Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (2. kötet) - 02

merit uj erőt, uj hitet – ó de szép az élet!
*
Napról napra erösebb, mélyebb a szeretetem e szegény, elhagyatott nép
iránt. Ugy szeretném megosztani vele a boldogságomat, hadd kiáltaná ő is
velem: ó de szép az élet! De csak az én szivem kiabálja, a nép lelke
kétség s reménykedés közt hánykolódik: a nyomoruság, a szolgaság
földjéről csakugyan az igéret földjére viszik-e?… Családok szakadnak
ketté, öreg szülék itt maradnak, mig hir jön az éfiaktól az _uj_ régi
hazából: vajjon mehetnek-e utánok? A módosabb rendüekből is készülődik
néhány, hogy széttekintsen a régi hazában: addig nem adják el földjüket,
mig valahol a Tisza-Duna mentén mást, ennél jobbat nem találnak.
Tépelődnek: menjenek, ne menjenek. Igy tépelődhetett ezer év előtt Árpád
népe is. Három testvérrel ismerkedünk meg Istensegitsen: mind a három
„nagybirtokos“. Száz-kétszáz holdon gazdálkodik mind a három s a
fiatalabbik már bolti nadrágos, beszél németül is, mivelhogy a radautzi
polgári iskolát végezé. A falutól jó messzire a tanyája, 200 holdas
földjének közepén a csinos tanyaház, félurias a belseje. Bent, a faluban
laknak a bátyjai, fehérharisnyások, de első tekintetre látszik a jó mód
magukon is, házukon is. A legidősebb öles termetü ember: négy szürke
csikóval várja a csángó herceget a hadikfalvi állomáson. A szekere
parasztszekér, de pompás szénaülés a derekában. Azzal tiszteli meg a
herceget, hogy állva hajt Hadikfalvától Istensegitsig, oly szilárdan
áll, mintha ércből volna öntve az egész ember, pedig a szekér veszettül
táncol a lelket kirázó köves uton, a négy szürke meg repül, mint a
madár. Lovaslegények vágtatnak a négyes előtt, durrognak a pisztolyok. A
két adjutáns szekerére felkapaszkodik egy vén ember: hiába biztatjuk,
hogy üljön be a szekér derekába, a szekér oldalán ül, s háromszor is
megtölti előltöltős puskáját, durrogtat, vivátozik az öreg, közben
folyton beszél, árad szivéből a boldogság patakja. Bizony, nem csudálom,
hogy ezt az őserőt nem szivesen engedi el az osztrák.
László István az istensegitsi plébános, az ő udvarára hajt be Szőcs
uram. Évek óta dolgozik ez a derék pap saját maga ellen: irja, folyton
irja a leveleket, hogy vigyük haza az ő népét. Jól tudja, hogy meg
fognak fogyatkozni a hivei, megcsappan a jövedelme, de ő tovább munkálja
népe javát – nemcsak Istennek, népének is hü szolgája ő. Litterátus
ember, gyüjtögeti a csángó nép meséit, dalait, meg is ajándékoz néhány
szép nótával s egy igen érdekes népmesével, amelyről később kitünik,
hogy Déloroszországból hozta valamelyik csángó fuvaros. Moldovába
aratni, Déloroszországba fuvarozni jártak a csángók – igy vándorolt át
Bukovinába Péter és Pál, a szegény és a gazdag jobbágy, meg a földesur
elmés meséje, Bukovinából – Budapestre: itt lett csángómese
megjelöléssel egyik ékessége első mesekönyvemnek, a Székely
Tündérországnak. Telt, mult az idő, a párisi Figaro-ban fedezte föl
Riedl Frigyes mint orosz népmesét, nyomban át is ültette s belevette az
Olvasókönyvébe. Lehr Albert volt az Olvasókönyv egyik szerkesztője, s
amikor a mese már ki volt szedve, Lehr Albert kisfia kezébe veszi a
kefelevonatot, rábukkan a mesére, olvassa s szalad az apjához: Hiszen ez
az orosz mese benne van a Székely Tündérországban! Nosza, kidobták az
„orosz“ mesét s helyébe az én „csángó“ mesém került. És azóta vándorol
az orosz mese olvasókönyveken, hegyeken-völgyeken, erdőkön, mezőkön,
tengereken át – Isten tudja, hol, merre jár… Ime, ez a mesevándorlás,
nyájas olvasóm.
