Elbeszélések és tárcák - 09

– Elesett, bizonyos, hogy elesett. Meghalt, – mormogott maga elé Puskás
bácsi.
Ujra csönd lett.
– Tudom, mert itt voltam, – folytatta Puskás.
– Látta elesni?
– Nem. De tudom, hogy meghalt. Hej, véres napja volt az a magyarnak…
Darabokra szaggattak, eltiportak, szétzuztak bennünket. Itt jött ránk
egy ezred tiszta fehér lovon, ott egy ezred csupa almásszürke lovon s a
sápadt, rongyos, fakó, sovány székely honvéd lehajtott fejjel várta a
halált…
És az öreg Puskás belemeresztette a szemét a Küküllő fölött lebegő hold
ezüstös porába, mintha az elesettek lelkei ott gyülekeznének
meghallgatni őt… és beszélt tovább, ránk sem nézve, a
szellembajtársakhoz.
– A mi zászlóaljunkból csak öten menekültünk meg. Négy nagy-enyedi ifju
diák, meg én… Héjasfalván rejtőztünk el s mikor sötétedni kezdett, az
erdőbe menekültünk… föl, egyenesen annak a nagy hegynek… fegyverünk nem
volt… némán futottunk… mig az egyik diák össze nem esett. A karja át
volt lőve. Vittük magunkkal tovább. Kiverte szegényt a forróság. Egyre
az édesanyját hivta és vizet kért… Nem mertünk ránézni, nehezen zihálva
vittük tovább. Végre fölértünk a hegytetőre. Sötét éjszaka volt. Az égen
kigyultak a csillagok, a földön kigyultak a tábortüzek. A Küküllő völgye
tele volt az oroszok tüzeivel… Néha távoli trombitaszó ütötte meg
fülünket. A csucson heverve, mint zaklatott vadállatok tompa
kétségbeeséssel bámultunk alá… Vége mindennek, beszélték a diákok. Talán
csak mi öten maradtunk a nagy romlásból. De jó azoknak, a kik meghaltak,
együtt vannak a legvitézebbekkel – és már nem fáj nekik semmi. Elesett
Bem apó, elesett Petőfi… Petőfi? Ki látta? Futni látták. Bizonyosan
bekeritették… Szegény Petőfi! A seblázas diák, ki háttal egy fának ült,
kimeredt szemmel bámult ránk s a forró lehelet ki-be szaladt a száján.
Fáj valamije? kérdém. Fáj, a szivem – felelt. Elveszett a zászlónk is,
elveszett Petőfi is… Petőfi, Petőfi! suttogá többször…
… És éjfél lőn. Az égre sötét felhők borultak. Elbujtak a csillagok. Az
erdő fájdalmasan bugott, mintha a menekültek, a szenvedők, a haldoklók
csöndes jajgatása volna. Elhallgattunk.
Egyszerre… Mi volt ez? Rémülten fölugrottunk és egymásra tekintettünk.
Egy irtóztató jajkiáltás hasitotta végig a mindenséget. Végighömpölygött
a völgyön… Vagy tán az égből jött?… Vagy a föld alól tört ki? Nem tudom.
S mig mi egymásra meredtünk, a seblázas diák lassan fölemelte kezét,
lemutatott a völgybe és rebegett:
– Most ütötték agyon Petőfit!
Hideg borzadály futott át. Talán a haragos ég tiltakozó szavát
hallottuk? Talán a fájdalmas anya, a haza jajkiáltása dörgött a
fülünkbe? És mi visszafojtott lélekzettel lestük, nem nyilik-e meg a
föld, hogy elnyelje a rémtett elkövetőit? Nem szakad-e le az ég, hogy
összetörje a földgolyót, melynek egyik világosságát kioltották? Nem,
nem… minden csöndes, csak szivünk heves dobogása hallik. És lent a
völgyben elhamvadtak a tábortüzek… csak a szélső őrök tüze égett hosszu
vonalban és nekünk ugy tetszett, mintha a megölt költő piros vére
csorogna ott végig a fekete éjszakában.
*
Puskás elhallgatott… és én remegve néztem átszellemült alakjára,
eltorzult arcára s fényes szemére, melylyel mintha most is látná a
kegyetlen éjszakát minden rémeivel… az elgázolt hazával, a vérbefuladt
szabadsággal, a megfojtott költővel… S mintha most is hallaná a
rejtelmes, nagy, velőthasitó jajkiáltást…
Az öreg Puskás végigsimitotta homlokát s igy fejezte be:
– Bizony meghalt Petőfi.
