Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (2. kötet) - 05

napidijat fizetnek a honatyának: 5 forint 25 krajcár a napidij. Amely
hónapban nincs országgyülés, nincs napidij. Öt esztendő napidija sem
elég, hogy az alkotmányos költség megtérüljön: kerek tizenötezer pengő
forint ez – egy krajcárral sem kevesebb. A választási harc izzó
napjaiban egyik kortes felszalad Pestre, s kikönyörög a pártkasszából
3000 forintot. Mire költik, hová költik, nem tudom, de világosság gyul
agyamban: imé, hát ez az a bizonyos _csak_ 3000 forint!
A legképtelenebb számlákat szónélkül fizetem, mert, öreg szüléimről,
testvéreimről nem beszélve, minden faluban van vérbeli atyámfia; nem
szabad engednem, hogy utána kiabálják szüleimnek: szép fiatok van! A
testvéreimnek: szép testvéretek van! Az atyámfiainak: szép atyátokfia
van! Nekem e földben a gyökerem, nem téphetem ki, nem bucsuzhatom el
sohaviszontnemlátásra, mint messziről jött honatya-társaim, akik ma itt,
holnap ott vesznek meg egy kerületet. S mert a számolás volt mindég
leggyengébb oldalam, „pontosan“ kiszámitom, hogy öt esztendő alatt
„ledöglesztem“ a 12 ezer pengő forintot a napidijakból. A „véremből való
vér, a csontomból való csont, a husomból való hus“ véreim hadd
maradjanak abban a boldog hitben, hogy ezt a kis költséget lájbija
zsebéből fizeti ki az apósom, nekem pedig maradjon meg a büszke tudat:
önzetlenül szolgálom a hazát.
*
Zsong az óriás méhkas, a szabadelvü párt klubjának nagyterme: egymás
hegyén-hátán a kopaszodó, az egészen kopasz s a gondosan fésült fejü
honatyák. Feltünik a sok gyerekember: 24-től 30 évesig husz-harminc
főnyi csapat. Az öregek örvendeznek: ime, fiatalodik a szabadelvüpárt,
holott voltaképpen – öregedik. Nem látják (vagy nem akarják látni?),
hogy száz meg száz öreg hazafi vérzett el az idők során. Hogy még az
unokák unokái is siratni fogják ősük honatyaságát. Öt gyermek-képviselő
összeverődik, köztük vagyok én is, velünk egy idősebb: lessük a
pillanatot, amikor a generális körül egy kissé tisztul a tér. Sokáig
lessük a nagy pillanatot, végre a generális szine előtt állunk. Vezetőnk
sorra mondja a nevünket, a generális csontos, hideg kezével alig érinti
meg a miénket. Várjuk a szavát. Egy jó szót, egy meleg szót. Egy
pillanatig hallgat, elnéz a fejünk fölött s fanyar mosollyal mondja: –
_No, majd megismerkedünk a szavazásnál!_ Ezt mondja, szórul-szóra ezt.
Sem többet, sem kevesebbet. Öten vagyunk, mindeniknek jut – egy szó.
Azzal tovább megy, ingadozón járó, sovány alakja eltünik a sokadalomban,
mi meg állunk, elképedten, mint megannyi sóbálvány.
– Ugy kell neked, – gondolom magamban, minek jöttél ide. Ég az arcom,
szégyen és harag égeti. – Jó. Hiszen majd megismerkedünk a szavazásnál!
A szabadelvü párt erdő, félelmetes erdő: nem fér el a régi helyén, az
ellenzéki oldalt két sorral keriti be. A mérsékelt ellenzék egy maroknyi
csapat. Válogatott csapat, de maroknyi. Vezérnek is beillő adjutánsok a
„vezér“ körül: Horánszky Nándor, Beöthy Ákos, Grünwald Béla, Hódossy
Imre, Károlyi Sándor. Már nincs köztük Szilágyi Dezső, amott sincs, a
rengeteg erdőben. Fel-felkapja hatalmas fejét, gunyos mosolyt villant
jobbra, balra, mintha keresné: hol a vitéz, ki vele vini kész.
