Elbeszélések és tárcák - 07

emelő kezével. Teste végigroskadt a padon, az érdemrend ezüstje
megvillant, s e sugár összecikkázott a hadi tüzzel, mely szemeiből
villogott.
Szaladtam haza.
– Apám, miért hagyják, hogy a német golyót ültessen a szegény Badár Peti
hátába? Hát nem volt elég neki a Jóska féllába? A Peti még libát se tud
őrizni, a Jóska meg akár ma elmehet koldulni, a szentiványi koldusnak
sincs több féllábánál.
– Hadd el kis fiam, az a hiányzó fél láb nagyobb becsületet szerez a
Jóska gyereknek, mint a mennyit a két lába egész életében szerzett
volna; a Peti meg büszkébb lehet egy olyan ezüstpénzre, mintha száz
zsákot föl tudna emelni egyszerre. A haza védelmében lettek nyomorékok.
Sokat gondolkoztam e fölött. Mi az a haza? A házunk, a kertünk, a falu,
a nyirfaerdő, a pajtáskert, a patak, a templom, a szántóföldek, legelők,
a kukoricás, a szilvás, szóval az egész Ukk, végig a türjei, gógánfai
meg a jánosházi határig? Talán még a nap, csakhogy az minden este
elfekszik valahol a türjei dombokon tul; nem, ez nem, a csillagok
tartoznak még a hazához, mert azok minden este fölöttünk, ugyanazon a
helyen ragyognak s nem fordulnak el hütlenül a türjei dombok felé; én
egyebet nem láttam még a hazából.
Kértem az apámat, mondja meg, ez-e a haza?
– Itt a haza! – felelt ő, s megkopogtatta a szivem tájékát.
(Hej bizony nagy sokáig ott volt a haza, elrejtve mélyen a sziveink
fenekén!)
Lassanként mégis csak többen kezdtünk járni az isteni tiszteletre. Már
legények is kezdtek járogatni. De milyen legények? Az öreg emberek
támogatták őket.
És még boldog volt az az öreg, a kinek volt kit támogatni, ölelgetni. Be
sokan jártak boldogtalanabbak az édesanyámhoz, a kik sirtalan
halottjukat siratták, kinek még fejfájára se borulhattak.
Nyárutója volt, fecskék búcsúztak az eresztől, falevelek a fától;
rövidebb volt a nap, hüvösebb az est; őszi alá szántottak a mezőn,
szedték a gyümölcsöt, sokat lövöldöztek a szőlőben, mert már rájárt a
madár.
Ekkor érkezett a legszomorubb csapat; ispánunk vezette. Mintha betegek
lettek volna, pedig semmi bajuk se volt. Se kezük, se lábuk nem
hiányzott, se felkötve nem volt. Bevánszorogtak a faluba zajtalanul,
mintha lopni jöttek volna, a kutyák vonitva bujtak előlük, a nép
összesereglett, mindenki örült a maga hazatértjének, de a hazatértek nem
örültek az otthon találtaknak. Mintha a leboruló est árnyai lettek
volna, szétsuhantak a házak között.
Ispánunk persze apámhoz ment.
Én utána siettem. Mire utólértem, már a tornácon álltak, apám, anyám s
Károly bácsi (az ispán.)
Sirtak mindahárman. Világost siratták. Károly bácsi zsebébe nyult s
elővett belőle egy olyan ezüstpénzt, a milyen a Badár Peti mellét
verdeste; sokáig csókolgatta; aztán kigombolta a kabátját s egy
nemzetiszin zászlót csavart le a derekáról, leteritette a
tornácasztalra, s ráborulva zokogott, mint a hogy még férfit nem láttam
zokogni.
– Fiam, elveszett a haza, – szólt hozzám édesapám.
Én önkéntelenül a szivemhez kaptam, mintha onnan kiszakitottak volna
valamit. A mint a magas tornácról eltekintettem a messze tájra, ott nem
vettem észre semmi változást; a falu nyugodtan feküdt, a vacsoratüz
füstje kóválygott a házak fölött, tul rajtuk az erdő, a mezők, mind a
szokott est képet nyujtották. Okvetlenül a szivemben történt változás.
A magyar szivek e borzasztóan pusztitó telére csúf ősz következett. Eső
zuhogott alá, az északi szél a mi völgyünkbe járt orditani s köd nyelte
el a falut.