*
Rá valami tizenöt évre Szatmármegyébe vetődtem. Egy barátom hítt meg, a
ki megigérte, hogy megmutatja az ecsedi lápot.
Egy rekkenő nyári napon, puskával a vállunkon, behatoltunk a sás
világába.
Nagy csöndesség vett körül bennünket; még a bogarak sem zümmögtek; még a
madarak sem röpködtek; minden teremtett állat elült és aludt.
Egyszerre a messzeségben tompa dördülés gördült végig az égen. Azután a
nádas elkezdett halkan zizegni, mintha azt suttogná: vihar lesz, vihar
lesz, vigyázzunk.
Azután a viz elkezdett remegni, fodrosodni. Apró hullámokban szaladt a
part felé, mintha ott akarna elbujni.
Madarak jeladó kiáltásai töltötték meg a levegőt. Figyelmeztették
egymást a vészre s gyors rebbenéssel menekültek.
Most a vihar első hadoszlopa végigszáguldott a lápon. Jajgatva borult le
előtte a gyönge sáserdő s összekuszálva emelte föl ujra fejét.
Mi egy nádvágó ember kunyhójába menekültünk.
Hirtelen sötétség borult a földre. Aztán nagy dördülés következett, mely
megrázott eget és földet s az erőszakosan kettérepesztett felhőből
egyszerre leszakadó eső korbácsolni kezdte a lápot.
S a láp jajgatott.
A mint a kis ajtó előtt fekve, kifelé figyeltem, az irtóztató
hangzavarból mintha sirást, majd kétségbeesett jajveszékelést, zokogást,
nyöszörgést, mormogást, ijedt feleselést hallottam volna ki.
Mintha a láp ismeretlen világának ezer meg ezer rejtelmes állata marná
egymást a biztos menedékhelyért… vagy mintha az elnyomottak csikorgatnák
tehetetlenül a fogukat a zsarnok ostorcsapásai alatt…
Kábultan bámultam ki az elemek ütközetébe.
És ekkor egy éles hang, egy óriási kiáltás hasitotta végig a kaoszt.
Mi volt ez?
Talán a küzködő láp lelkének jajszava?
Talán egy szenvedő embertársam kiáltása, a ki hirtelen megjelenni látja
maga előtt a Halált?
És ekkor, mintha agyvelőm sötétségén is villám cikázott volna keresztül,
eszembe jutott az a holdas éj a Küküllő hidján… az öreg Puskás
elbeszélése… és az a hang, mely a segesvári véres nap éjszakáján
jajgatott a sötétségben.
És akkor eszembe jutott, hogy hol vagyok.
Eszembe jutott, hogy a vihar egyik végén van Erdőd, a másik végén van
Koltó… A világnak az a két pontja, mely boldognak látta a költőkirályt…
és csak ez a két hely látta boldognak…
És a dörgéstől, a villámlástól, a rejtelmes hangok zürzavarától elkábult
fejemben különös gondolat támadt. Őrült gondolat volt, de betöltötte
minden porcikámat s hevesen zúgott át rajtam, vérem lüktető hullámaival
együtt.
Odafordultam társamhoz:
– Hallottad azt a kiáltást?
– Nem hallottam semmit.
– Azt az éles jajkiáltást, mely keresztül zúgott a viharon?
– Hallucinálsz, édes fiam.
… Nem, nem, ez nem káprázat… Ő itt van, itt bujdosik, itt bolyong, hol
az első szerelem édes kínjai marcangolták szivét… hol a völgyben nyilnak
a réti virágok… hol zöldel a nyárfa az ablak előtt… ott nyargal szilajul
a szélvész és villám szárnyán… panaszát belerikoltozza a mennydörgésbe…
jajgat elvesztett ifju életén… Siratja rövid boldogságát.
Ne feledjétek ezt ti, kik engem hallgattok, délceg szülöttei e bájos
vidéknek, ti szépséges asszonyok és barnaarcu férfiak… a költő lelke itt
él köztetek… a virág illatában, az erdő zúgásában, a patakok
csörgésében, a vadvirágos mezőket elöntő arany napfényben, vagy az éjjel
tovasuhanó fekete madarak éles kiáltásában… de itt él. S gondoljatok rá,
ha a láp titokzatos világa felől a vihar mennydörgését halljátok!


A CALUMPITI GYŐZŐ.
