Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (2. kötet) - 14

Összemosolygunk Máriával. Egyet gondolunk. – No, ez sem nézi ki belőlem,
hogy az igazgatójával jó barátságban vagyok.
Nincs tükör, amelyben megnézhessem magamat, de érzem, hogy torzonborz a
szakállam, a ruhám por és piszok: öreg falusi ténsurnak néz engem.
Hiszen ha az volnék! De senki sem vagyok. Semmi vagyok. A házamba, abba
a sötét koporsóba, a szivemet beletemettem.
A kőhalmi állomáson csakugyan üres vonat vár reánk, abban üres kocsi.
Ugy látszik, a szászok nem menekülnek, vagy már elmenekültek, mert a
vonaton alig van élet. Vagy tán a menekülők megbujtak s nem merik
elárulni, hogy élnek? Sem a pályaudvaron, sem a vonaton nem ég lámpa.
Vaksötétségben botorkálunk a sinek között. Vaksötétség a kocsiban.
Büszke lennék előrelátásomra, ha nem véletlenül pillantok meg három szál
gyertyát. Mi jó, hogy zsebrevágtam! Világot gyujtok egy pillanatra,
elhelyezkedünk. Egyik oldalon Mária meg én, másik oldalon, az a két vén
asszony, akik a határszél egyik falujából két éjjel s két nap szaladtak
kocsin a vasutig. Az egyik sulyos betegen. „Lám, lám, a vén asszonyoknak
is becses az élet. Ámbátor ugyan mi bajuk eshetik vala, ha otthon
maradnak?“ A szomszéd szakaszban a fiatalember helyezkedik el az
anyjával, a feleségével s két kisfiával. Szegény gyerekek, ők ugyan
megjárták. Az apjuk erzsébetvárosi ügyész, nyaralni vitte őket a
szentkatolnai nagymamához – éppen ugy jártak, mint az én unokáim.
Áthallik a falon az egyik fiu nyafogása: Éhes vagyok, mama! – Várj,
fiam, reggelig, csititja a mama. – De én éhes vagyok! – Nincs mit adjak,
szivem! Reggel majd veszünk valamit, sirja el magát a mama.
Már barátságban vagyunk: nagy veszedelmek idején oly gyorsan forrnak
össze a magyar szivek! Kérdem Máriát: Van-e nekünk ennivalónk? Már le is
vette a kis kosárkát. Nem az én kérdésemre, a gyermeknyafogásra, az
anyasirásra. Csudadolgok kerülnek ki a kis kosárból. Van benne egy
kenyér. Két sült csirke. Egy szelet szalonna. Néhány főtt tojás. Ennyit
hozott el a szekérről nagyanyóka. Egy plédben néhány ing, zsebkendő,
irományok, – ez minden, amit elhoztunk a paradicsomból. No és két alma a
zsebemben. Gondolom, ennél több almát vitt el a paradicsomból Ádám és
Éva annakidején.
Bekopogtatunk a szomszéd szakaszba, felkináljuk a vagyonunkat. Igen
szégyenkezik apa, anya, hogy a szekéren feledték a sok minden jót,
szabadkoznak, de rájuk erőszakoljuk. – Csak nem hagyják éhezni a
gyermekeket?
Megy, mendegél a vonat, nagyokat áll. Csak sejtjük, hol vagyunk, mert a
felirás láthatatlan s a menekülő vonatnak kalauza nincs. Nincs, aki
kérdezze: meddig tetszik utazni? Nincs, aki kiáltsa: Segesvár! Tiz perc!
Óraszámra állunk egy-egy állomáson s reggel pillantjuk meg a segesvári
sikot, ahol muszka dzsida döfte át Petőfi szivét. Igen, igen, itt esett
el a csonka mesterné fia is, akit csendes elmebeteg édesanyja
házról-házra keresett: Nem látták a fiamat? s felelték mindenütt: nem
láttuk, lelkem, nem. Fent a hegytetőn, Segesvár fölött, még áll Petőfi
szobra. Vajjon meddig fog még ott állani?
Hogy özönlik a nép a vonatra! Már Héjjasfalván nagy sereg menekült
ostromolta meg. Egymás hegyén-hátán a szerencsétlenek. Minden koru és
rendü ember. A folyosón összepréselődve, a szakaszokban szintén. Már
tizenketten szorongunk a mi szakaszunkban. Ide látszik az országutja:
száz meg száz szekér nyikorog egymás nyomában. Minden szekéren egy-egy
domb: e dombok alatt takarmány az állatnak, élelmiszer az embernek, ágy-
és ruhanemü, edények, s Isten tudja még mi; a domb felett pedig
asszonyok, gyermekek olvadoznak a rekkenő melegben. De ezeknek mégis
jobb dolguk van, mint nekünk: egyszer-egyszer gyenge szellő
meg-meglebbentgeti. Mi meg itt összepréselődve majd megfulladunk.