Az ősz egyik leglucskosabb estéjén éppen vacsoránál ültünk, mikor kocsi
robogott be udvarunkba.
Nagybátyám jött Szent-Gróthról, vele egy idegen ur. Szó nélkül
megölelték egymást, az idegen ur meghajolt.
Engem anyám kivezetett a szobából. Mikor egy fertály óra mulva
visszamentünk, apám igy szólt hozzám:
– Fiu, itt van Sándor bácsi, a ki téged a francia és német nyelvre, meg
zongorázásra tanit. Te őt nevelő urnak szólitod, s ugy engedelmeskedel
neki, mint nekem.
Odamentem az idegen urhoz és kezet adtam neki. Ő megcsókolt. Ezalatt
nagybátyám magára szedte bundáját, s a mint jött, oly zajtalanul
eltávozott. Négy szürkéjének fáradt lihegését fölhallottam a tornácra.
Mindjárt észrevettem, hogy apám az idegen ur iránt nagy előzékenységet,
sőt tiszteletet tanusit. Valami idegen nyelven beszéltek egymással.
– Apám, – szólék bele, – maguk most németül beszélnek?
– Igen fiam! Miért?
– Én kijelentem, hogy németül nem akarok tanulni.
– Miért?
– Azért, mert a német elvitte a Jóska féllábát, mert nyomorékra lőtte a
Badár Petit, mert szomoruságot okoz édesapámnak, meg az egész falunak.
Én bizony nem tanulom meg a nyelvét annak a rossz németnek.
– Derék fiu vagy, – szólt a nevelő ur furcsa magyar kiejtéssel, – jó
barátok leszünk. – Ezzel megint megcsókolt. Apám szemében könnyeket
láttam.
(Nem is tudok én németül még most se.)
Másnap reggel furcsára ébredtem: a nevelő urnak bajusza s szakálla
eltünt az éjszaka, leborotválta. Haját is egészen rövidre vágta. Alig
ismertem rá.
Rövid idő alatt legjobb barátok lettünk. Mindennap 2–3 óra hosszat
tanitott, aztán a nagy kertben sétálgatva beszélgettünk.
– Tudja-e azt nevelő ur, – kérdém egy nap őt, – hogy veszve a haza?
Meglepetve fordult felém.
– Kitől hallottad te ezt?
– Az apámtól.
– Tudom, fiam.
– Nagy baj az, ha veszve a haza?
– Látod ezt fészket itt a fák száraz ágai közt. Mit gondolsz, baj lett
volna-e az a madárnak, mikor kicsinyei benne voltak, ha te azt onnan
leverted volna?
– Halálos baj, a földön pusztultak volna el.
– Látod, mi most ilyen fészkükből kivert, földön vergődő madarak
vagyunk.
– Nevelő ur, szereti a hazáját?
– Két hazám volt, mindegyiket elveszitettem, – suttogta maga elé, – most
bujdosó vagyok.
Nem mertem többet kérdéssel zavarni. Én nem tudom mi nagy baj lehetett
akkor a világon, többet sirtak akkor a felnőttek, mint a gyerekek.
Apám valósággal megrémült, mikor másnap azt kérdeztem tőle:
– Miért bujdosik a nevelő ur, apa?
Térdei közé vett s igy szólt:
– Fiam, te okos fiu vagy, hallgass rám: a német, a ki elvette a Jóska
fél lábát, neki az életét akarja elvenni, de ő nem akarja odaadni, s
azért elbujt, hogy a német ne találjon rá. De erről, ha szereted apádat
és anyádat, soha senkinek se szólj.
Egy délután vad vágtatással lovaslegény száguldott be udvarunkba s
levelet hozott Szent-Gróthról, nagybátyámtól.
Apám keze reszketni kezdett, mikor a levelet olvasta.
A nevelő ur nyugodtan rajzolta a házat lent az udvarban.
– Malatinszky! – kiáltá apám harsányan.
A nevelő ur a tornácra sietett.
– A sümegi zsandárpikét fölfedezte önt, tudja, hogy fejére jutalmat
tüztek ki, a zsandárok azonnal itt lehetnek; Pista! (ezt az istálló felé
kiáltotta) nyergeljétek meg a Villámot; ez a leggyorsabb lovam, hamar
kapkodja össze kalapját, felsőkabátját, én azalatt levelet irok
öcsémhez, a ki a Bakonyban lakik. Pista, nyergeld meg a Gondost is,
Hetesbe vezeted a nevelő urat.
