Elbeszélések és tárcák - 05

ellenség golyóitól. A burok nem barbár bolondok, mint a dervisek, a kik
tizezernyi tömegbe állva vad orditással vetették magukat az angol hadi
sorokra. A minek a vége az lett, hogy a gyorstüzelő ágyuk és gyorstüzelő
puskák elsöpörték őket s e fanatikus seregből egy vértől párolgó,
darabokra szaggatott hustömeg lett.
A bur számot vetett magával: minél több angolt lelőni és minél kevésbbé
kitenni magát a halálveszélynek. Csakis igy birhatja sokáig a küzdelmet.
Tugela után harcolt a két Broll Ladysmithnél, Mafekingnél,
Bloemfonteinnél, Kimberleynél, Allival-Northnál, Strombergnél és végül
Spionkopnál.
Itt Károly kardvágást kapott a fejére, Zsigmond lövést a mellébe.
Ájultan maradtak a csatatéren. Mikor magukhoz tértek, sötét éj volt.
– Károly, élsz még?
– Élek. Van egy kis vized?
– Nincs. De itt hever egy angol csutora.
– Hozd ide!
A csutorában rum volt, megitták. Aztán köpenyegükbe burkolózva vártak.
Fáklyavilágnál jött egy angol ambulancia. Orvosok, betegszállitó
katonák. Sorba nézték a szerteszét heverőket és a sebesülteket
összeszedték. A sötét éjszakában a csatatér minden oldaláról panaszos
jajgatás hallatszott. Károly is kiáltott az orvosokra.
– Angol vagy?
– Nem. Bur.
– Dögölj meg.
Ez volt a felelet, s többet ügyet se vetettek a két magával jótehetetlen
burra. Három napig feküdtek ott, nappal majd megsülve, éjjel dideregve.
Harmadnap jött egy nemzetközi ambulancia, mely a burok oldalán
dolgozott, fölszedte őket s kimosta, bekötözte sebeiket.
Ez történt 1900 február havában. Ugyanez az ambulancia gondoskodott
arról, hogy a két Broll elszállittassék Johannisburgba. Ott családjuk
körében ápolták őket, s mint gyönge rekonvaleszcensek ott voltak akkor
is, a mikor junius 29-én az angolok elfoglalták Johannisburgot.
Ép bur egy szál se volt a városban. Voltak nyomorékok, gyógyulófélben
levők, betegek, s volt aztán egy nagy csomó külföldi, a kik nem ragadtak
fegyvert, hanem a városokba gyülekeztek, hogy alkalom adtán hazájukba
visszatérhessenek.
Az angolok összedobolták ezeket, s becsületszavukat vették, hogy Anglia
ellen nem fognak harcolni. Ennek ellenében paszpartut kaptak, mely
följogositotta őket a városban való szabad közlekedésre. De csak nappal.
A ki este hét után az utcán mutatkozott, azt az angol őrjáratok rögtön
elfogták.
A két Broll is becsületszavát adta, s paszpartut kapott. Igy nyugodtan
éltek otthon julius 13-ig. Ez végzetes nap volt. Éjjel zörögnek Broll
Károly háza kapuján. Kinyitja az ablakot, egy angol tisztet lát, öt
szuronyos katonával.
– Mi tetszik?
– Ön Broll Károly?
– Az vagyok.
– Parancsom van önt letartóztatni.
– Miért?
– Ahhoz semmi közünk. Se önnek, se nekem. De figyelmeztetem, ne
próbáljon szökni, mert a házat katonaság veszi körül.
– Azonnal megyek.
A felesége fölébredt.
– Mi az? Mi történt? Hová mégy?
– A rendőrségre citálnak. Légy nyugodt, mindjárt visszajövök.
Gyorsan felöltözött, megcsókolta az asszonyt, s ki akart menni. Az
ajtóban valamit gondolt: gyujtót gyujtott s átment a gyerekek szobájába.
Nyugodtan aludt mind a négy. Végignézett rajtuk s nehéz sóhajtás tört ki
a kebléből. Kisietett.
Azóta nem látta őket. Hirt se hallott felőlük. Ez volt 1900 julius
13-án. Tessék a kalendáriumba nézni: ma 1901 november 10-két irunk. S ez
csak egy abból az ezer meg ezer családi tragédiából, mely odalent
lejátszódik. De szörnyü erővel markol a szivembe, mert hőse itt ül
előttem, a visszaemlékezésektől ellágyult vonásokkal.
