Ki látott engem? Versek - 3

Varrók és várók (itt illik a szó-vicc),
De harcolók (s ez több a viccnél).
És amit el se hinnél,
(Persze én se hiszek),
Valaminek
Mégis, mintha jöttünk volna,
Csak éppen seregünk nincs nekünk sem,
Csak éppen hogy elfanyarodtunk
S megártott a kevés
Kevélykedés.
Ismered a fiatalokat?
Én sokat
Várok kedves pietásból tőlük,
Csak sokan és csapatban legyenek
És seregek
Nőjjenek e seregtelen honban.
Úgy gondolom, a többit elmondtam
Máskor és jelesebbül,
Ebbül
Csak a köszöntés csengjen ki
S egy igéret:
Ha nem kerül jobb senki
S ha új vezérek is hiába keresnek
E keserves honban csapatokat,
Mi fölhorkanunk, ha élünk
S visszatérünk
Szép átkú s csillagos, vén
Csatalovak.
(Grác.)

KÍN ÉS DAC
(Eötvös József emlékének.)
Imre Sándornak, a nagy tanítónak s nemes barátnak küldöm.
Hogy indult végre egyszer a magyar
Kivált és bátor férfiaival,
Szédülten szállt előle a sötétség
S az emberek egymást oly hittel nézték
Ez országban, mint soha az-előtte.
Mindegy:
Vidámuljunk, ha a bánat
Fülünk közé vág is néha,
Kín volt mindig itt a dacnak
Legízesebb tápláléka.
Selmáskodnak már az igazak is,
Tréfa kis dolog, tréfa a nagy is,
Úgy romlunk, mint az esős nyári körte,
Volt egy-két hitünk, azt is összetörte
Alkus úr-had és vert, futó parasztság.
Mindegy:
Vidámuljunk, ha a bánat
Fülünk közé vág is néha,
Kín volt mindig itt a dacnak
Legízesebb tápláléka.
Bécs jó, süket fajd s mi jómadarak,
Szabad minden nép, üdvéért szabad,
Csak nálunk rothad minden bárgyu kínban.
Be másként hittük ifju álmainkban,
Új honszerző vágy mikor tombolt bennünk.
Mindegy:
Vidámuljunk, ha a bánat
Fülünk közé vág is néha,
Kín volt mindig itt a dacnak
Legízesebb tápláléka.
Paraszt leromlott s régi a nagyúr,
A többi vállat-vonva igazul,
Kín van már csak itt s egy-két ember távol
Kitekint daccal s új dacot kovácsol,
Hogy hátha mégis csoda esik vélünk.
Mindegy:
Vidámuljunk, ha a bánat
Fülünk közé vág is néha,
Kín volt mindig itt a dacnak
Legízesebb tápláléka.

LESZ MÁS LAKODALOM
(Kuruc deák levele.)
Kis hugomnak küldöm.
Talján kisasszonyom,
Nem mehetek hozzád,
Idegen lovasok
Portámat tapossák.
Régi vitéz-ruhát
Öltnöm kell magamra,
Rá kell fanyalodnom
A régi haragra.
De ha bitangékat
Kertemből elűzöm,
Kertem százszorszépét
Kebeledre tűzöm.
Lakodalom lesz itt,
Piros lesz a kertem
S lesz más lakodalom,
Várj egy kicsit, lelkem.
A miket is írok
Szegény magyar honban,
Régi szerelemben
S új-új siralomban.

AD AZ ISTEN
Medve Miklóséknak, a régi szeretettel.
Csordulj, kedvem,
Ezt a kutya, másért síró,
Szú-megrágta, táblabíró,
Magyar sorsot nem érdemlem.
Mordulj, kedvem,
Mert ha százszor módját multa,
Dühbe, dacba, borba fulva
Ez a fajtám: nem szégyenlem.
Fordulj, kedvem,
Ad az Isten jót is holnap
Minden sírvavigadónak,
Verd a dobod, verd a mellem.
Fordulj, kedvem,
És ha leszakad az Ég is,
Marad magyar mégis-mégis
Ősi, szép és rémületlen.