*
Végtelen hosszu vonat pöfékel a hadikfalvi állomáson, tenger nép verődik
össze, ki szekéren, ki gyalogszerrel hozza cókmókját, némelyik a
macskájától sem tud megválni; hát az ágyától, a szövőszékétől, a
guzsalyától az asszonynép hogy tudna megválni? A férfiak elhozzák
kéziszerszámaikat: kaszát, kapát, ásót, villát, fejszét – mindent.
Napszámosember a hazavándorlók zöme, lehetnek vagy négyezren;
hazavándorlók és ittmaradók keserves sirása felhat az egekig. Csak már
indulna a vonat! Még öt perc s ekkor szalad a herceghez egy legény s egy
leány.
– Istálom, – panaszolja a legény, – ez a leány az én hitös jegyösöm. Az
anyja nem akarja engedni, mig a pap előtt is meg nem hitöltünk.
– Hát mért nem hiteltetek meg?
– Nem vót rá időnk.
– Nem?
– Nem istálom, mer’ ahajt a minap _keresztelkedtem ki_, nem vót idő a
kihirdetésre s emián a plébános ur nem akar meghitölni.
– Sebaj, fiam, – mondja a herceg – majd meghiteltek Magyarországon.
Megnyugtatja az anyát, a jegyesek egy-kettőre fölreppentek a vonatra.
Ámulva-bámulva néztem a kikeresztelkedett csángó legényt. Épp olyan
fehérharisnyás, zekés, báránybőrkucsmás legény volt, mint a többi; épp
ugy csángó arca volt, mint a többinek; minden szava, mondása, szintiszta
csángó-székely. Ha eddig nem tudtam, most szinről szinre láttam, mi az a
_faji beolvadás_. De még csak egy esztendeje mult a lelkeket felkavaró
tiszaeszlári pernek, s apró epizódokat irván a Budapesti Hirlapnak az
indulás napjáról, az utolsó pillanat epizódjának ezt a megnyugtató cimet
adtam:
=Hozunk egy zsidót is=,
– _de kikeresztelkedve_.
*
Hegyen-völgyön lakodalom: Kárpátoktól az Aldunáig tenger nép várja
csángó testvéreinket minden állomáson. Tenger nép – tyukkal, kaláccsal.
Honszerző Árpádot csak sóval és kenyérrel fogadták a meghódolt népek, a
hazavándorlókat tejbe-vajba fürösztik. Legenyemihályi az első állomás:
hajnalban érünk oda. Már este kigyülekezik uri rend és közrend,
áttáncolják az éjszakát, bortól és örömtől mámorosan ölelik keblükre a
„testünkből való testet, a csontunkból való csontot, a vérünkből való
vért“. Az egy-kétperces megállásokból 20–30 percek lesznek, nem eresztik
tovább a vonatot, amig lelkes dikciókban ki nem öntötték szivük nagy
örömét s fel nem dobálták a kocsiba a taligakerék-kenyereket, a
patyolatfehér kalácsokat, szalonnát, sonkát, töltött tyukot,
ropogós-pirosra sült malacot – s a jó Isten tudja, még mit. De a mi
kocsinkra senki sem gondol: magától értetődő, hogy tele van az minden
jóval, s a magyar határtól Nyiregyházáig a csángóvezér meg adjutánsai
egy falat nem sok, annyihoz sem jutnak. Este ettünk utoljára, valamelyik
galiciai állomáson: a lengyel testvérek traktáltak meg ott. A tokaji
állomáson Tokaj legdrágább kincsével kedveskedik a szónok: ezüsttálcán
nyujt át a hercegnek egy pohár bort. Jó volna lenyomtatni egy falat
kenyérrel, ám ez rontaná a pillanat ünnepiességét, s a jó herceg fanyar
mosollyal telepedik vissza adjutánsai közé. Kéket-zöldet lát a vezér
szeme is, az adjutánsoké is. Végre beszuszog vonatunk a nyiregyházai
állomásra: ott nemcsak dikcióval, de nagyuri ebéddel is fogadnak
Szabolcs vezér ivadékai; estére Debrecen vár – nem kell éhen halnunk a
hazáért. Szolnokon hajóra telepitjük testvéreinket: mind fáradtak,
kimerültek vagyunk, isteni érzés a csendesen, lágyan ringató hajón
megpihenni a gyötrelmes dinom-dánom után. Fülem ugy megtelt
Legenyemihályitól Szolnokig dikcióval, szüntelen hömpölygő e-éljen –
e-él-jen zugásával, bugásával, hogy ezt a zugást-bugást hallom
szendergés közben is. Este köt ki Szeged mellett a hajó. Szőke Tisza
partja nappali világosságban ragyog, az alig három esztendeje romokban
hevert város diszbe öltözött: zászlók lengenek a frissen épült
palotákon, gyertyák lobognak az ablakokban – „Szeged már szebb, mint
volt“. Önkéntelen elmosolyodom a királyi mondáson: „Szeged szebb lesz,
mint volt“. Ennek a mondásnak akkoriban az egész nemzet tapsolt, talán
sokan sirtak is örömükben, mint a negyvenes években a tekintetes „karok
és rendek“, amikor V. Ferdinánd néhány keservesen bemagolt magyar szót
eldadogott. Igen, Ferenc József ellátogatott a romjaiban heverő
Szegedre, nézte, nézte, hosszan nézte a szörnyü pusztulást, a szemfüles
ujságirók meg izgatottan lesték, vajjon mit mond a király. De a király
hallgatott. A király nem mondott semmit.
