Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (2. kötet) - 08

no, Mária, most már válhatunk. Békésen megosztozhatunk: három fiu, három
leány.
Öt gyermekkel jövünk _haza_ tavasszal, hattal megyünk _vissza_ Pestre,
ősszel. Alig pihenünk meg, tárcacikkben énekelem meg a hatodikat.
Elpanaszlom, hogy az emberek mint sokallják a más ember gyermekét. Már
az ötödiknél botránykoztak, a hatodikat meg sem tudják bocsátani. Hogy
ez az ember – elveszett ember. Másnap beállit egy hordár, hoz egy nagy
skatulyát.
– Ki küldte?
– Nem tudom. Az Andrássy-uton adta át egy fiatal ur.
A hordár eltünik, kinyitjuk a skatulyát, benne egy szépen felöltöztetett
baba, nagyobb a hatodiknál. A baba mellett egy cédula: A „hatodik“
irójának egy ismeretlen tisztelője.
Bizonyosan nő küldte, erre vall a nőies irás is, meg a gyöngéd figyelem
is, gondolom magamban. Sorba vesszük barátainkat, ismerőseinket: talán
ez, talán az, de egynél sem tudunk megállapodni.
– Képzeld csak, mi történt, mondom Ranschburg Viktornak, az Athenaeum
akkori igazgatójának.
Elmondom, hogy mi történt. Hogy nőtől ered ez a szép gondolat, ez
bizonyos, csak az a kérdés: ki volt ez a nő.
Ranschburg elmosolyodik.
– Te küldted a babát?
– Nem, de férfi küldte.
– Ki?
– Azt nem árulhatom el.
De addig vallatom, hogy mégis elárulja.
– A testvérem telefonált nekem, kérdezte a cimedet. Tőle tudtam meg,
hogy Kornfeld érdeklődik a cimed iránt.
– A Hitelbank igazgatója?
– Ő.
– Szinte hihetetlen. De hát akkor ezt nekem valamely formában
viszonoznom kell. Megküldöm neki valamelyik könyvemet.
– Nem, nem! Neked nem szabad tudnod arról, hogy Kornfeld küldte a babát.
Ez megrontaná az örömét. Bizonyosan tudom ezt. Azt is tudom róla, hogy
szeretne egyszer meglepni téged kisbaconi otthonodban.
– Engem?
– Téged. Kiváncsi rá, hogy milyen a magyar iró falusi fészke.
Soha az életben nem találkoztam Kornfeld Zsigmonddal. Tudtam róla, hogy
idegen országból plántálódott magyar földbe, itt tanulta meg a magyar
nyelvet, üres óráiban a legjelesebb professzorok vezették be a magyar
irodalomba, s megállapitottam Magyarország elismerten legnagyobb
pénzügyi kapacitásáról, hogy költői lélek: erre vall a gyöngéd gondolat,
erre a vágy, hogy falusi fészkemben akart látni engem.
Két esztendő multán e nem csupa szám, de csupa sziv embernek hirtelen
halállal halt meg egy fia. Talán éppen az, aki a babát a hordárnak
átadá. Akkor én ujságban irtam levelet az apának. Ebből a levélből tudta
meg, hogy gyöngéd figyelme nem maradt titokban. Ő maga is férfikora
javában hunyt el. Én meg életem alkonyán ismerkedtem meg Pál nevü
fiával, tőle tudtam meg, hogy volt részemre egy másik titka is: az
idegenből magyar földre szakadt nagy ember maga olvasta fel esténként
gyermekeinek Testamentum könyvemet…
Szivesen mulatnék még e soha szinről-szinre nem látott s nekem mégis oly
kedves emlékü ember mellett, de sietnem kell Magyaróshegy oldalára: ott
kapálja kukoricáját Sigmond Sándor, szerencsét próbálok, hátha eladná a
földjét. Még csak ez az egy darab föld nem az enyém a vizvezeték meg a
ház között, szeretném, ha végig az én földem alatt csordogálna házamba a
viz. Már tudom, igen tudom, mi a földvásár. Földet vásárolni emberektől,
akik ugy ragaszkodnak hozzá, mint anyja emlőjéhez a gyermek. Már-már
elfog a kétség, ha végigtekintek a falu egész hosszában elnyuló
hegyoldalon. Negyven-ötven katasztrális holdra becsülöm a területet,
mely ezer esztendővel ezelőtt a Benedek-nemzetség egyik ősfoglalása volt
s melynek kebelét még kétszáz év előtt is egy ember ekéje hasogatta,
most meg száznál több gazda szántja, kapálja. Mely rettenetes
elaprózódása a földnek, ennek az amugy sem nagy darab földnek! A
legnagyobb darab köztük egy hold. A legtöbb 200–600 négyszögöl, de
vannak jóval apróbbak is: a legkisebb 40 négyszögöl. Most már csinálj
vásárt ennyi gazdával! Vannak vagy százan. Lehet, többen is.
