Ki látott engem? Versek - 1

ADY ENDRE
_Ki látott engem?_
VERSEK
NYUGAT
IRODALMI ÉS NYOMDAI RÉSZVÉNYTÁRSASÁG
1914
A Nyugat nyomdája Budapest, IX., Lónyay-utca 18. szám
_Ignotusnak, az én fejedelmi Ignotusomnak küldöm és adom ezt a könyvet.
Neki, aki talán már régen lát és meglát engem._

_Ki látott engem?_
_Volt nálamnál már haragosabb Élet?_
_S haragudtam-e vagy csak hitem tévedt?_
_Szívem vajjon nem szent harang verője?_
_Vagyok csakugyan dühök keverője?_
_Kit mutatok s mit kutató szemeknek?_
_Nem csalom-e azokat, kik szeretnek?_
_Szeretem-e azokat, kiknek mondom?_
_Méltán gerjeszt haragot büszke gondom?_
_Ennen dühöm nem csak piros káprázat?_
_S azok forrók, kik közelemben fáznak?_
_Bolond tüzem alágyujt-e szíveknek?_
_Szeretnek-e, kik szerelmet lihegnek?_
_Csókos szám miért tör szitokba rögtön?_
_Nem tenyeremet rejti csak az öklöm?_
_Pótolnak-e életet élet-morzsák?_
_Érdemlem-e szánásnak csúnya sorsát?_
_Szabad-e engem hidegen megértni?_
_Szabad közönnyel előlem kitérni?_
_Gerjedt lelkemnek ki látta valóját?_
_Ki lát, szívem, sebes és örök jóság?_
_Istenülő vágyaimba ki látott?_
_Oh, vak szívű, hideg szemű barátok._


A KÉNYSZERŰSÉG FÁJA
_Hatvany Lajosnak, akit bármikor, bárhogyan is a régi barátságommal
szeretek s fogok szeretni._

MEGINT NAGY VIZEKRE
Kedves jó Földesi Gyulámnak, az Ady-versek poéta-adminisztrátorának.
Be szikkadt szájjal mosolygok megint,
Száraz bölcseség vén aszálya bennem:
El kell már megint nagy vizekre mennem.
Hajh, nagy vizek és sírós örömök
Örök felhőző, szent párás tájéka,
Vársz-e reám még kisértettel néha?
Visz-e csónakom, a szenvedni-vágy,
Olvadó és bús üdvösségű ködben
S villámos zápor zuhog-e köröttem?
S piros csónakkal indulok megint,
Szívem a lapát az evező rúdján,
Félelem nélkül félős bajok útján?
Dacos, jaj-záró ajkat akarok,
Szívet, mely örvényt paskol ujra bátran
S mindig több veszélyt, mint amennyit vártam.
Piros a csónak, bátor a lapát
S ha aggul, gyöngül egykori hajósa,
Tengeren pusztul, mintha ifju volna.

A PERC-EMBERKÉK UTÁN
Otthon bolondját járja a világ,
Majmos, zavaros, perces, hittelen,
Nagy, súlyos álmok kiterítve lenn,
Fenn zűrös, olcsó, kis komédiák.
Magyar Bábelnek ostoba kora,
Ments Atyaisten, hogy bennelegyek:
Engemet kötnek égbeli jegyek
S el kell hogy jöjjön nászaink sora.
Most perc-emberkék dáridója tart,
De építésre készen a kövünk,
Nagyot végezni mégis mi jövünk,
Nagyot és szépet, emberit s magyart.
Robogok honról rejtett vonaton,
Ebek hazája ma, nem az enyém
S ha marad csak egy hivőm, szent legény,
Még a holttestem is ellopatom.
Ez a ricsaj majd dallá simul át,
Addig halottan avagy éberen
Pihenjen a szent láz s az értelem,
Míg eltünnek a mai figurák.
Magyar leszek majd, hogyha akarom,
Ha nem sutáké lesz itt a világ,
S fölcsap minden szent és igazi láng
Rejtekből avagy ravatalon.