Kiszállanánk, de nem merünk. Senki sem adja hirül, mikor megy tovább a
vonat. „Vajjon ki őrködik felettünk?“
Végre, megmozdul a vonat, a rettentő hosszu vonat, előre, hátra lökődik.
Senki sem bukik sem előre, sem hátra: most oly jók az emberek, ugy
összetartanak. Szinte összefonódnak. „Talán mégis jó, hogy büntet az
Isten, bár igazán nem tudjuk, mi bünt követénk el.“ Megy, mendegél a
vonat, átszomorkodik a Küküllő hidján, aztán megáll. Nyilt pályán áll
meg. Orrunk előtt Dános s nem engedik be a vonatot. Már rég elmult dél,
amikor megállunk. Éppen 24 órát menekültünk idáig. A gyorsvonatnak két
óra ez. Leszáll az este s még mindig állunk. És állunk, állunk egész
éjjel. A sötét kocsiból szemünk belemered a sötét égbe, mely
meg-megvillan. Egyik azt mondja: ágyulövés villanása, a másik: az ég
villámlik. Valószinü, hogy már foly a harc Nagyszebennél. A mi vonatunk
nem mehet tovább, mig ott el nem dül az ütközet. Ha áttörik ott a
frontunkat, (de vajjon, van-e frontunk?), akkor Kiskapusnál az ellenség
megszállja a vasuti fővonalat s mi be vagyunk keritve. Elől tüz, hátul
viz. Némelyek repülőgépeket látnak keringeni, bár két lépésre sem lehet
látni. Hát, ha nem is látják, de hallják a berregésüket.
Ezer esztendő hosszára nyulik a rettenetes éjszaka. Ó, csakhogy
megvirradt! Talán elindul a vonat. A vonat nem indul el, s délfelé már
lemerészkedünk róla. Ki bolyong, ki hever a kukoricatáblák szélén, a még
elég zöld gyepen. Sőt vannak vakmerők, akik a Küküllőben megfürödnek.
Nem untatom tovább az olvasót: teljes 36 órát, ebben két vaksötét
éjszakát állunk Segesvár és Dános között. Már nem is igen izgat:
megyünk-e tovább vagy sem, annyira fáradt a testünk, fásult a lelkünk.
– Valószinü, mondom Máriának, hogy bekeritnek. Ez esetben bizonyos, hogy
a férfiakat különválasztják s internálják valahol.
– Én nem maradok el magától!
– Hiába nem akar elmaradni. Azoknak fegyver van a kezükben.
– Hát öljenek meg!
– Nézze, nagyanyóka, az internálás még nem halál. Maga valahogy feljut a
gyermekekhez. Hirt visz rólam, hogy – élek.
– Nem, nem! Van nekem fegyverem… Magát nem fogják elszakitani tőlem. Ha
Isten megelégelte életünket – –
– Legyen meg Isten akaratja.
Szent nyugalommal, kéz a kézben sétálunk tovább. Ránk esteledik, de ott
maradunk Isten szabad ege alatt, mely ha sötét is, az Istené. Még nem
vesztettük el Ő benne való bizodalmunkat.
Éjfélkor kinlódunk át folyosón alvó emberek fölött a szakaszba. Majd
megfojt a büz: már a második éjszaka áll egy helyben a vonat. Mért nem
mentünk haza, a kertünkbe, a házunkba! Vagy ha nem mentünk, miért nem
szekéren folytattuk a menekülést! Ó, csak már megvirradna! A sötét ég
alján, Szeben irányában meg-megvillan egy fénycsik. Mintha ágyudörgést
hallanánk. „Igen, igen, ágyudörgés. Sőt bizonyosan az.“
Harminchat órai „pihenő“ után megmozdul a vonat. Megy, mendegél,
Erzsébetvárosig. De ott aztán igazán megáll. Teljes huszonnégy órára áll
meg. És jön utánunk, egy-két órával később, egy vonat. Végtelen hosszu
vonat. Rajta menekülők ezrei. Fedetlen teherkocsikon ötven-hatvan ember
szorong. Halálosan bús, sápadt arcok. Egyszerre csak fojtogatni kezdi
torkomat a sirás, addig fojtogatja, hogy elsirom magamat. Még csak most
látom teljes rettenetességében, mi történt velünk. Most, amikor szemem
láttára kanyarodik mellénk a végtelen hosszu szörnyeteg. „Ó én szegény
népem, hová jutottál, mire jutottál!“ Pedig még jön egy harmadik vonat
is, az is megáll. Lelkendezve szaladgálnak össze-vissza anyák,
gyermekek. Gyermek az anyját, anya a gyermekét keresi. A vonatokat
ostromló tömeg szakitotta el őket. Őrjöngő sirás, őrjöngő kacagás
kavarog a büzhödt levegőben. Most már három vonat egymás mellett. Három
vonat áll itt 24 óráig. Mi tenger piszok, mocsok verődik össze!
