Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (2. kötet) - 17

fogyasztják az uradalmak készleteit. Hogy lesz-e harapnivaló a jövő
esztendőben, arra nem gondolnak: „egyél, igyál, mulass, minden egyéb
semmi.“ Iparvállalatok, uradalmak mind szörnyü deficittel „dolgoznak“,
ismeri be egyik népbiztos a szovjetgyülésen, s ugyanaz állapitja még,
hogy a hivatalok tele vannak csirkefogókkal, akik nemcsak az időt
lopják, de lopnak mindent, ami megfogható. Kisül, hogy a
szovjetköztársaság nagy bünszövetkezet, tagjai rablók és gyilkosok! Van,
bizonnyal van köztük néhány tiszta kezü és zavaros fejü álmodozó is,
magam is ismerek egyet, akinek tisztakezüsége mellett hitet mernék
tenni. Lukács György az, a Hitelbank igazgatójának fia, akire nem az a
megállapitás találó, hogy: vagy szent vagy őrült, hanem ez: szent is,
őrült is. Ez a szent és őrült ifju már kisdiák korában több könyvet
olvasott össze, mint akárhány agg tudós egész életében. Barátait, ha
valami „uj“ elmélettel állanak elé, mosolyogva inti le: rég tul van ő
már azon! Kéjelegve dicsekszik, hogy radikalizmusával tiz esztendővel
mindig előbbre jár, mint rokongondolkozásu barátai. A Kisfaludy-társaság
pályázatán tünik fel a 22–23 éves bankárfiu a modern drámáról irt
nagyszabásu könyvével. Lenézi a Kisfaludy-társaság öregeit, ezek neki
mind vén szamarak, de a lenézett társaságtól nyert koszorut látható
boldog-büszkén tüzi a fejére. A könyv alapos könyv, de nyelve, stilusa
rettenetes. Végére juthatatlan, össze-visszakeveredett mondatokban ir:
ugy ennek, mint ezután következő müveinek olvasása a türelmet kemény
próbára teszi. Amint elébb mondám, csodabogarakat közölnek könyveiből, s
ugyanez a sajtó most egekig magasztalja. Nem csodálom, mert elsőrendü
tiszteletdijat s elsőrendü élelmezést igér az irodalom munkásainak.
Bizonyos, hogy komolyan igérte ezt ez a szent és őrült ifju, s talán még
a proletárdiktatura rövid életében beváltja igéretét, ha népbiztostársai
is szentek és őrültek, mint ő. De ezek mindent elraboltak és
elraboltattak, s a magyar iró sohasem éhezett annyit, mint az „elsőrendü
ellátás“ négy hónapjában.
Az ötvenes-hatvanas évek egyik sokat éhező irójától megkérdezte valaki:
– Ugyan bizony, mi tartja benned az életet?
– A lelkesedés s a dunaparti szilva!
Most azonban sem lelkesedés, sem dunaparti szilva. Zsirtalan és hustalan
tökkáposzta-főzelék az ebéd is, a vacsora is. Szekerek végtelen sora
döcög Budapest uccáin, tökkel és mindig tökkel megrakodva. Ezren meg
ezren esküsznek meg, hogy, ha vége lesz a vörös uralomnak, soha tököt
nem esznek.
Undoritó, felejthetetlenül undoritó látvány a tökkel megrakott, a
szemetes uccákon végigdöcögő szekérkaraván. Volt egy királyunk, akinek
Kun László volt a neve. Ennek uralkodása alatt oly nagy volt a
szegénység, hogy az emberek maguk huzták a szekeret, mivelhogy nem volt
igavonó állat. Ma is Kun László szekerének hivják a taligát, mit a
szegény ember maga huz. Amint halhatatlanná lett Kun László szekere,
halhatatlan marad a tök is, Kun Béla nevével kapcsolatban.
Elképzelhetetlenül sivár képet mutatott a feketegyász város. Ha egy
város romokban hever, az ember Mariusként leül a romokra és zokog. Itt
állnak a falak, megvannak a tetők, s ez a város mégis halottabb, mintha
romokban heverne. Ez nem zokogtat. Ez émelyegtet. Ez az émelygés sirig
kiséri mindazokat, akiknek e feketegyász város falai közt kellett
senyvedniök.