MEGINT SOKAN NÉZNEK
Jó Zubolyomnak küldöm.
Megnézem magamat:
Megint sokan néznek:
Vagyok érdemeltje,
Vagyok-e valakije
E sokan-nézésnek?
Olyan messze esik
Tőlem már a hívság,
Hogyha megtörténnék,
Más akkor se volna, mint
Szomorú csacsiság.
Vén, léha életem,
Légy tanum e pörhöz,
Lásd, hogy időm örvény
S úgy futnak el napjaim,
Hogy nap napot tördöz.
Oh, milyen szamarak,
Kik úgy szólnak rólam,
Hogy a dolgom rendjén
S hogy csillámlón jól-vagyok
S testem-lelkem jól-van.
Édes barátiság,
Kétkedő barátság,
Édes mégis-tartás,
Be jó, hogy napjaimat
Mégis-mégis tartják.

FÖL, FÖL, URAM
Gebhardt Ferencnek, küldöm szeretettel.
Kihálom a testem és lelkem,
Kinyargalom rest magamat,
Valami tán marad,
Vagy tán nem is marad,
De nem marad vágytalan órám.
A titkos Élet szívvel szór rám
Fényekkel toldott fényeket,
Csak neked,
Csak neked élek, csak neked,
Vágy, és anyádnak, aki: Élet.
Néha-néha, úgy-úgy elszéled
Dölyföm, rangom, nevem, hitem
És semmiben,
Már-már semmiben
Sem bízok és szűnök valómban.
Föl, föl, uram, nem mindig jóban
Adódik az elélnivaló.
De élni: ez a jó
S úgy jó, ahogyan aki él
Álomban, testben vagy csak szóban.

VÁGYNI HOGY SZERETNÉK
Kaffka Margitnak küldöm, a nagy írónak, félelmetes barátnak, de derék
embernek.
Hiszen jó volt magamban,
Magamért és magammal élni,
De ezt a boldogságot
Olyan jó volna fölcserélni.
Valami furcsa kékkel,
Egy ősi s csak holnap jött mával,
Valami kidacolt, nagy,
Kínra-hajló romantikával.
Oh, vágyni hogy szeretnék,
De nem vággyal, aki csak percnyi,
De vággyal, amellyel
Örökig ki lehet telelni.
(Üzenet)
(Margit, egyfajta a fajunk,
Be nagyon nem itthon vagyunk
S be nagyon itt kell nekünk lennünk
S be kár ez a sok furcsaság:
Csak tépik lelkünk, a lazát,
Kit őseink feledtek bennünk.)

HUNN, ÚJ LEGENDA
Hatvany Lajosnak küldöm szeretettel és hálával azért, mert szeret, bánt
és félt.
Minek a tanács, jóslat, aggodalmak?:
Gesztusaim élnek, míg meg nem halnak
S életemnek csak nézői a maiak.
Messziről és messzire megy ez élet
S csak: élet ez, summája ezrekének,
Örök, magyar határ-pör, meg nem szakadott.
S életük ez a mérsékelt csodáknak,
Mikben mégis ős állandóság vágtat,
Hunn, új legenda, mely zsarnokin életik.
Másolja ám el életét a gyönge,
Fúrja magát elélten a göröngybe,
Voltom, se végem nem lehet enyhe szabály.
Ha ki király, Sorsának a királya,
Mit bánom én, hogy Goethe hogy csinálja,
Hogy tempóz Arany s Petőfi hogy istenül.
Nekem beszédes költő-példák némák,
Sem a betelt s kikerített poémák,
Sem a mutatványos fátum nem kenyerem.
Bennem a szándék, sok százados szándék,
Magyar bevárás, Úrverte ajándék
S lelkem: példázat, dac-fajok úri daca.
Zsinatokat doboltam, hogyha tetszett
S parancsoltam élükre seregeknek
Hangos Dózsát s szapora Jacques Bonhomme-ot.
Százféle bajnok mássá sohse váltan,
Ütő legény, aki az ütést álltam:
Így állva, várva vagyok egészen magyar.
Vagyok egy ágban szabadulás, béklyó,
Protestáló hit s küldetéses vétó:
Eb ura fakó, Ugocsa non coronat.
Ki voltam öreg grammás-diák korban,
Égnek lendülten s százszor megbotoltan,
Külön jussom: vénen is diák lehetek.
Kalapom, szűröm, szívem förgetegben,
Nézik a vihart, hogy ki birja szebben
S visszapattog róluk jég, vád és szidalom.
Külön alkuja lehet a Halállal,
Akit amikor milliókat vállal,
Nem bámított az Élet sok, új kapuja.
A tolakodó Gráciát ellöktem,
Én nem bűvésznek, de mindennek jöttem,
A Minden kellett s megillet a Semmisem.
Én voltam Úr, a Vers csak cifra szolga,
Hulltommal hullni: ez a szolga dolga,
Ha a Nagyúr sírja szolgákat követel.