Apám lázasan, hol sápadtan, hol meg elvörösödve beszélt. A nevelő
nyugodtan maradt. Fejébe nyomta kalapját, nyaka közé keritett egy
köpenyeget, s rövid, de megható búcsu után kivágtatott (Pista lovász
kiséretében) az udvarból.
Félóra mulva lovaik nyomát egy husz főből álló lovas zsandárcsapat
taposta el az udvarban.
A zsandártiszt a tornác elé ugratott.
– Én Malatinszky Kázmér bárót keresem, volt huszárfőhadnagyot a császári
hadseregben, a ki dezertált a rebellisek hadseregébe, s ott
kapitányságig emelkedett a lengyel légióban.
– Nem ismerem.
– Tiz ember leszáll kutatni, ha menekülni akar, agyonlövitek. Öt ember a
jánosházi, öt a gógánfai uton vágtatva el.
A lovasok fele elrobogott. A többi ott maradt. A tiszt szintén leszállt
lováról, kardját hüvelyébe taszitá, szivarra gyujtott, s az udvarban föl
s alá sétált. Én meg bámultam őt. Ez hát a német. Jóska visszakérhetné
tőle a féllábát.
Egy félóra mulva kocsizörgést és lódobogást hallottam. Öt zsandár jött
vissza, kisérve egy kocsit, melyben Pista fetrengett orditva, s mellette
Malatinszky ült, Pista fejét az ölében tartva. Lovainkat a zsandárok
vezették.
Malatinszky kiugrott a kocsiból, s a zsandártiszthez fordult.
– Uram, én Malatinszky Kázmér báró vagyok, kapitány a magyar
hadseregben. Ön engem keres?
– Igen.
– Azonnal rendelkezésére állok. Uram! – szólt hidegen, apámhoz fordulva,
– a falu végén megbokrosodott a kisérőm lova, lovasát levetette, s a fiu
eltörte a lábát; mialatt sebét mostam a patakban, s bekötöztem, elfogtak
a zsandárok.
Apám egy székre rogyott, anyám kezeit tördelte, én ott álltam, s
mindebből nem értettem semmit.
– Semmi érzékenység, ez többet árulna el, mint a mennyi az önök
érdekében tanácsos, – mondá Malatinszky fojtott hangon; apámat
megcsókolta, engem is, anyámnak kezet csókolt, s azzal a szobába indult.
– Báró ur! – szólt a zsandár-tiszt, – katonáim körülállva tartják a
házat.
– Ne tartson semmitől, főhadnagy ur, a mint látja, nem vagyok praktikus
ember a szökésben.
S egy mosolylyal ajkán eltünt.
Egy perc mulva durranást hallottunk. Malatinszky a legelső szobában
agyonlőtte magát.
Igaza lett, életét nem vette el a német, elvette ő maga.
A zsandártiszt kissé vakarta a fejét, aztán _megparancsolta_ apámnak,
hogy fogasson be egy szekérbe, s arra tetesse föl a holttestet. A
holttest mellé pedig üljön föl maga is, mert neki egy halott nem elég,
muszáj egy elevennel is beszámolnia.
Egy év mulva láttam viszont az apámat!


IDUSKA.
Jer, kedves kis leányom, Margit, ülj a térdemre s hallgasd meg, a mit
Iduskáról beszélek. Ugy szeretett téged, mig élt; ő tanitott beszélni, ő
tanitott járni s ő vigyázott rád, mikor a pándi templom oldala mellett a
nagy szederfa alatt, figyelve a madarak dalára és a zsoltárok hangjaira,
a porban játszadoztál.
Az öreg szederfa most is áll még s rügyei fakadoznak már, a daloló
madarak is visszatérnek hozzá nemsokára: de te hiába fogod várni az
Iduska kedves hangját, ő nem fog többé megszólalni soha. A tavasz, mely
mindennek életet ád, neki csak a halált hozá.
Most ott nyugszik a ceglédi nagy temetőben, a zajos város e csöndes
részében, hol az ellenségek oly szépen megférnek egymás mellett, s földi
hivság többé nem bántja őket. Sirja fölött sivit a végtelen pusztán
szabadon rohanó szélvész, s zörgeti a koszorukat a fejfán, mely azt
mondja, hogy _élt 18 évet_.