A katonák Broll Károlyt az erődbe vitték, hol már az összes lábbadozó
burok és a külföldi férfiak együtt voltak. Ott volt Károly bátyja,
Zsigmond is.
Három napig laktak az erődben, ekkor egy teljes gyalogezred körülvette s
a vasuti állomásra vitte őket. Itt vagonokba szállásolva négy napot
töltöttek. Hiába könyörögtek, hogy családjuktól elbucsuzhassanak.
Ridegen visszautasitották őket. Megtudták azt is, hogy a tömeges
elfogatás oka az, hogy az angolok összeesküvést fedeztek föl, melynek
célja volt a johannisburgi angol helyőrséget megrohanni, leölni,
raktáraikat fölgyujtani s a vasutat szétrombolni.
Eziránt azonban nem hallgatta ki őket senki, ellenben kihallgatás nélkül
East Londonba szállitották s a _Havarden Castle_ nevü hajóra rakták
valamennyit.
Leirhatatlan, mennyit szenvedtek, a hajófenékbe zsufolva, rossz kosztot
kapva, melyet ugy vetettek oda, mint a kutyának szokás.
Egy hollandus család is volt a kiutasitottak közt, apa, anya és három
gyerek. A gyerekek megbetegedtek s az apa a hajóorvost hivatta.
A doktor ur ezt üzente vissza:
– Én még a hollandi fattyuk drága egészségével is törődjem, mikor
honfitársaim ezrével hullanak el a hollandi golyók zápora alatt? Nem
megyek.
Augusztusban a hajó a hollandi partokra érkezett, hol Flessingennél
kitette a külföldieket. A burokat Londonba vitte. A két testvér (ők
maguk irták igy le nekem) a _Hart Labour_ nevü fogházba került, de semmi
rabmunkát nem kellett nekik végezni. Ellenben összevasalt kézzel egy
félhomályos cellába csukták a két testvért, s itt két hónapig tartották.
Ez idő alatt pusztán száraz és kemény kenyeret kaptak enni. És
deszkapricsen háltak.
A hogy elfogták és becsukták őket kihallgatás nélkül, ugy szabadon is
eresztették. Egy napon a fogház irodájába vezette a Brollokat a fegyőr.
Ott jegyzőkönyvet irtak alá, melyben elismerték, hogy kosztjuk és
kvártélyuk kifogástalan volt, aztán egy-egy shillinget és egy paszpartut
nyomtak a markukba, meghagyván nekik, hogy három nap alatt igyekezzenek
a kontinensen lenni.
Először is nagyot szippantottak a bár angol, de szabad levegőből, azután
beültek egy kis kocsmába, s ettek, a mig kevés pénzükből tartott. Ettek
hust és ittak sört. Mikor az elfogyasztottat kifizették, egy krajcárjuk
se maradt.
Ott állt a két bur London közepén, öt millió angol között, üres zsebbel,
s azzal a kilátással, hogy holnap ujra éhesek lesznek s a milliók közt
nem lesz egy ember, a ki egy falat kenyérrel megkinálja őket.
Bementek egy templomba; a mint belépnek, látják, hogy ott
gyászistentisztelet van. Kiért? Az Afrikában elesett City-beli
önkéntesekért. Feketébe öltözött asszonyok, kis gyerekek töltötték meg a
templomot. S ők a maguk asszonyára, a maguk gyermekeire gondoltak. Hol
imádkoznak most azok ő érettük? Élnek-e, meghaltak-e?
Lementek a kikötőbe s kikerestek egy német hajót. A kapitány
meghallgatta őket, azután egy csomó munkásra mutatott: „Segitsetek
azoknak a hordókat beguritani s elviszlek benneteket Hamburgba.“
Persze, hogy kapva-kaptak rajta.
Ennek egy éve. Egy év óta bolyonganak a kontinensen s fölolvasások
tartásából élnek. Most csak annyi pénzt akarnak szerezni, hogy az e
hónap 24-dikén Nápolyból induló hajón visszatérhessenek Afrikába.
Nem állják már ezt az életet. A családjuk után való vágyakozás
sorvasztja őket. Az angol hóhérkodás boszuvágyat kelt bennük. S az a
tudat, hogy honfitársaik még folyton harcolnak és bur fegyveresre most
nagyobb szükség van, mint valaha, nem hagyja őket nyugton.