Andrássy Gyula és Tisza István a legfiatalabb honatyák. Ők a Ház –
Herbertjei. Ők a legfiatalabbak, de már öreg politikusok – annak
nevelődtek. Nem is vállalják a korjegyzőséget – Isten őrizz, még kisülne
róluk, hogy – fiatalok. De én boldogan vállalom, mert én több vagyok a
fiatalnál: gyermek. Áhitattal lépem át az országházának küszöbét, mint a
hivő a templomét. Jól esik hallanom a Házon áthullámzó morajt: be szép
fiuk! Hogyne volnának szépek: mi szebb az ifjuságnál? De gyorsan
elmulnak a mézes hetek, kezdődik a viadal. Rövid viadal, hosszu viadal:
Apponyi után mindig Tisza következik. Övé az utolsó szó. Aztán –
szavazunk. Az erdő, a félelmetes erdő feláll, vagy tán nem is erdő,
megáradt folyam ez s ennek a folyamnak én is egy csöppje vagyok.
Szeretne föld alá tünni a vizcsepp. Szeretne elpárologni, de nem lehet.
Le kell szolgálnom a – háromezer forintot. Mint szegény Reviczky, én is
„számlálgatom, találgatom, hogy hány napom van hátra még?“ Tizenötezer
forintból háromezer esik egy esztendőre, egy-két hónappal talán meg is
pótolom, aztán – Isten veled, erdő! A félelmetes erdőben „kopók“
szimatolnak, lesik, számon tartják, ki szavaz, ki nem. Sok szavazásról
lekésem, mert csakhogy föld alá nem sülyedek szégyelletemben,
valahányszor Apponyi ellen szavazok. Meddig, ó, meddig? Sorra kerül a
költségvetés, költségvetés során a közoktatásügyi tárca. Az ország
mostohagyermeke. Mindenre van pénz, csak a közoktatásra nincs. Itt az
ideje, hogy elmondjam szüzbeszédemet. Apponyi példáját követem: ő a
zeneakadémiának szenteli első szavát, én az – ifjusági irodalomnak. A
költségvetésben nyoma sincs az ifjusági irodalomnak, hogyan is volna,
amikor magyar ifjusági irodalom még nincs is. De éppen mert nincs, –
szeretném, ha lenne. Egy csomó képeskönyvet viszek be a Házba. Csupa
idegenből szállitott, rossz szines képek, együgyü versikék alatta –
vajjon ki plántálta át magyar földbe ezeket? A honatyák csudálkozva
néznek rám: mit akar ez a fiu? Legjobban csudálkozik az agg Trefort, a
közoktatás ügyének minisztere, mindegyre idegesen fordul hátra az
államtitkárához, a még fiatal Berzeviczy Alberthez. Szinte hallom, mit
kérd tőle: mit akar ez az ember? Hiszen ez nem tartozik a tárcám
keretébe. Én meg szép csendesen beszélgetek az ifjusági irodalomról,
amely nincs, s biztatom a kormányt, áldozzon erre is valamit, hogy –
legyen. Tüzzön ki jutalmat, buzditsa irodalmunk jeleseit: szálljanak le
a gyermekek közé. Idegen lelkü, rossz magyarságu könyvek ne rontsák a
magyar gyermek – magyarságát. Szemelvényeket olvasok fel, hadd lássák,
mivel butitják a magyar gyermeket. A tisztelt képviselő urak gyermekeit
is. A t. Ház hangosan derül s mert egyik könyv szerzőjéül Kálmán bácsi
van megnevezve, százan is kiáltják egyszerre: Bizonyosan Mikszáth
Kálmán? Ugy-e, te irtad? Szóval: mulat a tisztelt Ház. A kuruc Thaly
Kálmán személyes sértésnek veszi, amikor arról beszélek, hogy a magyar
tudós akadémia is tehetne valamit az ifjusági irodalomért. Haragosan
kiált közbe: Ez nem tartozik az Akadémiára!
– Ha a francia akadémia leereszkedhetik az ifjusághoz, a magyarnak sem
válnék szégyenére az, – felelek a tüzes kurucnak.
Summa summárum: a szüzbeszédet hagyományos türelemmel hallgatták végig,
de a hatás láthatóan vegyes. A szabadelvüpárt egyik főembere külön fog a
folyosón, figyelmeztet, hogy beszédem nem volt – szabadelvü beszéd. Amit
én akarok: az irodalomnak állami gyámság alá helyezése. Nem vetted
észre, hogy a beszéded csak a mérsékelt ellenzéknek tetszett? Magyarázni
próbálom, hogy a segitség még nem gyámkodás, de hiába, a főember
megmarad amellett, hogy nekik, szabadelvüeknek, a beszéd nem tetszett…
Az egész Házban egyetlen képviselő gratulált őszintén és melegen:
Grünwald Béla, aki – agglegény. Különösen a beszéd szép tiszta
magyarságát dicsérte meg. A szabadelvüpárti főembernek igaza lett volna?
