Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (2. kötet) - 12

gondolattal, hogy megirom majd a falu regényét a világháboruban. De
lemondtam e gondolatról, egy kis korrajzzá zsugorodik össze a regény;
csuda, hogy hontalanságom lelkiállapotában csak ehhez is van erőm.
Az 1914-ik esztendő tavasza gyönyörü tavasz volt. Sohasem éreztem tán
magamat ifjabbnak, erősebbnek, munkára képesebbnek, készségesebbnek,
mint e tavaszon. A virágba borult fák illata megmámorositá lelkemet, s
egy-két hónap során esztendők munkáját végezém. Hegyoldalán tovább
ültetem a fákat; teleültetem ama kis dombot is fenyőcsemetékkel, amely
domb mellett egykor azt kérdezé Surányi József: miért nem mindjárt? Lent
a szérüskertben, nagy halmokban a kő, a tégla, a kőmivesek már rakják a
falat, a kisbaconi ácsok faragják a fenyőgerendákat: nagy takarmánycsür
lesz ebből. Drótsövénnyel akarom körülfogni a kertet a falu felől, a
mező felől, már verik is a földbe az oszlopokat, feszitik rá a szeges
drótot. A ház mögött dróttal bekeritett külön kertben tyukház épül,
melynek piros-cserepes födele gyümölcsfák közül mosolyog ki. Egy sereg
galamb röpked az udvaron: ezeknek a tyúkház emeletén lesz a lakásuk, ott
búgnak, burukkolnak majd édesen, kedvesen. Most jönne ide Surányi, de
mindjárt! Nem győzök eleget gyönyörködni a kisgazda-ácsok munkájában:
mely biztos kézzel faragják a bogos fenyőszálakat szép egyenesre! Büszke
vagyok a fajtámra: nézd, nézd, hogy mérnek, számolnak, hogy összevág itt
gerenda, szarufa, kakasülő minden darabkája – hol tanulták?
A kis erdő mellett most szerzek meg egy kopasz hegyet: egy vadkörte-,
egy vadalmafa, néhány bokor rajta. Két-három szekér csemetét hozatok a
falu erdejéből: a kopasz hegy többé nem kopasz, teleültetem. Ez a kis
erdőcske az Évike erdeje lesz. Az első unokámé. Simára faragott oszlopot
veretek a földbe, oda, hol az Évike erdeje kezdődik, aztán táblát gyalul
egyik ács. És kész a versike:
Vándor! Tudd meg, e kis erdő
Lengyel Éva erdeje –
Ettől a vadalmafától
Indul, és megy lefele.
Nagyapóka rátestálja,
Senki benne ne turbálja!
Ihol, itt a tanitókisasszony, pompás rajzoló, fával, virággal disziti a
táblát s rápingálja a versikét is.
Meglepjük nagyanyókát is: a „tyúkpalota“ elé is emléktáblát állitok,
rajta kakas meg tyúk kapargál, s alattuk versike:
Vándor! Csudáld meg e házat,
Benne szakszerü tyukászat.
Oly szakszerü, hogy mióta
Épült e ház, nagyanyóka,
Tudjátok-e, mit teszen?
Minden nap tojást veszen!
Bolondos, kedvem támad: ha bolondság, legyen bolondság, emléktáblákkal
jelöljük meg a kert nevezetesebb pontjait. Fáktól, bokroktól
bekeritetten kerek udvarocska, közepén hársfa, oldalt padok: pompás
rejtekhely, nyugodalmas olvasásra, irásra igen alkalmatos. Ez is
emléktáblát kap, versikével:
Miként a dalai láma
Rejtőzik itt Marcika.
Itt születik a sok dráma.
Mit levág a kritika.
Megtisztelem, hogyne tisztelném meg a Mária-utat, mely az istállónál
indul, gyümölcsfáktól, orgona- és jázmin-bokroktól szegetten s megy,
mendegél, mig a veteményesbe nem ér. Ez a legkedvesebb sétaut, itt
verődik össze alkonyattájt a Benedek-had: hat gyermek, egy vőm uram, két
menyemasszony, hat unoka és két öreg ember.
Verset kap e tábla is, hogyne kapna:
Bár csörgedez itt-ott a trágyalé,
A Mária-út remek szép alé.
A Benedek-had járni itt szeret,
Amott a templom, nézd, mi szép keret!
Kinek búja van, itt kesergi el,
Idejön ki-ki jó s rossz viccivel.
Könny és kacaj fakad itt vegyesen –
Ez a Mária utja, kedvesem!