Azt mondják: csak egyszer Lorenzo-Marquezben lehessenek, onnan majd
megtalálják az utat a legközelebbi bur kommandóhoz.
… Miközben villogó szemmel beszélnek az eljövendő harcokról és
győzelmekről és Anglia fáradt összeomlásáról: bejön az én aranyhaju
menyecske-hugom a kis három éves fiával, a babsival, s a fickó fényes
tekintetét rám szegezve, csengő hangján fölszólit, hogy adjak neki egy
krajcárt gesztenyére.
A két bur elnémul, összenéz, aztán elfordul. De én látom, hogy a szemük
tele van könynyel.
A maguk kis gyerekei jutottak eszükbe. Remegő kézzel simogatták meg a
babsi haját, de többet egy szót se tudtak szólni.
Mekkora düh, boszu, mennyi fájdalom tanyázhat egymás mellett e fáradt
bujdosók szivében.
Óh, miért nem vagyok én ilyenkor csak két percig gazdag ember!


ULEDI.
Uledi egy fokföldi kaffer gyerek volt, a ki ott született a hollandus
farmer istállójában.
A barmokra való felügyeletben és a fehér emberek tiszteletében
nevelkedett föl. A farm volt az ő hazája, mert ott kapott enni, s egy
vackot, melyben meghuzta magát, mikor a hideg záporok ömlöttek a
felhőkből.
Egy este valami karaván haladt arra, s meghált a farmban. Akkor Uledi
egy különös dolgot látott. Az egyik kaffer legény letérdelt, összetette
a két kezét, s az istálló padlása felé nézve, hangosan eldarált valamit.
Mikor elvégezte, Uledi megszólitotta:
– Mit csináltál most?
– Imádkoztam.
– Mi az?
– Kértem a jó Istent, hogy védelmezzen, oltalmazzon engem. S adja meg a
mindennapi kenyeremet. Mert én keresztény vagyok.
– Mi az a keresztény?
– Az a fehér embereknek a vallása. Az egész világon minden fehér ember
ehhez tartozik.
– De te nem vagy fehér ember.
– Bevettek, mert a gazdám pap és ugy látszik, kikönyörögte a fehérek
Istenénél. Mert az hatalmas egy Isten ám, látod, hogy mennyi ásót,
marhát, földet, fegyvert adott a fehéreknek. Mert a merre csak a földön
mégy, mindenütt a fehér emberek uralkodnak és parancsolnak.
– Hát miért nem tette meg ez a hatalmas Isten, hogy ha már keresztény
lettél, az arcodat is fehérre változtassa?
– Mert akármilyen hatalmas is, egy embert ő sem teremthet kétszer.
Uledi sokáig elgondolkozott, végre megszólalt:
– Beszélhetnél a gazdáddal, vegyen be engem is kereszténynek.
– Minek?
– Talán jobb dolgom lesz, ha az a hatalmas fehér Isten vesz a
pártfogásába.
– Jó, majd reggel beszélek, de most legeltetni viszem a lovakat.
Éjfélkor nagy tombolás támadt a tanyán, Uledi fölébredt rá. A kaffer
legény jött vissza a lovakkal, oroszlánok elől menekülve, melyek egyet
le is vágtak. A lármára kijött szekeréből a pap legidősebb fia, s
megértvén, miről van szó, a szerencsétlen legényt többi szolgáival
lefogatta és megkorbácsoltatta. A legény kétségbeesetten jajgatott, de
ez nem használt semmit. Mindaddig verték, mig a kisebbik gazdája azt nem
mondta, elég.
Akkor aztán a legény zokogva, sántán jött vissza az Uledi istállójába.
– Az Isten áldjon meg, hozz egy korsó vizet, hadd mosakodom meg egy
kicsit.
Uledi szaladt vizért, ő maga megmosta az ütések nyomait, melyekből vér
szivárgott elő, aztán megitatta s puha szalmából neki is vackot csinált.
Sokáig tünődött Uledi a sötétben, végre megszólalt:
– Te alszol?
– Nem, – felelt az nyöszörögve.
– Ne szólj semmit reggel a gazdádnak, nem akarok keresztény lenni. Mert
látom, hogy ha a kaffer ember és a fehér ember összevesznek, az ő
Istenük csak a fehér embernek fogja pártját. Te mint keresztény is
kaffer kutya maradsz.