– Már pedig – izgultak a Pestre visszatérő ujságirók – a királynak
kellett volna valamit mondania. A nemzet lélekzetvisszafojtva várja: mit
mondott a király. Nem mondott semmit? Majd mondatunk vele mi!
Egész uton azon tanakodtak: mit adjanak a király szájába. Egyik egyet,
másik mást javasolt, végezetül megállapodtak ebben: Szeged szebb lesz,
mint volt. Egy fürge eszü s fürge járásu, apró ember fejében született a
királyi mondás, méltó egy király lelkéhez: Sasvári Árminé a fej. Nem az
első kegyes hazugság ez a magyar nemzet történetében, nem az első
altató, bolonditó szer, amivel a hiszékeny magyart áltatgaták,
bolonditgaták…
Az Olvasókönyvek szerkesztői a Szegedről szóló olvasmányba hüségesen
beletoldják a királyi mondást. Hiszen királyinak – királyi, de egy kis
fürge zsidó ujságiró a gazdája – deleatur!
Nem tudom, milyen volt Szeged az árviz előtt, milyen az árviz idején,
most csakugyan szép volt, szebbnél is szebb. Szeged falai közt találtam
a legmelegebb magyar sziveket, – ó, és Szeged porában játszadozott az az
aranyszőke haju leányka, kinek életem legszebb álmát s mind e mai napig
legszebb valóságát köszönhetém…
…Már nem tudom, melyik nagy szálló termében, teritett asztalok várnak.
Végeláthatatlan hosszu asztalok. Elől megy a herceg, karján a felesége,
aki Debrecenig ment szerette párja elé – utána az adjutánsok. Egyszerre
csak átölel egy termetes civa, jobbról-balról megcsókol: lelköm csángóm,
édös csángóm! – s egy ezüst forintost nyom a markomba.
– Ó, ó, köszönöm, kedves néni, de van nálam szegényebb csángó is, mondom
megindultan, s mindjárt tovább is adom az ajándékot egy igazi csángónak.
Csizmásan, báránybőr-kucsmásan jöttem el Bukovinából – igy értem
Szegedre: ez a báránybőr-kucsma szerezte meg nekem az első meleg szót,
az első meleg csókot, – ó de szép, ó de meleg szivü város ez a Szeged!
Nem, nem tudom, milyen volt Szeged az árviz előtt, milyen az árviz
idején, de nekem ma szebb, mint valaha lehetett. Isten áldjon, csángó
testvérek! Már nálam nélkül is eltaláltok az Aldunára. Vissza, vissza
Pestre!
Meg kell tudnom: igazat jelent-e a husvéthajnali álom.


MÁSODIK FEJEZET.

Ebben szó lesz ifju óriásokról, egy rövid, de igen szép meséről, ezzel
kapcsolatosan a fészekrakásról.
A Ferencrendiek bazárában van egy vendéglő: annak különszobájában
vacsorázik minden hétfő estéjén egy héttagu társaság. Csupa ifju
óriások, a legidősebb köztük harminc év körül jár: _Keszler_ József, a
_Nemzet_ szellemes, éles tollu szinikritikusa, aki röviden Keszi-nek
neveztetik. Fekete haja, szakálla göndör; ha Székelyországban találkozom
vele, örménynek nézem, nem zsidónak. De a Csalányi-vendéglő
különszobájában, a Kammon-kávéház különasztalánál látom őt és élvezem
estéről-estére elméjének sziporkázását, csodálom a vitatkozásban
legyőzhetetlenségét: már van annyi fajismeretem, hogy csak zsidófajtáju
embernek vált ily hirtelen, villámfényszerüen az esze.
