Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (2. kötet) - 06

Total number of words is 4152
Total number of unique words is 2045
30.7 of words are in the 2000 most common words
43.4 of words are in the 5000 most common words
48.8 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
tul a Rikán. Itt az itt – itt, tul a Rikán ehejt; az _ott_ – ahajt.
Nálunk azt mondják: arra, erre; tul a Rikán: aharré, eherré. Nálunk az
_is_: es, tul a Rikán megmaradt is-nek. Nálunk nyáron vékony szőttes
nadrágban, télen szürke posztóban járnak a férfiak. Kevés már a
fehérharisnyás székely, ahajt, tul a Rikán, télen-nyáron vastag fehér
harisnyát viselnek. Emitt „szinte“ pörge kalappal köszönnek, ahajt, tul
a Rikán, széles karimáju, magas tetejüvel. A nép többsége unitárius:
talán ez az egyetlen kerület, hol többségben vannak az egy Istent hivők.
Két nagy falu jut a katolikusoknak, a többi református és luteránus. A
luteránusok szászok – ennél több idegen nincs sem a kerületben, sem a
vármegyében. De csak én mondom vármegyének – még mindig
udvarhelyszékinek vallja magát a Rikán tuli nép, erdővidékinek az én
kilenc falum.
Már van egy feltétlenül bizonyos szavazóm: az édesapám. Hetvenhét
esztendő nyomja a vállát, már kissé előrehajolva jár, de még mindig
erősebb, mint harminckétéves fia. Ő az egyetlen feltétlenül bizonyos
szavazóm s Neki mondom el rövid politikai pályám egyetlen szép beszédét.
Nem kötött formáju ugyan a beszéd, de minden szakaszának az a refrénje:
Maradjon itthon, édes jó apám! Könyörögve könyörgök: maradjon a meleg
szobában. Hiába, hiába, meggyőzni nem tudom. Istenem, Istenem, ha
egyetlen egy embert nem tudok rábirni, hogy ne szavazzon reám, hogy
birok meggyőzni ezeret: szavazzatok reám!
Esztendők óta nem járt tul a falu határán nagyapó. És szép sorjába
kitünik nannyó panaszaiból, hogy nagyapó javithatatlan ember. Nem megy
ugyan tul a falu határán, az erdőtől is elbucsuzott hosszu rimánkodásra,
de a felkelő nap a mezőn találja, megy-mendegél az eke után, s ki
hallott ilyet? Még mindig dudolgatja: Honnan jössz te oly leverten, bús
pajtás? Bevádolja nannyó nagyapót, hogy kikeletkor, amikor a hó még el
sem takarodott egészen, megszökött hazulról.
– Ó, csak nem!
– Meg, fiam, meg. Kiment a rétre, ott a patak partján füzfaágat tördelt,
azokat beleszurkálta a patak partjába, hogy ha majd megnőnek, árviz
ellen védjék a rétet. Pedig már nem is a miénk a rét, az unokánkra néz.
Igaz-e?
– Igaz, igaz, – vallja be nagyapó töredelmesen.
– Hát az igaz-e, hogy beleszédült a megáradt vizbe? Hogy csúromvizesen
szaladt haza?
– Igaz, nannyó, igaz.
De vége jó, minden jó: áldassék az Urnak szent neve, nagyapó még náthát
sem kapott, mert nannyó ágyat melegitett, teát forralt s ez reggelre
meggyógyitá.
Még áll a zöld csempés szabad tüzelő, lobognak a lángok, pattog a
szikra, enyhe meleg árad a szobában: ugy szeretnék itt maradni! A szél
meg-megrázza az ablakot, a hópelyhek őrült táncot járva kavarognak a
levegő égben, ránk sötétedik az est, nannyó meggyujtja a kis állólámpát,
megveti az ágyamat, a nagyapóét, a magáét: gyermek leszek ujra, egy
szobában hálok az öregekkel, csak éppen magaslábu s nem karikás ágyban.
Sokáig nem alszom el, a rettenetes faluzásra gondolok, az öregek sem
alszanak, bár rég elsuttogták az estéli imádságot: Én Uram s én Istenem,
őrizz meg tüztől, viztől, gonosz ember szándékától. Mind a hárman
szinleljük az alvást. De én ébren is nyugtalanul hánykolódom, a takaró
félig a földre csuszik. Nem törődöm vele, behunyom a szememet s tovább
üzöm-füzöm a téli faluzás keserveit, érzem már a melegre forralt, mézelt
pálinka büzét – s akkor odatipeg lábujjhegyen nannyó: felveszi a földről
a takarót, szép gyöngén betakargat… Most már jöhetsz, faluzás,
fagyoskodás, pálinkabüz, jöhetsz, bukás, – a halhatatlan anyai szeretet
mindent, de mindent el fog feledtetni!