Másnap a karaván tovább haladt, de Uledi azóta künt a végtelen nagy
füves sikságon, lent a folyó mellett, a sziklák között, mikor juhaival
bolyongott, sokat gondolkozott azon, a mit a megkorbácsolt kafferrel
beszélgettek.
Egyszer csak nagyon sok fegyveres ember, egész csapatok kezdtek a farmon
átjárni. A transzváli burok utazgattak sürün arrafelé és titkosan
tanácskoztak a fokföldi hollandusokkal. Uledi, mint lovászgyerek,
gazdájának fiaival szintén ellátogatott egy csomó farmba, a honnan
lövőszereket hoztak el, hogy más tanyákon ismét szétoszszák.
Egyszer Uledi megkérdezett egy öreg kaffert, a ki már emberemlékezet óta
ott szolgált.
– Mi készül itt öreg, hogy olyan nagy a jövés-menés?
– Háboru lesz, fiam. Összevesztek a fehérek, az angolok és a
transzváliak. Nemsokára ölni fogják egymást.
Uledi kerekre nyilt szemmel, bámulva hallgatta. Hát a fehéreknek se egy
Istenük van? Mert különben hogyan engedné meg, hogy hivei, a
keresztények, öldököljék egymást? Tehát külön Istenük van az angoloknak
és külön a transzváliaknak? Leggyöngébb a feketék Istene, ez már
bizonyos. Most majd el fog válni, hogy a fehéreké közül melyik az
erősebb? Az angoloké vagy a transzváliaké?
Ilyen gondolatok forogtak az ő kis tudatlan kaffer-agyvelejében.
Egy napon a gazdája lóra ült a fiaival és elutazott. Hosszabb idő mulva
a gazda maga tért haza, a fiai másfelé mentek hadba. A gazda otthon
elásta fegyvereit és patronjait, aztán napi foglalkozása után látott.
Egy darab ideig csönd volt a farmon és vidékén. Egy éjszaka aztán vad
harci zaj ébresztette föl a tanyát. Lovas és gyalogos angol katonák
leptek el mindent. A gazdát és családját kikergették az udvarra, a
cselédeket is odahajtották egy csapatba. Csillogó fegyverrel száz meg
száz katona állta őket körül. És a tisztek ott a szabad ég alatt
itéletet mondtak a hollandi fölött, a kit lázadónak minősitettek. És
megmondták neki, hogy reggelre agyonlövik. És Uledi látta, hogy a
gazdája elővett egy nagy könyvet s a feleségével együtt letérdelt.
Bizonyosan imádkoznak és Istenüket hivják segitségül… de hiába, mert
hajnalban a hollandit egy fához kötözték és agyonlőtték, az asszonyt
pedig magukkal hurcolták, tovább masirozván.
Az utócsapat aztán nekiállt és a tanya kaffereivel előbb
összetereltetvén a marhákat, fölgyujtott mindent, s kacagva tova vonult.
Nemsokára csak egy porfelhő mutatta a távolban, hogy merre mennek az
Uledi kedves fehér bárányai, tehenei és lovacskái. Uledi maga maradt a
pusztulásnak közepette, holt gazdájával, a kit azonmód a fához kötözve
hagytak. És a fiu megdermedve állt ott, mert érezte, hogy most a
leghatalmasabbat, az angol Istent látta.
Az az érzés támadt benne, hogy fusson rögtön az angol csapatok után és
kérje meg azoknak a papját, hogy vegye be őt kereszténynek. Akkor mégis
legjobban választott.
De előbb holt gazdáját elmetszette a fától, gödröt ásott neki, mélyet,
hogy a vadállatok föl ne kaparják, aztán beletemette, s köveket rakott
rá. Azután az angol csapatok nyomán eliramodott.
Pár óráig ment, mikor erős puskaropogás állitotta meg. Egy kopjén a
sziklák közé bujt. A puskaropogás nem szünt meg. Látott vad vágtatással
arra menekülni angol lovasokat. Utána csönd lett. És akkor Uledi előbujt
és haladt tovább. Nemsokára egy kis völgybe ért, mely tele volt angol
halottakkal. Ezek a gazdája gyilkosai, a farmgyujtók voltak. Megismerte
a hosszu, szőke szakállu tisztet, a kinek vörös kabátja tele volt
aranyzsinórokkal. És a második tiszt és a harmadik tiszt… reggel még
milyen nagy hangon osztogatták parancsaikat, s most ott feküsznek némán,
egymás mellett, fölöttük már keringenek a hatalmas keselyük, ezek az
afrikai sirásók.