De én most nem birok a kedvemmel, kimegyünk a hegybe, annak az oldalába,
ott, ahol néhány cseróriás hirdeti, hogy volt itt még erdő valamikor,
réges-régen, egy kis termet vágatok, oldalát kővel kirakatom, közepére
kőasztal, körül padok: Flóra leányomnak szentelem e termet.
Emléktáblával hogyne jelölném meg? Virágok diszitik a táblát:
gyöngyvirág és – oleander. Azért oleander is, mert igy szólitgatom
Flórát jó kedvemben: Drágám, gyöngyvirágom, hogy ne mondjam: –
oleanderem! Ezért szól a vers igy:
Ez a terem Flóra-terem,
Körötte sok virág terem.
Legszebb benne az a virág,
Kinek a neve Gyöngyvirág.
Másik neve Oleander – –
Mit szólsz ehhez szegény „Wander“?
Már tető alatt a csür, a drótsövény is elért a régi temetőig. De még
nagy utat kellene megtennie a völgyben, kikanyarodnia a hegyre,
végighuzódnia a hegy hátán – a drótsövény munkája félbeszakad. Május
végén járunk, kezdődik az ugarolás, a szénagyüjtés, a drótsövény
befejezése – őszre marad. Nem szivesen nyugszom bele, valami titkos
sugallat hajt előre, előre, – talán megéreztem az elkövetkezendő vihart?
Nem, nem éreztem meg. Ha meg is éreztem volna, most utólag szégyelném
állitani. – Hadd maradjon őszre is a „nagy müből“, békitem magamat, mert
komolyan hiszem, hogy nagy müvet juttattam közel a befejezéshez,
jövendőre csak apró diszitések, helyesbitések maradnak, s Isten őrizz,
hogy ne maradjanak.
Kimegyek reggel, kora reggel a hegytetőre, onnan nézem végig kertemet,
melyben még virágzanak az almafák, az orgonabokrok, a májusfák, friss
zöld hajtása eredt a fenyőnek – ó de szép, ó, de szép, s ez mind az
enyém, az én müvem! Ami földje volt itt Kerestély ükapámnak, mind
visszahóditottam: a tollammal hóditottam vissza! Most már kezdődhetik a
nyugodalmas, szép öregség. Fanyesegetés, oltogatás, közbe-közbe
mesemondás a gyermekeknek, az én unokáimnak s mások unokáinak.
Végigjárom erdőcském kanyargós utjait, meg-megállok, tekintetem átszáll
a tulsó hegyoldalra, az uj temetőbe s megállapodik nagyapóék sirján.
Nagyapó, nagyapó, látja-e, hogy én is nagyapó lettem? Tudja-e, hogy
enyém Kerestély ükapó földje? Hogy gazda vagyok, igazi gazda, a föld
szerelmese, mint maga! Nannyó, nannyó, tudja-e, hogy hattal szaporodott
a dédunokák száma? Mért hogy nem érheté meg a hat bimbó közül bár egynek
a nyilását?
Leülök a Flóra-teremben, Himnuszt fakaszt a falusi reggel.
Ó, falusi reggel! Reggelek reggele!
Gyönyörüségekkel van a szivem tele.
Lehet a városnak sok ezer szépsége,
Nincs egy, amely az ő szépségét felérje.
Virág illatától balzsamos levegő;
Trillázó pacsirta, magasban lebegő;
Nap, amelynek látom vidám felkelését;
Természet, amelynek látom ébredését:
Mind e szépségeket csak falun láthatom,
Csalogánycsattogást csak itten hallhatom.
Mind, ami szép, itt van egy kis falucskában,
Egy kis falucskában, egy kis dalocskában…
Csak már jönnének a gyermekek, az unokák, hogy mind e szépséget, mind e
gyönyörüséget megoszthatnám velük. Ugy tetszik nekem, rájuk vár itt
minden, ami él. Őket várják a „tyúkpalota“ lármás lakói; utánuk
buslakodik Dundi kutya; értük nyerit a kis tarka ló: utánuk sóhajtoz
udvar közepén a homokhegy – csuda-e, hogy szegény nagyapóka s nagyanyóka
nem találják helyüket, egyre a kapu felé sétálnak: néznek, néznek nyugat
felé, hátha, hátha… Éppen mint temetőben alvó nagyapóék egykoron. Végre
is nem tudom megvárni, amig hazaszállingóznak, vasutra ülök. Meglepem a
gyerekeket s aki jöhet közülük, hozom magammal. Egyébként is, most már
falusi apának nézem magamat, akinek kötelessége, időnként,
meglepetésszerüen betoppanni városban lakó gyermekeihez: hadd lám, mit
csinálnak, hogy élnek. Meglepem őket, de engem is ér meglepetés: egy
fiatal leány a vendégünk, bájos teremtés: Olga Romanovits a neve. Orosz
diákkisasszony, a párisi egyetemről jött Pestre, itt kiszállott egy
hétre, azután megy majd haza, Charkovba, ahol orvos az édesapja.