És most kezdődik a faluzás. Szülőfalumé az elsőség. Itt minden lélek az
enyém. Második Magyarhermány, ahol Istennek igéjét tizennégyesztendős
koromban hirdetém. Ez a falu nem változott. Csak a pap s a kántor
kaputos ember ma is. Ez is az enyém. Harmadik Bibarcfalva – ez is az
enyém. Gábor bácsi a három falu jegyzője, ő hozza három falu népét –
mondjon akármit a szolgabiró. Rövidek a napok: három napot fogyaszt el a
kilenc falu. Ellenjelöltemnek e faluk egyikében a kastélya, de a falu az
enyém. Ővele a hivatalos hatalom, velem a nép – vajjon melyik győz?
Faluról-falura kisérnek a kisbaconi atyafiak, hol kisérnek, hol
elszélednek erre, arra, előre bejárják a falukat, hozzák a hireket. Már
tul vannak a Rikán. Egyetlen ur van mellettem: iskolatársam, jó barátom,
Gyarmathy Dezső. Ő most a szentpáli Korniss-kastély ura, itt a
főhadiszállás. Egy napig sem tanyázok ott, nyugtalankodni kezd bennem az
iró. Bejárom az ódon kastély szobáit, a hóboritotta udvart, a kertet:
itt fog elindulni _Katalin_ regénye. Ama Kataliné, aki elmenekül a
mostoha elől, apránként maga után viszi anyátlan testvérkéit, hosszu
éjszakákon ül a varrógépe mellett, felneveli, férjhez adja hugait, csak
magának nem talál meleg fészket, mert – nem is keres. De csak esténként,
lefekvés után, mig el nem nyom az álom, szőhetem-fonhatom Katalin
édes-bús regényét, virradatkor már a kortesek kihuznak az ágyból:
talpra, talpra, három falut kell bejárnunk ma is! Szinte ríva fakadok,
oly fáradt, oly álmos vagyok. Hol Isten szabad ege alatt, hol zsufolt,
fojtó meleg helyiségekben szidom a kormányt, száz meg száz kéz
kapaszkodik kezembe reggeltől estig. Egy kézre különösen emlékszem,
félóra hosszat fogta a kezemet, nem, nem eresztett, omlott szájából a
pálinkabüz, s orditva énekelte belém:
Háromszor négy tizenkettő,
Éljen a naptárszerkesztő!
Ugyanekkor egyszerre három ember panaszolta a baját – ó, istenem, ha bár
egy szavukat érteném! Forog velem a világ, reszket a lábam, reszket
egész testem – szerencse, hogy fog a nótás székely, szégyenszemre
elterülnék. Szóval el nem mondható, pennával le nem irható undor szállja
meg testemet, lelkemet. Ez az undor kisér halálomig. Ez az undor adta
később az erőt, hogy minden kisértésnek ellenálljak, soha többé
iróasztalomhoz hütlen ne legyek.
Itt-ott sikerül megríkatnom az – asszonyokat, csókolják kezemet,
ruhámat, de a vég: mit fizet az úr. Kisül, hogy szegények, a szivük majd
megszakad, de ingyen nem szavazhatnak, mert a másik úr ennyit meg ennyit
igért fejenként. De, mert a kormány ellen szózatolok, tőlem kevesebbel
is beérik.
– Ó, Istenem, de szeretnék megbukni!
Isten jó, már érzem, hogy meghallgatja könyörgésemet. Az ellenjelöltet,
aki háromizben képviselte a kerületet s faluzás nélkül kapta meg a
mandátumot, rákényszeritem, hogy ő is megmozduljon. Meg is mozdul,
négylovas hintón vágtat végig, keresztül-kasul, oldalán a –
főszolgabiró. Nem lehet ez ellen szavam: öt év előtt az én oldalomon is
főszolgabiró ült, s talán vigyázott is rám, hogy kereket ne oldjak.
Igazi megváltás, hogy pompás szánut van, nem kell szekéren döcögnöm,
szánon repülök faluról falura. Mindenütt belém kényszeritnek egy-egy
pohár mézelt masinapálinkát, de a csipős téli szél kimarja belőlem, mig
más faluba röpit a szán – mégis emberséges ember az a Szapáry, hogy a
választást télre rendezé.
