Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (2. kötet) - 07

meseköltése. A szabadságharc ötvenedik fordulójára a _Magyar nép multja
és jelene_. Jó két esztendei készület: rengeteg régi és uj történeti és
néprajzi könyvek végigolvasása, jegyzetek csinálása előzi meg a
pillanatot, amikor végre nekiülhetek s megirhatom szép rendibe a föld
népének ezeréves küzdelmét – embervoltának elismertetéseért. Irói pályám
legnehezebb s anyagi és erkölcsi tekintetben is legháládatlanabb munkája
ez. Hatvan nyomtatott iv a kvártalaku, kétkötetes könyv: iró is, kiadó
is ráfizet. A müvelt közönséget nem érdekli a könyv: cime után nyilván
azt sejti, hogy a népnek való olvasmány; a nép nem veszi meg, mert neki
meg drága.
Vége már a régi jó világnak, amikor az ujságok az uj könyvet tárcacikkre
méltatták. Ebben a ritka szerencsében csak az részesül, akinek ennél az
ujságnál, annál is, „jó barátai“ vannak. Nekem nincsenek. Első
könyvemet, a Székely Tündérországot bő ismertetésre, tulságos dicséretre
méltatják az akkori lapok, az ötkötetes Magyar mese- és mondavilágnak
egy-két jó szó már alig jut. A könyv – üzlet, a kiadó üzlete, mennél
nagyobb a könyv, annál nagyobb az üzlet, ergo a kiadó fizesse meg a –
reklámot. Endrődi Sándor, a _Kuruc nóták_ halhatatlan költője,
fellelkesül ötkötetes könyvemen, magasztaló cikket ir róla, bekopogtat
vele két-három ujsághoz: egyik sem közli. Végre is a _Fővárosi
Lapok_-ban, az Athenaeum saját ujságában lát napvilágot a költő cikke. A
_Fővárosi Lapokban_, melynek akkor már alig van olvasója. Ugyanezt
cselekszi Lévai Mihály, az iró-plébános, később országgyülési képviselő:
ő is csupa lelkesedésből cikket ir a Magyar mese- és mondavilág-ról,
elviszi egy ujsághoz, a szerkesztő meg is igéri: hogyne, hogyne, – a
cikk sohasem látott napvilágot. Most már önkéntelen felmerül a kérdés:
voltaképpen hogyan kerül a könyv a nyájas olvasó kezébe? Mindjárt
megfelelek rá: Ama nyájas olvasók utján, akik a könyvesboltba
betévednek, ott a könyvet megveszik, elolvassák s ha megnyerte
tetszésüket, társaságban, ahol könyvről is esik szó, megkérdik: Olvasták
ezt meg ezt a könyvet? Melegen ajánlom, olvassák el.
Igy terjed a könyv.
Hogy ellenmondásra alkalmat ne adjak, sietve jegyzem meg: a magam
könyveiről beszélek s példával is bizonyitom.
A _Testamentum és hat levél_ az első könyvem, mely utat talál az olvasók
szivéhez. Vékony könyvecske ez. Apránként jelen meg a Magyar Hirlapban.
Pünkösd ünnepén jelen meg a Testamentum az ujságban, s két hét sem telik
belé, megtelik egy ládikó levelekkel. Csupa meghatott emberek levelei.
Mit gondolok, mit nem, magam leszek a kiadója e könyvecskének, sem az
ujságoknak, sem a könyvesboltoknak nem küldök belőle, mindössze a Magyar
Hirlap jelenti be a megjelenést. S im, egymásnak adják a kilincset a
vevők: a lakásomról hordják el az első kiadást. De vidékről is sürün
jönnek a megrendelések, még táviratban is. Szabadkáról azt irja egy ur,
hogy egy nagy társaságban felolvasta a Testamentumot, mind megrendelték
– küldjek 30 példányt azonnal. Kassáról ugyanezt irja egy másik ur, ez
is kér: küldjek 50 példányt azonnal. Tauffer Vilmos, a hires nőgyógyász,
minden másod-harmadnap elvitet két-három példányt: 1893 karácsonyán a
_Testamentum_ az ő karácsonyi ajándéka. És igy tovább és igy tovább.
Neki bátorodom az első kiadás sikerén, kinyomatom a második kiadást is:
ebből már küldök a könyvesboltoknak is, az ujságoknak is. Harminc
ujságnak küldök Testamentum-ot. Harminc ujság közül kettő-három irt
annyit: megjelent. Annyit sem a többi. Jön hozzám egy fiatal ujságiró s
mondja: Olvastam a Testamentum-ot. Mondhatom, megrikatott.
