Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (2. kötet) - 01

PANTHEON KIADÁS
BENEDEK ELEK
ÉDES ANYAFÖLDEM!
EGY NÉP S EGY EMBER TÖRTÉNETE
MÁSODIK KÖTET

A PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.T.
KIADÁSA
PANTHEON KIADÁS
BENEDEK ELEK
ÉDES ANYAFÖLDEM!
EGY NÉP S EGY EMBER TÖRTÉNETE
MÁSODIK KÖTET
BUDAPEST, 1920
A PANTHEON IRODALMI INTÉZET RÉSZVÉNYTÁRSASÁG KIADÁSA
Globus, Budapest.


ELSŐ FEJEZET.

Ebben a tékozló fiu uj életet kezd s igen szép álmot lát a csángó
magyarok földjén, husvét hajnalán.
Gőzparipán ül ismét a tékozló fiu, büszkén, diadalmasan vágtat Pest
felé, mintha nem a Véletlennek, de maga-magának köszönhetné a
feltámadást. Vágtat a sebes szélnél sebesebben, még a gondolatnál is
sebesebben – ő legalább azt hiszi, hogy nem közönséges személyvonaton
üldögél, nem is gőz-, de mesebeli táltosparipán. Hogy nem afféle szegény
legény ő, de királyfi, aki szárnyas paripán repül erdők, mezők, tengerek
fölött, tündérvárosba, tündérvárosban világszép királykisasszonyhoz – ő
reá vár epekedve, ugyan kire várna? – világszép királykisasszony.
Hiába vivtam meg harcomat a Halállal, gyermek vagyok, még mindig
gyermek. Áradozó szivvel köszöntöm Májust, a virágos Májust: minden fa,
minden bokor nekem virágzik, nekem illatozik. Érttem, egyedül érttem
nyilnak kertnek, rétnek virágai; nekem dalolnak a madarak; fecske, gólya
énhozzám jött vissza, egyedül énhozzám.
– Lám, lám, – mosolygok – milyen _gyermek voltam_. Meg akartam válni az
élettől, ettől a szép, ettől a gyönyörü élettől, egy nagy semmiség
miatt. Meg akartam halni a huszonegyedik tavasz hajnalán…
Egy pillanatra lelkem visszaröppen a kisbaconi temetőbe. Látom a
rózsavirágos sirkövet: Ignácka sirkövét. Olvasom a feliratot: Szép élte
hajnalán Benedek Ignácnak – Lám, néki sirt ásnak. Vajjon mit irtak volna
az én sirkövemre? Bizonyosan benne lett volna a tavasz is, a hajnal is…
– Nem, nem lesz benne! Nem akarok meghalni, nem!
Lemosolygom magamat, a tékozló fiut, merthogy – _gyermek voltam_. Hogy
csak egy kis göröngybe botlottam meg s itt akartam hagyni ezt a szép,
ezt a gyönyörü életet. Ezeket a mind nekem virágzó fákat, bokrokat;
ezeket a mind nekem daloló madarakat. Nem mosolygom le magamat, mert nem
látom, hogy még csak most vagyok igazi gyermek, akinek elég kétszáz
sornyi nyomtatott betü: már hiszek az erejében; nem göröngy, de egetverő
sziklahegy sem állit meg – most, most következik az Élet, a küzdelmes,
diadalmas Élet.
Miért is nem ültem gyorsvonatra? – Ó, de lassan döcög ez a ló nélkül
járó szekér! Sohasem érek Pestre! – Igaz, – csititom magamat – igy is
rettentő nagy summát fizettem a jegyért. Mit is mondott az a székely
atyafi, aki látta, hogy harminc pengő forintot olvastam le? Azt mondta:
Hiszen ezért tehenet lehetne venni! Isten ellen való vétek ez, uram! –
Lám, lám, ilyen lettem volna én is, ha nem tanittat az édesapám. Tiz
forint egy sertést, tizenöt forint egy borjut, harminc forint egy
tehenet, száz forint egy jó lovat juttat eszembe. Fogamhoz verek minden
garast. Minden esztendőre veszek egy kalendáriumot. Hol dicsérném, hol
szidnám a százesztendős jövendőmondót… Más könyv nem érdekel. Hazugság,
csupa hazugság mind, amit az iródiákok irnak… De hisz az édesapám ugy
szeret olvasni… A téli esték… Amikor Benkő Ádám olvasta Petőfi verseit…
Jósika, Jókai, Vas Gereben – mely nagy gyönyörüséggel olvasta, hallgatta
édesapám!