Mikor adja el a székely ember a földjét? A székely ember akkor adja el a
földjét, amikor a fejére gyült bajok tömkelegéből semmi reménység a
kimenekedésre. Ez az egyik eset, s ez a legritkább. A másik eset, amikor
kiszemel a megvételre egy jó földet, szeretné megvenni, de nincs rá
elegendő pénze. Ugy segit magán, hogy magamfajta földéhes embernek elad
egy gyengébb minőségüt, kisebbet, ugy adja el, hogy megvehesse a
kiszemelt földet, s még pénze is maradjon. Az esetek többsége ez. A
legeslegritkább eset, amikor dobra kerül a székely birtok. Gábor bácsit,
három falu jegyzőjét gyakorizben kérdezte egy tréfás ügyvéd: Mikor
mehetek már Kisbaconba végrehajtani? Felelte Gábor bácsi: Amig én leszek
jegyző, soha. Harmincnál több esztendeig volt Gábor bácsi jegyző – ez
idő alatt az ő falujába végrehajtó nem járt. Egyetlenegy per sem volt,
egyetlenegyszer a dobot meg nem ütötték. Ettől a néptől kell nekem
visszahóditanom őseim földjéből egy darabot. Sürün olvasom az ujságok
hirdetései közt, hogy itt is, ott is, az ország más-más vidékein több
száz holdas birtok eladó, holdja 50–100 forint. Én magam állapitom meg
az ősi földek árát, a helyi átlagos ár kétszeresében; tiz-husz gazdától
kerül össze egy-két hold s egy holdnak ára 640 pengő forint. És vért
izzadok, amig egy száz négyszögöles földet megveszek. Becsülöm érte
fajomat, mert ritka eset, hogy az eladó éppugy vért nem izzad, mint én,
amig földje árán más föld jut a kezére. De, ihol, ott kapálgat Sigmond
Sándor, szerencsét próbálok vele.
– Adjon Isten jónapot!
– Jó napot adjon Isten!
– Jó munkálódást, Sándor.
– Köszönöm szivesen.
– Hát csak egyedül?
– Egyedül, instálom, egyedül. A cselédek még kicsikék, az asszony hol
jöhet mezőre, hol nem.
– Ugy látom, elég jól indul a török buza. (A kukorica székely neve.)
– Elég jól, hál’ Istennek.
– Csak ott a vizes résziben gyenge. Sárgul.
– A sok eső miatt, instálom.
– A talajviz miatt van az, Sándor.
– Hát ott egy kicsit vizes természetü.
– Hány vékás ez a föld?
– Harmadfél. (Ötszáz négyszögöl.)
– Lássa, megvenném magától ezt a földet.
– Nem eladó, instálom.
– Tudom, Sándor, tudom. De jobb földet vehetne az árán.
– Ennél jobb földet, instálom? Kerek Erdélyországban sincs jobb föld
ennél!
(Nem mese, szóról-szóra igy mondatott.)
– No, no, Sándor. Talán mégis csak akad ennél jobb. Még a kisbaconi
határban is. Hiszen vannak első, másodosztályu földek, a magáé meg
harmadosztályu.
– Tudom, instálom, hogy harmadosztályu, de ezen a földön minden
esztendőben annyi törökbuza terem, hogy egész esztendeig puliszkázik
belőle a házamnépe.
Mondhatnám erre: Bizonyosan kicsi a család. Mondhatnám azt is: talán
kevés puliszkát esznek, de ezzel megbántanám. Azt mondom hát:
– No, jó, nem adja el. De ha mégis eladná, mennyire taksálná?
Gondolkozik, gondolkozik s mondja:
– Ó, uram, ezt én ki sem tudnám mondani, olyan jó föld ez!
Végre is Istennek ajánlom Sándort, várnom kell türelemmel, hátha mégis
akad egy jobb föld „kerek Erdélyországban“, talán éppen a kisbaconi
határon. És csakugyan akad – enyém lesz a föld dupla áron.