… Életem legboldogabb korszakának kedves tanuja volt ő. Huszonnégy éves
voltam, szerelmes voltam. S elmentem Pándra, a kies faluba, hol két hegy
között, zugó patak partján, a kálvinista vaskakas oltalma alatt
igénytelen emberek zajtalan életet élnek. S megjelentem a kálvinista
papnál, ki puritán egyszerüségben, szegényül, de boldogan élt családja
körében. Dombtetőn állt a ház, a templom mellett, gyümölcsfák között.
Egykor temető volt e helyen, s buján termett a föld, melyet a régi
halottak rothadása tett termékenynyé. Ott állt a százados nagy szederfa
az udvarban, odasimulva a templom oldalához, virágos ágai bekandikáltak
az Isten házába.
A toronytetőn csikorgott a vaskakas, lent az udvarban zümmögtek a méhek.
Az udvar csupa virág volt. Rózsacsoportok kábitó illatot leheltek. A
folyosó oszlopain a fölfutó virága ingott, a kerités hosszában
tamariszk-fák ringatóztak a csendes szellőben. A háztetőn galambok
nevettek, turbékoltak, hófehér macska mosdott a küszöbön, kis cicák
kergetőztek a gyep magas füvében.
Ez volt a papcsalád környezete. S az élet, melyet ez a keret befoglalt,
szintén ily idilli volt. A tiszteletes ur, a tiszteletes asszony, azután
a legidősebb leány, az én tizenhétéves menyasszonyom, három viruló kis
gyermek, s – Iduska, a ki akkor tizenhárom éves volt.
A tiszteletes asszony a kacagó gyermekeknek s a mosolygó virágoknak élt.
Vidáman töltöttük napjainkat e földi paradicsomban. Tavasz volt, ábránd
s szerelem világa.
De az ábránd hamar valóságra vált, mert bevallottam szerelmemet s
viszontszerelmet nyerék. Mindnyájan boldogok valánk – csak az Iduska
sirdogált. Mert azon járt az esze, hogy én elviszem a Jankát.
Szegény Iduska! Már akkor magában hordotta a halál csiráját, melynek
fejlődését semmi hatalom meg nem állithatta. Gyönge, kicsi, fejletlen
teste, behorpadt melle, magas vállai voltak; e kedves, érzékeny léleknek
egy roncsolt, beteg, erőtlen test szolgált börtönül, mely halála napjáig
megmaradt gyermeknek, mig a szellem egyre növekedett, finomodott.
Összeszoritott, tenyérnyi nagyságu kis tüdejével már akkor gyorsan és
röviden kapkodta a lélekzetet, mig végre a tüdő elfogyott s a szervezet
összeomlott.
Mikor nyaranta mind együtt voltunk Pándon, mily boldog volt e
környezetben! Senki nálánál vidámabban kacagni, őszintébben elmulatni
nem tudott. Tréfa tréfát kergetett ajkain. De idegenek iránt bizalmatlan
volt; mintha érezte volna, hogy testi fogyatkozásai miatt talán azok is
bizalmatlansággal tekintenek rá.
Milyen kellemesek voltak vőlegénységem alatt a pándi kirándulások! Hogy
kapaszkodtak berobogó kocsimra a gyerekek, hogy sietett ki piruló
menyasszonyom, hogy kiáltott a praktikus Iduska mindjárt a cselédekért,
hogy a podgyászomat levegyék. S hogy simult aztán hozzám, hogy legalább
a félkezem neki jusson. Télviz idején ő hozta mindjárt a jó forró
párolgó kávét s ő szalasztatott valakit a harangozóért, hogy a sáros
cipőmet megtisztitani a parókiára citálják. Téli estéken, mig kint a kis
falu fölött dühöngött a hóvihar s rázta ablakainkat, Iduska volt a
legkitartóbb kártyázó s legnagyobb bánata volt, ha vele fogattuk el a
fölsőt. A megszokott, szerető körben boldognak, szépnek érezte magát s
ártatlan lelkének sejtelme se volt arról, hogy a kegyetlen szeszélyü
természet milyen különbséget tett közte s embertársai közt.
Azután sok sirás között elvittem a Jankát és sokáig nem látták őt
Pándon. Mikor pedig egy nyáron visszatértünk, a kocsiról leszállt a
Janka, utána pedig leszállt egy másik Janka, egy szöszkehaju, kékszemü
kis angyal – az te voltál, édes Margit leányom, a kit a boldog Idus, a
nagynéni, mindjárt gondjaiba vett.
