Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (2. kötet) - 16

  most, a régi világ romjain. Ezekben az autókban többnyire tejfölösszáju
  gyermekek terpeszkednek: szomoru öreg zsidók tejfölösszáju fiai. Hát,
  ennek előreláthatóan rossz vége lesz. Igen rossz vége.
  *
  Valahol, a régi Erdély nyugoti szélein, székely katonák őrzik a határt
  éhesen, rongyosan, s a székely nemzeti tanács hiába könyörög kenyeret,
  ruhát, municiót. Böhm, a vasmunkás, a hadügyminiszter, aki
  „határtalanul“ szereti a hazát, s tán nem egészen ok nélkül fél attól,
  hogy a felmuniciózott székely katonák egyenest Pestre jönnek – rendet
  csinálni. Ami katonaság a budapesti kaszárnyákban, szedett-vedett
  népség, a legtöbbje csirkefogó, aki kénye-kedve szerint henyélhet,
  háromfogásos ebédeket ehetik, közben, ha kedve kerekedik, felvonul
  Budavárába, elkergeti a hadügyminisztert, s csak akarnia kell: az egész
  kormányt, kalandor köztársasági elnökével együtt. Már három
  hadügyminisztert kergetett el ez a szedett-vedett, fegyelmet nem ismerő
  népség, elsőnek azt, aki „nem akart katonát látni“, másodiknak,
  harmadiknak két derék magyar embert, a negyedik már szocialista, de a
  fegyveres hatalom nem az ő, de egy félbemaradt tanár kezében, aki
  Napoleont játszik és – kommunista. A kormány még vegyes: polgárok és
  szocialisták a tagjai. A kalandor köztársasági elnök már teljes
  meztelenségében állana a nemzet szine előtt, ha a nemzet mint olyan
  látható volna valahol. A szocialista miniszterek maguk közt egyszerüen
  _A hülye_ titulussal tisztelik meg, mi, bús magyarok, sokkal többre
  becsüljük: hazaáruló gazembernek tituláljuk a kalandort.
  Ujabb aknamunka folyik alattunk: orosz rubel fizeti az aknamunkát.
  Egyszerre csak mind többen és többen bujnak elő a sötét odukból,
  nyüzsögnek az uccán, mint a nyű a dögön. Voltaképpen még kevesen vannak,
  de vakmerők, már ujságjuk is van, nyiltan üzennek hadat a már amúgy is
  felborult rendnek; mindennek, ami a régi világból még megmaradni
  látszott: a vörösek ezek. „Uj világ a régi helyén!“ üvöltik az orosz
  rubelen hizlalt, sötét alakok, s a szocialisták ujsága ellen intézik az
  első rohamot. A vezéreket megverik, lecsukják a rendőrök, de a grófi
  kalandor cimborál velök, nemkülönben a szocialista miniszterek is. Három
  napig egyetlen ujság sem jelenik meg s a negyedik nap reggelén arra
  virradunk, hogy a Vyx-féle francia jegyzék még kisebb területre
  zsugoritotta az országot. A nemzetet francia összeköttetéseivel
  bolonditó grófi kalandornak igen kedvező alkalom ez: kiereszti a
  börtönből a kommunista vezéreket, s azok mint népbiztosok sétálnak be a
  minisztériumokba. Egyenesen a börtönből. A nagy szocialista többség
  behódol a törpe kommunista kisebbségnek. Ezé az erő, a hatalom, mert
  ennek nincs – vesztenivalója.
  *
  1919. március 21-én kezdődik a bolsevista uralom. Egy nem is kétes multu
  ujságiró a legfőbb hatalom. Lenin tanitványa. Kun Béla a neve. Az apja
  falusi jegyző Erdélyben. Vele cserélik ki Románia miniszterelnökének, az
  erdélyi Maniunak magyar területen ragadt édesanyját, de az öreg zsidó
  kényszerüségből ül a ladikba. Nem akar átkelni a Tiszán. Nem akarja
  látni a fiát.
