Elbeszélések és tárcák - 10

– Mi az ördög! S a gazda ezt türi?
– A patron maga is dél-franciaországi spanyol… naturalizált francia…
titkos spanyol rokonszenvei vannak. De azt hiszem, a mai napon átlépte
türelmének küszöbét. Nézze!
Don Lorenzo egy sarokban dominózott valakivel. A gazda odalépett és
megérintvén vállát, intett neki, hogy kövesse. Don Lorenzo
hátrasimitotta fekete haját, villámgyorsan körülnézett, mintha egy jó
barátot, vagy egy tág kijárást keresne, aztán emelt fővel követte.
Tiz percig gesztikuláltak kölcsönösen a sarokban. Ekkor ugy látszott,
mintha a gazda halasztást adott volna don Lorenzonak a feketék
kifizetésére nézve.
Nemsokára megtudtuk, hogy minő föltételek mellett.
Don Lorenzo hozzám jött.
– Azt hallottam, hogy ön a lovagias és nemes magyar nemzethez tartozik.
Haboztam. Ez az ember meg akar pumpolni.
– Igen uram, – mondám végre elszántan, – de pénzem nincs.
– Pénz? Ki beszél itt pénzről? Itt csak jótállásról van szó.
– Hogyan?
– Őszintén szólva, én roppant kávébarát vagyok. Leves, bor és pálinka,
sőt néha hus helyett is feketekávét iszom. Igy történt, hogy kétezer
feketekávényi kontóm van a _Dél Csillagá_-nak tulajdonosánál. Álljon
jót, hogy ki fogom fizetni.
– Az egészért?
– Nem. Fölosztottam barátaim közt. Önre négyszáz fekete esik.
– De aztán meg fogja fizetni?
– Hogy kérdezhet ilyent egy andaluziai nemestől? – kiáltá büszkén. –
Azon fordul meg, hogy kibékülök-e atyámmal, a ki megharagudott reám,
mert az ellenzékhez csatlakoztam.
Az lett a vége, hogy jótálltam négyszáz feketéért. Irásba kellett adnom
a patron kezéhez.
Ez volt megismerkedésem don Lorenzóval. Attól kezdve megint nem
reflektált reám.
A mint kezdtek bonyolódni a spanyol-amerikai ügyek, azon mértékben
élénkült don Lorenzo.
Egy napon a kávéház oszlopain a következő falragasz jelent meg:
_Föl a latin zászló védelmére!_
Az aljas kalmár nép a latin faj egyik dicső sarjadéka ellen támad. A
boltosok ki akarják dobni a lovagok nemzetét Amerikából.
A hollandi tulipánültetők utódai szembe mernek szállni Cid és don Caesar
de Bazan ivadékaival.
Itt a latin unió hatalmáról, – többet mondok, Európa felsőbbségéről van
szó.
A vakmerő jingo ezzel hadat üzen az ó-világnak. Európát, a civilizáció
bölcsőjét katasztrófa fenyegeti, ha összefont karokkal engedi kidobni a
spanyol nemzetet Amerikából.
Ez nem spanyol ügy, ez nem is a latin faj ügye, ez egész Európa, ez az
egész emberiség ügye az indiánok szemérmetlen kiirtói ellen.
Meg vagyok bizva, hogy a szent ügy számára katonákat toborozzak.
Bővebb fölvilágositásokat a _Dél Csillaga_-kávéházban egész nap adok.
_Don Lorenzo de Viscaya_
andaluziai nemes, a San Ildefonso-apátság
örökös ura.
A diákok, bohémek és rastaquouérek kiváncsian olvasták a hirdetést. A
legtöbben nevettek rajta. Magam is. Nem nagyon lélekemelő az a tudat,
hogy a San-Idefonso-apátság örökös ura helyett egy napon négyszáz
feketét fogok fizetni.
A proklamációnak azonban hire ment a Boulmichen és a Quartier Latinban s
pár nap alatt husz-huszonöt kétségbeesett ember jelentkezett, a kiket
főképp a San-Ildefonso-apátság kecsegtetett, melyről azt hitték, hogy a
vállalat arra van betáblázva. Don Lorenzo mindegyiket bejegyezte egy
könyvbe, lelkes szavakkal buzditotta, s melegen rázta a kezüket.
Közbe egy hatszáz feketés bont be is váltott, a miből láttam, hogy
kapott egy kis pénzt Spanyolországból.