Idősebbik fiamnak és menyemnek barátja a kis Olga, esztendeig együtt
hallgatták a párisi egyetem tudós professzorait.
Bár sohasem tudtam megbocsátani az orosznak _Világost_, ahol „a
magyarnak egy nagy, mély sir ásatott“, Oroszország volt az egyetlen
ország, amely igazán érdekelt; az orosz nép volt az, melyet közvetlen
közelről szerettem volna látni, vele közelebbről megismerkedni,
mivelhogy olvasmányaim utján a magyar fajtával sok rokonvonást találtam
meg e népben. Nagy szeretettel fogadom a kis Olgát, akiről már sokat
hallottam a gyermekeimtől s akinek ismertem a bánatát is: francia ifju a
vőlegénye, de szülei hallani sem akarnak arról, hogy egyetlen leányuk
messzi idegen országba menjen feleségül. – No, kis Olga, gondoltam
magamban, most megmutatom neked, mi az a magyar vendégszeretet!
Különösen örültem, hogy jó teli tárcával jöttem Pestre, amit különben
ajánlok is minden falusi apának, aki Pesten élő gyermekeit látogatja
meg. Kirándulás ide, kirándulás oda, uzsonna itt, vacsora ott, s mert
magam is igen szeretem a cigányzenét, késő éjszakáig huzatom a legszebb,
legrégibb, bús magyar nótákat. A kis Olga tágra nyilt szemmel, lángra
gyult arcát két kezébe temetve nyelte Bihari kesergőjét, a kuruc
nótákat, a Cserebogár, sárga cserebogárt, s mintha megérezte volna, hogy
ez az ő nótája, könny csillant meg nagy fekete szemében.
Meg-megfeledkezett az evésről, folyton biztatnom kellett: egyék, kis
Olga, egyék. Aztán egyszerre csak, mit gondoltam, mit nem, mondtam neki
tréfás hangon: egyék, kis Olga, egyék, ugyis előbb-utóbb megesznek maguk
minket.
Valósággal megdöbbenve meredt rám: – Lehetséges ez? – Nem, nem, –
feleltem hirtelen, – ez nem lehetséges… Csak tréfáltam, kis Olga… Egyék,
egyék.
Pedig nem tréfáltam valójában. Komolyan nyugtalanitott a gondolat, hogy
egyszer majd megesznek minket az oroszok…
Másnap haza kellett utaznom, elbucsuztam Pesten maradó gyermekeimtől,
sorba csókoltam őket, kezet nyujtottam a kis Olgának. Elérzékenyülten
kérdezte: És engem nem csókol meg, Elek nagyapó? (Egy-két magyar szóval
megtanulta az Elek nagyapót is.) Ki tudja, látjuk-e egymást?
Világos, hogy jobbról-balról megcsókoltam a kis Olgát s vigasztaltam:
dehogy nem látjuk egymást. Majd eljön egyszer, ugy-e, eljön Kisbaconba?
A kis Olga megigérte… Akkor már készült, készülődött Szerbiában a
gyilkos merénylet Ferdinánd trónörökös ellen… Egy hónap sem telik belé,
Szerajevóban megölik Ferdinándot s a feleségét. Nyilvánvaló, hogy az
orgyilkosságot meg kell torolnunk, nemcsak az osztráknak, de a magyarnak
is, bár a magyar nemzet félve gondolt arra a napra, amikor Szent István
koronáját Ferdinánd fejére kell tennie, ha ugyan megkoronáztatja magát…
Már a gyermek előtt sem titok, hogy a leendő magyar király nem szereti a
magyart, több ennél: talán gyülöli is. Hogy alig-alig fordul meg egy-két
napra a mi országunkban; kötelessége ha ide szólitja udvari bálra, csak
megmutatja magát s másnap már bucsu nélkül, egy jó szó hátrahagyása
nélkül szalad az „ország szivéből“.