– Bizonyos, hogy be vagyunk már keritve, – mondja egy hadnagyocska a
kétségbeesett embereknek.
Oly bizonyossággal mondja, hogy elhinni lehetetlen. Én már tudom, mit
tartsak e bizonyosságok felől: Két esztendeje foly a háboru.
– Egész Erdélyből nem megy több vonat Pest felé – kiáltotta felénk
Baróton egy veszettül vágtató hadnagyocska.
Miért mondta ezt, amikor sejtelme sem lehetett arról: megy-e vagy sem? S
mért mondott bátortalanitót, ha bátoritót nem mondhatott? Egyszerüen:
közönséges emberi vonás ez. A jólértesültség fitogtatása.
Ránk sötétedik. Egész éjjel le nem hunyjuk a szemünket. Kinek-kinek elég
volna a maga gondja, hogy szemére ne jöjjön álom, de valahol, valamelyik
kocsiban szivet hasogatóan sikoltoz egy gyermek. Ismerem a
gyermeksikoltást: ez nem a kényes gyermek sikoltozása. Ennek a
gyermeknek rettenetes nagy kinjai lehetnek. Megtudjuk: napszurás érte a
fedetlen teherkocsin. Orvosért szaladgálunk: orvos nincs. A gyermek
reggelre kiszenved.
Ötszáz apró gyermek van a mi vonatunkon. Ez az ötszáz gyermek napok óta
nem ivott tejet, nem evett meleg levest. A vonat mentén, ahol
vesztegelünk s vesztegelünk, kukoricatáblák. Megrohanják az éhes
emberek, tördelik a kukoricát, tüzeket gyujtanak, a parázsról félig
sülten kapkodják fel a kukoricacsöveket, mohón falják nagyok és
kicsinyek. Halljuk, hogy sok a beteg gyermek. Hallom, hogy „megint“
eltemettek egy gyermeket. És azt hallom folyton, szakadatlan: „megint“
meghalt egy gyermek. Mire a sorsdöntő állomáshoz érünk, ahol életünk,
halálunk eldől, nyolc gyermek hal meg a mi vonatunkon. A sorsdöntő
állomás! Elébb még vesztegelnünk kell Medgyesen is 22 órát. De már
mintha könnyebülne a szivünk. Katonavonatok robognak át a medgyesi
állomáson. Átkiabálnak hozzánk: Ne sirjatok! Ne sirjatok!
Visszaszerezzük Erdélyt!
Csupa „nagymagyarországi“ katonák. „Hát a székelyek hol vannak? Vajjon
azokat hazaeresztik-e?“
Negyedfél napot veszteglünk idegőrlő kétségeknek s hajszálvékony
reménykedéseknek közepette. Végre megnyilik előttünk a sorsdöntö
állomás: Kiskapus. Innen ágazik a szárnyvonal Nagyszeben felé. Itt fog
lefolyni majd a döntő ütközet. Itt lesz az a rettenetes vérfürdő, mely
ellenállhatatlan áradatként sepri ki Erdélyből az oláh hadsereget. De az
oláh hadsereg katasztrófájáról most még sejtelmünk sincs, nem is lehet:
jóval később következik be az. Most egyelőre megelégedünk azzal, hogy
áteresztenek a kiskapusi állomáson. Észbontóan vaksötétek voltak eddig
az éjszakák, most tiszta az ég, ragyognak a csillagok, a pályaudvarba
bevilágit a hold. Óriás jegenyefák megnövekedett árnyékai terülnek el a
holdvilágitotta pályaudvaron, mely oly néma, mint a temető.
Rettenetesebb ez az éjszaka, mint azok a vaksötét éjszakák.
Rettenetesebb, mert kisérteties. Látni vélem a sirjából kikelt katonát,
hófehér köpenyegben, hófehér csákóval, hófehér paripán, amint viszi
menyasszonyát a temetőbe s mondogatja:
Jaj de szépen süt a hold,
Megyen egy élő s egy holt,
– Félsz-e, Julikám?