Mark Twain, az amerikai humorista kacagtatóan mondja el egyik
humoreszkjében, hogy micsoda bolond dolgokat irt, amikor ő gazdasági
lapot szerkesztett. Többek közt leirta, hogy mely nagyszerü krumpli
terem – a fán. A cikk megjelenése után bekopogtat hozzá egy öreg
földbirtokos. Kezében az ujság. Kérdi: Ön a szerkesztő? – Én. – Ön irta
ezt a cikket? – Én. Az öreg ur szót sem szólt, csak megcsóválta fejét és
eltávozott. De hát ez, – mondaná édesapám – rege. Ám nem rege, de komoly
valóság, hogy a közélelmezés népbiztosa április végén őszintén
megvallja: csak májusban és juniusban nem lesz hus, de juliusban már
lesz, mert „tudvalevően a mezőgazdasági munkák _junius végén
befejeződnek_ s a gazdák ekkor piacra viszik az állataikat“. Mondanom se
kell, hogy a gazdák megátalkodott, makacs emberek, velök nem lehet
elhitetni, hogy a gazdasági munkának juniusban vége, azontúl ökörre
szükség nincs: burzsuj és proletár juliusban is zsir és hus nélkül eszi
a tököt.
Julius 29-ikét, házasságunk 35-ik fordulóját úgy ünnepeljük meg
nagyanyókával, hogy a feketegyász városból egy pestmegyei tót faluba
menekülünk. Ott nyaral a leányom négy apró gyermekkel, itt akarja tejjel
feltáplálni őket. Nyomorult viskó földes szobácskájában huzódnak meg: az
én falumban a cigánykovácsnak különb háza van. A szivem összeszorul,
érzem, mint szivárog a vér belőle. Hát idejutottunk! Messze Keleten
üresen, némán szomorkodik egy nagy ház, egy nagy kert, s az én
gyermekem, az én unokáim putriban, a földön fekszenek… De az anya –
anya. Neki az a fontos, hogy sok és jó tejet tölthet gyermekeibe. A
gyermekeknek: itt is van erdő, mező, ahol szabadon járhatnak-kelhetnek,
szaladgálhatnak. Itt voltaképpen csak mi vagyunk igazán szomoruak, mi,
az öregek. Hát ezért éltünk? Ezért kinlódtunk?
A falu különben meglepő szép. Minden kertben sok gyümölcsfa, főként
szilvafa temérdek. Messziről kis erdőnek tetszik a falu. És erdő
koszoruzza köröskörül. Csővár a falu neve, 48 előtt a Prónay-család
jobbágya volt a nép. Nem messze. Acsán remetéskedik az agg Prónay Dezső,
a kuruc magyar. Mit kellett megérnie ennek a magyar viselethez, a magyar
erkölcsökhöz minden időkben hü magyarnak! A kastélyában dorbézoló vörös
katonák estétől reggelig az agg főurral szolgáltatják ki magukat! Soha
szeszesitalt nem ivott, s kényszeritik, hogy koccintson, igyék velük. És
akkor az aggastyán földhöz vágja poharát: Nem, nem, soha! Egyik vörös
mellének szegezi fegyverét. Prónay pisztolyt ránt elő, s a gyáva vörös a
fegyvert leereszti… Meghalni? Nem, ölni igen, meghalni nem szeret a
vörös. A volt jobbágyok neszét veszik, hogy az ő volt földesuruk
kastélyában tivornyáznak a vörösek. Nosza, felkerekednek s huszonnégy
fegyveres vörös esze nélkül szalad a jámbor tót atyafiak haragja elől…
Szakadatlan haza gondolok s emiatt nem tudom élvezni a falut. Gyötrelem,
kín itt minden pillanat. De kárpótol a szenvedésért, hogy a tót
atyafiakat közvetlen közelről ismerhetem meg. Mely becsületes, mely
hüséges, mely hálás nép ez! Atyjaként tiszteli s szereti volt
földesurát, aki 48 után is igazi atyja, támogatója, védője az ő népének.
S mely jószivü nép! Ahol megfordulnak unokáim, mindenütt megrázzák nekik
a gyümölcsfákat; mindenütt szelnek nekik egy karéj kenyeret, s igen
megsértődnek, ha el nem fogadnák. Akárcsak az én népem!
Buza, árpa, zab lekaszálva, a sarjura még később kerül sor, én meg ugy
szeretnék kaszálni! A séta a réten, az erdőn ki nem elégit. Dolgozni
szeretnék s nincs mit. Mindössze egy szekér árpakévét dobálhatok a
gépbe: pap házigazdám bizony nem tehet arról, hogy nem termett több
ennél. Jövőre ennyi sem fog teremni. Néhány hold parókhiális földjét is
kommunizálták. De… Nini, mi történt? Trénszekerek kanyarodnak be az erdő
felől, kisebb-nagyobb csapat vörös katonák ereszkednek le innen is,
onnan is az erdő sürüjéből: a szerte züllött vörös hadsereg előfutárjai
ezek. Kevés ideig pihennek, sietnek Vác felé. A sapkákról eltüntek a
vörös szalagok, kicsiny nemzetiszin szalagok kerülnek elő a sapkák
bélése alól.