ERDŐBEN, ESŐS DÉLUTÁNON
Révész Bélának küldöm, a régi Révésznek a régi Ady.
Lanyhán irigylem a
Viadal-évek kapott szitkát, gúnyját:
Megszokják vagy megunják
Az embert az emberek
S az évek és a kedvek úgy szaladnak,
Mint páholt hadsereg
S koldusként járok a nyomában
A menekülő, gyáva hadnak.
A fajtám?:
Mindig ritkábban gyujt a harag.
Száz bűnöm?:
A legszebbje mind elmarad
S már alig-alig érdekel
Egykor imádott, furcsa sorsom,
Olyan lett, mint lopott kalap,
Titokban hordom.
Az asszonyom?:
Ha ifjabb lennék, tán szeretne,
Így csak egy renyhe,
Lassú, kis igéretű
Pillantást küld el vétve,
Én pedig másolt, régi lázaimat
Küldöm cserébe.
Még megbocsátni
Szeretek, ha nagy bűnök akadnak
S másoknak inkább
És néha-néha magamnak.
És szeretem az embereket
Szánva, őszintén:
Egy kicsit valamennyi úgy jár,
Mint én.

AZ EGYEDÜLISÉG VIGASZA
Kabos Edének, atyai barátomnak.
Barátok, brávók, hívek, ellenek,
Kiknek tetszettünk és tetszett tetszeni
S evoé, még az asszonyok is
Elmaradoznak.
Így épít a Sors hős életeket
S velük, jaj, bölcsen s igyen tréfálkozik:
Ne nőjjetek, fák, az egekig
S szívek magasra.
Tudtam a tréfát, azért mentem bele
S áldom a Sorsot: velem tréfálkozott
S lelkemben száz hős élet maradt
Magam maradván.

AZ ÉN INGOVÁNYOM
Kedves kis titkáromnak küldöm.
És így járunk az ingoványon:
Valami hősen elesett
Bajnok sorsát nem is kivánom.
S ha mindig ingoványra lépek,
Bajtársam még mindig akad:
Bátor szívű és jó legények.
Hősök sorsát nem is kivánom,
De szeretem, ki tart velem,
Tiszta erdőn vagy ingoványon.

»A XXX-IK SZÁZADBÓL«
(Wojticzky Gyula, ifjú költő-társam ilyen című verses-könyvébe írtam, és
nagyon szívesen, prológusként.)
Jó fiam, ma minden magyar elválik,
Ki messze, ki messzebb,
De Magánál, fiam, még az Időbe
Kandibb szemet tán senki sem meresztett:
Be messze él már, jó fiam, mitőlünk.
Szép átálmodni magunkat a másba,
A nincsbe, a szépbe,
De ezer évet sietni s nem élni,
Édes fiam, nem irigyelem érte,
Mert jaj annak, aki kihull a Mából.
Szabad készítni arasznyi jövőket,
De élni nem mással,
Mint a nekünk régen parancsolódott
Kínságos és mégis szent, mai Mával.
Ez tán több, mint a XL-ik század.

A KÉNYSZERŰSÉG FÁJA
»… Vajjon szednek-é a tövisről szőlőt vagy a bojtorjánról figét?« (Máté
evangéliuma VII. 16.)
Schöpflin Aladárnak, jó hittel és szeretettel.
Gyöngülnek ágaim,
Húzza a sok gyümölcs,
Húzza a sok igen
S a megcsufolt nemek
Rozsdákkal megírvák
A leveleimen.
Szőlő-termő tövis,
Fügélő bojtorján:
Teremni lázadón
Nem lehet, nem lehet
S mint békés jobbágy-fa
Fizetem az adóm.
Nem tudok, nem tudok
Rendet megcsúfolni
S nagy másító erőt
Földről kacagni föl.
Bénultan hajlok meg
Tisztes muszály előtt.
Füge a fügefán,
Szőlőtőkén szőlő,
Hasztalan, hasztalan,
Szabva kegyetlenül
A nagy Élet-kertben
Mindennek sorsa van.
Nem tudtam, mi vagyok,
Vád akartam lenni,
Vád, nem: ijjedelem
S mint szép példaadás
Virágzik, gyümölcslik
Szegény, szelid fejem.
Csúfoltam az igent
S igeneket rólam
Téphet minden silány
S vétózó tűz helyett
A nagy Háztartásban
Vagyok csak kicsi láng.
Oh, én, kényszerű Rend,
Tagadás fejfája,
Latorból szent szülő,
Óh, én, szegény, szegény
Pártütőből pártos,
Uzsorás zendülő.