Beszánkázom a „tündérvárosba“ is, hová tiz esztendő édes-bús emléke köt.
Boldogan köszöntöm mogorva Budvárt, aljában a hólepte vadkörtefát, a
kápolnát, a vén kollegiumot, a piacot, a fagyos almák mellett fagyoskodó
kofákat s fölmegyek a vármegye házára – tisztelkedem a főispánnál.
Alispán korában tagja volt az Apponyi-pártnak, de Szapáry kinevezte
főispánnak: – Isten veled, Apponyi! Ám előttem még mutogatja, hogy
lelkében ma is Apponyi hive, mindenféle tanácsokat ád, sőt „véletlenül“
éppen itt van egy kénosi fehérharisnyás székely, hires kortes, beajánlja
nekem, mellém rendeli. S a vörös képü, kenetes hangu ember mindjárt
hozzám is szegődik, kisér faluról-falura, mindig az oldalomon,
telebeszéli a fejemet; kenetes hangjára fel-felszisszenek, szeretnék
megszabadulni, de nem tudok, ugy belém kapaszkodik.
Hogy is szól a hegyek közé szorult Kénosban megtalált ősrégi székely
regős-ének?
Porka havak hulladoznak,
De hó reme, róma!
Nyulak, rókák játszadoznak.
De hó reme, róma!
Körülem is játszadozik egy róka, a kétlelkü főispán rókája, aki minden
lépésemről jelentést küld, végezetül leszavaztatja ellenem a faluját. De
nem maradok adósa a kétlelkü főispánnak, bukás után (mert, ugy-e, már
nyilvánvaló, hogy Isten meghallgatja könyörgésemet?) kiteregetem a
kétlelkü főispán kétlelküségét, szerencsésen bele is bukik.
Valami azt sugja, hogy negyvennégy falu közt utolsónak hagyjam Bágyot.
Magas hegy tetején váromladék, a hegy lankáján huzódik meg a kis falu.
Országutjáról csak a váromladék látszik, a hegy éle féltve rejti el a
falut: nehogy elhasson ide emberek lármája, gonoszsága, tisztátalansága.
Hiréből már ismerem a falut is, öreg papját is: messze vidéken hire van
a kertjének. Ott teremnek a legszebb almák, a legszebb, a legnemesebb
körték. A nép ősidők óta ellenzéki, de nem lármásan ellenzékieskedő,
egyszerüen követi papját, a csendes öreg embert, aki az igazság utján
jár minden időkben. Egyenest a parókiának tart a szán, a tornácról elém
jön egy rózsapiros arcu, fehér szakállu öreg ember: a bágyi pap. A
tornácon áll életepárja, szelid, mélázó arcu öreg asszony – milyen
ismerős ez arc!
Ugy fogadnak s vezetnek be a meleg szobába, mintha fiuk volnék, akit rég
nem láttak; aki után álmatlan éjszakákon sokat, igen sokat sóhajtoztak s
im, végre megjött a messze idegenbe szakadt fiu. Hárman ülünk teritett
asztalhoz: azon minden jó, messziről jött fiunak való. Sőt felhoz a
tiszteletes a pincéből egy kis pókhálós üveget: asszubor van benne. Az
utolsót. És felhoz egy kosár almát, körtét, csupa válogatottat, de nem
teszi az asztalra, hisz van ott már. Nyilvánvaló, hogy ezekkel valami
rejtett, ravasz célja van. A tiszteletes asszony nem győz kinálni s nem
győz sopánkodni, hogy mily keveset eszem. Rajtam felejtgeti méla
tekintetét, aztán hirtelen lekapja: gyenge pirosság sejtteti, hogy
meg-megfeledkezése miatt szégyenkezik. De én is zavart vagyok: folyton
azt találgatom – hol láttam ezt az arcot? Lassan-lassan nekibátorodik,
megkérdi, van-e családom. Hány gyerek? Egy? Kettő? – Ó, már négyen
vannak!
– Négyen! Fiuk? Lányok?
– Két fiu s két leány.
– Szeretném tudni a nevüket.
– Marci, Jancsi, Mariska, Lollika.
– Ó, ó, micsoda név a Lollika?
– Flóra.
– Szépek is, jók is, ugy-e?
– Nekem azok, igazán azok.
– Játszik-e sokat velük?
– Sokat, igen sokat.
– Hát vajjon a felesége – fordul hirtelen a kérdezése – szereti-e a
falut?
– Szereti, igen szereti. Folyton készül Kisbaczonba, de mindig kis
gyermek… Nehéz az utazás.
