Elbeszélések és tárcák - 13

várral, a kit élve eltemetnek a föld alá s _mindezzel nem dicsekszik_.
Ilyenek a tengerészek.


AZ EGRI REMETE.
Azok, a kik a Nemzeti Szinház előadásán Gárdonyi Gézát kitapsolták, nem
is sejtik, hogy milyen különös ember jelent meg előttük.
Magas, sovány, szenvedő, szürke alak. Első pillanatra látszik rajta,
hogy az életnek legkeservesebb iskoláján ment keresztül. Éhezett,
fázott, csetlett-botlott, tanult, gondolkozott és most itt áll előttünk,
mint kész iró. Mint nagy iró, mint minden porcikájában igazi nagy magyar
iró.
Az emberekkel való érintkezésben ügyetlen, a lázasan dolgozó, előre
törekvő társadalomtól szinte fél. Azért is huzódott félre, a vidékre s
csak néha jön le Budapestre, hogy barátaival egy kicsit kibeszélgesse
magát.
Lelke roppant érzékeny. És tele van müvészi hajlamokkal. Képet fest,
igaz, hogy rosszat, de neki ez a foglalkozás is gyönyörüséget szerez.
Szobrot farag s ugyancsak fájna neki, ha Fadrusz kinevetné, – pedig
kinevetné. Zongorázik, hegedül s természettudományi problémákkal
foglalkozik. Néha megunja az irást s akkor a müvészetnek itt fölsorolt
ágaival szórakozik. Még a pipáját is maga rajzolta meg, azután kigyurta
agyagból s ugy csináltatta meg valami pipagyárossal.
Az apja is ezermester volt. Az öregnek a nyughatatlan vérét és
sokoldaluságát a fia is örökölte. Az öreg gépészféle ember volt és hogy
a mesterségét jól kitanulja, fölment Bécsbe. Itt érte az 1848-iki
forradalom, a mikor ő is beállt a halálfejes diáklégióba, résztvett Bécs
védelmében a császári csapatok ellen, majd a diákokkal együtt lejött
Magyarországra. Itt azonban őt fegyvergyárba tették, hadnagyi ranggal és
fizetéssel. Mikor a kormány Debrecenbe vonult, a fegyvergyárat Lahner
Nagyváradon állitotta föl s azt már ő vezette. Aradig követte a
kormányt, ott aztán, zsebében száz forinttal, oláh kocsisnak öltözve
menekült ki a halál hálóiból, a melyeket ott fontak-kötöttek a világosi
katasztrófa után. Visszament Bécsbe, a hol egy gyáros barátja
bizonyitványt adott neki, hogy a szabadságharc éveit ott töltötte. Talán
ott is marad, ha a Jankovicsok le nem hozatják Szőllős-Györökre, Somogy
vármegyébe, hogy egy gőzmalom terveit készitse el s a gépezetet állitsa
be. Itt érte az apát egész életében a legnagyobb baj: egy ujfajta
malomkereket talált fel, mely a rajta lezudult vizet megint visszaviszi
oda, a honnan ujra a kerékre folyhatik. Erre a találmányra, mely
geniális volt, zörgött és forgott mint a fene, csak éppen a vizet nem
akarta visszavinni oda, a honnan jött, az öreg minden pénzét ráköltötte
s ezért megmaradt szegény embernek.
Gárdonyi Géza Agárdon, Fejérmegyében született. Elvégezett három
gimnáziumot, aztán a tanitóképző-intézetbe adták Egerbe, – mert apja már
akkor Borsodban lakott.
Tizenöt éves volt, mikor apját elvesztette s ekkor szakadt rá a
nyomoruság. Csuda, hogy keresztülgázolt rajta, mert ifjukorában semmit
se árult el a benne lakozó nagy tehetségből. A tanitóképző-intézetben
együgyü fiunak tartották s csak az irodalom tanára vigasztalgatta néha,
nem azzal, hogy lesz belőle valami, hanem azzal, hogy ne busuljon, meg
fogja tudni keresni a kenyerét.
A mit itt emlitettem, ez volt az összes iskolája: a többit mind magától
tanulta. Elsajátitotta az angol, francia, német nyelvet s többféle
müvészetben tett szert annyi jártasságra, hogy kellemesen töltheti velük
az időt.