Egy napon láttam, hogy az egész fölfogadott csapat bevonul a kávéházba
és don Lorenzoval óhajt beszélni.
Don Lorenzo kissé zavartan pislogott feléjük, de egy spanyolt ilyen
esetekben sohse hagy el a hidegvére. Szokva vannak ők ahhoz, hogy a
bikát a szarvánál fogva megragadják.
Intett nekik és fölvezette őket az első emeleti billiárdterembe. Én
utánuk mentem.
– Mivel szolgálhatok uraim? – kérdé fesztelenül.
– Ezredes ur! – szólt egy rendkivül kiéhezett fiatalember, – előleget
kérünk a nemes spanyol nemzettől. Mikor fölfogadott, megigérte, de még
nem adta meg.
Lorenzo nagyot sóhajtott.
– Barátaim, az előleget csak akkor adhatom át, ha a spanyol határt
átléptük s mikor már önök, tisztelt uraim, nem szökhetnek meg.
E gyöngéd célzásra semmi sem hangzott abból, a mit a népszónokok ugy
szoktak nevezni: _a fölháborodás moraja_. E helyett egy fenyegető hang
megszólalt:
– Azt mondják, szenyor, hogy ön már megkapta a nekünk járó pénzt.
– Alávaló gaz rágalom! – kiáltott Lorenzo.
– Ezredes ur, hát az apátság? – mondá egy hang a háttérben.
– Az apátság? – szólt szomoru mosolylyal Lorenzo. – Csak a cimünk van
meg, az apátságot még arragoniai Ferdinánd megszüntette.
Most kezdett morajlani a csapat. Egy cigányképü ifju előlépett és szólt:
– Ezredes ur, van egy jó eszmém, ha tetszik, előadom.
– Beszéljen barátom.
– Tegnap a Grand Caféban egy amerikaival ismerkedtem meg, a ki egy
millió dollárral jött Párisba, hogy itt az Egyesült-Államok számára
önkénteseket fogadjon.
– Egy millió! – zugott végig a csapaton.
Lorenzo torkon ragadta az ifjut.
– S ön megingott? Nyomorult! Ön árulójává akar lenni a szent ügynek?
Micsoda ön? – rikácsolt vadul.
– Olasz vagyok.
– Olasz? A rómaiak utódja? Hitvány söpredék!
– De kérem…
– Megfojtalak…
– Ereszsze el a torkomat, mert a késemért nyulok…
– Nem addig, a mig meg nem mondod, hol lakik az az amerikai…
– A Hotel Bristolban.
– Jól van. Majd gondoskodom róla, hogy ellenaknáit fölrobbantsam…
kitekerem a nyakát… holnap jőjjenek el megint ide.
E szavaknál lesiettem a kávéházba s elfoglaltam szokott helyemet. Pár
perc mulva megjelent don Lorenzo, a toborzó plakátokat eltávolitotta az
oszlopokról és elsietett.
Másnap az volt az első szenzáció a kávéházban, hogy az apátság örökös
ura beváltotta az összes bonokat.
Három órakor megjelent a szabadcsapat, s némán, mint a kisértetek,
vonultak föl don Lorenzo után a billiárdterembe. Én utánuk.
– Uraim! – kezdé az andaluziai nemes, – tegnap óta, mint biztos
forrásból tudom, a politikai helyzet s az európai érdekkör jelentékenyen
megváltozott. E pillanatban ugy áll a kérdés: akarunk-e mi, latinok és
európaiak, mint a régi civilizáció bölcsőjének gyermekei, egy
szabadságáért küzdő nemzetnek segitségére sietni…
– Akarunk! – kiáltott a banda egyértelmüleg.
– Köszönöm uraim, hogy önök a kicsinyes nemzeti szempontokról föl tudtak
emelkedni a világszabadság magaslatára… erről ösmerek rád, öreg Európa,
a ki nem kérdezed, ki küzd, csak az ideált nézed… és ezrével ontod
fiaidat a csatamezőkre, hol a népszabadságért küzdenek… Uraim, karöltve
kell haladnunk azzal a virágzó, munkás, erős nemzettel, mely az őserdők
helyén a legnagyobb civilizációt honositotta meg… nekünk a csillagos
lobogó alatt kell a zsarnok Cortez és a hóhér Pizarro utódjai ellen
harcolnunk… Erre megesküdtem anyámnak, a ki kubai nő volt és karjaim
közt halt meg éhen…
– A dologra, a dologra! – kiáltott a cigánypofáju olasz türelmetlenül.