  A már hónapok óta haldokló nemzet – megdermed. Budapest polgársága, mint
  általában a világ minden városának polgársága, gyáva. Gyáva, mert
  szervezetlen. Ami fegyver itt-ott még rejtőzködik, mind a kommunisták
  kezébe kerül. Ezzel a fegyvertelen, ezzel a szervezetlen polgársággal az
  össze-vissza darabolt Magyarország e „nyilvánságos rablói“ tehetnek,
  amit akarnak. A „nyilvánságos rabló“ nem az én kitalálásom. A 16. század
  egyik hivatalos irata nevezi Dózsa Györgyöt, a parasztlázadás vezérét
  „Erdély nyilvánságos rablójának“. Nem a lázadás után, de a lázadás előtt
  nevezi annak. Ha Dózsa Györgyöt Erdély nyilvánságos rablójának
  bélyegezte meg a korabeli hivatalos átirat, a Proletárdiktatura
  biztosaitól igazságtalanság volna megtagadnom a „Magyarország
  nyilvánságos rablói“ köriratú bélyeget: amit elődeink ezer esztendő
  során szereztek, azt ők négy hónapok alatt nyilvánságosan elrabolták.
  Meg kell állapitanom, hogy az első napokban nem egy bús magyar földhöz
  vágta pipáját s „eb ura fakó!“ meg „az ördöggel is szövetkezem, csak
  kiverjük az ellenséget!“ kiáltással a rablóbandába beletántorodott. De
  csakhamar kijózanodnak a bús magyarok. A grófi kalandor uralkodása alatt
  még a megcsonkitott Magyarország térképei kiabáltak uccaszerte: _Nem,
  nem, soha!_ Aztán a házfalakra került egy másik, ötletes térkép is, négy
  sarkán felgyujtott ország képe, francia aláirással: _Négy Elszászt
  akartok?_ Ezek a térképek úgy eltüntek, mintha föld nyelte volna el.
  Röviden: Kun Béla is „határtalanul“ szerette a hazát.
  A Székely nemzeti tanács utolsó ülését tartja az Országházában, március
  21-én. Feloszlik a tanács, de még el sem szélednek, eddig nem látott
  ifju alakok szaladgálnak a feloszlott tanács helyiségeiben, aztán
  egyszerre csak előadást tart egy ifju székely munkás, megmagyarázza
  nekünk, hogy a közeljövőben leomlanak az országhatárok, a népek
  testvérként borulnak egymás kebelére, igen tanácsolja tehát, hogy a
  székely testvérek alakitsák meg a székely szovjetet. Kisül, hogy a
  tanács tagjai közül már többen tagjai a szocialista pártnak (köztük egy
  törvényszéki biró s egy katonatiszt), igen-igen kapacitáltak engem, hogy
  „lépjek be“ – igen szomorú szivvel megyek haza. A székely szovjet
  csakugyan megalakul, vagy tizen lemennek a csucsai frontra, hogy a
  székely katonákat vörösekké gyurják át. Sikerül is megbontaniok a
  maroknyi sereg egységét…
  Az ujságok még élnek, de a szerkesztők neve lekerül róluk. Igen
  helyesen, mert az ujságokat a proletárdiktatura megbizható emberei
  irják, a szerkesztő többé semmiért sem felelős. A diktatura ötödik
  napján a halhatatlan Kemény Zsigmond Pesti Napló-jában adják hirül
  mindeneknek, akiket illet, hogy az irodalom berkeiben is vége a „régi jó
  világ“-nak. Csakúgy habzik a riporter tolla a lelkességtől, irván, hogy
  „az irói társadalom, a forradalmi változás hirére, az Otthon körben
  megalakitotta a maga irói tanácsát, melynek feladata a közeljövőben az
  lesz, hogy a tanácsköztársaság irodalmi vezetőségével tárgyaljon a
  könyvek kiadása, terjesztése ügyében. A kommunista állam tudvalevően a
  _müveltséget közügynek tekinti_ és éppen ezért a _magántulajdonban levő
  kiadócégeket is kommunizálja_, s csak az a könyv, az a nyomtatvány
  jelenhet meg, melyhez a beleegyezését megadta. Nincs többé helye a
  haszonra s a közönség megrontására és félrevezetésére épitett ravasz
  számitásnak. Minden könyv kell, hogy _a kultura új eseménye legyen_“.