Lám, csakugyan, egy ember gratulál melegen s mérsékelt ellenzéki az is.
Mondom Grünwaldnak, hogy mint vélekedett beszédemről a fő szabadelvü.
– Ismerem a szabadelvüségüket, – legyintett Grünwald. – Voltam köztük
egy kevés ideig. Tőlük jöttem át Apponyihoz. No, majd te is átjösz
hamarosan, – s mélyen a szemembe nézett.
Grünwald Béla volt, aki elsőnek látta meg Visy Imre szemében a
haláljegyet, ő látta meg elsőnek gondosan őrzött titkomat. De már azt ő
is aligha látta meg, hogy tiz esztendő mulva a szabadelvüpárt
kultuszminisztere, Wlassics Gyula, teremti meg a Népiskolai Ifjusági
Könyvtárakat Intéző Bizottságot, melynek feladata: kirostálni az
ifjusági irodalomból az ocsut, jegyzékbe venni a jót, a gyermek kezébe
valót. Ma minden állami népiskolának válogatott ifjusági könyvtára van,
sőt a felekezeti iskolák legtöbbjének is. Látszólag állami gyámkodás alá
kerül az ifjusági irodalom, de igazán csak látszólag. Ám abban, hogy van
tisztességes ifjusági irodalmunk, sem államnak, sem Akadémiának semmi
része nincs. A könyvkiadóké az érdem, akik egyszerre csak felébredtek,
az idegen szemetet lassanként kidobálták, magyar irókkal irattak könyvet
a magyar gyermeknek.
*
Gyenge szellők fujdogálnak sokáig a t. Házban, mignem egyszerre csak
megzendül az ég, kitör a vihar, tombol benn is, künn is, szakadatlan
tombol. Sándor-utcában, Muzeum-kertben nap-nap után viharzik a népharag,
zug az abcug Tisza felé, Fejérváry felé, a főbb mamelukok felé, néha az
országházába is behömpölyög a tömeg. Ezuttal a tömeg nem a népalja, nem
a csőcselék, de maga az ifjuság.
Mi történt? Nem történt egyéb: a kormány napirendre tüzött egy
törvényjavaslatot, amely nem kiván kevesebbet: tiz esztendőről tiz
esztendőre szavazza meg az ujoncot a – királynak: ez a hirhedett 14-ik
szakasz. S nem kiván kevesebbet: a magyar önkéntes németül állja ki a
tiszti vizsgát s ha elbukik, még egy évig katonáskodik – ez a hirhedett
25-ik szakasz. Mind a kettő, mint „hirhedett“ megy be a köztudatba, e
két szakasz körül tombol a vihar, benn a Házban, künn az uccán,
népgyüléseken, sőt – ki hinné? – a szabadelvü klub termeiben is.
Nyilvánvaló, hogy a 14-ik szakasz durván ki akarja csavarni a nemzet
kezéből a legerősebb fegyvert, az ujoncmegadás vagy meg nem adás jogát;
a 25-ik szakasz meg egyenes hadüzenet a magyar szónak, a magyar
gondolatnak, a nemzeti nevelésnek. A mindent hüségesen megszavazó párt –
felhördül, a vezérkar egy-két tagja nem titkolja aggodalmait, sőt
lázadásnak minősithető hangon támadja mindkét szakaszt. Vérszemet kap a
legénység is, tüzesen támadja a hirhedett szakaszokat ez is, az is. Itt
az idő, most vagy soha! – gondolok nagyot és merészet, – székely
huszárosan sarabolom-darabolom a 25-ik szakaszt: ebben látom a
legnagyobb veszedelmet, nem a 14-edikben. Emezt egy másik parlament még
jóváteheti, de ötven esztendő sem teszi jóvá, ha nemzeti irányban
megindult nevelési politikánk hirtelen visszakanyarodik. Ha az a sok
ezer szülő, aki csak mostanában nyitott ablakot a magyar levegőnek, a
magyar szónak – egyszerre csak azt látja, hogy nem a magyar, de a német
nyelv a fontos. S ugyan hol tanul meg a falusi diák németül beszélni,
németül gondolkozni? És érdeke-e a hadseregnek, hogy a magyar fiu
németül bemagolja a katonai tudományokat? Nem inkább az-e az érdeke,
hogy anyanyelvén tanulja s igy meg is értse? Ime, a szegény szülő fia el
fog bukni a tiszti vizsgán, csak az boldogul, akit nyelvmesterek
kisérnek bölcsőtől a sirig…
Hihetetlen ellenérveket vonultat fel Fejérváry generális, a honvédelem
minisztere. Többek közt: a katonai tudomány tele müszavakkal, melyeket
megmagyarositani nem lehet. Az egységes hadvezetés, az egységes
vezényszó fontossága a legkomolyabb ellenérve – mely csufosan
megdöntötte ezt is a világháboru! A nevetségig makacsul kapaszkodik a
császár hü generálisa a németből forditott javaslat minden szavához,
betüjéhez. Hitvány magyar nyelv a törvényjavaslat nyelve, magyartalan
szolgai forditása az osztráknak, s amikor azt javaslom, hogy ha már
nincs magyar lelke a törvényjavaslatnak, legalább a nyelve legyen az –
mereven elutasit javaslataimmal. _Belső rendet_ akarok az idegenül
hangzó _belrend_ helyett, – vissza vele! Sőt akad egy hüséges mameluk,
aki segitségére siet Fejérvárynak, s bizonygatja, hogy a belrend nem
egyhangu, mert a rend-ben az e közép e, tehát igy kell mondani: belrend.