NEM SZÁNATOM MAGAM
Bécser Jánosnak küldöm.
Szánatni így-úgy nem hagyom magam.
Élnem kellett: nos, én nagyon éltem
Az Isten és Ördög szent nevében,
De arcom mégsem piríthatta el
Bűnös és nagy kisemberi szégyen,
Mert az életem nem volt, mi halaszt.
Mert az életem nem volt hasztalan.
Buzgó vizén szent virágok nőttek
S mindig jutott egy-kettő a Nőnek,
De jutott tán még jobb helyekre is:
Jutott sok-sok semmirekelőnek
S be jó, hogy magam még se szánatom.
Szánatni így-úgy nem hagyom magam.

AZ ÁRADÁSOK UTÁN
Balázs Bélának, szeretettel.
Partom, karom magas, egyenes,
Ölem már mély, csöndes és tiszta.
Gyermekeim, fussatok vissza
Karom közé.
Oh, ti szomjas elkalandozók,
Gyermekeim, kóbor vizecskék,
Idegenbe tavaszos esték
Ne csaljanak.
Már mélyben és hívben törtetünk
S csak áradásnak virtusáért,
Vadvíz-kedvünk még melyre ráért,
Nem áradunk.
Borzasztnak esték és tavaszok,
Bennünk csak célunk sorsa rezdül
S mélykomolyan búgunk keresztül
Sík tájakon.
Mély, csöndes és tiszta, jó vizek,
Erős karok, egyenes partok,
Békés, tele bús nóták rajtok:
Férfi-dalok.

ÉN FÁRADTAM EL
Bresztovszky Ernőnek küldöm.
Nyafogtam már arról, hogy adtam és adtam,
Csak az Idő szállt el mindig többre-várón
S mindig szabadabban.
Kereke ha lendült a lusta Időnek,
Köszönöm Istennek, a Humanitásnak
S köszönöm a Nőnek.
Idő kerekének most már mások álltak
S mosolygós sírással leköszönt feléjük
A szent megbocsánat.
Mert én fáradtam el, én voltam a dőre,
Adjatok még adók, adjatok, miként én
S előre, előre.

TAVASZ VAN ÚRFI
Fenyő Miksának, a régi szeretettel.
Gyermektelen, diák-fiatlan,
Dallal kell Tavaszban futkosnod,
Diákosan és megriadtan.
Vén láboddal meg ne botoljál,
Szaladj, ha Tavaszra esküdtél,
Minthogyha magad fia volnál.
Vén úrfi, hajh, ki, ki a rétre,
Ott szállnak a lepkék s leányok,
Csúfoló zaj füled ne érje.
Parancsol a szent Tavasz-lárma,
Illat, sírás, dac és esengés,
Minden, mi a fiadra várna.
Biz a könnyek nem jönnek könnyen
S az odaadás sem halálos
S megvakulhatsz a fényözönben.
De fia lettél önmagadnak
S el kell járnod a Tavasz táncát,
Ha az inaid megszakadnak.
Hűség nélkül hűnek kell lenned
És bánat nélkül bánatosnak,
Mikor dámáid elengednek.
Mikor a nóták elbocsátnak,
Fütty-nótára kell csücsörítned
Vén ajkadat, bús, csorba szádat.
Mikor mindenek elmaradnak,
Seregben kell magadat látnod,
Kit ifjúi vágyak ragadnak.
Fiad helyett vagy futós, dőre,
Halálig kell élned Tavaszban:
Tavasz van, úrfi, föl, előre.