Mikor nyáron ki-kirándultam családom látogatására, hányszor jöttetek apa
elé a bicskei ákácfasorig, hogy kocsimra fölkapaszkodjatok. Iduska
vezette a kis csapatot s utközben diszes koszorut font fejükre mezei
virágokból. Térdemen, lábaimnál elhelyezkedve, fölvirágozva kocogtunk be
a parókiára, hol várt bennünket a nagypapa, a nagymama s a kis mama.
Volt ilyenkor öröm, mulatság.
Kedves Iduskánk! Boldog voltál kicsiny körödben, elhervadtál, meghaltál.
A tizenkilencedik tavasz virágait már nem érted meg. A kikelet első
enyhe lehelete már sirdombod gyepét fogja csókolgatni.
Ne vigasztaljátok az édesanyját azzal, hogy jól tette az Isten, hogy
magához vette őt. Beteg volt, nyomorék volt, szenvedő volt.
Mert az anya azt feleli rá: A szép lányomat, a derék lányomat, az ép
lányomat elvitték tőlem. Azt hittem, hogy legalább ő arra való lesz,
hogy halálomig velem maradjon radjon. Őt nem viszi el senki, ő lesz
vigaszom, támaszom, ápolóm, _leányom_, ha már minden lányom elhágy és uj
családba lép.
Óh, _anyai_ sziv kikutathatatlan mélységei, mennyi drágakő rejlik még
bennetek, a mit nem találtak meg költők és lélekbuvárok.


ÉS MÉG SEM MOZOG A FÖLD.
Tiz esztendei buzgó tanitás után Bokor, a párdi tanitó, nem tudta
annyira vinni, hogy valaki tanitványai közül elhigyje, hogy a föld
forog.
Az iskola kellőkép föl volt szerelve csillagászati mappákkal,
földgömbbel, Bokor ur a nagy fekete táblára is lerajzolta nekik a
világrendszert, elmondott nekik minden jelt, bizonyitékot, mely a föld
forgása mellett beszél, s mégis a fiuk csak addig hitték, a mig
iskolában voltak. A mint a tanitói hatalom körén kivül estek,
megtagadták a mestert. A mig féltek tőle, addig hitték.
Egy-egy hosszu télnek a vége felé a gyerekek mégis hinni kezdték a
csudát, de aztán jött a nyár, a falu ifjusága szétoszlott a mezőkön,
kanászkodni, juhászkodni, s mire visszakerült Bokor urhoz, kipárolgott a
fejéből minden hit. Olyankor előlről kellett kezdeni az oktatást.
Végre belátta Bokor ur, hogy Párdon sohsem fogják elhinni a föld
forgását, s nem erőltette tovább a dolgot, hanem főgondját az
irás-olvasásra forditotta. A föld azért ugy is forog tovább, akár hiszik
Párdon, akár nem.
Egy téli alkonyatkor az öreg Csorba látogatott el hozzá, egy jómódu,
okos paraszt, a ki olvasni is szokott s még tarokkozni is tudott. Azért
látogatta meg most is, hogy valami könyvet kérjen kölcsön a kaszinó kis
könyvtárából.
Pipára gyujtottak s a disznótorra fordult a beszéd, melyet előtte való
nap mulattak végig Czipósnál.
– Hát tanitó uram meddig volt ott? – kérdé az öreg Csorba.
– Éjfél után kettőkor jöttem haza.
– Kár volt, mert aztán jött a java. A tüz körül kint a havon táncoltak.
A legények és leányok összefogózkodtak s ugy forogtak muzsikaszóra a tűz
körül, _mint Blaskó alatt a föld_.
Ez megütötte Bokor fülét.
– Hát hogyan forog a föld Blaskó alatt?
Csorba gazda jóizüet nevetett.
– Hát aszongya Blaskó, hogy ez a föld (s ütögette mázsás csizmájával), a
kin a tanitó ur háza, meg az enyém, meg az én földem áll, hogy az egész
falu, a határ, meg a járás, egy szóval az egész föld _forog_.
– Aztán kicsoda az a Blaskó?
– Egy kátai parasztgazda. Rajta is maradt szegényen, – s Csorba gazda
ujra nevetett.
– No, Csorba gazda, hiába nevetnek, mert ennek a Blaskónak okos embernek
köll lenni, ha azt tartja.