– Ott tartok már, uraim! Holnap délután találkozunk a nyugati
pályaudvarban. A vonatra szálláskor mindenki kap tiz dollárt. Havreban a
_Castor_ nevü amerikai fregattra szállunk és a behajózás pillanatában
mindenki még száz dollárt kap…
– Éljen, éljen! Éljen az ezredes! – orditott a banda s vállaira kapva
körülhurcolta don Lorenzot.
Mikor ujra a kávéházban ültünk s a szabadcsapat kifelé vonult, don
Lorenzo rájuk mutatva igy szólt hozzám:
– _Los mismos perros, con altros collares._
(Mely spanyol közmondás magyarul igy szól: _A kutyák megmaradtak, csak a
nyakövük más_.)


HARCTÉRI LEVELEZŐK.
Az angol ujságoknak megint jó dolguk van. Lázas sietséggel folyik a
munka. A szerkesztőségek permanenciában vannak, hogy négy-öt kiadást
rendezhessenek naponkint. A nyomda gépei folyton dübörögnek, ontják a
befeketitett papirost a legujabb hirekkel s a rikkancsok egész nap
üvöltenek az utcákon, hogy lapjaikon tuladjanak…
Ki gondol azokra a szegény fiukra, a kik Dél-Afrika vad sikságai és
magas bércei közt szenvednek, fáradnak, hogy mister John Bull másnap a
teája mellett ne csak friss piritós kenyeret, hanem friss harctéri
táviratokat is találjon? Rosszabb dolguk van nekik, mint a katonáknak,
mert először ők épp ugy kockára teszik életüket, mint a katonák,
másodszor róluk nem gondoskodik senki, nekik maguknak kell ellátnia
magukat mindennel. Igaz, hogy rengeteg pénzzel dolgoznak, de mit ér a
pénz, mikor civilizálatlan országban folyik a háboru s ha a legnagyobb
erőfeszitéssel sem képesek föladni távirataikat?
A multkor olvastam egy londoni lap dicsekedését, hogy neki a harctéri
szolgálat naponkint hétezer forintba kerül. S örülhet, ha ezért naponta
ötszáz forint ára távirat megjelenik a lapjában. Igaz, hogy ez a
közönségre s a konkurrenciára való tekintettel talán megér neki huszezer
forintot. Igy aztán mégis nyer az üzleten.
Pár év előtt alkalmam volt érdekes dolgokat hallani az angol harctéri
levelezőkről. Innsbruckban megismerkedtem mr. Melton Priorral, a
_Graphic_ harctéri rajzolójával, a ki ott a csitráli hadjárat
fáradalmait pihente ki. Ez a Csitrál egy kis indiai fejedelemség a
Himalaya hegyei közt. Melton Prior éppen Kis-Ázsiában rajzolgatott
örmény vérengzéseket (a mi mindig népszerü az angol közönség előtt),
mikor megkapja a parancsot, hogy Indiába utazzék. Azonnal Sztambulba
sietett, onnan hajón Port-Szaidba ment, ott fölkapott a
Peninsular-Company hajójára és Bombayban kötött ki. Itt már tekintélyes
summa várta, a mivel ő megkezdte az expedició szervezését. Két jó ló,
két szolga, jó sátor.
De hát ő csak rajzoló volt. Nehezebb dolguk volt a napilapok
tudósitóinak. Mindegyiknek volt egy magántitkára és három-négy
katonaviselt hindu szolgája, a kiknek föladatuk volt a táviratokat
elhagyott vad vidékekről, sokszor ellenséges törzseken keresztül,
táviróállomásra vinni. Minden levelező és inas egy-egy jó revolvert
viselt az övében, hat halállal.
Mialatt az expedicionális hadtest szervezkedett, a levelezők is
szervezkedtek. Mikor az utóbbiak készen voltak, összegyültek tanácskozni
s aztán deputációt küldtek a vezérlő tábornokhoz s helyzetük tisztázását
kérték. Ekkor a következő párbeszéd fejlődött ki:
_Tábornok:_ Hányan vannak az urak?
– A szolgákkal együtt kétszázan és száz ló.
_T.:_ De uraim, ez roppant sok, ennyit nem vihetek magammal. Nem lehetne
felére redukálni?
