Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (2. kötet) - 15

Total number of words is 4055
Total number of unique words is 2039
30.2 of words are in the 2000 most common words
41.9 of words are in the 5000 most common words
47.9 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
Közrefognak, hogy bizony csak irjam össze, mert három faluban tőlem
menekitettek el legtöbbet. Ha nem irom össze, a többi károsultat majd
elutasitják.
– Hát irják össze.
Az előljáróság maga becsüli fel a káromat. Összeirnak 25 ezer koronát.
Aztán kiszáll a vármegye. Az fejcsóválva toldja meg ezer koronával.
Csakhogy a szemem közé nem nevet az egyik hivatalos ur: Micsoda
élhetetlenség!
Sok mindent juttat ez eszembe. Eszembe jut, hogy amig nyomtatásban nem
olvasták, alig akadt ember, aki elhigyje, hogy ott hagyom a _Néptanitók
Lapját_. A holtig tartó hivatalt. Eszembe jut az emberek szemmel látható
gyanakodása, amikor egy ifjukori barátom mellett korteskedtem: mi tenger
pénzt kaphattam azért! Nem képesek az emberek elhinni egymásról az
önzetlenséget, a becsületességet. Amikor meg kézzelfogható jelét adja
ennek: sajnálkozva mosolyogják le.
Nemcsak a hivatalos ur mosolyog le, de ugyanezt cselekszi az élelmező
őrmester is. Panaszolja, hogy az egész vidéken nem tud összegyüjteni egy
zsák babot. Házról-házra jár, egy-két liter babot kap itt-ott. Ha
legalább egy mázsát kapna valahol!
– Talán lesz nálam.
Csakugyan van egy mázsa felesleges babom. Nagy az öröm, mert a bab –
tarkabab s a tiszt urak azt különösen szeretik.
– Mit fizetek?
– Mit fizet? Hát ön nem tudja, mi a bab maximális ára?
– Tudom. Ötvenhat korona.
– Ugy van. Tehát ennyit fizet.
Az őrmester valósággal megzavarodik. Látom az arcán, hogy nem akar hinni
a fülének. „Tán bolond ez az ur?“
Kisül, hogy katonáék is ugy veszik az élelmiszert, ahogy kapják. Először
rekvirálnak maximális áron, erre minden „eltünik“ s végre is
uzsoraárakat kénytelenek fizetni, ha nem akarnak éhezni a hazáért. Már
pedig a hazáért még csak meghal az ember, de éhezni senki sem szeret.
Valóban, a nép szemlátomást gyarapodik. Már nincsenek eladósodott
emberek. Földhöz ragadt szegény emberek, akiknek kezén soha meg nem
fordult százasbankó, ezresekkel hivalkodnak. A hadiözvegyek nem akarnak
napszámba járni. Hónapról-hónapra kapják a segélyt s azzal kereskednek.
Tiz-husz liba már vagyon. Tojásnak, tejnek széditően ugrál az ára
fölfelé, s jaj annak a falusinak, aki élelmiszert vásárolni kénytelen. A
szivekből kihal a részvét, a szánalom. A meggazdagodás vágya olyan, mint
a ragadós betegség. A kép ugyan nem találó, mert senki sem vágyik
betegségre, s mindenki meggazdagodásra, de nem a kép a fontos, hanem a
tény: kevesen, igen kevesen sóhajtozzák a békét, sokan, igen sokan
szeretnék: bár mennél tovább tartana a háboru. Van, aki számokban is
kifejezi: hány esztendeig kéne tartania a háborunak. Csak husz esztendőt
kér a jó Istentől. Sem többet, sem kevesebbet.
De nincs tökéletes boldogság: a boldog emberek boldogsága sem tökéletes.
A boltosok, az iparosok is ugyanazt cselekszik, amit a termelők.
Gazdasági szerszámok, ruházati cikkek, a háztartásban szükséges
mindenféle apróságok lépést tartanak a tojásssal, tejjel, vajjal,
szalonnával s minden egyéb jóval. Ez kissé kellemetlen, de végül is csak
azoknak a gazdáknak kellemetlen, akik vagy nem mernek, vagy lelkileg
képtelenek uzsoráskodni a terményeikkel. Ez utóbbiak nemhogy
gyarapodnának, de szemlátomást szegényednek. Ami eladó, hivatalos áron
adják el, a vennivalót uzsoraáron veszik meg.