ELVESZETT HIT: ELVESZITLEK
Nagy magyar hite a Hitnek,
Eötvösé és Kemény Zsigmondé,
S több csodáké, akiket vártam,
Be jó, hogy már elveszitlek.
Így élni még csak pár évet,
Alkudni s halkul keseredni,
Befulni magyar zagyvaságba:
Talán tovább ne is éljek.
Hiszen csúfolnak a multak,
Ha a hitem túlságos volna,
De ereim becsületéért
Mégis a multak fakulnak.
Idejében mért nem mondták,
Hogy a mi kuruc-leses éltünk
S a védekezés magunk ellen
Bécsből rántott vész-mulatság.
Nagy magyar hite a Hitnek,
Szilágyi Dezsőé, Grünwaldé,
Mienké, sokaké és másé,
Elveszett Hit: elveszitlek.

A SZEMEINK UTÓDJAI
Be titkosak ma a gyerek-szemek,
Mintha nem látnák a bünös, magyar Mát
Vagy mintha takarnák,
Húnyón takarnák a magyar Jövőt,
Mely csöndes szárnnyal eléjük lebeg.
A mi szemeink búsak, bágyadók,
Düh vérében mind gyérebben fürödnek,
Alig várva többet,
Alig várva s csak a becsületért
Fenyegetők és föl-föllázadók.
Gyermekeink szemébe titkokat,
El nem döntött harcainkkal, mi adtunk
És sirni miattunk
Fognak, sirni, ha a Jövő jajos
S helyettünk lesznek talán boldogak.
Gyerek-szemek, édes utódjai
Sokat látott, fájó, vén szemeinknek,
Óh, vajjon mit intnek,
Mit intnek a jövendő lusztrumok:
Érdemes volt lelkünket ontani?
Szemetekben rejtőzik a titok:
Mi lesz a Tisza-Duna táján majdan,
Ha mi könnyes jajban,
Jajban és könnyben hunytuk le szemünk
S a Föld megindul s háborogni fog.
Rejtő, titkos, mai gyerek-szemek,
Emlékeztek majd szem-apáitokra?
Égjetek majd lobogva
S lobogjatok százszor több kinban is:
Csókunk, átkunk s harcunk ég bennetek.

ÜZENET EGYKORI ISKOLÁMBA
Június volt s ujjongtunk, nincs tovább,
Most gyertek szabad mellü örömök
S pusztuljatok bilincses iskolák.
De elcsitult a jókedv-förgeteg
S helyére ült a döbbent némaság:
Köröttünk már az Élet csörtetett.
Óh ifjui, szent megjózanodás,
Komoly, nagy fény, hős férfiú-szerep,
Emléketek ma is milyen csodás.
Hős harc az Élet és megélni szép,
Ha hozzáedzik tüzes szív-kohók
Ifjú vitézlők lengeteg szivét.
Ha élet zengi be az iskolát,
Az élet is derűs iskola lesz.
S szent frigyüket igy folytatják tovább.
Én iskolám, köszönöm most neked,
Hogy az eljött élet-csaták között
Volt mindig hozzám víg üzeneted.
Tápláltad tovább bennem az erőt,
Szeretni az embert és küzdeni
S hűn állni meg Isten s ember előtt.
Június van s nagyon magam vagyok
S kisértenek élt éltem árnyai
S az elbocsátó iskola-padok.
S én, vén diák, szivem fölemelem
S így üdvözlöm a mindig újakat:
Föl, föl fiúk, csak semmi félelem.
Bár zord a harc, megérzi a világ,
Ha az ember az marad, ami volt:
Nemes, küzdő, szabadlelkű diák.

GYÜLÖLET ÉS HARC
Ének karácsony ünnepén.
Ma a bilincses millióknak
Éhnyavalyás, kínos élete gyászol
S újra megátkoz téged,
Csalárd legenda, bethlehemi jászol,
Hazug fölkentség, ál szeretet.
Ma sem hiszünk a pásztoroknak,
Sem a prémbundás víg örvendezőknek,
Sem a vezér-csillagnak,
Csupán mi saját, szomorú erőnknek,
Mely megfeszíttetett igazán.
Ma a sírokat bontogatjuk
S minden léptünknél átok-sírok nyílnak,
Melyekbe, hajh, becsalta
Hazug fénnyel a betlehemi csillag
A Szeretet hiszékenyeit.
Ma hóhéraink Jézusához
Hallelujázni nem vihetnek minket,
Megmutatjuk egymásnak
Gyülölet-szító, nehéz sebeinket
S bosszúra hívjuk a szíveink.
Ma bús fejünk álomra hajtván,
Enyhet álmodunk: piros bosszú népe
Kél iszonyú rajban
S lép a Krisztus-hydra ezer fejére,
Megfizetni vad századokért.
Ma is Gyülöletet ünneplünk,
Miként tegnap, holnap és ujra-ujra,
Gyülöletet és harcot,
Míg uj Karácsony jelét ki nem gyujtja
Az egész Földön a mi szivünk.