Nem lehetetlen, Benedek Keresztély királybiró ükapám egy darabban adta
el Mogyorósoldalt s azután aprózódott el. Ha egy darabban, bizonnyal
eladta egy nap alatt. Én tiz esztendő alatt hóditom vissza az
ősfoglalást. Tiz esztendő során száz Sigmond Sándor, akinek a földjénél
nincs jobb kerek Erdélyországban – ne irigyeljétek tőlem e darabka
földet. Olyan kicsi, hogy ha együtt volna száznál több könyvem minden
példánya, beteregethetném velök.
Lépésről-lépésre nyomulok előre, meg-megállva, nagy pihenőket tartva,
aztán ismét nekivágok, tovább törtetek, inamszakadtáig. Érzem, hogy
édesapám, a föld szerelmese, nem lehetett szerelmesebb, mint a fia. Most
értem csak meg igazán, miért nem engedte, hogy idegennek adogassam el
földjeimet. Most kezdem érteni, mért huzódik falum népe a tagositástól.
Mért nem kivánja, hogy minden földecskéje egy területre kerüljön, holott
tavasztól őszig százfelé is kell szaladnia, tenger időt veszit e miatt s
nem is müvelheti meg igazában szerteszórt földjeit. Ezek az emberek
csökönyösen ragaszkodnak e szétszórt földekhez, amelyeken az apjuk, a
nagyapjuk, az ükapjuk szántott. Mindeniknek van minden dülőben egy-két
földje, amelynél „nincs jobb kerek Erdélyországban“ – s ezeket a
tagositás más kezére juttassa? Inkább lemond a könnyebb, a jövedelmezőbb
müvelésről, semhogy öröklött földjei másra cserélje föl.
Hogy száznál több könyvet irtam, ezen nincs csodálnivaló: irtak ennél
irók jóval többet, jóval jobbat. Erre nem vagyok büszke. Hogy száznál
több székelyembertől vettem s cseréltem földet tiz év alatt – erre
büszke vagyok. Sőt, akár hiszitek, akár nem, könyveimbe közel sem vagyok
annyira szerelmes, mint a földembe, a gyümölcsfáimba, az én kicsi
erdőmbe, melynek minden fáját magam ültetém. Gyümölcsfát, erdei fát,
bokrot huszezernél többet ülteték, hegyoldalán, völgyben annyi utat
vágtam, hogy elég volna egy falunak. Hiába finomult testemen bársonnyá a
zeke, paraszt vagyok valójában, a föld soha ki nem ábránduló szerelmese;
s hiszem és vallom erős hittel, hogy ha mint iró, valamivé lettem, Isten
után az édes anyaföldnek s szüleimnek, ezeknek az egyszerü embereknek
köszönhetem. Irásaim ereje – ha van bennök erő – az édes anyaföldé;
irásaim lelkének nemessége – édes szüléimé.
Láttatok-e boldog embert? Ha nem, látnotok kellett volna a volt tékozló
fiut, amikor oly sok idő multán az ekeszarvát ujra megfogá, s ment,
mendegélt az eke után. Ment mendegélt, s feje fölött lebegett a
pacsirta, szállt feljebb, feljebb a magas ég felé s vitte, vitte
imádságát a hazatért fiunak! És nem láttatok soha boldogabb embert
nagyapónál, aki könybe borult szemmel rebegi el: Isten áldja meg a
munkádat, fiam! Ő már elbucsuzott az erdőtől; elbucsuzott a mezőtől,
életének 85-ik esztendejében hintette földjeibe az utolsó magot. Tizenöt
esztendős korában fogta meg az ekeszarvát, hetven esztendeig hasogatta
az édes anyaföld kebelét, hintette belé a piros buzaszemet: az őserő
megroppant – a mezőtől is bucsuznia kell. Csendes kis tragédia volt ez.
Mikor utolsó földjét is bevetette nagyapó, megállott, feltekintett az
égre, nézte sokáig a lemenő napot s aki látta, csudálhatta: a nap
sugarai tündöklő koszorut fontak a hófehér haju szántóvető fejére. És
mintha hallatszott volna mennyei szózat: Eredj haza, a te öreg
társadhoz, hü szolgám! Im, koszorut fontam az áldott nap sugaraiból
hófehér fejedre: megérdemelted, te, aki egy hosszu életen át
szántottad-vetetted földjeidet, s este-reggel énhozzám fohászkodtál, a
láthatatlanhoz.
Hallotta nagyapó a szózatot, megértette, s könybe lábbadt szemmel
rebegte: Áldott legyen a te szent neved, Uram. Megértettem a Te
intelmedet. Az utolsó buzát hintettem az én földembe. Legyen meg a Te
akaratod.