Érzem, hogy a háboru leszegényit, de mégsem tudom irigyelni a hirtelen
gyarapodókat, inkább féltem őket. Látva-látom, hogy közeleg a nagy
összeomlás. Látva-látom, mint fog összeroppanni az ország a
végeláthatatlan háboru terhei alatt, s mint teszi rá majd az Állam a
kezét minden megfogható vagyonra, – merthogy nem is tehet egyebet,
szegény. Akár győzünk, akár legyőzetünk – összeroppanunk. Ha legalább
győznénk! Nem merem nyiltan mondani, de szinte világosan látom, hogy –
elvérzünk. Hiába ülünk bent Romániában, a vég: nagy összeomlás.
Nem kell a falumból, sőt a kertemből sem kell kimozdulnom: éppen eleget
látok. A szabadságos katonák lerongyolódva, kiéhezve vánszorognak haza.
Hajmeresztő dolgokat mesélnek az olasz front borzalmairól. S mindenütt a
magyar katonát küldik tüzbe, mert csak ezek feltétlenül megbizhatók.
Napokig alig esznek valamit – itthon, ugy elszoktak az evéstől a
fronton. Tökleves, mindig és mindig tökleves.
S jönnek a munkásosztagok. Csakugy fityeg a rongy róluk. Ing? Már nem is
emlékeznek, mikor volt rajtuk utoljára. Némelyik mezitláb állit be, a
csuparongy bakancsot, Isten tudja, hol hagyta el. Két huszárt küldenek
hozzám négy lóval. A huszárok rongyosak, megdöbbentően lesoványodtak, a
lovak – csont és bőr. Egy hétig pihentetem, abrakoltatom, akkor fogatom
be. Borona elé fogatom mind a négyet. Alig fordulnak egyet-kettőt, egy
ló elszédül, végig vágódik a szántáson. Az egyik huszár zemplénmegyei
parasztfiu, a másik ugyane megyei vályogvető cigány. A parasztfiu kerüli
a munkát, amin nem csodálkozom, hisz neki, Zemplénmegyében kellene
megszereznie a télire valót, a cigányban meg van a jóakarat, de
gazdasági munkához egyáltalán nem ért.
Még két katonát kapok a huszárok mellé, 20 éves fiuk, mind a kettő cseh.
Ezeknek jobb a ruhájuk. Még nem voltak háboruban s valószinüleg nem is
lesznek soha. Minek vigyék oda? Azért, hogy a legelső alkalommal
fölemeljék a kezüket? Az egyik gazda otthon, a másik uccakövező –
Prágában. Természetesen, a huszárok folyton szidják az „árulókat“, amit
csak lehet, velük végeztetnek. Végül is nekem kell megvédenem őket. A
hadvezetőségnek, ugy látszik, már nincs szüksége katonára, mert megint
kapok két katonát, mind a kettő 20 éves. Már rokkant mind a kettő. A
polgári életben az egyik suszter, a másik cigánybőgős. A suszter hetyke
legény, szeret lovat hajtani, egyéb munka nem izlik neki. A cigány oly
vékony és oly sovány, hogy gyenge szellő is elfujja. Egyszer a lába tört
el, másszor a mellén, majd meg a torkán repült át a golyó. Selypitve
beszél, akármit parancsolok, egy a felelete: Anni baj leden, de semmit
sem képes elvégezni. Végre is a cipőtisztitásnál alkalmazom. Ennél
szánalmasabb alakot világéletemben nem láttam. Hogy ingje nincs, hogy
nadrágja, kabátja ringyes-rongyos – ez már magától értetődik. De azt
soha meg nem tudom érteni, hogyan sorozhatták be, s ha már besorozták,
hogyan ereszthették ellenség elé.
Mit mondok: nem tudom megérteni! Már értem is. S mert értem, már azt is
tudom, hogy elvesztettük a háborut.
Ezt a nyomorult cigányt ujra tüzbe viszik: még alig haldoklik a nyár,
már viszik is. Őt is, a többit is. A huszárok káromkodnak. Ők az
Istennek sem mennek innét. Ők már háromesztendős katonák voltak, amikor
a háboru kiütött. Hét esztendeje szolgálják a császárt. Nem, nem mennek.
Természetesen, elmennek, csak előbb szilaj káromkodással könyitenek a
lelkükön. A suszter szörnyen fel van háborodva: ő már elvesztette két
ujját a csatában. Még hány ujját veszitse el?! A nyomorékká lőtt cigány
keservesen bőg: Mit ataj velem a császár?! Csak a csehek hallgatnak, szó
nélkül állnak sorba. Nyugodtak affelől, hogy nem viszik tüzbe, s ha
viszik, – felemelik a kezüket.
