Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (2. kötet) - 03

ennyiszer rázta meg édes apám a fát nekem. Egyedül nekem. Igy volt-e,
édesapám?
– Igy volt, igy. Nem tagadom.
– Ez a zsiros almafa. Ennek az almájától illatos a tulipános láda.
Télen, nyáron, mindég illatos. Ennek az illata kisér engem, bármerre
menjek. Halálig kisérni fog.
– Hát ez a fa miféle fa? Kicsiny maradt, pedig öregnek látszik?
– Ez az én édesanyám fája, – mondja nagyapó. – Kicsiny növésü volt
édesanyámasszony, ezért szerette. Nannyó fája: ez a neve. Irós alma
terem rajta. Most is van rajta néhány. Ugy szemlélem, kidől ez is
nemsokára, mint ahogy kidőlt az édesapám fája. Szerre-szerre mink is
mind kidőlünk…
De mintha megbánná a nem ifju párnak való bús szavakat, hirtelen
fordulattal a rozzsalérő almafára mutat: Ezt én ültettem, ez még fiatal
fa: negyven esztendőnél alig idősebb. „Fiatal“ ez az „édes“ almafa is.
Egyidős vele a „fótos“ is. S mindjárt meg is rázza a rozzsalérőt, utána
az édest, a fótost, hull az alma, ki a földre, ki a fejünkre, nagyokat
nevetve szedjük szaporán, gyermekmódjára rágicsáljuk – ó de édes, ó de
jó!
Minden édes, minden jó most nekünk.
Kikerülünk a gyümölcsösből – itt kezdődik a kaszáló kert: már nő a
sarju, s nyilnak, nyiladoznak az őszi virágok. A kert szélén folydogál a
Macskás-patak, tulsó partján egy kis rét, lankás hegyoldal emelkedik
föléje: olyan hosszu, mint a falu. Egykor a Benedek nemzetségé ez a
hegyoldal, javarésze még a mienk, de sok darabja eloszlott erre-arra,
oldalágra…
Nézem, hosszan nézem a kaszáló kertet, a lankás hegyoldalt.
„Paradicsommá varázsolnám ezt a kertet. Tele ültetném fákkal, bokrokkal.
A közepére házat épitenék. Tele ültetném a hegyoldalt is gyümölcsfával.
Ott, ahol meredeknek ágaskodik a hegy, csupa erdei fát ültetnék. Erdő
volt itt valaha, ujra feltámasztanám az erdőt… vége, vége. Őseim földjét
eltékozoltam – későn született a szép gondolat, későn“…
– Hát ez az a Macskás-patak, – rezzent föl Mária. – Idáig bujdostál
gyermekkorodban?
– Ó, ó, – nevet nannyó – ugyan bizony, még ezt is elbeszélted?
– No, – mondja nagyapó, – sokat nevettünk akkoriban ezen a bujdosáson.
Négy-öt főtt pityókát zsebre tett, egy urusságos éveget vizzel
megtöltött – igy indult „őkeme“ Móduvába. Igy volt-e?
– Egészen igy volt, édesapám.
– Hát az igaz-e, nannyó, hogy maga messziről kisérte s leste egy fa
megül, vajjon hová, merre bujdosik a fia?
– Igaz, igaz, – vallja be nannyó. – Láttam, hogy leül a patak mellé, ott
sirt, sirdogált magában, aztán egyszerre csak kivett a zsebéből egy
pityókát, nézte – s megette. Bizony, sorra megette mind. Akkor a
szájacskájához nyomta az éveget s megitta a vizet. Még egy kicsit ült,
üldögélt, aztán felkelt, szipogva-szepegve elindult hazafelé.
– Maga pedig, – folytatta nagyapó, – elillant a kertből, tett-vett a
házban, mintha semmi sem történt volna. Igy volt-e?
– Igy volt, igy, nem tagadom.
– Igy volt, igy, nem tagadom, – mondom én – majd egyszer tán meg is
irom.
– Ó, ó, – ütődik meg nannyó, – ezt a semmiséget csak nem irod meg, fiam?
– _Semmibbet_ is megirnak ők, – koppant a szeg fejére nagyapó.
– Igaza van, nagyapó, igaza, – helyesel a menyemasszony.
– No, ugy-e?
…Most, hogy e kép megelevenül a lelkemben, kérdem, amit akkor elfeledtem
kérdeni: Lehetséges-e, hogy ez a nyájas idill valaha drámává,
lélekrenditő drámává zordonuljon!? Hogy nekem valaha bujdosnom, igazán
bujdosnom kelljen?! Csak ezt a nyájas idillt látom akkor, s amig
megyünk, mendegélünk a kertben, ujra meg ujra visszatér a „szép
gondolat“: mivé varázsolnám én ezt a kertet, ezt a hegyoldalt! Hiába
hessegetem el a „szép gondolatot“ – makacsul visszatér. – Megaranyoznám
e két öreg ember életének alkonyát – késő, késő! Vajjon késő-e? Mi
vagyok én voltaképpen? Kivándorló vagyok, mint azok a véreim, akik
szerencséjüket Romániában meg Amerikában keresik, s ha szerencséjöket
megtalálták, arannyal megterhelten jönnek vissza, földet vesznek, házat
épitenek. Igen, igen, kivándorló vagyok én, s ha rám mosolyog szerencsém
csillaga, hazajövök, haza. Talán még életben találom öreg szüleimet;
szemük láttára váltom vissza az eltékozolt földet, épitem a házat,
ültetem a fákat, asztalomhoz ültetem, dédelgetem őket. Egyik kezemben
ekeszarva, másik kezemben toll – ennél szebb élet képzelhető-e?
Tetten érem magamat, hogy a föld szerelmese vagyok én is, mint az apám,
a nagyapám, az ükapám. Hiába mondta édes apám, hogy bársonnyá finomult a
zeke – csak a szine bársony, zeke az valójában – már visszasir a szivem
a földhöz, a véres verejtékkel áztatott édes anyaföldhöz. Ifju vagyok
még, most kezdem az életet, s már rajzolgatom a képét annak a szép
öregségnek, amely hasonlatos lesz e két öreg emberéhez…
– Min gondolkozol?
– Nem gondolkozom, álmodom. Majd elmondom, ha ketten leszünk.
*
Kettesben járjuk be a rétet, a mezőt, bekanditunk az erdőbe is. A réten
már nő a sarju: minden hajitásra hol keskeny, hol széles darab, az enyém
– volt. A buzahatárban most aratnak, bolyongunk a mezei utakon, itt-ott
utat röviditünk, szép gyöngén félrehajtogatjuk a rozsvetés érett
kalászait: valóságban élvezzük a gyönyörüséget – „a rozson át“. De réten
is, buzahatárban is fel-felsir a szivem: ime, ez a föld is az enyém –
volt! Mért hogy nem lehet enyém a föld is, a rét is, az erdő is és – Ő
is?
Jobbra-balra köszöngetünk, a buzának hajolt asszonyok, leányok
kiegyenesednek, hosszan utánunk néznek, bizonyosan irigykedve is egy
kicsit; lám, de jó nekik, sétálnak, sétálnak, mi meg reggeltől estig
görnyedünk. Igazuk van: ők csakugyan görnyednek reggeltől estig, mi meg
sétálunk, sétálunk… No, – vigasztalom magamban őket, – ne irigyeljetek,
majd görnyedezek én is, sokat, igen sokat, késő éjszakákon is, mig a
földjeimet visszaváltom. Vissza, vissza, ha belepusztulok is!
Meredek hegyoldalon megyünk ki, hegy tetején fensik, a fensikon
buzatenger. Ez ama bizonyos „Nagyfőd“, a Benedek-Huszár-nemzetség ősi
földje.
– Ha nem tudod, mit dolgozzál, eredj ki a Nagyfődre, onnét látod a
nagybaconi, a bodosi, a bibarcfalvi határt. Nézd meg, mit dolgoznak az
emberek s tedd azt te is.
István nagyapó mondta ezt a fiának, az én édesapámnak. Ennek a földnek
is enyém volt a fele. Most Gábor bácsiék aratnak itt. Hosszu sorban
vágják sarlóval a buzát, asszonyok, leányok, legények. Megállunk,
beszédbe elegyedünk, szóból szó kerekedik, egyszer csak kérdi egy öreg
asszony: – Ugyan bizony, instálom, tud-e még aratni? Nem felejtette-é
el?
– Dehogy felejtettem. Nem lehet azt elfelejteni. Adja csak ide a
„sorróját“.
Igy mondom: „sorró“. Lám, azt sem feledtem el, hogy itt a sarló – sorró.
– Hát arra emlékszik-e, instállom, amikor a sorrócskájával elvágta a
kicsi ujját?
– Emlékszem, emlékszem, hogyne emlékezném! – S mutatom balkezem kisujján
a forradás vékony vonalát.
– Hát arra emlékszik-e, ki kötötte bé?
– Hogyne emlékezném. Fiatal leány volt, Bakó Trézsi a neve.
– Ó, istenem, én vagyok az a Bakó Trézsi! Ugy-e, megöregedtem, instálom?
– Egy kicsit, egy kicsit. A sok gyermek, ugy-e?
– Az, instálom, az, s a nyomoruság…
Az, az, a sok gyermek s a nyomoruság: e kettő véniti időnek előtte a
falusi asszonyt. A nyomoruságba a szakadatlan, nehéz munkát is értsd
bele.
Elveszem Bakó Trézsitől a sarlót, nekihajlok a buza tövének: minden szem
a kezemre tapad. Igy tapadt rám ennél sokkal több szem, amikor az apró
legényke felállt a szószékbe s mindeneknek nagy ámulatára könyörgést,
prédikációt elhadart. Akkor nem zavart egy egész gyülekezet szemének
rámtapadása, most 10–15 szempár tapad reám, köztük a pesti asszony szeme
is: bátortalanul kezdek az aratásnak, vékony markot fogok,
nehezen-lassan támad fel munkától elszokott kezem egykori ügyessége –
alig vágok egy kévét, nyissz! kicsordul a vér a kisujjamból. A balkezem
kisujjából.
– No, Trézsi, megint bekötheti az ujjamat!
– Igy tanulják az aratást! – mondják az aratók.
De most nem Trézsi – Mária köti be a gyenge karcolást. S nem csókolhatom
meg a kezét, mert rajtunk minden szem…
– Ó lelkem, milyen ügyes a keze! – csudálkozik Trézsi, s csudálkoznak az
aratók mind. Nemcsak ezen csudálkoznak, de még azon is, hogy a pesti
asszony – magyarul beszél. S milyen szépen beszél. Istenem, mintha itt
született volna!
– Lám, mondom magamban, – de messze van még az én falumtól az ország –
szive!
Sokáig mulatunk az egyszerü lelkek csudálkozásán, ugy el lehet ezen
évődni: Hát csakugyan maga is tud magyarul? Ó, ó, ki hitte volna!
*
Vasárnapra virradunk, megkondul a nagy harang, szivem nagyot dobban, – a
harang kongásával együtt dobog. Igy dobogott ama husvét reggelén is,
amikor Isten fiával én is feltámadék. Készülődünk Isten házába: öreg
pár, ifju pár. Nannyó kiveszi a fiókos ládából nagybetüs imakönyvet,
átadja Máriának; tessék, menyemasszony. Olyan szép imádságok vannak
benne. Ó de sokszor elolvastam azt, amelyik az idegenbe szakadt fiuért
könyörög! Ugy-e, elolvassa maga is?
– El, édesanyám, el.
Öreg pár, ifju pár, kéz a kézben, mendegél. Mintha várnák a
jövetelünket. A cinteremben álldogálnak a hivek, bár szól már az orgona,
Benkő bácsi még mindig érces hangján bele is kezdett a gyülekező énekbe:
Im, béjöttünk nagy örömmel, Felséges Isten!
Megállunk mi is, meg kell állanunk, mert körülfognak öreg rend férfiak,
asszonyok, a velem egykorbeliek, igen-igen örvendeznek nékünk s mi is
őnekik. Ámul-bámul a pesti asszony: hány öregember, hány öregasszony
szólit keresztfiamuramnak.
– Hogy van, hogy szógál az egészsége, keresztapámuram,
keresztanyámasszony? – kérdezem sorra illendően.
Igen jól esik ezeknek az öreg embereknek, hogy még mindig megbecsülöm
őket, – hogyne becsülném? Ezek még a régi jó világból való emberek,
megmaradtak egyszerü, tiszta erkölcseikben. Világ pompájára sohasem
vágyakodtak s kissé idegenül nézik az éfiakat, akik kezdik elhagyogatni
a fehér harisnyát, a posztózekét – bóti ruhával cserélik fel azt. Fiatal
asszonyok, leányok lábáról eltünt a csizma, kivágott cipellőben
pipeskednek. Leányok hátához nem simul az egyfonatban leeresztett haj,
gazdalányok, szolgálólányok, kontyba kötik a hajukat, sőt egyik-másik
arc rózsáját széles florentin-kalap árnyéka haloványitja. Még mindig
Brassóba járnak finomságot tanulni a szegény leányok, de egy már Pestet
is megjárta – olyan cifra, majd elrepül.
Igen, igen, bejött a lónélküljáró vaskocsi, lónélküljáró vaskocsi hozza
a civilizációt; civilizációval egyetemben ősi szokásoknak pusztulását,
ősi erkölcsöknek a romlását…
Ugy szeretném, ha legalább még száz esztendeig élnének –
keresztapámuramék, keresztanyámasszonyék!
Beülünk nagyapóval a Huszár-nemzetség székibe, nannyó a menyemasszonnyal
az asszonyok első székibe. Nagyapó a kalapot, ősi szokás szerint, arca
elé tartja, igy rebegi el: Uram, hallgasd meg könyörgésemet. Bizonyos,
hogy reánk gondol. Én is arcom elé tartom a kalapomat; Uram, hallgasd
meg könyörgésemet. Én meg szüleimre gondolok. Néhány szál virág nannyó
kezében is, a menyemasszony kezében is: e mögé hajolnak. Bizonyos, hogy
nannyó is reánk gondol, s Mária az én szüleimre. Érzem, hogy e
pillanatban gyökeredzik meg Mária szivében a mi hitünk –
kitéphetetlenül. Érzem, hogy amint az ő aranyszőke feje meghajolt a mi
Istenünk előtt, ugy fognak majd meghajolni az ő makulátlan lelke előtt
mindazok, akik ma még hitetlenül, gyanakodva nézik Izrael népének
sarjadékát.
Végigröppen tekintetem a fiatalasszonyok, leányok seregén: Mária köztük
a legegyszerübb. Fülbevalók csillognak itt-ott. Máriának nincs
fülbevalója, nem is lesz soha. Máriának csak egy ékszere van: a
karikagyürü, nem is lesz több soha. Máriának a papné székében volna
helye s nekem meg ott kellene állanom a szószékben: ó de szép beszédet
tudnék mondani! De ha én most ott állanék, Mária nem olvasná az
imádságot az idegenbe szakadt fiuért, s az én beszédem sem lenne oly
szép, amilyennek e pillanatban gondolom.
– Igy van jól, ahogy van, fejezem be a világi gondolatokat s lelkem
alázatosan borul le Isten előtt, akié a dicséret, a dicsőség, hogy itt
vagyunk mindaketten az ő hajlékában.
*
Mintha temetőbe vinnének, oly keservesen siratnak el az öregek. Ők már
hálát adnak az Istennek minden reggelért, melyre felvirradnak. – Sohasem
látunk többet, soha!
Futó csillagnak néznek minket, futó csillagnak, mely végig cikázik az
égen s eltünik a végtelenségben. Vigasztaljuk: hazajövünk, haza, –
hiszik is, nem is. Néznek, folyton néznek, integetnek utánunk, mignem
elnyel a messzeség. Kő ha volna szivünk, megszánná őket, öreg
árvagyermekeket. Lám, felneveltek „világ pompájára“, ugyan mi hasznuk,
mi örömük benne? semmi haszon, kevés öröm, sovány dicsőség – ez a
jutalmuk.
Bizony, mondom, a szántóvető ember áldozza a legnagyobbat, amikor a
világnak neveli a fiát.
Bús kedvvel hagyjuk el a falut, a mezőt, – innen-onnan bucsut integetnek
felénk: könny homályositja szememet, nem tudom, kik integetnek, – jó
szivek bizonnyal. De bekerülünk az erdőbe – s az erdő oly szép! Felvidul
a szivünk, Mária szive repdes, mint a madárka: a Svábhegy, a Zugliget
volt eddig az ő erdeje s azokat is oly ritkán láthatá. Itt erdő és erdő,
ameddig ellát a szem, azon is messze, messze tul. Szük erdei lejtőkön
ereszkednek le a lovak, majd meredek kapaszkodók ágaskodnak elénk: a
pesti asszony ijedten simul hozzám, szemét behunyja – hopp! már a tetőn
vagyunk.
Kisbacontól Tusnádig – erdő. Tusnádtól Torjáig erdő. A nagy magyar
Alföld végtelen rónasága után a végtelen erdő, a rejtelmes rengeteg. A
homokbuckák után az egetverő sziklaóriások. Egyet elhagysz, másik kiált
megálljt. Megállasz egyik óriás tarfején, még magasabb óriás mered rád
zordonan. – Nos, Mária, tudod-e, az urad mért oly hallgatag?
Mind a szépség, amit látunk, megdöbbentő szép. Alig tágul ki a völgy
előtted, s véled, most már kinyilik előtted a végtelen rónaság, komor
hegyek szoritják a völgyet szükre – oly fájdalmas, oly lehangoló ez. De
hiába fájdalmas, hiába lehangoló, eredj csak a végtelen rónaságra,
mindjárt visszasir a szived e komor hegyek közé. Miért? kérdezed. Nincs
erre más felelet: mert itt születtél.
– Ugy szeretném, ha megszeretnéd az én hazámat!
– Szeretlek.
– A hazámat is. A szülőföldemet is.
– Szeretlek.
*
Tusnád, Tusnád. Az Olt még havasi patak itt, szilajul rohan lent a
hegyszakadékban, felhallik a csobogása, fenyveserdő halk zugásával
összeolvad: lesz belőle andalitó melódia. Gála úri nép sétál
fenyveskoszoruzta utjain: magyar és oláh úri nép. Oly fiatalok vagyunk,
szinte gyermekek, hogy gyanakodva néznek: vajjon nem szökevények-e?
Figura pár vagyunk, az bizonyos, ránk férne még az anyai dédelgetés, de
bánjuk is mi, mit gondolnak rólunk: most minden a mienk, Tusnád,
Szentannató, mienk az egész világ, bár csak egy kis szobára telik.
Látlak-e még, Tusnád, Szentannató? Soha többet, soha…
Torja. Megyünk a papbácsihoz. A füzfa szegte patak partja most is a
korzó: kisasszonyok, urfiak sétálnak rajta, utánunk bámulnak – vajjon
rám ismertek-e? A papbácsi ott ül most is a tornácon, előrehajolva, két
kezét térde közé szoritva. Mári néni mellette, egy kicsit megfehéredett
a hajuk – vajjon Mári néni visszatért-e az Istenhez?
Vissza, vissza. Egy órát sem vagyunk ott, már azt is tudom, ki térité
vissza: egy szetemnyi fiucska a téritő, Mári néni első unokája. S két
órája sem vagyunk ott, mindent tudok, ami három esztendő leforgásán
megesett. Férjhez mentek a Kun-, a Pethő-, a Bernárd-, a Márton-leányok,
de újak nőttek helyükbe, – most is 99 leány van Torján. _Ez_ még mindig
úr, pedig nincs semmije, _az_ is még mindig úr, pedig annak sincs
semmije. Maholnap a nemesek fölé emelkedik a közrend – egyébként a
zsellérnek, a cselédnek ma is parancsolás a mondás: Jól parancsolja a
tekintetes úr, ma csakugyan esső lesz…
Nem, itt a lelkek még nem szabadultak fel… De papbácsi háza ismét meleg,
nyájas és derüs. Mely szörnyü vihar rázta meg a házat! Nem történt
egyéb: Márika örökre lehunyta szelid, bocsánatkérő kék szemét, s az
anya, a papné, megtagadta Istent! S kitört a vihar, esztendő mult
esztendő után, tombolt szakadatlan. És ült papbácsi a viharban, két
kezét térde közé kulcsolva, alázatosan, béketürőn meghajolva Isten
előtt, nem rendült meg a hite: visszatér Istenhez a boldogtalan asszony.
Visszatért.
Papbácsi kertje ma is oly szép, oly tiszta, mint volt gyermekifjuságom
idején. A kerten átkanyargó patak kis hidja ujrafestve. Az óriási füz
alatt ott a kis asztalka, melyen szerelem nélkül szerelmi verseket
irogattam. A kis kerek tó körül változatlan ifjuságban pompáznak fehér
liliomok, vörös liliomok, időtlen-időkig fognak élni, virágozni: az ő
halhatatlanságuk bizonyos. Tó közepén kicsiny nemzeti zászlót lenget a
szellő. Vajjon a zászló élete halhatatlan-e?…
– Ugy-e, szép a papbácsi kertje?
– Ó de szép!
– Szeresse a papbácsit: Isten s szüleim után neki köszönhetem, hogy az
vagyok, ami. Ha rossz gondolatok háborgatták lelkemet, mindjárt
megjelent szelid arca, rám mosolygott tiszta kék szeme – s a kisértet
eltünt. Szereti?
– Első pillanatban megszerettem.
A nyájas fészekben a kis oldalszoba a mi szobánk. A falon papbácsi és
Mári néni életnagyságu képe. Papbácsi térdére fektetve tartja kezében a
Szent Bibliát. Szelid szeme a Szent Biblián látszik pihenni, de bármerre
fordulsz a kis szobában – kisér komoly, intő tekintete. Félve fogom meg
Mária kezét, pedig enyém e kéz. Ez a félelem kisért gyermekifju koromban
is, valahányszor a könyvespolcról egy-egy könyvet levevék. Pedig e
polcon tilos könyv nem találtaték.
Apró árnyképecskék itt-ott: német diákok, papbácsi német barátjainak
arcképei. Ihol egy nagy krétarajz: hosszuszáru csizmás német diákok
ülnek, heverésznek az erdőszélen, söröskancsó a kezükben. Be szép fiuk!
Ki gondolna arra most, hogy majdan e fiuk fiaival, unokáival együtt
vérzünk el! Átellenben a falról szőke leány arcképe mosolyog le ránk.
Jozefin, a lengyel kisasszony ez. Papbácsi két leányának nevelője. Ki
gondolna most arra, s ki hinné el azt, hogy Jozefin hazája feltámad
valaha? Hogy akkor támad fel, amikor a mienk halálra itéltetik… Most
csak egy a gondolatunk: oly szép az élet, oly szép a világ! Ki gondol a
mézeshetekben arra, hogy egyszer majd ránk illik a régi dal:
Ifju voltam, gondolatlan,
Tréfás, nyájas, nyughatatlan:
De az mégis halhatatlan,
Igy szenvedni nagy-ártatlan!
Be jól rendeli Isten, hogy a messze jövendőbe nem lát gyarló szemünk!
*
Székelyország Alföldje Háromszék. Keleti oldalát végig erdős hegylánc
szegi, védőn emelkedik a sikság fölé. Acélos buzát terem e sikság:
meglátszik a népén. Járása, beszéde büszke, szinte kevély.
Udvarhelyszéki, csikszéki testvéreinél módosabb. Ruhája hajlik az urias
felé. De szorgalmas, mint a hangya. A sikság el nem lanyhitotta, a jómód
el nem puhitotta. Ez a föld termette Mikes Kelement, a hüség szobrát;
Kőrösi Csoma Sándort, az ősmagyar hazát keresőt; Gábor Áront, a magyar
történelem legszebb szabadságharcának ágyuöntő hősét. Mindahárman a
hazáért éltek, haltak. Szabad-e e földnek idegen kézre jutnia?
Ezen a megszentelt sikságon vezetem, kéz a kézben, Máriát. Aki e
megszentelt föld vizét itta, levegőjét lehelte – lehet-e valaha más,
mint magyar?
Várj türelemmel a feleletre, nyájas olvasó.
Most megyünk, mendegélünk, gyönyörködünk az aranykalászok tengerében.
Most csak hadd csirázzon ki észrevétlen két ifju szivben a vágy: ujra
meg ujra visszatérni az édes anyaföldre, aztán egyszerre csak itt
maradni, szép öregség napjait itt átszenderegni és – csendesen itt
aludni el…
Végiggyönyörködjük, ábrándozzuk a háromszéki sikot, megcsudáltatjuk
magunkat a szentgyörgyi sétatéren – vajjon kik s mik lehetnek? Fülünkbe
jut, hogy valaki mágnásnak nézett, mert ki más házasodhatik ily
fiatalon? Bekukkintunk Előpatakra, ott egy kedves öreg ur mindjárt rám
ismer, csakhamar egy másik öreg ur: régi szabásu magyar öreg ur
mindakettő, méltóságos urak, finomak, s oly szépen, oly kedvesen, oly
gyöngéden udvarolják körül a pesti asszonykát, hogy az csupa
gyönyörüség.
– Látja, látja, – mosolyog felém Mária, – nincs igazam, hogy mindig jobb
szerettem beszélgetni az öreg urakkal?
– Igy volt ez mindég, hugomasszony, – mondja az egyik öreg ur. – Az öreg
urak kedvesebbek, finomabbak voltak, mint a fiatal urak. De a lányok
háládatlanok: végül is csak fiatalemberekhez mennek feleségül.
Két öreg ur, ifju pár, csillagos, holdas este, régi történetek, ártatlan
anekdoták – ez igazán gyönyörü este volt. Mért, hogy még száz esztendőt
nem élnek az _ilyen_ öreg urak! Mert már halnak, halnak, egyre halnak,
gyökerestől pusztulnak ki történeti családok, züllenek, kallódnak az
ősökhöz méltatlan unokák. Fogyni kezd a régi erkölcs, régi erkölccsel az
ősi föld. Ez a két öreg ur még jóleső kivétel. Velök tudnék maradni
reggelig. Szállásunkig kisérnek, hosszan, sokáig utánunk néznek, mi is
vissza-visszanézünk, leintegetünk az emeletről.
– Jó éjszakát, szép ifjuság!
– Jó éjszakát, szép öregség!
*
Még van nehány napunk: beröppenünk Brassó városába. Kopasz fejü Cenk
aljában huzódik meg Weisz Mihály városa, aki – haj, de rég volt! –
magyar ruhát viselt, s szász voltának megtagadása nélkül hü fia tudott
lenni a magyar hazának. Az uccán összekeveredik szász, oláh és magyar
szó. A szászok kezében a vagyon, vagyonnal a hatalom. A magyar szó még
ritka: székely mesteremberek és cselédleányok ajkán csendül fel itt-ott.
Háromszék és Erdővidék gazdanépe ide hordja buzáját, zabját, lencséjét,
gyapját, bárányait, sajtját, szegénysége a – leányát, szolgálatba. Ezek
a leányok a szász és oláh uri gyermekek magyar nyelvmesterei. Látunk
piros nadrágos magyar honvédeket, de rongyos a nadrágjuk, a bakancsuk –
lenézik szegényeket saját véreik: a peckesen sétáló, közöshadseregbeli
magyar bakák. Egy az, hogy honvédnek a legénység gyengébbjét,
kiselejtezettjét veszik be, más az, hogy – rongyosak, kitagadottak. Ez
az a „magyar világ“, amely 1867-ben „feltámadott“. Még csak most
kezdenek épülgetni a magyar kultura templomai. Lassan-lassan, óvatosan
épülnek, mintha sejtenék az épitők: minek siessünk, ugyis összedülnek…
Nagy kedvünk kerekedik látni Szinaját. De ehhez utlevél kell, 24 órára
szóló utlevél. Felmegyünk a vármegyeházába, bekopogtatunk az alispánhoz.
Miniszteri fogadóteremhez hasonlatos nagy terem közepén fogad egy apró,
ridegarcu ember. Ez az alispán. Szász. Eléadom a kérésemet, a felelet:
van-e rendőri igazolvány? – Nincs. Mindenféle leveleket kotorászok elé,
de hiába, a kis embernek ez nem elég. Látom az arcán, hogy ez is
szökevénynek néz. Kilobban a harag belőlem, Mária oltogatja, végre is le
kell mondanunk Szinajáról. Kimegyünk az uccára, gondolkozom, van-e a
városban ismerősöm. Egy sincs. Megyünk, mendegélünk, egyszerre
fölpillantok egy ház kapujára, s szemem egy néven megakad: Kapdebo
Ferenc ügyvéd. A következő pillanatban már az ügyvéd irodájában vagyunk.
Sohasem láttuk egymást, s csakhogy keblére nem ölel, amikor
bemutatkozom. Asztalán hever ugyan a Budapesti Hirlap, őmaga is
kolozsvári ujságiró volt valamikor, de fogadhatna, ugy-e, ezzel is: Azt
mindenki mondhatja, hogy ez meg az. Tüstént veszi kalapját az
örmény-magyar, jön velünk a vármegyeházára, igazolja
személyazonosságunkat, sőt szemére is lobbantja a kis embernek, hogy
magyar irótól (?) megtagadja az utlevelet. A hangos szóváltásra belép
egy szép szál magyar ember. Nemcsak a ruhája, arca is mutatja, hogy
magyar. Székely-magyar. Csakugy mennydörög méltatlankodó hangja, a kis
ember egész testében reszket. A vármegye főjegyzője a tüzes
székelymagyar. Tompa Sándor a neve. Kézen fog s ugy vezet az ő
szobájába. Ott mindjárt útlevelet állittat ki nekünk.
Ime, ez a szász s ez a magyar. A szász óvatos, bizalmatlan, a magyar –
hiszékeny. Az egyik irásra sem hiszi el, hogy én vagyok én, a másik első
pillantásra, első szóra elhiszi. Nem is sikerült soha még magyar
összeesküvés. Nem is fog.
*
A magyar határtól egy jó futamodás Szinaja. Az ut a határig, s a határon
tul Szinajáig – röviden: vadregényes. Király nyaralónak szebb helyet
alig választhat vala. Erős a gyanum, hogy a költő királyné, Carmen Sylva
fedezte föl. Fenyves rengeteg közepén lankás hegyoldal, ennek sikján
épült a királyi kastély, s nem messze tőle villaszerü ház: a király
vadászkastélya ez. Van egy szálló, egy-két magányos villa; még csak
ezután épül ki Szinaja. Most néptelen, mert nincs itt a király. Csak a
vadászkastélyt nézhetjük meg belül. A király dolgozószobájában, egyszerü
asztalon hever egy kis német könyv. Ki van nyitva a közepe táján: olló
nyomtatja le. Gazdasági munka. Ime, egy király, aki gazdasági könyvet
olvas. Az asztalon hosszu skatulya, benne gyufa. A rendesnél háromszor
hosszabb gyufák ezek. Egy szálat elteszek emlékül, s irván Szinajáról a
Budapesti Hirlapnak, azzal bosszulom meg a brassai alispánt: kisebb,
mint a Károly király gyufája.
Megnézzük Carmen Sylva szobáját is. Törökös divány benne, a divány előtt
a rokka, a rokkán patyolatfehér lencsomó. Vajjon szokott-e fonni
valójában? Mindegy: költő volt és szép verseket irt.
Valóban, költőhöz és királyhoz méltó hely Szinaja. Költői voltán még az
a ronda külsejü ház sem ront, mely a királyi kastélytól nem messzire
rejtőzködik s melynek udvarán vöröshagymát ebédelő, szakállas barátok
üldögélnek. Ha nem csal emlékem, ez az a hires zárda, melyet Negru vajda
parancsára Manoli mester épitett. Igen szép népballada halhatatlanitja
az argesi zárdát, magyar földbe rég elfeledett iró, Ács Károly ültette
át. Tiz kőmives fog a munkába, de amit nappal épitnek, éjjel romba dül.
És akkor álmot lát Manoli, a pallér. Azt álmodja, hogy mindaddig nem
épül fel a zárda, amig azt a nőt, aki elsőnek jön ide reggel, be nem
falazzák. Manoli felesége jön elsőnek, befalazzák, s a zárda felépül.
Azt kérdi akkor Negru a kőmivesektől: tudnának-e ennél még szebb zárdát
épiteni? Igennel felelnek, s a vajda most azt parancsolja, hogy szedjék
el az állást, hadd szoruljanak fenn s pusztuljanak ott a kőmivesek. De a
kőmivesek zsindelyből szárnyat csinálnak, repülnek, repülnek, mignem
lezuhannak és kővé változnak. Manoli röptében meghallja felesége
jajgatását, eszméletét veszti s szintén lezuhan.
Rokon ezzel a népballadával a székely Kőmives Kelemen, s egyidőben sok
vita folyt arról, hogy melyik az őseredeti s melyik az utánzat. Boldog
idők, amikor nem a föld, Erdély földje, – egy népballada körül folyt a
vita! Azt hiszem, ott az igazság, hogy sem egyik, sem másik nem utánzat:
mindakettőnek ősrégi babonás hiedelem a forrása. Az ujgörög
népköltészetben is van hasonló tárgyu népballada, azzal a különbséggel,
hogy a görög balladában hidat épitnek a kőmivesek, az oláhban zárdát, a
magyarban várat: a dévai várat. Van egy szerb monda is, amely szerint
háromszáz kőmives dolgozik Skutari várán, de nem tudják felépiteni, mert
Vila, a kárörvendő tündér, mit nappal épitnek, éjjel lerombolja.
Igen, igen, boldog idők, amikor nem a föld, de egy népballada körül
folyt a vita…
*
Isten veled argesi zárda, dévai vár, édes anyaföld, az ifju pár
visszaröppen a pesti fészekbe. Két tágas szoba, uccára nyiló, ez a
fészek. Ebédlő, hálószoba: ebben egy nagy iróasztal. A könyvszekrény az
ebédlő disze. Tele vannak az ifju lelkek hazai emlékekkel s egészséges
kacagástól cseng a fészek, amikor azokra a hitetlen bácsikra s nénikre
kerül a sor, akik szegénységünket esküszóra sem hiszik el. Különösen azt
az öreg urat találjuk igen kedvesnek, aki egy megürült kerületre
célozgatott, ahol mindössze háromezer forint a mandátum. – Mi ez, kedves
öcsémuramnak? Lájbizsebéből is kifizeti az – apósa.
De vajjon csakugyan szegények vagyunk-e? Havi száz pengő forintot fizet
a Budapesti Hirlap. Karácsonyra megjelenik első mesekönyvem, a Székely
Tündérország, Rákosi Jenő előszavával: gyönyörü elmélkedés a meséről, a
mesemondásról, a sas szárnyára kapja az ökörszemet, széditő magasságba
röpiti: ide nézzetek, „ő a legjobb mesemondó a mi falunkban“. Ez jó
világ volt, szép világ volt: az emberek még nem sajnálják egymástól a jó
szót, a dicséretet, nem irigylik a dicsőséget – talán az első
gyermekkönyv a Székely Tündérország, amellyel tárcacikkben foglalkozik a