Hosszu, igen hosszu ut volt az, amig nagyapó végigbotorkált a földjén.
Vissza-visszanézett s búcsuzódott: Isten áldjon, édes jó földem! Többet
nem szántlak, nem vetlek, öreg testem kivánja a nyugodalmat.
És otthon, a vén házban, két öreg ember sirdogál, egymást vigasztalják,
s egymást vigasztalva sirnak, mert az olyan jól esik öreg szivüknek.
– Igen, igen, nannyó, mennyei szózat volt, bizonyosan az volt, aki
beszélt hozzám. A fiatalok kinevetnének, ha mondanám, hogy éreztem a
fejemen a koszorut: hetven esztendő jutalmát. Ó, csak a jó Isten utolsó
munkámat, megáldaná. Nekünk talán elég is lesz az a buza, ami az én
vetésemből terem… Egy esztendő, kettő – a mi számunkra lehet-e már több
idő?
De eltelt egy esztendő, eltelt kettő. Isten nem küldi el a Halál
angyalát, s fogy, fogyogat a nagyapó vetette buza. Hiszen, ha
zsugorgatnák, ha senkinek sem adnának belőle! De Istenem, megtudná-e
állni az ő aranyszivök, hogy az idegent is meg ne kinálják, ha hozzájuk
vetődik, bár egy karéj kenyérrel? És a sok unoka, dédunoka, akiknek mind
a nannyó kenyere izlik legjobban, mert nannyó „kakastejjel s
varjuvajjal“ süti. „Egyetek, aranyos csirkéim, egyetek!“
S telik, múlik az idő, uj Istenáldása hullámzik a mezőn, aranykalászok
hivogatják a népet; Jertek, jertek, arassatok le! Ragyogó arccal tódul a
buzahatárba mind az épkézláb ember, az ég csillagai földre szálltak
buzakeresztek képében; aztán egyszerre csak zúgnak-búgnak a cséplőgépek
is, megtelnek a hombárok, a szuszékok: nem látsz bánatos arcot. Akinek
kevés lett, örül az is. Kevés, de jó. Alsómalom, felsőmalom éjjel-nappal
zúg, zakatol, a molnár nem győzi számbavenni a temérdek zsákot.
Mindenkinek van uj buzája, csak nagyapónak nincs!
– Mig tart a régiben, nem kell az uj, – mondogatja nagyapó.
– Nem, nem, – mondja nannyó is. – Az ujat már nem maga vetette… Nem
kell, nem.
Az uj buzában mindenféle hiányosságot találnak. Látszik, hogy
cselédember vetette. Mit bánja az, ha konkoly is a fele. Lám, a nagyapó
buzája olyan, mint az arany. S milyen tiszta, pedig nem rostálták! Ez
meg kuporodott szemü, szintelen.
Meg-megkérdi nagyapó: – Van-e még a régiből, nannyó? Eltart-e bár
karácsonyig? Nannyó megrezzen, de nagyapó nem veszi észre, olyan vidáman
mondja: Hogyne! Eltart az még tavaszig is.
– Akkor engem kiszolgál… – mondja nagyapó, s megnyugtatja ez a gondolat,
bár Halál jár a nyomában.
Csak nannyó s a jó Isten tudja, hogy a hombár, amelyben a régi buza
volt, – üres. Hogy e héten kaparta föl az utolsó vékát. Mely szerencse,
hogy nagyapó nem tud fölmenni a létrán! Sejtelme sincs arról öreg
szivének, ami a hombár mellett történt. Amikor az öreg asszony kisöpörte
az utolsó szemet is s ráborult a zsákocskára: Az utolsó! Az utolsó! Nem
lesz többé ilyen buzám soha! Soha! Ó, áldott, jó öreg gazdám! Az utolsó
buza, amit a te kezeddel vetettél!
Mint drága halottat siratja szegény öreg asszony az utolsó véka buzát.
Könyezve adja át a molnárnak, könyezve veszi át a lisztet; könyeivel
dagasztja a tésztát – nagyapó buzájából az utolsót.
– Nannyó, maga sirt. Mi lelte?
– Akinek sok gyermeke s unokája, mindig van siratni valója… – s kegyes
hazugsággal elámitja nagyapót.
Hanem… hanem, amikor az utolsó cipó kerül az asztalra, nem tud tovább
uralkodni öreg szive nagy fájdalmán, zokogva borul nagyapó kezére és
csókolja sokáig: áldott jó kezem! Áldott jó kezem!