– Lehetetlen. Nem dobhatunk ki senkit.
– Akkor nem viszek el senkit.
– Hogy érti ezt? – kérdé a _Times_, a ki a szóvivő volt.
– Ugy, hogy nem engedem meg, hogy kövessenek.
– Mi alapon?
– A hadügyminiszter rendelete alapján, a kinek jelenteni fogom, hogy az
ujságirók oszlopa akadályozza hadseregemet a szabad mozgásban.
– Megvan már az a rendelet?
– Meglesz!
– Nohát, mi szeretnők azt a hadügyminisztert látni.
És az ujságirók eltávoztak.
Megindult a drótverés Bombay és London közt. A tábornok is verte, meg az
ujságirók is verték. De az ujságirók, ugy látszik, jobban verték, mert
másnap megérkezett a hadügyminiszter rendelete, mely meghagyta a
tábornoknak, hogy az ujságirókat igenis vigye magával.
A tábornok magához hivatta a reportereket.
– Uraim! Mást gondoltam. Önök, mint önálló hadoszlop velem jönnek, de
colonel Troust vezetése alatt. Ő neki föltétlen engedelmességgel
tartoznak, különben zavar lesz.
– Elfogadjuk.
Igy vonult a hadsereg a Himalaya bércei közé, három hónapra. A vezérkar
és az ujságirók (a kik különben mind katonaviselt emberek voltak) nagyon
megbarátkoztak – s Anglia csakugy visszhangzott az angol fegyverek
dicsőségétől. A jó fiuk nagyon hálásnak mutatták magukat s a
legegyszerübb csetepatét is fényesre kikenték. Hullott is a kitüntetés
meg az előléptetés a katonák nyakába a háboru után, – a névtelen
vándormadarak pedig vonultak odább, uj dicsőséget szerezni – másoknak.
Hányan estek el közülök távoli világrészekben! Igy legutóbb az omdurmani
ütközetben, a dervisek ellen, a _Daily Telegraph_ levelezője. Elsőnek
hatolt Omdurmanba, megtudni, hogy elfutott-e már az ellenség s
hátramaradt lézengő dervisek agyonverték. Kollégái siremléket tettek
végső nyugvó helye fölé.
Egy ilyen tragédiát csinált meg igen szép rajzokban Melton Prior.
_Első kép:_ Az előfizető dühösen olvassa a lapot. Harmadik napja, hogy
nincsenek friss harctéri táviratok.
_Második kép:_ Goromba levelet ir _to the editor of The Times_.
_Harmadik kép:_ A szerkesztő fölolvassa a munkatársaknak és mind szidják
a levelezőt.
_Negyedik kép:_ Bokros afrikai vidék. Tépett ruhában ott fekszik egy
alak halva. Ez a levelező. Mellette egy sakál tutul, fölötte egy prédára
leső sas kering. Vége.
A török-orosz háboru volt az első, melyben a magyar lapok levelezői is
szerepeltek. Két fiatal ember volt lent: Mócs Zsigmond, a ki szegény
azóta már meghalt és Lukács Gyula, a ki ellenben azóta már képviselő
lett. Persze a török táborban voltak, ott, a hol a rokonszenvünk. Nehéz
szolgálat ez, mert bizony nem sok pénz zörgött a zsebükben. Tudósitásaik
fő jellemvonása az volt, hogy a törökök mindig győztek, a mi helyes
volt, mert ez kellett a magyarnak. Lukács máig sem hiszi el, hogy az
oroszok győztek, s ha az ember ki akar vele ötven percentre egyezni,
mondván, hogy az _erkölcsi_ győzelem kétségtelenül a törököké volt, –
ezzel sem elégszik meg.
Egy vidám koholmánynyal máig is boszantják Lukácsot.
Ott voltak ők a Szulejmán basa sipkai harcainál s vele vonultak vissza
Drinápoly felé. Ekkor történt, hogy Gyulát a kozákok majd hogy el nem
fogták. Ha Mócs nincs ott, a ki közbevágott és egypár kozákot lelőve, a
többit el nem kergeti, ma a monori kerület képét bizonyára más viseli.