Engedjék meg, hogy bemutassam önöknek az előttem is teljesen ismeretlen
Tunston ezredest, a calumpiti győzőt. Ugyebár, önök nem hallottak semmit
a calumpiti győzelemről? Bevallom, hogy nehéz is erről valamit hallani.
Talán én vagyok Magyarországon az egyetlen ember, a ki erről tudomást
vett, még pedig azért, mert kezdet óta élénk figyelemmel kisérem az
amerikaiak háboruját s érdeklődésem még most se lankadt meg. Nagyon
kiváncsi voltam rá, hogyan végez el egy háborut egy olyan nemzet,
melynek európai értelemben vett katonasága nincs s a mely Európával
szemben mindig ezzel dicsekedett. Várakozásomban nem csalódtam, mert
ebben a háboruban tömérdek humorisztikus dolgot találtam. S ha a
spanyolok teljes pénztelensége és vezéreik tehetetlensége döntő szerepet
nem játszik a háboruban, az amerikaiak tökéletes fiaskót vallottak
volna.
Mindezt azonban csak mellesleg jegyzem meg. Másról akarok irni. Az is
fölöttébb érdekelt, hogy ez a yankee-ország, a hol a katonai erények
abszolute nem találnak méltánylásra, hogyan fog átalakulni és miképp
talál majd magának katonai bálványokat. Nagyon hamar talált. Az első
volt Dewey admirális, a ki a manilai öbölben állomásozó rozoga spanyol
flottát megtámadta és elsülyesztette. Dewey admirálisnak olyan ágyúk
álltak rendelkezésére, melyek tiz tengeri mérföldre hordtak. Mikor a
spanyolok még nem is látták az ellenséget, elkezdtek potyogni a bombák.
És micsoda bombák! Minden ilyen bomba tizezer forintjába került az
Egyesült-Államoknak. Hanem aztán ha a hajóba furódott, szétrobbant s
mint egy tüzokádó kráter lövelt föl, elpusztitva mindent. A spanyolok
egész flottáján nem volt tizezer forint ára puskapor. Őket csak az a
tudat vértezte föl, hogy királynéjuk a toledói Szent Szűz előtt
térdenállva imádkozott értük s kieszközölte számukra a pápa áldását. Ez
a fegyverzet azonban háboru idején csak rövid időre elégséges. A mint
tehát az amerikai szörnyetegek a szemhatáron megjelentek, a spanyolok
gyors és dühös ágyuzás után a partra menekültek, mire Dewey az üres
hajókat rommá lövette. A partra futott spanyolok ott levő ütegeikből
(talán még tizenhetedik századbeli ágyukkal lehettek fölszerelve) pár
napig lövöldöztek az amerikai hajókra, aztán megadták magukat. Mindez
Deweynek belekerült harminc emberébe, a kik közül tizet a napszurás ölt
meg. És látták volna, az amerikai lapok hogy tárgyalták a dolgot. Dewey
a _manilai hős_ cimet kapta, az Egyesült-Államoknak legnépszerübb alakja
lett, s e pillanatban Mac Kinleynek komoly konkurrense az elnöki székre.
A második népszerü katonaalakjuk, a kiért egészen lázban égtek, Hobson
tengerészhadnagy. Hobsonról már komolyabban kell megemlékezni, mert
valódi hőstettet hajtott végre. Hobson volt az, a ki egy maroknyi
emberrel a _Merimac_ hajón a sant-iágói öböl torkolatához evezett, ott a
hajót elsülyesztette, ő és emberei pedig a parti ütegek golyózápora közt
csónakon elmenekültek. Ez a hajó zárta be Cervera hajóhadát az öbölbe, a
mivel a sorsa is eldőlt.
A vitéz tettet hatalmas üdvrivalgás követte az Egyesült-Államokban.
Vezércikk, vers, dráma, fotográfia hirdették Hobson dicsőségét százezer
és millió példányban. Mikor hazatért, ugy fogadták, mint egy királyt,
nem, nem mint egy királyt… ez kevés… mint egy primadonnát. Nem hogy a
lovait kifogták volna, hanem be sem fogták. Mindig álltak rendelkezésére
rajongó fiatalemberek, a kik bármerre ment, huzták a kocsiját. Nem is
ment emberszámba, a ki kezet nem fogott vele. Nem is tekintette magát
_fashionable_ asszonynak, a ki meg nem csókolta… Csak házassági
ajánlatot ezerkétszázat kapott. Valószinü, hogy az ezerkétszázegyediket
fogja feleségül venni. A delirium jó sokáig tartott, de aztán
elpárolgott és a lelkesültség jobb zsákmány után nézett.