  Március 22-én alakult meg az irói tanács, tehát egy nappal a
  proletárdiktatura születése után. Tiz tagból áll a tanács, de másnap
  ujabb értekezletre gyülnek össze s beválasztanak még négy tagot. Csupa
  fiatal irót, öreg egy sincs köztük. Ha senki sem ad igazat nekik, nekem
  igazat kell adnom, mert hisz én vagyok az az öreg ember, akinek már egy
  esztendeje az a jelszava: Agyon kell ülni minden öreg embert!
  De itt még nincs vége a szebb jövendővel kecsegtető ujságközleménynek.
  „A választás eredményét – folytatja – _még az éjszaka folyamán_ (!)
  közölték az irók Lukács Györggyel, a közoktatási népbiztos
  helyettesével, aki _az irói szovjetet jóváhagyta_. Külön hangsulyozta
  azt, hogy a könyvek megjelentetésénél a kommunista kormányt
  mindenekelőtt _tisztán müvészi szempontok vezetik_ és annak a könyvnek
  adnak elsőbbséget, mely hiánytalanul és tökéletesen juttatja érvényre az
  igazi alkotó müvészet szempontjait. Természetesen, nagy tér jut azoknak
  az ismeretterjesztő és felvilágositó irásoknak is, melyek a forradalom
  igazát magyarázzák meg a megújhodott világnak. A kommunista államnak
  rengeteg könyvre van szüksége és remélhető, hogy már a közeljövőben új
  és értékes könyveket vetnek a piacra, a _tizszeresét annak_, melyet a
  régi rend termelt. Az irókat a kommunista állam elsőrendü munkatársainak
  tekinti és olyan magas tiszleletdijjal fizeti meg, amilyent a régi tőkés
  világban egyáltalán nem is kaptak. Ha pedig megvalósul majd a kommunista
  államnak az ellátási rendszere, az irókat, _akárcsak Oroszországban_, a
  legelső élelmezési és ellátási fokozatba emeli, ugy, mint a nehéz testi
  munkát végező munkásokat, a _kazánfütőket, vagy a vasmunkásokat_. A
  szovjet-köztársaság müvészeti és irodalmi programmjára nézve különben
  teljes kezesség Lukács Györgynek eddigi irodalmi és esztétikai
  munkássága, mely nemcsak nálunk talált _legteljesebb elismerésre_, hanem
  az egész müvelt külföldön is.“
  Még mindig nincs vége. „A tanácsköztársaság megbizásából ezentul a
  szinházakban, a felvonások között irók tartanak előadásokat a forradalom
  mivoltáról, a kulturális átalakulásról és a müvészet uj kérdéseiről,
  mely a jövőben kiszabadulva a polgári és tőkés rend bilincseiből, uj
  utakra tér.“ Végül meg is nevez öt irót, akik a szinházakban előadást
  tartanak.
  Ebben az ujságközleményben összesen tizenöt iró neve szerepel: egynek a
  nevét sem nyomtatom le. De örvendezhet minden sziv, aki Krisztusához
  hiv: még jóval több a keresztény iró, mint ahogy sokan hiszik: a tizenöt
  közt hat született keresztény és keresztyén. S mindjárt megállapitom azt
  is, hogy „a nemcsak nálunk, de az egész müvelt külföldön is teljes
  elismerésre talált irodalmi és esztétikai munkásság“ alkotásaiból még
  egy-két héttel elébb nemcsak vidámkedvü ujságok, de komoly ábrázatu
  folyóiratok is csodabogarakat közöltek, az értelmetlenség, a zagyvaság
  elrettentő példáiként. Megállapitom azt is, hogy alig két héttel e
  lelkesen habzó ujságközlemény után, ujabb, de már nem oly lelkes adta
  hirül mindeneknek, akiket illet, hogy a papirhiányra való tekintettel,
  első sorban a forradalom igazát hirdető nyomtatványok és iskolai könyvek
  látnak napvilágot, a „tisztán müvészi szempontok által vezetett“
  kommunista kormány a tudomány és irodalom remekeire sort majd később
  kerit…
  Jóllehet nem vettem tulságos komolyan sem az irói szovjet megalakitását,
  sem a nálunk és az egész müvelt külföldön teljes elismerésre talált
  népbiztos „külön hangsulyozásait“, kivágtam a lelkes ujságközleményt s a
  szélire rá jegyzem: „Az én irói halálos itéletem bejelentése. 1919 márc.