– Nannyó… No, no, nannyó… Csendesüljön. Ez az utolsó, ugy-e? Az, ugy-e?
Érzem, hogy az. Megéreztem… Isten akarta igy, hogy hosszura nyuljon
életünk. No, no, ne sirjon, nannyó. Szeljen az utolsó cipóból nekem is.
Kicsit, kicsit… Hadd maradjon holnapra is…
„Nem mese ez“, igaz történet, két öreg ember csendes tragédiája. Nekem
nem kell költenem a történeteket, csak el kell mondanom. Nem kell rágnom
tollam nyelét, csak mendegélek az eke után, s bár a versfaragástól
ifjukoromban búcsut vevék, dalba kivánkozik a mezei, a falusi életnek
sok-sok gyönyörüsége. Mint ahogy nagyapó dalolgatá halkan, csendesen, az
eke után: Honnan jössz te oly leverten, bús pajtás? – ugy dalolgatok én
is, sorhoz sor verődik, mint barázdához barázda, rímre rím csendül, s
egyszerre csak kész a dal, az együgyü dal a mezei életről:
Én, ki papiroson sokat szántogattam,
Baconi mezőben szántogatok mostan.
Aszfalt helyett járok keskeny barázdában,
Szivem gyönyörködik pacsirta dalában.
Világ pompájára szívem nem vágyódik,
Nem és nem irigylem nagyváros lakóit.
Dalos szinházakba mig tódulnak mások,
Pacsirtadal mellett virágágyat ások.
Amikor felpirkad a szép piros hajnal,
Megtelik a kertem vidám madárdallal.
Érzem a szivemnek ő megifjodását,
Testemnek, lelkemnek ő megújhodását.
Nem irigylem én a gála urinépet,
Reggeltől estélig éntőlem henyélhet;
Kísérem az ekét csendes dalolással,
Bizony, nem törődöm léha mulatással.
Paraszti mód szerint nagy boldogan élek,
Nagy úr ám a király: véle sem cserélek.
Kedves ekém után ahogy én sétálok,
Megirigyelhetnék tőlem a királyok.
Oh, mezei élet, te vagy a szép élet,
Világ sok javáért el nem cserélnének!
Te benned terem meg sok szép gondolatom,
Én aztán lassankint mind eldalolgatom.
Amikor én járok az eke nyomába,
Bizony mondom néktek, nem járok hiába.
Egy-egy dalomat ha szépnek találjátok,
A baconi mezőt áldva áldhatjátok!
Hallgatom a cséplőgép méla búgását, hallgatom, s ugy tetszik nekem,
mintha a bús magyar dalt hallanám:
Mikor magot hint földbe a magyar,
Ajkán elnémul mindenféle dal.
S ím, mélabúsan mit elhint a nép,
Dalolva adja vissza most a gép!
A gép, ez az otromba gép.
…Búg a cséplőgép mélán, csendesen,
Ömlik belőle piros búzaszem.
Ugy elmerengek méla dallamán,
Mintha csak népünk dalát hallanám –
A bús magyar dalt hallanám.
*
Ime, csakugyan beteljesült Balandi Józsinénak, ennek a rosszmáju
asszonynak a jövendölése, el is dicsekszik vele: No, ugy-e megmondtam,
hogy gazda lesz belőle! Igaz, hogy afféle irógazda, akinek a gazdaság
lelki gyönyörüség, semmi egyéb. Esztendők során az irodalom pótolja a
gazdaságot, s nem a gazdaság az irodalmat. Szentül hiszem, hogy az én
gazdaságom mintagazdaság, s nem csuda hát, ha – ráfizetek. A gyerekek
lefotografálják a házat, a kert festőibb részeit, a gazdasági udvart, a
kocsiutat, melynek két szélét már növendékfenyők szegik, s a képek alá
apró verseket firkálok.
A mintagazdaságot ábrázoló kép alá ezt irom:
Elek apó mintagazdasága,
Csak ő tudja, (sőt még ő sem!)
Hogy mit fizet rája.
A kerti kép alá:
Elek apó kertje
Fáit ő ültette,
Hogyha nem dicsérik,
Bántja őt felette.
Másik kerti kép alá:
Elek apó kertje
Isten háza mellett,
Szépen idehallik,
Mit ott énekelnek.
