Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (2. kötet) - 09

szedett, amig én a kaszásokkal kaszáltam. S emellett főzött ebédet,
vacsorát, s még szénát is gyüjtött. Milyen friss asszonyka volt.
Istenem!
– Még most is az, nagyapó.
– Meghiszem azt! Többet ér a mai fiatal asszonyoknál.
Hirtelen elhallgat nagyapó.
– Halljátok a csengettyüt?
– Jőnek! Jőnek!
– Ugy-e, jőnek? Ugy-e, jól hallottam?
Jőnek, jőnek. Vidám csengetéssel fordul be a szekér. Nagyapó reszket az
örömtől. A lába megfiatalodott, szaladva szalad a szekér elé. Mindenkit
elhárit az utjából, remegő karját kitárja: – Ide, nannyó, ide! Én veszem
le a szekérről.
És az a jó Isten egy pillanatra visszaadva nagyapó karjának a régi erőt
s szép-gyengén leemeli nannyót a szekérről.
– Ó, csakhogy megjött!
Megfogja nannyó kezét s öreg emberek finomult gyöngédségével vezeti az
akácfa-testvérek alá. Ama két fa alá, melyet a legidősebb unoka ültetett
az aranylakodalom emlékezetire…
– No, megjárá az erdőt, nannyó.
– Meg, nagyapó, meg.
– Elbucsuzék maga is… Tudom, megsiratta…
– Meg, nagyapó, meg.
S ujra elfogja nannyót a sirás.
– No, no, nannyó, hát ne sirassa többet… Az almafa talán…
– Kivágták, nagyapó, kivágták!… Mért nem mondta nekem?
– Nem volt rá szivem. Már tavaly sem volt ott. Kiszáradt… Mit tehettek?
Kivágták.
– Csak a töve van… Ráborultam, nagyapó, s megcsókoltam. Hogyne csókoltam
volna, hiszen az édesapám uram ültette!
– Csendesüljön, nannyó. Ez a mi sorsunk is. Elszáradunk s kivágnak.
– Ugy lesz, ugy…
– De nézze, nannyó, nézze, itt vannak az unokák. Ezek a kicsi csemeték…
És csakugyan itt vannak az unokák. Körülállják nannyót,
cirókálják-morókálják, csendesitik ők is.
– Ne sirjon, nannyó.
– Nem sirok, nem, aranyos csirkéim.
Mosolyog a szeme, mosolyog az arca.
Az Isten tudja, hol rejtegette eddig: egy kis kosárka terem hirtelen a
kőasztalon. Édes eperillat árad ki belőle.
– Egyetek, édes csemetéim, egyetek. Egyék maga is, nagyapó.
*
Május havában, amikor nálunk a fák virágba borulnak, hegy tetejéről
nézve nagy virágos kert az én kis falum. Ezeknek a fáknak nagy részét
Isten ülteté. A 19. század első felében csak három embernek van igazi
gyümölcse: András és István nagyapónak meg Gál Dániel keresztapám
uramnak. Ez a három ember ültetett teli fával egy-egy kertet. De
szabályosan ültetett gyümölcsös ezek közt is csak az András nagyapóé. A
többi kertben vadalmafák, vadkörtefák közt egy-két oltott fa, csupa
közönséges almát, körtét termő. Többségben a szilvafa, itt-ott meggyfa
is. Szilva is, meggy is, a besztercei szilva kivételével, közönséges
fajta. A 19. század második felében Gábor bácsi meg Benkő tanitó bácsi
kezdenék ültetni nemesebb fajtáju fákat, őket követi a fiatal pap: neki
már szép gyümölcsöse van, ötven-hatvan nemes fajtáju fa. Az iskola
faiskolája kicsiny kis kertecske, ennek oltványaiból vesz egyet-kettőt
egyik-másik gazda. Igen elcsudálkoznak, amikor nemcsak az igazi kertben
ültetek fát, de vagy tiz hold szántóföldet is beültelek a mi klimánknak
megfelelő, fajnemes fákkal. Batul, ponyik, Jonathán, arany pármén,
Beedforshire, Altman, szép virágu sárga, aranyranett és igy tovább.
Körtét, cseresznyét, meggyet, mindenféle fajtát, zöld ringlót,
Viktóriát, Althan ringlót, amelynek a szilvája kisebbfajta őszibarackhoz
hasonlatos s amelyet a baróti piacon igen megcsodáltak: hol termett?