Komáromi fiu volt a suszter, az a bőgős is, zempléni a két huszár, a
csehek – csehországiak. Eltünődöm ezen is. Tavaly alföldi katonákat
küldtek ide, az idén felsőmagyarországit, tuladunait és csehországit.
Mindenféle katonát küldenek nekünk, csak székelyt nem. Hol vannak ezek?
Fronton, fronton, olasz fronton. Ott véreznek el. Ott, ahol semmi
keresni valójuk nincs. Ott, ahol egykor magyar vitézek olasz vitézekkel
együtt harcoltak az olasz szabadságért.
Lehetetlen el nem vérzenünk.
*
Elviszik a katonákat, akkor viszik el, amikor legnagyobb szükség van a
munkáskézre: közvetlen a betakarodás előtt. Nem sok hasznukat vettem, de
mégis csak jobbak a semminél. A sarju kaszálatlan. Ki kaszálja le? És
akkor gyönyörü dolog történik: beállit egy vasárnap reggel tizenkilenc
nagy- és kisdiák, mind a tizenkilencnek a vállán – kasza. És eléveszem a
kaszámat én is, – huszadiknak beállok a sorba.
Honnan jöttek ezek a diákok? Egytől egyig a faluból. 1917-et irunk,
éppen harminc esztendeje, hogy elbucsuztam az udvarhelyi vén
kollégiumtól, s huszonöt esztendőn át alig egy-két falumbeli fiu tanult
e kollégiumban. Még egy-kettő járt a polgári iskolában, a tanitóképzőben
s ezzel vége. Mintha megijedt volna a kollegiumtól az én falum népe,
ahol rövid időn két ifju halt meg, egy meg onnan jött haza meghalni.
Talán átok ül a kisbaconi fiukon? De uj nemzedék lépett embersorba s
ime, ma 19 fiu tanul kollegiumban, tanitóképzőben, polgári iskolában.
Mind gazdaemberek fiai. Láthatóan versenyre kelnek az apák: ha te
tanittatod a fiadat, én is tanittatom az enyémet. S mire a háboru előtt
példa alig volt: a leányok csapatosan mennek a polgári leányiskolába.
Ezek is mind gazdák leánykái. A 19 diák-kaszás vágja a rendeket, 12
diákkisasszony teriti el. Mely csodás fellendülése a müvelődési vágynak!
Nyilván nagy része van ebben a háboruokozta pénzbőségnek. Mindegy, hogy
minek van ebben része. A fő, hogy a kisgazda nemcsak „marhába veri a
pénzt“, hanem a gyermekébe is. Édesapám mint katona érezte leginkább
tudása fogyatékosságát. Katonakorában tett fogadalmat, hogy akárhány fia
lesz, mind tanittatja. E fiuk és leánykák közt alig van egy, akinek az
apja meg ne izlelte volna a világháborut. Bizonnyal mind érezte azt,
amit érzett annak idején édesapám: közlegényi voltának megalázottságát.
„Nem, nem, a fiam nem lesz majd közlegény!“
Dalolva vágják a fiuk a rendet, dalolva teritik a leánykák. Amikor a
templomba hivó harang megkondul, a dalos munkának vége szakad. Utközben
zsebjüket, kebelüket teleszedik almával, aztán a kis csapattal bevonulok
a házba, ahol teritett asztal vár reánk. A régi diákéletről mesélgetek s
közben jóétvágyukban gyönyörködöm. És osztogatom ki köztük a nekik való
olvasmányokat. Már rég szárnyam alá vettem őket, volt rá gondom, hogy
mindenik valamelyes segitséghez jusson. Hogy ingyen kapják az
iskolakönyveket. S im most ők jönnek a segitségemre. Jönnek minden
vasárnap reggel, együtt kaszálunk, együtt dalolunk, s ilyenkor oly
szépnek, oly ragyogónak látom a magyar jövendőt.
…S ha csakugyan elkövetkeznék a nagy összeomlás? Hadd temessen el
minket, öregeket, csak őket ne temesse el!
*
A drótsövény ugy van, ahogy 1914 tavaszán félbehagytuk. Dulló Gábor
szomszéd házának ablaka még mindig üveg nélkül mered reám. A fiu a
dalmát tengerparton védi a hazát. A falu hidja itt is, ott is beszakad,
toldják-foldják, tatarozzák. Mikor épül fel a vashid? Az özvegy asszony,
a növendékleányka még mindig maguk kaszálnak. S jártomban-keltemben még
ennél is felháboritóbb látványba ütközöm. Amott egy vén ember kaszálgat.