A paraszt nem nevetett. Felkönyökölt az asztalra, s bizonyos lenéző
sajnálkozással tekintett a szeme közé.
– Hát még tanitó uram is hiszi ezt a dolgot?
– Hogy a föld forog? De hiszem ám, hiszen abban Blaskónak tökéletesen
igaza van.
– Már hogy Blaskó hiszi, a maga tudatlan paraszt eszivel, azt értem, de
hogy a tanitó ur higyje uri ember létére, a kitől az egész falu tanul,
azt már soha sem gondoltam volna.
– Hát maga nem hiszi?
– Nem én. Isten ments!
– No, majd elhiszi mindjárt.
Bokor ur átfutott az iskolába s áthozta onnan a földgömböt, mely, ha
pörgették, sebesen és nyikorogva forgott a saját tengelye körül.
Tengerek és szárazföldek igen szépen látszottak meg rajta, bár nem
lehetett egészen tisztán kivenni, hogy hol végződik a tenger és hol
kezdődik a szárazföld. Ellenben igen jól látszott, hogy hol böködnek rá
legtöbbet a parasztgyerekek s mely éghajlatot kedvelnek a párdi legyek.
A jeles földgömbön Magyarországnak is jutott egy akkora hely, mint a fél
tenyerem s ide bele volt irva Párd, a gyöngébbek kedvéért, nehogy a
gyerekek valahol az Atlanti oceán közepén keressék szülőföldjüket. Bokor
ur Csorba koma elé állitotta a gömböt s melléje tette a gyertyát. A
gyertya képviselte a napot, bár ezt a föltevést Csorba koma erős
fejcsóválással fogadta. S elkezdődött a magyarázat. Itt lakunk mi
magyarok. Erre forog a föld, s ha igy van fordulva, akkor nálunk éjszaka
van (most éppen ugy van fordulva), ha pedig igy fordul, akkor ránk süt a
nap és nappal van.
– Hát a nap, az nem mozdul?
– Az egy helyben áll.
– Hogy tudja ezt a tanitó ur?
– Tudós emberek, a kik a csillagokban olvasnak, kiszámitották.
– Lehet, hogy igy van, ott a hol kiszámitották. De nálunk Párdon senki
sem számitotta még ki.
– Párdon sem lehet máskép, mint ott.
– Nem-e? Voltam én Taljánországba katona, aztán ettem narancsot a fáról
decemberben, a mikor itt nálunk krumplit is csak a veremből lehet
szedni. Hát az nem más?
– Persze, hogy a föld egyes helyein más-másképpen folynak a dolgok. De
vannak dolgok, a melyek mindenütt egyformák. A föld itt is forog Párdon,
meg egész Pestmegyében, meg Taljánországban is és mindenütt. A nap pedig
áll akár innen nézve, akár Taljánországból.
A csillagászati értekezést Bokorné szakitotta félbe, a vacsora
föltálalásával. A buzgó tanitó nem akarta Csorba gazdát elszalasztani,
most, mikor már félig meg volt csipve a tudomány számára. Ott
marasztotta vacsorára s Csorba uram sokkal könnyebben bevette a csuszát
és a bort, mint a tudományos tanokat. De a vacsorának megvolt az a
haszna, hogy Csorba uramat fogékonyabbá tette a csillagászat iránt.
Mert, a mint megtörölték a szájukat s ujra elővették a földgömböt, rövid
kapacitálás után Csorba uram kijelentette, hogy _ő most már hiszi, hogy
a föld forog_.
A tanitó ur vállára vert és koccintottak. Beszélt Csorba gazdának a
tudomány szépségéről, a legujabb találmányokról s dicsérgette, hogy ő
(Csorba) most már mennyivel különb ember a többinél.
Kilenc óra után fogta Csorba gazda a kalapját s kászolódott. Bokor uram
gyertyával kisérte ki az első hivőt, a kit meg kell becsülni. Magasra
emelte a gyertyát s figyelmeztette Csorbát, hogy bele ne essék ebbe a
gödörbe itt balról, s bele ne lépjen abba a pocsolyába ott jobbról.
(Szép is volna, megtérése estéjén.) De Csorba gazda nem indult el, hanem
füle tövét vakarva, gondolkozni látszott.
– Hát tanitó uram! – szólal meg, – az már szent, hogy én hiszem, hogy a
föld forog. De egyre kérem: _ne tessék ezt senkinek se mondani_.