Uledi megdöbbent: hát ezek is hiába biztak Istenükben?
A mint ott állt, valaki a nevét kiáltotta. Körülnéz. A gazdájának a
legkisebb fia, a tizenötéves Károly volt, a ki keresztüllőtt lábbal
leesett a lóról, s ott felejtették a holt angolok között.
Uledi odasietett, rövid tanácskozás után hátára vette a kis gazdáját, s
vitte abba az irányba, a melyben a győztes burok eltávoztak. Uledi erős
fickó volt, hát nagynehezen birta, de nem kellett sokáig kínlódnia, mert
farmhoz értek, melyben egy német ambuláns tábori kórház működött egy pap
vezetése alatt.
S miközben az orvosok Uledi hátáról levették és ágyba tették a kis
hollandit, Uledi a pap elé állt és szólt:
– Mynheer, pap?
– Az vagyok, fiam.
– Mondja meg nekem, mynheer, melyik a legerősebb Isten?
Sokáig tartott, mig a pap tisztába jött a kaffer gondolatvilágával és
azzal, hogy mit akar tulajdonképp. Ekkor aztán igy szólt:
– Fiam, csak egy Isten van, a kit mindnyájan imádunk, a ki minden embert
teremtett, téged is, engem is, a feketét is, a fehéret is. Ez az Isten
jó, erős, hatalmas. De ember van sokféle: fekete bőrü, fehér bőrü, sárga
bőrü, veres bőrü. És az emberek rosszak és nem hallgatnak az Isten
parancsára…
– Mynheer, vegyen be engem kereszténynek, mert én szeretném ezt a jó
Istent imádni.
– Beveszlek.
– De nem tudok imádkozni.
– Az, hogy a kis gazdádat ide hoztad a hátadon, többet ér minden
imádságnál. Ezzel már a jó Isten hivei közé léptél. Uledi, te már igazi
keresztény lettél, mielőtt magad is sejtetted. Te itt fogsz maradni
mellettem.


A VERÉB.
A verébnek legnagyobb szerencsétlensége, hogy nem mutogatják
állatseregletben. Ha csak egyetlen állatsereglet-tulajdonosnak eszébe
jutna, valami furcsa külsejü kalickába, vagy pláne ketrecbe, bele tenni
öt-hat verebet, mindjárt akadnának elegen, a kik megbámulnák és ritka
fajtáju állatnak nyilvánitanák. A világon senki se pártfogolja őket. Még
az Uristen se, a ki nem teremtett bögyükbe költözködési hajlamot s igy
nincs joguk melegebb délvidékre költözködni, mint a fecskéknek. Itt
nyomorognak egész télen köztünk, nyári ruhájukban, a fütetlen szabad ég
alatt, mint igazi hajléktalanok, a főváros szárnyas nyomorultjai. És nem
akad Neményi Ambrus, a ki melegedő szobákat agitálna össze nekik. Pedig
megtehetné, mert valószinü, hogy a verebek épp oly kevéssé keresnék föl
e szépen berendezett melegedő szobákat, mint a szegény emberek, kiket
pedig Neményi negyedévi ingyen Pester Lloyddal csalogatott.
Az állatvédő egyesületre nézve a főváros milliom verebe nem létezik.
Herman Ottó rendőri karhatalommal lerakja a kocsi tulságos terhét,
látva, hogy a lovak csak nagy kínnal birják; de sohasem láttam, nem is
hallottam, hogy egy nemes gondolkozásu állatvédő verebek által huzott
kocsi terhéből lerakatott volna valamit. Lovat ütni nem szabad, mert egy
gondosan eldugott tábla, a fővárosnak nem tudom melyik zugában, tiltja
azt. De verebet akárhogy üthetsz, senki sem törődik vele, sőt a biztos
ur mosolyogva nézi. A veréb, az a proletár, a pária, mely szereti az
embert, mert mindenütt vele lakik, s melyet az ember legkevésbbé szeret.
A kutyáról milyen sok megható történetet tudunk mindannyian. Ki ne
ismerné azt a derék kutyát, mely nem tudom hány száz mérföldnyire elmegy
a gazdája után, ott már csak sirját találja, arra ráfekszik és meghal.