A magyar nemzet szivből gyászolta, siratta Rudolf királyfit; szivből
gyászolta, siratta Erzsébet királynét. Ferdinándnak csak hivatalos gyász
jutott. Megesett jó szive az árván maradt gyermekeken, de Ferdinánd
halála egyetlen magyar szemből sem fakasztott könnyet. Egyik azt hitte,
hogy háborunk lesz e gyilkosság miatt Szerbiával, másik azt hitte, hogy
nem lesz, mert Szerbia teljes elégtételt ad nekünk; de hogy ebből a
gyilkosságból világháboru lesz, sok-sok millió embernek „hősi halála“,
millió meg millió apának, anyának, hitvesnek, gyermeknek egekig ható
siralma; az emberi elme és szorgalom századokra visszamenő alkotásainak
pusztulása; győző és legyőzött országoknak megmérhetetlen nyomorusága;
szelid erkölcsöknek elvadulása; fajoknak, nemzeteknek feneketlen, minden
emberi érzést kicsufoló gyülölködése – ki hitte volna ezt?
„Mindent meggondoltam, mindent megfontoltam“, mondatják az öreg
királlyal, – vajjon megfontolhatta-e, meggondolhatta-e, akár a király,
akár az az államférfiu, aki e könnyelmü szavakat szájába adta?
Láthatta-e az elkövetkezendő nagy összeomlást?!
Senki sem látta, nem láthatta, hát mi a kisbaconi kertben hogy láttuk
volna? Mintha semmi sem történt volna, vidám szivvel készülődik házam
népe a nevem napjára, amely julius 17-ikére esik. De mintha mégis
éreznék mind, hogy ez lesz az utolsó vidám Elek napja, minden eddiginél
nagyobb előkészületek folynak a hátam mögött. Hiába titkolódznak,
bujkálnak, tudom már, hogy szerepet magol ez is, az is: alkalmi
vigjátékot irt a Marci-gyerek. Kisül lassanként, hogy a ház népével
együtt vagy ötvenen leszünk, mindenkiről készül egy-két csipkedő kuplé;
nem győzik maguk a gyártást, nekem is kell néhányat gyártanom. A komoly
„kis doktor“ fogja előadni – harmonika-kisérettel. Hát csakugyan nem
hiába épitettem ötven személyre az ebédlőt, megtelik a kert, a ház
vendégekkel, patkóalaku asztal nyujtózkodik az ebédlő három oldalán,
éppen csak annyi hely marad az ebédlő előterében, amennyi az alkalmi
vigjáték eljátszásához szükséges. A szereplők egyrésze fiatal asszony,
fiatal apa, persze, egyik sem tudja becsületesen a szerepét, de a hálás
közönséget ezzel is megkacagtatják, mert parázs veszekedést rögtönöznek,
hogy igy meg ugy, te lusta, te ez meg az, mért nem tanultad meg a
szerepedet!? A vigjáték különben akörül forog, hogy Elek nagyapó szörnyü
kedvetlen, mert ebben az esztendőben egyetlen unoka sem született,
holott megszokta már, hogy minden esztendőben szállit egy unokát a
gólyamadár. Áldott szerencsére, egy berlini tudós professzor éppen
mostanában lepte meg a világot egy csuda-találmánnyal: mindenféle
csudaszerek összevegyitésével feleslegessé teszi a gólyát, a tudós
professzor megrendelésre szállit csecsemőt. Nosza, megrendelnek egy
csecsemőt, s nagy az izgalom, mert a szállitmány nem érkezik, holott
egyenesen Elek napjára rendelék. Végre nyilik az ajtó s négy székely
legény nagyokat nyögve cipel be egy rettentő nagy ládát, melyre
messzelátható betükkel van rámázolva: Vigyázat! Törékeny! Csecsemő van
benne! Gyorsan baltát, harapófogót hoznak, egyszerre tizen is feszegetik
a láda födelét, közben sir a csecsemő: oá! oá! – aztán felpattan a fedél
s kiemelkedik lassan, egész hosszuságában Jankó, hosszura nőtt Jankó
fiam, mellétől lábáig pólyába csavarva. Nagy a megdöbbenés, a
felháborodás, szidják a „csaló“ német professzort, s ezzel a függöny
legördül. Azaz legördülne, ha volna.