  25.“
  Nem kellett sokáig várnom a halálos itéletre, két hét mulva megérkezett.
  A Proletárdiktatura 20-ik napján egyetlen egy soros levélben értesitett
  a sajtódirektórium, hogy „a _Jó Pajtás_ beszüntetését határozta el.“ A
  halálos itéletet egy gyermekember „jegyezte“, akinek Ypszilont bitorló
  nevével először e napon találkozám. Jóleső érzéssel vettem tudomásul,
  hogy az Ypszilont még a proletárdiktatura sem itéli halálra, de _ez a
  halálos itélet_ váratlanul ért.
  A _Jó Pajtás_, amint a neve is sejtteti, gyermekujság. Nekem több ennél:
  a világháboru fergetegében népes családom mellett egy még népesebb
  család. Háborgó lelkemnek csendesitője, vigasztalója. A minden szépet,
  minden jót elnyeléssel fenyegető vértengerben kicsiny sziget. Sziget,
  ahol édes volt a számkivetettség: megédesitette ártatlan gyermekek
  szeretete. Köröskörül, ameddig szemem ellátott: elmeháboritó
  _Reménytelenség_. Itt ezen a kicsiny szigeten félénken, bátortalan, de
  kidugta fejét a hóvirág; bokor alján az ibolya. És nyilt, nyiladozott
  szép sorjában a rét minden virága; daloltak a madarak; zümmögtek a
  méhek; táncoltak a báránykák. Az egész világot beboritó sötétségen is
  átszürődött a szigetre egy-egy vékony, melengető napsugaracska: a
  _Reménység_. Itt sarjadzott, nőtt, növekedett a _Jövendő_. Meleg szivem
  vérével, könyével öntöztem az én kis szigetecskémet, – s halljatok
  csudát! – itt télen-nyáron zöldelt a fü, nyilt a virág, egy öreg szivvel
  összeforrt sok-sok ezer gyermeksziv; látván láttam, mint menekülnek a mi
  kicsiny szigetünkre apák, anyák, nagyapák, nagyanyák: mind csüggeteg
  lelküek; mind vigasztalást, bátoritást keresők. S im, a reményvesztett
  lelkekben kicsirádzott a Reménység magja; beesett, holt halovány
  arcokról szét-szétlebbent az özvegyi fátyol s a megindultság
  könnycseppjein átcsillant egy gyönge mosoly. Az ujra éledő, ébredező
  Hit. Az Istenben való Hit.
  Erről a szigetről, „ahol édes volt a számkivetettség“, kergettek el
  engem s velem a _burzsujnak_ gunyolt, valójában proletárnál proletárabbá
  tett gyermekeknek ezreit.