Elismerjük, hogy veréb ezt sohse tette még meg, de viszont arra se
vetemedett, hogy megveszett volna, a mi a kutyák közt igen gyakori.
Pedig a mi kárt egy veszett kutya csinál, azt ezer egészséges kutya se
hozza helyre. És jobb ma egy egészséges veréb, mint holnap tiz veszett
eb. De ezt a háládatlan ember mind nem veszi figyelembe s szakadatlanul
mellőzi a verebet. Egyetlen egy közmondás van, mely a szegény verébnek
némileg hizeleg: „Jobb ma egy veréb, mint holnap egy tuzok.“ De itt is a
hangsuly nem a verében nyugszik, hanem a „má“-n, s eredeti szövege igy
volna: „Még a hitvány veréb is többet ér, ha ma jutunk hozzá, mint stb.“
Ott a hizelgő macska, mely szintén ellopja az emberek rokonszenvét a
veréb elől. Persze, mert tud hizelegni, a mihez a veréb nem ért. Ki meri
állitani, hogy látott valamikor verebet valakinek az ölében hizelkedőleg
dorombolni? A verébvilág kétségkivül rágalmazónak jelentené ki azt a
vakmerőt. A leleményes ember a macskára nem foghatván rá olyan megható
történeteket, mint a kutyára, kitalálta, hogy sötétben a macska szeme
világit, a szőre pedig (hátrafelé simogatva) szikrázik. Elhiszem,
mihelyt akad egy ember, a ki a macskaszem világánál olvasott s
bebizonyitja, hogy a jövő században lesznek macskával világitott
városok.
Ne irigyeld, szárnyas veréb, e földön csuszó-mászó házi állatok
nyugalmas sorsát; keservesen megszolgálják ők a szolga-kenyeret, még
haláluk után is. A kutyából lesz kutyabőr s megörökiti nemességét
valakinek, a kinek ősei a mohácsi csatában zabot liferáltak a – a
töröknek; a macskából pediglen lészen macskaprém, bundák disze s itt is
hizelkedőleg simul a márvány-nyakakhoz, ő, a méltatlan elfajulása a
tigrisek szabad családjának.
Miért ir uraságod a verebekről? kérdheti tőlem az emberiség, mely azt
hiszi, hogy különös ok nélkül nem lehet a lenézett állatokról irni. Van
rá okom, – mint Othello szivének az ál-föllázadásra. Budapesten kiütött
a verébkérdés.
A minapában egy becsületes polgártársunk éjjel ment haza a lipótvárosi
kaszinóból. Mert minden kaszinó ugy van berendezve hazánkban, hogy onnan
csak éjjel lehet hazamenni. Az Erzsébet-téren ment keresztül, s egy pad
a fák alatt az ülés minden gyönyörével kinálkozott jól vacsorált
polgártársunknak. Nem sokáig volt ülnök. A pad kemény volt, s
elhatározta, hogy egész testével érezteti a keménységet: kevesebb jut
egy részre. Végig feküdt a padon.
S a mint nyitott szemekkel merengett fölfelé, egyszerre bibliai Tóbiássá
vált. (Ösmerik ugy-e az öreget, a kinek a fecskével az ösmeretes
affaireje volt.)
Az illetőt ma is ápolják a klinikai szemkórházban. Szerencsétlenségére a
verebeknek, városatya volt, s nagy lármát ütött balesetével. Bizottságot
küldöttek ki, mely szörnyü dolgokat konstatált; a verebek a kocsikat, a
kocsisokat, az őrtálló rendőröket, a sétálókat mind tóbiási helyzetbe
sodorták, s öreg utcasöprők egy éjjeli erzsébet-téri munka után
megkövülve tértek haza.
S most hajtóvadászat lesz a verebekre. A rendőrök Flaubert-puskákkal
kivonulnak az Erzsébet-térre, s szörnyü pusztitást tesznek a verebek
közt. Pár nap mulva az Erzsébettér átváltozik katalaunumi csatatérré,
tele az elesettek holttesteivel. A holttesteket pedig az állampénztár
javára eladják a fővárosi vendéglősöknek.


A MUSZKA.