Reggelig táncol a fiatalság, a felkelő nap bemosolyog az ablakon, alig
tudják abbahagyni. Talán érzik szegények, hogy utoljára táncolnak?… Az
én házamban bizonnyal utoljára…
Már remeg a föld, s egyszerre csak ég, föld megrendül: kitört a nagy, a
soha nem látott, hallott égiháboru. De ezt csak most látjuk, halljuk
soha nem látottnak, nem hallottnak, azt hisszük, három-négyhónapos játék
lesz az egész háboru: a megszámlálhatatlan sokaságu és sokféle gyilkoló
gépekkel, az emberi ész e szörnyüséges kitalálásaival, tarthat-e sokáig?
Az én kicsi falum népe alig hétszáz főnyi, s augusztus első napjaiban
kilencven legény és családapa vonul be, ki Brassóba, ki Csikszeredába,
meg Isten tudja, hová. Feltünően kevés köztük a bús kedvü ember, ugy
indulnak a harc mezejére, mintha lakodalomba mennének. A községháza
körül gyülekeznek s csudálkozva látom, hogy András öcsém, aki már három
gyermek apja, ég felé emeli jobb kezét s harsogja: igy esküdtem fel a
császár katonájának, én eskümet nem szegem meg! Megyek! A falu „vén
legénye“ (vén, mert a harminc felé jár s még mindig nem házasodott meg)
nem fogy ki a tréfából, kacagtatja a siró-rivó fejérnépeket – vajjon
sejti-e, hogy az első csatában, elesik? Egy félbemaradt diáklegény arról
szózatol, hogy: Visszaadjuk a muszkának – Világost! Hát ez sejti-e, hogy
ő is már az első csatában „hősi halált hal“?
A véletlen csudálatos összetalálkozása, hogy májusban volt a szokásos
lósorozás s a besorozott lovak céduláján a berukkolás napja augusztus
elsejére van megállapitva. Az én lovaim közül is besoroztak kettőt, a
Hókát meg a Vidámot, már rajta is ül a Hókán Gergő kocsis, indul velük.
A kis unokám, a Duci, sirva fakad: hová viszik a lovakat, nagyapóka? –
Háboruba, édes fiam.
Nem, nem, Ducit nem ülteti rá többé a kocsis sem a Hókára, sem a
Vidámra. Hókát, Vidámot ágyu elé fogják: három hónap mulva találkozom is
velük a Vasárnapi Ujságban. Nyolc ló áll az ágyu előtt, a második pár
Hóka és Vidám. Épp oly mereven áll a Hóka, mint itthon állott, hullámos
a sörénye most is, s a Vidám Hóka nyakán pihenteti a fejét, mint ahogy
itthon szokta. Vajjon melyik csatatéren omlanak egymásra, utolsót
nyeritve?
A fiaim leverten, szégyenkezve járnak-kelnek a kertben: im megy az egész
falu fiatalsága, sőt mennek negyvenkét esztendős családapák is, s ők itt
lézengenek mert annak idején nem kellettek a császárnak. Már félni
lehet, hogy a „kis doktor“ megszökik. Ő még ezután áll sor alá, de addig
is szolgálni akar a tudományával. Lekisérjük az állomásra, felkap az
utolsó, hosszu ideig utolsó gyorsvonatra, eltünik szemünk elől – vajjon
látjuk-e többé? Alig robog el a gyorsvonat, katonavonat döcög be. A
pályaudvar tele bevonuló legényekkel, családapákkal. Az állomási
épületben zajoskedvü urak és uriasszonyok várják a katonavonatokat, a
cigány talp alá valót huz, urak és a sorozáson annak idején szerencsésen
tulesett urfiak táncoltatják az uriasszonyokat, kisasszonyokat: igy
várják a halálba menőket. És jönnek, egymásután jönnek a halálvonatok,
urak és uriasszonyok megrohanják, sört, bort, kalácsot, minden jót
dobálnak fel a halálba menőknek, aztán vissza táncolni, mig jön másik
halálvonat. Egy öt-hatesztendős fehérharisnyás fiu belekapaszkodik az
édesapja lábába, szivethasogatóan sikoltozva: Ne menjen el, édesapám! –
és a cigány huzza a talp alá valót – és táncolva biztatják, lelkesitik
az itthonmaradtak, a magukat bebiztositottaknak vélők: Előre! Előre! Ne
hagyd magad, magyar!
A pályaudvar keritése mögé huzódva nézzük halálvonatok körül a
haláltáncot, – mely döbbenetes kép ez! – torkunkat a sirás fojtogatja, s
végül is nagyanyóka a keritésre borul és sir és sir, keservesen zokog.
– Jerünk haza, nagyanyóka, jerünk. Ne hibáztassa ezeket az embereket.