Ilyet találni nagyon nehéz volt. Nem mintha az amerikai hadsereg nem
bővelkednék hőstettre elszánt férfiakból, hanem mert az alkalom
hiányzott hozzá. Olyan gyámoltalan ellenféllel szemben, mint a gyarmati
spanyol, nagyon nehéz volt hőstetteket elkövetni. Mindenütt lanyha
ellenállást tanusitottak s ostoba módon, gyorsan megadták magukat. A
háboru elposványosodott, a jól fizetett önkéntesek zúgolódtak, a
pacifikáció lassan ment s a dicsőségre szomjas katonák láztól gyötörve a
kórházakba kerültek…
Szerencsére kiderült, hogy a filippinók, vagyis a Fülöp-szigetek lakói a
maguk módja, nem pedig az amerikaiak értelmezése szerint akarnak
boldogulni. A spanyol iga helyett nem hajlandók az amerikai igát a
nyakukba venni s nem fogadják el ezt a szabadság nevében sem. Otis
tábornok vezetése alatt tehát ujra megkezdődött a harc – és most
érkezünk a calumpiti hőshöz, Tunston Frigyeshez.
Ennek az embernek a pályafutása ránk elmaradt európaiakra nézve nagyon
érdekes. Mi a fiainkat valamely pályára elkészitjük, ha azon nem
boldogul, akkor vége, elproletárosodik s a legjobb esetben egy nyomorult
kis hivatalban tengeti végig az életet. Soha még csak eszébe sem jut
sorsán változtatni, javitani, legföljebb a totalizatőr vagy a kártya
utján. Mert az élet küzdelmeivel szemben gyáván van nevelve, nevelési
rendszerünk az akaratot és az önállóságot elhanyagolja. Ha a fiunkat
katonának akarjuk nevelni, beszoritjuk a kadétiskolába, aztán tömjük
pénzzel, ő meg, akár tehetség, akár nem, megállapitott időközökben lép
följebb s elnyeri a felsőbb sarzsikat. Nézzük most Tunston barátunk
karrierjét.
Kanzaszban született, s apja elvégeztette vele a gimnáziumot. Ekkor
megkérdezte tőle, hogy mi akar lenni?
– Még nem tudom, mert az életet nem ismerem.
– Nos, nesze száz dollár, eredj és ösmerd meg az életet.
Nálunk erre a fiatalember elmegy az orfeumba, s a száz dollárt két nap
alatt eldőzsöli. Ifjabb Tunston utazni óhajtott s ezért beállt vasuti
konduktornak. Ilyen minőségben sok várost és sok embert megismert.
Egyszer udvariasságból egy öreg utasnak átengedte a vonaton konduktori
ágyát. Az öreg látta a beszélgetéséből, hogy tanult fiu s fölszólitotta,
hogy menjen vele birtokára, a számadásokat vezetni. Tunston elment s az
öreg marhatenyésztő mellett dolgozott két esztendeig. Ekkor egy ciklon
elpusztitotta a farmot. Sok ember, még több marha ott veszett. Tunston
nyeregbe ül, a legközelebbi városba vágtat s ott nagy riportot ir a
szerencsétlenségről a helyi lapba. A szerkesztő boldog, mindaddig, mig
Tunston tiszteletdijat nem kér. Ekkor goromba lesz, végre revolverre
kerül a dolog. Több golyóváltás után Tunston átlövi a szerkesztő
balkarját, mire ez – mit gondolnak, mit tesz? – szerződteti Tunstont
belső dolgozótársnak. Ha jól is lő, nemcsak jól ir, méltán helyet
foglalhat egy amerikai szerkesztőségben. Tunston mint ujságiró
politikával kezdett foglalkozni s ezen a réven állást kapott
Washingtonban, a földmivelési minisztériumban. 1894-ben, mikor az
alaskai aranybányáknak első hire érkezett, a kormány őt küldte ki, hogy
a dolog mibenlétét kikutassa. Ezer veszedelem közt tört magának utat
odáig, de ez még nem volt neki elég. Dawson Cityből a Jeges-tengerre
ment s résztvett a cethalászatban. Hazatérve megtette jelentését a
kormánynak, aztán lemondott állásáról s fölolvasó körutat tett
Kanzaszban. Még megemlitjük, hogy Mexikóban is volt s kávétermesztéssel
próbált szerencsét. De ezt hamar megunta s visszatért Newyorkba, hol
beállt vasuti hivatalnoknak. Közbe pedig egy kivándorolt francia
katonatiszttől leckét vett a hadi tudományokból. Ezt a tudományt aztán
gyakorlatilag is érvényesiteni akarta s elment mint önkéntes Kubába, a
fölkelők soraiban verekedni. Itt a tüzérséget bizták rá s csakhamar
ezredességig fölvitte. Sebekkel megrakva tért vissza hazájába s a
kanzasziak lelkesen fogadták. Akkor tört ki a spanyol-amerikai háboru s
honfitársai egyhangulag megválasztották a 20-ik számu kanzaszi önkéntes
gyalogezred parancsnokává.