– Be szeretném, ha ide is elhozná őket!
– Magam is ugy szeretném, – szólal meg az öreg tiszteletes. – Naphosszat
eljátszanának a kertben. S mi cseresznye terem itt!
– Minket Isten nem áldott meg gyermekkel, – veszi fel a szót ismét a
tiszteletes asszony, – oly jól esnék öreg, szivünknek a gyermekkacagás!
– Eljövünk, el, ha Isten éltet!
Bucsuzáskor az öreg tiszteletes az utazóbunda zsebjeit telerakja
almával, körtével – a gyermekeknek s a mamájuknak. Megindultan mondok
köszönetet, csókolom a tiszteletes asszony kezét és akkor közel hajol
hozzám, szinte sugva mondja: – Benedek-leány vagyok…
– Ó, Istenem, ha ezt elébb tudom! Hát azért volt oly ismerős az arca
mindjárt az első pillanatban! Az én édesanyám is Benedek-leány. Mért
most mondja, kedves néni?
– Meg akartam elébb ismerni a – lelkét.
Ugy szeretnék itt maradni, bár egy éjszakát! De itt kell hagynom a földi
mennyországot, kerget az ördög.
Bukás? Mit bánom én! Ez a néhány óra a bágyi parókiában, a világ összes
mandátumainál többet ér!
Felvirrad a nagy nap, özönlik a nép a falu két végén befelé, azaz, hogy
csak az egyik végén, csendőrök állanak sorfalat Rika erdeje felől. A
sorfal előtt a szolgabiró, megállásra parancsolja az erdővidékieket.
Ezek az én választóim, sokszáz ember, ellenjelöltemnek csak egy maroknyi
jut. A réten kell elhelyezkedniök a szekereknek, le kell szállani az én
szavazóimnak, szekéren, szánon csak az a maroknyi csapat jöhet. A
szolgabiró – Benedek. Véremből való vér. Jómódu, gyermektelen ember, de
– szolgabiró. Ha igaz: „majd megszakad a szive“, hogy ellenem kell
dolgoznia, de irgalmatlanul dolgozik. Harsányan vezényel,
szedte-vettézik, korbácsával üti-veri a lovakat: balra! balra! – Ó, az
Isten jó, az Isten irgalmas, a véremből való vér szive nem szakad meg.
Ugyanezt cselekszi a falu másik végén a főszolgabiró, itt is
gyalogszerrel jönnek be az én hiveim, de már hosszu szekérsor vonul be,
s ezek a szekerek az ellenjelölt hiveit hozzák. A főszolgabiró nem
véremből való vér, nyugodt vagyok felőle: az ő szive nem szakad meg. Sok
gyermek, sok adósság: kivánhatja-e jó keresztyén, hogy a szive
megszakadjon? Nagy kerek udvarban gomolyognak a hiveim, a kortesek
népszámlálást rögtönöznek: kitünik, hogy, ha utolsó emberig bejött
minden szavazó, kétszázfőnyi a többségem. A kapu előtt markos legények
állnak istrázsát: hiába ólálkodnak a „farkasok“, a nyáj közé be nem
eresztik őket. De tél van, négy órakor már sötétedik, a „farkasok“
rávetik magukat a szavazni mendegélő nyájra. Könnyü a dolguk, mert a
katonák és csendőrök szembe menetelnek a nyájjal, a nyáj az ut két
szélére szorul, körülfogják, pénzt mutogatnak, sok pénzt – és a nyáj
jámborul mendegél a farkasok után. A népiskola egyik termében folyik a
szavazás, az én elfogdosott nyájamat beterelik a másik terembe. Sötét
estére megtelik az „akol“, egyszerre eresztik be s szavaztatják le
ellenem. A korteseim megfenyegetik a véremből való vért, akinek „a szive
majd megszakad“, hogy igy meg ugy, telegrafálnak Szapárynak, s a
véremből való vér a szemük közé kacag. Felháborodva jelentik nekem a
gyalázatosságot, de én csak mosolygok ezen: igy van ez széles ez
országban. Igy van, igy.