A társaság többi tagja 22–24 év körül járó; négy közülök most bontogatja
szárnyát mint szépiró: _Ambrus_ Zoltán, _Kozma_ Andor, _Rákosi_ Viktor,
s e könyvnek irója. Marad még kettő: _Heltai_ Ferenc és _Darvai_ Fülöp.
Amaz a _Nemzet_ közgazdasági rovatának vezetője, emez ugyane lapnak
zenei kritikusa. S mert ma a kiváncsiság gócpontjában horgaskodik a? –
ki mely felekezethez tartozik, ime: Ambrus Zoltán és Rákosi Viktor
keresztény-katholikus, Kozma Andor s én keresztyén-református; az élő
öreg Keszler, a néhai Heltai és Darvai helyett bocsánatot kell kérnem:
ők – izraeliták. Bár a t és a ty által kettészakitva, többségben vagyunk
mi fajmagyarok, de ha igaz, hogy Szent László király tul a Dunáról
telepité a székelyeket a keleti határra, valamikor egy földön éltek s
egy hitet vallottak a négy ifju óriás ősei: Rákosi és Kozma túladunaiak.
A tiszaeszlári vérvád pere nem bontja meg a héttagu társaságot. Mintha
valahol az északi sark körül folyna a nagy per, a társaság mint társaság
nem vesz róla tudomást. Nincs köztünk ok az irigykedésre: voltaképpen
mind más-más területen szántunk. Rákosi Viktorról azt hisszük, egész
életére Sipulusz marad, aki még a halálos ágyán is kacagtatja majd a
nyájas olvasót. A pufók, gyermekarcu Kozma Andor, akit az öreg Keszi
„majdnem Bandi“-nak keresztelt el, a _Borsszem Jankó_ vezérverseit irja,
s annyira kötött formában nyilatkozik meg a talentuma, hogy nincs benne
kétség: mint versköltő szerez kevés pénzt és sok babért. Ambrus Zoltán
17 éves korában lép föl, mint a Fővárosi Lapok kritikusa, csak később
mutatja meg, hogy nagy ő szépirónak is, kritikusnak is: tán máig sem
dőlt el, melyiknek nagyobb. Spektátor név alá rejtőzik, s egyszerüen
Speki-nek szólittatik. Én magam hiába Székely Huszároskodom, Sipulusz
rám ragasztja a Zeke nevet s szük baráti körben az is maradok halálig.
Az irodalom melyik dülőjére terelődöm, magam is csak haloványan sejtem.
Már sajtó alatt a Székely Tündérország, Rákosi Jenő irja elébe a lelkes
bemutatót: valószinü, hogy az én mesemondó népem s ennek földje lesz az
én mezőm; sőt az is valószinü, hogy hazám ifjuságának irom majd könyveim
javát.
Az öreg Keszler – kritikus elme, a szépirodalom mezejére nem kivánkozik.
Heltai Ferenc oly messze van a szépirodalomtól, mint Makó Jeruzsálemtől.
Ő a társaság legmegfontoltabb, legreálisabb gondolkozásu tagja, igazában
az egyetlen. A szentesi tagbaszakadt, piros arcu zsidó fiu az alföldi
ember epikus nyugalmával beszél és végzi az ő dolgát, egyengeti a maga
ösvényét: tisztában vagyunk azzal, hogy a társaságból egyedül ő lesz
gazdag ember. Talán még Darvai, aki zenekritikusból ügyvéd lesz
nemsokára…
Mondanom se kell, hogy maga-magában mind a hét ifju igen fényes jövendőt
jósol magának, mind palotában fog lakni, a saját palotájában, mert
százezer forinton alul egy sem fog megházasodni. Természetesen, kacagva
jövendölik a palotát is, a százezer forintos hozományt is. Ezzel az
erővel megállapodhatnak vala egy millióban is, hiszen a társaság három
tagjáról már kipattant a titok, hogy igen-igen szegény lesz a feleségük.
És ki fog pattanni a többiről is.