_Földben_ vagy fán? – egyet-kettőt meg is vettek belőle – csudának, a
teli kosarak meg szépen hazajöttek…
Kiváncsian lesem, vajjon a példámat követik-e? Az első követőm János
gazda, Gábor bácsi fia, volt ősi telkem gazdája. Közvetetlen
szomszédságban a kertünk s a „kicsi gazda“ tovább ülteti nagyapó
kertjét: száz nemes fajta alma- és körtefát ültet. A falu hosszában
nyulik el a kertem s egyszerre csak meglepődve látom, hogy mindazokban a
kertekben, amelyek az enyémmel szomszédosak, ültetgetik a fát, még pedig
csupa nemes fajtát. Néhány oltványt minden faültetésnél ajándékozok
egyik-másik napszámosnak: elültetik a kis kertjükben. Igen örvend a
szivem, hogy lassan-lassan észreveszi az én népem, hogy mégis csak jobb
a batul, a ponyik, a Jonathán, mint a fótos, a zsiros, meg a sólyomalma.
Hogy a nép s különösen a mi fajtánk (székely is, magyar is) konzervativ
s csak annak a jóságában hisz, aminek a jóságáról, előnyös voltáról
meggyőződött – ez, gondolom, senkinek sem ujság. Sok-sok esztendő repül
el a feje fölött, amig kitapasztalja, hogy a lóhere nemcsak takarmánynak
kitünő, de javitja is a földet, utána jókedvvel nő a kukorica, a répa, a
burgonya s mindenféle kapás növény, ezek után meg a – buza, rozs, árpa,
zab. Egy Heinrich nevü német tanár buzaformára nemesiti a rozsot, hozzá
nem értő ember a formája után buzának vélné. Olvasom e rozsról nagy
gazdák véleményét: hatsoros a kalásza, holdanként 15–20, sőt itt-ott
több mázsát is ad. Nosza, megrendelek belőle próbára harminc kilót. Több
székely gazda van jelen a cséplésnél, szemük láttára ömlik a gépből a
„német rozs“, lemérjük: a 30 kilóból 450 kiló lett, tehát egy mag
tizenötöt adott.
– No, atyafiak, ebből maguknak is érdemes volna rendelni. Nyolc pengő
forint volt a harminc kiló.
Az atyafiak hümgetnek, hogy így meg ugy, szörnyü drága; hogy az idén így
van, de ki tudja, hogy’ lesz jövő esztendőben. Megvárjuk, hogy lesz,
mint lesz.
A következő esztendőben is végignézik az atyafiak a cséplést, most már
tizenhat magot adott a „német rozs“. Megint csak hümgetnek, hogy így meg
úgy, hiszen nem ártana megpróbálni, de talán várjunk még egy esztendőt.
Várnak is még egy esztendőt, várnak szent nyugalommal, akkor aztán mégis
csak kedvet kap rá egyik-másik, mivelhogy „ez esztendőben sem csalt a
német rozs“ – nekem buzát adnak cserébe, elvetnek egy-két vékát, s ma a
kisbaconi határban, sőt az egész vidéken mindenfelé látható a német,
akarom mondani a „pesti“ rozs. Erre a névre magyaritották, mivelhogy a
pesti ur „hozta bé“. Akárcsak a pityókát az én Mária Terézia korabeli
ősöm.
Félig örvendek, félig bosszankodom népem konzervativizmusán: örvendek
azon, hogy mindjárt első pillanatban nem fogadja el a szereszáma-nincs
ujitásokat s megfontoltan halad elébb, elébb; de tulságosnak találom a
megfontoltságát, szeretném, ha egy kissé gyorsabb tempóban haladna
előre. Ám csak egy pesti urnak kell ellátogatnia hozzám, mindjárt látom,
hogy a népem véréből való vér vagyok: szeretek előre menni, mendegélni,
de ugorni – nem.
Valamelyik esztendő nyarán – gondolom, e század első esztendeiben –
hivatlan-váratlan betoppan kisbaconi fészkembe néhai Surányi József, a
_Pesti Napló_ tulajdonosa, később főszerkesztője is. Ujságirói körökben
hallottam róla, hogy gyára is van, több, nem egy, még – patkószeggyára
is. A patkószeggyár valószinüleg ujságirói tulzás, de hiszen ez nem
fontos. Az a fontos, hogy kettesben végigjárjuk a kertet, a kis
gazdaságot. Épp akkoriban vettem két szürke csikót. Csak rájuk nézett s
mindjárt megmondta az – árát. Pontosan eltalálta. Egy forintot sem
hibázott. Az istállóhoz közel Keresztély ükapám halastavának a nyoma,
mutatom neki:
– Nézze, itt halastó volt valaha, felette, azon a dombon a forrás: ez
táplálta vizzel. Majd egyszer kiásatom, ujra halastó lesz itt.