Isten meghallgatja könyörgésemet: a farkasok nyolcvan főnyi többséget
ragadoznak össze. Nincs már itt egyéb dolgom: bundába göngyölgetem
édesapámat, felsegitem a szánra s üzenem édesanyámnak: ne sirjon, holnap
estére otthon leszek. Ez az egyik. A másik: én vigasztalom, csendesitem
siró, káromkodó hiveimet, sőt megakadályozok egy embert, ki veres kakast
akar felrepiteni a véremből való vér házára. Hátha az égő ház láttára
szive csakugyan megszakadna? Oly nyugodtan viselem a bukást, hogy szinte
megveregetem a vállamat nyugodtságomért. A Pestről hozott ötezer
forintot pótolnom kell még ötezerrel (12 százalék a kamat), de megmarad
belőle néhány száz forint, tehát – Dárius vagyok. Különösen jól esik,
hogy jóval kevesebb pénzzel hozták be az elrablott többséget, mint öt év
előtt, amikor a szolgabiró oldalán jártam be a kerületet. Ezt népem
javára irom s egyben megbocsátom gyarlóságát, mivelhogy végre is véréből
való vér vagyok. S ha pénzért szavaznak az urak, kivánható-e, hogy
földhözragadt szegény emberek, kik hónapszámra nem látnak egy ötösbankót
– ingyen szavazzanak? S irván e könyvet, ujra megbocsátok a véremből
való vérnek is, akinek csakugyan megszakad a szive később, jóval később
egy messze idegenből jött emberért, aki tenger pénzt hozott s mégis
megbukott. A csufos bukás izgalma ölte meg, az öntudatra ébredt,
diadalmaskodó nép szine előtt…
Madarat lehetne fogatni velem, oly nagy a kedvem egész uton hazafelé:
élvezem előre az éjszakát a szülei házban. Tudom, nagy, igen nagy
szomoruságban találom őket, de meg fogom vigasztalni, meg fogom győzni,
hogy az isteni gondviselés müve a bukásom, még csak ezután kezdődik az
én igazi életem, most kezdek csak, igazán szántogatni a papiroson;
ezután irom meg a szép dolgaimat: a legszebbeket a gyermekeknek és a –
népnek. Vagy tán elég is lesz ennyit mondanom: _a gyermekeknek_. Hát nem
gyermek a nép?
Csudálkozva néznek utánam az uccán jövő-menő emberek, hogy mely vidáman
köszöntgetek nekik. De – de csak addig tart a jókedvem, amig a szülei
ház küszöbét át nem lépem. Megrenditő kép tárul elém: édesapám fejét
lehajtva ül az asztal mellett, az ajtónyitásra riad fel. Édesanyám
ágyban fekszik, ijedten borulok rá, ő átöleli nyakamat. Keservesen sir:
– Ó lelkem fiam, édes fiam! Megcsaltak, megloptak, megöltek!
Hallom: felzokog édesapám is.
– Mi lesz ártatlan gyermekeiddel?
Fojtogatja torkomat a sirás: nem sokáig fojtogatja, kitör, együtt
zokogok az öregekkel. Most érzem először igazán: Istennek mely nagy
áldása a köny. Szivem szerint kisirom magamat, lassanként lecsöndesülnek
szegény öreg emberek, aztán belekezdek a vigasztalásba, a
megnyugtatásba, de gyanakodva kisérik minden szavamat: hiszik is, nem is
– ugy szeretnék hinni, hogy ugy lesz, ugy!
– Ugy-e, mind elrabolták a pénzedet?
– Dehogy. Maradt elegendő.
– Ne titkold, fiam, van egy kevés pénzünk.
Már nyitja is nagyapó a tulipánosládát, felemeli a födelét, kiveszi az
oldalfiókból a kopott piros bugyellárist.
– Vidd el fiam, vidd el mind. Minek nekünk, öregeknek a pénz?
Alig tudom visszaerőszakolni a piros bugyellárist. Közben nannyó is
fölkél, kihuzza felső fiókját annak a ruhásládának, melyre a
rézkarikákat András nagyapó verte fel hajdanában. Ott matat, turkál,
valamit kivesz – nem tudom, mit. Nem is érdekel. Aztán a tüzhelyhez
tipeg, felszitja a tüzet, pillanat mulva sistereg a kolbász, ide megy,
oda megy, tesz, vesz, nézi a téli kabátomat, teli bunda szőrével, kefét
keres elő, tisztogatja, kefélgeti… Vacsora közben torkomban ólálkodik a
szó: – Lám, lám, mégis jobb lett volna, ha _akkor_ itthon maradok! De
szépen gazdálkodnánk együtt! Vacsora után felolvasnék egy vidám
történetet, nevetnénk mindahárman – ó de szép volna! De visszafojtom a
szót, nem búsitom a jó öregeket. Inkább a gyerekekről beszélek, akiket,
csak nőjjenek még egy kicsit, hazahozom, bizonyosan haza.