– Mér’? Hisz kendnek az csak dicsőségére válik. Avval is különb a
tudatlan embereknél.
– Azér’ még se tessék elmondani. Vagy tán ellenségem a tanitó ur?
– Éppen azért mondom el, mert nem vagyok ellensége. Hadd tudják az
emberek, hogy milyen okos ember az öreg Csorba.
– Látom már, hogy én is Blaskó sorsára jutok: falu csúfja leszek. No,
tanitó ur, ha már igy vagyunk, már csak kibököm én az igazságot.
– Mi az?
– Ne tessék rossz néven venni: nem hiszem biz’ én, hogy a föld forog.
– Az árgyélusát, Csorba gazda. Hát mit teszi bolonddá az embert?
– Láttam, hogy örömet szerzek vele a tanitó urnak, aztán meg meg akartam
hálálni a hozzám való jóságot a vacsorával: azért mondtam. De nem igaz.
Hiszi a fene. Istennek ajánlom.
És Csorba gazda elballagott. Ez volt az egyetlen ember Párdon, a ki
_majdnem_ elhitte, hogy a föld forog. S igy joggal őt lehet Párdon a
legtudományosabb embernek tartani, mert a többi még közel sem járt e
hithez. De Bokor ur sem keresi már a hivőket.


AZ OROSZLÁNBŐR.
Lord Simpson azt az ügyetlenséget követte el, hogy elkésve született. T.
i. mikor az apjának már két fia volt. Az első örökölte a teljes apai
vagyont, a másik kettőnek még a fönnmaradó szegénységet is kétfelé
kellett osztani.
A legifjabb Simpson kapott egy villát Skócia havas hegyei közt s övé
volt a tar tetőkön ugráló zerge mind, sőt a levegőben kóválygó sasokat
is jogosan magáénak tarthatta. A jó levegőből is tetszés szerinti
mennyiséget szivhatott egészséges tüdejébe.
Körülbelül annyi évi jövedelme volt, a mennyit bátyjaura Windsorban az
udvarhölgyeknek ajándékozott virágbokrétákra elköltött.
Vagyis legidősebb lord Simpson virágárusnéja annyi jövedelmet huzott a
Simpson-családtól, a mennyit maga a legifjabb Simpson-ivadék.
Beállt katonának; bátyja vett neki tiszti rangot; de nem parádés
katonának készült, táncolni a királyné előtt, lovagolni fényes
hadiszemléken s katonai akadályversenyeken.
Akkor állt be, mikor verekedni kellett; elment Ázsiába, megfürdött az
Indus szent vizében, vadászott a Paropamizus lejtőin, korbácsolta a
hindukat és ölte az afgánokat. Azután harcolt, koplalt és izzadott
Afrika sivatagain, kaszabolt boereket és zulukat, fél fülét Ázsiában,
három ujját Afrikában hagyta, s egypár szurás és lövés nyomát hordozta
hatalmas testében.
Mikor aztán megunta azt az életet, hogy az árnyas bokrok alól nyugalom
helyett a halál leskelődjék rá, s mindig azzal a kilátással hajtsa le a
fejét, hogy többet sohasem emeli föl, mert orvellenség vagy mérges kigyó
örökre elszenderitheti: egy rakás exotikus fegyverrel, tigris és
oroszlánbőrökkel megterhelten visszatért Angliába.
Mikor a vad katona fekete arcával megjelent bátyja házánál, ez éppen egy
hadiszemléről tért vissza, (kapitány volt a testőröknél) s ragyogó
disz-egyenruháját ledobálta magáról.
– Hoztam neked egy oroszlánbőrt Indiából.
– Mit csinálok én vele? Szebbet veszek a Trafalgarsquare-on.
A vadember dühbe jött.
– Mit csinálsz vele? Hát majd belebujsz, ha szamárnak érzed magadat.
– Főhadnagy ur! ön nem sok udvariasságot tanult a pokol fenekén, a hol
járt.
– Kapitány ur! én nem pacsulit, hanem vért szoktam szagolgatni, nem az
udvarhölgyek kezét, hanem a kardom markolatát szoktam szorongatni. Nem
viaszfigura vagyok, hanem katona. Nem mézeskalácsból, hanem acélból van
a fegyverem.
Ezzel fogta kapitány-bátyja kardját, s kétfelé törte.