ŐSZI PIROS VIRÁGOK
_Mylittának, a legpogányabb nőnek és istennőnek s annak a Mylittának,
aki éppen a legszeretőbb és legszerettetőbb._

TÜZES TRÓNOD KÖRÜL
Ne parancsold, hogy egy széthullott,
Levirradt és múlt lángú Élet
Emlékeit gyújtsam elébed.
Kegyelmezz meg a holt tüzeknek,
Csókoknak, kik ajkakat fogtak
S vágyaknak, akik ellobogtak.
Vedd trónodat ez üszkös-ékes,
Királyi-bús csillag-romokra,
Tüzet-szórón és mosolyogva.
Építs föl, hogy halomra gyujthass
Új száz vágyat, várost és éket,
Száz, új gyulandó üdvösséget.
Hogy az új Vénusz mindent befödjön
S tüzes trónod körül ne lássák
Csak a te órád pusztítását.

NEM HAGYOM ABBAN
Tündér-Ilonám, most választott álmom,
Be sokféle vagy aranyalma-fámon
S be másképpen fáj minden ébredésem
És mégsem és mégsem,
Alvó királyfi nem leszek én mégsem,
Nem hagyom abban utánad-menésem.
Megyek elébed és megyek utánad,
Vágy köt lábamhoz óriás falábat
S mérföldekkel érlek el újra-újra
És tán összebujva
Egyszer leszünk csak éhesen fakulva
Álmok és aranyalma-fa múlva.
Tündér-Ilonám, már mennek a mentek
S az álmaink egyre szentetlenebbek,
Talán beérlek hajnali időre,
Hiszen olyan pőre
A Szerelem s a jelszava: előre.
S az aranyalma pókhálóval szőve.
És most csináljuk a csodált csodákat:
Utánad viszem aranyalma-fámat
S utánad viszem minden ébredésem
És mégsem és mégsem,
Alvó királyfi nem leszek én mégsem:
Nem hagyom abban utánad-menésem.

IFJU SIRÁLYI KEDVEK
Kisértnek az ifju sirályi kedvek,
Mióta hallom: Tenger ver riadót
Nyár nyugtalan, boldog alkonyatain
Szomjas, szenderek-ülte szivednek.
Tenger ha megmarad vajjon-e jónak?
Nagyon szerette néhány nyár idején
Szivemet, aki nagy fényben, pazaron
Libegett, mint biboros doge-csónak.
Szereted-e a csillagok ha hullnak?
Járj ott a partokon multakra-lesőn:
Nagyon elevenek voltak valaha
A csillagok ott, a csókok és a multak.
S kódor, követő lelkemet majd intsd be,
Mikor tengert nézel az ablakodon,
A szerelmetes, a csillag-hullató
Régi, áldott tömlöcbe és bilincsbe.
Ifju sirályi kedvek babonáznak,
Óh, Tenger, óh, multak, óh, Kedves, te ott,
Óh, drága s örökös Venézia, én,
Óh, veszthetetlen vér-hona a násznak.

MOST KÖVETELLEK MAGAMNAK
Ereimben boldog tüzek szaladnak,
Harsány szívvel követellek magamnak,
Mint régen-régen:
Az egy-igaz Fiatalság nevében.
Már nincs joga állott, tegnapi könnynek,
Sorsunk fölött csak sorsunk, aki dönthet
S már nem rivallnak
Halál-sikolyos félszek és tilalmak.
Kedved ha másult, már hiába másult,
Tartom szived úgy, ahogyan reám hullt
Vérbe-vesződve,
Sorsához nőve és sorsába nőve.
Vágynak bűn volt, de itt vagy s ez valóság
S a valóság mindig a legfőbb jóság,
Se bűn, se szégyen:
Az egy-igaz Fiatalság nevében.