– Csak nem vette meg?
– Nem, kérem. Hetekig hevert a szerkesztő asztalán, láttam, hogy ugy sem
irnak róla – zsebrevágtam.
Találkozom Fekete Józseffel, a Magyar Szalon szerkesztő-kiadójával.
Mondja: No, én megjártam a könyvével.
– Hogyan?
– Az ágyban olvastam a Testamentum-ot s egyszerre csak elkezdtem
zokogni. A feleségem felébred, rémülten kérdi, mi bajom. Mutatom neki a
könyvet: ez zokogtatott meg.
Megzokogtatta, de irni egy sort sem irt róla.
Mégis elkélt a könyv. A harmadik kiadásnak már Singer és Wolfner a
gazdája – a világháboruban jelent meg a hatodik.
A jég megvan törve, már jöhet _Huszár Anna_ regényem, jöhet a _Sziv
könyve_, a _Katalin_, az _Uzoni Margit_, nagyoknak, gyermekeknek,
serdülő ifjuságnak való könyveim nagy serege: az ajtó tárva-nyitva
előttem. Jöhet már a hatodik gyermek is, ezt már nem bérkaszárnyába,
magamépitette kisbaconi házamba röppenti a gólya. Abba a házba, melynek
minden téglája – könyv. Minden téglájában agyamnak egy-egy vércsöppje.
Eleven ember van ebbe is befalazva, miként a dévai várba, az argesi
zárdába. Tiz esztendő eredménye: ötven könyv. Ujabb tiz esztendő – ujabb
ötvenet jelent, s irván e könyvet, már magam sem tudom, hány tizzel
vagyok a százon túl. A legendát meghazudtolom: nekem nem tiz, de husz
esztendőt juttatott az ökör a maga életidejéből. Néha, száz kezem volna,
az sem volna elég: annyi a – megrendelés. Athenaeum, Franklin,
Singer-Wolfner, Lampel-Wodianer a kiadóim; nem kell szaladgálnom kiadó
után. Van esztendő, amikor – beleszámitva Apponyi beszédeinek sajtó alá
rendezését – száz ivre jegyzem rá: imprimatur! Egy iv, nyájas olvasó, 16
oldal. Számitsd ki, hány oldal száz iv. A számolásban kacagtatóan gyenge
vagyok.
*
Igaza volt Kiss Józsefnek, vagy valamelyik iródiákjának, aki azt irta
rólam, hogy „jövevény“ vagyok. Jövevény, aki azért jött Pestre
Székelyországból, hogy meséljen a pesti gyerekeknek s mesemondás közben
beléjük plántálja a magyar szót, s talán – a magyar lelket is. Az
édesapám is jövevénynek mondta mind ama családokat, amelyek nem voltak
jelen a kisbaconi ősfoglalásnál, s _csak_ háromszáz esztendeje, hogy
beszivárogtak… Valóban, jövevény vagyok, ha jobban tetszik, kivándorló,
mint akármelyik székely testvérem, aki Amerikában meg Romániában próbál
szerencsét, s közben szüntelen az édes anyaföld felé száll a sóhajtása;
számlálja az esztendőket, a hónapokat, a heteket, a napokat, végezetül a
perceket, amikor visszatérhet az édes anyaföld kebelére, házat épithet
rá, földre földet szerezhet, magot hinthet belé, aztán – aztán az édes
anyaföld porával vegyül el a pora…
A föld fia, igazi fia, az aszfaltban gyökeret nem ver soha. A földnek,
az édes anyaföldnek van szive, lelke, az aszfaltnak sem szive, sem lelke
nincs. A föld, az édes anyaföld virágillatot, az aszfalt fojtó büzt
lehel. A föld fia csalódhatik a föld fiaiban, nem csalódhatik a földben.
Az emberek erkölcse változhatik, hol megromlik, hol megjavul, a föld
erkölcse nem változik: marad, ami volt világteremtésekor, időtlen
időkig. Emberi kéz hiába irtja ki Romhány-erdő sok évszázas óriásait, én
már halálomig Romhány-erdő zúgását, Romhány-erdő vadgalambjának búgását
hallom, sodorjon bárhová a Sors szele. Hiába romlik meg a kisbaconi
borviz-kut vize az emberek nemtörődömsége miatt, szájamban e borviz izét
érezem, nemcsak a szájamban, a szivemben is. Hiába kótyavetyélik el
édesanyám tulipános ládáját, a ruhák közé rejtett alma illata örökre az
enyém marad.