Bomlott fantáziám látni véli a székely népballadák és népmesék hőseit,
akik komor kedvvel, szégyenkezve, lesütött fejjel bucsuznak szép
Székelyországtól. Ihol jön Kerekes Izsák, aki egymaga száll szembe egész
sereggel; aki „egy elémentében gyalogösvényt vágott, két elémentében
szekérutat vágott.“ Kelemen kőmives, aki felesége vérével épiti fel
magas Déva várát. Vele jön a felesége is, de nem hintón, mint a
balladában. Gyalog támolyog Kelemen mester oldalán, karja közt egyetlen
gyermeke. Hát ez a szép ifju pár ki lehet? Nyilván Gyula Márton, a
földesur fia, s karján Kádár Kata, a szép jobbágy-leány. Ez a szépséges
szép ifju pár meg ugyan ki lehet, ha nem Zetelaki László és Görög Ilona?
„Bizony csak meghalok, anyám, édes anyám, Görög Ilonáért, ölelő
karjáért, csókos ajakáért.“ S halottat szinlel Zetelaki László. És akkor
belép Görög Ilona. És kinyitja szemét Zetelaki László, megöleli,
megcsókolja Görög Ilonát. Ó de szépen mondja Ilona:
Láttam én halottat,
De ilyet sohasem,
Akinek a karja ölelőleg álljon,
Akinek a szája csókolólag álljon.
Csak én megöleljem, csak én megcsókoljam!
Óh, jaj, mostan nem ölelik, nem csókolják egymást, sirva támolyognak át
a kiskapusi temetőkerten!
És jönnek nagy csapatban a népmesék hősei: Halász Józsi, a jobbágy,
akinek tündérasszony a felesége, s a földesur parancsára az égbe is
felszáll táltos paripáján, ugy hivja ebédre az Atya Uristent. Hol a
táltos paripád, Halász Józsi? Hát a tiéd, Mirkó királyfi? Hol hagytad
öreg apádat, aki folyton a napkeletre néző ablakban ült s akinek az
egyik szeme sirt szakadatlan, a másik könnyezett? Ihol Erős János, aki
puliszkakeverő fával verte szét az ellenséget s királykisasszony lett a
jutalma ezért. Jaj de szomoru vagy bolondos kedvü Bolond Istók! Egész
falu népét tetted csuffá bolond jó kedvedben, s most mint a három napos
eső, olyan szomoru vagy! Nini, galamb, hófehér galamb! Búsan búgva,
burukkolva száll a levegőégben. Világszép Tündér Erzsébet ez, a székely
népmesék legszebb asszonya!
Hát jöttök mind, mind. Összeomlottak a kakassarkon forgó arany paloták.
Minden összeomlott. Népballada, népmese, népdal, mind, mind jönnek:
nincs maradásuk.
A kultura templomai mind bezárva. Szeptemberben vagyunk, s kis diákok,
nagy diákok nem mennek iskolába. És nem ujjong egy sem. Olyan szomoru ez
a vakáció!
Az életünket megmentettük, az édes anyaföldet elvesztettük… Lehetséges
ez? Mit ér az élet haza nélkül?
Még egy-két nap, biztatják egymást a hontalanok, s kincses Kolozsvárra
érünk. És nem lehetetlen, hogy a hetedik napon megérkezünk Pestre. Már
csak néhány órát senyvedünk egy-egy állomáson.
Virradatkor érkezünk Kolozskarára. Az állomáson menekülő vonat. Kérdjük:
mióta áll itt?
Mondják: Három nap óta!
Nyilvánvaló, hogy ezeket a szerencsétleneket itt felejtették. Érzem,
hogy már meg kell mozdulnom nekem is. Fásultan néztem, mig Segesvár és
Kiskapus közt vesztegeltünk. Nem engedhetnek be Kiskapusra, mert hátha
egyenest tüztengerbe jutunk. De mitől féltik ezeket az idáig elvergődött
boldogtalanokat, akiknek már kenyerük sincs, a hontalanság mellett az
éhség kínjait is szenvedik? Megyek az állomásfőnökhöz. Velem tart
nagyanyóka is s még két ur. Mondom neki:
– Hatodik napja menekülünk. A vonatunkról idáig eltemettünk nyolc
gyermeket. Igaz, hogy ezek helyett született egy gyermek. Viszünk két
haldokló férfit. A rettenetes bűz és éhezés miatt a menekülők nagy része
beteg. S most itt találunk egy vonatot, mely három nap óta vesztegel
itt. Hát ez felháboritó. Felháboritja lelkemet, hogy mig fiaink idegen
földön vérzenek, minket kivernek a házunkból, a földünkről és sem Isten,
sem ember nem törődik velünk, amugy is megalázó futásunkban
megakadályoznak. Ki intézkedik a vonatinditásról?