ÉS MÉGIS KIKIÁLTOM
Ha maradt volna nagy akaratom,
Megint verses sorokba törném össze,
Hogy lépjen ki hökkentőn a szívemből
Utolsó, szép titkom is szabadon.
Szűk lelkű Élet, kibe beleférnem
Alázatos meghajlással se tudtam,
Hajolj reám, csóváld meg csúf fejed
S hallgasd meg én szépséges szív-verésem.
Vers-leső kandik, szokottság családja,
Száz volt asszonyra hiába gondoltok:
Most jött elém csak az egyetlenegy
S ez az egy a más, ez az egy a drága.
Csöndes Asszony, kit fázó, puha lépted
Én avaromba rejtően bezavart,
Ki vén lelkemen keresztül-méláztál,
Most fényt zúdít rád titok-rontó vétek.
Grác mellől, melyben Pázmány tanított
S hova most magyar, eretnek poétát
Gyógyulni küldött féltő szeretet,
Szállj, tarthatatlan, szerelmi titok.
Óh, el kellene most harapnom nyelvem
S ceruza-tartó ujjamat letörnöm,
De, jaj, nekem valló Sors adatott
S ime, nyilnod kell legszebb földi börtön.
Dagadt szívem, te szegény meggyülemlett,
Tüzelő, forró, meghurcolt, igás,
Hintsd szét minden fényességét magadból
Az üdvös és szerelmes feszületnek.
A csak-egy Asszonyt a szívemben hordom,
Ki minden volt verset, asszonyt legyőzött,
Óh, én köteles versbe-életem,
Óh, én boldog-bús, kikiáltó sorsom.
De zuhogj reám némber-hahota,
Szalass el sorsom, szabadúlj el vágyam
S ha ölve aláz is a mindent-vallás,
Valld be: szebb titkod nem volt még soha.

FELESELÉS EGY ASSZONY-VERSSEL
»Sudár fa állott, óriási,
Tavasz delén a napsütésben…«
Nézd, virágzom, nézd, hogy süt a Nap,
Virágaimmal érted késtem.
»Szeszély-asszony hanyag keze, szél
Belekapott kopott galyba, virágba…«
Királynét várt s csak most érkeztél,
Ez a fa az erdők királya.
»Volt két virág más másik ágról,
De egy volt szirmuk s kelyhük színe…«
Van egy víg, rózsás csók-ravatal
S két élő-vágyó kiterítve.
»Két fáradt virág más-más ágról,
Pihegve egymás mellé hulltak…«
Most kezdődik csak a történet,
Királynőm, felejtsük a Multat.
»Tudták jól, hogy röpül az Idő
S övék csupán egy pillanatja…«
Mienk a Nap és mi megállást
Parancsolunk a nyári Napra.
»És szomorúság volt a nászuk,
Tiszta, édes, bánattal telve…«
Ez lesz a világ legbékültebb
És legfejedelmibb szerelme.

HA VÉRHARMAT KELL
Vonogatod egy kicsit csoda-vállad,
Oly büszke és oly renyhe vállaid,
Hogy nem igértél
S nem igértél, hogy igéretet várjak?
S igéretek régi, bénult betegje,
Igéretet, melyet meg se kapott,
Én, beváltatlan,
Hányhatok-e fátylas, csaló szemedre?
Kivánhatom-e meddő elszánásod
S mit adhatsz fázón és kedvetlenül
S amit két karral
Kinálgatnak meguntatóan mások?
Nem hallod-e, amikor minden hallgat,
Hogy bűnösen égháborúskodik
Csöndedt éltemben
Szerelmes, szép, vitézkedő hatalmad?
Aláztatásom kell tán valakidnek
S én zsúfolt vérem jó harmat talán?
Virágzástokhoz
Akkor e bolond vérharmatot vidd meg.

