meg tőle, mi sors vár arra a fiura, a ki ma éjjel
jött a világra a plivaparti Jusszuf molnár házában?
Riza bég elindult a fehér országuton. Százhetvenkettőt lépett, mikor
szembe jött vele az öreg Mehmed, a kinek a Fekete-hegyek közt kisütötték
mind a két szemét, hogy soha többet rabolni oda vissza ne térhessen.
– Megállj, Mehmed, fehérszakállu vén koldus, Riza bég beszél hozzád.
Mehmed üres szemgödreit a hang felé forditotta.
– Mit kivánsz, emberséges bég?
– Vén koldus Mehmed, a ki befelé forditott tekintettel mindig önmagadat
vizsgálod és gondolkozol olyan dolgok fölött, melyekről talán mi semmit
se tudunk, mert látószemünk a világ gyönyörüségeit viszi fejünkbe,
felelj meg egy kérdésemre.
– Mi legyen az, kérdezz.
– Mi sors vár arra a fiura, a ki ma éjjel született a plivaparti Jusszuf
molnár házában?
Mehmed megsimogatta a szakállát. Aztán lefeküdt és fülét a földhöz
szoritva, mormogni kezdett:
– Feleljetek ti, földnek szellemei.
Aztán az erdő felé tárta ki karjait és éles hangon a lombok közé
kiáltott:
– És mit szóltok ti, szőrös manói a nagy rengetegnek?
Pár pillanatig figyelt. Aztán egy csomó kavicsot markolt föl,
lecammogott a viz partjára és belehajitotta.
Az apró kövek nagy zajjal, bugyborékolva tüntek el.
– Zavarlak, zavarlak benneteket, ti vizi tündérek. Feleljetek a
kérdésre, feleljetek.
Egészen a viz mellé fekve rikácsolta el ezeket a szavakat, s pár percig
hallgatva figyelt. A hullámok lassu morajjal csapkodták a partot.
Aztán fölemelkedett.
– Riza bég, hallod-e az üzenetet?
– Hallom.
– A föld néma. Az erdő nem felel. De a viz mindig fecseg, az megszólalt.
Azt suttogták fülembe az ő tündérei, hogy a plivaparti Jusszuf molnár
házában született fiu boldog lesz, mert nem a maga lábán fog járni.
Riza bég egy kis ezüstpénzt adott a koldusnak és visszaballagott.
Ahmedből tehát nagy ur lesz, mert nem a maga lábán jár. Vagyis kocsin,
lóháton, hajón. Helyes, nagyon helyes.
Mikor a malomhoz ért, Jusszuf még mindig a tűz mellett hevert. Riza be
akart menni a házba.
– Megállj, – szólt rá Jusszuf.
Riza megállt. Juszuf felült és hallgatagon egy bottal sokáig piszkálta a
parazsat. Végre megszólalt:
– Ne menj be a házba.
– Miért?
– Mert tenálad sokkal nagyobb ur van odabent.
– Kicsoda?
– A halál.
Riza egyet rándult, mintha a nyakára hurkot vetettek volna. Odalépett
Jusszufhoz, melléje térdelt és halkan igy szólt hozzá:
– A fiu?
– Nem. Az asszony.
Riza bég fölkelt… nehezen… lassan… mintha valami nagy terhet tettek
volna a vállára… Szinte nyögött. Bement a házba. Jusszuf pedig
végignyult a földön, s egészen a tűzhöz könyökölt. Szinte beleért a
szakálla.
Nemsokára kijött a házból Riza bég.
Kezében, fehér feredsébe takarva, a kis fia. Lassan elindult.
Jusszuf felült, s utána bámult.
– Hová viszed? – kérdé.
Riza nem felelt. Leért a folyó mellé. A viz itt széles hullámokban
hömpölygött a vizesés felé, melynek zaja mint távoli mennydörgés
hallatszott ide. Aztán Riza fölemelte karját, s a fiut messze bedobta a
vizbe.