Ne tovább, ne! Nagy, erős elhatározásomban e büvös-bájos kép még majd
megtántorit. Ugy lesz az jól, ha édesapám lelkét ezután én is
gyönyörködtetem. Valahányszor tollat fogok a kezembe, fölöttem lebeg az
ő tiszta, becsületes lelke, ő rá gondolok, neki irok, az ő szivét,
lelkét gyönyörködtetőt. Igy sohasem fog a tollam félresiklani; az ő
lelkét megzavarót, az ő érzését megbotránykoztatót nem fogok irni.
Elmém, szivem az édes anyaföldből fog táplálkozni. Bárhová helyezem
történeteimet, mindig az én falumat, az én erdőmet, az én mezőmet, az én
erdőzugásos, vadgalambszólásos szép Erdővidékemet látom. Meséimnek
minden fája ebben a földben fog gyökeredzeni, ebből a földből fog
kihajtani. Igy, fiu, igy!
Rákos mezején liheg már a ló nélkül járó szekér, sötét est borul a
tájra. Kihajlok az ablakon, előre nézek, a tündérváros felé, s ihol,
csakugyan tündérváros fényessége árad a rákosi mezőre: lángtengerben
uszik az ország szive.
– Ó de szép! – sikolt fel a tékozló fiu.
Most jut eszembe, egész uton nem gondoltam reá: ma hozta Pestre Rudolf
királyfi Stefániát, a szép királykisasszonyt s őket ünnepli az ország
szive, érettük uszik lángtengerben Pest és Buda. Ujjongok: imé, ujabb
csodája a Véletlennek! Mely sötét volt ez a város, amikor először léptem
falai közé, zeg-zug uccákon botorkálva végig, most mely tündökletesen
ragyog! Uj erőt, uj hitet önt szivembe a találkozás: ihol, Rudolf, sok
száz esztendő multán az első magyar szivü királyfi, csüggeteg magyar
lelkeknek szebb jövendőt igérő reménysége; magyar lesz a magyarok
királya; becsülete lesz a magyar szónak, a magyar irásnak s mindennek,
mit magyar elme és magyar kéz teremt.
– Ó de jókor jöttem! – áradozik lelkem nagy boldogan, mámorosan.
A pályaudvaron nappali világosság. Messziről megpillantom Sebesi Jóbot.
Szép szőke haja csakugy lobog, amint felém szalad, szinte kiemel a
kocsiból, sirva-nevetve ölel, csókol: Hát élsz? Csakugyan élsz? Ó,
Istenem, Istenem! Már nyomják a könyvünk első iveit! Hallod? Hallod? Már
nyomják!
*
Az egyetem-uccai Erzsébet-szálló három udvari szobácskájában indul
hóditó utjára egy „kis lap“, munkatársai csupa fiatal legények. Két
„nagy lepedős“ ujság: a Hon és az Ellenőr összeolvad, lesz belőlük a
_Nemzet_, ennek a szerkesztője „kis lapolja“ le a – _Budapesti
Hirlap_-ot. A _Nemzet_ szerkesztője – Visy Imre, a _Budapesti Hirlap_
főszerkesztője – Rákosi Jenő. Visy Imre a néhai _Reform_-nál kezdte
pályáját korrektori minőségben, ama Reform-nál, amelynek Rákosi Jenő
volt a szerkesztője, de ime, – gondolná az avatatlan ember, – minő
kegyetlen tréfákat enged meg magának a Sors: a korrektor nagy lepedős
ujság élére emelkedik, Aesopus költője „kis lap“ szerkesztőjévé
hanyatlik… Hiszen, nem marad adósa volt korrektorának Rákosi Jenő:
kegyetlenül éles tolla hegyére tüzi Visy Imrét s ugy megmagyarázza neki,
mi az a kis lap, hogy heteken át ezen kacag a falu. A mi falunk. Az
ujságiróknak még akkor kicsiny faluja.
Nagy lap – kis lap. Nemzet, Pesti Napló, Egyetértés – ezek a nagy lapok.