– Vadnak-e itt magyarok? – kérdi egy sastollas katona.
– Nem igen, – mondom én. – De hát te hogy kerülsz ide Csikországból?
– Honnét tudja az ur, hogy én onnét való vagyok, – döbben meg a fiu.
– Onnét, mert csiki a beszéded. Csak ti mondjátok igy, hogy „vadnak“.
– E’mán szent igaz.
Kitudódik, hogy e fiu egyike az „átgyurt“ székely vörös katonáknak.
Székely urak gyurták át…
Oh, oh, gyerünk tovább. Hiszen, minden jó, ha a vége jó. Azok a székely
urak, csak azt cselekedték, amit annyi más ur cselekedett: egyik
„beijedt“, a másik meg „az ördöggel is szövetkezett“ – csak még egyszer
bevonulhasson az édes anyaföld kebelére.
– Mégis csak jól választottuk meg a házasságunk napját, Mária. Ennek
évfordulóján omlott össze a vörös világ.
Augusztus 1-én reggel pedig a papiházba egy kis fiut hozott a gólya. Ha
ez a gólya beszélni tudna, ezt mondhatta volna:
– Jegyezzétek meg ezt a napot. Ma kezdődik a – fehér világ.


TIZEDIK FEJEZET.

Ebben naplószerü feljegyzések, soha el nem küldött levelek lesznek, s az
igen hosszura nyult könyv befejeződik.
_1919. augusztus havában._
Tehát: a vörösvilág összeomlott. A népbiztosok egyrésze megszökött. A
főbünösök szöktek meg. Tul a Dunán népitélet végez azokkal, akiknek az
eltünésre nem volt idejük; Budapesten oláh katonaság fogdossa össze
őket. A nagy fellélegzés örömébe ürömcsepp vegyül. Ennyire legyöngült az
őserő?…
*
Az asztalfiának szánt könyv irásában elakadtam. Elő-előveszem a tollat,
egy szó nem sok, leirni annyit sem tudok. A falumból tavasz óta sem
szóbeli üzenet, sem levél. Vajjon a fáim élnek-e még?
*
Egyetlen egy napilap jelen meg. Nem a régiek közül való. Most született.
Lám, ebben az országban meghalni nem lehet. Az egyetlen magyar lapot egy
darabont-képviselő szerkeszti. Van-e magyar, aki a darabont világra
emlékszik még? Egyáltalán, vannak-e magyarok? Az egyetlen magyar
napilapot oláh cenzor cenzurázza. Hallani vélem a kalandor gróf
dunnyogását: «Él magyar, áll Buda még.»
*
Tul a Dunán szervezkedik a nemzeti hadsereg. Horthy Miklós, a hős
tengernagy a szervezője. Kunmagyar. Hát csakugyan «megvirrad még
valaha?» Nem lesz mindig éjszaka? Most még éjszaka. Sötét rengetegben
bolyongunk, mint a mesebeli király. Nem találjuk a kivezető utat. Vajjon
meglátom-e az Igéret földjét? Már azzal is megelégedném, ha gyermekeim
pillantanák meg.
*
_Szeptember 21._
Hetek óta nem volt toll a kezemben. Máriának hetek óta egy volt a
gondolatja: Ő hazamegy. Viszi Jankót is, halálnak eljegyzett
gyermekünket. Még eddig minden gyermekét kitépte a halál karmai közül,
hátha most is sikerül a lehetetlen? De akkor még apró gyermekek voltak;
az _övé voltak, egészen az övé_. Szegény Jankó már többek kezéből került
vissza az ő kezébe… Oh, Mária, Mária, Golgotha-hegyén térdeplő Mária, a
halálé lesz a diadal, nem a tied! Heteken át a készülődés izgalmai, a
bucsuzódás keservei. Éjszakák után éjszakák, szemünkre alig jön álom.