Nem nézett utána. Hirtelen visszafordult. Lassu léptekkel a tűzhöz jött,
lehevert, s belebámult a parázsba. Csend volt. Egyszerre rekedt hangon
megszólalt:
– Ő megölte az anyját, én megöltem őt.
A csalfa vizitündéreknek igazuk volt. Akkor lesz boldog, ha nem a maga
lábán jár, ott uszik, lebeg, gyenge kis testét szelid ringással viszik
az alattomos hullámok. Talán a vizi tündérek emelik vállaikon, s édes
dalt zengenek hozzá, neki, a ki már csakugyan boldog, mert meghalt. A
forgatag elkapja… lezuhan a mélybe… a feredse megakadt egy sziklán, s a
viz sodra lebegteti, csapkodja, mintha egy fehér női alak kétségbeesve
kapkodna a gyermeke után.
*
Elmondtam. Hol hallottam, nem tudom, de ott jártam e helyeken és talán a
jezerói vizesések dörején át meghallottam a gyermek nyöszörgését és az
anya sikoltását? Vagy a körülálló őserdők morajából tört hozzám a véres
panasz? Vagy talán álmodtam a jajcai barna váromladék alatt? Nem tudom.
De emlékszem utamból sötét, vésztjósló szemekre, szenvedélyes arcokra,
szívtépő bús dalokra, elfojtott jajszavakra, rácsos ablakok mögött siró,
szenvedő nőkre, marcona férfiakra… S mikor ezek mind megelevenednek
emlékezetemben, igy kiáltok: Nem álmodtam, igaz volt.


A DECEMBER.
Ő a nagybácsi a hónapok közt, a kedves, jó, öreg nagybácsi, a ki
valahányszor megjelenik köztünk, a zsebei tele vannak édességekkel és
ajándékokkal. Mindenki örül a megérkezésének, mindenki búsul a
távozásán. Jó meleg szobával várjuk s még ölelését is téli kabátban
fogadjuk. Sőt nyakig begombolkozunk előtte, a mit ő nem vesz rossz
néven, bár meglehetősen hidegen bánik velünk.
A karakterét az adja meg a decembernek, hogy befejezi az esztendőt s
tanuja a mi megtört reményeinknek, melyek januárban oly magasra
duzzasztották keblünket. Ez az önkritika hónapja, melyben szemlét
tartunk a fölött, hogy mit váltottunk be abból, a mit az év elején
fogadtunk s rájövünk, hogy meg lehetünk-e elégedve magunkkal vagy nem.
Ez az önkritika csak decemberben szigoru. Más hónapokban könnyü vérrel
azt mondjuk a mulasztásra: „Eh! majd megcsinálom a jövő hónapban!“
Decemberben ezt már nem merjük mondani, mert a jövő hónap már a jövő
esztendőt jelenti. S azért inkább magunkba szállunk és elismerjük
hanyagságunkat.
Ez a decemberek pszikológiai jelentősége. De sokkal nagyobb jelentősége
van külső nyilatkozásainak.
Három olyan napja van, melyen ajándékokat szokás osztogatni: a
_Mikulás_, a karácsony és az ujév. Az ujévet is beleszámitom ebbe a
hónapba, mert ezeket az ajándékokat is decemberben kell megvenni, s a
megvétel keservei decemberre esnek, holott az ajándékozás örömeit már
januárius foglalja le magának.
Ez az ajándékvásárlás az alapja egy nagy csomó üzlet virágzásának. Ma
már a Mikulás kezd versenyezni a kis Jézussal, s alig kezdődik el a
hónap, szaladunk vásárolni püspököket, krampuszokat, kéménysöprőket,
cukrot és más egyebet, s igy edződünk a karácsonyi nagy vásárra. Mikulás
és karácsony közt elég hosszu az idő, hogy a gyerekek elrontott gyomra
helyreálljon és képes legyen befogadni a második édesség-rohamot.