A Dunántul több vármegyéjében tanitóskodott s élt a parasztemberek közt,
fönnhatóságuk alatt. A Göre Gábor alakját a Somogy-vármegyei Karádról
hozta.
Itt, mikor tanitónak megválasztották, a lakásának az ablakai mind be
voltak törve. Mig a nyár melege tartott, rendben volt a dolog, de mikor
a hüvös őszi szelek kezdtek fujni: elment a nevezetes biróhoz.
– Biró uram, csináltassa meg a lakásom ablakait, hidegre fordult az idő.
– Nem lehet, tanitó uram, nincs egy krajcár se a község ládájában.
– De igy nem állom ki.
– Dehogy nem, ha muszáj, – vigasztalta a biró, – de mivel vasárnap van s
ha már nálam van: maradjon itt tanitó ur ebédre.
Gárdonyi persze szivesen vette a marasztalást. Akkor tiz forint havi
fizetése volt, mint segédtanitónak. Az ebéd tárkonyos bárányfejlevessel
kezdődött, malacpecsenyével folytatódott és pogácsán végződött. Hozzá
jó, finom vörösbor.
– Lássa, biró uram, – szólt Gárdonyi, – ennek az ebédnek a költségén
nemcsak a tanitólak, de az iskola összes ablakait is ujra meg lehetne
csináltatni.
Mire a biró büszkén:
– Hisz nem azt mondtam, hogy a biró szegény, hanem hogy a község
szegény. Nekem, hál’ isten, van mit apritani a tejbe.
De a tanitói lak ablakai csinálatlanok maradtak.
Gárdonyit roppant tudományszomj bántotta, de ehhez könyv kellett volna.
A könyv pedig olyan luxustárgy, melyet egy tanitó csak a legritkább
esetekben engedhet meg magának. Elhatározta tehát, hogy meggazdagszik.
Miből lehet legkönnyebben meggazdagodni? Természetesen abból, ha az
ember a tanitóknak egy naptárat csinál. Ezt minden tanitó megveszi s dől
a pénz, mint a parancsolat. Ezt a nagy tervet főzve agyában, kis
falujából fölment Győrbe, hogy ott kiadót keres az eszmére, a mit ő ugy
értett, hogy még egy halandót boldoggá tesz. Elment ahhoz a laphoz,
melybe irogatni szokott (mert mint tanitó kezdte már a tollat forgatni).
Ez aztán azt az ajánlatot tette neki, hogy maradjon ott munkatársnak,
hárman vannak a laphoz, mindegyikre esik ezerháromszáz forint fejenként
és évenként.
Ezerháromszáz forint! Gárdonyi elszédült, mikor ezt a summát hallotta.
Ime, a szerencse egyszerre üstökön ragadta. A _Tanitók Naptára_ az egyik
főnyeremény. Ez az ajánlat a másik főnyeremény. Természetesen azonnal
fölcsapott s a tanitóságnak örökre hátat forditott.
Jó ideig dolgozott ott potom pénzért, végre türelmét vesztette s
megszólitotta a szerkesztőt:
– Mikor osztozunk?
– Miben akar osztozni?
– Azt tetszett mondani, hogy rám ezerháromszáz forint esik…
– Esik, esik, majd ha a lap letörlesztette az adósságát.
– Mennyi adóssága van?
– Hatezer forint.
– És törlődik?
– Erősen. Két éve még csak négyezer forint volt.
Gárdonyi vállat vont és továbbra is ott maradt. Nem történt semmi, csak
az egyik főnyeremény esett a kutba.
A tanitók naptárát is megcsinálta, de a százasok nem nagyon tódultak be
hozzá. Maradt az, a mivé őt a végzet predestinálta: szegény ember. Most
már szegény iró.
De a meggazdagodás vágya nem hagyta őt nyugodni. Két nagy eszmét sütött
ki e végből: az egyik volt az Öröknaptár, a másik a Pokol.
Az Öröknaptár állt egy fali kalendáriumból, a melyből nemcsak előre, de
hátra is ki lehetett számitani az időt. Meg lehetett belőle mondani,
hogy a mohácsi csata mely napra esett, viszont azt is mutatta, hogy
1920-ban mikor lesz husvét.
De ezt csak Gárdonyi tudta belőle kimutatni. Kivüle nem találtam még egy
embert, a ki eligazodott volna rajta.