Még alig tünt el a szép ifjuság, s én a szép öregségről álmadozom. A
mindennapi kenyérért irom könyveimet, de két kenyérből egyet folyton
hazaküldök. Egyik kenyér a jelenvaló életé, – jövendőé a másik. A
nagyváros s a kis falu közt oszlik meg életem, hol haza, hol
visszaszaladok. Itt könyvet nyomtatok, ott fát ültetek. Itt könyvet adok
el, ott földet veszek. Könyvre könyvet, földre földet. Kellemetes is
volna, hasznos is volna kissé a nagyvilágban körültekintenem,
látókörömet tágitanom, de huzva-huz az édes anyaföld hazafelé, mindig
csak hazafelé; kitör belőlem az ősök vére, nem vágyom látni a velencei
doge-palotán az ábrázatomat: egy kis kert nekem az egész nagy mindenség.
Egy kis kert, amelynek fáit, bokrait magam ültetém. Egy darab föld,
melyet őseim verejtéke áztatott. A mező, az erdő, a falu, az
erdőzúgásos, vadgalambbúgásos Erdővidék itt gyökeredzik minden
történetem, innét csendül szét a hangja minden mesémnek: nekem éppen
elég halálig, mit e föld lelke lelkembe plántált, legyen elég nektek is.
Haláltól való csudálatos megváltatása után a tékozló fiu fogadalmat
tett, hogy az uj életet az édes anyaföldnek s népének szenteli.
Megtartám a fogadalmat. Ha nem hazudik a statisztika, népiskolai és
népkönyvtárakban az én könyveimnek van legtöbb olvasója. Nekem a
dicsőségből ennyi éppen elég. Adjon más egyebet, szebbet, jobbat,
maradandóbbat a nemzetének: nem irigylem, dicsérem ezért. – _Ilyennek is
kell lenni,_ – mondta az egyszeri cigányprimás, amikor a hegedümüvész
játéka felől kérdezték a véleményét. Kell, kell, mondom én is. Mennél
többen legyenek. Ámen.
…Már hordják a követ, a téglát. Minden kő, minden tégla egy-egy példánya
könyveimnek. De már ennek külön fejezetet szentelek. Nem minden
esztendőben épit házat a magyar iró.


ÖTÖDIK FEJEZET.

Ebben igen közönséges dolgokról lesz szó, nevezetesen: házépitésről,
faültetésről, mezei és falusi életről.
Még áll az ősi ház, él nagyapó, nannyó, s im, az udvaron öt pesti unoka
szaladgál. Istené a dicsőség: megaranyozhatom életük alkonyát. 1894-et
irunk: már csak egy esztendőt „hetvenkedik“ nagyapó, akkor ráfehéredik a
nyolcvan esztendő. Ma még csak vén ember, de jön már, jön már az aggság.
Már fel-felsóhajt: Ó, erő, erő, hová levél! – de a kertben még ő
kaszálgat füvet a bocikának; ő kaszálja meg a helyet, ahová hinta
állittatik fel a pesti unokáknak.
Gyönyörü élet-alkony! Álmatlan éjszakákon mit sóhajtoztak, mit
keseregtek: Sohasem látjuk meg a pesti unokákat! Nem akarnak hinni a
szemüknek: Sürü sóhajtásuk felhatott a magas egekbe, Isten meghallgatta
könyörgésüket – két hófehér galamb körül öt fióka röpked.
Nagyapó, nannyó megfiatalodik. Kicsi villákat, gereblyéket csináltat
nagyapó az unokáknak, eltipeg velük a rétre: együtt forgatják a száradó
szénát. Nem győzi dicsérni a gyermekek szorgalmát, amikor hazatérnek:
Higyje meg, nannyó, annyi boglyácskát raktak az unokái, hogy ki lehetne
telelni rajta egy – döglött bárányt.
– Ó, ó, magát mindég fogja a tréfa, – mosolyog nannyó, aztán hirtelen
eltünik, öt pohár tejjel fordul vissza nagy fürgén: – egyetek, édes
csirkéim, egyetek. Ugy-e, megéheztetek?
Igen-igen csudálkoznak, hogy milyen jók ezek a pesti gyermekek: nem
kényeskednek, nem nyafognak, nem veszekednek, nem verekednek, s mely
édesen simulnak hozzájuk, az egyszerü öreg emberekhez. Igen-igen
elcsudálkoznak; azon is, hogy estefelé csak szól az anyjuk: Gyerekek,
lefeküdni! Egy, kettő, há-rom! – és indulnak a gyermekek, mint a
katonák. Ezért és sok mindenért igen-igen dicsérik nekem a pesti
menyemasszonyt. Ami a szivemnek igen jól esik.