Heltai Ferencnek jut valamennyi közt a legszegényebb leány. Csudaszép
németországi leány az ő menyasszonya, evangélikus vallásu, de vőlegénye
kedvéért áttér a zsidó hitre: ez a hozománya. A vőlegény apja közepes
módu, sokgyermekes apa: elég szegényesen kezdi házaséletét az ifju pár,
de tiz esztendő sem telik belé, saját palotájukban laknak, saját
fogatukon kocsikáznak. Ugy látszik, mégis volt bennünk valami a
költőből: látnoki szemünk Heltai jövőjét helyesen látta meg…
*
Van az istenkének egy fanyelü bicskája. Istenke a fanyelü bicskával
kettépattant egy mogyorócskát. Mogyorócskának két héjacskája szerteszét
kavarog a levegőégben, hol gyenge szellő, hol vad vihar kapja szárnyára,
messzi, messzi sodródik egymástól mogyorócskának két héjacskája, de
Isten megelégeli istenke tréfáját, mogyorócskának két héjacskája végül
is ujra találkozik s egyszerre, együtt koppannak a földre.
A keleti határról fölkerekedik egy gyermekifju, kavarog a levegőégben,
mint a mesebeli mogyorócska héjacskája, vissza-visszadobja a szél oda,
ahonnét elindult, az édes anyaföldre, már-már belehull egy sirgödörbe,
de a szél hirtelen-váratlan szárnyára kapja s ismét az ország szivében
ejti le. Ugyanazon esztendőben, amelyben a keleti határ felől kavargott
a levegőégben mogyorócska egyik héjacskája, kavarog a másik Délről Észak
felé – egyszerre koppannak az ország szivének földjére. Millió meg
millió mogyoróhéj kavarog a levegőégben, a nagy össze-vissza
kavarodásban számtalanszor összeütődnek más-más mogyorócskának a
héjacskái, de mire földre érnek, ki-ki párjára talál. Igy akarja ezt
Istennek mindenhatósága: akik együtt indultak az égből, azoknak a földön
találkozniok kell. Ott, azon a helyen, amelyet számunkra Isten
kiszemelt. A kisbaconi fiunak s a szegedi leánykának az ország szivében
kellett találkozniok.
*
A Rákóczi-utnak még Kerepesi-ut volt a neve. Sok-sok viznek kell még a
Tiszán, Dunán lefolynia, mig a nagy fejedelem hamvainak hazaszállitásába
az öreg király beletörődik s a Kerepesi-ut Rákóczi-uttá halhatatlanodik.
Itt, a Kerepesi-uton huzódik meg egy gyászruhás asszony: kinéz az uccára
nyiló ajtón, a Kerepesi-ut legszomorubb házán pihen meg a szeme – a
sárgafalu Rókus-kórház ez. Mert uccára nyilik az ajtó, nyilvánvaló, hogy
bolt van mögötte. Hajósgazda volt az ura s miként a fuvarosok ezreit
tette tönkre a „ló nélkül járó vasszekér“, a hajósgazdát a gőzhajó verte
hullám azonképpen sodorta el. Nemcsak elsodorta, el is temette.
Özvegyasszony, nyolc gyermek, – mit kezdjenek a hajótöröttek? Jómód után
szegénységbe törődni ott, ahol százan, ezeren ismerik – lehet-e? Száz
emberre, aki örvend a hajótörésen, egy ha esik, kinek a részvéte szivből
fakad, de talán éppen ez az, amit elbirni még nehezebb, mint a
kárörvendezést. Higyjétek el nekem, nem volt gyöngéd lelkü ember, aki az
első részvét-levelet megirta. Az igazi gyöngédség; némán haladni el az
előtt, akinek gyásza van.
Részvét és káröröm elől Pestre menekül a hajótörött család, az özvegy
„kijár“ egy lutris-boltot, mely egyben trafik is. Ő szolgálja ki reggel
6 órától estig a dohányos embereket, leánya, az az aranyszőke haju
leányka irja a lutricédulákat. Kofák, cselédek, mesterlegények a
szerencsepróbálók zöme, de meg-megpróbálják urak is: szegény urak –
hátha megütik a nagy lutrit, s gazdag emberek, hátha még gazdagabbá
teszi a szerencse. Az aranyhaju szőke leány irja, irja a számokat s
szünet idején, – mert itt is van szünet, nemcsak a bálokon – himzőrámája
fölé hajlik, virágokat himez, – nem magának himezi.
A bolthoz közel a népszinház, ide kapnak a szinészek, benyit egyszer
Rákosi Jenő is s e naptól kezdve itt veszi a virzsiniáit. Napról-napra
tovább marad a kis boltban, melegszivü barátja lesz a hajótörött
családnak. Itt hallja az első véleményt a Budapesti Hirlap aznapi
számáról, ebből vita támad, – hisz éppen ez kell Rákosi Jenőnek. Ketten
vivják a csatát: az erős fegyverzetü vitéz s egy gyönge, törékeny leány.