– Azt mi nem érjük meg, sóhajtanak az öregek, de látom szemükben a
reménykedő kérdést: hátha, hátha?…
Éjfél után nyom el a jótevő álom. Későn ébredek, aztán bucsuzás, még egy
utolsó kinálgatás: fogadd el a pénzt, fiam, fogadd el, – kifejlek az
ölelő karok közül, repül a szán a vasuthoz, megyek, Pest, megyek, megint
uj életet kezdek tebenned!
Még ugrál néhány százas a tárcámban, hálókocsira váltok jegyei. Itt hoz
a sors össze két emberrel: Bánffy Dezső az egyik, Boér Elek a másik.
Amaz még főispán, de hivják Pestre, hogy vállalja a Házelnökséget, emez
Erdély kinevezetlen gubernátora: tőle függ, ki kap mameluk-mandátumot
Erdélyben, ki nem.
– Á! Megbuktunk? Megbuktunk? – integet messziről nagy kárörömmel.
– Meg.
– Ugy kell neked, mért hagytál el minket! – s nagyot csap a combjára
széles jó kedvében. És ugy kacag, olyan lelkiből kacag.
Nem, nem, ez az ember nem érzi, hogy még egy-két esztendeje van hátra:
szörnyü halálnak halálával hal meg.
Szót szó követ, elmesélem, mit müveltek a szolgabirák.
– Ilyennek kellene lenni minden szolgabirónak! – kiált fel lelkesen
Bánffy Dezső.
No, jó. Telik, mulik az idő, két hét mulva Bánffy Dezső lesz a
képviselőház elnöke. Kiadom az arcképet az Ország-Világ-ban, hogyne
adnám ki. Mindössze husz sornyi élet- és jellemrajzot irok az arcképhez.
Elmesélem röviden, hogy a választás után három ur utazik Pest felé. Hogy
a három ur közt ilyen meg ilyen beszélgetés folyt le. Az az ur, aki igy
kiáltott fel: – Ilyennek kellene lenni minden szolgabirónak! – Bánffy
Dezső, a képviselőház ezidőszerinti elnöke. Az az ur, ki széles kedvében
a combjára csapott: Boér Elek, a képviselőház alelnöke. „Azt hiszem, –
fejezem be a jellemrajzot – bővebb jellemrajzot nem kiván tőlem a nyájas
olvasó“.
Ezen a furcsa jellemrajzon sokat nevettek akkoriban, de nem nevetett
annyi ember, mint amennyien sirtak azon a tárcámon, amelyben bukásomat
énekeltem meg. Nevetéssel indult ennek is az olvasó, de sirással végezé.
Hirtelen-váratlan a vidám tárca ama bus jelenetre fordult, amelynek
fentebb tanuja valál, nyájas olvasó. S amelynek a csattanója a pesti
pályaudvaron csattant el, amint véletlenül benyultam télikabátom zsebébe
s onnan egy horgolt zacskót huztam ki. Tele volt a zacskó ezüst
forintosokkal. – Ó, édes jó anyám! Hát nem _belelopta_ zsebembe
megtakaritott pénzecskéjét?! Abba a zsebbe, amelyből annyi pénzt _loptak
ki_!
…Szeretném látni azt az embert, akinek a politikai pályája szebben,
meghatóbban fejeződött volna be, mint az enyém.


NEGYEDIK FEJEZET.

Ebben csudát lát az olvasó: a magyar iró már könyvirásból is megél.
A legenda szerint, Isten a világ teremtésekor harminc esztendőben
állapitá meg az ember életidejét, ugyanannyiban az ökörét is. Az ember
keveselte, az ökör sokalta Isten ajándékát, s emez az embernek tiz
esztendőt átengedett. Általában az állatok mind sokallották az életidőt,
igy juttatott a kutya is, a majom is az embernek a magáéból. Ez a
magyarázata – mondja a legenda –, hogy az ember harminctól negyvenig
ökörmódjára dolgozik, ebben az időszakban huzza a legnehezebb igát,
azontul már otthon hagyogatják házőrzőnek, mignem eljut a gyámoltalan
öregségbe, amikor mindenre nevet, mint a majom.
Ha végiggondolja élete folyását, a legendának minden becsületes
munkásember igazat ád. Harminctól negyvenig legerősebb az ember, ez
időben dolgozik inaszakadtáig, meg-megpótolva a nappalt éjszakával is.
„Két szemnek két óra elég“, – mondogatta édesapám, s ha nem is szabad
szó szerint venni ezt, ereje teljességében a szántó-vető ember sem a
nyolc órai pihenőt, sem a nyolc órai alvást nem ismeri.