A BÖLCSESÉG ÁLDOZÁSA
Papp Viktornak, szeretettel.
Im, halld erényim rendjét, Jehova.
Hiszek, habár rég elváltam a hittől.
Bűnhödöm, holott bűntelen vagyok.
Álmélkodom a nem-csodákon.
Hazudtolom az igaz Életet.
Lámpával segítek sütni a Napnak.
Behunyom szemem a sötétnek.
Filléreimet gazdagnak adom.
Mézet csempészek a kasba a méhnek.
Rózsákat kötözök a rózsafára.
Tejjel itatom meg a tehenet.
Borral locsolom meg a szőlőt.
Kacajom van ellenem öröméhez
S a nem kivánt leányhoz sóhajom
És még ezenfölül is meg fogok halni.
Fogadd el, uram, áldozásomat.

AKIK HELYÉN ÉLTEM
Nyár-naphoz szép, halk Nap-leszállat,
Vert gondolathoz enyhe bánat,
Sokitott Sokhoz az Elég,
S hozzám a Béke illenék
És béke nékem nem hagyódik.
Minden, mi itt fájditva rezdül,
Rajtam fut át kasul-keresztül,
Én vagyok fájdalom-kamat,
Én hurcolom meg magamat
S magam életét alig éltem.
Jól megüzött magam a sorsom
S mégis a magyar sorsot hordom
S mégis ez átkozott mezők,
Magyar mezők és könnyezők,
Magamnál százszor jobban fájnak.
Nagy mámorokban és hevülten
Százszor hiába menekültem,
Csók-örvényben, kinok között
Mások jaja megütközött
Az enyémmel és mások győztek.
És csodának igy megmaradtam,
Mert száz örvény vészlett alattam
És most a béke-áhitót
Ébren-tartják a riadók
És béke helyett mindig harcok.
És tán lassanként elfelejtem,
Sorsom, életem, magam, lelkem,
S hogy a magamé is vagyok
S ugy halok meg, ha meghalok,
Hogy helyettem meg sokan haltak.

MOST MÁR MEGÁLLHATOK
Csak másért a másét
Sohasem akartam,
Csupán a viharért
Nem jártam viharban.
Becsületes szivem
Becsületes jussát
Kerestem a harcban.
Most már megállhatok:
Már-már minden emlék;
De mégis, ha újra,
Ha százszor születnék:
A jussáért küzdő
Lantos és parittyás,
Csak ugyanaz lennék.
Régi, küzdött harcok
Silány, kis bért hoztak,
Igaztalan szájjal
Sokan megátkoztak.
Hejh, bús évek voltak,
Véresek, lihegők
S még sem voltak rosszak.

UTÓLSZOR MÉG PÁRISBA
Páris, nyugtató nyugtalanság,
Boldogitóbb a szerelemnél,
Köszönöm, hogy mégis üzentél:
Készűl a megvénűlt nomád
Megűlni bucsuzó torát
S uccáidon utólszor járjon.
Páris: nyakamban könnyű járom,
Meleg szivem mindenható,
Öklöm kemény, szemem csillog
S már fűtve a merész hajó
Új-új vizekre szállni-készen.
Páris, jaj, be nagyon emlékszem:
Könnyű kocsi, sima uton
Csengős trappoló lovacskával
És én szememet lehunyom
És mintha vinne könnyű szánka
Téli, nagyszerű pusztaságba
S erdődben járok, estelen,
S a szép igézet jár velem
S szaladok vissza a karodba.
Soha forróbba, soha jobba
S azóta nem is élek én
S mint elárvult szegény legény
Bús erdők s vén hegyek közt bolygok.
De most átkom alól föloldott
Szerelmed s ime megifjodtam:
Csupasz, bús erdők, vén hegyek,
Kikhez várostól menekültem,
Kacagjatok ki: elmegyek
A városoknak Városába.
Mosolyogj a régi nomádra,
Páris, hivj, sürgess, csalogass,
Emlékeztess az esküimre,
Melyeket szerelmes-hevülten
Tettem csillagos éjszakádon.
Utólszor még s csöndben megáldom,
Hogy vagy és hogy nekem is voltál
S aztán vissza, szivem, vén oltár,
Őrizvén örök-ifjuságot
Rajta megvidámult kereszttel.
(Ujjhh, hátha Páris nem ereszt el.)