Denique Mócs elüzte az ellent, Lukács pedig megindultan borult nyakába
és igy szólt:
– Édes Zsigám, ezt sohasem felejtem el neked…
– Kérlek…
– Örökre hálás leszek érte…
– Ugyan hadd el, te is csak igy tettél volna…
– Életem-vérem, mindenem a tied s ha valaha az életben bajba kerülsz,
rám mindig bizton számithatsz…
– Ne bomolj, öreg, gyáva gazember volnék, ha nem siettem volna
segitségedre… De most gyerünk!
Vágtatva indultak a visszavonuló török sereg után. Vagy egy óra mulva
elhagytak egy török ezredet, s ezzel a hátuk mögött már nyugodtabban
ügettek.
Mócs egyszer csak elkezd keresgélni a zsebeiben s elkáromkodja magát.
– Mi bajod?
– Elfogyott a cigarettám.
– A fenét?
Szünet.
– Ugyan Gyula, adj egypár cigarettát, – szól Mócs.
Lukács bámulva fordul feléje.
– Cigarettát? Nem bolondultam meg. Ugy-e mondtam Konstantinápolyban,
hogy lásd el magad. Mit szivok aztán, ha az enyém is elfogy?
Káposztalevelet? Ha jól összeszámitom, alig van már kétszáz darab a jó
konstantinápolyi cigarettáimból…
– Jó, jó, azért ne haragudjál, azt hittem, több van…
– Hisz nem haragszom, de nevetséges, hogy én lássalak el cigarettával, –
dohogott tovább Lukács.
A magyar harctéri tudósitók életéből ez az egy nagy jelenet maradt fenn
az utódokra.


ALATTVALÓIM.
Nyáron sokkal nagyobb ur szoktam lenni, mint télen. Nyáron nagynak,
erősnek, hatalmasnak érzem magam. Télen elmosódom a városi ködben,
elkeveredem a százezrek tömegében, elveszek, nem létezem.
De nyáron! Ah, az egészen más. Nyáron elvonulok az én kis sárból tömött
parasztházamba s a tornácról szétnézek azon a birodalmon, a melyben én
vagyok a király. Nem nagy, de én vagyok az ura s ez a fő. Áll egy vén
diófából, valami harminc ákácfából, alattuk pedig zöld gyep terül.
Határai észak felől a várdomb, dél felől az utca, kelet és nyugat felől
más házak. Alattvalóim is vannak s ezekről bővebben beszélek, mert épp
ezek keltik föl bennem azt az érzést, hogy nagy és hatalmas vagyok.
Az eresz alatt fészkel egypár fecske. Még ezekkel vagyok legkevésbbé
megelégedve, mert legkevesebbet törődnek velem. Mint tulajdonosról
egyáltalán nem vesznek tudomást rólam. A szerencsétlenek azt hiszik,
hogy az ő fecskefészkük tulajdonképp a ház, az én házam pedig a földnek
egy olyan természetes kinövése, mint a várdomb, melyre viszont én
ragasztottam rá kunyhócskámat. S tán még az is kitelik az ostobáktól,
hogy engem tekintenek olyan fecske-féle jövevény alaknak, magukat pedig
nyaralótulajdonosnak.
Szóval, köztem és fecskéim közt meglehetősen hideg viszony van.
Uralkodásom a verebeken kezdődik. A nélkül, hogy becsületükben akarnék
gázolni, ki kell jelentenem, hogy a veréb szemtelen és falánk állat. Nem
rokonszenves alattvaló, mert csupán rút anyagi érdek köti hozzám. A
fecskét már az is rokonszenvessé teszi, hogy magasabb föladatokat tüz
maga elé: röptiben kapja el a legyet s elbujt hernyókat szed le
fáradságos munkával a fáról. A veréb ellenben a veranda körül ólálkodik
s lesi a morzsákat. Tányérnyaló. Tétlenül ugrál a ház körül s fél
szemével az asztalra pislant, hogy vajjon mi hull le onnan? S ha kilépek
a verandára, ijedten szétrebben. Miért? Mert rossz a lelkiismerete, mert
nem bizik bennem és nem szeret, mert tudja, hogy ő se szolgált rá az én
rokonszenvemre. Már csak azért is ki nem állhatom őket, mert egész nap
zabálnak. Meg is adják az árát, mert mint barátaimtól hallom, nyáron
igen sok veréb látható Karlsbadban.
Van két nagyon szerény alattvalóm: egy rigó és egy fülemile. A rigó
rendesen a reggelinél szokott fütyülni, a fülemile meg néha éjjel
csattog. Egyiket se láttam soha. Ezek a munkájukért nem kérnek fizetést.