Ez az amerikai katonai karrier! 1897-ben vasuti tiszt, 1898-ban ezredes.
Ilyen gyorsan még tán a főhercegek sem avanzsiroznak nálunk. A kanzaszi
önkéntesek élén a Fülöp-szigetekre került s hála a barnabőrü tagalok
ellenállásának, ma tábornok, sőt calumpiti hős!
Ez a calumpiti ütközet kisebb volt, mint a königgrätzi vagy az asperni.
Összesen tán tizezer ember állt szemben egymással. A baj az volt, hogy a
filippinók igen jól föl voltak fegyverkezve, hisz puskáikat az
amerikaiaktól kapták (de a spanyolok ellen). Hosszas ágyuzás után
Tunston megunta a dolgot, elővette revolverét, intett a marcona
legényeknek s az ezred egyszerre rávetette magát a tagalokra. Ez a roham
döntötte el a csata sorsát. Tunston volt a nap hőse.
Három nap mulva megkapta Mac Kinleytől tábornoki kinevezését, az ezred
pedig gyülést tartott s ott az ellenségtől elvett sáncok közt
elhatározta, hogy Tunstont a legközelebbi ciklusra meg fogja választani
Kanzasz állam kormányzójának.
Kanzasz államban azóta az ujszülött fiuk felét Tunstonra keresztelik.
Németországban sokat mulattam azon, hogy az utcák és a gyerekek fele
vagy Frigyes, vagy Vilmos, vagy Frigyes Vilmos. És ime, a demokratikus
köztársaságban épp ugy megvan a személyi kultusz, mint az európai
császárságban. Azzal a csekély különbséggel mégis, hogy az amerikaiak az
ő körükből kinőtt polgártársért rajonganak s neki hódolnak, mintegy azt
mondva fiaiknak: _Légy derék ember, te is olyan sokra fogod vinni, mint
Tunston, mert ime hazánkban a legmagasabb polc is nyitva van előttünk_.
Tessék elképzelni, micsoda ambicióra serkenti ez a fiatal yankeeket!
Bezzeg a német apa pusztán lojalitásból kereszteli a fiát császárja
nevére, – mert világos, hogy azzal nem kecsegtetheti: Tanulj fiu,
császár lesz belőled.
Próbáljuk meg most ezt az amerikai dolgot magyarra forditani. Tegyük
föl, hogy Lobkovitz megveri az oroszokat, tegyük föl, hogy erre
Hentaller ugy föllelkesül, hogy fiát, Gábort (a löllei Robinettit)
Lobkovitzra kereszteli. Lesz belőle _Hentaller Lobkovitz_. Ugy-e,
kómikusan hangzik? Pedig csak annyit jelentene, mint Pulszky Garibaldi
vagy Vámbéry Rusztem, – a mit mindenki természetesnek talál.
Tanulságul csak azt akarom kijelenteni, hogy a katonaság kultuszától még
egy olyan szervezetü és szellemü civilország se ment, mint Amerika… S
egy év óta egy egész nagy nemzet, még pedig dolgozni tudó, munkás, józan
nemzet táplálkozik belőle, lelkesül rajta… Még az amerikai magyarok is
tüzet lehelnek és lángot lelkesedésükben… A ki nem hiszi, nézze meg az
amerikai magyar lapokat.
És igazuk van. Örülünk neki, hogy találtak e tekintetben egy kis külön
hadi táplálékot. Mert abból, hogy a honvédőrség egyszer egy esztendőben
fölmegy a budai királyi palotába őrt állani, mi itthonvalók is csak
nagyon szegényesen tudunk megélni.


STEEVENS.