Okuláré a szemén. Odamegyek, köszönök, fogadja. Oh, Istenem, ez a vén
Gergő Gergő! Dupla keresztnév a neve. Gergő volt az apja. Gergőnek
keresztelték őt is s vezetéknév lett az apa keresztnevéből.
Nyolcvanasnak becsülöm a vén embert, aki bizonytalanul tipeg-topog egy
keskeny lóheretáblán, hogy kikaszálja belőle az arankás foltokat.
– Ugyan bizony, hány esztendős, bátyámuram?
– Kerek nyolcvanöt, nagyságos ecsémuram.
– S még mindig birja a kaszát?
– Birom, mert muszáj. Pedig ennekelőtte öt esztendővel elbucsuztam a
kaszától. Azt mondtam a fiaimnak, az unokáimnak: No, én többet nem
kaszálok. Tizenkét fiam, vőm s legényunokám vót már akkor: a legkisebb
unokám is kaszált. Hát akkor minek kaszáljak? S egyszer csak kiüt a
háboru. Eleinte elvittek négyet. Osztán megint négyet. Végezetül
elvitték a legöregebbeket is. Mind a tizenkettőt, uramöcsém! Egyetlen
egy sem került még haza. A legkisebbik unokám, aki olyan szelid volt,
mint egy leány, nem is kerül már haza soha. Elesett. Három esztendeje
mult, hogy asszonyokkal s apró gyermekekkel szántok, vetek, kaszálok.
Vajjon lesz-e ennek vége valaha, uramöcsém?
– Lesz, lesz. De adja csak ide a kaszát, bátyámuram. Nem vesz észre
minden arankafoltot. Majd én kikaszálom.
– Hogy venném észre, mikor okuláréval is alig látok? S a szemem is
mindig könyvedzik… Hogyne könyvedzenék!
Elkeseredve vagdosom ki az arankát, ezt az élősdi növényt, mely
rátekeredik a herére s megfojtja irgalmatlanul. Igy fojt meg minket is a
háboru, – igy… Szégyenletes halálnak halálával halunk meg!
*
Hát sohasem lesz vége?! Már 1918-at irunk, ujra itt a tavasz, a rügyek
fakadoznak, itt-ott a fák virágba is borulnak, s még mindig szólnak az
ágyuk. Csudálatosképpen most már székely katonát is kapok, rokkant
katonát, melléje két gyermek katonát: mind a kettő oláh fiu. Ez a kettő
még ezután megy háboruba, ha ugyan már a nyáron be nem következik a nagy
összeomlás. Már világosan látható, hogy nem birunk el még egy téli
háborut. Ki ád téli ruhát e rongyos vitézeknek? Ki öltözteti fel őket?
Az, aki a mezők liliomát?
Budapest már tele szökött katonákkal. Titkos kezek izgató iratokat
csempésznek be a kaszárnyákba. Amit éhezés, fagyoskodás, rongyoskodás
kezd meg, befejezi az izgatás: összeomlik, szertezüllik a hadsereg. Az
én rokkant székely katonámat, az én vidám kedvü oláh katonáimat
elinditják az olasz frontra, de ezek már nem jutnak el oda…
Már tavasz kezdetén forró a levegő az ország szivében. De a levegő
forróságát még csak a beavatottak érzik. A nagy közönség nyugodtan
jár-kél az uccán.
– Nézd, – mondja Tóth János, akkor belügyminiszter, – mily nyugodtan
sétálnak az emberek. Sejtelmük sincs arról, hogy alattuk az ut alá van
aknázva.
Igen, javában foly az aknamunka. Már a gyermek is tudja, hogy a
legelőkelőbb arisztokrata családok egyikének sarjadéka rejtegeti a
tüzcsóvát, mely majd az aknát fel fogja robbantani. Rengeteg bünjel
gyült egybe ellene: megérett a letartóztatásra. Szent vagy őrült? Sem
ez, sem az. Közönséges kalandor. A vére kalandor vér, a világhires
kalandorok esze, tehetsége nélkül. De munkatársai csupa ravasz, eszes és
lelkiismeretlen emberek. Ezek valóságos legendakört szőnek silány alakja
körül. A kormány le akarja tartóztatni s a cselekvés pillanatában egy
rejtelmes legendába ütközik… Vagy nem volt legenda? Mindegy. Az
eredmény: a közveszedelmes ember és társai szabadon mélyitik az aknát,
csak a felrobbantás kedvező pillanatát várják.