Most válunk el először harmincöt év alatt. Lehetséges ez? Szivünkről
szakadt gyermekünkért mit nem cselekednénk? Mária elment. Az erkélyről
kisérte könytől homályos szemem a hazabujdosó anyát és fiát, mig a
messzeség elnyelé. Soha még a vasuthoz ki nem kisértem senkimet. Nekem
minden válás – komoly, igen komoly fájdalom. Máriának is. Hogy két öreg
ember elsirja magát a hömpölygő, dulakodó tömegben! Igy, igy, itthon,
ahol csak Isten lát, senki más. Csak Isten hallja a bucsuszót, nem is
hallhatja más, mert egyikünknek sincs szavunk.
Reggel tünt el bus alakod, Mária. Vajjon látlak-e többet? A fiamat
utoljára láttam.
*
_Október._
Ha gyéren is, akad egy-egy ember, aki levelet hoz Máriától s visz tőlem
őneki. Jankónak a kisbaconi levegő láthatóan jót tesz. A gazdaság
rendben. A földeket mind bevetették a jó atyafiak. A falu csöndes.
Különösen, mióta három legényt (a falurossza mind a három) Mária
csendőrkézre adott. Ime, három legény terrorizált egy egész falut.
Raboltak, gyujtogattak. Senki sem merte elfogatni. Vesztükre, Elek
nagyapó méhesét rabolták ki. S Máriát, a bátor pesti asszonyt, áldja az
egész falu. _Ez is_ te vagy, Mária! Ha igy el tudnál bánni a halállal
is!
*
Az a gondolatom támadt, hogy minden nap eseményét feljegyzem röviden,
hogy mindjárt átadhassam, ha véletlen postás akad. Ugyanezt cselekszi
Mária is. Sőt Jankó is fel-feljegyez egy s mást. Az irása változatlan. A
vonásai határozottak. Ez az édesanya s a baconi levegő müve. Vajjon én
szivom-e még ezt a levegőt?
*
«Amig én nem kérlek, ne gyere haza.» Szegény Mária, mit kellett leirnod!
Nem megyek, nem. De éjjel, az álom szárnyán, szabad, ugy-e? Minden éjjel
rólad álmodom. Kierőszakolom magamnak ezt az álmot. Órákig fekszem
ébren, szakadatlan Rád gondolok, igy szenderülök el. Bizonyos, hogy
látni foglak. És látlak is. Csak egy busit, hogy Te mindig néma vagy,
néha komor is, mintha valamiért neheztelnél reám. Szólalj meg, Mária! De
ha nem szólalsz meg, látásoddal is megelégszem.
*
_November 16._
Ma nagy ünnepe volt az ország szivének: bevonult a nemzeti hadsereg. Én,
ősi szokásomhoz hiven, itthon ünnepeltem. Az Országháza előtt volt a
tábori mise. A családot a «kis doktor» képviselte. No, meg Ágnes, az én
«dajkám». Ő a Muzeum-kertből nézte végig az uj honszerzők menetét.
Magánkivül rohant be, a kályha mellett üldögélő öregemberhez: Sohasem
láttam ilyen szép katonákat! Már tegnap leszedte koszoruimról a
szalagokat, zöld festéket vett, két szalagot zöldre festett s kitüzte az
erkélyre a Benedek-család nemzeti lobogóját.
Csodálatosan munkál ebben a székely leányban az őserő. Nappal egymaga
végzi két ember dolgát, este meg tanul. Késő éjjel is tanul. Decemberben
levizsgázik a harmadik és negyedik polgáriból. Lolli foglalkozik vele
esténként. Azt mondja: tüz az esze. Szegény leány! Pedig ő is el van
jegyezve a halálnak, mint a mi fiunk…
Vajjon lesz-e e levelemnek postása? Innen, ugy látszik, már senki sem
megy haza. Annál többen jönnek hazulról ide. Jönnek, jönnek, folyton
jönnek a számüzött magyarok.
*
_November 19._
Tegnap este óta hull a hó. Itt a tél. Egész komolyan itt van. Kezdődik
az igazi fázás és koplalás. Két forradalom, megszállás:
Csonka-Magyarország kirabolva. Egy kályhára való fát és szenet valahogy
összeteremtünk, de a lakosság nagy részére irtózatos szenvedés vár. Sőt
már itt is a szenvedés. Még tiz nap van hátra a hónapból s már ötezer
korona elfogyott. Pedig csak négyen vagyunk. Már kezdek körülnézni a
lakásban… Mit is lehetne eladni nagyobb szivfájdalom nélkül?
Ma éjjel igen megrikattál, Mária. Hazajöttél, az előszobában egy
pillanatra megálltál, szó nélkül megfordultál s elmentél. Sirtam, mint a
gyermek. Sirva ébredtem fel. Arcomon záporként folyt le a könny. Hosszu
időre lehangolt az álom. De lassanként lecsendesültem. «Somnia sunt
contraria». (Az álmok ellenkezőt mondanak.)