– Mért nem most? – kérdi Surányi, szemmellátható türelmetlenséggel.
– Majd, kérem, majd.
Tovább megyünk, bekanyarodunk a Mária-utra. Mondom: – E fölött az ut
felett is, a domboldalon, van egy bővizü forrás. Meglehet, hogy
valamikor ide is halastavat ásatok.
– Mért nem most, mindjárt?!
Ejnye, ejnye, de különös ember ez, gondolom magamban, de hallgatok.
A Mária-ut végén szelid hajlásu domb emelkedik. Jégveremnek hivja a nép.
Itt csakugyan jégverem volt, Keresztély ükapám jégverme. Mondom ezt
Surányinak. S mondom azt is: Az a tervem, hogy majd ide épittetem a
jégvermet, mert nem jó helyen van a mostani.
– De, kérem, mért nem most!?
– Igazán ráér. Nem szorgos.
Szánakozva pislantott felém.
– Ez, ez, ez! „Hej, ráérünk arra még!“
– No, no…
Kimegyünk a hegybe, a magam ültette fiatalos erdőbe, igen tetszenek neki
a kanyargós utak, a hegyszakadékokat összekötő könnyü hidacskák, a fenyő
és lombos fák keveréke, de egyszerre csak megpillant a hegy tövében egy
nagy kerek dombot, mely mintha elszaladt volna a hegyből, aztán
leheveredett volna itt.
– Mért nincs fa ezen a dombon? Nem tetszik látni, mennyire kirivó ez a
kopárság?
– Dehogy nem, látom én azt.
– Nos?
– Az a tervem, mondom én, most már szándékosan bosszantó nyugalommal,
hogy ide csupa fenyőfát ültetek. Különálló, szép kerek bokréta lesz ez.
– Szép, szép, de mért nem mindjárt!?
– Azért – elégelem meg a sok „mért nem mindjárt“-ot, mert nálunk május
elején ültetik a fenyőfát, most pedig juliusban vagyunk. Ez az egyik ok.
A másik: ha én egy esztendőben két halastavat ásatnék, jégvermet
épittetnék, ezt a dombot fenyővel tele ültetném, sőt, nézzen odább – még
ama szántóföldeket is tele akarom ültetni gyümölcsfával, de amott azt a
kopasz oldalt is csupa meggyfával – szóval, ha mindezt én „mindjárt“
elvégezném, mit csinálnék a jövő esztendőben? Én, uram, sohasem vennék
meg egy kertet, melynek a fáit más ültette. Nekem lelki gyönyörüség a
tervezgetés. Ha minden tavasszal fát ültethetek. Ha minden esztendőben
van néhány talpalatnyi hely a földemen, amit szépitenem kell. Ebben a
kertben, ezen a hegyoldalon, lent a völgyben temérdek forrás: ezeket én
egy hét alatt mind köpübe foghatnám, egy-egy kedves csorgós kutat
teremthetnék, de nekem ugy igazi lelki gyönyörüség, ha minden esztendőre
jut egy csorgós kut. Micsoda öröm az, ha nyárra lejönnek a gyermekeim,
az unokáim, s ujjongva kiáltják: Nini, megint egy csorgós kut! Nini,
ezek a fák tavaly még nem voltak! Én már ilyen vagyok uram, s ilyen is
maradok.
Surányi vállat vont. Nyilvánvaló, hogy nem méltányolta az én lelki
gyönyörüségemet.
Egyébként, ahol megfordult, mindent meg akart venni. A szomszéd faluban
a Baross-forrást, Málnáson az egész fürdőt, de végül is semmit sem vett
meg. Málnásról hazajövet bökte ki, hogy szeretne fellépni valamelyik
kerületben s hogy én neki nagy segitségére lehetnék.
Most már rajtam volt a sor. Nagy ártatlanul kérdeztem:
– Mért nem mindjárt tetszett ezt mondani?
– Mért mindjárt?
– Azért, mert mindjárt megmondtam volna, hogy: életemben egyszer
korteskedtem, még pedig ifjukori _barátom_ mellett, s holtomig nem mosom
le magamról a gyanut, hogy nem pénzért tettem ezt. Hátha az ön kortese
lennék!