…Október végén bucsuzom el a falumtól. Már tudom, hogy hátam mögött
ismét viz, előttem tüz. Megint menekülünk a viz elől s belerohanunk a
tüzbe.
Az ország szivében kitört a forradalom.


KILENCEDIK FEJEZET.

Ebben oly szomoru dolgokról lesz szó, amikről az iró nem szeret, de
kénytelen beszélni.
Az 1908. esztendő tavaszán vagy husz politikus, tudós és iró gyült egybe
egy ifju gróf palotájában. Az ifju gróf – Károlyi Mihály. Ő hivta
értekezletre az urakat. Itt láttam először ezt az embert, akinek nevével
kapcsolódik össze majd, tiz év multán, a nagy összeomlás. Rokonszenves
arcu fiatalember. Karcsu, magas növés, kissé előrehajolva jár, de, úgy
látszik, ez is az előkelőséghez tartozik. Állát szép fekete szakáll
köriti, szeme csillogó, tekintete meleg, de ebben nem vagyok egészen
bizonyos. Csak ne szólalt volna meg! De ő az értekezlet elnöke, ő nyitja
meg kinosan dunnyogó hangján. Jelen van az értekezleten Apponyi Albert
is, akkor kultuszminiszter, jelen Széll Kálmán is, Magyarország volt
miniszterelnöke. Az irók közül csak Rákosi Jenőre emlékezem. De már a
nevek is sejttetik, hogy itt valami hazafias, nemzeti akció van
készülőben. Valóban, az. Napirenden van a választói jog kiterjesztése, s
a feltételek közt van az irni-olvasni tudás is. Természetesen, az állam
nyelvén. Azért ült össze ez az értekezlet, hogy megalakitsa az Országos
közmüvelődési tanácsot, melynek legfőbb munkája analfabéta-tanfolyamok
rendezése lesz. A házi gazda eldunnyogja a megnyitót, röviden
megmagyarázza (valószinüleg magyarázza, mert érteni keveset lehet érteni
a szavaiból), hogy mely hazafias célt fog szolgálni a Közmüvelődési
tanács. Csak az utolsó sorban van némi lendület, ebben munkára buzdit,
hogy „majdan elmondhassuk: Él magyar, áll Buda még!“
Ez is szól a kérdéshez, az is, s mint rendszerint történni szokott: nagy
lelkesedéssel kimondjuk a Közmüvelődési tanács szükségességét s haza
megyünk ebédelni.
Kérdi otthon Mária: – Nos, hogy folyt le az értekezlet? Elmondom
aprajára, kellőképpen méltatván az elnöki megnyitót, s nevetve
dunnyogván el: „Él magyar, áll Buda még!“ – azzal fejezem be
referádámat: _Na, ez az ember sem fog forradalmat csinálni!_
S tiz esztendő mulva „ez az ember“ megcsinálja a forradalmat. De vajjon
ő csinálta-e meg? Bizonyos, hogy nagy része volt a hadsereg
szétzüllesztésének alattomos munkájában, de ő maga csak látszott vezetni
az aknamunkát, mivelhogy jó volt a neve cégérnek. Még müködik az
alkotmányos, a felelős kormány, s már megalakul a _Nemzeti tanács_, mely
hamisitatlan forradalmi alakulás, lázadás a „fennálló rend“ ellen; de a
rend annyira nem áll fenn, hogy a kormány nem meri letartóztatni a
forradalmi tanács alapitó tagjait. Ha mersze lesz rá, talán csirájában
elfojtódik a forradalom. De nem tartozik e könyv keretébe annak a
találgatása, hogy mi lett volna, ha ez meg az így meg úgy történik. Elég
az, hogy a forradalom kitört, hatalmába keritette az ország szivét, s
úgy tetszett kezdetben, az országot magát is. Igen okos, józaneszü
embereket megmámorositott, hogy máról holnapra független Magyarországban
virradtak fel s vége a Habsburg-uralomnak. Általánosnak tetszett az a
vágy: bár feltámadna Ferenc József, hogy látná a monarkia összeomlását.
De valószinü, hogy, ha él az öreg császár, Budapesten nem üt ki a
forradalom. Mert az öreg császár nem habozott volna lövetni s a
forradalmárok szétszaladnak. Persze, ha nem az utolsó pillanatban, de
idejében lövetnek.