Ősidők óta ellenségeskedésben élek a muszkával. Öt éves koromban
megharapott a _Muszka_, apám vizslája. Akkor azt hittem, hogy minden
négylábu állatot muszkának hivnak. Apám meggyőzött, hogy vannak kétlábu
állatok is e néven. S mikor ezt mondta, a sok nyers ugorkára és
faggyugyertyára gondolt, mely a muszka támadás idején az orosz katonák
gyomrába költözött. Nyers ugorkát ugyan most is találhatnának eleget, de
ha haladtak a civilizációval, a mostani orosz katonák gázvilágitást és
elektromos fényt tartoznak enni a faggyugyertya helyett.
A Muszka föntemlitett harapásának az a következménye lett, hogy a kutyát
egy hétre a meleg szobákból számüzték a hideg udvarra, a házőrző
komondorok közé. Ostoba kutya! Ha huszonöt évvel később harapott volna
meg, engem elvittek volna Párisba, Pasteurhöz, beoltani. Igy esett el
Páris az én látogatásomtól, egy korai kutyaharapás következtében. Ezért
is gyülölöm a muszkát, a harapáson kivül.
Mikor kérdeztem a rektor urat, hogy miért ettek a muszkák
faggyugyertyát, azt felelte, hogy belső világitás céljából. Ugyanis a
muszka ember hideg országában legnagyobbrészt éjjel van, s hogy lásson
az ember, kénytelen faggyugyertyát nyelni. Aztán gyufát eszik rá s attól
a gyertya odabent meggyullad. Igy minden muszka két lábon járó lámpás.
Kár, hogy eltér a lámpások szokásától abban, hogy nincs üvegből. Akkor
nem kellene Uchátius-ágyu és ismétlő fegyver, hanem botokkal cseréppé
vernők a muszka hadsereget.
A rektor ur, az egy nevezetes ember volt. A félfülét azt otthagyta az
oláhnak, de helyébe cserébe elhozott egy golyót a jobb combjában a
muszkától. Mi gyerekek mindig nevettünk rajta és csufoltuk őt a „félfülü
rektor“-nak. Ő nem haragudott ránk, egyetlen egyszer ütött a suttyomban,
elfojtott vihogásokkal gunyolódó gyermeksereg közé, engem elcsipett,
térdére ültetett s meghuzva a fülemet, igy szólt:
– Hány éves vagy, te füles?
– Tiz! – zokogám ijedtemben.
– Akkor még korán van, – felelt ő, s eleresztett.
Tünődtem, hogy mi van korán? A büntetés? Bizonyosan erős büntetést szánt
nekem, s még gyöngélli hozzá a testemet. Biztosat akartam tudni.
– Rektor bácsi, mi van korán? – kérdeztem biztos távolságból.
– A história.
– Miféle história?
– Az én félfülemé.
– A mi megmaradt?
– A mi nincs meg.
Nem is mondta el négy esztendeig. Akkor már nem csufoltam őt, ő se
nevezett fülesnek. Eléje könyököltem, s ő hátratolta házisapkáját, hogy
jól megnézhessem a fület, a mely nincs ott.
– Husz esztendős volt ez a fül, velem együtt, – kezdé a rektor, – mikor
elbucsuztam tőle. Ugy gondoltam, hogy illik résztvennem a haza
megmentésében, s beállottam honvédnek. Még ez a legelején történt, s én
az első tiz honvédzászlóaljba jutottam. Vittek le a Bácskába, a rácok
ellen. Damjanich alatt lettem katonává, a mi annyit tesz, hogy jó
katonává lettem. Ő nem szerette messziről az ellenséget. Még arra is
haragudott, a ki a puskaport föltalálta. Ideálja az ó-kori harc volt:
kézitusában ember-ember ellen. Egyszer lőttünk, s aztán rohamra mentünk.
Innen Erdélybe vittek, Bem alá. Egy éjjeli hátrálás alkalmával oláh
fölkelők kezébe kerültem, kiket egy század osztrák katona támogatott.
Hegyi utakon Janku vezér elé vezettek, a ki a havasok királyának nevezte
magát. Egy nagy pajtában dőzsölt, osztrák tisztekkel és oláh
tribunokkal. Egy nemesi udvar minden elrabolt ezüstje, porcellánja,
kristályüvegje ott csillogott az asztalon. A kisérő alvezér a társaság
elé vezetett bennünket, Janku fölállt és végignézett rajtunk.
– Meg fogtok halni, – rikácsolt németül, vérszomjasan.