A főnök, fiatal ember, könnyezve mentegetődzik, hogy ő nem hibás. Mig a
kolozsvári üzletvezetőség nem rendeli, ő nem indithatja el a vonatot.
– Úgy. Hát akkor majd telefonálok az üzletvezetőnek.
Kisül, hogy innen nem lehet, csak a következő állomásról. Megkérdem,
hány kilométer ide Apahida. A legközelebbi állomás. – Hat. – Hisz ez egy
kis séta. Nosza, visszamegyünk a vonathoz, veszem a botomat, néhány szem
szilvát zsebrevágok, kis podgyászunkat ott hagyom a kocsiban s indulok
az apahidai állomásra. Jön nagyanyóka is s a két ur. Réten vágunk át az
országutnak. Száradó sarju illata csap meg. Felséges, tiszta levegő.
Mennyországban járunk a piszkos, bűzös pokol után. Előző nap véletlenül
tükörbe pillantottam s nyolcvan esztendős aggastyán ráncos képe döbbent
reám. És véletlenül ezután kérdezte tőlem egy öreg asszony, hogy hány
éves vagyok, s én azt feleltem: Amikor elindultunk 56 éves voltam, most
80 éves vagyok. Az öreg asszony helybenhagyta a becslésemet. Alig álltam
a lábamon, ha le-leszálltam a vonatról. S im, de megfiatalodtam, amint
az illatos réten megyek át! Fiatalnak, erősnek érzem magamat. Érzem,
hogy most egyvégtiben ki tudnék menni a világból. Hej, Istenem, ha
véletlenül kasza kerülne a kezembe! Milyen széles rendet vágnék!
Nagyanyóka is megfiatalodik, halovány arca kipirul. Megfogom a kezét,
hintáztatom, mint egykor, régen. Nagyanyóka ismét – Mária.
– Most már _igy_ is elmegyünk a gyerekekhez, ugy-e, Mária?
– Elmegyünk, el.
Apahidán azzal várnak, hogy már utban is az a vonat, amely három napig
vesztegelt. Egy óra mulva indul a mi vonatunk is.
Hát mégsem hiába mozdultam meg. Lám, be is robog a vonat. Biztatnak a
vasutasok, hogy üljünk rá, s mire a mi vonatunk Kolozsvárra ér, meg is
ebédelhetünk. Felszállunk egy födeles teherkocsiba: tágas szalon ez a
zsufolt szakaszok után. Ha nem szégyellenők, táncra is kerekednénk.
Kincses Kolozsvár, drága szép kincses Kolozsvár. Erdély egykori
fővárosa, csakhogy látlak, ujra látlak! Hány szép napnak, estének,
éjszakának emléke dobogtatja meg szivemet! Falusi vendégszeretet s
nagyvárosi kultura: hol találod még ezt együtt? Vége, vége, minden
szépet, minden jót eltemet a világfergeteg.
Csakugyan berobog a vonatunk. Menekülésünk fele utján túl vagyunk. Mely
nagy boldogság a boldogtalanságban! Már azzal hitegetnek, hogy mindössze
egy éjszaka s egy nap és Pesten vagyunk. Látjuk, öleljük, csókoljuk
gyermekeinket, akik szivszakadva várnak, éjjel-nappal a pályaudvarokon
állnak, lesik a berobogó vonatokat, száz meg száz embert kérdeznek meg:
nem látták-e édesapámékat? S mind azt felelik: nem láttuk, lelkem, nem.
Ezt felelték egykor, régen a fiát kereső csonkamesternének is: Nem
láttuk, lelkem, nem. Balsejtelem szorongatja szivüket: bizonyosan otthon
maradtak utolsó pillanatig és – – lehet-e szüleit szerető gyermeknek
végiggondolni, ami ezután következik?
Éjnek éjszakáján döcög vonatunk a Királyhágó sziklás, erdős hegyei közt.