Mint a búzaszórásnál, e forradalomnál is a polyva, az ocsú került felül.
Ismeretlen alakokat és neveket dob felszinre a Károlyi-forradalom. Csak
két országos nevü embert látunk: Károlyi az egyik, akinek francia
összeköttetéseivel tévesztik meg a közvéleményt, a másik Hock János, az
„aranyszáju“ pap: mindakettő kalandor. Ez utóbbit ifjukora óta ismerém.
Szememláttára kergették ki a szabadelvüpártból, mely különben tagjainak
megválogatásában nem volt túlkényesnek mondható. Perfid viselkedése
miatt kergették ki. Mint fiatal papképviselő nagy hatást keltett bőjti
prédikációival, a Ferencrendiek templomában csaknem agyontaposták
egymást a hitbuzgó nők és férfiak, s prédikáció után utja egyenest a
Fiume-kávéházba vezette: papi ornátusban billiárdozott. Tudom, mert én
közöltem prédikációit az Ország-Világ-ban. Tudom, mert a kávéházban adta
át a prédikációk kéziratát. Évek multán az ő csunya kortesszereplése
iratta velem a cikket, melynek ez a cime: _A pap legyen pap_. Sok derék,
jóhiszemü magyar ember tette le az esküt ennek az embernek a kezébe; én,
aki ismertem őt, ha akasztófával fenyegetnek, akkor sem szennyezem be
magamat ezzel. A papi emberből csak egyetlen becsülendő vonás maradt meg
belőle: tiltakozott Tisza István meggyilkoltatása ellen.
Volt már egy forradalom a magyar nemzet ezeréves életében: 1848. március
15-én folyt le. Vér nélkül, rablás nélkül. Ebben a forradalomban sem
folyt volna vér, ha csak egy ezred katona megmutatja csillogó szuronyát.
Szuronyok láttára, puskalövés nélkül szalad szét. Igy azonban folyt vér:
védtelen emberek vére. S bár minden bolt kirakatának üvegtábláján ott a
figyelmeztető: _A nemzeti tanács védelme alatt_, sok-sok boltot
kirabolnak a forradalmárok. Esténként veszedelmes az uccán járás:
forradalmárok állitnak meg, huzzák le kabátodat, veszik el tárcádat,
órádat s – ha ugyan van öröm benne – örülhetsz, hogy nem az életedet is.
Fényes nappal, teherkocsi bakjáról mutat felém ostorával a kocsis: _Ezt
a kabátot még lehuzzuk rólad!_ S hogy egészen stilszerü legyen a
fenyegetés: a Károlyi-uccában történik ez. Valóban, a kabát feltünő,
egyenesen kihivó. Szürke háziposztó kabát. Magam fonattam, szövettem,
falusi szabóval varattam, székely báránybőr a gallérja, székely
kecskegidák bőre a bélése. Az egyetlen vagyon, amit gazdaságom ez
esztendei eredményéből megmentettem. S mert sejtettem, hogy mire a hó
lehull, ellenség szállja meg a Székelység földjét, ötvenöt mázsa
élelmiszert adtam otthon a vasutra. Egyenest a forradalomnak érkezett a
szállitmány. Világos, hogy a forradalmárok elrabolták. A nyugoti
pályaudvaron rabolták el. S igy járt ezzel minden magyar, aki a
Károlyi-féle „szabadságharc“ idejében éhen halni nem kivánt. Az országot
elözönlik a frontokról keserves küzdelmek közt hazavergődött katonák s a
vasutak mentén térdig lehet járni a „nemzeti vagyonban“. Egész vonatokat
rabolnak ki katonák és nem katonák. Egy iszákos ezredes lesz a
Károlyi-kormány hadügyminisztere, s ez sok ezer főnyi, sapkarózsától,
rangjelzéstől megfosztott tiszt és közember fülébe orditja a végzetes
szavakat: _Nem akarok több katonát látni!_ Minden tekintetben oly
jelentéktelen, oly hitvány alak, hogy nevével nem szennyezem be a
könyvemet. E hitvány alak szavára végképpen szertezüllik az a hadsereg,
mely annyi dicsőséget szerzett a magyar névnek, a magyar fegyvernek;
amely hadsereg, ha egyenest a magyar határra megy – ahová az idegen
frontokról szivszakadva kivánkozott – egy szál idegen katona sem lépi át
a határainkat.