Azért nagyok, mert takaródzani lehet velök. Légrády Károly csinálja meg
az első „kis lapot“ a Pesti Hirlapban, csakhamar megszületik a második,
a Budapesti Hirlap. Szerkesztője, Csukássy József, s vele az egész
szerkesztőség a Pesti Hirlapból szakad ki: egy szép napon kiadó és
szerkesztőség összekülönbözik, s egy-két hónap mulva megszületik a
második kis lap. Kezdetben a nagy lepedős ujságok lemosolyogják a „kis
lapokat“, a közönség is mintha ingadoznék. Csak lassanként eszmél rá,
hogy valamiképpen „nem singgel mérik az embert“, azonképpen az ujság
belső értékét nem nagy lepedő formája teszi. A nagy lepedős ujságok
komolykodók, nagyképüsködők, végtelen hosszu hasábjaikba nem eresztik be
a csipkedős karcolatot, a vidám, enyelgő csevegést, ám a kis lapok
fürgék, elevenek – s hogy a Budapesti Hirlap mellett maradjak: ennek a
kis lapnak Rákosi Jenő és Kaas Ivor irják a vezércikkeit. Rákosi Jenő
kezdettől máig, – félszáz esztendő legnagyobb publicistája a mi
falunkban. Ő az, aki mindig megérezte s megérzi, mi foglalkoztatja az
emberek lelkét, s másnap megjelenik a vezércikk, melyre minden olvasó
rányomja a pecsétet: lelkemből beszél; ha irni tudnék, erről irtam
volna, szórul-szóra ezt irtam volna én is…
Mindig első személyben beszél az olvasóhoz, vonal fölött és vonal alatt
egyaránt; amott névtelenül, jegy nélkül, emitt – _ő_ a jegye. De ne irna
első személyben, ne használna jegyet a vonal alatt, a figyelmesebb
olvasó a bevezető sorokban megállapitaná: ezt a cikket Rákosi Jenő irta,
senki más.
A könyvnek talán sohasem volt akkora becsülete, tisztessége, mint a
Budapesti Hirlap pályafutásának első decenniumában. A „kis lap“
tárcarovatában sürün jelennek meg a könyvkritikák, amelyekben a
pajtáskodásnak nyoma sincs. Még kevés az iró, kevés a könyv, s az igazi
talentum nem hasztalan kopogtat a Budapesti Hirlap ajtaján: Rákosi Jenő
az, aki az ajtónak mindakét szárnyát kinyitja, meleg öleléssel fogadja a
jövevényt. Amily kegyetlenül pőrére vetkőzteti a felfujt nagyságokat,
oly nagy szeretettel öltözteti diszbe a névtelen talentumokat. Nem
mindenik fölfedezése váltja be a hozzáfüzött reménységet, de
megállapitható, hogy nem a félszemü jövendőmondó látott rosszul – a
fölfedezettet a fölfedezés vagy elbizakodottá tette, vagy kedvezőtlen
szelek sodorták el az irodalom mezejéről.
Forró meleg nyárban indul utjára a Budapesti Hirlap: ennek ajtaján
kopogtatok be. Rákosi Jenő még a Népszinházat igazgatja, az
Erzsébet-szállóba nagyritkán látogat el. A szerkesztő, Csukássy József,
beteges ember, szomoruan üldögél a kis asztalka mellett: gyengén
szállingóznak az előfizetők. Ő és Rákosi az alapitók, ketten – ha jól
emlékszem – 30 ezer pengő forintot tettek össze; vajmi kis tőke még
ezidőben is. Ellenben nagy tőkével dolgozik Légrády, nem sajnálja a
papirost s a Pesti Hirlap két-három annyi papirost ád a nyájas
olvasónak, mint a Budapesti Hirlap, mely 8–12 oldalon szegénykedik.
Forró meleg nyár, az előkelő közönség fürdőn, a gazda arat, a nagyváros
magas falai közt ragadt emberek álmosan lézengenek: kinek kell most egy
uj kis lap? Semmi, de semmi nem történik, amivel ezt az álmos népet
felrázni lehetne. A képviselőválasztás? Ezen már túl vagyunk. S ha nem
volnánk is túl, a jelölteken kivül ez kit érdekel? Bizonyos, hogy a
szabadelvüpárt óriási többséggel jön be. Bizonyos, hogy bejön az
ellenzéknek is egy maréknyi csapata – Tisza Kálmán kegyelméből.
Bizonyos, hogy nemcsak az én főispánom fiát emeli vállára a nép, az
Istenadta nép, de a te főispánodét is, az övét is. Mondjad erre: nem jó
uton haladsz, magyar! – kit érdekel ez?
Igen, szomoruan üldögél a szerkesztő a kis asztal mellett. Német ujságok
vegyes rovatát böngészi, az érdekesebb apróságokat kivágja, szétosztja
munkatársai közt. Már hihetetlenül bátor fiu vagyok: mindössze háromszor
sétáltam el az Erzsébet-szálló előtt, s Isten nevében, előre! kiáltással
fölmegyek a második emeletre – nem is kell kopogtatnom, nyitva az ajtó.
Szomoru arc a Csukássy József arca, de szelid kék szeme bátoritó, az
első szavak eldadogása után folyékonyan mondom el a mondókámat.
– Hát, tárcát hozott.
– Azt, szerkesztő ur.
Átveszi, belepillant, tetszik a – cime. „Székely Gastein“: a kis
tárcának ez a cime. Gasteinnak tettem meg egy nyomoru kis, szegényes
fürdőt. Szejke fürdő az igazi neve. Orbán Balázs a gazdája. Hiszen,
lehet, hogy a vize vetekszik a gasteinival, magának a fürdőnek képe
szánalmas vala. Omnibuszon járt ki Udvarhely uri népe, állandó vendége
alig akadt. De én nagy szeretettel cicomázom fel a Székely Gasteint s
másnap a tárca meg is jelent.
Sok esztendő multán, amikor könyvet könyvre irtam, azt mondja egyszer
Apponyi Albert:
– Olvastam legujabb könyvedet. Szép, igen szép. De csakugyan olyanok a
székelyek, mint aminőknek rajzolod?
– Nem, – mondtam én, – de szeretném, ha olyanok lennének…
Bizony, Székely Gastein sem az volt, aminek rajzoltam, de szerettem
volna, szeretném ma is, ha _olyan_ lenne!
De az a fontos, ugy-e, – legalább reám – hogy az első lépés sikerült.
Nem ismerek magamra: már nem sétálok fel s alá az Erzsébet-szálló előtt,
egyenest nekivágok a kapunak, két-három lépcsőt ugorva rohanok a második
emeletre, bátran lépek be a kis szobába, ahol ugy ül, üldögél a
szerkesztő, mintha székéhez volna szegezve – és nyirja, nyirja a bécsi
ujságok vegyes rovatát… Az elhagyott édes anyaföldből táplálkozom: sorra
szedem a székely fürdőket, amelyek mind világhirüvé varázsolódnának, ha
idejönne az a bizonyos – angol… A hiuságom arra ösztökél, hogy a nevem
alatt irjak, de hiuságomon győz a csupa _e_ hangzós névtől való félelem.
Milyen furcsán hangzik az én nevem! Az olvasó bizonyára szótagolni fogja
a nevemet, sőt össze-vissza forgatja is, igy ni: Be-neked Elek. Ha
Miklósnak keresztelnek! Kicsi korom óta ez a kedves nevem, egyszer meg
is rikattam édesanyámat; mért hogy Miklósnak nem kereszteltek… Hosszu
tusakodás után Székely Huszár név alá rejtődzöm. Megillet ez a név:
apám, nagyapám, ükapám mind székely huszár volt. Igaz, hogy engem
bakának sem vettek be, amit el is keseregtem az Üstökösben:
Amennyi ősöm, mind huszár vala,
Remegte kardját török, francia.
Bakának se vett bé a kapitány –
Tagadd meg véred, édes jó apám!
Mindegy: megillet, meg, a Székely Huszár nevezet. De közben Csukássy egy
francia könyvet nyom a kezembe, amely könyv tele van hamisitatlan
francia malacságokkal, hogy azokat magyar földbe plántáljam át.
Enyhitve-szeliditve is kópéságok ezek, bizony, nem fiatal lányoknak való
olvasmányok s nem Székely Huszárhoz illők. Ujabb álnév alá rejtődzöm:
Kópé név alatt plántálom át a kópéságokat. A magyar lelkü, nemes hangu
ujságból visszataszitóan rinak ki ezek a sikamlós apróságok, de szegény,
szomoru szerkesztő mit csináljon? Kipked-kapkod, keresi a közönséget, ám
a közönség vagy fürdőzik, vagy alszik, s hála a jó Istennek,
kópéságaimnak vajmi kevés az olvasója. De vége a forró meleg nyárnak,
itt az ősz, Rákosi Jenő elbucsuzik a Népszinháztól s fanatikus magyar
lelkének minden kincsét a „kis lap“-ban szórja szét; ő emeli nagy lappá,
a legnagyobbá a kis lapot, ő kiált megállj-t a kópéságoknak; ami
vidámság fölcsendül ezután, nem zavar harmóniát; a magyar földben, a
magyar lélekben, a magyar szivben gyökeredzik az. Tulajdon öccse, Rákosi
Viktor deriti hangos kedvre, ropogós kacagásra a komolykedvü magyart, s
csak gyöngehangu szekundáns mellette a búsbeteg tejen nevelt tékozló
fiu.
Sipulusz és Székely Huszár az ujság Benjáminjai. A kis gárda csupa
fiatal legény, harminc év körül járó a legidősebb munkatárs: Berényi
László. Az egyetlen zsidóember köztünk, tetőtől talpig magyar zsidó.
Arca, szeme csakugy ragyog, amikor a hirtelen feltünt Mikszáthról
beszél; lót-fut, veri a nagydobot mellette, s ha nem csal emlékezetem,
dicshimnuszt ir a Jó palócokról, dicshimnuszt – a Közgazdasági rovat
vezetője. Micsoda világ, micsoda világ! Vajjon feltámad-e még valaha?
A segédszerkesztő: Szokolay Kornél. Dzsentelménnek hivjuk, mert valóban
az is. Angol lordnak alig lehet választékosabb az öltözete, mint az övé.
Mintha skatulyából huzták volna ki, oly tiszta, oly előkelő, s a mi fő:
az a lelke is. A magyaron kivül három nyelven beszél és ir: németben,
franciában, angolban egyként otthonos. Stilusának nincs szine, ereje, de
tiszta, szabatos. A külső politika a mezeje – nyilván arról ábrándozik,
hogy egykor mint diplomata fogja szolgálni a hazát…
Külső megjelenésben Szokolay merő ellentéte Balogh Pál. Túladunai
előkelő család sarjadéka, érzékeny, finom lélek, ideges, mint a
versenyparipa. Amint szép gyöngybetüit a papirosra pergeti, minden
hangos szóra megrezzen, szinte megrázkódik, aztán visszazsugorodik az
asztalára, tovább pergeti gyöngybetüit. Irásában semmi törlés – neki az
irása olyan, mintha, skatulyából huzták volna ki. A ruhájára – semmi
gondja. Nem lehetetlen, hogy benne hál. Fekete, göndör haja csak akkor
lát fésüt, ha nagy időközökben fodrász kezére bizza. Apátlan, anyátlan
árvaként nőtt fel, de seregszámra van túl a Dunán nagynénije,
nagybácsija, ezek „halnak, halnak, egyre halnak“, minden halál örökséget
jelent, s Pali, a gyermeklelkü Pali minden örökségre ujabb
életprogrammot csinál: igy meg ugy osztja be a vagyonát, ezt vesz, azt
vesz, igy meg ugy rendezkedik be. De az életprogrammból csak az első
pont valósul meg: ez az első pont egy rend igen elegáns öltözet, egy
fényesre vasalt ing, egy szép nyakkendő, egy cilinder, a tisztára
mosott, ragyogó fekete göndör haj, s ezzel vége. Mintha forró, meleg
kőre öntené, ugy párolog el kezéből a pénz, Isten tudja, hová, merre.
Alig telik el két-három hét, gyürődött a kabát, nadrág, a gallér.
Rákosi Jenő operettet ir: Szélháziak a cime. Van ebben egy kuplé,
melynek ez a refrénje: Tessék, mily rimet ád! A jókedvü Sipulusz e kuplé
mintájára az összes munkatársakat végigkuplézza s Balogh Pálnak ez jut:
Az ing ugy szép, ha tiszta,
Balogh Pál zsurnaliszta.
Tessék, mily rimet ád,
Tessék, mily rimet ád!
Pali mosolyog, oly ártatlanul mosolyog, mint a gyermek – aminthogy az is
ő. Mintha álomból ébresztenék fel, oly csudálkozva néz körül: hát
csakugyan ugy szép az ing, ha tiszta?
Ez a gyermeklelkü, magára nem vigyázó ifju az ujság harmadik
vezércikkirója. Nem kiabálósak az ő vezércikkei, de igen komolyak,
magvasak, erőteljesek s komoly magyar hang csendül ki minden sorából.
Sem szóval, sem tollal nem öl, s bár csak nagyritkán láttam keztyüt a
kezén, olvasván cikkeit, vélnéd keztyüs kézzel ir. Iskolás példája
annak, hogy igy is meg lehet mondani az igazat.
Meztelen kézzel, sőt meztelen karddal vagdalkozik Bodola Sámuel erdélyi
püspök unokája: Kacziány Géza. Annak a Bodola Sámuelnek az unokája ő,
aki anno 1835-ben a nagybaconi templom szószékéről hirdette V. Ferdinánd
dicsőséget, merthogy az ő dicsőséges uralkodása alatt jött bé a ló
nélkül járó vaskocsi… Végigverekedte a bosnyák háborut s gyakran ölti
fel a hadnagyi uniformist, nem hivalkodásból, csupán azért, mert hol
párbajozó fél, hol párbajsegéd. A megtestesült, helyesebben: megmerevült
Becsület ez az ifju; jaj annak, akit tolla hegyére tüz. Amilyen
kérlelhetetlen az egyenes utról félresiklottak iránt, oly hüséges,
megbizható barátja tud lenni a makulátlan embereknek. Az ujság ifju
legényei közt az ő hadifelszerelése a legteljesebb: ő a legotthonosabb a
magyar és idegen irodalomban, a magyar históriában, különösen a 48-iki
szabadságharc történetében. A német és az angol nyelvben tökéletes: a
németnek később professzora, majd bucsut mond a tanári katedrának, angol
nyelven tesz papi vizsgát, s Bodola Sámuel püspök unokája Amerikában
hirdeti Isten igéjét az odaszakadt magyaroknak…
Ime, a kis lap legénysége. A vezérek: Csukássy, Rákosi, Kaas Ivor báró,
negyven év körül járó emberek, a beteges Csukássy kivételével erejük,
képességük legjavában. Hogy Rákosi Jenő egy leültében vezércikket s
tárcát ir, ezen ma már nem csodálkozom: ez a szivós, elpusztithatatlan
erejü ember aggastyán korában is megcselekszi azt. A nemzet most
készülődik az ifju erejü aggastyán ünneplésére, most, amikor a
móricztanyai csendes fészekben éppen az ő kivételes alakjához jutott el
a pennám: a rá való hálás emlékezésben küldöm neki az egy szál virágot –
hontalan öreg embertől ennél több nem telik.
Ihol, jön a „dán báró“, a fanatikus magyar Kaas Ivor. Szeliden mosolygó
kék szeme fölött vastag pápaszem villog, szinte alázatos meghajlással
lép be, kérdvén: „Mi a parancsolat és rendelet?“ Felváltva ir
vezércikket a „kis lapnak“ s a nagy lepedős Pesti Naplónak, néha egy nap
mind a kettőnek. Rövid mondatokban ir s minden mondat végén bunkó a
pont. Ha tüzbe hozzák, épp ily rövid, fel-feldobott mondatokban támad ez
a szelid, leányos lélek. Minden mondatra fel-fellendül ökölbe szorult
karja, ajka széle kék szint játszik: alig ismerek rá. Talán épp az előző
pillanatban ölelgetett a karjával, dédelgetve, cirógatva: Kis székelyem,
kis székelyem… Néha rimtelen prózában irja cikkeit: magas szárnyalásu
ódák ezek, igazi poéta lelkéből szárnyalók. Nemes ember a szó nemes
értelmében. Poéta – a szó való értelmében; lantjának hangja hol harci
riadó, hol altató dajkadal.
Hálás szivvel, könnyes szemmel gondolok reá.
A kis lap az Erzsébet-szállóban nyaral, a Haris-bazár szobácskáiban
„őszöl“, de már a Kalap-utcában telel. Félig-meddig a saját házában,
mert a kétemeletes ház fele a – Csukássyé. A földszinten, tágas
szobákban rendezkedik be a legénység, a kiadóhivatalnak még mindig elég
egy kis szoba. Itt huzódik meg a később oly hatalmas Zilahi Simon. Itt
ollózza ki más lapokból a hirdetést – csalogatónak. Itt forditja le a
Spottpreis-t gúnyár-ra, megcsinálván ezzel a „kis lap“ első
Leiterjakabját, de Sipulusz hamar tullicitálja: _diszinas_-nak forditván
a _gála diner_-t. Ott, a Kalap-utcában lesz az eddigi lógós munkatársból
valóságos belső munkatárs – 25 pengő forint kezdőfizetéssel. Itt dicséri
meg Rákosi Jenő egy akadémiai tudósitásomat s emeli fel a fizetésemet 35
pengő forintra. Jókor, mert föld után föld siklik ki a lábam alól, édes
apám kezd érdeklődni a tanári diploma iránt, a tékozló fiu meg diploma
helyett a „kis lap“ tiszleletpéldányával kedveskedik… Vigan uszom át a
telet, van jó meleg hazai zekém, mely, Sipuliusz szerint, oly kemény,
hogy le kell tenni a földre s ugy megáll, mint egy márványszobor. A
zekével kapcsolatban Sipulusz mindjárt meg is keresztel Zeké-nek: rám
ragad, rajtam is ragad a név ifjukori barátaim körében. Jól köszönt be
az uj esztendő, megünnepeljük a harmadik ezer előfizetőt, nem telik belé
egy esztendő, talán egy fél sem: a hatodik ezret is. A szomoru emlékü
tiszaeszlári pörnek nyilván jó része van ebben. Ez a per fellenditi az
olvasókedvet, de ezt csak megállapitom – gyerünk tovább. – Beszélj, kis
fiam, Kainról, biztatta első elemista fiamat a pap. – Ó, az igen rossz
fiu volt, arról nem szeretek beszélni, – mondta Marcika. Ilyen rossz
fiunak tartom én is a tiszaeszlári pert: nem e könyvbe való.
Sokkal szivesebben beszélek a Budapesti Hirlap ama számáról, melyben
külön mellékletet szentelt Petőfinek, a dunaparti szobor leleplezésének
ünnepére. Mely nagy hasznát vettem Gyulai Pál egyetemi előadásainak! Az
ő előadásai nyomán irtam meg Petőfi életét és költészetét, s halljatok
csudát! ezer példány kél el az ország szivében az ujság e számából. Ezer
példányra emelkedett az egyes elárusitás s többé nem is szállott alá.
Folyton-folyvást emelkedett. Ime, hatezer előfizető, ezer példány elkél
a trafikokban – nagy siker ez, az Urnak 1882-ik esztendejében. A mai
nemzedék mosolyog rajta, nekünk ünnep volt ez, családi ünnep.
A munkatársaknak nem kell fizetésjavitásért kunyorálniok: az előfizetők
számával együtt növekedik a fizetésük. A második esztendőben már
nyolcvan pengő forint a legénység havi zsoldja, a harmadikban száz pengő
forint. Már önérzetesebben lépünk Zilahi bácsi elé – előlegért. Mert
mióta az ujságirást feltalálták, mindig volt előleg és lesz minden
időkben.
Vezető ujsággá emelkedik a Budapesti Hirlap, a magyar vezető osztály
ujságja lesz, pedig csak egy kis gárda irja, de ennek a kis gárdának a
vezére _Rákosi_ Jenő. Csaknem minden hazafias, nemes akciónak ő a
kezdője, ország elé teregetője, a szunnyadó magyarság ébresztgetője. A
vezér az ő csudálatos hangszerén a maga lelkességét belemuzsikálja a
szivekbe s a nehezen mozduló magyar zsebéből aranyat, ezüstöt muzsikál
ki, ma a védekező erdélyi magyarságnak, holnap a hazavágyakozó
csángómagyaroknak.
Életem legszebb emlékeinek egyikét köszönhetem a bukovinai csángók
hazatelepitéseért kezdett és nagy lelkességgel végigcsinált akciónak.
Évtizeken keresztül hallatszik át az északkeleti határon idegenbe
bujdosott véreink bús sóhajtozása, könyörgése: Magyar testvérek!
Vigyetek haza, az édes anyaföldre! Évtizek multán dobbannak meg a
szivek, kormánynak, parlamentnek, az egész magyarságnak a szive, nyilik
meg az ország kapuja testvéreink előtt – Rákosi Jenő az, aki szüntelen
izgatja a magyar sziveket s nem szünik meg nemes izgatása, mig meg nem
nyilik az a nagy kapu.
*
Háromtagu deputáció megy Bukovinába, a magyarruhás Odescalchy Arthur
herceg a vezető. Magas termetü, széles, erősvállu ember a „csángó
herceg“, két 23 éves ifju az adjutánsa, nyulánk, vékony legény
mindakettő. Szádeczky Lajos az egyik, aki már egyszer ellátogatott a
csángó testvérekhez, én vagyok a másik. Egy az, hogy székely, más az,
hogy ujságiró, az egyetlen székely ujságiró vagyok ez időben, érdemesit
a kiküldetésre. Galicián át, lassan mendegélő vegyesvonaton jutunk el az
idegenbe szakadt testvérek sivár földjére. Budapest uccáin már
ibolyabokrétásan páváskodott az uri nép, amikor elindultunk, itt még
alszik a természet, nem akar ébredezni, pedig husvét nagyhetében
vagyunk. Hóvihar fogad, kietlenség, szegénység, több ennél: nyomoruság
képe tárul elénk mindenütt, amint a köves, patakrongálta mezei utakon
egyik faluból a másikba döcögünk. Nem, itt nem akar nyilni a tavasz, de
kinyilt e sokat szenvedett, hontalan emberek szivében: szebb jövendő
képe mosolyog feléjük.
Andrásfalván, a kálvinista pap hajlékában verjük fel a főhadiszállást. A
szegényes parókia mellett szegényes Istenháza: ide vezet első utunk,
megindultan hallgatjuk Isten szolgájának hálaadó imáját. A templom
megtelik örömében siró emberekkel: csupa fehérharisnyás székelyek a
férfiak, háziszőttes rokolyát, vizitkét viselők az asszonyok. Azt hiszem
egy pillanatra, hogy a magyarhermányi templomban vagyok: az ősi
viselethez itt is, ott is hü maradt a nép. Száz esztendeje mult annak,
hogy Bukov generális, a „székely hóhér“ vérengzése elől e kis szigetre
bujdosának s im, a sziget az idegen tengerben magyar maradt, sőt –
halljatok csudát! – más fajtáju emberek egész seregét olvasztá magába!
Nyelvük zamatos székely-magyar nyelv s nem egy szókincset őriztek meg,
amely „odahaza“, az őshazában szőrin-szálán elveszett…
Négy magyar falut találunk: Andrásfalva, Hadikfalva, Józseffalva,
Istensegits. Volt egy ötödik is: Fogadjisten, de ez ama négy falu közt
eloszlott az idők során. Mind a négy falunak van néhány jómódu gazdája,
a nagy többség azonban földhözragadt szegény: verejtékük keskenyre
szabott földecskére hull. Moldvában, bojárok uradalmain izzadnak nyáron
a téli kenyérért. Hosszu itt a tél, a nyári szerzemény nem elegendő:
mind adósai a bojároknak s jórészt adósság fejében izzadnak tavasz
nyiltától őszi betakarodásig – esztendőről esztendőre igy éldegélnek,
igy tengődnek szegények.
Nem elég, hogy összeirjuk a hazavágyakozók nevét, a bojárok kezéből ki
is kell váltanunk őket. Két heti munka ez a szomoru összeirás, az
adósságlevelek kiváltása: a csángó vezér oldalán a nagy fekete bőrtáska
mindegyre kiürül. Mi boldog-büszkén kiáltja egy legény, amint a bankókat
leolvassa neki a herceg: _Visszamecskentem_ ezt én a bojárnak, fenséges
herceg ur! Már mint hogy – visszadobja.
Az osztrák kormánnyal megvan az egyezség a csángók hazatelepitésére, de
a hatóság folyton akadékoskodik. Nem elég neki az egyszerü eltávozási
igazolvány, utlevelet akar váltatni a kiéhezett arcu emberekkel s
hosszas táviratváltások, magyarázgatások után ismerik el, hogy nem
külföld Ausztriának Magyarország… Az akadékoskodás érthető: sok ezer
munkáskezet fog elvesziteni Ausztria. Husvét szombatjára virradunk s
most tünik ki teljes megrenditőségében a nép nyomorusága: ritka
kemencében sül ünnepi kalács. Lelkem hazaröppen az én kicsi falumba, ott
e pillanatban a legszegényebb ember kemencéjében is lobog a láng: egész
hétre való kalács sül benne.
S mert hazaszáll a lelkem, az ünnepi kalácsról átröppen ama bús
husvétszombatjára, amikor a tékozló fiu halálos komolysággal készült a
meghalásra. Hirtelen beborul az ég fölötte, egész nap igen szomoru s
álmatlanul vergődi át a feltámadás ünnepére virradó éjszakát. Ma két
esztendeje… De megkönyörül rajtam az álom angyala, puha kezével
lesimitja szempilláimat, abban a pillanatban, amikor derengeni kezd az
ég. Annak a pillanatnak a fordulóján, amikor szivemhez nyomtam a
pisztoly csövét. Igaza van a nótának: Álom, álom, édes álom. Édes a
hajnali álom. De édesebb a szerelem, Mikor babámat ölelem… – im, most
álmodom életem legszebb, legédesebb álmát. Virágba borult almafa tövén
fekszem, félig lehunyt szemmel szendergek s egyszerre csak fölém hajlik
egy aranyszőke haju leány, mosolyogva ejt mellemre egy szál égő piros
rózsát és eltünik, mint az – álom. De hiába tünik el, most már bizonyos
vagyok abban, hogy ő is szeret. Most már bizonyos vagyok abban, hogy
enyém az Élet, ember vagyok, férfi vagyok, a tékozló fiu meghalt,
embernek, egész embernek támadott fel. Hol van, Halál, a te diadalmad?!
Hol van, koporsó, a te fullánkod?! Mely nagy, mely szép dolgokat fogok
cselekedni, ha fejemet pihenni az ő ölébe hajthatom! Az édes anyaföld s
az ő szerelme: e két termékeny talajból fog táplálkozni a lelkem, innen