– Ó, édes fiam, ha örökké itt maradhatnátok!
– Örökké nem maradhatunk; de ezentul minden nyáron itt leszünk.
– Ha ugy, lenne!
– Ugy lesz.
Az ősi ház „nagy házában“ kényelmesen elférünk az öt gyerekkel. Két
ablak néz a virágos kertre, egy az udvarra, negyediknek egy kis ablak, a
veteményesre nyiló „tyukleső“ ereszti be az áldott nap sugarát. A
halhatatlan mályva virágai behajolnak az ablakon. András nagyapó
háromfiókos ládájáról egyetlen rézkarika sem hiányzik, s im, szakadatlan
teljesül a jövendölése: rézkarikákat a pesti unokák is meg-megzörgetik.
De vajjon gondolt-e András nagyapó – pesti unokákra? Képzelem, hogy
eltünődik, ha le-letekint az égből: vajjon honnan kerülhettek ide ezek a
térdig nadrágos, azon alul csóré lábszáru fiuk? „Ejnye, enyje, de
szegény ember lehet az apjuk!“
Az ősi ház mögött már ássák a kicsi gazda házának a fundamentumát. Gábor
bácsi fia a kicsi gazda. Őszre telő alá is kerül, pedig a kicsi gazda
három teljes esztendeig nem lesz e ház lakója: a császár ad neki
kvártélyt. Mért sietnek oly igen? Felelet: egy az, hogy a kicsi gazdának
része legyen az épitésben, más az, hogy kész ház várja, amikor a császár
hazaereszti.
– Talán ide épült volna az én házam, – borul el a lelkem egy pillanatra
– ha édesapám nem a világnak nevel, s én az ősi telket el nem adom. De
jól történt, ugy, ahogy történt. Ide behallik az ucca lármája, beszáll a
pora – én majd a gyümölcsös mögött épitem az én házamat. A lucernás
kertben, amelynek szélén a Macskás-patak kanyarog. Tul a patakon rét,
aztán szeliden emelkedik föléje Magyarósoldal, majd hirtelen meredek
heggyé ágaskodik. Hajdan erdő, most egy-egy faóriás törzse rothadoz,
itt-ott nyirfa meg csenevész bokor szomorkodik. Be szép erdőt varázsolok
én ide!
– Mit szólsz a tervemhez, Mária?
– Gyönyörü a terv, de most is oly sokat dolgozol… Félek, összeroskadsz.
– Amit én tervezek, nem egy-két, de sok-sok esztendő munkája tesz,
Mária. Marad e munkából a gyermekeinknek is, az unokáinknak is. Kitüzöm
a célt s lassan, szép lassan haladunk feléje. Az első lépés a ház s
hozzá egy kis kert. Ez az első lépés három esztendőt jelent. Székely
szokás szerint kezdünk a fészekrakásba. Első esztendőben meghordom a
fundamentumkövet, megvettetem cigányokkal a téglát. Második esztendőben
a fenyvesből lehozatom a födélhez való fát. Harmadik esztendőben együtt
az anyag, felépül a ház. S a negyedik esztendőben szépen a karomba öltöd
a karodat, én fölvezetlek a garádicson, ott, azt hiszem, megindult
szivvel állunk meg egy pillanatra, aztán önkéntelen lehajlunk,
megcsókoljuk a küszöböt s belépünk a házba. Velem tartasz-e _ebben is_?
– Veled, veled.
*
Már épitjük is a házat Máriával – papiron. Négy szobán kezdjük
tavasszal, nyár végére a négy nyolcra szaporodik, majd hozzátoldunk egy
fürdőszobát is. Igen komolyan meghányjuk-vetjük, hogy, ha minket Isten
megáldott öt gyermekkel (s megáldhat még többel is), egyszerre csak
nyakunkra nőnek a gyerekek, ez megházasodik, az férjhez megy, még nyolc
szoba is kevés lesz majd. Ha csak négy unokát számitunk egy családra, ez
már husz gyermek. A szülék száma tiz. Husz meg tiz = harminc. Velünk,
öregekkel, összesen leszünk harmincketten. De számitásba kell vennünk a
hatodik gyermeket is, akit sokat emlegetünk, s igy szinte bizonyos, hogy
egyszer csak beröppen vele a gólya. Benső vágyunk a hatodik, még pedig
leány, mert többségben vannak a fiuk: három fiu, két leány. Amig csak öt
gyermekünk van, el sem tudunk – válni. Ám lenne csak három fiu, három
leány, mely könnyü volna válnunk! Ezen igen nagyokat nevetünk, s addig
is, mig a válás bekövetkeznék, elhatározzuk, hogy az ebédlő nagyterem
lesz. Akkora, hogy ötven ember kényelmesen elférjen az asztal körül.