A „bús székely“ némán hallgatja a szócsatát, meg-megdobban a szive, ha
az aranyszőke haju leány hirtelen-váratlan vissza-visszavág. Gyönyörü
csaták ezek, itt egyik fél sem kap sebet, s nagy az erősebb öröme: ő
ismét „fölfedezett“ valakit…
Sipulusz „vezet be“ a kis boltba, mely csak félig bolt, – félig kaszinó.
Irók és szinészek kis kaszinója. A bemutatkozás fényesen sikerül: kérek
néhány cigarettát, rágyujtok egyre, aztán a másodikra, a harmadikra –
hoppp! be kell mennünk a redakcióba, – ott jut eszembe, hogy a
cigarettákért nem fizettem. Nem baj, pompás alkalom a másnapi
látogatásra, bocsánatkérésre, egy kis ibolyabokréta átnyujtása mellett.
És telnek, mulnak a hónapok, esztendőre esztendő fordul, s egyszer csak
eldadogom: kisasszony, a csángók földjén, husvét hajnalán, gyönyörü
álmot láttam. Virágos almafa tövében szenderegtem, s maga égőpiros
rózsát ejtett a mellemre. Reám mosolygott. – Igazat jelent-e az álmom?
– Igazat.
– Mária; én nem kivánom, hogy érettem elhagyja a hitét. De – igen, a
főrendiházban – a polgári házasságot – – leszavazták…
– Tudom.
– Meg tud-e válni érettem a hitétől?
– Meg.
*
Hát csak szálljatok tengerre, ifju párok, etessétek a velencei
Márkus-tér galambjait, minket az édes anyaföld felé röpit a gyorsvonat.
Három esztendeje várakozik, epekedik ott két öreg ember, a tékozló
fiunak csak leveleit látják, olvassák, őt magát nem látják. Talán mégis
jobb lesz, ha _akkor_ itthon marasztjuk, – keseregnek szegények. Oly
üres a ház! De már vágtat a gyorsvonat, oly sebesen vágtat, mintha lelke
volna. Mintha tudná, hogy ezt a két gyermeket éjjel-nappal várja,
sóhajtozza két öreg ember. Már Olt vize partján vágtat a gőzparipa,
lombos erdő szegi kanyargó partját az Oltnak, még egy merész kanyarodás:
elénk tárul erdőzugásos, vadgalambszólásos, szép Erdővidék. Az én hazám!
Az én édes anyaföldem!
– Ugy-e, szép?
– Ó de szép!
– Nézd, nézd, látod azt a hegykoszorut?
– Látom, látom.
– Ugy-e gyönyörü koszoruja van az én falumnak?
– Be gyönyörü!
Gábor bácsi vár az állomáson.
– Hogy vannak az öregek?
– Jól, igen jól. Egy hét óta folyton nyitva a nagykapu. Mindegyre
kimennek a kapu elé, ott tipegnek-topognak, hátha hiradás nélkül jőtök.
– Ó, Istenem!
– Belenyugodott-e már édesapám, hogy nem lettem tanár?
– Bele.
– Rendesen kapja-e az ujságot?
– Rendesen. Csak az búsitja, hátha pénzedbe kerül…
– Édes jó apám!
Ihol, az öreg postamester, ott áll a nyitott ablakban, mintha édes fia
volnék, oly nagy szeretettel mosolyog, integet felénk. Hálás szivvel
köszöngetek fel a derék öreghez s szeretném felkiabálni hozzá: Köszönöm,
Gergely bácsi, köszönöm, hogy _azt a levelet_ nem az édesapámnak adta
át. Önkéntelen megragadom a feleségem kezét.
– Jól megnézted ezt az öreg embert?
– Megnéztem, meg. Csupa jóság, nemesség az arca.
– Ne felejtsd el ezt az arcot. Nagy része van abban, hogy most a kezedet
foghatom.
–?
– Majd elmondom a történetét otthon.
Otthon, otthon. Hiába raktam fészket az ország szivében, a szülei ház az
– otthon. Ide mindig hazajövök, oda – visszamegyek.
– Nézd, nézd, ott állnak a kapu előtt! Látod, mint integetnek felénk!
– Látom, látom!
– Nézd, nézd, még áll a galambbúgos kapu! Tudod-e, mi van vésve rá?
Áldás a bémenőknek – Béke a kimenőknek!
– Ó be szép mondás!