A fiatalságot a kalandos olvasmányok sokszor meggondolatlan tettekre
ragadják. Robinzon története hozza először mozgásba az ifjui fantáziát,
azután jönnek Mayne Reid, Cooper regényei, majd rákerül a sor Jules
Verne-re s társaira. Ekkor a fantázia már a forrás pontján van s emésztő
vágy gyullad a kebelben megismerni ismeretlen földrészeket, exotikus
népeket. S aztán jön a kivitel. Gimnázista fiuk nekiindulnak a világnak
harminc forinttal, a ki legmesszebb jut, az eléri Fiumét, honnan az
atyai rendőrség rendesen hazaszállitja. A görög-török háboru idején
egész csomó tizenöt-tizenhat éves fiut kellett hazazsuppolni a szülei
házhoz, a kik mind a török táborba igyekeztek. Az ősz óta is számos
gyerekről emlékeztek meg a lapok, a kik, égvén a vágytól, a búrokon
segiteni, nekivágtak a világnak s szerencsésen el is jutottak
Nagybecskerekről Kisujszállásig. Még szerencse, ha elcsipik őket s nem
engedik eltünni, mert a meghatározhatatlan, ködös vágyon kivül nincs
semmi bennük, a mi őket ilyen vállalkozásra kvalifikálná. Mert másképp
áll a dolog a francia, német s különösen az angol gyerekekkel. Ezek,
tegyük föl, szökve elhagyják hazájukat s világjáró hajóik egyikén
elmennek Amerikába: ott kilyukadnak saját hazájuk gyarmatain, a hol az ő
nyelvük, az ő nemzetük, az ő kormányuk uralkodik, parancsol. Szóval,
van, a ki törődjék, foglalkozzék velük s vagy fölkarolja őket, ha
életrevalók, vagy biztos őrizet alatt hazaküldi, ha hasznavehetetlenek.
S ők ott is Ó-Anglia, Germánia, Frankhon dicsőségén és gazdagságán
dolgoznak. A mi fiaink már Fiuméban idegen világba kerülnek, s ha tovább
vetődnek, elvesznek a világ forgatagában. Ha beválnak, idegen nemzetnek
válnak hasznára, mi pedig a mérlegen beirhatjuk őket veszteségnek. Ha
elkallódnak a külföldön, az pláne veszteség. Hátha itthon el tudták
volna végezni a nemzeti munka bármi kis részét?
Azért hát ne bolondozzatok, fiuk, hanem maradjatok itthon. A kinek van
rá pénze, az igenis menjen ki külföldre, itthon végzett tanulmányai
befejezésére, de oroszlánvadászat és vörösbőrüek ellen való harc
céljából ne mozduljatok ki Lovászpatonáról.
Nem tagadom, hogy magam is kalandvágyó ifju voltam egykor s kis hijja
volt, hogy tizenkilenc éves koromban be nem álltam a francia idegen
légióba. Már annyira mentem, hogy a trieszti kikötőben fölkerestem egy
marseillei hajó kapitányát s alkudoztam vele, hogy mennyiért visz el
Marseillebe. Mikor megtudta, hogy miért akarok oda elmenni,
kijelentette, hogy ingyen elvisz, ha becsületszavamat adom, hogy
Marseilleben tényleg beállok az idegen légió katonájának. Gondolkozási
időt kértem estig. Délután a hajó kormányosával ismerkedtem meg a
kávéházban. Ő azelőtt az _Invincible_ nevü francia hadihajón szolgált,
mint a tengerészgyalogság káplárja s Tonkingban együtt harcolt az idegen
légióval. Ő aztán elmondta, hogy micsoda élet ez. Kijelentette, hogy a
biztos halálba megyek. A fáradalmak és az ázsiai láz meg fognak ölni.
Erre aztán meghátráltam. Éreztem, hogy nem arra születtem, hogy a
tonkingi faerődben, az őserdők közt lassan hervadjak el, éjjelenkint
hallgatva a vadállatok orditását és a mérgezett nyilak surranását.
És itthon maradtam.