Be kell látnom, hogy itt „fel kell hagyni minden reménnyel“.
Vége-hossza nincs a tüntetéseknek, verekedéseknek kávéházakban, uccákon,
tereken; már nem elég a rendőrség, a katonaság is kivonul: magyar
katonák a magyar ifjuság ellen. Benn a t. Házban csaknem mindennap
éktelen lárma, össze-visszakavarodás, állandóan hajszál uszkál a
levegőben, az a bizonyos hajszál, mely ha elszakad, egymás képire
másznak a hon atyjai. Heteken, hónapokon át szótlanul nézem a vihart,
bár majd szétvet az idegesség. Fel is tünik ez Kenedy Gézának, aki mint
szerkesztő az ujságok karzatáról figyeli a magyar história e viharos
fejezetét. Csudálkozik a higgadtságomon. Hónapok óta figyel s még
egyszer sem hallott közbekiabálni.
Ha tudná, hogy mi forr belül!
Külön-külön fognak az alvezérek, kapacitálnak, hogy szavazzam meg
általánosságban a törvényjavaslatot, sőt kilátásba helyezik, hogy a
részletes vitánál a párt elfogadja stiláris módositásaimat. Megköszönöm
a jóakaratot és sajnálattal jelentem ki, hogy nem szavazom meg a
javaslatot s nem óhajtom megmagyarítni a javaslat – szavait. Látom az
arcukon, hogy nem hiszik ezt. Mosolyogva válunk el: meg fogod szavazni.
Sőt az öreg Podmaniczky nemcsak mosolyog, legyint is. Azt jelenti ez a
legyintés: láttam én már hozzád hasonlatos mamelukot, nem egyet.
Kellemetlenkedtek egy kicsit, végül aztán hüségesen leszavaztak.
Nem egyedül vagyok ellenzékieskedő mameluk, vagyunk vagy negyvenen, akik
aláirtak egy nyilatkozatot, mely szerint a 14-ik és 25-ik szakaszt nem
szavazzuk meg. Ha emlékezetem nem csal, már ki is van tüzve a nap,
amikor a pártnak bejelentjük elhatározásunkat – és kilépünk. De a vihar
szörnyü hirtelen némul el – gyászfeketébe öltözik Budapest: Meghalt
Rudolf királyfi! A magyar királyfi. A magyarság szemefénye, büszkesége:
az első Habsburg, akitől a magyar világ feltámadását várja a magyar. A
t. Ház néma, mint a temető. Az ucca is. Mindenki gyászol.
És ime, a temetés után ajándékot hoz a szabadelvü-pártnak Tisza Kálmán.
Ünnepi csendben jelenti be a miniszterelnök, hogy bár „szent
meggyőződése“: nincs a 14-ik szakaszban alkotmányjogi sérelem,
visszavonja a szakaszt (általános megkönnyebbülés) – de – – (vajjon mi
fog következni a de után?), de azzal a kikötéssel, hogy a párt
változatlanul szavazza meg a 25-ik szakaszt. Nagy a lelkesedés. Hozzám
szalad Rohonczy Gedeon, az egyik összeesküvő, kérdi: megszavazom-e a
25-ik szakaszt?
– Nem.
– Az Andrássy-fiuk is megszavazzák, mind megszavazzuk, – mondja
Rohonczy. – Hiszen a 14-ikben volt a legnagyobb sérelem…
– Én meg a 25-ikben látom a legnagyobbat.