Már ott áll a kocsi az ősi ház előtt. Édesapám két erős karjával leöleli
a menyemasszonyt. Szóval is elrebegi: Isten hozta nálunk, menyemasszony!
– Édes leányom! – öleli, csókolja menyemasszonyt az édesanyám.
Első eset, hogy utolsónak kerül a sor reám. S ez most nekem olyan jól
esik.
Kézen fogja menyemasszonyt a két öreg ember, ugy vezetik be a „nagy
ház“-ba: ez a mi fészkünk. A kis kertre nyiló ablakon behajlik a
mályvavirág. Ablak alatt egy kis pamlag: házi gyapjuszövet a takarója.
Szoba közepén az asztal: ötven esztendeje festették feketére s szinét
máig sem vesztette el. Ötvenesztendős a háromfiókos ruhás láda is:
András nagyapó verte rá a réz karikákat, a réz rózsákat s meg is
jövendölte, hogy: hej, ezeket a karikákat majd sok gyermek fogja
megzörgetni!
Az asztalon virágdiszes székely kancsó: bokréta benne.
– Be szép virágok! Ugy-e, édesanyám szedte?
– Én szedtem, édes leányom, én. Ugy féltem, hátha nem tetszenek. De már
látom, hogy maga, lelkem, nem kényeskedő, – ugy-e, jól látom?
– Be jó szeme van, édesanyám! Nézze, még csak gyürü sincs más az ujján,
csak a karikagyürü.
– Ó de jó, ó de jó, – örvendez az öreg asszony. – Sokat tépelődtünk
édesapáddal, vajjon nem kényeskedő, nem cifrálkodó-e a feleséged. S mit
sirtam én, hátha el sem hozod a mi egyszerü házunkba!
– Szegény leány vagyok én, édesanyám!
– Ó, hála a jó Istennek! Mert, lelkem, itt mind azt hirelték, hogy a
maga édesapja számát sem tudja a pénzinek.
– Kis lány voltam, amikor meghalt az édesapám.
– Özvegy asszony, nyolc gyermek, – irta a fiam. Olyan szépen megirta.
Mondtam is én a hirelőknek: nem bánom én, akár gazdag, akár szegény,
csak a fiamat szeresse. Ugy-e, lelkem, szereti?
– Másként nem volnék itt, édesanyám!
– Ugy, lelkem, ugy! Istenem, Istenem, mit sóhajtoztam, mért nincs
szárnyam! Volna szárnyam, titkon Pestre repültem volna. Csak annyi
időre, hogy lássam, amikor a pap elé állnak…
Hallgatott eddig az édesapám, most ő is megszólalt az ő kedves, enyelgő
hangján:
– Jó, jó, – mondtam én édesanyátoknak, – hát csak repüljön, nannyó,
repüljön, de meglássa, hogy elvész majd abban a mahomet-nagy városban, s
ki főz akkor nekem ebédet, vacsorát?
– Mindig igy szokott tréfálni nagyapó, – magyarázza édesanyám a
menyemasszonynak.
Most hallom először, hogy édesapám nannyónak szólitja édesanyámat, ő meg
nagyapónak édesapámat. S hogy mindaketten magázzák egymást. Hiszen,
megszolgálták a nagyapó s a nannyó nevezetet: már tizenkét unoka
szólitja őket igy: nagyapám uram, nagyanyámasszony. Igy, igy: nagyapám
uram, nagyanyámasszony. Szivem felvidul, amikor jönnek az unokák s
hallom gyermekkorom kedves emlékü megszólitásait: Jó napot adjon Isten,
nagyapám uram s nagyanyámasszony! Hogy vannak, hogy szógál az egésségik?
Igy, igy: _ik_. Sem _ük_, sem _ök_.
Ezt a kitérést ugy vegyétek, hogy ezalatt egyről-másról elbeszélgetünk,
aztán nagyapó szép gyöngén megfogja nannyó kezét: jöjjön, nannyó,
jöjjön, ne alkalmatlankodjunk az éfiaknak – s csöndesen, lassan, szinte
lábujjhegyen mennek ki. Összenéznek az „éfiak“, mindkettőnek egy a
gondolatja: csak öreg emberpár lelkében fejlődhetik ennyire finommá a
gyöngédség egymás, a figyelmetesség mások iránt…
Hetven esztendős az édesapám, a falu összes gyermekeinek „Huszár
nagyapó“-ja, de csak egy tekintet még nem görnyedő, öles alakjára: nem
kell jövendőmondónak lenned, hogy még husz esztendőt jövendölj neki.