Gyermekeknek, unokáknak ez a ház lesz a találkozója minden nyáron. Akkor
is, amikor mi már rég a temetőben porladunk. Természetesen, a kisbaconi
temetőben…
A nyilt verandáról egyenesen az ebédlőbe fog nyilni az ajtó. Nem rejtjük
el: aki belép, mindjárt ide lépjen. Lássa első pillanatban, hogy házunk,
szivünk tárva-nyitva minden jó embernek. Bár a rajzoláshoz igen keveset
értünk, minden nap csinálunk két-három tervet, s mintha éjjel-nappal
azon kellene tünődnünk, mire költsük el a pénzünket, hat ablakkal
tiszteljük meg az ebédlőt, sőt az udvar, meg a kert felé nyiló ajtó fölé
is ablakot tervezünk: hadd – „legyen világosság!“
Nagyapó is, nannyó is, nem akarnak hinni a szemüknek, meg-megmutatván
napról-napra változó tervrajzainkat. Nekik minden terv tetszik, csak a
garádicsok miatt aggódnak, amelyek a verandára köröskörül felvezetnek.
– Fiaim, – mondja nagyapó, – egyszer majd ti is megöregedtek s akkor
„megnő“ a garádics.
– De igy szebb lesz, nagyapó.
– Szebb, szebb, de bizony mondom, „megnő“ a garádics…
Ujabb tervet eszelünk ki: bevezetjük a vizet a fürdőszobába, a konyhába,
a virágos kertbe. De honnét? Szemünk előtt csörgedez a Macskás-patak, de
szeszélyes egy patak ez: hol vigan folydogál, sőt néha ki is csap
medréből, hol messze fönt az erdőben kiszárad a forrása, s ilyenkor csak
a meder egy-egy gödröcskéjében szomorkodik a viz. Bővizü patak foly a
falu közt, de innét mások telkén s az uccán át lehetne ide vezetni a
vizet: nagy felfordulás, nagy költség ez – le kell erről mondanunk.
Nagyapó mosolyogva hallgatja vizvezetéki tervelgetésünket, végül
megszánja szomorkodásunkat, s mondja: – Jertek velem.
Átmegyünk a Macskás-patakon, alig távolodunk száz lépésnyire, megáll.
– Nézzetek ide. Ezen a helyen ennek előtte kétszáz esztendővel Benedek
Kerestély ükapátoknak halastava volt. Ihol, még most is látszik vékonyan
a halastó karimája. Most menjünk tovább.
Tovább megyünk, fölfelé a lankás hegyoldalon, harmincat sem lépünk,
bővizü forrás bugyog előttünk.
– Ennek a forrásnak a vize táplálta a halastavat, – mondja nagyapó.
– Hiszen, – mondom én, – tudtam én a létezéséről mindakettőnek, de ha a
földje egyiknek sem az enyém.
– A halastó földje nem, de a forrásé még enyém. Nézd, ez a föld hosszan
elnyulik a hegyoldalon. Itt ásatsz egy árkot. Amott egy nagy gödröt,
éppen szembe azzal a hellyel, ahová a házat épited, innét aztán a viz
szépen befolydogál a házadba.
Mindjárt fel is mérjük a távolságot – lépéssel: forrástól a viztartó
medencéig nyolcvan, medencétől be a házig hetven méter utat tesz a viz.
– Ó de jó, ó de jó! Áldja meg az Isten, nagyapó!
Nagyapónak különben tetszik is, nem is ez a tervünk. Inkább nem, mint
igen. Nagyapó már a nyolcvanadik esztendőt tapossa és sohasem jutott
eszébe, hogy a maga dolgán könnyitsen, életét kényelmesebbé tegye. Jó
félszáz esztendeje mult, hogy a maga gazdája s neki elég volt egy kút:
házba, pajtába ebből meritették, hordták a vizet, s jutott kút vizéből a
szomszédoknak is. Nagyapó felesleges költségnek itéli a vizvezetéket,
éppen mint a garádicsot, de viszont „megesméri“, hogy a világ sokat
haladt az ő gyermekkora óta, ennélfogva belenyugszik a vizvezetékbe is,
a garádicsba is. Ennél szokatlanabb ujitásokba is belenyugszik nagyapó,
mihelyt bizonyosságot szerzett arról, hogy tervezgetésünk egészen komoly
tervezgetés. Hogy az ő pesti fiának a szive csakugyan visszavágyódik az
édes anyaföldre, itt akar élni, itt akar halni. Akkor szerzett pedig
erről bizonyságot, amikor az első szekér követ behozták a lucernás
kertbe. Ez a szekér már az én szekerem, a szekér elé fogott két ló az én
lovam.