A beteg öreg asszony alig halhatóan szólal meg: Ó, de szomjazom! Még
zsebemben ama két almának egyike, amelyet Mária-Éva a paradicsomból való
távozáskor szakitott le a „szép virágu sárga“ almafáról. Meghámozom,
felszeletelem, átadom a beteg asszonynak kertem utolsó almáját. „Eddig
letördelték az én szép almafám ágait. Egy-egy ág földig hajlott édes
terhe alatt. Az egyikről verset is irtam:
Szép kerek almafa, ezer alma rajta…
S száz meg száz almafán mosolygott ezer alma. És ezeket mind mások eszik
meg, nem az én gyermekeim, nem az én unokáim.“
A régi Erdély határán virradunk meg. Önkéntelen visszanézek Erdély felé.
Halottat sirató harang hangján csendül meg lelkemben Bajza József dala:
Bércről visszanéz a vándor,
Vigan int kies hazája,
Ott mosolyg a róna táj:
De a messze távozónak
Szive vérzik, szive fáj
Zeng felé a búcsuszó:
Isten hozzád, bujdosó!
„Hajdanában, a kurucvilág kezdetén, Erdélybe bújdostak a
nagymagyarországi magyarok, lám, de sokára adjuk vissza a látogatást!
Most mi vagyunk a bujdosók…“
Már itt vagyunk „az alföldi szép nagy rónaságon“. Szép, valóságban is
szép az alföldi nagy rónaság, nemcsak Petőfi verseiben, de most oly
szomoru. Látom a tarlón: a magyar Kanaán földjének silány termése volt.
A kukorica még lábán áll: oly vézna a szára, oly kicsikék a csövek. S
mely buja volt a termés Erdély földjén véges-végig! Nálunk „kövér idő“
járt, itt a szárazság búzát, árpát, zabot, füvet, mindent vörösre
perzselt. „Hisz ezeknek maguknak elegendő kenyerük sem lett, honnan
adnak kenyeret hontalan testvéreiknek?“
Szolnokon végképp megáll a menekülővonat: itt szállitják ki az
udvarhelymegyei bujdosókat. Ők a jász- és kún-magyar testvérek vendégei.
Csak mi megyünk tovább. Nekünk két hazánk volt: Kisbacon és Pest. Az
egyik elveszett, a másik még a mienk… Igen előkelő vonatra szállunk át:
ez egyenesen Kolozsvárról indult. Menekülőket hoz ez is, csupa előkelő
hölgyeket és urakat, akik hármasával-négyesével ülnek a Pulmann-kocsi
egy-egy szakaszában. Hölgyek és urak nagy gonddal vannak öltözködve,
fésülve, egy ur meg éppen szmokingban. Annyira porosak, bolyhosak,
züllöttek vagyunk, hogy a kalauz mérgesen kiabál ránk: Vissza! Vissza!
Féktelen indulattal lököm félre, csakúgy áradnak belőlem az indulatos
szavak. Az előkelő menekülők, akik csak azért ültek vonatra, hogy Pesten
elnyafoghassák: mi is menekültünk, – rémülten futnak össze s egyszerre
csak azon veszem észre magamat, hogy minden szakaszban helyet ajánlanak
fel nekünk. Szörnyülködve hallják, hogy hetedik napja menekülünk, s
viszonzásul én is részvéttel hallom, hogy a szmokingos ur egész éjjel a
folyosón álldogált, hogy a hölgyeknek kényelmes fekvőhelyük legyen…
Általában igen kellemesen csevegjük el az időt Pestig. Éjfélkor robog be
a vonat a keleti pályaudvarra: szinte oly néma, mint a kiskapusi. Kocsi
nincs, egyetlenegy sincs. Gyalog bandukolunk be az alig világitott
zeg-zúg uccákon: ezek is kihaltak, alig lézeng itt-ott valaki. Felnézünk
az ablakainkra: csak egy ablak világit. Vajjon melyik van ébren ily késő
éjszakán? Bizonyos, hogy éjjel-nappal várnak minket, s világos, hogy
éppen annál a vonatnál nem vártak reánk, amelyen megérkezünk. Talán épp
most készülődnek a már-már reménytelen utra: mindenki jön, csak a mi
szüleink nem!
Becsengetünk, nyilsebességgel nyilik az ajtó, félaléltan hanyatlunk
egymás karjai közé. Nem akarnak hinni a szemüknek. Ők megérezték, talán
meg is tudták, hogy „hideg viz mellett“ mit határozánk. A lakás tele
menekültekkel. Közel s távoli ismerősök fekszenek ágyban, pamlagon,
földön. Velünk is jön hat vendég. És mindenkinek jut hely. Az egyablakos
szobák is teremmé tágulnak, hát még a kétablakosak. Csak fészkevesztett
boldogtalanok férhetnek el ekkora helyen ily sokan!