AKARLAK, HÁT HAZUDJUNK
Adás, igéret, tilalom,
Parancsolat avagy alázat,
Ki leszel, mikor ujra látlak?
Színed elé hadd készülhessek.
Ez volt asszonyos életem,
Harapós szájjal igaz útban
Utálatot is így hazudtam,
Ha így kinálták a szerelmet.
Hát sorsom a komédia:
Mért kérdjem, hogy neked is mért kell?
Bemázolom arcomat vérrel
Vagy krétaporral, mint kivánod.
Fölöttünk csak úgy kél, bukik
A Nap s a napok is úgy mulnak,
Szívek bénulnak s megujulnak
S csak mi nem látjuk egymás arcát.
Csak finita commédia
Akarsz te is majd a szemembe
Nézni ájultan és meredve?
Jól van: akarlak, hát hazudjunk.

ÚJ TAVASZ EZ
Kis Senkimnek küldöm.
Az Ősz, melybe ellátogattál
Kiváncsian és vágytalanul,
Késő s még sem a régi kopár Ősz,
Melyre már csak a Tél hava hull;
Új Tavasz és új ígéret ez.
Bizd rá hittel fehér hóságod,
Add hozzá lángját drága melegednek
S aztán tekints szét: az őszi kopár fák
Virágosan megelevenednek
S szivemen nyilsz, Te, szép, nagy virág.
Harsonázik a Tavasz bennünk
S ha simulásoddal akarod,
Az őszi felhők fölébe emelnek
A megujhodt és boldog karok,
Karjaim, kik ölelve tartnak.
Oly kicsi vagy s oly nagy vagy bennem,
Zok-szó minden, ami utánad késztet,
Jajong, biztat, űz és futtat utánad:
Ma Te vagy az életem és az Élet:
Óh, új Tavasz, be nagyon téli vagy.

HAJNALLAL A HAJNALNAK
A Hajnal, aki szeretőm volt
S egyetlen, akit el nem én hagytam,
Tegnap megállott cicomáson
Én miattam.
Ideges vállain a felhők
Patyolatai remegtek.
Így néznek vissza a volt szeretők,
Akik már nem szeretnek.
Ébredt a város, nyíló ablakok
Tátogtak, mint friss éhű szájak
S valahova gondoltam búsan,
Hol a Hajnalra várnak.
Óh, volt szeretőm, ha rózsás lábad
A svájci hegyeket tapossa,
Legyél bűnbánó asszony egy kicsit,
Szerelmi posta.
Az a másik is el akar hagyni,
Az a másik is Hajnal-asszony,
Mondd, hogy szabadítson meg a gonosztól,
Nem is szeretett még, el ne hagyjon.

ŐSZI, PIROS VIRÁGOK
Lesznai Anna asszony, aki olyan jóságos, drága barátom, szeretni fogja
talán ezt a verset s megvédi bántói ellen.
Az Ősz piros virágait
Ismeritek, kis lyányok, akik jöttök
S félős, nevető vágyakkal köszöntök.
Az Ősz piros virágait,
Pirosaknak a leg-legpirosabbját
Mosti napjaim és nótáim adják.
Az Ősz piros virágait
Küldöm hozzátok ingyen vagy cserébe,
Hogy kegyetlen, kis kezetek letépje.
Az Ősz piros virágait,
Óh, drága, véres élve-virágok:
Így temetkeznek a büszke királyok.

KIS KÉK DEREGLYE
Kicsim, holnap már elméssz s itt marad
A Halálból egy oly kicsiny darab,
Amennyi voltál nékem:
Cirogató, édes asszonyfiók
S csókoló ellenségem.
Kis, kék dereglyém, várnak a vizek.
Csókokat adtál s nem tudtad, kinek
Adod majd igaz párját.
Vasút-kocsidban megigazítom
Siratón, hajh, a párnád.
Suta és tarka emberek között
Be jó volt itt a te kék köntösöd,
Kis, fitos, kék dereglye,
Majd a nagy-nagy örvényes vizeken
Jussak tán az eszedbe.
Most multam falják éhes, bús habok
S jelenemet eljövő pillanatok.
Megcsókolom kis orcád,
Hogy új csókok s új pírok azután
Irigyen bitorolják.
Jaj, csak kis szerelem az, ami öl,
Készülj, kicsim, a gőzös már fütyöl
S haldoklik szívünk kedve:
Csókos és boldog álmokat vigyél,
Édes, kis kék dereglye.