Nem is sejtik, hogy nekem gyönyörüséget szereznek, arról meg még
kevésbbé van sejtelmük, hogy besoroztam őket alattvalóim közé.
Szegényeknek, ilyen szerénység mellett rosszul mehet a dolguk a mai
világban.
Legjobban imponálok a békáknak. Ezek eszeveszetten menekülnek, a
hányszor csak megpillantanak. A természet kétségkivül mindent bölcsen
elrendezett. De hogy miért helyezett az én udvaromba békát, erre nem
tudok rájönni. Igyekeztem őket magamhoz édesgetni, légygyel, kenyérrel
etetni: nem szelidültek meg. Szemükben mindig az a félelmes rém
maradtam, a ki egy mozdulattal megölheti őket. Szomoru tapasztalataik
lehetnek az emberekről.
És most áttérek azokra az alattvalóimra, a kik szememnek és elmémnek
legtöbb gyönyörüséget nyujtanak.
Ezek a hangyák.
Két fa közé hálót feszitettem ki, s abban szoktam heverészni. A háló
alatt van egy hatalmas hangyaboly, körülötte három négyszögöl területen
sima, homokos föld. Ezen a területen szoktam a hangyák életét a függő
ágyból megfigyelni.
Én nem tudom, hogy van-e a hangyának agyveleje, de esze van, az
bizonyos.
A hangya gondolkozik és megfigyel. A hangya parancsol és
engedelmeskedik. A hangyaország szervezett állam, a melynek törvényeit
szigoruan megtartják.
Én csak egyes tüneteket láttam, de a magam nem tudományos módja szerint
kerestem köztük az összefüggést s meg is találtam. Nem bánom, ha Herman
Ottó urambátyám mosolyog ezen. Sőt kivánom, hogy jól mulasson.
Az én udvari hangyáim majdnem teljesen feketék voltak. Egyszer a Balaton
partján rozsdásbarna hangyákat vettem észre. Azonnal kimeritettem az
utóbbi bolyból egy ásóra valót s egy kendőbe kötve haza vittem.
Szép, napos idő volt. Az én hangyáim országuk kokoláján s a vidékén
mászkáltak. Közel hozzájuk kiöntöttem a magammal hozott földet.
Egy darabig a rozsdás hangyák nem jöttek elő. Meg voltak ijedve, várták,
hogy mi lesz. Aztán mikor eltelt öt perc, a nélkül, hogy házuk mozgott
volna, lassan-lassan kimásztak a kupacból.
Lassan, vigyázattal haladtak. Idegen, ismeretlen helyen voltak.
Meg-megálltak, körülnéztek, szaglálóztak, tapogatóztak.
Akkor egyszerre, egy kupalaku hegy mögött (egy fél dióhéj volt),
rábukkantak öt-hat fekete hangyára, kik egy cukormorzsát szállitottak
bolyuk felé.
A két csoport meghökkenve nézegette egymást. Tanakodtak. Pár másodperc
mulva a fekete hangyák futásnak eredtek lakásuk felé. De nem mind, csak
ketten. A többi oldalt szaladt s a szanaszét kószáló kollégákat
értesitették a veszedelemről.
Pár perc mulva az összes kint levő hangyák házuk felé siettek, hová
időközben a két hirnök megérkezett s pihegve szólt:
– Jönnek a vörös hangyák!
Lent bizonyára félreverték a harangokat és megfujták a riadót. Nem telt
bele nyolc perc, az összes nyilásokon tódult ki a fekete hangyasereg.
Minden kapunál maradt őrség, a többi csatarendbe állt és előrenyomult.
Legelől haladtak a hirnökök, a kik az utat mutatták. Utánuk a sereg,
rendes dandárokra oszolva.
Ezalatt a vörös hangyák, megfeledkezve a veszedelemről, lakmározásnak
adták magukat. Azt hitték, hogy Eldorádóba érkeztek, annyi volt a
kenyérmorzsa, cukorpor, hus-szilánk. Dőzsöltek, mint a hunok Capuában.
De egy jóllakott kollégájuk fölmászott a dióhéjra s körültekintve a sik
mezőn, észrevette a tömött sorokban közeledő fekete sereget.