Az apám nem ismerte, én sem ismerém. De mindjárt megállapitom, mert mind
a kettőt megpróbáltam: könnyebb a kasza, mint a toll. A kaszás Isten
szabad ege alatt vág rendet rend után, az iró négy fal között,
magacsinálta füsttengerben vet betü után betüt. A kaszás meg-megáll,
kaszát fen, neki ez is pihenő. Az iró is meg-megáll: nem pihenni áll
meg. Megáll, mert _mondat_ közepén elakad, hosszan, sokáig keresgél egy
szót, a legtalálóbbat, a legkifejezőbbet. Minden szónak a keresése
agyának egy csepp vérét fogyasztja el. A kaszás délben leül a gyepre,
bekanalazza ebédjét, aztán elterül s nagyot alszik. Az iró betütől és
füsttől bódult fejjel támolyog az ebédlőbe, leroskad az asztal mellé,
azt sem tudja, mit eszik: evés közben tovább füzi a félbehagyott
gondolatot. Ebéd után ledül a pamlagra, szemét lehunyja, de hiába: az ő
alvása nem alvás, nyugtalan szendergés az.
Ujságszerkesztés? Kellemetlen foglalkozás bizonnyal, de legalább egy
tekintetben megnyugtató: betegség, ha lever a lábamról, elsején küldi
fizetésemet a kiadó, nincsenek álmatlan éjszakáim amiatt, vajjon holnap,
holnapután lesz-e kenyér az asztalfiában. Honatyáskodás? Üldögélek a
padban, hallgatom a szónokot; ha unalmas, kimegyek a folyosóra, ahol
rendszerint füsttengerben anekdótázik egy sereg ember. Este megyek a
klubba, ott tereferélek, s ha jóllaktam politikai és minden egyéb
pletykával, hazamegyek vacsorázni. Gyöngyélet ez annak, akinek egyéb
dolga s gondja nincs.
Isten veled, ujságszerkesztés, Isten veled, honatyaság! Én már többet ez
életben nem kérek regényt Beniczkynétől; nekem Tolnai Lajos nem ir több
bájos falusi regényt. Soha többet ez életben nem lopom az Időt sem a t.
Házban, sem a klubban, én már megint uj életet kezdek. Merész, sőt
vakmerő a vállalkozás: ihol, a gólya, a kedves gólyamadár meghozta az
ötödik gyermeket is, s én lemondok az elsején pontosan kijáró
fizetésről, könyvirással szerzem meg ezután a gyermekek kenyerét,
ruháját, rajztábláját, iskolakönyvét, sőt forró meleg nyarakon a por- és
füstnélküli levegőt is!
Visszapillantok az ujságszerkesztés és honatyaság öt esztendejére; az
egész irodalmi termés egy rossz regény, két mese- s egy
apró-gyermekkönyv: az _Apa mesél_. Egészen apró gyermekeknek irtam,
voltaképpen az első fiamnak, s talán ez a magyarázata, hogy legjobb
gyermekkönyvemnek ma is ezt tartom. Még mindig nem merült el a
gyermekkönyvek tengerében, sőt épp ahogy e fejezethez érek, értesit
Wolfner József kiadó barátom, hogy karácsonyra jön az ötödik kiadás. Az
1919-ik esztendő április 25-én azt irtam a naplómba egy kommunista
ujságcikk olvasása után: „Ez az én irói pályám halálos itélete“, s im –
ébren vagyok-e? – élek, élek, még mindig élek!
Igen, egy rossz regény, két mese- s – talán mondhatom – egy jó
gyermekkönyv: öt esztendő irodalmi termése sem több, sem kevesebb. Most
pedig hol is kezdjem? Egyelőre rövid lélekzetü történeteket irok napi és
hetilapba. Mi téma összegyült az édes anyaföldön! Sürün rajzanak
lelkemben emberek, történetek, viaskodnak az elsőbbségért: melyiknek
adjak előbb életet. Gyülnek, gyülnek – könyv lesz belőlük. De
nyilvánvaló, hogy életnek ez még nem élet, hisz itt az ötödik gyermek:
az emberek már a negyediknél mosolyogtak, szánakoztak könnyelmüségemen –
no, az ötödiknél már meg is botránkoznak. Eszembe jut Rákosi Jenő hires
vezércikke: a _Gyermekek és kutyák._ Egy háziurat állit pellengérre, aki
házába lakót csak ugy fogad be, ha sem gyermeke, sem kutyája nincs. Ez a
háziur nem bocsátja be a gyermeket, nekem a barátaim nem akarják
megbocsátani az – ötödiket. (Istenem, Istenem, mi lesz, ha beröppen a
gólya a hatodikkal is!) Ám én azt mondom néktek, gyermektelen és
egy-kétgyermekü apák és anyák, a gyermek – áldás. Nemcsak a gyermeknek
van őriző angyala, van a szülőnek is. De csak annak, aki a gyermektől –
nem fél. Minden gyermekkel áldás száll a házra, nem remélt áldás.