Mindezek a dolgok eszembe jutnak most, mikor azt olvasom a külföldi
lapokban, hogy egy jó ismerősöm, G. W. Steevens, a _Daily Mail_ egyik
harctéri levelezője, meghalt az ostromlott Ladysmithben. Őt is a
kalandos élet szeretete döntötte korai sirjába. Apja előkelő, gazdag
ember volt, a ki fiának gondos nevelést adott. Azt hitte, mint ügyvéd
fogja pályáját megfutni, vagy képviselő lesz, vagy Indiában csinál
civilkarriért. Talán Steevens maga is ezt hitte. Már az oxfordi
egyetemen rugta a labdát és evezett Cambridge ellen, mikor a
zsurnaliszta váratlanul kitört belőle. Az apja egy vakáció alkalmával
pénzt adott neki, hogy menjen Párisba egy kicsit mulatni. Ő felült a
_repülő skót_ nevü edinburgh-londoni iszonyu sebes gyorsvonatra, hogy
Londonba utazzék. A vonat azonban utközben kisiklott s vagy husz ember
meghalt. Steevensnek is összeroncsolódott a kis ujja. Ő a sebet beköti
zsebkendőjével, a legközelebbi városba siet, s összes pénzét arra
forditja, hogy a londoni _Daily Mail_-nak egy több száz soros tudósitást
táviratozzon. Azután a kórházba megy és a kis ujját amputáltatja. Három
nap mulva megjelenik a _Daily Mail_ szerkesztőségében, hogy költségeit
fölvegye.
– Hány éves ön? – kérdé a szerkesztő.
– Husz.
– Tudja-e, fiatalember, hogy önben kiváló zsurnaliszta rejlik?
– Eddig nem tudtam.
– Sőt becses irói tulajdonságokat is elárult. Mondhatom, hogy tudósitása
általános föltünést keltett.
– Nagyon örvendek.
– Elannyira, hogy én fölszólitom, hogy lépjen be a redakcióba. Van kedve
hozzá?
– Nem tudnék határozott feleletet adni, mert jóformán belenyugodtam már
abba a pályába, a mit az apám nekem szánt… bár ahhoz nincs kedvem, ezt
már határozottan mondhatom.
– Ön született zsurnaliszta.
– De irodai munkához nincs kedvem, annyit mondhatok.
– Nem is kap. Ön az ugynevezett _nagy riportot_ fogja csinálni.
– Magyarázza meg _theoretice_, hogy mi az, mert _praktice_ már
próbáltam.
Rövid beszélgetés és gondolkozás után Steevens fölcsapott. Valami két
hónapig bejárt a szerkesztőségbe, mert a belső élettel, a lap zártának
idejével, a betük minőségével, szóval az elkerülhetetlen chablonokkal
meg kellett ismerkednie.
Én Kielben, az Északi- és Keleti-tengert összekötő csatorna megnyitása
alkalmával, 1895-ben, ismerkedtem meg vele. Nem mondom, hogy barátságot
kötöttünk. Az angol ember nehezen barátkozik. Jól öltözködő, simára
borotvált, kimért modoru, hallgatag uriember volt. A legtöbb ujságiró
nem is tudta, hogy kicsoda. Én ma megtaláltam külföldi emlékeim közt a
vizitkártyáját és megtaláltam azt a fényképet, melyen az orosz cár
fredensborgi (dániai) nyári kastélyának terrászán együtt vagyunk levéve.
Épp olyan ezen a képen, mint a _Graphic_ két hét előtti számában, hol
szegény Steevens ezzel az aláirással jelent meg: _Meghalt Ladysmith-ben,
az ostrom alatt, tifuszban_.
Micsoda mozgalmas életet élt az utolsó öt év alatt! Résztvett a csitrali
hadjáratban, Indiában, a török-görög háboruban, a rennesi
Dreyfus-pörben, Kitchener basát kisérte Egyiptomba, a dervisek ellen
vezetett hadjáratban, mely Omdurmánnál megtörte a mádi hatalmát. Minden
expediciójáról könyvben is beszámolt a közönségnek, melyek közül az
utolsó, a _Lord Kitchenerrel Kartumig_ cimü, valósággal szenzációt
csinált. Közben ráért megházasodni is, de mikor a dél-afrikai helyzet
kritikussá kezdett válni, otthagyott ifju nőt, családot s a Fokföldre,
onnan Natálba sietett, mert a kötelesség parancsolta, a hivatás
szólitotta. Az ellenségeskedés megkezdésekor már ott volt s Withe
tábornokkal ő is bent szorult Ladysmithben.
S most következett hirlapirói pályájának legnehezebb része. Hogyan lássa
el lapját tudósitásokkal? Mint igazi ujságirónak, ez a gondolat végtelen
gyötrelmeket okozott neki. Végre aztán megtalálta a módját. A kaffer
munkások közt toborzott magának egy csomó ügyes, fiatal fickót s ezekkel
küldte ki táviratait és leveleit. A kaffer mindig vitt magával egy
levelet is, mely igy szólt:
A bur parancsnoknak!