Én nem tudom, integetett-e vagy kiabált, de a lent lakmározó szibarita
vázak egyszerre abbahagyták a tobzódást és tanácskoztak. Pár perc mulva
a tisztek fölléptek a dióhéjra s széttekintettek. A többiek rohantak
vissza általam odahozott házukba, hogy fegyverre szólitsák a
rozsdásbarna népet.
Ekkor én lehajoltam a függő ágyból s egy kemény fadarabbal az
előrenyomuló fekete hangyasereg elé hirtelen mély árkot vontam.
Megdöbbenve állt meg a hadsereg.
Mi ez?
Ez az árok eddig nem volt itt. Jól ismertek itt ők minden porszemet s az
uj árok roppantul föltünt nekik.
A sereg lábhoz tett fegyverrel, mozdulatlanul állt, az előkelőségek
pedig a front előtt tanácskoztak. Egyszerre csak fölhangzott a parancs,
a hadsereg megfordult és visszafelé kezdett masirozni.
Nézetem szerint az a vélemény jutott tulsulyra, hogy ez az árok föl
fogja tartóztatni az ellenséget s igy nincs miért harcba menniök.
Egyszerre csak a sereg ujra megállt. Valami okos hangya azt
inditványozta, hogy meg kellene próbálni, csakugyan lehetetlen-e átmenni
azon az irtóztató árkon.
Visszamasiroztak s az egész had az árok szélén foglalt állást. Ezalatt
az utócsapatok nagy vigyázattal leereszkedtek az árokba s a tulsó
oldalon fölkapaszkodtak. Ekkor a tisztek bizonyára belátták, hogy ha az
ő népük keresztül tud menni az árkon, bizonyára a vörös hangyáké is
képes erre. Tehát lassan elinditották a népet s átmentek.
Itt már rendes hadoszlopokká fejlődtek ki és sokkal lassabban nyomultak
előre.
Ezalatt a vörös hangyák, a kik legalább hatszor kevesebben voltak,
szintén csatarendbe sorakoztak váruk körül.
A mint a két ellenséges sereg megpillantotta egymást, roppant
izgatottságot árut el, meggyorsitotta lépteit és összecsapott. A fekete
sereg lassan-lassan átkarolta a vöröset. A vörös sereg egyre összébb
szorult. Szinházi gukkeren keresztül néztem őket s ugy vélem, hogy
nemcsak harapták, hanem ütötték is egymást.
A feketéknél egészségügyi szolgálat is volt berendezve. Tisztán láttam,
hogy a feketék sebesültjeiket a hátukon viszik ki a csatazajból.
A szegény vörösek ezzel nem törődtek. Ők harcoltak, elestek és meghaltak
némán. A feketék utolsó emberig fölkoncolták őket.
Hét perc alatt véget ért az ütközet. Ekkor a fekete sereg a
holttestekkel boritott csatamezőtől két arasznyira gyült össze s a
vezérek tanácskoztak a további teendők fölött.
Intézkedéseik nagyon érdekesek voltak.
Először is kellő segitséggel hazafelé inditották a sebesülteket.
Másodszor: egy jól fegyverzett csapatot elinditottak kémszemlére,
kideriteni, hogy honnan csöppentek ide a vörös hangyák.
Harmadszor: egy erős csapatot kiküldtek a halottak eltemetésére.
De előbb a fővezér kiválasztott a vörös hangyák közül három halottat,
ugy látszik, az előkelőbb tiszteket s ezeket diadalmi menettel vitték a
hátukon a hangyabolyba.
Ezalatt a sebesültvivő szállitmány az árokhoz érkezett s ott tépelődve
megállt. Ugy látszik, ezen nem tudtak a jajgatókkal átmenni. Ekkor
megsajnáltam őket s szivar-skatulya fájából hamar jó hidat csináltam
eléjük.
Három-négy percnyi szünet után észrevették s előbb az épek mentek át
rajta, hogy kipróbálják. Azután visszasiettek a sebesültekért s vigan
folytatták utjokat.
Az egész hadsereg az én hidamon tért vissza. Azután a halottak
eltemetői. Végül a portyázó csapat – de ez már csak estefelé. Ezek
sokáig állomásoztak a hid körül. Talán azon tanakodtak, hogy levegőbe
kellene röpiteni.
… Aztán hanyatt feküdtem függő ágyamba és a zöld lombok közt
föltekintettem a kék égre.
És eszembe jutott: Vajjon mi velünk ki játszik igy, mint én a
hangyákkal?


TURIN, MÁRCIUS 20.