Vajjon lesz-e e levélnek postása? Amióta elmentél, még ilyen
reménytelenül nem irtam levelet. Jó éjszakát, szivem Máriám!
*
_November 24._
Nemsokára megkapjuk a békefeltételeket. A békedelegáció elnöke: Apponyi.
Ennek méltán örvend minden magyar sziv. Ha valaki még valamit kivivhat
javunkra a konferencián: ez ő. Ott a helye, nem a miniszterelnöki
székben. Ott összemorzsolnák a «fajmagyarok». Mi ez? kérdenéd, ha
kezedbe kerülne e «macskaköröm». Megmagyarázom. Világosan emlékszem:
éppen huszonöt esztendeje, a rég megboldogult _Fővárosi Lapok_-ba
vezércikket irtam. Az volt a cime: _Mind jeles irók vagyunk_. Ha ma
irnék cikket, ennek az lenne a cime: _Mind fajmagyarok vagyunk_.
Egyébként a kicsi Máriát ugy elválasztották, hogy észre sem vette.
Pompás szinben van, nagyszerüen fejlődik. Táncol, énekel, mindenféle
mókákat csinál. Amikor szülelett, felsóhajtottam: Hát te mire születtél!
Most azt mondom: be jó, hogy születtél! Mert igen bájos gyermek, az öreg
ember meg valamennyi önző.
*
_December 2._
Napok óta pihen naplóiró-tollam. Rettenetesen lehangol a reménytelenség:
semmi kilátás, hogy hirt adjunk magunkról. Ha egy nap nem: kaptál
levelet valamelyik gyermektől, kétségbeestél, minden rosszat
össze-visszagondoltál. Nem merek arra gondolni, mit csinálsz most. Ma
itt volt egy székely fiu: Püspökladánytól Szolnokig gyalog tette meg az
utat, mert nincs személyforgalom. Itt egy _ezeres_ bankóra ült s ugy
kelt át a Tiszán. Igy csónakázik most a magyar. Ez nem látott titeket,
de «hallotta», hogy jól vagytok.
A mai este korszakalkotó. Mától kezdve engedély nélkül lehet kószálni
egész éjjel, ugy helyreállott a rend. Ugy legyen! No, és: a _Jó Pajtás_
feltámadott. Csak kétszer fog megjelenni havonként a papirhiány miatt. A
fő, hogy erkölcsi kényszer elé kerültem: irnom kell. Mert amióta te
elmentél, Mária, egy sorral sem folytattam a könyvemet. Csak ülök, ülök
naphosszat, olvasok, olvasok s mert ugy látom, sohasem fogod olvasni e
naplót, meg merem mondani, hogy rendszerint késő éjjel alszom el
valamelyik könyvön. Mit is mondott édesapám? «Nekem az a könyv, ami a
gyermeknek a csics: elalszom rajta.» Nekem is. Végtelen boldog vagyok,
hogy halálos veszedelem nélkül irhatom le és nyomathatom ki ezt a három:
szót: Isten, Haza, Nemzet, – s természetes, hogy a Jó Pajtás ezután is a
_szeretet ujsága_ lesz, mivelhogy én Krisztus igaz tanitványa vagyok és
maradok. Ma sokan veszik ajkukra e szentháromságot: Isten, Haza és
Nemzet; sokan, igen sokan olyanok, akik nem oly rég mind a hármat
megtagadták, kicsufolták, most meg hirtelen, igen ügyes fordulattal
lármás fajmagyarokká lettek. S mert nagy, igen nagy érdekük, hogy közel
multjukról le ne hulljon a lepel, ezeknek már Apponyi Albert sem igazi
keresztény magyar. Apponyi, akiről Tisza Kálmán fülem hallatára mondta:
A barát levetette a csuhát! Tanunak merném hivni az Istent, hogy az a
nagy tömeg, mely benső hit nélkül veszi ajkára ama Szentháromságot, nem
busul, nem emésztődik annyit az ország szörnyü romlásán, mint amennyit
busulok, emésztődöm egymagam. Minden nappal tiz esztendőt vénülök, –
bizony, mondom néked, már rég tul vagyok Mathuzsálem korán. Hogy negyven
esztendő keserves robotolása, minden hivságos gyönyörüségtől való
tartózkodás után _ilyen_ öregséget értem: a Végzet e kegyetlen itéletébe
kezdek beletörődni. De ha az ezeresztendős nemzet dicstelen végére
gondolok (s nincs nap, tán óra sincs, hogy ne gondoljak erre): még ha
több lett volna is e nemzetnek a büne, mint az erénye (aminek
megforditottja igaz), soha meg nem szünnék lelkem háborgása azon a
feneketlen nagy igazságtalanságon, ami e nemzeten elkövettetett!