Különös jelek mutatják a karácsony közeledését. A családi kötelékek
meglazulnak. Az asszony nem bánja, ha hosszabb ideig maradsz a klubban,
a kis leány minden héten háromszor a nagymamánál ebédel, s valahányszor
haza mégy, mindig azt veszed észre, hogy a szobalány a kapuban les és
szalad be, jelenteni érkezésedet. Franciaországban a szobalánynak
ilyetén eljárása családi drámát jelentene: egy huszárkapitánynyal,
revolveres férjjel, megölt asszonynyal és esküdtszéki fölmentéssel. De
hála civilizálatlanabb viszonyainknak, minálunk ez a különös dolog
családi örömöket jelent. És nemcsak, hogy nem ragadod meg a sápadó
szobalányt, fülébe dörögvén:
– Nyomorult, te egy követ fujsz hűtlen asszonyoddal!
Hanem ugy téssz, mintha mit se vettél volna észre s ha a feleséged
kérdi:
– Ugyan, hol lehet az a Böske? Már egy fertályórája, hogy a boltba
küldtem. Bizonyosan a kapuban álldogál; – akkor mélyen hallgatsz, s csak
magadban konstatálod, hogy a Böske személyesen és jóval erélyesebben
megkapná ezeket a szemrehányásokat, ha csakugyan a kapuban álldogált
volna.
Mindezekből a jelekből, ha a családi életben csak egy kis tapasztalatod
van, összeállithatod a következőket:
Karácsonyi ajándékul kapsz egy pár papucsot, egy házisapkát és egy
kihimezett szivartárcát. Az egyiket a feleséged, a másikat a leányod
késziti. A fiuk nem készitenek semmit. Azok vagy verset szavalnak neked
Pósa Lajostól, vagy szekundát hoznak haza a karácsonyi bizonyitványban a
latinból. Ez az igazi meglepetés, mert erre legalább nincs elkészülve az
ember.
Ha Böske csakugyan a füszeresnél jár és nincs ideje téged lesni és te
ennek folytán váratlanul betoppansz, mire az asszonyka zavartan hebeg és
himez-hámoz: akkor biztosra veheted, hogy _himez_; sőt több mint
bizonyos, hogy a nagy sietségben a köténye alá rejthette csak a munkát,
s alig várja, hogy szobádba menj és ő a meglepetést jobban elrejthesse.
Minél jobban közeledik a karácsony, az ajándék tünetei annál
aggasztóbbak lesznek.
Az asszonykát hirtelen makacs köhögés lepi meg. Néha olyan jóizüen
köhög, hogy a szeme is könnybe lábad. Ez igy tart huszonnégy óráig, te
sajnálkozol, mire ő ezzel a kéréssel lep meg:
– Édesem, ne dohányozzék itthon egypár napig. Nagyon csiklandozza a
torkomat, s köhögésre ingerel.
– Óh, kérem, nagyon szivesen. Hát mért nem mondta hamarább?
Rettentő rosszul esik ugyan ebéd után a csibukot és vacsora után a
szivart elhagyni, de hát délben a fekete kávéhoz és este a teához
idegesen összetördelsz és szétharapdálsz öt-hat fogpiszkálót és
néhányszor rámordulsz a gyerekekre. A dohányzást nem pótolja, de egy
kicsit lecsillapitja izgatottságodat, melyet a füst hiánya okoz.
A második füst nélkül végződő ebéd után, mikor már a bajuszod végét
csavarod be a fogaid közé, az asszonyka igy szól:
– Látom, hogy maga szenved. Ugyan tegye meg, hogy a mig a köhögésem nem
szünik, igya meg a kávéját a klubban. A kedvemért!
A klubban! A kedvéért! Ahán, most már össze tudom állitani az egész
manővert. Az asszonyka a himzéssel el van késve. Nem is készül el vele
karácsonyig, ha én annyi időt töltök otthon, mint máskor. Engem tehát el
kell tuszkolni hazulról, a minek sorrendje a következő: 1. A köhögés. 2.