Nem értik a makacskodásomat, hogyan is értenék azok, akiket
nyelvmesterek kisérnek a bölcsőtől a sirig. De mások sem értik, vagy
sértő módon értik, ha nem mondják is: bizonyosan akarok valamit.
Megszokták, hogy minden kuruckodásnak – labancság a vége. Már azzal is
kapacitálnak, hogy ugyis csak a zsidólegényeket buktatják meg a
tisztivizsgán… (Mit is mondott Grünwald Béla? „Ismerem a
szabadelvüségüket. Voltam köztük egy kevés ideig.“)
– A zsidólegények, – mondom én, – mind tudnak németül. Őket legfennebb
az orruk miatt buktatják meg. De megbuktatják a parasztfiukat is, azok
két esztendőt fognak elveszteni az életükből, mert nem tudnak parlirozni
németül.
Most már a 25-ik szakasz körül folyik az élet-halál harc. Az ellenzék
vezérei összes közlegényeiket felvonultatják. A leggyengébb, a
legüresebb szónok is sürün aratja a tapsokat. Ujat már nem igen
mondhatnak, hisz mindent elmondtak, ami elmondható volt, a fő- és az
alvezérek. De az üres szalmacséplésnek is sürü taps a jutalma, – a
mameluktábor meg hallgat, folyton csak a „generális“ beszél, – unalomig
ismételve, hogy: „szent meggyőződésem“ stb. stb. A hosszu,
kétségbeejtően hosszu vita során alig szólal meg egy-két mameluk. A
generális leszoktatta mamelukjait a szónoklásról, évek óta mindig ő
beszél, övé az utolsó szó, a mamelukok szerepe a szavazás. A legnagyobb
beszédet a fia mondja: nagyszabásu, nagy tanulmányra valló beszéd, de
Szilágyi Dezső az ellenzék kárörvendő ujjongása közt szedi szét a
beszédet. Mondhatnám: kiteriti az ifju hőst. De én nem tudok ujjongani:
az ifju hős felé hajlik szimpátiám, s nem a félelmes hős felé, aki
diadalmasan néz körül, miután a viaskodásban még gyakorlatlan ellenfelét
oly kegyetlenül szétmarcangolá. Százszor meg százszor dobják az apa felé
a legsulyosabb szavakat a fiu füle hallatára, s én nem az apát sajnálom,
de a fiát. Világos, hogy nem vagyok politikus s nem is leszek az soha.
Lám, a fiu apja fia, ő vérbeli politikus, egy izma sem rándul meg,
némán, hidegen hagyja elrepülni a sértő, az ocsmány szavak fekete
madarait. Könnyü megjósolni, hogy ő a közel jövő embere.
Vége felé jár a vita, már kész is a beszédem: tüzes kirohanás a 25.
szakasz ellen. Hetekig tünődöm: elmondjam-e? Itt volna a feltünés
kedvező alkalma: mely könnyen tudnám a népszerüséget megszerezni!
Kedvező alkalom… Népszerüség… Harcba keveredem a jóizléssel – a beszédet
bedobom az asztalfiába: nyugodjék békével. Világosan látom, hogy sürü
tapsokat aratnék, de éppen e sürü tapsok riasztanak vissza. Urrá lesz
bennem a félelem, hogy feltünési viszketeget lát cselekedetemben minden
komoly ember, semmi egyebet. Azzal nyugtatom meg magamat, hogy nemsokára
jön a kultuszvita, annak során mondom el az el nem mondott beszédből
azt, ami a nemzeti irányu nevelésről és sok minden egyébről bennem
rekedt. Egyelőre legyen elég ennyi: Nem szavazom meg a 25-ik szakaszt.
Isten segedelmével magyar iró szeretnék lenni, nekem ezt nem szabad
megszavaznom. Ám szavazza meg Jókai, Mikszáth – intézzék el ezt a maguk
lelkiismeretével. Fáj látnom, hallanom, hogy Jókai mint humorizálja el a
magyar szót, a magyar gondolatot; mint mulattatja a mameluktábort,
ahelyett, hogy ülne az iróasztalánál s gyöngyszem-betüivel irná,
irogatná regényeit. Fáj látnom, hogy a nagy palóc az ő nagy talentumát
léha mamelukok mulattatására pazarolja; hogy a véresen komoly ügyet
Karcolataiban ő is elhumorizálja, miként a magyar irók fejedelme. Szóval
az egyik, tollal a másik. Az aradi nők megesküsznek, hogy Jókait és
Mikszáthot nem olvassák többet… De nem sokáig tart a fogadalom – magyar
szalmaláng ez. S ez esetben jó, hogy szalmaláng. Mit is mondott
Széchenyi? „Oly kevés a magyar ember, hogy még az apagyilkosnak is meg
kell bocsátani.“ Hát még a magyar iró mely kevés!