AKI MAGÁNAK ÉL
Úgy suttogok mostan az éjnek,
Mely sorsodat és sorsom rejti,
Mint egy bibliai
Ének,
Kit Dávid király talán énekelt.
Úgy imádlak kis Senkim, Semmim,
Mintahogyan ez régen már volt,
Mert aki régi
Élet,
Sok régi éjben élt s világolt.
Megyünk most már koldusok útján
Kevés vigasztaló ötlik elébünk,
De egymásnak és csak magunknak,
Furcsán és csak magunknak élünk
S olyan jó, ha ki csak magának él.

BE SZÉPRE-NŐTTÉL BENNEM
Be nagyra-nőttél,
Be szépre-nőttél bennem,
Én kidacolt, drága szerelmem.
Elfojtanálak,
Ha enyhe volna multam,
De bűnöztem, de nem tanultam.
Sorsom fokára
Szerelmes ibisz-pelyhek
Most már fészket-kérőn cipelnek.
Be jó dacolni,
Be jó a cifra bánat,
Be jó bolondulni utánad.

ELTEMETEM SZEMEM LÁTOTTJAIT
Hajh, volna még olyan sok látnivalóm
Uccán, arcokon és csillagos Égen,
De eltemetem szemem látottjait
Boglyas hajadnak rózsás erdőjében.
Ugy buvok el élet-lopó szememmel,
Mint remete-hősei Máriának,
Pedig várják még a nézésemet.
Multak, jelenek és jövendők várnak.
Óh, szemeimnek rejtő lefogója,
Óh, rózsás erdő, hajadnak erdője,
Illatos moszat, óh, kis senki, semmi,
Óh, életemnek kis hunyósdi nője.
Be jó hajadba világokat zárni,
Tekintetimet, kiket lesve-lesnek,
Be jó temetni vélt örömöket
S lesz-örömöket, kík tán nem is lesznek.

NAGYON KÖZELBE KERÜLTÜNK
Kezdetben tán nem is hevültünk
S mégis:
Szép, ócska, vágykódó, jó szívek
Be nagyon közelbe kerültünk.
Szánón simulunk, hogyha fázunk
S mégis,
Ha nem is adott még sok derüt,
Áldott a mi találkozásunk.
Első titkunk fű rég benőtte
S mégis
Minden titkoknál bátrabbakat
Küld nekünk a titkok mezője.
Soká lesz a célságból cél már
S mégis
Néha úgy hajtom le a fejem,
Mint boldog, győztes bajnok a célnál.

MEGKÖSZÖNÖM, HOGY VAGY
Ime, megköszönöm neked, hogy vagy,
Hogy hallottál valaha rólam
S ha csak egy kicsit is mulattat szeszélyem:
Jól van.
Ime, menekülni vágynék tőled,
Csak evezőm nincs készen a hajóban
És ha nem fogsz vesztemen mosolyogni:
Jól van.