Kérelem, hogy a férj ne dohányozzék. Ha a férj önző, akkor ő maga
kijelenti, hogy egyelőre a klubban ebédutáni feketekávézik. Ha jó és
önzetlen, akkor nem dohányzik, de otthon marad. Most jön aztán, hogy az
asszonyka (rendes körülmények közt ádáz ellensége a szivarfüstnek)
fölfedezi, hogy: 3. A férj a füst hijján szenved. 4. Kérelem, hogy ne
szenvedjen, hanem menjen a klubba feketézni és szivarozni.
És a szerencsés férj lemondó mosolylyal fogja a kalapját, elbucsuzik
nejétől, gyermekeitől, s mint egy áldozat, óriás léptekkel rohan a
klubba kávézni. Szerencse, hogy ilyenkor a Böskét nem állitják ki a
kapuba utána nézni.
Az a férj aztán burokban született szerencsegyerek, a kinek a
meglepetésével annyira el van késve az asszonyka, hogy még vacsora után
is eltuszkolja hazulról teázni. Ha a késés nem ily nagy, akkor a kis
menyecske, a ki ebéd után azonnal észreveszi szenvedéseidet, vacsora
után rettentő közömbösen tudja nézni tantalusi szivarszomjadat, s ha
pedzeni mernéd, hogy kimégy az utcára elszivni egy szivart, alighanem
egypár könny jelennék meg a kék szemek szögletében.
Üdvözlégy, öreg december, üdvözlégy a családapák hosszabbra eresztett
póráza nevében. Tudom, hogy kevés ember van megelégedve veled, de én
szeretem zuzmarás szakálladat és fagyos sóhajtásaidat. Ha erősen fagy,
sokat kell fütésre költeni; ha nem fagy, nincs korcsolyázás; ha nem esik
a hó, busul a szánkázni szerető ember és az utcaseprő; ha esik a hó,
busul a városi hatóság és a vasutigazgatóság. De te ezzel ne törődjél: a
gyerekvilág szeretete beragyogja deres fejedet s örökzöld koszorut fon
homlokod körül.


MINDENNAPI ALAKOK.
A szerkesztőséggel szemközt van egy fiakkerállomás. Ma ott megfogadtam
egy kocsit holnaputánra. Az alkut megkötöttük és fölmentem a hivatalba.
Pár perc mulva megjelent a kocsis.
– Kérem, azt hallottam, hogy lakodalomra tetszett megfogadni.
– Arra.
– Akkor drágább.
– Miért?
– Mert ahhoz kiállitás kell.
– Miféle kiállitás?
– Cilinder, sárga kabát, virág, borotválkozás, szerszám, lóstuccolás,
Csetvájó.
– Mind helyes. De mi az a Csetvájó?
– Jószagu viz, a mivel a kocsit, a pokrócot, meg a keztyümet behintem.
– Jól van.
– Aztán meg, tetszik tudni, én már délelőtt nem igen vállalhatok fuvart,
hogy a kocsim tiszta maradjon.
– Az igaz.
– Vörös nyakkendőt is szeretnék felkötni, meg egy szines mellü inget.
– Ahoz már nekem semmi közöm.
– De meg kell tenni, nagyságos ur, mert nemcsak a fiatal párt meg a
nyoszolyólányokat nézik ám, hanem a kocsisokat is. Jóravaló kocsis, ha
tart magára valamit, köteles ilyenkor kiöltözködni, különben
lenyelvelik.
– Ezt nem tudtam.
– Pedig ugy van, kérem. Akármicsoda magától járó gőzbérkocsit találnak
is ki, a fiakkeres a kocsisok királya s a fiakker az elegáns kocsi marad
mindig. Tessék megnézni: gavallér-mágnás mind fiakkeren jár, sohse a
maga fogatán.
Szóval, szombat délutánra szóló szerződésünket egész uj alapokra
helyeztük.
Eszembe jutottak a különböző kocsis-tipusok, a kikkel már dolgom volt.