Tisztelt uram! Én nem vagyok kém, sem katona, hanem ujságiró! Nekem az a
kenyerem, hogy a lapomat tudósitsam. Kérem, olvassák el a kaffernél
talált leveleimet, azt hiszem, nincs bennük semmi, a mi az önök
hadműveleteinek árthatna. De elolvasás után kérem az ég szerelmére,
továbbitsák, hogy Londonba juthasson. Tisztelettel és üdvözlettel
G. W. _Steevens_,
a _Daily Mail_ levelezője.
Ez a levél arra az esetre szólt, ha a kaffer hirvivőt a burok megcsipik.
S mikor a londoni polgár a reggeli teánál a táviratokat olvasta, nem is
sejtette, hogy a szegény, félmeztelen néger, a ki hason csuszva-mászva
mérföldekre terjedő utat, forró nappal és hüvös éjjel, mennyi
halálfélelmet állott ki, mig az irást rendeltetése helyére juttatta.
A Steevens kafferei tényleg két izben Joubert bur tábornok kezébe
kerültek, s ő hűségesen továbbitotta a leveleket, ezzel a fölirattal:
_Láttam, Joubert_. A kaffereket azonban, biztosság okáért, agyonlövette.
Egyszer azonban a levelek elmaradtak, szegény Steevens megbetegedett. A
gyalázatos ivóviztől megkapta a tifuszt. Ladysmithben akkor már nem volt
egy egészséges falat, egy korty bor s egy csepp orvosság sem s az
orvosok tehetetlenül álltak a sok beteggel szemben. Steevensen sem
tudtak segiteni. Ott hentergett egyszerü szobájában, melynek összes
butorzata egy tábori ágy, egy asztal, két szék s ifju szép neje arcképe
volt. Lázálmában hallgatta a bombák szétrobbanását, a csapatok
ide-odaszaladgálását, a dobszót s a trombitajeleket. Mikor meghalt,
egyedül a _Times_-nek az afrikai lappangó láztól szintén elgyötört
levelezője ült a fejénél, fogta le hánykolódó testét és simitotta le
tágra nyilt szemeit.
Igy halt meg ez a nyugtalan lelkü ember, alig 32 éves korában, tiz kötet
kitünő munka hátrahagyásával.


LOS MISMOS PERROS, CON ALTROS COLLARES.
Este volt. A kávéház ablakában ültünk s az óriási üvegtáblán keresztül
nézegettük, hogyan sötétedik az ég és világosodik a város. Számos
világlátott ember lévén a társaságban, európai kérdéseket feszegettünk.
Csakhamar áttértünk arra, hogy ki fog győzni a spanyol-amerikai
háboruban?
A spanyol elszánt, kétségbeesetten vakmerő, büszke nemzet, de
vérevesztett, koldus. Dél-Amerikát benépesitette, az anyaország meg
pangott. Amerika kincsei korrumpálták.
Ellenfelében megvan az angol-szászok hideg bátorsága, kitartása,
szivóssága. És mindenek fölött pénze van.
Minden spanyol szuronyra egy zsák dollár esik. Az eredmény nem lehet
kétes.
– Ez nálatok csak kombináció, – szólt Kádár, a ki előtte való nap jött
haza Párisból, – de majd én tényeket fogok elbeszélni, a melyek ezt a
kombinációt megerősitik.
*
Párisban a _Dél Csillaga_ cimü kávéházba szoktam járni, mely a Boulevard
Saint Michelen fekszik. A kávéházba a Salon des refusés művészei,
diákok, irók és olyan külföldi alakok járnak, a kiket a párisi nyelv
rastaquouéreknek, röviden _rastáknak_ hiv.
Járt oda egy olajbarna ur, a ki sokat beszélt, sokat gesztikulált és
sokat fogyasztott, de keveset fizetett.
Legalább Jean egy napon odajött hozzám:
– Ösmeri monsieur Lorenzot?
– Személyesen nem.
– Ma jubileumát üli.
– Hogyhogy?
– Ma itta meg a kétezredik feketekávét.
– Lehet neki gratulálni?
– Neki lehet, de a kávéháznak nem.
– Miért?
– Mert a kétezer feketéből egyet se fizetett meg.