AZ UTOLSÓ SEREG
Sok-sok új vers, kínban fogant szavak,
Óh, életem, be nagyon éltelek,
Óh, életem, be eldaloltalak.
Tán utolsó, űzött, véres sereg,
Sajdítsd meg vén szívemet, a hűlőt,
Hogy még egyszer végig-érezzelek.
Ez a harc volt talán a legnagyobb
A csók, a láz, a vágy, a hit után,
Fuss seregem, magamban maradok.


SÍPJA RÉGI BABONÁNAK
_Jászi Oszkárnak, akivel annyira egyformán s együtt szenvedjük és sirjuk
a mai magyar siratnivalókat._

KÉT KURUC BESZÉLGET
Kedves Bölöni Györgyömnek, fajtámbeli véremnek.
Tyukodi pajtásom,
Ne siess strázsára:
Mért siessünk, holott megnőtt
Magunkféle ködmönösnek
Mostanán az ára.
Eddig verekedtünk
S csak mi verekedtünk:
Nemes urak fognak most már
Pártot-ütni, verekedni
Szegény mihelyettünk.
Most már nagyon jó lesz,
Nem póri, nem véres:
Nemes urak értenek jól
A finomabb fringiához
S az egymás fejéhez.
Tollasult szerb hajcsárt,
Tisza-urat bántni,
Ha császárhoz, grófhoz állott,
Paphoz, némethöz, komiszhoz:
El tudtuk találni.
Ám Kártévő urnak
Hozzánk jönni kellett,
Ördög vigye, pártunk fogni
S vezérkedni a lőcsei
Brigadéros mellett.
És a brigadéros
Zászlót hurcol értünk
S az urak majd kockát dobnak,
Hulljon-e vagy ne hulljon már
A mi dühödt vérünk.
Hallottam, Krajnában
S messze Franciában
Így mulatnak pártoskodva
Őszkor pórral vadat-űzve
Nagyurak hiában.
Pedig eddig szép volt,
Rákóczi úr tudta,
Hogy és just is, és hogy mégis
Merre van a föld népének
Boldogságos útja.
Tyukodi pajtásom,
Én vérem kilobban,
Jó dolga lesz a császárnak,
Úrék se járnak rosszul, de
Nekünk se lesz jobban.
Ne siess: ital-bor,
Ráfér a szegényre,
Tán fölvidul országunkra
Valamikor jobbjainak
Elfecsérlett vére.
Nincs itt nekünk dolgunk,
Ez az urak dolga
S Bécsben s itthon már megszokták:
Úr aratja s elaratja,
Mit vetett a szolga.

ÜLJ TÖRVÉNYT, WERBŐCZI
Szende Pálnak küldöm.
Még magasról nézvést
Megvolna az ország,
Werbőczi-utódok
Foldozzák, toldozzák.
A Föld nem tud futni,
Csak a Földnek népe
S ezer Kinizsi sem
Térülhet elébe.
Nagy az idegen Föld,
Sokasul az útja,
Tegnap csatatér volt
S ma puszta a Puszta:
Éhes magyaroknak
Nem futja a kedvük,
Míg az igazukat
Tán kiverekedjük.
Verekedés közben,
Hajh, ürül a korcsma.
Menekül az inség
Szökve, bukdácsolva.
Bécsben a korcsmáros
Tán még nem is sejti.
Vagy ha tán sejti is,
Könnyen elfelejti.
Éles a hajósíp,
Hallja baj-tetőzve
Zselénszky gulyása,
Tisza urak csősze.
Hivogatja a síp,
Nyomor eldobolja:
Úgy elfogy a magyar,
Mintha nem lett volna.
Elmegy a kútágas,
Marad csak a kútja,
Meg hires Werbőczi
Úri pereputtya.
Árvult kastély gondját
Kóbor kutya őrzi,
Hivasd a törvénybe,
Ha tudod, Werbőczi.