Surányi még aznap, akarom mondani: mindjárt visszautazott Pestre.
Két esztendő sem telik belé, meglátogat kisbaconi fészkemben Tóth János,
kinek mórictanyai meleg fészkében irom e könyvet. Az ő kertjében április
havában virágoznak a gyümölcsfák, az enyémben május havában. Teljes egy
hónappal előbbre jár a természet a Nagykunság, mint a Székelység
földjén. Kigyönyörködvén magát az ő virágzó fáiban, eljött gyönyörködni
az én kertemben, melyben egyszerre borult virágba a gyümölcsfák,
fehérfürtös virágu, bóditó illatu májusfák meg orgonabokrok nagy serege.
A kis park felé tartunk, melynek elején nyitott kaput jelképez két fa:
magától fonódott össze egy-egy ága mindakét fának. Ez összefonódott ágak
alatt magasnövésü ember is kényelmesen elsétálhat, de előző éjjel esső
esett, áldott májusi esső, az összefonódott ágakra ránehezedtek az
esőcseppek s alázatosan meghajoltak.
– Ejnye, – mondja Tóth János – miféle bejáró ez, hogy meg kell hajolni
alatta?
– Lenyomta az esső.
– S valahányszor esső esik, te mindig bujkálva jársz itt?
– Igen, ilyenkor alázatosan meghajtom a fejemet.
– Mondok neked valamit: fürészeljük le.
– Lefürészelni… Tudod, talán mégse. Aludjunk rá egyet.
Világos, hogy Tóth János, az alföldi magyar, megnyugszik ebben.
– Igaz. Aludjunk rá.
Járunk-kelünk a kertben, különösen örvendezünk azon, hogy most már ő is
szabad, független ember, hála Istennek, vége az államtitkárságnak,
szerencsésen elkövetkezett a „hálóinges éra“, amikor az ember akár
hálóingben sétálhat a kertjében. Hát ez bizony igen-igen nagy boldogság.
Egész nap nem jut eszünkbe az eleven kapu, de este ismét cseperegni kezd
az esső, én meg gondolkozni kezdek, hogyan is lehetne a kapukérdést ugy
oldani meg, hogy az ágak megmaradjanak. Végre megtalálom a megoldást s
boldogan alszom el. Alig pirkad, fölkelek, kimegyek, behivom az öreg
Szász Gergőt (azt, akit még ötesztendős korában is szoptatott az anyja),
s mondom neki:
– Nézze, Gergő bá’, ezek az ágak igen erősen meghajolnak az esső miatt.
Csináljon két csinos karót, mindakettőnek a végén legyen két ág. A két
karót kétoldalt verje jól a földbe s úgy eressze rá ezt a két ágat. De a
karó olyan magas legyen ám, hogy ölnél magasabb ember is elférjen az
ágak alatt. Megértette-e?
– Meg, instálom.
– De siessen, hogy kész legyen, mire a kegyelmes ur felkel.
– Sietek, instálom.
Egy óra mulva simára gyalult két karó emelte magasra az összefonódott
ágakat. Mondhatom, szépen festett.
És mi nevetve állapittuk meg, hogy a magyar embernek mily gyorsan vált
az esze…
Ha Surányi Józsefé a kert s ez a két fa, ő bizonyosan vagy _mindjárt_
lefürészeltette volna a vendégének alkalmatlan ágakat, vagy mindjárt
feltámasztotta volna.
…Mostanában sokat foglalkoztatja (és izgatja) a zsidókérdés a lelkeket.
Azt gondolom, ennek a kérdésnek csak egy becsületes megoldása lehet: a
fajkeveredés.. A „mindjárt“-nak és a „Hej, ráérünk arra még“-nek
összekeveredése. Természetesen, ezt a keveredést a keveredőkre
elviselhetővé kellene tenni, nevezetesen, nem volna szabad számon
tartani: ki köztünk az egész s a – félvér.
De mit is felelt Marcika a tiszteletesnek, aki Kain iránt érdeklődött?
Az felelte: Ó, az igen rossz fiu volt. Nem szeretek róla beszélni.
A zsidókérdés is ilyen rossz fiu, – gyerünk tovább.