Az olaszokkal kötött fegyverszünet biztositja az ország területi
integritását a békekötésig, de Károlyi magának akarja lefoglalni a
békekötés dicsőségét. Belgrádba megy békét kunyorálni, amikor már
szétzüllött a hadsereg. Soha még nemzetet igy meg nem aláztak, mint
ahogy ebben az emberben Franchet d’Esperay tábornok a magyart megalázta.
Ez a degenerált, kurta eszü ember azt hitte, hogy ha a hadsereg
szétzüllesztésével kedveskedik, előnyös béke dicsőségét szerzi meg
magának. Gyilkos megvetéssel fogadja a francia tábornok, nyilván látja
benne az árulót, nemzete ügyének árulóját s porig alázza.
– Hát ennyire sülyedtek! – méri végig Franchet d’Esperay Károlyit és
társaságát.
Ezt a sajtó hüségesen leközli, sőt egyrésze a tábornok szájába adja ezt
a képtelen ellentmondást is: Tartsanak ki Károlyi mellett!
Ugyanaz a lelkiismeretlen hazugság, mint amit a szegedi árviz idején
Ferenc József szájába adtak az ujságok: „Szeged szebb lesz, mint volt“.
De mig ez ártatlan altatószer, amaz alkalmas arra, hogy naiv,
felületesen olvasó emberekben hosszabbitsa e kalandorban való
bizodalmat.
A belgrádi megalázkodás eredménye: az ország kétharmadának megszállása.
Nyugodtan sétálhatnak be a szomszédos államok katonái az antant által
amugy is nekik igért, nemcsak vegyes lakosságu, de szinmagyar
területekre is. Meg le sem hull a hó, már bebörtönzik a felesküdni nem
akaró magyar tisztviselőket Erdélyben, Felső- és Délmagyarországon.
Bebörtönzik, majd számüzik őket – s e boldogtalanok mind az ország
szivében keresnek menedéket. – Magyar iskolák és szinházak kapui
bezáratnak, csak a felekezeti iskolákat türik meg a hóditók. Egy-egy
állami népiskola ugy menti meg életét s tengeti tovább, hogy ujra az
lesz, ami volt: községi vagy felekezeti. Miként Toldi lova, szemétdombon
tengődik a magyar kultura. Már négy hónapja uralkodik a forradalmi
kormány, a kalandor régen köztársasági elnök, s a külügyminisztériumnak
ekkor jut eszébe, hogy memorandumot kellene intézni Clémenceau urhoz,
ennek a szemétdombra vetett kulturának a felsőbbségéről. Onnan tudom,
mert a fiamat szólitják fel a reménytelen mü megirására. A fiam
össze-visszaszaladgál statisztikai hivatalban, könyvtárakban, gyüjti a
hiteles adatokat, magam is hozzájárulok egy-két adattal, s két hét
mulva, a Károlyi-uralom alkonyán, kész a memorandum. Ugynevezett
hazafias, ingyen munka ez, legalább e koldusországnak pénzébe nem kerül,
bár annak már igazán minden mindegy.
Igen, minden mindegy: ez az érzésem. Gyakran átsétálok Budára, Tóth
Jánoshoz: kettesben kesergünk a nagy összeomláson. Rendszerint megfordul
nála egy-két pártjabeli ember: tanácsot kérnek, hogy vajjon belépjenek-e
a Károlyi-pártba. Felesküdjenek-e a nemzeti tanácsnak? Egynek sem ad
tanácsot, mert jól tudja, hogy a tanácskérés már csak – illendőségből
történik. Egyik-másik még kapacitálni is próbálja a makacs kúnmagyart,
hogy tartson velük! Csupa „beijedt“ emberek. Egy vén politikus szentül
hisz a Károlyi-uralom örök életében, sőt még abban is, hogy a
hadikölcsön nem veszti el az értékét. Boldogan ujságolja, hogy két
leányának száz-százezer korona hadikölcsönt adott hozományul…
– No, az öreg jól ellátta a leányait, – állapitják meg távozása után.
Másik vén ember jön, gyermektelen, özvegy, s kétségbeesetten panaszolja,
hogy értékpapirokban a vagyona, s ami maradt, legfennebb öt esztendőre
elég.
– Nos, hány éves vagy?
– Hetven.
– Még élsz öt esztendőt. Nem elég ennyi?
Szóval a kalandor-uralom kiszáradt forrásából némi humor is szivárog.