BETEG SZÁZADOKÉRT LAKOLVA
Szomory Dezsőnek küldöm.
Ha jókedv űz, horkantan állok
Örömöm gyarló célja előtt,
Oh, nagy, komor, hős ideálok,
Fajom, átkom, bús, magyar mezők,
Szabad-e még sírva-vigadnom?
Ha bűneim meg-megtipornak,
Ha vérem iszapjába esem,
Vajjon nem az ős bosszú-bornak
Mámora gyilkol rejtelmesen,
Régi, nagy bűné és keservé?
Minden olyan reménytelenség,
Ami ma a szivünkben magyar,
Minden olyan szomorú törvényt,
Titkot, bűnt és bűnhődést takar,
Minden percünk kis, magyar fátum.
Fejünkre lassan-lassan nőnek
A beteljesedett végzetek
Tegnapján és mostanján az Időnek.
Mindenki mindenkiért beteg,
Beteg századokért lakolva.

AZ HALOTTAS ÜNNEP
(Mikes énekelhette volna.)
Kincs Gyula szeretett bátyámnak.
Az mi udvarunknak,
Koldus udvarunknak
Vége csak, hajh, velem lessz már
S az mi halottinknak
Dolguk milyen egyenes már.
Be jó volt meghalni,
Vélt dicsben meghalni
Az jó és fő magyaroknak
S be nagy dolog élni,
Kik új rosszat meg nem szoknak.
Otthon, az hazában,
Szomorú hazában,
Latrok, hallom, vígan élnek
S fülük mellett átkot
Eresztnek a céda szélnek.
Az halottas ünnep
Bizony magyar ünnep,
Nem maradt ott a javábul,
Aki kicsit jobb volt,
Bánatában föld alá bujt.
Én hallom az órát,
Az üzenő órát,
Megyek, de széthörg a lelkem:
Oh, én édes fajtám,
Bűnöd meg nem érdemeltem.

NAGY LOPÁSOK BŰNE
Dante ezt, ha jobban is, valahogyan így írta volna meg.
Babits Mihálynak.
»… Ezek itt honuk fórumát földúlták,
Hulla-csarnok ez, ahol se meghalni,
Se föltámadni nem tudnak a hullák.
Vezérük is csupán rosszul szavalni
Tudott a híres magyar becsületről
S hagyta hazáját förtelmeket falni.
Akkoriban a jó magyar szemekből
Riadottan némult ki az igazság,
Hisz lopták a csillagot az egekről.
Honnak atyái honuk veszni hagyták
S itt maradnak, míg felejtik emlékük,
Unokáik, a koldus istenadták.«

SIPJA RÉGI BABONÁNAK
(Bujdosó magyar énekli.)
Kernstok Károlynak, baráti szeretettel.
Csak magamban sírom sorsod,
Vérem népe, magyar népem,
Sátor-sarkon bort nyakalva
Koldus-vásár közepében,
Már menőben bús világgá,
Fáradt lábbal útrakészen.
Körös-körül kavarognak
Béna árnyak, rongyos árnyak,
Nótát sípol a fülembe
Sípja régi babonának,
Édes népem, szól a sípszó,
Sohse lesz jól, sohse látlak.
Szól a sípszó: átkozott nép,
Ne hagyja az Úr veretlen,
Uralkodást magán nem tűr
S szabadságra érdemetlen,
Ha bosszút áll, gyáva lankadt
S ha kegyet ád, rossz, kegyetlen.
Üzenhettek már utánam
Kézsmárk hegye, Majtény síkja,
Határ-szélen botot vágok,
Vérem többé sohse issza
Veszett népem veszett földje:
Sohse nézek többet vissza.

AZ UNDOR ÓRÁIBAN
Jobb az undor, mint a harag:
Be jó volna fölszabadítnom
Egy nagy elforduló undorral
Harag-hörgette magamat.
Én halni térő agg legény
Napjaimat már csak kihuzom
S gyermekeket nem fogok hagyni
Romlás és pusztulás helyén.
Ha gőgös, dőzsölő hadak
Ültek nyakára romló népnek,
Így van az rendjén bizonyára
S csak aki méltó, az szabad.
Egy-két szegény iródiák
Sohse állított meg még sorsot
És népeket veszejtő, titkos
Törvényes, nagy tragédiát.
Gőgös undorral volna jó
Nézni, hogyan kerül zátonyra
Kalózok kezén martalékul
Egy gyönge bordás, rossz hajó.
Itt voltunk: voltak vészjelek,
Sopánkodtunk, sírtunk, dühöngtünk,
Bűnös, gyáva, hajó türd most már,
Hogy mozi-képként nézzelek.