*
A magyar embernek igen kedves virága a tulipán. Nyilvánvaló, hogy az
őshazából hozta e virág szeretetét. Erre vall az alföldi magyar szürén,
subáján, a székely magyarok kapuján, a félkontyos fedelü házak tüzfalán
a tulipándisz. És erre vallanak a régi, tulipános ládák. Az 1905-ik
esztendőben Budapesten s az országban mindenütt már nemcsak a paraszt
suba hátán pompázik a tulipán, de az urak és uriasszonyok mellén is. Nem
a virágágyakban nevelt, hanem gyárakban, milliószámra gyártott tulipán.
Megesett a legnagyobb magyar csuda: az ellenzék képviselőválasztáson
buktatta meg a harminc év óta uralkodó szabadelvüpártot. 1875-ben
alapitotta ezt a pártot Tisza Kálmán, s 1905-ben bukott meg, saját
fiának, Tisza Istvánnak első, igen rövid életü miniszterelnöksége
idején. A szabadelvüpártnak a Tisza Kálmán korabeli hires véderővita
adja az első döfést, ekkor rendül meg a nemzet bizalma, s csak a
szertelen korrupció nyujtja meg az életét ujabb tizenöt évvel. A
mértéktelen haragra lobbant öreg király a bukott miniszterelnököt –
Tisza saját vallomása szerint – oly cudarul leszidta, ahogy ő soha
egyetlen cselédjét sem; a lemondását nem fogadja el, szégyenpadra
ülteti: hónapokig ott kell ülnie a miniszterelnöki székben, a makacs
öreg a győztes ellenzék soraiból kormányt nem nevez ki. A 45 éves Tisza
István azzal az érzéssel ül a szégyenpadon, hogy ő már befejezte
politikai pályáját: király is, nemzet is, „kirugta“ őt. Végre is a
király megelégeli Tisza István bünhődését, lemondását elfogadja, s
kinevezi helyére kedves katonáját, Fehérváry generálist. A generális
miniszterelnök párt nélkül ül a miniszterelnöki székbe, alig akad
egy-két hive, dolgozni nem dolgozhatik, a Házat elnapoltatja, a
főispánokat elcsapja, mindenre kapható embereket küld a vármegyék
nyakába. A darabontoknak csufolt főispánok katonai segédkezessel törnek
be a vármegyházára, s mert nincs parlament, a vármegyékből indul ki a
„nemzeti ellenállás“. A tisztviselők nem engedelmeskednek, tehát –
elcsapják őket. Az elcsapott tisztviselőket ki fizeti? A társadalom.
Országszerte megindul a gyüjtés, rengeteg summák gyülnek össze, ebből
fizetik a tisztviselőket. Aztán egyszerre csak férfiak, nők mellén
kinyilik a tulipán: ennek a jövedelme is a tisztviselőké s egyben jelkép
is: idegen gyártmányu ruhát nem viselünk többé!
Nyilvánvaló, hogy az akció e része magyar szalmaláng: hirtelen lobban
fel s hirtelen lobban el. De a nemzeti ellenállás mégis csak
gondolkodóba ejti az öreg királyt, az esküszegéstől visszaretten s egy
esztendei harc után az ellenzék kebeléből nevez ki kormányt. Az
alkotmányon nem esik sulyosabb sérelem, de a tulipán – eltünik.
Én magam is vettem tulipánt, de feltüzni nem tüztem fel. Mire tüzzem
fel? Arra a kabátra, mely minden valószinüség szerint osztrák gyárból
került ki? Ám gondoltam egy nagyot, s otthon, Kisbaconban, kora
tavasszal egy öregasszonyt beleültettem a szövőszékbe, feleségemnek, hat
gyermekemnek, magamnak két-két öltözet ruhát szövettem. Egész nyáron
házi szőttesben jártunk kertben, uccán, erdőn-mezőn, ebben mentünk Isten
házába – vajjon a nép követi-e a példánkat? Már esztendők óta
megdöbbenve figyeltem, hogy mind kevesebb és kevesebb földben terem a
kender meg a len; mind kevesebb és kevesebb házban csattog a szövőszék.
„Bécsi rongy“-ban páváskodnak a leányok meg a fiatalasszonyok, s csak
öreg asszonyokon látható régi, házi szőttes szoknya meg vizitke. A
férfiakon gyorsan foszladozó bugyogó idétlenkedik, fehér, szürke
háziposztónadrág ritka, mint a fehér holló. Abroszokat, asztalkendőket
sem igen szőnek az asszonyok: boltban veszik azt is. Azt állitják,
azért, mert olcsóbb, mint a házi szőtt. Igen, olcsóbb, de a házi szőtt
anyáról leányra, sőt unokára is öröklődik, amaz rövid életü.
Szétnézünk a templomban, s kisül, hogy itt csak a nagyságos úr leányai
parasztleányok; gazdaleányok, napszámos- és cselédleányok – mind
kisasszonyok. Kisül, hogy könnyü nekünk háziszőttes ruhában járnunk,
„mert az úr háziszőttes ruhában is – úr“, ők pedig lenézik egymást a
szőttes ruhában. Kisül, hogy a kisasszonyos divatot a Pestről hazajáró
cselédleányok hozták ide is, a többi faluba is. Hogy már nemcsak
napszámos-, de kisgazdaemberek leányai is felmennek Pestre, ott
elszegődnek cselédnek, aztán oly cifrán kerülnek haza, hogy majd
elrepülnek. Sőt némelyik nem is egyedül kerül haza… Sőt az is kisül,
hogy ritka ember nincs beadósodva a takaréknál, amely 12 százalékra
dolgozik. Ezt a nyomoruság küldi a takarékba, azt a földszerzés vágya,
de ezen a földszerzésen nincs Isten áldása, mert az igy vásárolt föld az
adósság kamatját sem hozza meg. Már számon tartanak sok-sok embert,
akinek a földje elébb-utóbb dobra kerül.
– Rossz vége lesz ennek a világnak, – mondogatja nagyapó. – Ebben a
faluban még soha senki annyi földet nem vett, mint én. Csak belső telket
ötöt vettem az apámtól öröklötthöz. A takarékpénztárnak hire sem volt.
Akkor vettem földet, amikor együtt volt a pénz.
A baj azonban nem ott gyökeredzik, hogy takarékpénztári kölcsönnel
veszik a földet, hanem ott, hogy ez a kölcsön – uzsorakölcsön. És ott
gyökeredzik, hogy bár a mai nemzedék jóval többel dolgozik, mint nagyapó
nemzedéke, sőt valamivel jobban is megmüveli a földet, a ruházkodásban,
az életmódban hirtelen nőttek meg az igények, s ezekkel nem tart lépést
a föld jövedelme. Esztendőről esztendőre, bármerre járok a
Székelységben, mind több és több komor képü embert látok, akik kelletlen
köszönnek, vagy egyáltalában nem köszönnek. Nyilvánvaló, hogy az urat
látják bennem, akitől ered minden rossz.
Mind sürübben szállnak a keserü panaszok Székelység földjéről az ország
szivébe, de ez a sziv nem dobban meg. Ennek a szivnek nincs – füle.
Végre megmozdulnak a székely urak, megkezdik a mentőakciót, engem
kihuznak a kertemből, hogy szerkesszek Budapesten székely ujságot,
mindennap megjelenőt. A mentőakció eredménye egy székely kongresszus a
tusnádi fürdőn, a székely körvasut, s végül jó néhány ezer forint, amit
azért a dicsőségért kell fizetnem, hogy azt az ujságot „egyedül csak én
szerkeszthetem“, senki más. Velem dolgozik nagy lelkességgel két székely
iró, Jancsó Benedek és Gaál Mózes: sok-sok esztendeig fizetjük a
„székely hadisarcot“. Merem állitani, hogy ezen a három szegény
iróemberen kivül egyetlenegy székely urnak sem került pénzébe a
„székelymentés“ – s ha legalább megmentettük volna!
De hát ez a székelykérdés is az a rossz fiú, akiről nem szeretek
beszélni.
Jerünk tovább.
*
Már nem Romániába megy szerencsét próbálni a szegényebb rendü székely,
hanem Amerikába. Nem Brassóba mennek „müvelődni“ a leányok, hanem
Pestre. Egy harmadosztályu jegy 4–5 forint Pestig, s a székely leányok
elözönlik a nagy Babylont. Léha kuplékat, pesti szójárást hoznak haza.
Magunk is falunkbeli leányokat viszünk Pestre, minden ősszel, tavasszal
hazahozzuk, s tőlünk telhetően őrizzük a tisztaságukat. De a pesti
beszéd ragadós, ettől nem őrizhetjük meg őket. Hallom, amint a kocsisom
enyeleg az udvaron a szobalánnyal. Mondja neki a legény: Ejnye, no,
Julis. Adj mán egy csókot! S felel rá a szobalány, jó székely gazda
leánya: – Nü ná!
Csüggetegség kezdi megszállani a lelkemet: fajulni látom a székely vért.
Már csak az öregebb, s velem egykorú emberekben van örömem s mind
ritkább és ritkább az ifju nemzedékben. Sem testem, sem lelkem nem
kivánja a háborut, a gondolatától is iszonyodom, de kezdem hinni, hogy
az elfajulás folyamát már csak háboru állithatja meg. Egy kis parázs
verekedés. De ellegyintem magamtól e gondolatot. Mindenfelé keresem a
bajok forrásait, s többek közt egy forrásra rábukkanok. Nagy üresség
mered elém: a székelység tanult, müvelt fiainak javarésze kivándorolt az
ország különböző részeibe, mivelhogy itthon nem élhetett meg. A régi
szabásu s erkölcsü birtokos urak, akikhez a nép bizalommal fordult
tanácsért, kihaltak vagy leszegényedtek. Az ország szivében számtalan
székely ember visel előkelő hivatalt, de ritka, kinek eszébe jut, hogy
penziójával szülőfalujába visszajőjjön s tudásával, tapasztalataival
népe javán munkáljon. A pap s a tanitó nem igen adhat példát a föld
okszerü müvelésére, mert sem ezt, sem azt nem tanitják erre. Az
ismétlő-iskola gazdasági ismétlő-iskola nevet kapott, de egy gazdasági
olvasókönyv olvastatásában merül ki az egész oktatás. Hol tanitsa meg a
tanitó a föld okszerü müvelését, ha nincs ehhez sem földje, sem
gazdasági felszerelése az iskolának; s hogyan tanitsa, ha volna is,
amikor őt sem tanitották meg erre?
Mi más világ lenne itt, ha mindazok, akik jöhetnének, visszajönnének a
faluba! Ha itt házat épitenének, fát ültetnének, példát és – munkát
adnának.
– Be jó volna nekünk, szegényeknek, – sohajtott fel egy öreg ember, ha
még egy ur volna itt!
– Mért volna jó? – kérdem.
– Azért, instálom, mert attól is kapnánk munkát!
A magyarázat igen egyszerü. A kisgazda – igen helyesen – háza népével
munkálja meg földjét, napszámosra csak aratás idején szorul, amikor
drága minden pillanat. Uri ember gazdaságában kora tavasztól
betakarodásig talál munkát a napszámos ember. Faültetés, fatakaritás,
ásás, gyümölcsszedés: én mindig tudok munkát adni, az esztendő minden
szakában. És _velük dolgozom_.
Ha annak a sok-sok ezer ifjunak bár csak felerészét, aki most az egyetem
kapuját döngeti, vissza lehetne terelni a faluba! Ha ezek megfognák a
kasza nyelét! Be más képe lenne! S a falu és város gyülöletes harca be
megszünnék!
Vissza a faluba!


HATODIK FEJEZET.

Ebben meghal nagyapó és nagyanyó igen szép, s meghal egy könyv igen csuf
halállal.
Engedjétek meg nekem, hogy e néhány lapot még nagyapónak szenteljem.
Nagyapónak, aki nannyó karjai közt csendesen elszenderült. Az ő halála
oly szép volt, aminő szép az élete: leszállott hozzá a halál angyala,
hófehér haját megsimogatta, homlokára csókot lehelt, s nagyapó lelke
fölszállott a fényes mennyországba. Ott folytatja földi életét, onnét
néz le ránk az ő szelid, jóságos tekintete, őrködve felettünk, vigyázva
a mi lépteinket, a mi életünknek folyását.
Sokan lesztek, akik ismeritek nagyapót, ha sokan vagytok, akik ismeritek
irásaimat. Amikor én mesét mondok a gyermekeknek, voltaképpen nagyapó
mesél: a gyermekvilágnak az ő lelke beszél az én tollamon át. Az ő
egyszerü, cicomátlan beszéde, az ő meg-megpihenése, felsóhajtása, aztán
csendes továbbindulása: ez mind benne van az én meséimben, s bennök van
– szeretem hinni, hogy bennök van – az ő lelkének nemessége, életének
tisztasága, egyszerüsége, gyöngéd szivének melegsége.
Erről az életről, ennek az életnek a folyásáról sok történetet irtam, s
ezekben a történetekben nem volt szinezés, nagyitás, mesterkedés:
olyannak irtam mindig nagyapót, amilyen vala. Ennek az életnek csendes,
bibliai egyszerüségre emlékeztető folyása pazarul termette az elmét s
szivet termékenyitő történeteket öregek és ifjak számára egyaránt, s ha
nem nagyapó alakja állott előttem egyik-másik történetem megirásánál, az
ő lelke ott lebegett fölöttem, s nem engedé, hogy alacsony gondolatok
támadjanak elmémben, alacsony érzések fakadjanak szivemben. Ha nem róla
irtam is, reá gondoltam mindig, s bizony mondom, soha el nem tévelyedtem
az én utjaimban. E pillanatban nem tudom, öregeknek, ifjaknak irtam-e
többet, de egyet bizonyosan tudok, hogy sohasem irtam olyasvalamit az
öregeknek, amit a növendékleányok ne olvashatnának. S ime, megvallom,
csak az irás az enyém, a lélek a nagyapóé.
Nagyapó nem járt iskolákat, akadémiákat: jóformán azzal a kevés tudással
indult az életnek, amit a falusi iskola vén rektorától s a székely
huszárezredben szerzett. Tizennyolc éves legény volt, amikor apját, a
régi rend szerint, a székely huszárságban felváltotta, s amikor _48_
elkövetkezett, akkor már tizennégy esztendeig szolgálta a császárt, a
maga lován, a maga gunyájában: a császár csak kardot, karabélyt adott,
egyebet semmit. A mai nemzedék nem tudja, mi volt a székely huszár, s
mely nagy terhek nyomták a székely huszárfamiliákat. Az én nagyapám,
„nagyapó“ apja, huszonnégy esztendeig szolgált a maga lován, mignem a
fia felváltotta; kétszer ment a franciára, mialatt otthon a gazdaságot
gyenge asszonyi kéz kormányozá.
Nagyapó erősen érezte huszársága idején, hogy csak hat hétig volt diák a
nagyenyedi Bethlen-kollégiumban, s szent fogadást tett: ha gyermekkel
áldja meg Isten, mind tanittatja őket. Ezt a szent fogadást hiven
megtartá nagyapó. De tanult maga is, s a falu legjobb, legnagyobb
gazdájának olvasás volt a pihenője. Ismerte az ország dolgát, könyvek és
ujságok utján költőkkel és államférfiakkal megismerkedett, s nagyapóval
mindenről lehetett beszélni – az egy szinház kivételével. Pótolta, de
nem könyvekből szerezte bölcsességét: az élet könyvéből szerezte azt, s
példabeszédszerü mondásai, tanitásai minden könyv tanulásánál többet
érők voltak nekünk, gyermekeknek, unokáknak, dédunokáknak, akik ötvenen
állottuk körül a szentéletü aggastyán ravatalát.
Az ő ereje – őserő volt; az ő szorgalma, az ő családi élete példaszerü,
a pátriárkák életére emlékeztető. Szerelme volt az édes anyaföld, a
pirkadó hajnal mezőn találta, s tőle bucsuzott utolsónak a lemenő nap.
És az ő nevelő módszerét igen ajánlom minden falusi embernek: nyári
vakáción meg kellett fognom a villa nyelét, de meg a kasza nyelét is.
„Ki tudja, mi lesz belőled? Hátha hazakerülsz gazdaembernek?“
Aki látta nagyapót a mezőn, ellenállhatatlan munkakedv lepte meg. Az ő
kezében égett a munka. Ölmagas alakja messze kivált a munkások, a
cselédek seregéből, vezér volt ő a földjén, aki maga vágja a
legszélesebb rendet, a közkatonák utána. Ó, be szép ember volt nagyapó,
amikor virágjában, ereje teljességében vala! S be szép öreg emberré
roskadott! Arcának rózsapirossága megmaradt a késő öregségben is, s csak
barnapirosra tudta halványitani a halál lehellete…
Édes, jó, öreg nagyapó!
Ha találkoztatok könyveimben az öreg Bándi Jánossal, akinek galambbúgos
kapuján ez az irás volt kifaragva: Áldás a bémenőknek, Béke a kimenőknek
– ez nagyapó. Ha olvastátok Huszár Anna történetét: Anna édesapja –
nagyapó. Ő az, aki térdire veszi a kicsi Anikót s Miklóskát, aztán: gyí,
te lovam, Brassóba! A vén szántóvető, aki elbúcsuzik az erdőtől: Isten
áldjon, erdő, én többet nem látlak! – évek multán pedig, amikor egészen
ránehezül az aggság, a szántóföldtől is: Isten áldjon, föld, én többet