Mindössze négyen vagyunk a szabadelvü erdőben, akik utolsó napig állják
a szavukat, hogy a hirhedett szakaszt meg nem szavazzák. Két székely
mameluk (Mikó Árpád az egyik), aztán a szelidképü Jónás Ödön (müegyetemi
tanár is egy személyben) s végezetül aranyszáju Hock János. Azért
végezetül, mert végső pillanatban mégis – megszavazza. A párt azzal
jutalmazza aranyszáju Hock Jánost, hogy – kidobja. Minket, a
nemszavazókat nem bánt, csak görbe szemmel néz ránk, gyanakodva kiséri
lépteinket, mindig, „nem mint az árny az utazót, csak jó időben“.
Hock János volt a leglármásabb, fölemelt kézzel esküdözött, hogy ha
akasztófa alá állitják, akkor sem szavazza meg a „hirhedett“ szakaszt.
Sőt akkor sem, ha püspöki süveget nyomnak a fejébe. Sem akasztófával nem
fenyegették, sem püspöksüveggel nem kecsegtették – mégis megszavazta. De
jönnek a választói, leleplezik aranyszáju követüket. Ráolvassák, hogy a
követ ur biztatta fel őket: irjanak hozzá levelet, tiltsák meg neki a
„nemzetellenes“ törvényjavaslat megszavazását, s ime, mégis megszavazta!
A mameluktábor szörnyen felháborodik, csufosan kidobja kebeléből, s tán
mondanom se kell, hogy nem dobtak utána – püspöki süveget.
*
Csudálatos nagy közönsége van a kultuszvitának. Szinte telt ház. Még
mindig forró a levegő. Csáky Albin gróf a kultuszminiszter. Alig lett
miniszter, kiadja a német nyelv alaposabb tanitását követelő rendeletét.
Mint olyan ember, akinek sohasem okozott gondot: vajjon hány forint egy
pár csizma, szentül hiszi és vallja is, hogy a néptanitó munkájának
méltó bére esztendőre a 300 pengőforint. Ott ülök, üldögélek a
szabadelvüpárt szélső szárnyán, a mérsékelt ellenzéki padok közvetlen
közelében. Ma kerül rám a sor. Az egész Házban csak körülöttem van
tátongó üresség. Egy jó emberem hozzám szalad, sug valamit a fülembe.
Azt sugja: vigyázz, mert a párt erősen gyanakodik reád. Ezt sugván, a
bélpoklostól elszalad. A párt legjámborabb tagja, Földváry Miklós, a
hires pestmegyei alispán fia, mit sem sejtve, jön hozzám. Megszán a jó
fiu, leül mellém – hangulatcsináló publikumnak. Becsületesen
figyelmeztettem, hogy ne maradjon mellettem, de a jó fiu nem fogad szót:
ha már leült mellém, ott marad.
A közoktatás ügye nem pártkérdés, a szó igaz értelmében nemzeti ügy: ez
a hitem, s e hitben mondok kemény kritikát a közoktatás siralmas
állapotáról. Haragos zugás kiséri szavaimat véges-végig a szabadelvü
erdő felől, annál lelkesebben tüntet mellettem az ellenzék. Az
államtitkár, Berzeviczy Albert, felel a beszédemre – „félremagyarázott
szavaim helyreigazitása meg személyes kérdés“ cimén kérek szót, az
elnök, remegő hangu öreg Péchy Tamás megadja az engedelmet, de zug a
szabadelvü erdő: Eláll! Eláll! Nagynehezen jutok szóhoz, próbálom
tulkiáltani az erdőzugást – hajh, de ez nem az az erdő, amelyről Kriza
János igy dalolt: „Zöld erdő zugásán, vadgalamb szólásán nevelt fel jó
apám“… Az elnök, szegény öreg ember, akit gyengesége mián a véderővita
viharos napjain nem egyszer fenyegetett meg a szabadelvü erdő –
kétségbeesetten rázza a csengőt: a vihar nem ül el, én sem ülök le.
– Itt állok, másként nem tehetek, – gondolom magamban, – itt állok
reggelig is, de a jussomat nem hagyom.