És igy tovább, és igy tovább. Nőnek a gyermekek, mosolyog az ég
felettünk, oly szép az élet, még csak tiz esztendő mulva tör ki a nagy
égiháboru, de ugyan ki álmodja meg, hogy kitör? Marci, akihez a
_Testamentum_-ot irtam, mint nagyapót rajzol le, hófehér hajjal,
szakállal, karosszékben ülök, terebélyes fa árnyékában, körülöttem egy
sereg unoka… Valóban, szinte kacérkodunk az öregséggel, Mária is, én is.
Szép csendes öregségről ábrándozunk, amikor kéz a kézben tipegünk a
magunk ültette almafák szegte Mária-uton. Olyan öregségről ábrándozunk,
amilyen a nagyapó s nannyó öregsége. Amikor mi is magázni fogjuk
egymást. Amikor unokák serge rajzik köröttünk. Amikor, ha be-beborul is
az ég felettünk, ha meg-megzavarja is életünk csendes folyását az utolsó
cipóhoz hasonlatos epizód, gyermek-kacagás, unokák kacagása viditja fel
szivünket, gyermek-mosolygás melege száritja fel könyeinket.
Történhetnek-e itt lélekrenditő, nagy tragédiák? Itt csak hol vidám, hol
megható, iró lelkét termékenyitő dolgok történnek; itt a lelkek nem
rendülnek meg, mert jó és rossz, ami az emberekkel történik, mind _Isten
akarata_, „amiben meg kell nyugodnunk“.
Im, jön Benkő Dánielné keresztanyámasszony, tiz-tizenkétéves fiut vezet
a kezén. Ez a fiu Gergely fia. Azé a Gergelyé, aki gyermekkoromban
legkedvesebb pajtásom vala. Ez a fiu – árva-fiu. Ez az öreg asszony
eltemette a leányát s vele első unokáját. Egy koporsóban temették anyát
és gyermekét. Ez az öreg asszony eltemette azt a fiát, aki a familia
büszkesége volt. Ez az öreg asszony eltemette a második fiát is. Ugy
halt meg, mint az első. „Fájt a szivem, hozzá lőttem.“ Miért fájt a
szive, meg nem tudta senki. Titkát sirba vitte. S ez az öreg asszony még
mindig él. Szinte földig hajoltan, de él. Ráillik a nóta: Úgy meg vagyok
búval rakva, mint a borizü almafa. S még mindig él. Vallásos lelke
megnyugodott Isten akaratában, s bús életének alkonyát, im, megaranyozza
ez a gyermek.
Azért hozta el, hogy barátkozzék össze a két fiu. A gyermekkori barátok
fiai. Kiváncsian nézem, mint fogadja a kurtanadrágos, hosszuharisnyás,
sárgacipős pesti gyerek a háziszőtt nadrágos, patkócsizmás, bokrétás
posztókalapos fiut. Vonakodás, huzódozás nélkül lép hozzá a pesti
gyerek, s kérdi: – Mi a neved?
– Benkő Árpád.
– Az én nevem – s mondta nevét a fiam.
– Tudtam, ha nem mondod is. Édesapám sokat beszélt nekem a te
édesapádról. Mindég együtt játszottak.
– Akkor mi is együtt játszunk, – mondja Marci. – Hol laktok? Úgy
szeretném látni az édesapádat!
– Az én édesapám meghalt.
– Oh, Istenem! Meghalt!
– Meg.
Úgy ahogy az apák, kézenfogták egymást a fiuk, mentek a gyümölcsösbe,
szaladgáltak, versenyt futottak, aztán mit gondoltak, mit nem,
Macskás-patak partján hajlós füzfavesszőt vágtak, meghajliták szépen
körbe-karikába; a virágos kertben temérdek virágot szedtek, azt mind
rákötözték a füzfakarikára. Kész a koszoru. Megfogják kétoldalt, úgy
mendegél a temetőbe a két fiu: egy kurtanadrágos, hosszu
feketeharisnyás, sárgacipős s egy patkóscsizmás, szőttesnadrágos,
bokrétás posztókalapos fiu…
Aludjál édesen, Gergely.
*
Tele van népköltésünk az erdővel kapcsolatos dalokkal, de az a nép,
amelynek lelkéből e dalok fakadnak, az erdőben, mint erdőben, alig
gyönyörködik. Be szép nóta ez:
Erdő, erdő, be magas vagy.
Édes rózsám, be messze vagy!
A rózsámat megláthatnám!
Ha az erdőt levághatnám.