– Majd megboszul Bem tábornok, – felelt hidegen egy honvéd-főhadnagy,
Erdély egyik legelőkelőbb családjából.
– Bem fut, – kiáltott Janku, az asztalra ütve, – s nem gondol veletek.
Ti függni fogtok.
– Kegyelem! – kiáltott egy gyermeki hang, s zászlóaljunk kis dobosa, egy
fiatal gyerek, odaesett Janku lábai elé, – kegyelmezz ifju életemnek. Én
nem is harcoltam ellenetek.
– Mind ilyen a magyar. Gyáva kutyák, – hangzott Janku ajkáról, – nincs
bennük semmi a rómaiból. Mi vagyunk a Mucius Scaevolák vére, ti pedig a
kutyafejü tatárok ivadéka.
Én dühömben reszkettem. Engem is lelkesitett az iskolában Mucius
Scaevola példája, ki a Róma ellen támadó Porsenna előtt tüzbe tette a
kezét. Azt sem tudva, mi teszek, hirtelen előléptem s rákiáltottam
Jankura:
– Csalódol, országos haramia, nők és gyermekek gyilkosa! Lásd bennem a
szabadságáért küzdő magyar nemzet leghitványabb tagját s jegyezd meg,
hogy valamennyi különb nálam.
Ezzel élesre fent zsebkésemmel lemetszettem ezt a fület s azon véresen
odadobtam a zsivány fényes asztalára. Bolond dolog volt, belátom, de hát
fiatal voltam s akkor, fiam, bolond idők jártak, nálamnál öregebb
emberek is megbolondultak.
– Lásd, mire képes a magyar, – mondám Jankunak, vagyis inkább nyögtem,
mert a nagy fájdalomtól félig elájultam, – s a magyart akarod te
legyőzni?
A rektor elhallgatott.
– Hát aztán mi történt? – kérdém.
– Azt hittem, hogy másnap reggel fölébredve, lelkem lekukucskál a
mennyország valami hasadékán, s ott látja félfületlen testemet egy fán
lógni. De nem ez történt. Egy osztrák főtiszt pártfogásába vett,
társaimmal együtt, s kijelentette Jankunak, hogy ha csak hajunk szála
görbül, ő az osztrák katonákkal szétvereti az egész oláh hordát. Még a
fülemet is gyógyittatta. Egy hét mulva pedig katonai födözet alatt
mindnyájunkat visszaküldött Bemnek, azzal az üzenettel, hogy az a
félfülü ember fölér egy egész batallion katonával.
Persze fogolytársaim elmondották Bem apónak az egész históriát, fölfujva
azzal, hogy én ekképp megmentettem az ő életüket. Az öreg kirukoltatta
az egész zászlóaljat, engem nyilvánosan megölelt, megcsókolt s igy
szólt:
– Kedves fiam! Ha volna egy fölösleges fülem, azt neked adnám; de mivel
az nincs, adok egy érdemjelet (ezzel a mellemre tüzte) s adok még egy
csókot.
Föl is terjesztett hadnagynak. De mire a kinevezésem megjelent a
hivatalos lapban (a hivatalos lapok már akkor lassuak voltak), akkor már
egy muszka golyóval a combomban, osztrák fogságban ültem.
– Aztán mi lett?
– Aztán besoroztak közkatonának; de elbocsátottak, mert sántitottam.
… Ez volt a rektor bácsi története. Szinte szégyeltem, hogy nekem két
fülem van, s mindig tisztelettel néztem néhai fülének hült helyére.
Sok ilyen fületlen embert a hazának, majd ha készül ránk a muszka.


A FÜST.
Még az édesanyám konyhájának füstjénél is (ott a síkon távolban!)
becsesebb az a füst, mely orrunk alól csavarodik és orrunkat csavarja.
Ez szivarból vagy pipából szokott fakadni s még a levegőnél is könnyebb,
mert fölfelé száll, mint a borban a gyöngy, melyről oly szépen szól a
dal. Szóljon hát egy tárca a füstről s az ő kellemes tulajdonságairól,
melyek oly kedveltté teszik.
Voltak korszakai az életemnek, mikor a dohányzásról le akartam szokni.
Erre geniális módot próbáltam meg. Azt, hogy sokkal többet szivaroztam a
rendesnél. Fejem megfájdult, étvágyam elromlott, nyelvem fölhólyagzott,