De énvelem forog a világ, amint hazafelé mendegélek. A Ferenc József
hidon oly támolyogva járok, hogy, ha nincs karfája a hidnak,
beleszédülök a Dunába. Egyszerre csak megállok, a hid karfájához
támaszkodom, s nézem, nézem a zavarosan hömpölygő folyamot. S
valahányszor utam erre hoz, meg-megállok, a karfának támaszkodom – és
már ki is szemelek egy talpalatnyi párkányt, amelyre majd egyszer
kilépek s onnan – – Ha Széchenyi Ferenc, a „legnagyobb magyar“ apja a
19. század hajnalán „reménytelenül halt meg, mint magyar“; ha Grünwald
Béla, a nagy magyar, a 19. század alkonyán szintén mint reménytelen
magyar vetette magát a Szajnába, holott az elcsüggedésre ok még nem volt
akkoron – a megsemmisüléstől mi remény tarthat vissza engem?…
De Grünwald Bélának nem volt családja. Nekem van. Nekem élnem kell.
Minden, ami szép volt, jó volt, eltemetve. Életem legszebb munkája
megsemmisült. A szép öregség ábrándja szertefoszlott. Élet, ami ezután
következik? Nem, ez nem az. S nekem élnem kell.
Öreg barátaim kicsiny, válogatott seregéből hol azt, hol ezt temetik.
Hogy irigyelem őket! A még élők mind igen szomoruak. Hogy sajnálom őket!
Nemcsak szomoruak, de ijedezve körül-körül nézők is öreg zsidó barátaim,
akik már látják, nekik is lakolniok kell majd a fiaik büneiért. Milyen
megforditott világ! Nem a fiuk lakolnak az apák büneiért, de a fiuk
büneiért az apák! Már rég látható, hogy a zsidó apákat a gyermekeitől
nem egy, de sok-sok világ választja el. Ők maradi üzletemberek, ezek –
szociológusok, felforgató elméleteket hirdető, türelmetlen ujitók. Az
apához a fiu magyarul beszél, az apa még sem érti a fiát. Sürün hallok
eseteket: öreg, üzlettől visszavonult zsidók órákat adatnak maguknak
tudós professzorokkal, hogy az ifjak társaságában részt vehessenek; hogy
egy-egy elszólásuk miatt a gyermekeik ne szégyenkezzenek. Késő, késő!
Ezek a fiatal öregek oly messzire vágtatnak, hogy az öreg fiatalok soha
utól nem érik őket. Rengeteg könyvet olvasnak össze ezek a
világmegváltásra készülő gyerekek, csakugy szédül, aki hallja őket, de
nyilvánvaló, hogy ez a rengeteg, rendszertelen olvasmány emésztetlen
fekszi meg az agyukat. Gyökeresen meg akarják változtatni az Életet, az
embereket, a világfelfogást; boldoggá akarják tenni a Népet, melyet csak
könyvből ismernek; amellyel ha nagy ritkán beszélgetésbe elegyednek, ez
a beszélgetés egyenest a bohózatirók tollára kivánkozik. Összes
élettapasztalatuk a meg nem emésztett könyvek rengetege, s im, amint
kiüt a forradalom, ellepik a miniszteriumokat, megszállják a különféle
hivatalokat, valósággal – megszállják. Hol ide, hol oda állitnak be
tejfölösszáju gyerekek, s kijelentik, hogy ők itt maradnak, ők dolgozni
akarnak, több ennél: ők vezetni akarnak. A fejét vesztett hivatalfőnök
zavarodottan ülteti asztal mellé: tessék, uraim, tessék. Leülnek, de
nincs maradásuk egy helyben, össze-vissza szaladgálnak, aztán a
miniszteri előszobákban egybekeverődnek: Ott vitatják meg világboldogitó
eszméiket. A vége: sem a régi tisztviselők nem dolgoznak, sem ezek a
gyerekek nem dolgoznak, de hivatalt, mennél előkelőbbet valamennyi
készséggel elfogad. Kisül, hogy a tejfölösszáju reformerek nem is
akartak ennél egyebet: hivatalt, mennél előkelőbbet; fizetést, mennél
nagyobbat. És a magamfajta, régi szabásu ember, aki számtalan alkalommal
vállalhatott volna jól fizetett, előkelő tisztséget, s nem vállalt, mert
nem érzett magában e mesterségre sem készséget, sem képességet,
álmélkodva látja, mint löknek félre érdemes öregeket éretlen gyerekek; s
nem kisebb álmélkodással veszi észre, hogy soha, mióta az autót
feltalálták, oly örült sebességgel nem vágtattak Budapest uccáin, mint
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (2. kötet) - 16