– Ne busuljon kapitány ur! majd küldök másikat a legközelebbi
játékszer-kereskedésből.
– Fél jobb! Mars! – kiáltott a kapitány, s Simpson Arthur főhadnagy a
bengáliai lovasezredben eltávozott.
Ilyen volt a találkozás a két testvér között.
Az oroszlánbőr azonban ott maradt.
Arthur Londonba ment, ott lakott Mary.
Ki volt Mary? Az első nő, a ki Arthurnak örök hűséget esküdött. De pap
nem volt jelen az esküvőn. Csillagok és virágok látták a szerelmi
kettőst. A csillagok ragyogtak, a virágok illatoztak (ezt teszik már
évezredek óta), a szerelmesek csókolóztak, s örök hűséget esküvének
egymásnak (ezt teszik már évezredek óta). De ah! a csillag lehull, a
virág elhervad, a csók elcsattanik, s a hűség elmulik.
Arthur lóháton ment Londonba, a hol köd volt s éjszaka, mikor
megérkezett. Afrika és Ázsia melegsége után borzongatta testét a hideg
hazai levegő.
Másnap Maryhez ment, a ki fölugrott a kanapéról és elpirult, mikor őt
meglátta. De e piruló arcot nem rejté a harcos széles keblére; zavart
jelentett az, nem a szerelmes sziv örömét árulta el.
– Nézz rám, Mary. Arthur vagyok. Szeretsz még?
A leány nem felelt. Arthur feléje akart lépni, de megbotlott valamibe, a
mi a diván elé volt teritve.
Egy oroszlánbőr volt.
Arthurt halálos ijedtség fogta el. Eleven oroszlán előtt sohasem érezte
e félelmet.
– Kitől kaptad ezt az oroszlánbőrt?
Mary nem felelt.
– Mert ezt én lőttem Indiában s a bátyámnak ajándékoztam. Ő tőle kaptad?
Néma csönd.
– Mióta vagy a kedvese?
Mary zokogott.
– Mit sirsz? Hisz jó dolgod van. A kedves bátyám roppant gazdag s
melléje nagyon ostoba; te meg szegény vagy és okos: éppen összeilletek.
Egy darabig a bengál harci indulót verte a két sarkantyujával, aztán
elnevette magát.
– Ez kómikus. A bátyámnak viszem az oroszlánbőrt, használat végett,
pedig én vagyok a szamár. Ez az oroszlán nagyon jó szolgálatot tett
nekem, sajnálnám itt hagyni; küldesd a Charing-Cross-hotelbe. Adieu, kis
csalfa!
… Eltávozott. Rá egy évre agyonlőtték Szudánban.


LEVÉL A JÉZUSKÁHOZ.
A Gyurka haza jön az iskolából, s táskáját le nem téve, kabátját le nem
vetve szól:
– Papa, tud a Jézuska olvasni?
Az ilyen Jézuska-kérdésekkel szemben nagyon bizalmatlan vagyok, mert
sohse tudom, hogy a gyerek miféle karácsonyi titkot akar kivenni
belőlem, a melyet neki még nem szabad tudni. Azért csak némi habozás
után feleltem:
– Tud.
– Hát magyarul tud-e?
– A Jézuska minden nyelven tud.
– Hogyan?
– Ugy, hogy ráteszi a kezét a könyvre, s rögtön tudja, hogy mi van
benne. A hogy a doktor bácsi rátette a multkor a kezét a melledre, s
rögtön tudta, hogy beteg vagy.
Ez a kissé sántitó hasonlat eloszlatta György ur tizéves elméjének
minden kételkedését s igy felelt:
– Akkor a Vágónak igaza volt.
– Mit mondott a Vágó?
– Azt, hogy karácsony előtt meg lehet irni a Jézuskának, hogy mi a
kivánságunk, s ő mindent teljesit.
– De csak azét, a ki jó.
– Irhatunk mi is, papa?
– Hogyne, csak rajta.
Erre a fiuk és lányok rögtön összeültek tanácskozni. Napokon keresztül
csak tanácskoztak és jegyezgettek, végre friss tintával, uj tollal a
tiszta papiros elé ültek s nagy izgatottsággal mindegyik elkezdte szépen
sorjába fölirni, hogy mit kiván a Jézuskától. Még Palkó is kapott egy
vörös ceruzát, egy darab papirost, s nagy buzgósággal hatalmas
ákombákomokat rajzolt.