Le is vágná, gondolkodás nélkül levágná, nemcsak a rózsájáért, de
magáért az erdő fájáért is. Inkább ezért, mint azért. Látom itt, a
Nagykunság földjén, hogy a legtöbb tanyán egy-két akác szomorkodik,
némelyiken egy sem. Nyilvánvaló, hogy ez a nép nem szereti a fát. Ha
szeretné, nem sajnálná tőle a földjét, fát ültetne belé, mennél többet.
A székely hegyeken magától terem a fa. Isten ülteti, neveli az erdőt, s
ha egy-egy erdőt letarolnak, hivatalos hatalom ültettet helyébe
csemetéket. A székely ember erdőn jártában meg-megáll egy szép növésü fa
előtt, nézi, nézi, már-már hiszed, hogy felkiált: ó de szép fa!
Csakugyan felkiált, mert megakad a szeme egy karvastagnyi ágon, melyből
három ág egy tőn indul fölfelé: Hej, de szép háromágu villa lenne ebből!
Már fent is van a fán, egy-két csapással levágja a hej, de szép villának
való ágat. Egy másik fán olyan ágat pillant meg, amely lőcsnek
született, csak meg kell faragni, csinositani, kész a lőcs. És igy
tovább és igy tovább.
Erdőnek, fának szépségét nem látja a nép, mert az iskola e látásra nem
tanitja meg. „Ne bántsd a fát!“ – tanitják az iskolában, sőt a fának
hivatalos ünnepnapja is van. De a fát tovább bántják gyermekek, ifjak,
öregek, mivelhogy annak szeretetére, szépségeinek meglátására nem
nevelik. Husz esztendeje ültetek gyümölcsfát, erdei fát, de sohasem
láttam, hogy az én munkásaim szeretnék ezt a munkát. Fát kell kivágni?
Nosza, már kézben a fejsze, vágják a fát, alig pillantasz félre, már
földön hever.
Tiz éger- és füzfa áll egy sorban: egy kis kaszáló rét határát jelzi ez
a fa. Megveszem a kis kaszálót, s gondolom magamban: kivágatom ezt a tiz
fát, mert elzárja előlem a kilátást, ha erre járok. Nem látom a
nagybaconi templomot, pedig de gyönyörü kép a hegy tetején álló templom.
Nem látom a bodosi erdős hegyet, mely az aljában meghuzódó falut
koszoruzza. Fát ültetünk a kert más részében, két embert kiállitok e
munkából: menjenek, vágják ki azt a tiz fát. Nyomban szaladnak
fejszéért, én meg tovább ültetek. Félóra sem telik belé, megvillan a
fejemben: Nem vágatom ki mind a tiz fát, csak négyet. A négy középsőt.
Három-három megmarad kétoldalt, tágas nyilt kapu képe lesz igy,
hirtelen-váratlan tárul az erre járó elé a templom is, a bodosi hegy is
– de gyönyörü látvány lesz az! Szaladva szaladok az én két emberem felé,
de messziről látom: a tiz fa közül már csak egy szomorkodik.
– Valóságos gyermek a nép, – sóhajtom el magamban. – Lázas
gyönyörüséggel vágja ki a fát, lanyhán, közömbösen ás gödröt a
csemetének. Gyermek, gyermek.
Aki egyszerü ember szereti a fát, annak vérbeli öröksége az. Édesapám
maga is ültet fát, mivelhogy István nagyapó is ültetett. Juharfát Isten
dicsőségére, gyümölcsfát gyermekei, unokái örömére. Édesanyám is szereti
a fát, megszerette András nagyapó gyümölcsös kertjében. S úgy látszik,
szereti az erdőt is, mert egyszerre csak sohajtozni kezd, sürün
tekintget az erdő felé: Óh, ha meg egyszer oda mehetnék!
Mondja nagyapó:
– Messze van az, nannyó.
– Könnyen beszél maga, mert az erdőtől már elbucsuzott.
– Igaz, én már elbucsuztam. Azt hittem, megszakad a szivem, amikor
utoljára gyüjtöttem szénát az erdőn. Sirtam, mint a gyermek.
– Tudom, sirnék én is.
– Mondtam annak a nagy bükkfának, akinek a tövibe harminc ember is
meghuzódhatik az esső elől: Isten áldjon meg, fa! Őrizzen meg
villámütéstől, hogy az unokáim unokái is ülhessenek alattad.
– Hát attól a fától elbucsuzott-e, akit az én édesapám uram oltott?