Ezek az emberek nem látják, nem tudják, mi történik voltaképpen. Ezek az
emberek azt hiszik, hogy sörükkel, borukkal, táncos jókedvükkel lerótták
az adót. Sajnáljuk inkább őket: ezek az emberek még mind fognak sirni,
épp oly keservesen, mint maga…
*
Itt az ősz, be kellene fejeznem a májusban félbemaradt drótsövényt, de
nincs hozzá ember. Alig maradt erős férfi a faluban, néhány öreg ember
tehetetlenkedik körülöttem. A drótsövény félbemarad. Tul a félbemaradt
kerten Dulló Gábor szomszéd tavasszal házépitésbe fogott. A ház alja kő,
simára faragott cserfa a fala, kész a tető is, de a fal vakolatlan, sem
ajtó, sem ablak, ajtónak, ablaknak a köze ugy mered rám, mint a
világtalan ember. A fiu valahol a dalmát tengerparton védi a hazát, a
karácsonyra tervezett házasság füstbe ment, ajtó, ablak elmarad – majd,
majd, ha hazajön a fiu…
– Ez is félbemaradt drótsövény, borong a lelkem.
Eszembe jut, hogy tavasszal nagy lelkességgel határoztuk el a
községházán, hogy egyik hid helyett, melyen életveszedelmes a járás,
ősszel vashidat épitünk, bár ez a hid ötven százalékkal emeli a pótadót.
Sem vas, sem ember, vasnak és embernek most más a hivatása: embert öl az
ember a vassal.
– Ez is félbemaradt drótsövény.
A patak mentén gidres-gödrös ut, csaknem mindig viz alatt, a lelkünket
is kirázza a szekér, amig a rövid uton átvergelődik: ennek az utnak a
feljebb emelését is őszre határoztuk – ez is félbenmaradt drótsövény.
– Ime, sóhajtozom, hány „félbemaradt drótsövény“ csak ebben a kis
faluban! Hány ilyen félbemaradt drótsövény lehet az országban s
mindazokban az országokban, ahol ölik, gyilkolják egymást az emberek.
Emberek, akik a gyilkosság pillanatában találkoztak először – s azért
találkoznak, hogy egyik a másikat megölje.
Ugy tetszik nekem, hogy az egész világ összevissza van kertelve
drótsövénnyel, mégpedig két fajtával: félbemaradt drótsövény az egyik,
mely a megfeneklett kulturát jelképezi, a másik ama bizonyos, nagy
gonddal font drótsövény, mely mögül gyilkos golyók röpülnek egy másik
drótsövény mögé. Bármerre nézzek, gondoljak, mindenütt az én félbemaradt
drótsövényem mását látom, és azt a másikat, a vérrel áztatottat.
„Mire a levelek lehullanak, vége a háborunak“ – vigasztalja Vilmos
császár a szomorkodó otthonmaradtakat, s a levelek még le sem hulltak,
félkézzel jön haza a kis falu egyetlen szabómestere. Varrhat-e félkézzel
kenyeret a gyermekeinek? Még le sem hullnak a levelek, az oroszok
áttörnek a Kárpátokon s nekem a kis Romanovits Olga jut eszembe: ő most
bizonyosan riva fakad: Szegény Elek nagyapó! Igaza volt, megesszük őket!
De csudálatosképpen nem hiszek ebben. Mindenfelé csüggedező arcot látok,
Budapestről csüggedt hangu leveleket kapok, hivnak, egyre hivnak:
siessek Pestre, mert maholnap elzárja az utat előlem az orosz sereg.
Nem, nem tudok hinni ebben. „Vért izzadjon bár a muszka“, mégsem esz meg
minket. Bizom népem őserejében, az ősök véréből öröklött vitézségében,
az édes anyaföld iránt való nagy szeretetében. Hirül hozzák, hogy 48
csiki székely fiu, csupa 18–20 évesek felkerekedtek, gyalogszerrel
jöttek át a „Nagyerdőn“ Székelyudvarhelyre, önként sor alá álltak. Csak
egyet nem akartak bevenni, mivelhogy „virágos szemü“ volt, az is addig
könyörgött, hogy a tiszt urak megkönyörültek rajta, besorozták. Irja
egyik katonaöcsém, hogy egy gyimesi gazda, bár 45 éves, felesége,
gyermekei vannak, önként jelentkezett: nem engedi, hogy az ő földjét
elvegye a muszka. Olvasom, hogy hatvan éves emberek is jelentkeznek,
mennek a fiaik, az unokáik után. Olvasom, hogy a székelykereszturi
tanitóképző növendékei egy szivvel-lélekkel ajánlották fel ifju
életüket. Ugyanezt cselekszik a debreceni kálvinista teológusok is. Ez
csak egy csepp a világháboru tengerében, de elég arra, hogy hitemben
megerősitsen: nem, nem esz meg minket a muszka! Kiverjük. Ki is verjük.