Mintha néhány órai utazás után érkeztem volna haza, oly eleven vagyok,
oly élénken mesélem el a menekülés borzalmait. Egyáltalán nem érzek
fáradságot. Sőt mintha már örülnék is, hogy, ha már menekülnie kellett a
népemnek, részt vettem a menekülésben, velük szorongtam, velük éheztem,
szomjaztam, velük ittam a sáros vizet, amiből máskor egy korty is ágyba
dönt talán, most meg megszámlálhatatlan pohárral ittam s ime, semmi
bajom sem esett. Különösképpen azért örvendek, mert megtudtam, mi a
menekülés. Hogy majd egyszer könyvet irok róla, könyvet, melyhez semmi
szükség az irói fantáziára, csak le kell irnom, amit láttam, aminek
részese voltam, amit átszenvedtem mint ember, mint apa, mint – magyar!
Hiszen csak higgadjak le! De sokáig tart a lehiggadás. Az uccára alig
merek kimenni. Szokatlanul nagy tömegek hömpölyögnek, szédül a fejem s
majd meghasad a szivem: az én bujdosó véreimet látom mindenütt, amint
komoran támolyognak a nagyvárosi nép tömkelegében. Mindegyre azt érzem:
no, most mindjárt megfutamodom, mint a bolond. Természetesen, Kelet
felé. Szerencse, hogy magával sodor az emberáradat, nincs tér a
megfutamodásra. Rémes álmok riasztnak fel éjjelenként: lángban látom a
házamat. Látom, amint vágják a gyümölcsfáimat, oláh katonák, székely
emberek együtt vágják. Aztán egyszerre csak hallom, hogy künn a
hegyoldalon szörnyü reccsenéssel zuhannak földre a fenyőfáim! Felriadok:
ég a villanylámpa, Mária fogja a kezemet, s látom arcán az
eltitkolhatatlan rémületet.
Tóth János levisz a tanyájára, már ott a nővérem, ott vannak a
gyermekek: tizenkét hontalannak ád enyhe menedéket a kastély. Három
hétig vándoroltak, napokat tanyázva egyhelyen, hátha visszafordulhatnak?
Pirospozsgás az arcuk; pirosra festette az őszi szél. Naphosszat
bolyongok a kertben, a tanya körül, el-elnézem a szántást, a vetést, de
két-három nap multán már nincs maradásom. A gyönyörü kert az én
kertemet, a szántás-vetés, kukoricatörés és az ősz sok mindenféle
munkája mind az én elárvult, gazdátlan gazdaságomat láttatja. És itt nem
hömpölyögnek tömegek, itt van tér a megfutamodásra: ihol, a nyilt, a
végtelen rónaság, nosza, fussunk, fussunk kelet felé, mindig csak kelet
felé…
Visszamegyek Pestre. Ott találom egy öcsémet. Tizennyolcéves fiu, már ez
is katonaköteles, két héttel a mi menekülésünk után menekült el.
– Mi ujság, öcsém?
– Semmi nevezetes. Egyszer volt egy század katona a falunkban,
lövészárkot is ástak az Elek bácsi kertje fölött.
– S kivágták a fákat, ugy-e?
– Nem, igazán nem, – hazudik a fiu.
– Egyetlenegyet sem vágtak ki, – erősiti nagyanyóka. – Nekem, megmondta
volna. Ugy-e, megmondtad volna?
– Igen, igen, magának megmondta volna… Hát még mi ujság?
– Nincs semmi nevezetes. Éppen csak hogy az Elek bácsi zabját elvitték a
katonák. A többi gazdáét nem vitték el, mert azok még nem csépeltek.
– Hát a házból vittek-e el valamit?
– Vittek egy s mást, de nem sokat. A Mária néni óráját… Egy kevés
gunyát. Még egy könyvet is elinditottak, de azt mégsem vitték el.
Ledobták az ebédlőben.
– Szóval, van mégis atyafiság köztünk. Könyvet nem lop sem az oláh, sem
a magyar.
Eszembe jut, hogy évekkel ezelőtt nagyestélyt adott Révai Mór, a kiadó.
Az estély egy óriás teremben folyt le. Köröskörül könyvállványok,
sokezer könyv rajtuk. Voltunk vagy kétszázan. Egy hét mulva kérdem
Révait: Loptak-e sok könyvet a vendégek? – Egyetlenegyet sem, felelt
szomoru mosollyal.