Végre is szóhoz jutok, de minden mondat ujabb vihar, zug az erdő
szakadatlan: Eláll! Eláll! Integetnek a gyámoltalan öreg embernek: vonja
meg a szót. De a gyámoltalan öreg ember már se lát, se hall, ő csak
rázza a csengőt, közbe-közbe könyörög, oly szivrehatóan könyörgi:
Csendességet kérek, tisztelt képviselő urak! – még a kő is meglágyulna,
ha hallaná. Végre is fölkel székéből a „generális“, imbolygó járásával
az elnöki székhez imbolyog, valamit szól a gyámoltalan öregnek, aztán
visszaül a székébe. És a gyámoltalan öreg összeszedi minden erejét, a
szabadelvü erdő elnémul a csengetésre; a generális parancsára szól most
a csengő.
– A képviselő urtól megvonom a szót! – sir a gyámoltalan öreg ember
hangja, – én meg leülök engedelmesen.
Vége a komédiának, – a függöny legördül. Még egy rövid levél a
szabadelvüpárt elnökéhez: a párt is örül, hogy megszabadult tőlem, én is
örülök a szabadulásnak. – „Mi kéne még, ha vóna? Kell egy pipadohány?“
*
Magányosan, legszebb férfikorát élő ember Apponyi. A lakása oly
egyszerü, mint ő maga. Sohasem látod kocsin, gyalog megy az ország
házába, gyalog az Isten házába. Vallásos lelkü ember: minden reggel
átlépi a szent küszöböt s leborul Isten előtt. Képmutatónak vélik, akik
nem ismerik; annak rágalmazzák sokan, akik tudva-tudják, hogy a szavuk –
rágalom. „A kalksburgi jezsuita-kollégiumban nevelődött – kell-e ennél
többet mondani?“
Uton-utfélen rám támadnak: hogy lehet a nagy jezsuita hive református,
szabadelvü ember? Reakciós, jezsuita, csuhás barát. Nem látják, mert nem
akarják látni, hogy a szabadelvüpárt szabadelvüsége, mely szörnyü
romlása lett a magyarság erkölcseinek. Az Istenhivés, a vallásosság:
képmutatás. A tiszta kezü, tiszta lelkü embert lemosolyogják.
Engem is lemosolyognak, szánakoznak rajtam. A Borsszem Jankó
vándorlegényként állit a mérsékelt ellenzék klubja elé; a Ház kapuja
fölött ez a felirás: Lasciate ogni speranza. Jómagyarán: Aki belép ezen
a kapun, elveszett ember. Még világosabban: Ostoba gyerek, aki a „husos
fazék“ mellől az üres fazékhoz pártol át. Belép egy pártba, mely soha,
de soha hatalomra nem jut. Maga Apponyi is szinte hitetlenül néz rám:
– Hát _csakugyan_ belépsz az én pártomba?
– Csakugyan. Be.
Tisza Kálmán ezzel fogadott: No, majd megismerkedünk a szavazásnál.
Apponyi Albert ezzel fogadott: Hát csakugyan belépsz a pártomba?
Jellemezhetném-e jobban ezt a két embert, ha külön-külön könyvet
szentelnék is nekik?
*
A véderővita viharától recseg-ropog a bársonyszék a mindenható generális
alatt. Még nem egészén bukott ember, de a napjai megvannak számlálva
már. A véderővita rázza fel az alkotmányos éra óta először az
elszenderült nemzetet, ébreszti fel a szunnyadó nemzeti öntudatot. Uj
korszaka kezdődik a magyar politikának, Isten tudja, hányadszor a nemzet
történetében: az ébredés kora. A szabadelvüpárt görcsösen ragaszkodik a
hatalomhoz, de igazi hatalmát elveszti a vezérrel együtt: tizenötévi
uralkodás után Tisza megbukik s helyébe egy szintelen grófot állit a
király: Szapáry Gyula ez.
Még Tisza uralkodásának alkonyán az egyházpolitika kérdései
nyugtalanitják a lelkeket. A közoktatásügyi költségvetések során a
közoktatásról alig esik szó. Jónás nyeli el a cethalat, nem a cethal
Jónást – mondja Grünwald. A szabadelvünek nevezett párté a szégyen, hogy
nem ő üti meg az első nemesen szabadelvü hangot, hanem a „klerikális“
mérsékelt ellenzék vezére: Apponyi Albert.
A szabadelvüpártot valósággal konsternálja Apponyi beszéde, a tizperces
szünetre izgatottan tódul a folyosóra a megriadt nyáj. A generális,
szokatlanul, az ellenzéki folyosón imbolyog ki, vele tart az öreg Kemény
János. A „fejedelem“. Hallom, amint mondja kesernyésen:
– A barát levetette a csuhát!