Egyszer, kétszer, s mert három a magyar igazság, kiverjük harmadszor is.
Ősztől tavaszig „többet hátra, mint elé“: Nyugatgalicia magyar embernek
kimondhatatlan nevü várát beveszik az oroszok. Szerbiában csufos
vereségbe, csufos halálba hajtja egy ostoba osztrák generális a vitéz
magyart, de tavasszal fordul a szerencse, esze nélkül szalad a megvert
orosz hadsereg – ne sirjon, kis Olga, egyelőre nem eszik meg Elek
nagyapót… Olaszország fölmondja a szövetséget, vészhirek jönnek Románia
felől: a nép, mely ösztönszerüen megérzi a veszedelmet, már 1915
tavaszán nyugtalankodik. Hiába nyugtatom falum népét, hogy igy meg ugy:
sürün rajzanak az álhirek, a világháboru e huhogó baglyai. Már drágul a
kenyérnek való, a falu szegényebb része 7–8 pengő forintot ád egy véka
buzáért, s hófehér kenyeret esznek a napszámosaim, amikor nagyanyóka
buza-, rozs- és árpakeverékből süt kenyeret: a legjobb izü kenyeret. De,
ugy látszik, telik a napszámosembereknek, mert nagy most az ő
becsületük: kevesen vannak, s alig totyogó vén ember munkájának is örül
a gazda. Már maximálják az árakat, de senkisem tartja be. Nyilvánvaló,
hogy én sem tartanám be, ha édesapám nem visz kollegiumba s, amint ő
monda: a zeke rajtam bársonnyá nem finomul…
Csudálatos dolgok történnek, mialatt a háboru tovább-továbbfogyasztja a
munkáskezeket: az itthonmaradtak már nem kölcsönért járnak a takarékba,
hanem hogy a régi adósságot kifizessék. A legtöbb gazdaságnak asszony a
gazdája, s föld bevetetlen, kaszáló kaszálatlan talpalatnyi sem marad.
Az asszonyok megfogják az ekeszarvát, de még a kasza nyelét is, s
egyik-másik erősebb fejérnép versenyt kaszál azzal a néhány erős
férfival, akik még csudálatosképpen itthon maradtak. Ezek a 42–45
évesek. No, hamar sor kerül rájok is…
Kis erdőm háta mögött széles fensik terül el, ide sötétlenek a
határhavasok, ezeket nézem, hosszan, sokáig, s gondolkozom, vajjon mit
csinálnak ott, a havasok mögött? Vajjon csakugyan készülnek-e ellenünk?
Merengésemből kaszacsengés ver föl, a hang irányába nézek: fiatal
asszony s növendék leányka, mindakettő kezében kasza: vágják a lóherét.
Odamegyek, köszönök. Jól ismerem az asszonyt, tudom, hogy az ura még az
ősszel elment s azóta sem jött haza egy napra bár. Mindakettőről csurog
a verejték. Látom az erőlködésükön, hogy mindakettőnek cudar rossz a
kaszája. Régi, kalapálatlan: tapasztalatlan asszonyi kéz, ami éle volt,
a fénkővel azt is „félrefente“.
– Mutassa csak, hugomasszony, hogyan feni a kaszát?
Mutatja. Persze, hogy félrefente.
– Adja ide, hadd fenem meg én. No, lássa, igy kell fenni a kaszát.
Mindjárt vágok is egy rendet vele. Vigan, könnyen dül a rend. Akkor
elveszem a kislány kaszáját. Az is félre van fenve. De egyéb baj is van.
A kaszakarikában két ékszeg volt, az egyik kiesett, lötyög a kasza.
– Ej, kislány, kislány, ezzel igy nem boldogulsz. Várj csak egy kicsit.