KESERŰ IMÁDSÁGOK MYLITTÁHOZ
I. PROLÓGUS
A dolgaim tán megmaradnak,
S én is megmaradok magamnak,
Mindig így jártam,
De meghalok avagy öregszem,
Mindenképpen vallom e vesztem:
Ez tán igaz
És valósággal így csináltam.
II. ÓH, PESTI UCCÁK
Óh, Pest, óh ismert,
Csunya, heves, szomorú vackok,
Óh uccák, uccák,
Be szépek és be újak vagytok.
Be megragyogtok
Az ő napos, nagy, mély szemében
S de elgyászultok,
Ha kifelejt belőlük éppen.
Ha letörlődik
Arcából, ami lelketek mondja
S ha bárgyú szívvel
Vagyok bolondított bolondja.
Kis mulatságok,
Óh, hirtelen be csúfra nőttök,
Ha elmarad tán
Egyetlen és időn-jött nőtök.
Be szépek vagytok,
Egykor gyülölt, rút, pesti uccák:
Lábaim hogyha
Ő finom, rossz útjait futják.
III. FÖLEMELEM A SZÍVEMET
És fölemelem
Szívemet, ezt a sötét bolygót,
Mert ismét a Határtalanság
Világai fényeskednek nekem.
Szerelmi csodák
Legendái húllnak az Égről,
Hitek táltosai röpítenek
A Nap magas atyjánál is tovább.
Ami Szép, Gyerek,
Isten és Jó csak bennem élt már,
Ami gügyögős vágy és álom,
Ma mind szentült véremben bizsereg,
Már-már hamvadók:
Dölyföm, szemem, álmom tüzelnek,
Mert eljött ős Mylitta lyánya,
Mylitta ő is: a siratta Csók.
Úgy csapdos velem
A nagy Madár isteni szárnya
S úgy visz világokon keresztűl
A részeg, ifjú, hazárd Szerelem.
IV. BŰN, HA KIBURKOLLAK
Tudom, hogy bűn, ha kiburkollak,
(Magamnak bűn),
De cserepzett, fájó ajkam szeretné,
Ha szép estjén a cinkos Holdnak
Befuthatná áhított tested –:
Szeretlek.
Jaj, neked, ha kiváncsiság űz,
Ha csak vágyaimat akarnád
Kigyujtani
S azután a szőkék és a barnák
Könnyű hadához űznél,
Ahova űznek
Mindenkit, kik olcsón örülnek
S ahova bátor, szíves akarók is
Juthatnak.
(Ha így járnék, olcsó Arany-féle rímek
Avagy Lédai zsolozsmák
Majd erről is tudatnak.)
De drága vagy s tán nekem drága
S tán nekem csak:
Nézz olykor a világra,
Hiszen olyan nézők a szemeid
Néha
S hiszen olyan ismerős tarjak
Ezek, amiket most mutatok.
De ha akarod, ezerszer
Mondom ki még
S hallgass meg ezeregyedikszer:
Akarlak.
V. NE FÁJASSUK EGYMÁST
Fájdalmat kinálsz és fájdalmat szánok,
Így mulnának el az ifjú talányok,
Ha nagy titkukat meg nem védem én,
De az enyém a kínok adománya
S a kínzatások kincse is az enyém.
Fájatni egymást: darabokba törne
S kár volna egymást megkapni gyötörve,
Oly szép az Élet s olyan kicsiség.
Vércsékként bűn vón egymás szívét vájni,
Szivét egymásnak s ki nem hevert szívét.
De itt vagyok s konok bünösként védem
Az üdvöket és az én üdvösségem
S az ifjú, őrült, szép talányokat:
Ölem s öled játszhat kacér játékot,
De dől, nem kinoz, él és nem válogat.
VI. EPILÓGUS
Úgy gondolom vagy csak úgy vélem,
Sokan pörbe-szállnának vélem,
Ha életem csak préda volna.
De bár életem zudul versbe,
Ez életnek a fejedelme
Én vagyok.
S én vagyok dolgaim legszebb dolga
S kinek e verses meredék-Élet
És életes vers idegen,
Ne lépjen utánam a pokolba.

ŐSZÜLŐ ERDŐK RETTEGÉSE
Őszülő erdők rettegése,
Gyásza van a szívemben, Mylitta,
És szépsége és elszántsága,
Legdúsabb színeit most virítja,
A Szerelem, az igazi,
Oly szomszédos a komor Halállal.
Nyarat lelkem már nem is fájlal,
Száz színű, pazar, szomorú kedve
Szórja sugarát kifogytáig
Őszt-borongató, szőke fejedre,
A te macskás, ifjú fejed
Lelkemből vert új koronájára.
Az Ősz nap-órája megállva
Figyeli szánk gyáva közeledtét,
Néha a köd hó-szagot érzet,
Ágyaink színes avarra vetvék
S őszi erdőkből kidalol
Szerelmünk gyász-hitű rettegése.

A LEGFŐBB VÁRTA
Délnek röpülve vándorló madárnak
Tenger-sziklája, lihegő röpke vas-ágy.
Meggyező gyermekek eggyének őrzött,
Szép, maradt meggye, veszekséges irigyes.
Pehely, amelyet oly örömmel hordoz
Muló fészkébe kicsi királyka-madár.
Mosoly, amelyet már csak lemosolygunk
Szánón, szivesen a mások ajkairól.
Doktorunknak be nem vallott betegség,
Szép szemeinket véresítő vizió.
Rejtett kitalálásuk a zseniknek,
Kórházi ággyal fizetendő gondolat.
Gyermekem, aki nem tőlem vagy nemzett,
S gyermekem mégis és én a tied talán.
Óh asszony, őrség, tűz-jeles vén halmon,
Ki az ellennek áruló szót gyujtogatsz.
Haszontalan s bolondságnak utolsó,
De legfőbb várta mégis az én szívemen.