Szaporodik a gyermek? Szaporodik a kenyér. A kenyérszerző alkalom.
…Egyszer csak „megjelen nekem“ egy ősz öreg ember. Nem éjjel, nem
álmomban, mint a népmesék ősz öreg embere, fényes nappal jön hozzám s
mondja:
– Ön már sok népmesét irt; ismeri a népmesegyüjteményeket. Ezek a
gyüjtemények el vannak temetve. Az ifjuság kezébe nem kerülnek. Ugy,
amint a gyüjteményekben vannak leközölve, nem is valók az ifjuságnak. Ön
ezeket ujra irná, elmesélné a nép mesemondó hangján. Mellőzné, ami
bennük a gyermeki léleknek ártalmas. Felkutatná ami mese és monda régi
és uj folyóiratokban rejtőzködik. Azokat is megirná. Sőt megirná
Vörösmarty és más költők hőskölteményeit is. Közelebb vinné ezeket az
ifjusághoz. Mit szól a tervhez?
– Gyönyörü terv.
– Az én számitásom szerint, oly nagy az anyag, hogy tiz nagy kötet
telnék ki belőle. Elébb füzetekben jelennének meg, azután kötetekben.
Mint a Vasgereben. Mint a Vörösmarty. Mint a Tompa. Mint a Garay.
– S lesz ennek kiadója?
– Már meg is van!
– Ki az a vakmerő?
– Méhner Vilmos.
Mint könyvkötő legény került Bécsből Pestre Méhner Vilmos, aztán könyves
boltot nyitott. Magyarul soha meg nem tanult, de kiadta Vasgereben
összes regényeit, Vörösmarty, Tompa, Garay összes költeményeit. Egy sort
sem értett belőlük, de kiadta, mert az én ősz öreg emberem
(Kuttner-Kelemen Dávid a neve) belebeszélte s be is bizonyitotta, hogy
Vasgereben jó üzlet, Vörösmarty jó üzlet, – a többi is jó üzlet.
Már meg is irta a szerződést az ősz öreg ember, aláirom, viszi
Méhnerhez, hogy ő is irja alá. És másnap dult arccal rohan hozzám az ősz
öreg ember:
– Képzelje, az a – – német, nem irta alá! Házat épit, számlát hoztak
neki, felbosszankodott a számlán s azt mondta: ha Arany Jánostól viszek
neki szerződést, azt sem irja alá. Több könyvet nem ad ki.
Nem is adott. De az ősz öreg ember nem hagyja annyiban: végigházalja
tervével a kiadókat. Csüggedten tér vissza ujra meg ujra.
– Még egynél nem voltam. Az Athenaeumnál. Ott egy fiatalember a
könyvkiadó osztály vezetője. Ez meg fog érteni engem.
Ez meg is értette. Ranschburg Viktor a neve. Ezidőszerint a Pantheon
igazgatója. Ennek a most irom könyvnek a kiadója.
Emich Gusztáv, Petőfi első kiadójának a fia, az Athenaeum
elnökigazgatója. Nagymüveltségü ember, ritkaságokkal teli gazdag
könyvtára van: mindig csudáltam, mit keres a – képviselőházban.
Képviselőségem idejéből jó emberem. Vele és Ranschburggal tárgyaljuk meg
a Magyar Mese- és Mondavilág dolgát. Az ősz öreg ember tiz kötetéről
leszállunk öt kötetre, s az első kötet sikerétől függ a további négy
kötet kiadása.
– Hát ezt a könyvet minek adják ki? – támad egy ifjukori barátom
Ranschburgra az első kötet megjelenésekor. – Hisz ebből 200 példány sem
fogy el!
– Már 2000 fogyott el, – felel Ranschburg szárazon.
…A Magyar Mese- és Mondavilág már rég tul van a 200 ezer példányon, a
háromszázezer körül jár. Szóval: az ifjukori barát jól ráhibázott,
ugyebár?
A honfoglalás ezredik fordulójára készül el a könyv: ezer év
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (2. kötet) - 07