Hiába esküdözik az öcsém, már tudom, hogy nagy fapusztitás volt nálam. S
mert nagyanyóka nem oktathat ki minden kisbaconi menekültet, hitelesen
megtudom, hogy a fenyvesben nagy, széles kaput vágtak. Hogy végig
ritkitották az erdőcskémet. S szerencsém, hogy hirtelen félbehagyták a
lövészárokásást is, a favágást is s tovább mentek, különben kivágják
kertem összes fáit.
És ha elviszik egész esztendő minden termését! És ha elvisznek a
házamból minden elvihetőt! De a fáim! Az én édes, szép fáim! Már ezekben
a fákban siratom hazámat, ezekben siratom az én édes anyaföldemet.
Érzem, hogy a szivemből is köny szivárog. Buskomorságtól félt
nagyanyóka, attól féltenek a gyermekek. Mindenképpen szórakoztatni
akarnak, ide akarnak, oda akarnak hurcolni, végre is elhurcolnak a –
moziba. „Bár a moziba.“ Oda éppen a legjobb helyre vittek. Az első kép,
amit látok: fenyveserdő. Nekirohannak a katonák, egymásután terülnek el
a fenyőóriások, aztán nagyhirtelen szétdarabolják, feldobálják a vasuti
kocsikba, már repül is a vonat…
Szegény nagyanyóka, szegény gyerekek! Mint valami nagy bünösök, félve,
szorongva lesik a hatást… Kit sajnáljak jobban: őket, vagy a fáimat?!


NYOLCADIK FEJEZET.

Ebben folytatódik égnek, földnek megrendülése s előreláthatóan
következik a nagy összeomlás.
Két hónap sem telik belé, Erdély földjéről az ellenség kitakarodik.
Mehetnék haza s nem megyek. Ködös és hideg novemberben máskor is oly
lehangoló a levéldiszét vesztette kert, hát most! Messziről is látom a
holtan elterült fenyőket, nem akarom közelről látni. Máskor oly nehezen
várom a tavasz ébredését, most szeretném, ha mennél később ébredne fel.
Nem vágyódom haza. De a tavasz ébredezik, a pesti bokrok levélbe
borulnak, az én hazámban is fakadoznak a rügyek, – végre is _haza kell
mennem_.
Látom már a templom tornyát, nagyot dobban a szivem. Aztán elém
kerekedik a hegyoldal, hegyoldalon a kis erdő. Ott áll Éviké
erdőcskéjének határoszlopa, de – jól látok-e? – a tábla eltünt. Ez az
első „eltünés“. Látom már a fenyves „kapuját“ is. Kicsiny kapunak
mondták, de bizony nagy ez, rettentő nagy nekem. Husz kocsi, egymás
mellett, kényelmesen átmehetne rajta. Csak egy pillantásig tapad rá a
szemem, hiába nézném tovább, ugy sem látnám: könny homályositja el.
– Jó nagy kapu, nagyanyóka.
– Ujra ültetjük.
– Soha, soha. Hadd maradjon ugy – emlékeztetőnek.
– Megvan a házunk. Nézze a gyümölcsfákat. Ott állanak mind szép sorban.
Örüljünk.
– Igaz, igaz, örüljünk.
– Adjunk hálát az Istennek.
– Adjunk, adjunk.
Igen elszomoritó dolgokat kell hallanunk. Házban, kertben tanyáztak
oláh, magyar és német katonák, s legkevesebb kárt azok okoztak. Sorra
árulják be a közel s távol szomszédokat, hogy zsákszámra hordták az
almát, a pityókát, a kukoricát. Mindent „elmenekitettek“, amit
megfoghattak. Az egész gazdaságban nincs egy villa, egy ásó, egy kapa,
egy fejsze. S hogy igy volt ez mindenütt, ahol a gazda menekült.
Tisztességesnek ismert emberekben az eddig gondosan elrejtett gonosz
indulatok felszabadultak, amint szolgabirótól, csendőrtől nem kellett
tartaniok. Nem loptak, nem raboltak, csak – menekitettek. Inkább az övék
legyen, mint az ellenségé. A székely nyelvkincs uj szóval szaporodik: a
lopás nem lopás, hanem „menekités“.
A pajtában mindössze két tavalyi borju szomorkodik. A többit
elmenekitette a rokkant cseléd. Potomáron elkótyavetyélte gyönyörü
svájci teheneimet: „hisz az ur ugy sem kerül többé vissza“.
Szóval: kezdhetjük ujra.
De már irják össze a károkat, nem kell csüggednünk: az Állam megtériti a
károkat, ismét talpra áll a székely. Engem is felszólitanak: irjam
össze.
– Dehogy irom. Hisz az Állam még mindig koldusabb, mint én.