BECÉZŐ, SIMOGATÓ KEZED
Andrea asszonynak küldöm.
Simogass csak, olyan jó a kezed,
Megint búcsuzom, megint elveszett
A gőgös Ady minden dacos gőgje.
Életemen fél-versek szemfedője,
Hazug csókok emléke ajkamon.
Simogass csak, olyan jó a kezed,
Úgy bánom már sok ölő, makacs harcom,
Simogasd meg ráncos vén gyermek-arcom.
Feddj meg búsan, hogy én rossz, elveszett
Szegény ördög csak későn találtam meg
Te becéző, simogató kezed.
Mikor talán már minden elveszett,
Sok jóságomból nem maradt meg semmi
És nem tudom már magamat szeretni.
De itt van és olyan jó a kezed.

_Életbérem sírva panaszlom_
_Életbérem sírva panaszlom,_
_Be csufolós, kicsi:_
_Kétes dicsőség, kétes asszony,_
_Nagy harcok helyett aggos várás,_
_Akarat helyett tétovázás_
_S morzsái a dukált aranynak._
_Pedig most kellene lobognom,_
_Úgy szalad az időm,_
_Szabadult vágyak, finom otthon,_
_Utak, csókok most kellenének,_
_Kevés vers és nagyon sok élet_
_Káros multamat engesztelni._
_Nem maradok ez élet-bérnél_
_Sovány és megaláz:_
_Mylitta, ha tán visszatérnél_
_Kegyesen a kegytelenségre,_
_Talán nem volna soha vége_
_Annak, amit nagy-gyáván kezdtünk._
_De fogjon meg akármi rontás,_
_Csak életes legyen,_
_S ne jöjjön a magamba-omlás,_
_De életem a vágy megűzze:_
_Fut az időm és én a tűzbe_
_Vágyom, ki éltetett, hivott, ki megcsalt._


TARTALOM
Ki látott engem? 7
A KÉNYSZERŰSÉG FÁJA
Megint nagy vizekre 11
A perc-emberkék után 12
Megint sokan néznek 13
Föl, föl, uram 15
Vágyni hogy szeretnék 16
Hunn, új legenda 17
Erdőben, esős délutánon 19
Az egyedüliség vigasza 21
Az én ingoványom 22
»A XXX-ik századból« 23
A kényszerűség fája 24
Nem szánatom magam 26
Az áradások után 27
Én fáradtam el 28
Tavasz van úrfi 29
A bölcseség áldozása 31
Akik helyén éltem 32
Most már megállhatok 34
Utólszor még Párisba 35
Az utolsó sereg 37
SÍPJA RÉGI BABONÁNAK
Két kuruc beszélget 41
Ülj törvényt, Werbőczi 44
Beteg századokért lakolva 46
Az halottas ünnep 47
Nagy lopások bűne 48
Sípja régi babonának 49
Az undor óráiban 50
Hát ezért bolondultunk? 51
Utálatos, szerelmes nációm 53
Nem nagy dolog 55
Örökkön így volt 57
Üzenet amerikai véreimhöz 58
A régi csapszékben 59
A Tél asztalánál 60
A Hóseás átka 61
Szerencsés esztendőt kivánok 63
Az Idő rostájában 64
AZ ELVESZETT CSALÁDOK
Az árvaság kertjeiben 67
A gyermekség elégiája 68
Hal helyett kígyót 70
Mondjam el szóban? 72
Kis női csukák 73
Az elveszett családok 74
Könyörgő májusi levél 75
A cigány vonójával 77
Nő van mellettem 79
Öregszünk, öregszünk, öregszünk 80
Oh, furcsa élet 81
Játék, játék, játék 82
Egy stájer dombon 84
A hosszú hársfa-sor 85
Élet helyett órák 86
VÉRES PANORÁMÁK TAVASZÁN
Minden rém riogat 91
Az izgága Jézusok 93
Vendégség Bottyán vezérnél 95
Kétféle velszi bárdok 97
Arat a magyar 98
Véres panorámák tavaszán 99
A hőkölés népe 101
Válasz bajnoki hivásokra 103
Csillagos vén-csatalovak 104
Kín és dac 106
Lesz más lakodalom 108
Ad az isten 109
Elveszett hit: elveszítlek 110