A _Pokol_, Dante Poklának körképileg való bemutatása, jó eszme volt, de
csekély anyagi eszközökkel, kontármódra valósitották meg ezt az eszmét.
Gárdonyi az előkészületek alatt boldog volt: nemcsak müvészi föladatot
végez, hanem egy világraszóló vállalatot is megvalósit.
Ez se sikerült. Sőt a vállalat adósságainak egy része az ő nyakába
szakadt. Akkor menekült el végképp a fővárosból s kifáradva, megtépve az
élet küzdelmeitől, letelepedett Egerben.
Fönt a hegyen, a legfélreesőbb helyen, csupa szegény ember közt, vett
egy kis parasztházat, s azt lassankint kicsinositotta, fölépitette
magának.
A szomszédjai nagyot néztek, mikor odajött.
Ki lehet ez? Urnak látszik, de nem lehet az, mert akkor lent laknék a
városban a porban, a sárban, nem itt a parasztok közt fönn az egészséges
jó levegőn, a zöld pázsit közt.
Mit keres itt, a hol régente a bünösöket akasztották? A hol hajdan a
hóhér is lakott?
Nézték, hogy mit csinál. Pipál a kertben, nagy könyvekből olvas, egyebet
nem tesz egész istenadta nap. Egyszer aztán valaki kisütötte, hogy _iró_
és a város dolgait irja, a miért kap havonkint huszonöt forintokat.
Gárdonyi a kapu elé hársfákat ültetett s leste, hogyan nőnek. Egerben
nem ismerkedett meg senkivel és senki se sejtette, hogy ki az a magányos
alak, a ki az akasztott ember dombjáról csendesen pipázgatva néz le Dobó
régi városára.
Egy éjjel aztán Gárdonyi arra ébredt, hogy a háza előtt levő padon egy
ember ül és énekel. Azt énekli, hogy:
… Kossuth Ferenc magyar gyerek,
Magyarországon született,
Illik a kard oldalára
A koszoru homlokára.
Aztán a hangos ismeretlen abbahagyja a nótát és elkezd zsörtölődni a
zsidóval, a ki tizenkét krajcárért adott neki pálinkát s mikor többet
akart inni, hitelbe, kidobta a kocsmából. Mikor az ügyét
elmonologizálta, ujra kezdte a nótázást igy:
Szabadságom be van zárva
Ferenc József ládájába,
Elveszett a láda kulcsa,
Nem szabadulok ki soha!
Aztán ujra a kocsmáros lelketlen eljárásának ecsetelése következett,
prózában. Ekkor már Gárdonyi felöltözködött és kiment.
– Hallja, barátom, miért énekel az én ablakom alatt? Nem tudok aludni.
– Én se.
– De én sohase énekelek a maga ablaka alatt, hát maga se énekeljen.
– Már, kérem, ez itt köztér, itt tehetek, a mit akarok, az ur ebbe nekem
nem parancsol.
– De már az a pad, a kin ül, az enyém, abba én parancsolok.
A paraszt rögtön fölkelt.
– Énekelhetek én állva is.
És rögtön rágyujtott egy ujabb nótára.
Ez az eset, meg az a körülmény, hogy hársfáit a tehenek leették,
kitördelték, arra birta Gárdonyit, hogy a várostól megvásárolja és
bekerittesse a háza elejét.
Ekkor jöttek csak rá, hogy ki az a Robinzon ott fönt a szegény emberek
során: a város odaadta neki a ház elejét ajándékképpen.
Azóta dolgozik ott vigan és zavartalanul. Milyen eredménynyel, mutatja
_A bor_ és a török világból vett nagy történeti regénye: _Az egri
csillagok_.
Abból az alacsony, nádfödeles parasztházból a magyar irodalomnak még
számos gyöngyszeme fog kiperegni.


A MAGYAR FŐVÁROS.