De hát én csak irok s a szivem majd megszakad a nagy reménytelenségben:
talán sohasem fogod olvasni kusza soraimat, én sem fogom látni a te
áldott kezed irását, talán nem is látlak meg soha _ezen a világon_.
Hiszen lehet, hogy hamarosan megkapjuk a rég kész békefeltételeket, de
már hallom az eget-földet rengető üvöltést: Bár ne ismertük volna meg
soha! Hallani vélem a földrengés moraját, s két öreg ember, messze
egymástól, tehetetlenül vergődik: a Sors még azt a kegyet is megtagadja
tőlük, hogy egymás kezét fogva zuhanjanak a megsemmisülésbe… Imádkozzál,
Mária, hogy, ha már… együtt, együtt, együtt!
Jó éjszakát, szivem Máriám!
*
_December 6._
Mostanában, többek között, azzal foglalkozom, hogy a régibb költőkből
(Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Tompa) a mai időkre szomoruan
találó strófákat irok ki a _Jó Pajtás_ gyermekeinek. Közbe-közbe
megakaszt egy-egy költemény, a falusi élet csendes boldogságát, erdőt,
mezőt, kertet éneklő, s egyszerre csak előttem az én kertem az ő
szépségeivel és sirás fojtogatja torkomat. S hiába csendesitem, háborog
a lelkem: szörnyü, szörnyü nagy igazságtalanság történt velünk, Mária!
Mely kevésre mérsékeltük vágyainkat, mely egyszerü életre rendezkedénk
be, s a Sors ebből is kizavart! S ebben a keserves lelkiállapotban is,
tudod-e, mit cselekszem? Esténként, elalvás előtt mezőgazdasági
könyveket olvasok! Hát fogok én még szántani-vetni? Fogok én még aratni?
Száz meg száz dolog jut eszembe: ha otthon volnék, ezt tenném, azt
tenném, itt ujitanék, ott ujitanék – nem kacagtatóan bolond képzelődés
ez? Hiszen, amire én hazajutok – ha jutok – rám fog illeni a mesebeli
szegény ember mondása a vén emberről: Ez már _csak volt_ ember!
Jó éjszakát, szivem Máriám!
*
_December 10._
Teljesen el vagyunk zárva egymástól: egy lelket sem engednek át a
Tiszán. Én már abban sem bizom, hogy a béke után hamarosan megnyilik az
ut előttem. Ez kétségbeejtő! Hogy én még egy nyarat itt szenvedjek át!
Hisz nekem minden perc oly drága már. Maholnap kifogyok az időből. Mint
roskatag, testileg-lelkileg összetört aggastyán vánszorogjak haza?! És
Te! Mi lesz Veled e rettentő bizonytalanságban?! Miért is engedtelek
haza? Ugyis elébb-utóbb ez lesz a vége: minden elpusztul, minden,
minden! Lehet-e már nekünk ott nyugodalmas életünk? És ha ott nem lehet,
egyáltalán ezen a kerek világon lehet-e valahol?
Oh, ezek az álmok! Valamelyik éjjel gyalogszerrel mentem haza. Kis batyu
volt a kezemben. Parasztfejkendő összebogozva, benne, nem tudom, mi.
Valószinü, egy darabka kenyérmaradék. Igen könnyü volt. A pap csüre s a
patak közt, amint a félhomályban elhaladtam, két falusi ember állt – nem
tudom, kik – s egy csendőr. Összeszedtem magamat, határozott lépésben
mentem tovább, mintha nem is láttam volna őket. Aztán egyszerre az
ebédlőben voltam. Láttam Mária leányomat, a nyitott ajtón át, az ő
szobájában, s vele volt Jankó is, szegény. Nem vettek észre, nem szóltam
hozzájuk, besurrantam a hálószobába. Te feküdtél, nyitva volt a szemed,
a rémület mintha megmerevedett volna arcodon, én meg Rád borultam, sirva
csókoltalak s ujra meg ujra elzokogtam: Nem, nem tudtam megállani, hogy
haza ne jöjjek! (Válasz ama leveledre, melyben azt irod, hogy addig haza
ne menjek, amig Te nem kérsz erre, ha egy évig kell is elszakadtan
élnünk.) Csak egyszer hallanám bár egy szavadat, de mindig néma vagy. Jó
éjszakát, szivem Máriám! Már azt sem bánom, ha nem szólsz, csak
lássalak.