Az órák, a napok oly lassan mulnak s az évek ah, oly gyorsan tova
repülnek. Ha eszembe jut, hogy már hat éve mult Kossuth halálának,
megborzadok. Mennyi hajszálunk, mennyi illuziónk elveszett ez idő alatt
s hány reményünket és barátunkat kisértük ki a temetőbe. Hat éve már! És
én most is ugy emlékszem rá, mintha csak a napokban éltem volna át a
turini nagy eseményeket. Sőt, különös dolog, most jobban emlékszem
rájuk, mint akkor. Azokban a napokban végtelen ki voltam fáradva s nem
tudtam pihenni. Álmos voltam és nem tudtam aludni. Benyomásaim
összekuszálódtak, zavarosak voltak s itthon sok ideig tartott, mig a
rendes kerékvágásba bele tudtam jönni. Sokszor mondták barátaim: _Mikor
irod már meg a könyvet a turini négy hétről?_ A levegőbe bámultam. Mi is
történt azalatt a négy hét alatt? S nem jutott eszembe semmi. Egypár
nagy, históriai jelenet képe megjelent előttem, de az összefüggést
létesitő részletekre nem emlékeztem.
Most azonban lassanként mindent vissza tudok idézni magam elé.
Március elején mentem le, 1894-ben. A déli vasut pályaudvarán
találkoztam Helfy Ignáccal. A kis szürke ember csak ugy didergett
hosszu, prémes bundájában s kétségbe volt esve a hosszu ut miatt, mely
rája várt. Mert ő is Turinba igyekezett. Köhögött a füsttől s azért
kiment a pályaudvar elé, hol a felesége alamizsnát adott egy öreg
koldusasszonynak. Helfyné olasz volt, asszony volt s igy duplán babonás.
Az alamizsnával az ellen biztositotta magát, hogy az uton baleset ne
érje.
Kora tavaszszal, ha dél felé megy az ember, óráról-órára
megkönnyebbülést érez, mert egyre zöldebb vidék, több virág és
balzsamosabb levegő fogadja. Ezuttal azonban távol maradt tőlem ez az
érzés s hangulatom annál nyomottabb lett, minél közelebb értem
Olaszországhoz. Kocsimból csak az udinei vámvizsgálat tudott kicsalni
egy pillanatra, de Mestrenél, Velence állomásánál, eszembe se jutott egy
pillantást vetni arrafelé, a merre ködben uszik a lagunák csöndes
városa. Itt Helfyékkel, a kik Velencébe mentek pihenni, ebédeltem az
állomáson. Azután robogtam Vicenza, Verona, Milanon keresztül tovább
Turin felé.
Különös érzés rabja voltam. Talán ilyet érezhet a mohamedán hivő, a ki
abban a tudatban közeledik Mekka felé, hogy ott látni fogja a prófétát,
talán még élve, nagybetegen, talán már halva. Gyermekkorom óta
nevelődött belém Kossuth csodás nagysága, a melynek ifju és
férfikoromban is föltétlen bámulója voltam… Közelről éreztem zsenijének
mindent meghóditó hatalmát 1889-ben, a nagy turini zarándoklás
alkalmával. S nem tudtam megbékülni azzal a gondolattal, hogy ez a
legendás alak is áldozatul essék a természet kérlelhetetlen törvényének.
Egyszerüen lehetetlennek tartottam, hogy Kossuth meghaljon… Milanoban
egy csomó vörösinges ifju özönlötte el a vonatot, s hatalmas kardalok
közt boros palackokat üritgettek. Tornászok voltak… Engem is
megkináltak. Nem fogadtam el. Megütődés. Bocsánatot kértem s igy
szóltam:
– Vajjon énekelnének és innának-e önök, ha Garibaldi halálos ágyához
mennének?
– Nem, – felelték egyhangulag, – ezt valóban nem tennők.
– Nos, tudják meg, hogy én Kossuth Lajos halálos ágyához sietek s nincs
okom vigadni.
Mély csönd lett a kupéban s többet egy hangot sem énekeltek. Sőt még
beszélgetni is csak halkan beszélgettek. _Il generale Kossuth_-ot hirből
mind jól ismerték, sőt a lapokból azt is tudták, hogy nagybeteg.
Turinban vagyunk. Micsoda hideg, kellemetlen, szabályos város. Az
Alpesek hótakart tetői néznek le rá. Este félhomályu villamos lámpák