A napokban meglehetősen goromba levelet kaptam Lipcséből. A levéliró a
_Pester Lloyd_-ban olvasta, hogy a fővárosi közgyülésen a német szinház
ellen agitáltam és szavaztam, s ezért hálátlan Kossuth-kutyának nevez,
mert, – ugymond, – _ön a németeknek köszönheti európai hirnevét, mert
munkáit a német nyelv révén forditották le idegen nyelvekre, s igy
került bele a világirodalomba_. Hát ez ugyan nem igaz, mert Horn Emil
(francia), Schumacker (dán), Mayerhoffer (cseh) és Sarapov (orosz),
direkt magyarból forditottak le az illető nyelvre, de föltéve, hogy a
levélirónak van igaza, mi van akkor? Én legyek hálás azért, hogy a
munkáimat sziveskedtek leforditani, kiadni és belőlük esetleg pénzt
bevenni? Vagy jók voltak ezek a dolgok, vagy rosszak. Ha jók: az illető
lapoknak használtak, ha rosszak, ostobaság volt leforditani. Elösmerem,
hogy erkölcsi hasznom van belőle, de az anyagiakat a jó németek tisztán
maguknak tartották meg. Egy világhirü német cég is alkudozott velem egy
kötetre s e közben azon óhajának adott kifejezést, hogy legjobb
szeretné, ha ingyen odaadnám neki. A mire ezt feleltem: _Szegény és
kicsi hazám elég jól fizet, semmi okom sincs a nagy és gazdag
Németország számára ingyen dolgozni_. Erre aztán küldött – hetven
márkát. A magyar irodalmi cikkeknek óriási exportja van Ausztriába és
Németországba, de ez tisztán a forditók üzlete. Én csak egy korrekt
forditót ismerek: Binder Jenő késmárki tanárt, a ki mindig előre kikéri
az engedélyt, utólag pedig kéretlenül mindig megküldi a kapott
honorárium egyharmad részét. Hogy miért teszi, mikor ha nem tenné is, az
ördög se zaklatná érte? Nem tudom. Ugy látszik, gyógyithatatlan
becsületességben szenved.
Oscar von Krücken, a ki a magyarból németre való forditást valóságos
gyáriparrá fejlesztette (a munka egy részét, azt hiszem, gépekkel
végezteti) a megmondhatója, hogy én a forditásokért soha követelésekkel
nem léptem föl, legföljebb annyit engedtem meg magamnak, hogy ha Krücken
urral találkoztam, mint az Alföldön mondják, a _fenével etettem őt_. De
az ellen már élénken tiltakoznom kell, hogy ezen a cimen még én
viseltessem mély hálával Németország iránt és hozzájáruljak a német
import elősegitéséhez.
Ebben a kérdésben a németeket nem lehet a helyes álláspontra terelni.
Először nekik tudniok kellene, hogy velünk háromszáz év óta minden
gazságot a németek nevében követtek el. Az tehát természetes, hogy nem
kedveljük őket és félünk a befolyásuktól. De hát szereti őket a dán, a
francia, az orosz? Gyülöli. Pedig egyiknek se vétettek annyit, mint
nekünk, – ők vagy azok, a kik ránk uszitották őket, itt nem feszegetem.
Másodszor, ők azért is hálátlanoknak tartanak bennünket, hogy ő tőlük
vettük át a kulturát, s most szabadulni akarunk tőlük. Soh’se hallottam,
hogy az olaszok ilyesmit a németeknek a szemére lobbantottak volna.
Pedig volt idő, mikor a mai professzorok ősei félmeztelen barbárok
voltak, s csak lassan civilizálta őket át a római kultura. Köztünk és
köztük csak az a különbség, hogy mi később léptünk bele a civilizációba,
mint ők. De minket azért ugy leckéztetnek, mintha mi a turóscsuszát ma
is nyereg alatt puhitanók, az európai civilizáció pedig nem Kis-Ázsiából
és Egyiptomból, majd Hellaszból és Rómából indult volna ki, hanem
Ottakringben, Hernalsban vagy Oberhollabrunnban találták volna föl.
Egy elfogulatlan német emberrel találkoztam egész életemben. Diplomata
volt. Ez azt mondta, hogy Németország jól van lakva, Elzász-Lotharingia
volt az utolsó falat. Van még neki mit megemészteni Pózenben s ujabb
hóditásokra Európában nem gondol. Gyarmati politikát csinál, hogy
kivándorlóit elhelyezze, de a birodalom határán kivül lakó németekkel
nem foglalkozhatik. Legkevésbbé a magyarországi németekkel. A
legrövidlátóbb politika volna a magyarországi németekkel német faji
politikát csinálni, _nekik egész erejükkel a magyar hegemóniát kell
támogatniok_, mert ha ez meggyengül, akkor a szlávok kerekednek ott
felül s akkor jaj a németeknek. De csapás ez Németországra nézve is,
mert a mely pillanatban nem a magyar elem vezet, Szent István országa
megszünik _a német birodalomra nézve megbizható politikai szövetségesnek
lenni_. A magyar németek s a magyarok fogjanak össze és csináljanak
magyar nemzeti politikát, magyar faji politikát, hogy igy az egységes
államot örökre biztositsák s a nyugalmat, a békés fejlődés föltételeit
utódaiknak biztositsák. S akkor az ország Európa bármely államára nézve
mindig becses és keresett szövetséges lesz.