Tizenöt esztendős fickó legény volt, amikor megfogta az ekeszarvát,
ötvenöt esztendeje már, hogy fogja – nem tud megválni tőle. Kezét-lábát
összekalácsolhatná, naphosszat olvasgathatná a fia küldte ujságokat,
„regéket“ (ő neki halálig rege marad a regény), de ma is csak az esős
napok az ő olvasónapjai, a téli esték az ő olvasó estéi. Ama kicsi álló
lámpa mellett olvasgat, amely elsőnek világitott a kis faluban.
Meglátjátok, halálig hü marad a lámpácskához nagyapó is, nagyanyó is:
gyenge fénye éppen eleget világit kettejöknek. Igaz, már bucsuzkodik az
erdőtől, mert „kezdenek nőni“ a hegyek. De a földtől, a buzatermő
földtől bucsuzni képtelen: halálig tartó halálos szerelme néki a föld,
az édes anyaföld. Az ő földjébe cselédember még nem hintett magot;
földjeinek javarészét mindig maga szántotta, maga szántja ma is. Az ő
szántásában „vétket“ nem találsz. Barázdáról barázdára megmázsálhatnád a
földet, mi egymásra simul. Ebből a szántásból ki kell a buzaszemnek
kelnie, s nem is kel egyéb, csak buzaszem. Az ő vetése nem virágos, nem
konkolyos, az ő földjében a buza egyedül virágzik.
Hiába tagadná, egy kicsit már fájogat a dereka, ideje volna, hogy
bucsuzzék a mezőtől is, de, meglátjátok, tiz esztendő is beletelik még,
amig ez a szomoru, ez a fájdalmas, ez a minden jó szivet meginditó
bucsuzás elkövetkezik. Amikor nagyapó cselédszántotta-vetette kenyérre
szorul…
Öreg pár, ifju pár, együtt mennek a kertbe: nagyapám korabeli alma-,
körte-, szilvafák a kertben, itt-ott moskotár- és perpence-szilvafák
ifju hajtásai. Ezeknek magvait Isten ülteté a föld kebelébe.
– Oh Istenem, mikor dőlt ki ez a fa? Ugy-e, ezt még István nagyapó
ülteté?
– A legkedvesebb fája volt, – mondja nagyapó s könny csillan szemében.
Közelebbről nézem, vizsgálom a fát. Korhadó töve megroppant, a faóriás
elterült, de egy csonka ága belefuródott az édes anyaföldbe: ugy fekszik
István nagyapó fája, mint harctéren a sebesült katona: fél karjával
fentartja magát, teste nem érinti a földet – nem akar meghalni, nem!
– Még most is terem almát! – csudálkozik a pesti menyemasszony.
– Három esztendeje fekszik igy, három tavaszon leveledzett ki, – mondja
nagyapó. – Nemcsak kileveledzett, virágzott is, virágjának gyümölcse is
lett – áldott legyen Istennek szent neve.
Megindult szivvel megyünk tovább, meg-megállunk minden fa mellett: pesti
menyemasszonynak sorba bemutatjuk őket. – Vajjon ki lehet ez az
aranyszőke haju „asszonyszemély“, mondanák a fák, ha szólni tudnának. Ők
eddig csupa fekete haju asszonyszemélyt láttak – vaj’ ki lehet, merre
van hazája?
Kert közepén áll a bartamisz körtefa: vastag derekát nincs az a két kar,
mely átölelje. Nagyapóval egymagas a dereka, innen indulnak ki izmos
ágai, s mintha emberi kéz mesterkedte volna kerekre a koronáját – nem,
nem, ily szépet, ily mesterit csak Isten keze alkothatott.
– Mi kár, hogy csak szeptemberre érik a körtéje, most nagyapó megrázná,
s hullanának róla a szép sárga körték!
– Ezt a fát megrázná? – kételkedik a pesti asszony.
– Tavaly még megráztam, – mondja nagyapó, s im, egyszerre csak
megragadja egy vastag ág tövét, a faóriás megrázkódik s néhány zöld
körte lehull.
Próbálom én is, de kudarcot vall az erőm. Még mindig nagyapó az erősebb.
– Ez a fa az én legkedvesebb fám, – mondom Máriának. – Szeptemberre érik
a körtéje, s reggel, amikor indulóban voltam a kollegiumba, édesapám egy
tarisznyára valót rázott nekem. Tiz esztendőnek tiz szeptembere: