Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (2. kötet) - 18

_1920. január 3._
Engem nem talál készületlenül, ha ez az esztendő az elmultnál is
szomorubb lesz. Ha kevésbé rossz lesz: ezért a kevésért is áldassék
Istennek szent neve. Szilveszter estére egybegyült az elárvult család.
Mint karácsony ünnepén, most is vacsora után. Az én vacsorám köleskása
volt tejjel. Királyi vacsora. Már az ős hazában kedves étele volt ez a
magyarnak. Nekem is. Az éjféli fánk elmaradt. A puncs is. Amazt pogácsa,
emezt forralt bor helyettesité. Az egyszeri szegény zsidó
kétségbeesetten panaszolta a rabbinusnak, hogy mindjárt itt a husvét s
az ő házában nem lesz macesz, mert ő oly szegény, mint a templom egere.
– Macesz? Meglátod, hogy macesz – az lesz, mondta teljes meggyőződéssel
a rabbinus. És lett. Lett, mert a szegény zsidó az utolsó rongyát is
zálogba csapta. No, ugy-e, megmondtam, hogy macesz – az lesz! Magam is
azt hittem, hogy fánk – az lesz. De – nem lett. Könnyes szemmel léptem
át az uj esztendőbe. Nekem már hiába mondják: macesz – az lesz…
De csomag ma ismét jött Gyönkről. A szegény tanár-ember leölette a «kis
disznókát» s abból is juttatott nagyapókának egy kis kolbászt, hurkát,
töpörtyüt. És ujra küldött egy karéj kenyeret. Ezt, természetesen, az
öreg levélhordónak adtam. Pedig bizony magunk sem vagyunk bővében «a mi
mindennapi kenyerünknek», jóllehet hüségesen olvasom a Szent Bibliát, s
most éppen Jézus csodatételeit. Mely nagy szükség volna most az ő
csodatételeire! Hiába, mi már nem tudunk leszokni arról a régi «rossz»
szokásról, hogy asztalunkhoz ne ültessük, ha valaki étkezés idején
toppan be. A jegyre adott kenyér nekünk sem elég, s mert csodatévők nem
vagyunk, uzsoraáron vesszük a pótlást. Igy jut kenyérhez Pesten a föld
szerelmesének a fia!
*
_Január 17._
Ágnes meghalt. Két nap s két éjjel itthon ápolta Lolli, aztán be kellett
szállitanunk a klinikára. Szegény leány, kihányta romlott tüdejét.
Meghatóan hüséges, ragaszkodó teremtés volt. Engem valósággal dajkált,
mintha gyermek lettem volna. Isten jót tett vele, hogy magához
szólitotta. Általában, jó egy esztendő óta irigylek minden halottat.
Szegény Ágnesnek alig jut könnyem. Hogy jutna, amikor a mi szép
országunk kiteritve fekszik. Ma jött meg Párisból a gyászjelentés. Nem
ért váratlanul s mégis, mégis! Csak a nagyobb magyar városokat emlitem:
Pozsony, Kassa, Nagyvárad, Arad, Kolozsvár: ebből látható, szivem
Máriám, mely nyomoru kis országgá zsugorodtunk. A vörös lobogó után a
nemzeti szinü, ez után a fekete lobogó. Most valóban feketegyász város a
«bünös» Budapest. – Nincs okunk a gyászra! biztatja csüggedt lelkünket
Apponyi. A magyar névnek, a magyar géniusznak világot bejáró dicsőséget
szerzett e lánglelkü ember. Reménységgel, bizalommal töltötte meg a
magyar sziveket. A csonka ország lelkesen ünnepli a legnagyobb magyart.
Csak reménységet hozott, s mégis egy szivlélekkel vallják: ő a
legnagyobb magyar.
…Én ezt harminc esztendeje vallom.
*
_Január 20._
Ha tavaszra felszabadul a Tiszántul, lemegyek Tóth Jánoshoz, a
Mórictanyára. Szegény barátom, mit szenvedhet az ő magyar lelke! Alig
szabadult meg a vörösek kezéből, most az oláh megszállást kell
végigszenvednie. Hallom, háromszor rabolták ki a házát. Ugy látszik,
egyebütt kell szállást keresnem. Ha tavasznyiltáig fel nem szabadul a
Tiszántul, beszegődöm valamelyik pestvidéki gazdához. Már meg is
fogalmaztam az apróhirdetést. Igy szól:
«Testem, lelkem kivánja a mezei munkát. Minthogy székelyföldi
gazdaságomba nem mehetek, mezőgazdasági munkára szivesen vállalkozom.
Kaszálni is tudok. Fizetést nem kérek, csak szerény ellátást s éjjelre
jó ágyat. Benedek Elek, a Kisfaludy-társaság tagja.»
Igy lesz, igy, szivem Máriám. Máskülönben testem, lelkem elsenyved itt.
*
_Január 27._
Végre hir jött rólatok. Egy menekült postáskisasszony hozta. Hirt
hozott, levelet nem. Azt a vizsgálattól ijedtében Szajolnál bedobta a
Tiszába. Ha legalább elolvasta volna! Azt mondja, egészségesek vagytok.
Jankó pompás szinben. Hát csakugyan sikerülne neked a lehetetlen is?…
Oh, Istenem, ha sikerülne! Még eddig egy levelem sem jutott el Hozzád.
Pedig mennyit irtam! Ugy látszik, ezeket is a Tiszába dobták. Majd
tavasszal kifogják a szegedi halászok. A te városodat nem veszik el,
Mária. Ez a mienk marad…
*
_Február 5._
Ma éjjel azt álmodtam, hogy levelező-lapot kaptam tőled – _Oláhfaluból_.
Nem tudtam elolvasni, úgy összezavarodtak a szavak. Minden éjjel látlak,
de csak futólag. Meg-megvillan az arcod, aztán eltünik. Egyszer már
megállhatnál, hogy egy kicsit kibeszélgesssük magunkat. Ó, Mária, Mária,
miért futsz előlem? Félek, igen félek, a fiunk ismét ágyba dőlt, s te
azért szaladsz előlem: ne kelljen ezt bevallanod…
*
_Február 6._
Csak le kellett irnom, hogy ne szaladj előlem, aztán elaludnom, s
mindjárt találkozunk. A kocsiuton jártál-keltél izgatottan, mint a régi
jó időkben, amikor vártad a levelet a gyerekektől. Épp akkor értem a
kapuhoz (Budapestről gyalogszerrel), amikor harminc lépésnyire hirtelen
visszafordultál a ház felé. De abban a pillanatban, még egy lépést sem
tettél, megint a kapu felé fordultál, s a következő pillanatban egymás
karjai közt sirtunk – aztán én leroskadtam a földre és elaléltam. Erre
ébredtem fel nagy szivdobogással. A kocsi-uton egy ismeretlen férfi és
asszony söpört. Mint a tükör oly tiszta volt az ut. Megjegyzem még, hogy
amikor a kapuhoz közeledtem, folyton azt vitattam magamban: vajjon
álom-e vagy valóság az én hazajövetelem. Végre is a valóság mellett
döntöttem. Képzelheted boldogságomat. S képzelheted boldogtalanságomat,
amikor felébredtem.
*
_Február 27._
Nehéz volna elhitetnem Veled, hogy nem voltam fekvőbeteg, hisz husz
napja, hogy nem irtam a Naplómba, s ceruzával irtam legutóbb. Nem voltam
s nem vagyok fekvőbeteg, de ugy ránehezedett lelkemre a szomoruság, a
reménytelenségből fakadó szomoruság, hogy már csak _muszájból_ tudok
irni, annyit, amennyit okvetlen kell irnom az ujságomnak. Talán néhány
nap mulva megkapjuk a béke-ultimátumot, de meddig tart még, amig a
parlament ratifikálja s mikor nyilik meg az ut hazafelé? Én itt
elsenyvedek! Mind mélyebben és mélyebben furódik lelkembe a félelem,
hogy sohasem látlak többet az életben Téged, szivem Máriám! Mind
világosabban elevenedik meg az utolsó hét emléke, amikor te az utra
készülődtél; titkos könnyhullatásom éjjelenként; a te néma bucsuzó
ölelésed. Vajjon nem azt jelentette-e a te részedről, hogy utólszor
ölelsz?… Gyötörve gyötör ez a gondolat s csak azért merem leirni, mert
már tudom, hogy ezt az irásomat sohasem fogod látni.
…Most már igen komolyan kezdünk körülnézni a lakásban, mit is adhatnánk
el nagyobb szivfájdalom nélkül. Szóval: Kezdődik a vetkeződés az én
fészkemben is. Volt idő, amikor magam is kezdettem hinni, hogy minden
idealizmusom mellett én voltam a világ legreálisabb embere.
Megtakaritott pénzemen földre-földet vettem, azt fával teleültettem.
Házat épitettem, annak környékét paradicsommá varázsoltam. Joggal
remélhettem a legszebb öregséget, magányosságban, kettesben. Időnként
meglátogatnak a gyermekek, az unokák; kedves lárma veri fel
paradicsomunk csendjét. S ime, kitünt: én voltam a világ legostobább
embere! Ha nem ragaszkodom olyan csökönyösen az édes anyaföldhöz,
valahol Pest környékén, tizedrésznyi földön gondtalanul élnénk… De
mindez henye beszéd. Sem élni, sem halni nem tudok másutt, csak _ott_.
Akárcsak kisdiák-koromban, ugy sovárgok a falum után. Pedig már nem is
akarok többet belőle, csak annyit, hogy Magyaróshegy tetejéről
végignézzek piroscserepes háztetőin, kanyargó uccáin – erős
elhatározásom: ha még egyszer a kapumon beléphetek, a magam jószántából
ki nem lépek soha. Nem, nem, soha!
…Folyton próbálgatjuk, hogy hol itt, hol ott postára adhassunk levelet.
Adattam fel már Temesvártt, Aradon, Kolozsvártt, Brassóban,
Besztercebányán, adattam fel már Olaszországban is. Most egyet Amerikába
küldök. Lassanként leutazom az egész világot, én, akinek egy kis falu,
egy kis kert volt az egész világa. Vajjon ki dobja tüzbe az én ártatlan
leveleimet? Volt-e annak anyja, felesége, gyermeke?!
*
_Március 13._
Rémülten látom, hogy az én reménytelen Naplómba már két hete nem irtam.
Pedig e két hét alatt folyton iróasztalom mellett ültem. Sajtó alá
rendeztem a Jó Pajtás-ban megjelent régi dolgaimat. Eladtam a
Franklinnak. Egyelőre félbeszakithatom a lakásban való körültekintést.
Négy-öt hónapig elegendő lesz a pénz, ha még oly őrülten ugrálnak is az
árak fölfelé. Közben felszabadult a Tiszántul. Nem kell az apróhirdetést
közzétennem. Már itt volt Tóth János, mindjárt vinni is akart magával.
Alaposan kirabolták, de ennivaló – az van bőven. Nagynehezen haladékot
adott március végéig. Addig majd minden dolgomat elrendezem. És akkor
megyek, megyek, megyek! Micsoda öröm! Fát nyesegetek, kapálgatok,
kaszálgatok s közbe-közbe irogatok. Ideje, ideje, mert már nem birom
tovább. Minden álom földreroskadással végződik. Félek, igen félek, hogy
egyszer majd ébren is összeroskadok. Az édesapám nyolcvan éves korában
kezdett sóhajtozni: Ó, erő, erő, hová levél! Én hatvan éves vagyok s már
ezt sóhajtozom. Folyton és folyton ez a tépelődés: vajjon igaz-e, hogy
_itthon_ vagyok. Folyton az az erősitgetés: itthon, itthon, bizonyosan
itthon! Ohó! Ez már nem álom, ez bizonyos, kézzel fogható valóság. Hisz
_már három_ napja itthon vagyok! És folyton és folyton a rettentő
felébredés. Istenem, Istenem, mi nagyot vétett ez az öreg ember, hogy
testét, lelkét igy megsanyargatod?
Megyek, megyek. Száznegyven kilométerrel közelebb leszek hozzád, Mária!
*
_Március 21._
Ma minden ujság vezércikkének _Évforduló_ a cime. A proletárdiktatura
évfordulója. Nekem egyben _fél_évforduló is ez a nap. Szeptember 21-én,
tehát teljes félesztendeje, hogy «hütlenül» elhagytad öreg párodat,
szivem Máriám, s én mégis élek, élek, élek! 1918 novemberében, a
forradalom kitörése s ami szükebb hazánk megszállása után, nem egyszer
tántorodtam a Ferenc József-hid karfájának, ott már ki is szemeltem egy
«kilépőt»: innen vetem magamat a komor, haragos kedvü Dunába, hadd
vigyen s meg se álljon: a legboldogtalanabb magyar holttestével a
Fekete-tengerig. De egy láthatatlan kéz mindig visszatartott: nem, nem
szabad itthagynod _Őt_ és _Őket_! Áldott legyen ez a láthatatlan kéz,
mert napról-napra rémültebben látom, hogy gyermekeimnek az én
munkáskezem és elmém még mindig nem fölösleges. (Mit is irtam a
vasgyárossá emelkedett munkás sirkővére? «Munkáskéz és munkáselme –
Családjának szent szerelme – Ez volt az ő ékessége – Szálljon reá áldás,
béke».) Ha én akkor a Dunába vetem magamat, ma Te nem volnál
Kisbaconban, elzüllött volna életünk legszebb munkája, s elzüllött volna
a «pesti gazdaság» is. Ma talán félig üres volna a lakás: sorba el
kellett volna adogatniok a jobb idők szerzeményeit – igy azonban, Isten
segedelmével, még megvan mindenünk s mégis emberi módon élünk.
Ma meglátogatott Ranschburg Viktor. A Magyar bank alapitotta
Pantheon-kiadótársaság igazgatója lett s könyvet kért tőlem. Könyvet?
Hát csakugyan élek? Sohasem jutott eszembe eddig, hogy azt a könyvet,
amelynek irásába a vörös világ szomoru napjaiban fogtam, eladjam. Hisz
az asztalfiának szántam. Nos, előszedtem a fiókból a kéziratot. Majd
befejezem a Móricz-tanyán. Azt hiszem, ez lesz életem legszebb s talán
utolsó könyve. És – és – egy esztendőre meg van hosszabbitva az életünk.
Megyek, megyek, megyek. Kapálgatok, kaszálgatok, közbe-közbe irogatok.
Jó éjszakát, szivem Máriám!
_Március 30._
Megy, mendegél a vonat, a Nagykunság fekete földjére igyekezik. „Hajdan“
repülve repült, most csak mendegél. Végtelen sikságba merül a lelkem. Ez
még a mienk. Nem álmodom? Eszembe jut, valahányszor az alföldi szép nagy
rónaságon vágtatott velem a vonat, lelkemet megszállá az ábrándozás: Ha
bár egy napra feltámadnának a honszerető magyarok! Ha bár egy napig
láthatnám honszerző ősök nomád életét! A gulyákat, a méneseket. Szilaj
lovakon nyargaló legényeket. Pásztortüz körül mesélgető ősz, öreg
embereket. A sátrakat. Sátrak előtt a kancatejet fejő asszonyokat. Ó,
jaj, feltámadt az ős nomád élet, szivszaggató formában támadott fel!
Vasutak mentén rozoga, ütött-kopott vagonok: ezekben bujdosó magyarok!
Ime, halál, itt a diadalmad. A te nevedet viseli ez a feltámadás!
Félve vánszorog át a vonat a hidon. A szolnoki Tisza-hid ez.
Felrobbantották az oláhok. Vagy a vörösek? Mindegy. Most tatarozzák. Az
utasok szorongva néznek le a zavaros Tiszába. Fásultan ülök a helyemen.
Leszakad a hid? Meghalok? Nem, nem, én már nem halhatok meg. Én már
meghaltam. Ennekelőtte husz-huszonöt esztendővel ilyen hidon vánszorgott
velem a vonat. Vaksötét éji volt. Messze lent, a rejtelmes sötétben
fáklyák világa mellett dolgoztak az emberek. Az étkező-kocsiban ültem.
Szemben velem a kis fiam. Kitettem az órámat az asztalra. Minden perc
egy végtelenség. Öt perc – öt végtelenség. S én nekem ez őrjitő
végtelenségben csak egy, egyetlen egy gondolatom volt: ha leszakad a
hid, hogyan fogjam meg a fiamat, hogy e szörnyü zuhanásban én maradjak
alul, ő meg felül! Akkor ugy szerettem az életet s mégis könnyü szivvel
számoltam le vele, csak ő meg ne haljon. A fiam, a fiam! Nevemnek,
szivemnek, lelkemnek örököse. Ha akkor lezuhanunk… Ha akkor ott
meghalunk… Mind a ketten… Isten ugy akarta, hogy éljünk, éljünk,
megérjük a nagy összeomlást – meg kell nyugodnunk szent akaratában.
A kalauz kiáltása riaszt fel. – Kisujszállás!
Még egy óra. Ott vagyok a Móricz-tanyán. A legjobb barát ölelő karjai
közt.
*
_Április 7._
Egy hete, hogy itt vagyok a Móricz-tanyán. Tiz esztendeje, hogy ez a
tanya második otthonom. Nem vagyok vendég. Itthon vagyok. A
házigazdámról nem tudom, mi nekem voltaképen: testvér? barát? Néha ugy
tetszik: édesapám. Néha: édesfiam. Itthon Irénke is. Nekem még mindig
Irénke, bár két gyermeke van. Mintha leányom volna, ugy dédelget. A
gyermekek? Ők az én pótunokáim. S ihol, itthon van, Matild, a melegszivü
bajor nő. Husz év óta van itthon. Itt ért szép öregséget, itt
nagymamáskodik, s itt akar majd megpihenni a tölgyfa alatt… Oh, Istenem,
hogy szeretnek engem itt! Hogy etetnek, hogy itatnak, dajkálnak! Hogy
lesik: vajjon mit szeretnék? Már be is rendezték a dolgozó-szobát. Nevet
is adtak neki: Géniusz-szoba a neve. Itt kell megirnom a könyvemet. De
én most nem irok. Én most ültetek, ültetek, ültetek. Babot ültetek,
dughagymát ültetek. Első nap két órát dolgozom. Fáj kissé a derekam.
Második nap négy órát. Már csak alig-alig fáj. Harmadik nap hat órát.
Már nem fáj a derekam. Negyedik nap nyolc órát. Fel sem veszem, oly
vigan megy a munka. Már van egy tizórás munkanapom is. Két «tulórát»
jelentek be «gazduramnak». Tessék fizetni! Igy harcolok a testi s lelki
elsenyvedés ellen. Munkaközben régi bus székely nótákat dalolgatok.
Közbe-közbe Kelet felé sóhajtgatok. Vajjon mit csinál most Mária? Ő is
ültet bizonyosan. Ő is sóhajtoz bizonyosan. Nyugat felé sóhajtozik:
Vajjon mit csinál az uram?
*
_Április 30._
Végre egy levél Máriától! Március közepén irta, Cseh-Szlovákián, Bécsen,
Budapesten át április végére jutott el Móricz-tanyára! Zokog minden
betüje. November óta egy levelet kapott tőlem – februárban! Vajjon
melyiket a sok közül? Jankó állapota válságosra fordult. Éjjel-nappal
mellette. «De én kibirom, ne félj! Én _megvárlak_ téged, ne félj. Légy
erős, te is _várj meg engem_. Ne felejtsd, mit igértünk egymásnak.» Nem
felejtem, nem!
*
_Május._
Május, ó, szép május! Még virágzanak az almafák. Bódit a májusfák
illata. Kapálgatok, kaszálgatok, közbe-közbe irogatok. A tanya népe
álmélkodva nézi, micsoda rendeket vágok. Nem akarnak hinni a szemüknek.
Vágom, vágom a rendet s közben szomoru, igen szomoru emlék zavarja meg
lelkemet. Arra a márciusi estére gondolok, amikor mentem, mendegéltem a
József-köruton s megállitott nyolc legény. Uri legény. Mely szerencse,
hogy rendben találták az – orromat, most valamelyik pesti kórházban
tünődhetnék el azon: voltaképpen kiknek irtam én sok-sok ifjusági
könyvemet!? Utonállóknak? De kaszálás közben sem pihen az agy, s én most
erre gondolok: lám, lám, én hatvan éves létemre kaszálok, kapálok;
kaszálás, kapálás után még birom a tollat is: azok az ifjak meg odafent
az ország szivében, nappal alszanak, éjjel kóborolnak, megkésett, talán
éppen munkából hazavánszorgó embereket megállitnak, véresre vernek – ez
volna a jövendő Magyarország?
Alkonyodik. Leteszem a kaszát. Bemegyek a házba. Mind korholják Elek
nagyapót: A jóból is sok a sok. – De mikor nekem _ez_ a munka testi
épülés, lelki gyönyörüség!
Jön a posta. «Mindenkinek van levele. Nekem egy sincsen. Mindenkinek
kettő-három, nekem egy sincsen» travesztálom busan a népdalt. Levél
nincs, ujság van. Belenézek az egyikbe. Világos, hogy a szemem azon a
cikken akad meg, mely osztályozza a magyarokat. Vannak egész- és félvérü
magyarok. Hová sülyedtünk, hová, hová! Ha most irnám a Testamentumot,
nemcsak ezt irnám:.. «és ne szégyeld szeretni a hazát!» Megtoldanám
ezzel:… «és ne szégyeld szeretni az édesanyádat, mert sem kereszténynek,
sem keresztyénnek nem született. Én mondom ezt néked, a székely huszárok
sarjadéka, a te édesanyádnál tisztább, nemesebb, magyarabb lelkü nővel
kerek ez országban nem találkozol!»
Ha még egyszer Testamentumot irnék… Vajjon ezt irnám-e ma is: «Nehogy
azt mondd majd szükkeblüen: nekem nem fáj, engem nem éget s közömbösen
nézd embertársaidnak küzdelmeit»… Azt irnám, azt. De én már nem irok
több Testamentumot. Megirtam az utolsót: Szüleim mellé temessetek.
*
_Junius 5._
Kapálgatok a kertben s egyszerre csak mintha vasmarokkal szorongatnák
testemet, lelkemet, a kapa kihull a kezemből, nekidülök az almafának:
Jaj, Istenem, most temetik a fiamat! A kisbaconi temetőben vagyok. A
megásott sir szélén a koporsó. Fiatal ember áll a koporsó felett,
bucsuztatja a hü barátot, kinek emberfeletti szenvedéseit megelégelte az
Ur.
Ez nem álom. Ébren vagyok, itt, a Móricz-tanyai kertben látom a fiam
temetését. Régóta; hiszek a delejességben. Csodálatos eseteim vannak.
Már-már hiszem, hogy van egy hatodik érzékünk, mely a messzi távolba
lát. Nem, nem, nem halt meg a fiam. Mária nem engedi. S ha meg, Mária
kikaparja a sir fenekéről, feltámasztja. Ó, Mária, Mária, mennyire bizom
a te anyai szived isteni erejében!
Nem csoda, hogy már a temetőben jár a lelkem, tegnap oly szomoru verset
irtam, hogy ettől csak egy lépés a temető. Azt irtam:
Hol már annyi víg órát tölték,
A Nagykunság fekete földjét
Kapálgatom.
Fel-felnézek, Keletre nézek,
Ott vár rám egy elárvult fészek,
S nem láthatom.
Elárvult fészek bús lakója,
Szép öreg galamb, nagyanyóka,
Vaj’ merre néz?
Nyugatra néz ő, s várja, várja,
Haza mikor száll öreg párja –
Szive nehéz.
Öreg galambpár, öreg fészek,
Az a nagy vihar szertetépett
Kegyetlenül.
El, szétszóródtak a fiókák,
Egyedül hagyták nagyanyókát,
Jajj, egyedül!
Hej, e fészek! Mi volt e fészek,
Mig a galambpár együtt fészkelt,
S a gyermekek!
Benne csupa jó szív tanyázott,
Aki betért, itt meg nem fázott –
Melegedett.
Vidám melegség áradt itt szét,
Ki egyszer itt járt, jött az ismét,
Jött szivesen.
S csak Isten a megmondhatója,
Hányszor szállott le itt a gólya
Szép csendesen…
Hajh! Vége, vége örömünknek!
Kiért? Miért? Az Isten büntet,
S mely mostohán!
Szánj meg, Uram, őket ne verjed.
Kezedet csak reám emeljed.
Csupán reám!
*
_Junius 9._
Tegnap nevezetes napja volt a Móricz-tanyának. Régi hivét jött
meglátogatni Apponyi Albert. Nemcsak érzem, tudom is, hogy nekem is
szólt a látogatás: megvigasztalni engem, a hontalant… Mert Apponyit nem
lángelméje, nem világhires müveltsége teszi köztünk a legnagyobbá: ő a
legmelegebb, leggyöngédebb szivü ember mindnyájunk között. Lángész és
meleg sziv: Istennek e két adományában van az ő nagysága, minden más
magyar ember nagyságán felülemelkedő.
Gyermek nem lehetett boldogabb, mint amilyen volt ez a nagy ember,
amikor bejártuk a kertet, meg a tanyát. – Nini, cseresznye! örvendezett
a legnagyobb magyarban a gyermek, s nosza, neki a fának, szedegette a
ropogós piros cseresznyét – ó, de pompás, ó, de jó! Tovább mentünk,
mendegéltünk. – Nini, eper! s eprésző gyermek hajlékonyságával hajolt le
nagyhirtelen s szedte, szedegette az ananász-epret. Tovább mentünk,
mendegéltünk. – Nézd ezeket a paszuly- meg hagymatáblákat, mondja Tóth
János – ezeket mind Elek ültette s kapálta. De Apponyi nem csodálkozott
ezen. Az ő nagy esze és nagy szive megértette, hogy nekem, a
hontalannak, testi s lelki szükség a mezei munka. – Szegény Elek, sokat
szenvedhet a lelked, sokat… S mondta ezt oly mély meghatottsággal,
mintha bennem látná megtestesülni hontalanná lett milliók sok s nagy
szenvedését.
Egynapi pihenőre jött Apponyi, de bizony nem volt az pihenő. Alig
ebédeltünk meg, a kertben, a tanyán kun-magyarok tengere hullámzott.
Lóháton, kocsin, gyalog zarándokoltak férfiak, nők, gyermekek: látni,
hallani a legnagyobb magyart. Jöttek, hogy megtöltse reménnyel, hittel
csüggedező szivüket.
– Csodálatos, csodálatos, rebegi megindultan. Ime, a néplélek örök
rejtelem. A reménységnek egy vékony, igen vékony szálát hoztam Párisból.
Azt hittem, nagy kiábrándulás fogad s im, megható szeretettel,
bizalommal találkozom mindenütt. Mely felséges szép volt a beszéde! Künn
a tanya udvarán. Isten szabad ege alatt. Mely áhitattal csüngöttek
szózatos ajkán! És megteltek a szivek _hittel_, szebb jövendő hitével.
Csodát müvelt a nagy ember. A legnagyobb magyar.
Ma reggel utazott el. Én kisértem a vasuthoz. Korán kiröpültünk a
kisujszállási állomásra. Kedves ligetecske a pályaház átellenében. Ott
sétáltuk el a várakozás idejét. Ez az óra felejthetetlen óra. Ki mondja,
hogy aggastyán a legnagyobb magyar? A mesebeli örökifjuság ő.
– Látod, én szeretek élni. Én ugy szeretem az életet. És hiszem, hogy
bevezetem az Igéret földjére népemet. Hiszem, hiszem.
Megszégyenülten néztem magam elé. Ha Ő hisz a nemzet feltámadásában,
szabad-e nekem kételkednem ebben?…
*
_Augusztus._
Február óta egyetlen levelet sem kapott tőlem Mária. Az én leveleim, ugy
látszik, mind a Tiszában lelik hullámsirjukat. Az ő leveleit –
menekültek hozzák. Mert szakadatlan jönnek kiutasitott és szökevény
magyarok. Minden levél a fiam emberfeletti szenvedéseit zokogja. Nem
halt meg hát a fiam. Nem temették junius 5-én. Tovább kell imádkoznom,
könyörögnöm: Uram, könyörülj rajta, váltsd meg szenvedéseitől. Küldd le
hozzá a jótevő halált! Halljátok, emberek? Imádkozom a fiam haláláért!
S nem és nem mehetek hozzá! Volna akárhol a föld kerekén, nyitva az ut
előttem, csak az édes anyaföld van elzárva! Az én szenvedésem is
emberfeletti. Meddig birom?
*
_Szeptember 21._
Ma egy esztendeje… Éljek száz esztendőt, a bus képet nem felejtem el:
Mária megy a fiával, vissza-visszanéznek, szomoruan integetnek, aztán
alakjukat a messzeség elnyeli. Vajjon megkönyörült-e Isten szerencsétlen
fiamon? Az utolsó hir róla: mozdulatlan ül egész nap s szivszakadva
várja apját s testvéreit. Lolli már kétszer próbált szerencsét. Vajjon a
második próba sikerült-e? Vajjon életben találta-e a bátyját?
«Emberfeletti szenvedés»… «Februári leveled az utolsó!» Máriának minden
levele ezt zokogja. Isten, Isten, mit vétettem, hogy ily kegyetlenül
versz!
*
_Szeptember 30._
Ma hatvanegy esztendeje, hogy busbeteg anyám szivéről leszakadtam. E nap
megünneplésére hetek óta készülődnek a Móricz-tanyai fészek melegszivü
lakói. Matild, a kedves bajor nő, nem is titkolta, hogy verssel fog
«visszalőni», mivelhogy az ő születésnapjára verset irtam én is. Verset
– accusativus nélkül. Azért anélkül, mert Matild következetesen mellőzi
magyar beszédében az accusativust. Csodálatosan fellobbant elfojtott
kedvem tüze ez üdvköltemény irása közben. Pajkos lettem egy pillanatra,
irván: «Ugy szép a nő, ha ragtalan, – Ha övé mind, mi rajta van.» Mintha
biztatott volna irásközben egy pajkos manó: Rajta, rajta! Kacagj és
kacagtass. Nemsokára sirni fogsz, szegény, öreg ember!
Tegnap… Igen, tegnap estefelé behozták szobámba a postát. Könyv irása
közben hozták be. A tollat letettem. Ihol, az első gratuláló levél.
Marci levele. A legidősebb gyermekemé. Azé, akihez irtam a
Testamentum-ot… Ime, a levél:
«Édes, jó apám!
Huszonkettedikén érkezett az a leveled, melynek első sorai oly
megrenditően fejezik ki azt, amit Jancsinkkal kapcsolatban valamennyien
érezünk. És aznap este hozta egyik Solymossy-fiu azt a hirt, melyet
immár nekem kell tudtodra adnom, hogy e hónap 5-én megváltotta
szenvedéseitől a halál.
Az utolsó esztendők valamennyiünket elég bölccsé tettek ahhoz, hogy
inkább irigyeljük, mint sajnáljuk azt, aki meghalt – még akkor is, ha
nem kell ugy felkiáltanunk, ahogy a Testamentumban irtad: «Istenem,
csakhogy már nem szenved!» Amit érzünk: inkább meghatott visszaemlékezés
szive jóságára, arra a szeretetre, mely valamennyiünkre sugárzott belőle
– és inkább gonosz szivektől tönkretett élete, mint halála az, amit
megsiratunk. Csodálatos dolog, de az a szenvedés, melyen tőlünk
elszakitva ment keresztül; melyet szinte csak a szivek fantáziájának
segitségével oszthattunk meg vele: állandóan ott ült a lelkünkön s
közelebb hozta őt hozzánk, mint az apróbb-nagyobb bajokban együtt
töltött évek. Most csak azt látjuk benne, akit az utolsó esztendőben
láttunk lelki szemünkkel: a sorstól megnyomoritott, melegszivü, sokat
szenvedő, jó fiut. Lelkünkben adjuk meg neki azt a végtisztességet, amit
sirja mellett meg nem adhattunk. És tudjuk, hogy – ha lehet – még több
melegséggel kell – helyette is – körülvennünk Téged és Anyánkat… azt a
párembert, aki gyermekének elvesztésére talán a világ valamennyi szülője
közt legkevésbé volt lelkileg elkészülve.»
– – – – – – – – – – –
Könny minden szemben: igy folyt le a Móricz-tanyai ünnep. Lelkem a
kisbaconi házban. Szüntelen egy képet látok: Mária lezárja fiának a
szemét. A házban nagy üresség. Egyedül van Mária, egyedül, egyedül, mint
ahogy egyedül volt édesanyám, amikor leborult édesapám holttetemére.
Hiába sir föl: Jertek, jertek, imádkozzatok! Egyedül roskad a halottas
ágy mellé. Ó, Mária, Mária, de eltalálták a nevedet!
– – – – – – – – – – –
Mostan pedig bezárom könyvemet. Mostan pedig várom, éjjel-nappal várom
Máriát. Jere, jere, csendesüljön le szived még élő gyermekeid, unokáid
seregében. Közeleg a tél, de csak jere, meleg szivvel várunk reád,
Golgothát járó Mária!
Tavasz nyiltán kéz a kézben megyünk haza. Az édes anyaföldre. Ahol
szüleink és gyermekünk sirja domborul. Együtt ültetjük tele virággal
sirjukat.
Megyünk, megyünk…
Mindent elvehetnek tőlünk, de azt a talpalatnyi földet, szüleink és
gyermekünk sirja közt, el nem vehetik. Nincs az a földi hatalom, amely
elvegye. El nem vitatható szent örökségünk ez.
Kegyeletlen kéz kidöntheti szüleim sirkövét, mind hiába, végrendeletem e
könyvben megmarad:
Ami szépet és jót könyveimben láttok,
E két öreg ember szivéből eredett.
Ha majd kihull a toll reszkető kezemből,
E két öreg ember mellé temessetek.
Ide temetnek Téged is, testben-lélekben velem = egy Mária! Együtt
álmodjuk át a Végtelen éjszakát.
…Tavasz nyiltán hazamegyünk, Mária.