Ez az első szekér kő csudát müvelt. Egyszerre csak látom, hogy mindegyre
bekanyarodik a telekre egy szekér: hol ennek, hol annak az atyámfiának a
szekere. Mind követ hoznak, szépen leüritik az én kövem mellé. Aztán
jönnek szekerek, amelyeknek a gazdái nem atyafiak: ezek is követ hoznak.
Megindultan köszöngetem a kéretlen szivességet, s különösen jól esik
látnom, hogy nem halt még ki az ősrégi székely szokás: házat, csürt,
istállót ha épit a székely, fél falu siet a segitségire. De még nagyobb
csuda is esik: a szomszéd Magyarhermányból egyszerre huszonöt szekér
kanyarodik be a telekre, – mind követ hoznak. Eszembe jut, hogy három év
előtt ennek a falunak minden választója rám szavazott ugyan, de egyetlen
egy sem szavazott ingyen, sok-sok boromat, pálinkámat itták meg, holott
én oly igaz szivvel igértem, hogy szivem, lelkem, mindenem a népé, az én
népemé – s ime, kéretlen és ingyen hozzák a követ! Ezek az emberek
hajnalban felkeltek, kimentek az erdőbe, ott a szekeret megrakták kővel,
irgalmatlan rossz erdei utakon kinozták a marhájukat, estefelé értek a
telkemre, tehát egy egész napot áldoztak nekem. Ki érti ezt? Idegen azt
nem érti, de értem én, aki itt születtem, itt nevelkedém. Ebben a népben
két lélek lakik. Az egyik az ősrégi lélek, amely hü maradt az ezeréves
szokáshoz; a másik az uj lélek, melyet az ujkor erkölcstelensége
plántált belé. Házépités? Nosza, gyerünk, segitsünk a vérünkből való
vérnek. Ezt cselekedte az apám, a nagyapám, az ükapám, ezt cselekszem én
is. Követválasztás? Kezdetben ingyen adtam a vótumot, de tett-e a népért
valamit, akire én ingyen szavaztam? Nem. Szegények voltunk, azok
maradtunk. Második alkalommal már pénzzel kináltak; elfogadtam. Harmadik
alkalommal kináltak, nem kináltak, megköveteltem. S minden alkalommal
többet és többet. Nincs igazam? Akinek pénze van a követségre,
bizonyosan sok-sok pénzt remél a követségből. Hadd fizessen.
Ime, igy dolgozik egy emberben két lélek: becsületes és becstelen. Az
egyiket az őshazából hozta, – ez megmaradt épségben; a másikat nem ő
hozta, ezt gonosz kezek plántálták bele… Vajjon ennek mikor szárad ki a
gyökere?
Nagy kőhalmok emelkednek a telken, minden kőben – szeretet. Vetik a
vályogvető cigányok is a téglát, hordják az erdőről a fát az atyafiak:
hatvanezer téglát száz szekér fa éget pirosra. Ássák a fundamentumot,
rakják belé a követ a kőmivesek. Kisgazdák a kőmivesek, nem iskolában
tanulták a kőmivességet. Ma szántnak-vetnek, holnap házat épitnek. A
terv pesti épitész munkája, ezen egy kicsit elcsudálkoznak, de nem igen
akadnak meg rajta. Most van csak igazán elemében Gábor bácsi. Most veszi
csak igazán hasznát, hogy a sepsiszentgyörgyi német iskolában a
Baukunstot is tanitották. Ő a főpallér, kezében a tervrajz, igy
dirigálja a kőmiveseket. Székelymódra megy az épités. Első esztendőben
összehordjuk az anyagot. Második esztendőben födél alá kerül a ház.
Harmadik esztendőben kerül sor ajtókra, ablakokra. Az ácsok is mind
kisgazdák. Ezek sem az iskolában tanulták az ácsmesterséget: apáról
fiura száll a kézügyesség. Gyönyörüen faragják ki a gerendákat, a
szarufákat, mérnöki pontossággal illesztenek fát fához – ugy, ahogy a
rajz előirja. Bonyodalmas szerkezet ugyan a födél szerkezete („látszik,
pesti mesterkedés“), de megakadás nélkül foly a munka. Elébb az udvaron
állitják össze a födelet, alaposan körülszemlélik, aztán messzire
távolodnak, ugy szemlélik, hogyan fest az egész. A hosszu Rofaj a főács.