A mit itt irtam, ez évek óta szóról-szóra le van irva a berlini _Hotel
Kaiserhof_ levélpapirosán. Eltettem akkor, melegiben leirva, hogy majd
egyszer, ha szükség lesz rá, előveszem.
Mi következik ebből?
Az, hogy nekünk a német érdekek szempontjából is itthon soviniszta
magyar politikát kell folytatnunk s a nemzeti államot az egész vonalon
kiépitenünk. De ezt mi csak szóval teszszük, szóval se mind. Hogy a
hazai németek nagy része pedig hogyan gondolkozik a dologról: arról se
beszéljünk. Elég az erdélyi szászok példájára hivatkozni, a kik
lapjaikban és gyüléseiken kétségbeesett harcot folytatnak a magyarositás
ellen, e mellett szakadatlanul _oláhosodnak_. Nem egyszer jártam köztük.
A hol az oláh kőházban lakik és kőtemplomban imádkozik: az mind szász
pusztulást jelent. Oláhul minden szász tud, magyarul legföljebb ha
tiz-huszezer a száznyolcvanezerből. De azért ők mi ellenünk izgatnak, s
nagynémet tendenciákban nevelik ifjuságukat. Amszterdamban láttam egy
szindarabot, melyben a normannok egy cölöphöz kötött kelta harcost
földdel lassanként eltemetnek. A kelta ég felé emelt szemmel, vad
dalokban bucsuzik el pogány isteneitől. Ez a szász politika.
Németországra szegzett tekintettel harsogják a _Deutschland, Deutschland
über alles_-t, az oláh föld pedig lassan-lassan betemeti őket. Ma-holnap
már csak a fejük, az intelligencia áll ki a földből.
*
A mi városatyáinkat nem penetrálja az a fölséges gondolat: nemzeti
főváros, egy millió lakossal. Ez a magyar nemzet örökkévalóságát
jelenti, még az esetre is, ha Gurko tábornok parancsol a budai várban.
Hol állunk mi ettől az ideáltól?
Az elemi iskolákban németül tanitanak, a templomainkban németül
prédikálnak, a kereskedők nagy része németül vezeti az üzletét, minden
hordár, kocsis, de különösen minden kaputos ember tud németül s a
pestiek nagy többségére nézve magyar nyelv – német nyelv, magyar könyv –
német könyv, magyar szinház – német szinház teljesen mindegy.
Most a magyar és német kultura egyensulyban tartják egymást. De hátha ez
az egyensuly a német javára fölbillen? Akkor vajjon nem az is mindegy
lesz a lakosságnak: Magyarország-e vagy Németország?
Mi a magyar nyelv korlátlan, kizárólagos uralmát akarjuk diadalra
juttatni.
Nézzétek, milyen félénken kerülgeti a főváros a német nyelvnek
iskoláinkból való kiküszöbölését. Mikor minden okos ember belátja, hogy
az elemi iskolák tanulóit, kik tizféle nemzetiséghez tartoznak, ott kell
kezdeni magyarrá gyurni s ugy megtanitani magyarul, a hogy a jász-kun
gyerekek beszélnek. Mert ez a _pesti_ magyar nyelv, a mit nemcsak az
iskolákban, hanem már a felnőttek is beszélnek, utálatos, magyartalan,
inkorrekt, tele zsidó és német forditásokkal. A főváros elemi, polgári
és ipariskoláiban a fősulyt a magyar nyelv (nem a nyelvtan) kitünő
tanitására kell fektetni s erre kell a legtöbb időt szentelni.
Ha Budapesten minden ember magyarul beszél, imádkozik, számol,
kereskedik és kaláberez, ha a német müveltség olyan szerepet fog nálunk
játszani, mint Németországban, Olaszországban, vagy nálunk a francia
müveltség: akkor épp oly tárt karokkal fogadom a német szinészetet, mint
most a franciát.