*
_December 12._
Csak panaszkodnom kellett, hogy sohasem szólsz hozzám, ha álmomban
látlak, s még az éjjel feljöttél Pestre. Beszélgetésünkből csak ennyi
maradt meg reggelre: – Hány véka buzát vetettél? – Tizet. – Csak? Hisz
sokkal többet irtál. – Uj jegyzőnk van s egyet s mást el kellett
rejtenem, magyaráztad te. – Mi az uj gazda neve? – Nagy Ferenc. Hát a
feleségét hogy hivják? – _Liéva_. Ezen a bolond néven nagyot nevettem.
Hiszen, bolond álom volt az egész (többé-kevésbé bolond minden álom), de
fő, hogy beszélgettünk.
*
_December 16._
Teljes egy hónapja irom e naplót, s postása nem akad. Neked sem akad
postásod, Mária. Most rövid, ártatlan levelekkel próbálkozom. Ma inditok
utnak egyet, melyet Kolozsvárig visz el egy jótét lélek. Ott dobja be.
Vajjon mi lesz a sorsa?
Képzeld, Mária, ma Gyönkről, Tolnamegyéből irt egy Csanády Sándor nevü
tanár, a Jó Pajtás munkatársa. A felesége székely leány. Jelzi, hogy
feladott részemre egy hatkilós csomagot: lisztet, zsirt meg – két karéj
kenyeret. Ó, de megható! Nyilvánvalóan azt hiszik, hogy Elek nagyapó
éhezik. Sőt ölnek majd egy «disznókát» is s abból is juttatnak nekem.
Hát csak gondoskodnak rólam a jó emberek!
*
_December 17._
A Stefánia-gyermekkórházban nagy karácsonyi ünnep lesz. Ott lesz az
amerikai, a hollandiai és a svájci misszió. Bókay kérésére alkalmi
verset irtam a – Szeretetről. Azt mondják: szép. A missziónak bizonnyal
igen fog tetszeni, mivelhogy egy szót sem értenek meg belőle. (A
szeretetnek nincs határa. Lám, tengeren is átalszálla stb. stb.) Folyton
és folyton: a szeretetről nótázok, de, bizony, nem nagy eredménnyel:
tovább tombol a gyülölet. Szinte látom: ha hazavetődöm valaha, a
gyülöletnek leszek áldozatja. Mindegy. Csak még egyszer megláthatnám,
megcsókolhatnám az édes anyaföldet! S a te kezedet.
*
_December 18._
Ma jelent meg a Jó Pajtás karácsonyi száma. Ebben van Jankó _Nehéz órák_
cimü története is, amelyet a proletárdiktatura feszitett keresztre, de,
lám, nem kellett husvétig várnia: feltámadott Karácsony ünnepére. Igazat
irtál-e, Mária, november elején kelt leveledben, hogy fiunk állapota
javul? Te csak egyet gyülöltél mindig: a hazugságot, de félek, igen
félek, hogy nem irtál igazat!
Ez a nap, nagy nap: szerencsésen megérkezett a gyönki küldemény. Az első
s valószinüen az utolsó csomag az Urnak 1919-ik esztendejében. Kérdi az
öreg levélhordó: Ugyan, mi az oka, hogy ebben az esztendőben nem jött
csomag hazulról? Más esztendőben, télen, négy-öt is jött egy nap! – Hát
nem tudja, öregem, hogy a mi földünk meg van szállva? – Ó, ó… Adok
egypár koronát az öregnek, aztán egyszerre csak látom, hogy könny
csordul ki a szeméből s dadogva mondja: Egy hete nem ettem kenyeret. Sem
én, sem a gyermekeim. Adjon, kérem, egy darab kenyeret! Kiszólok a
konyhára: – Van-e kenyerünk, Ágnes? – Éppen csak ebédre való. Ma sütünk.
– Hopp! Hisz itt a kenyér! Hirtelen felbontom a csomagot, kihalászom a
két karéj, kenyeret, egy falást leszelek magamnak, hadd kóstolom meg a
gyönki hófehér kenyeret, a többit az öregnek adom.