– Nem is vette fel soha! – kiáltom feléje.
Meglepetten néznek a váratlan hang felé, aztán eltünnek a zöld függöny
mögött. S hamar eltünik a generális ama függöny mögött is, mely teljes
tizenöt esztendeig van félrehuzva szakadatlan, s amely függöny előtt
szakadatlan egy ember áll: már-már babonás hit szállja meg a lelkeket,
hogy ott fog állani halálig. Az ő keze tiszta maradt, de körötte és
mögötte, északtól délig, kelettől nyugatig a százezerfejü korrupció.
„Romlott intelligencia, tudatlan nép.“
Dadogó beszédü, gyönge fejü ember Szapáry Gyula. De ő a vezér, a
szabadelvü erdő fái most már ő körülötte hajlonganak. Szánalom látni,
mint szenvedi végig forró meleg nyárban az obstrukciót, mit az ellenzék
a közigazgatás államositása ellen indit. Még szánalmasabb látvány – nem
jól mondom: felháboritó látvány, nézni, mint üldögél egymagában a
seregevesztett generális. Néhány öreg obsitos marad hü hozzá,
egyik-másik lerokkan mellé – a többi sietve halad el mellette,
valamennyinek rettenetesen szorgos a dolga: már az illendő köszönésre is
alig van idejök. Még nem oly régen tizen is gyujtottak gyufát, ha ajka
felé vitte a szivart, s ime, mely furcsák a véletlen játékai – viszi
ajkához a szivart, szertenéz és nincs egy hive a szemhatáron, nekem jut
a szerencse: tessék, kegyelmes uram! – Köszönöm.
Öt esztendő alatt a második és utolsó szava hozzám.
*
A közigazgatási törvényjavaslat egy paragrafussá zsugorodik össze, a
király szétoszlatja a t. Házat, az ötesztendős ciklus lejárta előtt.
1892 különösen hideg telére tüzik ki a választást – szép mulatság lesz
hóban, fagyban szónokolni Isten szabad ege alatt. A mérsékelt ellenzék
fölveszi a _nemzeti párt_ nevet, Apponyi megirja a párt programmját s
engem biz meg, hogy a nép számára Szózatot irjak az ő irásmüve alapján.
Igyekszem megtalálni a hangot a nép eszéhez és szivéhez, nagy kedvvel
irom a Szózatot, de kedvetlenül készülök a harcra. Még szájamban az első
harc keserü ize. Megcsömörlöttem a politikától. Elég korán állapitom meg
magamról, hogy nem termettem politikusnak. Az az érzésem, hogy népies
szózatomnak tán veszik némi hasznát képviselőtársaim, én magam azonban
meg fogok bukni. Bár ugy lenne, kivánom szivből magamnak, de azért
belemegyek a küzdelembe, megyek a vezér után. Csodálatos, mélységes mély
hatása van rám a nagy embernek. Gyermekifju koromban Kárpáthy Zoltán,
férfikoromban ő az ideálom. Ha helytelen szándék villan meg agyamban, ő
rá gondolok s helyes utra térek. Ha meggondolatlan szó röppen ki
ajkamon, belepirulok: ilyet ő nem mondana. Ugy kisér nemes alakja
elhatározásaimban, cselekedeteimben, az emberekkel való érintkezésben,
mint ahogy felettem lebeg állandóan megdicsőült édesapám szelleme, most,
életem alkonyán is, valahányszor tollat veszek kezembe s barázda után
barázdát szántogatok a papirosmezőn.
…Kerületet cserélek Bartha Miklóssal, az én igazi kerületemben bontom ki
a zászlót. Abban, amelyhez az én kis falum is tartozik. Sok száz
Szózattal és ötezer pengő forinttal indulok a csatába. Ebből négyezer a
párté. Ha győzök, visszafizetem, ha nem győzök, soha senki nem keresi
rajtam. Nem kérnek irást a pénzről – elég az adott szó. („A székely
ember szava – kontraktus“: igy volt ez hajdanában. Vajjon igy van-e most
is?)
Negyvennégy falu a kerület, beillenék egy kis vármegyének. Kettészakitja
Réka királyné erdeje: kilenc falu az erdőn innen, a többi tul. Tulon is
tul. A kilenc falu erdőzugásos, vadgalambszólásos Erdővidék egyik
darabja – ez az én hazám. Viselete, beszéde más e népnek, mint „ahajt“