A müvelt német és olasz ember megért és élvez egy francia előadást vagy
könyvet, de azért minden porcikájában, minden leheletében német,
illetőleg olasz. Nálunk a müvelt ember kétnyelvüvé válik. A német
müveltség lefogva tartja bennünk a magyar müveltséget. Hát nincs jogunk
nekünk minden eszközzel a magyar kultura kizárólagosságán dolgozni?
Olyan viszonyokat kell Budapesten teremtenünk, hogy a ki magyarul nem
tud, egy falat kenyeret ne tudjon itt kapni. Akkor nem hoz ránk
veszedelmet semmiféle idegen invázió. Mert akkor csak szórványosan jöhet
s nem mételyez meg bennünket.
A multkor két villámos fölszerelő dolgozott a házban s mivel németül
beszéltek, megszólitottam őket. Kisült, hogy vesztfáliak s tiz év óta
vannak Budapesten.
– Miért nem beszélnek magyarul? – kérdém.
– Ugyan kérem, nincs arra itt semmi szükség.
Ez volt a felelet.
Most erre egy másik példa. Egy felsővidéki vármegyében meglátogattam egy
főszolgabiró barátomat, a ki elvitt egy tót gyülésre. A mint a tótok
látták, hogy ott a főszolgabiró, _angolul folytatták a tanácskozást_, a
miből az én kedves barátom egy kukkot se értett.
Ime, ezek a tótok Magyarországon születtek, itt éltek 25, 30, 35, 40
esztendeig, sok volt közülök, a ki évekig dolgozott Budapesten, de
magyarul egy se tudott. Három-négy évi Amerika azonban megtanitotta őket
angolul. Mert ott érzi, hogy muszáj neki angolul tudni, érzi, hogy
haszna van belőle, ha tud.
Érzi-e a magyarul tudás szükségességét a mi országunkban vagy
fővárosunkban? Nem, mert mi gyáva, lágy, megalkuvó, gyönge önérzetü,
idegen kulturák által dezorganizált nemzet lettünk, mely hatalmával nem
él és kétségtelen jogait nem érvényesiti.
A magyar érzék hiányának és a nem-gondolkozásnak égbekiáltó példája az,
hogy a budapesti ügyvédek, a hires magyar ügyvédi kar, még ha képviselők
is, a táblájukra szükségesnek látják kiirni: _Landes- und
Wechselgerichtsadvocat_. A mire csakugyan nincs semmi szükség. Hát akkor
mit mondjunk a kereskedők kétnyelvü cégtábláiról? Nézzék meg Zágrábot:
az egész városban tisztán horvát minden fölirat.
Szóval egy fényes, pompás levantei város vagyunk mi. Szaloniki,
Drinápoly. Valamint ott, ugy nemsokára nálunk is mindig lesz egy francia
operett-társulat, német dráma, orfeum vagy piszok zengeráj (ez a
legutóbbi az ő tömeges és utálatos grasszálásával már is európai
specialitássá teszi Budapestet), olasz cirkusz stb. Husz év alatt aztán
a cseh, német, morva, olasz, tót elem folytonos beözönlése révén
undoritó kis Bábeltoronyi gyülekezet lesz itt, melyben magyart csak
akkor látunk, ha Barnum elhoz egyet Amerikából mutogatni.


A CSENGŐDI PUSZTÁN.
Megint csak Dankó Pistáról szól az ének, a ki most keresztül-kasul
barangolja az országot, hogy magyar daltársulatával előadásokat
rendezzen. Az is az ő különös szerencsétlensége, hogy mindenütt Barnum
után jár s igy az ő vállalata csak annyit ér, mint mikor valakinek az
orra előtt learatják a termést és neki csak a tarlózás jut.
Dankó Pistát néhány iró-barátjának a szeretete és pártfogása
hozzájuttatta ahhoz, hogy megtámadott tüdejét télire San-Remóba vihette,
az áldott lelkü Cirfusz magyar doktor kezelése alá. Furcsább betege
Cirfusznak még nem igen volt, mint Pista barátunk, a ki először is nem
hitte, hogy neki tüdőbaja van, tehát folyton cigarettázott. A szó szoros
értelmében elrágott ötven-hatvan cigarettát egy nap, s nemcsak a füstöt,
de a dohányt is lenyelte. Végre aztán Cirfusz megmondta neki, hogy San
Remo-ország kizárólag a külföldi mellbetegek gyógyitására van
berendezve, abból él, s azért a szabályok megsértését államellenes
kihágásnak tekintik és szigoruan büntetik. Erre Dankó abbahagyta a
füstölést, igaz, hogy a komponálást is. Csakhogy akkor már tiz szép dala
készen volt.