Hányszor áldottuk édesapám uramat, mikor a rekkenő melegben
megszomjuhoztunk s az a jó leves alma szájunkat megnedvesité! Vajjon,
nem vágták-e ki az unokák?
– Nem, nannyó, nem.
– Az unokáim mindég igérik, hogy fölvisznek egyszer, de csak huzzák,
halogatják. Bizonyosan kivágták az édesapám uram fáját…
Szorongva mondja nagyapó:
– Már pedig emlékszem, hogy tavaly még ott volt. Ott, ott. Bizonyosan
ott. Ettől is elbucsuztam. Bizonyosan elbucsuztam.
Következik erre hosszu hallgatás. Köny pereg le nannyó szeméből. Ugy
tetszik, nagyapóéból is.
– Hát csak vitesse el magát, nannyó. Bucsuzzék el az erdőtől maga is.
Másnap reggel már készülődik is nannyó a nagy utra. Halovány arca piros
az édes izgalomtól. Százszor is megkérdik a pesti unokák:
– Hová készül, nannyó?
Százszor feleli: – Az erdőre, aranyos csirkéim, az erdőre. Oda, hol az
édesapám uram almafája van.
– Hoz-e almát, nannyó?
– Hozok, aranyos csirkéim, hozok.
A szekérszin alól kihuznak egy könnyü szekeret, azt maga nagyapó rakja
tele illatos szénával. Oly puha ülést csinál nannyónak, hogy a királyné
is elülhetne rajta. S amig az ülést csinálja, rendezgeti, folyton beszél
az unokának, aki nannyót az erdőre viszi.
– Vigyáz, édes fiam, nannyóra. Rossz az ut, vigyázattal hajts, nehogy
megrázza.
– Ne féljen, nagyapó.
– De én félek. Hogyne félnék? Mi lesz velem, ha nannyóból kifogyok? Ha
én szekérre ülhetnék, nem félnék. De én már nem birom a szekér rázását,
fiam.
…S mintha látnék tarka-barka galambfiókákat, amint repdesnek az öreg
galambok körül, ugy repdesik körül nannyót az unokák, mind fogják,
ültetik a szekérbe.
– Jó-e az ülés, nannyó?
– Ó de jó!
– Isten vezérelje, nannyó!
– Pá, nannyó, pá. Hozzon epret.
– S almát!
– Hozok, aranyos csirkéim, hozok.
Ezt már az uccáról kiáltja vissza nannyó. Kisérik szemmel, mig egy
kanyarodónál el nem tünik a szekér. S még azután is sokáig künn áll az
uccán, mig a szekérnek a pora is felszáll, eloszlik a levegőégben, –
nagyapó.
– – Mintha látnék öreg fehér galambot, aki elvesztette a párját s búsan
tipeg az udvaron: ez nagyapó. Hiába repdesik körül a galambfiókák, arca
nem derül föl. Reggeltől estig helyét nem találja. Kezdi azon, hogy
számitgatja magában: vajjon most hol járhat nannyó? Valahol Érces puszta
körül. De meglehet, hogy még nem értek odáig. Jó, ha Kövespatakig értek.
Csak ott valami baja ne essék, mert igen csuf, gödrös hely az. Na, eddig
ott van. Vajjon fog-e szénát gyüjteni? Bizonyosan nem állja meg. Még
majd felhevül, vizet iszik, s betegen hozzák haza…
– Ó, mért is eresztém el!
Közben nagyapó baltát vesz elé s aprófát vág nagy buzgalommal.
– Minek vágja, nagyapó, hiszen van itt már három esztendőre való.
– Hát, ha én meghalok, ki vág fát nannyónak?
– Ki? A cseléd.
– Ó, fiaim, attól megfagyhatna nannyó. Isten őrizz, hogy cselédre
szoruljon.
– Itt vannak az unokák.
– Jó, jó, tudom én, mit csinálok…
Igy aztán valahogy mégis eltelik az idő. De amint alább-alább száll a
Nap, nagy nyugtalanság lepi meg. Mindegyre hallgatózik: nem szól-e a
csengő? Küldi az unokákat:
– Menjetek a borvizkútra, hozzatok nannyónak friss borvizet. Tudjátok,
hogy mennyire szereti.
– Van már, nagyapó.
– Hát a vacsora kész-e? Éhes lesz bizonyosan.
– Kész, kész.
Erre aztán egy kicsit felvidul.
– Meglátjátok, mi tenger epret hoz nannyó, gyerekek! Emlékszem, egyszer,
amikor még fiatal házasok voltunk, egy szempillantásra nagy kosár epret