Egyszerüen Rofajnak hivja az egész falu, mivel az egyetlen, aki Rafael
névre kereszteltetett. Egyébként – mondjam-e? – az ő vezetékneve is
Benedek. Ölmagas, karcsu öreg ember. Hetven év felé jár s még mindig
egyenes, mint a nádszál. Hosszukás, lófő arca igazi arisztokrata arc.
Csak mente kellene a hátára s mehetne a főrendiházba. Kurta fanyelü pipa
lóg a szájában, ugy nézi, szemléli hosszan, sokáig a födélalkotmányt,
aztán megszólal:
– Ezt én a házra nem teszem fel.
– Mért nem? – kérdem én.
– Mert éktelen csúf.
– Mért csúf?
– Azért, mert alacsony.
– Persze. Igy tervelte a pesti épitész.
– Már akárki tervelte, rosszul tervelte. A házat elcsúfitja.
– Dehogy csúfitja. Csak tegyék fel, öreg.
– Én-e, uram? Az Istennek sem teszem fel.
– Ejnye, öreg, ejnye, én tudom, mért nem tetszik magának. Mert a szeme
megszokta a magas födelet. Magasabb a födél, mint a fal. Hiszen egyrészt
jó a magas, meredek födél: nem áll meg a hó rajta; de másrészt rossz,
mert igen ránehezedik a falra. Igaz-e?
– Há’szen igaz, de szép. Ez meg éktelen csúf.
– Próbáljuk meg.
– Én-e? Hogy hótomig csúfoljon a falu?
A fiatalabb ácsok is segitségemre jönnek: ha már ugy van, ahogy van,
próbáljuk meg. Ha csúf lesz, leszedjük…
– Hát próbáljátok, én kezemet sem mozditom meg.
Nosza, nekiállnak az ácsok, szétszedik a födelet, darabonként felhordják
a falra, ott összerakják. Az öreg messziről nézi a munkát, a fejét
szüntelen csóválgatja, hümmöget, mikor aztán végére érnek, kérdem:
– No, öreg, mit szól hozzá? Éktelen csúf-e?
– Hát, uram – – – –. (Ezek a vonalak azt jelentik, hogy közben
vakargatta a fületövét.) Hát, uram, ami igaz: igaz; ami nem igaz:
hazugság. Isten, Jézus, ugy segé’n, csakugyan szép!
A honfoglalás ezeredik évfordulóján ásták a ház fundamentumát, s 1898
tavaszán nagyapó s nannyó ott álldogáltak a verandán, várták a pesti
fiut, a pesti menyemasszonyt, a pesti unokákat.
– Istené a dicsőség, – rebegte nagyapó. – Örömmel szállok az én
koporsómba.
– Istené a dicsőség, – rebegtük utána s leborultunk a szent küszöb
előtt.
*
Nekünk szent volt.
Ma, mikor e könyvet irom, csak adnak-vesznek házat, épiteni nem épitnek.
Világháboru, két forradalom, megszállás fergetege szétrombolta,
elsöpörte minden javainkat – ki oly vakmerő, hogy épitésbe fogjon? Igen,
ebben a lelketlenül megcsonkitott országban nem épitnek, waggonokban,
bűzös odukban senyvednek földönfutók százezrei, itt csak adják-veszik a
házat. Szédületes summákon cserélnek gazdát városi és falusi házak. Az
én házam az ő kilenc szobájával, vizvezetékével, 14 szárnyas és
szárnyatlan ajtajával, 19 dupla, tükörüveges ablakával, alagcsövezéssel,
kerek tizezer forintba került a mult század alkonyán. Való igaz, akkor
is háromannyi pénzt emészt, ha nagyurasan azt mondom az épitőmesternek:
Ime, itt a tervrajz, minden néven nevezendő anyag a maga gondja, nekem
majd átadja a ház kulcsát, én meg fizetek. De én székely szokás szerint
épitém házamat, sok száz szekér kő, fa és homok miatt lapos tárcámat
alig kellett kinyitnom. A fundamentum fölött három sor faragott kővel
kezdődik a fal: erdő, mező csak ugy termi a követ, hermányi kisgazdák
faragják, akik szintén sohasem tanulták a kőfaragást, de a munkájuk
csupa remek. Ők faragják a veranda oszlopait is, a hosszu
garádicsköveket is, amelyek, nagyapó szerint, egyszer majd megnőnek…
Ingyen fa éget pirosra hatvanezer téglát s – ki hinné ma ezt? – ezer
tégla négy pengő forint. A szomszéd faluban, Nagybaconban, cserépvető
telep, negyven-ötven család üzi e mesterséget a szántás-vetés mellett:
ezer födélcserép ára 5 pengő forint. A kőmives a maga kenyerén,
napszámba dolgozik, a napszám egy forint 20 és 50 krajcár közt
váltakozik. A ház befödése – egy jó vacsora. Ősrégi székely szokás az
is, hogy kéretlen, hivatlan jönnek férfiak, nők, gyermekek, kézről-kézre
adogatják a cserepet, mig annak a kezébe kerül, aki a fedésben
legjáratosabb.
Igy épül a székely ház, igy épült fel az enyém is, melynek kisebb
formában ma már egy sereg utánzata van, mind – alacsony födéllel. Azzal
az „éktelen csuf“ födéllel, melyet az öreg Rofaj „az Istennek sem“ akart
feltenni. De azóta már sok „éktelen csuf“ födelet tett fel, mert ami
igaz: igaz, ami nem igaz: hazugság – Isten, Jézus ugy segé’n, szép az!
Mai bankóban az én házamat félmillióra értékelik, de hordanák össze a
világnak minden kincsét: nesze, ez mind a tied, add ide a házadat, nem
adnám. Ezt a házat elvenni lehet, megvenni nem. Ebbe a házba be van
falazva a lelkem, a téglákat, melyeknek minden darabja egy-egy könyv, az
én véremmel kevert mész ragasztja össze – nem, nem, ezt a házat csak
elvenni lehet, megvenni nem.
Amikor a szent küszöb előtt leborulunk Máriával, már levélbe borultak a
gyermek-gyümölcsfák ház mögött, ház előtt, ház körül. Miként András
nagyapó kertjében, szép sorban állnak a fácskák, alma, körte, szilva,
cseresznye, meggy. A ház előtt egy kis park: fenyőfacsoportok;
szerteszét mindenfelé erdei fák, bokrok, itt-ott virágágyak. A fákat én
ültettem, a virágokat Mária. Falu uccájáról hosszu kocsiut kanyarodik a
ház elé, ennek az utnak két szélét apró fenyőfácskákkal ketten ültetjük
tele. Két-két fácska egymás mellett, szélében, hosszában arasznyi
távolság, majd ha derékig nőnek, élő sövény lesz belőlük. Aztán négy-öt
lépésnyire egynek-egynek megengedjük, hogy nagyot nőjjön, nagyot –
micsoda szép, micsoda gyönyörü sétaut lesz majd valamikor ez az ut!
Munkaközben ujabb terv születik, a fenyősor mögé gyümölcsfákat ültetünk,
azok majd kimosolyognak a nagyra nőtt fenyők közt – ó de szép lesz az!
Nini, almát, körtét terem a fenyőfa!
Nyár folyamán kétszer-háromszor kapáljuk, gyomláljuk s folyton
öntözgetjük a gyermek-fenyőket – kétezeren vannak két sorban – és
biztatjuk: nőjjetek, nőjjetek. És a fenyőfácskák engedelmes gyermekek,
szemlátomást nőnek. Hogyne nőnének, amikor ez a föld a fenyő hazája, s
mi kapálgatjuk, gyomlálgatjuk, öntözgetjük is. Itt ugy nő az erdei fa,
mintha huzva-huznák fölfelé. Négy esztendő sem telik belé, már fiatalos
erdőben sétálunk: növendék-paradicsom ez. Tetten érjük magunkat: bár a
mi erdőcskénk mindig ily fiatal maradna! Mint ahogy fel-felsóhajt a
szülő gondtalanul játszó gyermekeinek láttán: Ó, bár mindig gyermekek
maradnátok!
Fel-felröppenö, oktalan sóhajtások ezek, a természet törvénye ellen
nincs fellebbezés: a magból csemete, a csemetéből fa lesz, nagyon erős
fa, terebélyes, melynek árnyékában jó meg-megpihenni. A gyermek sem
maradhat gyermek: azért áld meg vele az Isten, hogy emberré neveljük.
Ime, mégcsak egy esztendeje vagyunk a ház lakói, s a kedves gólyamadár
beröppen a hatodikkal. Leány, világos, hogy leány, hiszen ezt vártunk –