Mikor meggyógyulva hazajött, erre a tiz dalra társulatot szerzett s
megkezdte első országos körutját. A vállalkozást fényes siker koronázta.
Nyár közepére már négyezer forint tiszta vagyona volt. Ekkor
megszüntette a körutat és hazajött. Augusztus havában, rekkenő melegben,
gyönyörü prémes bundában állitott be közénk. Mert hát telt. A pincér
alázatosan hajlongva akasztotta a fogasra s megrendelés nélkül hozott
Dankónak egy Chateaubriand-sültet, mert ez az étlap legdrágább tétele.
Vacsora után Dankó három feketét ivott, mert a vagyon kötelez s a
kávésoknak is csak kell élni.
Ösmertem egy embert, a ki ötezer forintot örökölvén, beült a kocsmába s
addig ivott, mig a pénznek a nyakára nem hágott. Különben szerencsés
fickó volt, mert mikor az utolsó forintra került a sor, megütötte a guta
s igy nem érhette meg az elszegényedés keservét. A hálás kocsmáros
megfestette az arcképét és emlékkövet állitott a sirjára.
Dankó nem tett ilyen bolondot. Neki nem a szerencse szerezte a pénzt,
hanem szorgalma és tehetsége. Tehát meg kell becsülni.
Mit tesz az ember a pénzével, ha megbecsüli? Ingatlanba fekteti. Mert a
pénz elröpül, de az ingatlan nem röpül el. Dankó elhatározta, hogy
birtokot vesz. Mert csak az az ur, a kinek birtoka van. A ki reggel a
tornácról pipaszárral dirigálja – nem a daltársulat kóristáit, hanem a
négyökrös béreseket, a mint szántani indulnak. A ki tizenegy órakor
befogatja a két sárgát és kimegy megnézni, hogy halad a munka. A ki este
belátogat a szomszéd kis városba vacsorálni s miután egy-két nótát
elhuzat, öt pengőt ád a cigánynak. Ez izgatta őt különösen. Az
ingatlanok ura, mikor néhai kollégáit támogatja.
Eleinte ugy számitott, hogy valami szegény mágnástól megveszi a
birtokát, s beül grófnak. De hát ez nehéz volt, mert a legszegényebb
gróf se akarta a birtokát ötven-hatvanezer forintot alul odaadni.
Egy este azonban nagy diskusszió volt a vacsoraasztalunknál. Szőlőpártra
és buzapártra oszoltunk. A szőlőpárt a mellett vitatkozott, hogy sokkal
jövedelmezőbb a szőlővel való bibelődés s a népnek hibája az, hogy csak
a buzatermelést tartja hozzá méltó foglalkozásnak.
Dankónak ez szeget ütött a fejébe s másnap már szőlőszeti könyveket
vett, hogy ezt a foglalkozást egy kissé tanulmányozza. Rapszódikus elme
lévén, a könyveket hamar elhajitotta, hogy a kivitelhez lásson.
Magánértesülések nyomán Kis-Kőrösre vitték léptei, hol egy nyolcholdas,
szőlőnek való homokbuckaterületet kináltak neki.
Dankó finom, érzékeny poétalélek s igy nem csuda, hogy Kis-Kőrösön első
dolga volt Petőfi szülőházát megtekinteni. Sokáig elmerengett imádott
költője szülei háza előtt, azután kiballagott Csengődre, mely puszta
onnan valami fertály órányira van.
Elmerengett az utca porán, melyben a gyermek Petőfi játszott;
elandalgott az öreg fákon, melyek a kis szoknyás Petőfit szaladgálni
látták, s szinte restelte, hogy ő ilyen jó módban van, földet készül
venni, mikor a nagy költő egész életében nyomorgott.
A mint halad a sikon, a széltől ingatott vadvirágok közt, észreveszi,
hogy az ut mellett egy öreg juhász hever és könyvet olvas. Dankó megáll.
– Mit olvas, barátom?
– Petőfi Sándor verseit.
Dankó nagyot nézett.
– Kitől kapta?
– A fiamtól, a ki tavaly nyerte az exámenen.
– Hogy hivják?
– Gyurik Pálnak.
– Ért-e maga szőlőhöz?
– Ahhoz se értenék?
– Azért kérdem, mert látom, hogy birkával foglalkozik.
– Szegény ember azzal foglalkozik, a mi akad.
– De eljönne vincellérnek Csengődre?
– El én.
– Hát majd holnap fölkeresem. Hol lakik?
– Itt, meg innen öt mérföldnyire, meg onnan két mérföldnyire.
– De én nem szaladgálhatok maga után legelőről-legelőre.
– Birkausztatás után megtalál a tekintetes ur Kis-Kőrösön a Bozsik Pál
kocsmája mellett, a zöld keritésen tul.
– Jól van, Isten áldja meg!
Dankó tovább haladt. A vincellérje már megvolt. Ehhez az emberhez most
már muszáj volt szőlőt venni. Egy vincellér, a ki Petőfit olvassa: ez is
unikum a maga nemében.
Ilyen hangulatok után természetes, hogy Dankó megvette a nyolc hold
buckát, melynek nagyrészén csak kutyatej és rokonai termettek. A kisebb
része már kész szőlő volt, egy kis présházzal. Egy elhagyott szögletben
vadrózsabokor virágzott.
Ki is fizette rögtön a gazdának készpénzzel. A gazda nagyot bámult.
Mekkora ur lehet, a ki rátákban is törleszthetné, mégis egyszerre fizet.
Le is vette rögtön a süvegét, aztán fölhuzta a csizmáját, de csak azért,
hogy a pipáját belesülyeszthesse. Tudja ő, mi az illendőség.
Aztán ügetett be a városba borért s üzent a pusztai szomszédoknak, hogy
jőjjenek áldomásra.
Dankó pedig kéjes érzéssel végigsétált a birtokán. Minden bólongató
virágszálnak külön visszaintegetett, mintha mondaná: _Bizony változás
történt, uj gazdát kaptatok. Hát csak igyekezzetek!_
Végignézett a napfényes sikon. A maga földjéről nézett végig. S hálát
adott az Istennek, hogy ennyire megsegitette őt. Ugy érezte, mintha
kótára nem szedhető dalok százai fakadnának lelkéből és repülnének az ég
végtelensége felé. Csodálatos harmónia fogta el egész lényét. Boldog
volt.
Valami szomszéd fán elkezdett csicseregni egy madár, mintha az uj gazdát
üdvözölte volna. A présház eresze alatt a fecskék csevegtek. Talán a
nagy eseményt, a vételt tárgyalták.
Dankó lassu léptekkel bement a házba, a lócára feküdt és fáradtan
elaludt. Érzései, benyomásai leverték lábáról, összetörték gyöngéd
lelkét.
Mire fölébredt, már ott voltak a szomszédok és egy hordó bor körül
csoportosultak. Várták a nábob ébredését.
Az áldomásivás megkezdődött.
Az ötödik pohárnál megszólalt a régi gazda:
– Nagyságos ur, nem azért szólok, mintha jussom volna. Kifizette,
megittuk az áldomást, vége van, semmi közöm hozzá. De lássa, a nagyságos
ur gazdag, én meg szegény ember vagyok… Kérnék valamit.
– Csak ki vele.
– Ezt a diófát itt a présház előtt az apám ültette. Alatta is halt meg.
Adjon nekem a terméséből minden esztendőben egy zsákkal…
Dankó hallgatott.
– Mondom, nincs nincs jussom hozzá. Csak ha sziveskednék.
Miért hallgatott Dankó? Azon járt az esze, hogy ha neki olyan öröm volt
az, hogy szerzett, milyen bánat lehet ennek a parasztnak, hogy veszit,
hogy kénytelen ott hagyni apái kis földjét, melyet munkájuknak
verejtékével öntöztek…
– Jó, ennek a diófának egész termése a magáé. Minden esztendőben.
A gazda megörült és vigan ivott és itatott tovább. Mikor már jól be volt
borozva, megint Dankó elé járult.
– Nagyságos ur, még egy kérésem van.
Dankó a fejét csóválta.