Két karéj kenyér! «Isten nevében!» Szivembe nyilallik, hogy édesapám
hetven esztendeig szántott-vetett, szántó-vető ember volt minden ősöm,
az volnék félig-meddig magam is, s ime, lisztet és két karéj kenyeret
küldenek nekem, mert azt hiszik: nincs kenyerem! No, nincs is nagy
bőségben. Az a kevés is – fekete. Otthon a cselédem fehér kenyeret
eszik. Mi ez? A falu meg akarja büntetni a «bünös» Pestet, de nem azok
bünhődnek, akiket büntetni akar, mert azok bármi pénzt meg tudnak
fizetni egy kiló lisztért. Engem büntet a falu, engem és sok-sok ezer
társamat, akik falun születtek, városba jöttek megszerezni a mindennapi
kenyeret, egyikünk-másikunk azért is, hogy otthon maradt testvéreinknek
nagyobb darab jusson. Nem, nem; ez nem vezethet jóra…
Egyébként ma este nagyszerü vacsoránk lesz: _puliszka tejjel!_ Eszerint,
ma este, ha volna királyunk, azzal sem cserélnék. Hogy is szól a nóta?
«Nem bánom, hogy parasztnak születtem…» Igen szeretem a paraszti életet.
Jó éjszakát, szivem Máriám!
*
_December 26._
Volt-e még valakinek ilyen szomoru karácsonya, mint nekünk, édes öreg
párom? Volt bizonnyal, de szomorubb alig. Mária, Mária, de eltalálták a
te nevedet! Ugy-e, átsirtad a szeretet ünnepét? Az én szivem folyton
sirt. Nem is sirt, vérzett. Nem tudtam eltitkolni megmérhetetlen
szenvedésemet: ki-kicsordult a könny szememből. Oly messze egymástól,
hogy «a gondolat is elfárad, mire odaér», ennél kegyetlenebb büntetés
sujthat-e még minket? Egyedül mentem Marcziékhoz, egyedül bandukoltam a
sötét uccákon Máriáékhoz. Sirt az ég is. Sirtam én is. Nem, nem hiszem,
hogy a gyászfekete városban lett volna még ily boldogtalan, árva öreg
ember. Próbáltam örvendezni az unokákkal – fojtogatott a sirás. Aztán
hazajöttünk s szomoru csendességben elfogyasztottuk a karácsonyesti
rövid vacsorát. Máskor együtt az egész család. Most hárman. Tegnap este
mind eljöttek hozzám a gyermekek. _Vacsora után_ jöttek. Hallod, Mária,
hallod? Az ünnepi vacsora elmaradt. «Hajdan» minden vasárnap az
öregeknél a vacsora. Most az ünnepi vacsora is elmaradt. Egy kis ünnepi
kalács – ennyi az egész. De legalább együtt voltunk, akik itt ragadtunk…
Hát ti együtt voltatok-e, akik _ott_ ragadtatok?
Mostanában minden éjjel meglátogatsz. Nyilván érzed, ugy-e, hogy várlak,
erősen várlak, szivszakadva várlak? Jere, jere, amint jöhetsz. Ugyis
előbb-utóbb számüznek onnan minket. Bár találkoznék ebben is a
gondolatunk. Mert semmi remény, hogy ez az irásom valaha eljusson
hozzád.
Akár hiszed, akár nem, ezidőszerint csak az lépheti át a Tiszát, aki
Bécsben vagy Triesztben szerez igazolványt. Kacagjunk vagy sirjunk ezen?
Igy még nemzet nem volt megalázva, mióta a világ – világ!
Egy igazi boldog mégis van a családban. Ez – Ágnes. Szerencsésen letette
a vizsgát. Most már lehet majd belőle postáskisasszony – Nagybaconban.
Oda vágyakodik. A falujába. Ágnesnél csak egy boldogabb ember lehetne –
az én vagyok. Ha t. i. sem irni, sem olvasni meg nem tanulok. Ha
parasztnak maradok. De nem, mégsem. Akkor nem ismerlek meg Téged. Nem
ismerem meg az igazi boldogságot. Nem tudnék sirni. Mert van valami
különös gyönyör abban, ha láthatlan kéz szorongatja a torkunkat, aztán
egyszerre megered a könny szemünkből. Hiszen, ha gyönyör, bő részem van
benne – áldassék érette Istennek szent neve!
Ma reggel villámlott, mennydörgött. Most meg, délfelé, gyönyörüen süt a
nap. Mintha tavaszodnék. A Természet is megbolondult? Engem nem csap be.
Csak azért is itthon maradok. Folytatom a Bibliaolvasást. Igen, igen, ha
édesapám nyolcszor olvasta végig, nekem is legalább egyszer elejétől
végig kell olvasnom. Hogyan is várhattam erre idáig? Szégyen, szégyen!
Jó éjszakát, szivem Máriám!
*