HÁT EZÉRT BOLONDULTUNK?
Rippl-Rónai Józsefnek, nagy szeretettel.
Az Isten is tudja
És mindenki tudja,
Én a magyarságom
Nem viseltem bújva.
Piszkával fogadtam,
Bújával, átkával
Fogadtam
És én a szidáshoz
Nem vagyok jogatlan.
Hogy fölül ki táncol,
Nagyon olykor bántam,
Mert hát megokultam
Némi tudományban,
Valahogy-csak-lesz-ben,
Mert-valahogy-volt-ban,
Deresben,
Lélek-csodát várva,
De sohase lesben.
Most azonban félek
S bizony okkal félek,
Még a szidáshoz is
Csak tátog a lélek,
Magát is elveszti,
Minden erő-álmát
Elveszti,
Szél fuj bolond lyukból,
De bolond szél: geszti.
Ha mi ezért voltunk,
Ezért bolondultunk
S nagy igazolásra
Vérrel ezért hulltunk,
Ezért nyilt a lelkünk:
Kutya a magyarság
S a lelkünk
S nincs oly komisz sors, mit
Meg nem érdemeltünk.

UTÁLATOS, SZERELMES NÁCIÓM
Pintér Jenőnek s társainak, az én vigasztaló és szerelmetes
tanár-barátaimnak.
Ha százszor is elfordulnék
Tőled okkal vagy nem okkal,
Míg birtomban tart az Élet,
Nem mehetek a gazokkal
S melléd kell állnom, csalfa nációm.
Így csalódom s hogy csalódom
Fájva is köszönök érte
Az Életnek, Sorsnak, Mának:
Fájó bal-hit, de megérte
S cselekedés, szükségünk van reád.
Tenni, ha csak írott szóval,
S mégis nyugtalanul tenni,
Dacos és fölhajtott fővel
Szólni, hogy itt nem lesz semmi,
Míg marad egyetlen tiltakozás.
Nyuladoz rám honiságom
S a szívem úgy dalol mégis,
Mintha régen bujtogatnék
Elég jókor s elég rég is,
De nem volt teljes harcos a szívem.
Most pedig jöjj, jó magyarság,
Nomádságnak szabad élte,
Nyugat ellen Nyugatot hozz
S csörtess új erőt a vérbe:
Sokáig nem tarthat ez a zavar.
Ha százszor is elfordulnék,
Csaló tánc ez véges-végig:
Baj van ma Magyarországban
S meg fogom várni a végit,
Utálatos, szerelmes nációm.

NEM NAGY DOLOG
Kuncz Aladárnak küldöm.
Nem is nagy dolog ez:
Nincsenen a Nincsen,
Ismert álca hazúg arcon,
Bilincs a bilincsen,
Régi nemzet-fojtás.
Sírni rajta lehet
S ezt is megpróbáltam,
De sírni nem nagyon illik
Ilyen veszett bálban:
Gyerünk és mulassunk.
Ha hiszi Tisza úr,
Hogy jókat cselekszik
S ha a magyar már rá-érett,
Tegyen, amit tetszik:
Nem nagy dolog egy nép.
Most zúdul feketén
Néhányunkra bánat
S holnap már mi táborunkban
Szintén jókedv támad:
Ha tor, hát legyen tor.
Akarták istenek:
Történjenek dolgok,
De igaza csak annak van,
Ki mindent megoldott,
Mindennel leszámolt.
Én már kis ideig
Leszek lázító rab
S odaadom Sorsnak, Rossznak
Volt-magyar valómat:
Bécsben jobban tudják.
Nem is nagy dolog ez.
Nem nagy sor nem-hinni:
Bizonyisten, rongy-országot
Lázadásba vinni
Ugyse lehet: mindegy.

ÖRÖKKÖN ÍGY VOLT
Ez Időből maradjon meg az:
Mégis voltunk itt némi jobbak,
Kiket népünknek bűneiért
Nemes túszokként ostoroztak
Nemtelen, kínzó végzetek.
Gyötrött a Ma, mint rút testi kór
Vagy szöges hordó, amely büntet
S milliók buta révülete
Milliókért vérez bennünket
Gurulón és ártatlanul.
A mi epokhás, szegény szivünk