Mikor Berlinbe megérkeztem s az anhalti pályaudvar magasságából lépcsőn
leballagtam, egy rendőr minden áron valami pléhtáblát akart a kezembe
nyomni. Vadidegen létemre nem értettem meg a nagylelkü adományozás
célját és hidegen tovább haladtam. Egy darabig lármázott utánam, aztán
vállat vont és osztogatta a többi utasnak a pléhet, melyet mindnyájan
elfogadtak.
Az állomás előtt a kocsiknak óriási tömege állt. Mikor körülnéztem,
megszólitott az egyik:
– Micsoda száma van?
De furcsa. Nálunk a kocsinak van száma, nem a passasérnak.
– Vigyen el engem a Hotel Kaiserhofba.
– Adja ide a számát.
– De nekem nincs számom!
– Hát akkor, kérem, ne tartóztasson, – és azzal otthagyott.
Különös dolog. A mint az ember Berlin város területére lép, elvesziti a
nevét és helyette számot kap, mint a gályarabok!
Akkor vettem észre, hogy a kitóduló utasok a pléhtáblákról hangosan
leolvasott számokkal szólitják a megfelelő számu kocsit. Megszégyenülve
visszaballagtam a rendőrhöz s alázatosan egy számot kértem tőle.
Éreztem, hogy első összeütközésem a porosz állammal rám nézve kudarccal
végződött.
Csakhamar megtaláltam a kocsit és minden rendben volt.
Egész berlini időzésem alatt egyetlen rokonszenves kocsist sem találtam.
Morózus, szükszavu frátereknek látszottak.
A bécsi kocsis hetyke és követelő. Lehetetlen vele szembeszállni, mert
példátlanul goromba tud lenni. Ha valaki, a kit ő különben nem nézett
urnak, várakozása ellenére jól megfizeti őt, még akkor is szemtelen.
Gunyos alázatossággal köszöni meg a zsiros borravalót s érezteti a
balekkel, hogy azért neki nem imponál, mert tudja, hogy burgerrel van
dolga.
A párisi kocsis végtelen finomsággal tud szemtelen lenni. Nagyon kedves,
előzékeny, fecsegő, ha utasával meg van elégedve, de végtelenül
impertinens, ha megharagszik.
Egyszer a Madeleine-boulevardon kocsiba akartam ülni, hogy a
Père-Lachaisebe menjek. Jó messze van, de sokaltam, a mit a kocsis kért.
Mikor ezt megmondtam neki, végtelen jóakarattal, atyailag nézett rám, s
résztvevő hangon kérdezte:
– A lába fáj önnek?
– Nem.
– Hisz akkor gyalog is elmehet.
Elinditja a lovát és ott hágy. Tiz lépésről visszatekint és ugyanazon a
jóindulatu hangon mondja:
– Menjen, menjen. A mozgás nagyon egészséges. Nem fog elhizni.
A párisi kocsis soha sem kinálja magát, ennél sokkal büszkébb. Az olasz
ellenben ugy szalad utánad, mint a kis kutya. Különösen a nápolyi.
Ebben a városban történt velem a legmulatságosabb kocsis-dolog.
Egy reggel kilépek a fogadómból és tekintetem szórakozottan végigfut az
ott álló bérkocsikon. Egy fekete, füstös fickó rögtön a bakra ugrik,
megcsapkodja a lovát és odahajt mellém.
– Kocsit parancsol? – kérdé levett kalappal.
– Nem.
– Inteni tetszett.
– Nem.
– A fejével méltóztatott inteni. Óh, nekem nagyon jó szemem van, azonnal
észrevettem.
Eközben már javában mégy és a kocsis folyton veled tart, a gyalogut
mellett s a bakon állva intézi hozzád szavait.
– Pedig meg voltam győződve, hogy uraságod használni fogja kocsimat. A
szegény embernek egyetlen reménye az idegenben van. Nápolyban csak ők
járnak kocsin. Mit méltóztatott mondani?
– Semmit.
– Lovam arabs félvér. Ugy megy, mint a villám, félóra alatt kiviszem önt
a Szolfatarához.