Besétálok erdőcskémbe, ott levágok kertészkésemmel egy vastag ágat,
laposra nyesem, aztán visszamegyek, beleverem a karikába, rendben a
kasza. Meg is fenem, helyette is vágok egy rendet. Rettentő haraggal
kaszálom a herét, mind azon gondolkodom, hogy ha most véletlen elémbe
vetődne az az ember, aki ezt a háborut csinálta, hej, de belevágnám a
kaszát! De az az ember nem jön a kisbaconi határra, s aztán ki e háboru
okozója? Ki tudja azt? Egy bizonyos, hogy valamint a kárnak s még valami
más egyébnek, a háborunak sem akad gazdája…
Bús kedvvel indulok hazafelé, s im, az erdőcskében találom a hat unokát.
A nagyobbacskák epret keresgélnek a magas füben, de nem igen találnak.
Nem, mert az ő kezüknek még nincs „szeme“, mint az enyémnek, mely, akár
behunyjam két látószememet, az epret megtalálja. Meg, mert gyermekkorom
óta ismerem a föld természetét, melyik terem epret s melyik nem. Egy-két
szempillantás alatt – a gyermekek nagy csudálkozására – egy kis
eperbokrétát szedek, elosztom köztük: egyetek, egyetek. A kis Tomi
sokáig néz, néz engem, aztán megszólal: Nadapóka. Ki szed nekünk epjet,
ha mada meghal?
– Hát az édesapátok.
– Igen, ha nem viszik katonának, – mondja Duci. – Besorozták ám az apát
is.
De ezzel nem elégedett meg a már bölcselkedő Duci s szemrehányóan fordul
Tominak:
– Aztán szeretnéd, hogy nagyapóka meghaljon?
– Nem szejetném, – szipog Tomi.
– Én sem. De nemcsak az eperért nem szeretném!
Érzem, hogy viszket a szemem, kikivánkozik a könny.
– No, nagyanyóka, – mondom bent, – igy sem eprésztem még. Megríkattak az
unokák. Lám, a kis Tomi már látja az öregségemet. Hogy közeledem,
közeledem…
Már megkezdem a halállal való kacérkodást. Mert kacérkodás ez. Ötvenöt
év! Mi az? Órák hosszát vágom a füvet, a herét – oda se neki. Nem, nem
kivánom a halált, remélem, hogy őszre véget ér a háboru, s megindul a
munka, az én félbemaradt drótsövényem befejeződik. És ablak, ajtó kerül
a Dulló Gábor házára, felépül a vashid, patak mentén feljebb emelődik az
ut. És világszerte befejeződnek a félbemaradt drótsövények.
Befejeződnek, be. Népek szivéből elszáll a Gyülölet, helyébe száll a
Szeretet, egymás keblére borulnak az emberek, a népek, követi a
világháborut világölelkezés.
Üres ábrándozás. Templomok tornyaiból leszedik a harangokat, egyetlen
egy marad minden toronyban. Beszedik a rézüstöket, a cukortörőket, mint
ahogy beszedték háboru kezdetén az arany jegygyürüket. Mindent odaadunk,
ami arany, réz portékánk van, vasat kapunk helyébe. Emlegetik, hogy
nemsokára ajtókról, ablakokról is leszedik a rézkilincset, adnak
helyette vaskilincset. De ajtón, ablakon maradnak a rézkilincsek, mert,
ugy látszik, vas sincs már elegendő, meg ha van, nincs munkáskéz, mely
vaskilincset kalapáljon. A negyvenötéves embereket hadimunkára vitték,
már fegyvert adnak a kezükbe. A 45–50 éves embereket viszik hadimunkára,
de közeledik az idő, amikor ezeknek is ölniök kell…
Az 1916-ik év tavaszán egy szál öreg ember a cselédem. Két fiatal
cselédem közül az egyik (18 éves) az orosz fronton hal hősi halált, a
másik, családapa, rokkantan kerül haza. Térden lőtték egyik lábát, alig
tudja vonszolni a másik után. Egy öreg cseléd, egy öreg napszámos – más
munkásom csak nagyritkán akad. Mit gondolok, mit nem, beküldöm Barótra
az öreg Mihály Ferencet, régi hü emberemet: vegyen részemre kaszát, de
válassza meg jól. Az öreg végig penget vagy ötven kaszát, egyben
megállapodik, hazahozza, felszereli s nekiállok a lóherének. Nagyszerü
kasza, ugy vág, mint a beretva. Azzal a komoly elhatározással fogok
munkába, hogy egymagam kaszálok a nyáron annyi füvet s herét, amennyivel
ki lehet telelni két lovat s két tehenet. Oly nagy gyönyörüséget fedezek
föl a kaszálásban, hogy városi emberrel elhitetni meg sem próbálom.
Virradatkor már nincs maradásom az ágyban, nagyhirtelen öltözöm,