– Ugyan menjen a pokolba, ne tolakodjék.
– Rosszul teszi, ha haragszik. Nincs igaza. Én csak kötelességemet
teljesitem. Csupán az ön kényelmét tartom szem előtt. Nagy fájdalmamra
szolgálna, mylord, ha önnek boszuságot okoznék.
(A gazemberek, ha valakit meg akarnak pumpolni, mylordnak szólitják.)
Szótlanul, gyors léptekkel, lesütött szemmel haladtam, ő folyton velem
egy irányban hajtotta a lovát, a kocsiuton. Az olasz csak egyben
kitartó: a koldulásban. És emellett oly válogatott nyelven szónokolt
hozzám, hogy nekem az volt a benyomásom, mintha a Divina Comoediát
szavalná.
Az volt a vége, hogy adtam neki két lirát. De nem szálltam be. Erre ő
leugrott a kocsiról s igy szólt:
– Végtelen sajnálom, hogy mylord alamizsnaként adja nekem a pénzt.
Higyje el, hogy szivem sajog – de elfogadom, mert öt testvéremnek
keresem a kenyerét. Arra azonban figyelmeztetem, hogy az idő gyönyörü, s
a felsőkabát fölösleges. Bocsánat mylord.
Ezzel kivette kezemből a felsőkabátomat, beleültette a kocsiba és
elvágtatott.
Visszavitte a fogadóba.


KIÁLTÁS AZ ÉJSZAKÁBA.[1]
Elmémet visszaforditom a multba és emlékezem.
Óh, de nehéz visszaemlékezni!
Ha a jövőre gondolok, elmém, mint az ifju sas, merészen repül az ég
felé, hol a dicsőséget és a halhatatlanságot osztogatják.
De ha visszapillantok a multba, elmém olyan, mint a messziről jött
vándormadár: lassan jár, meg-megáll pihenni s fáradt szárnylebbentései
alig viszik előre.
Mintha félne behatolni az eltemetett, elfeledett multba. Mintha azt
mondaná: Vigyázz, a mi benne kellemes volt, azt vissza nem idézed; a mi
benne kellemetlen volt, azt jobb, ha föl nem bolygatod.
Ime, a mi jót életedben élveztél, annak terajtad semmi nyoma, de a mi
rossz veled történt, az beléd véste bélyegét: egy csalódást szivedbe,
egy ráncot a homlokodra, ősz hajszálakat a fejedre.
A rossz tehát erősebb, mint a jó. Ne nézz hátra!
És én mégis hátra nézek.
És innen a nagy kőpaloták között bódultan, lihegve futkosó szegény
emberek közül elszáll a lelkem valahová messze… S látok alakokat, a
kiket valaha régen ismertem… s az elporladt alakok révén elfelejtett
történetek csendülnek meg lelkemben…
Emlékezem…
*
Tavasz volt, édes, illatos tavasz. És mi ez édes, illatos tavasznak egy
holdas éjszakáján szekéren haladtunk Székely-Udvarhelyről Segesvárra.
Hárman voltunk: a bátyám, én és Puskás bácsi, a vén székely birtokos; az
apró székely macskák lassan kocogtak, a szekér zörgött s én, a két ember
lábánál, a kasban ülve, édesdeden aludtam. Kicsi fiu voltam még.
Egyszerre megáll a kocsi, a bátyám fölráz.
– Megérkeztünk? – kérdém álmosan.
– Szállj le! – mondá ő felelet helyett.
Egy hidra léptünk, a lovakat meg lehajtották a hid alá itatni.
– Nézz körül, – szólt a bátyám, – a Küküllő hidján állunk. Ez a
segesvári csatatér.
Karjával végigmutatott a völgyön, aztán halkan hozzátette:
– Itt esett el Petőfi Sándor.
Hallgattak egy darabig. Lebámultak az alattunk zúgó vizbe, melynek
habjaival a hold sugarai enyelegtek.
– Ha elesett, – tette hozzá a bátyám.