  Két pennám volt a világháboru előtt. Egyikkel a nagyoknak, másikkal a
  gyermek- és a serdülő ifjuságnak irtam. Amazt kilőtte kezemből az első
  golyó, amely _embert ölt_. Emezt görcsösen szorongattam ujjaim közt, s
  le nem tettem, mig egy durva kéz ki nem ütötte, a Proletárdiktatura
  keze. Irótársaimat, akik ebben a nagy világösszeomlásban irták a
  legléhább könyveket, nyilván a csüggeteg lelkek, a „szomorodott szivü
  hátramaradottak“ vigasztalására, – nem irigyeltem. Ismerem én sok minden
  gyarlóságomat, nem is rejtegettem e könyv lapjain, de Irigység soha nem
  bántotta lelkemet. Sohasem kellett másvalakinek figyelmeztetnie, hogy
  X., Y., Z. s az Ábécé többi betüje mind nagyobb iró, mint én: nyomban
  megláttam ezt a magam szemével. S minden „nagyobbal“ nagyobbra nőtt az
  örömem, a boldogságom, mert minden egy esetben a szegény magyar irodalom
  gazdagodását, dicsőségét ünnepeltem. Nem tagadom, de sőt igaz örömmel
  hirdetem, hogy az ünneplésre a világháboru fergetegében is nyilt
  alkalom, ha ritka is. Magyar szivemnek ugyan teljesebb lesz vala öröme,
  ha Barbusse _Tűz_-e magyar iró nevét teszi világhirüvé. Hiába, a vér
  vizzé nem válik, s akasztófa ide, akasztófa oda, vérem a
  Proletárdiktatura Istent, hazát, nemzetet nem ismerő napjaiban is inkább
  huzott a kivert magyar bikához, mint a füstölgő romjainkon kukorékoló
  gall kakashoz. Igen, a világháboru fergetegében is született egynéhány
  magyar könyv, amely irójának komolysága, elmélyedése mellett tesz
  tanuságot. Elmélyedéssel irni ágyuknak dörgése, városoknak, faluknak, az
  emberi ész és sziv alkotta szépségeknek porba-hamuba omlása;
  földönfutóvá lett népek, özvegyek, árvák millióinak egethasogató
  jajgatása, Istenkáromló átkozódás, s mind ezt túlszárnyalóan: a soha nem
  szünő halálhörgésnek közepette – mely nagy _lelkierő_ kell ehhez! _Ez_ a
  lelkierő hiányzott bennem. Ezt sem irigylem, de övé a csudálatom.
  Fel-fellobbant egy-két gondolalom, – mindjárt el is temettem. Cenzorok
  munkáját minek szaporitsam? Ott ragadtam a _Gyermekek szigetén_. Ezen a
  szigeten különösebb „elmélyedés“ nélkül szolgálhattam a – Jövendőt. Ezen
  a szigeten éhen halhattam volna ugyan, ha közbe-közbe nem szántogatok,
  nem kapálgatok kisbaconi földemen, de szabad voltam itt, mint a madár.
  Dalolhattam, mesélhettem; dalban és mesében kiönthettem a szivemet;
  csuffá tehettem a háboru hiénáit; megutáltathattam s meg is utáltattam
  az én apró népemmel a fertelmes háborut – – a cenzor bácsik éppúgy nem
  néztek bele az „ártatlan lapocskába“, mint ahogy belenézetlen mondták ki
  rá a halálos itéletet a sajtó csupa 20–30 éves birái s egyben hóhérai.
  *
  A tollat kiütik a kezemből, én is szaporitom a munkanélküliek és a
  dolgozni nemakarók lézengő seregét. Kerek e föld leggyászosabb serege
  ez. A mesebeli fekete gyász város Budapest: ez a város meghalt. Uccáin
  hömpölyögnek a tömegek, mégis meghalt. Nem dolgozik itt senki, de senki.
  A burzsujból proletár, a proletárból burzsuj lett; az eredmény: sem ez,
  sem az nem dolgozik. Minden néven nevezendő „üzem“ kommunizálva,
  munkások és megtürt tisztviselők a készt fogyasztják, termelni nem
  termelnek. Magas fizetés – hamis bankóban, semmi munka: lehet-e e
  rablógazdaság hosszu életü? A faluról egyetlen káposztafejet sem hoz be
  a gazda. Nem bolond, hogy hamis bankóért adja véres verejtékének
  gyümölcseit. Aki éhen veszni nem akar, kékpénzével, féltve őrzött
  ruhadarabjaival rójja a falukat, igy jut egy-egy jó falathoz.
  Egyetlenegy szemmel látható, kézzel fogható munka foly a feketegyász
  városban: közeleg május elseje, ennek örömére vörösbe öltöztetik az
  egész várost. Husvét reggelén unokáimmal kisétálok a Margitszigetre. A
  feketegyász város nagy darabján haladunk végig, s egyet látunk
  mindenfelé: gödröket ásnak, azokba oszlopóriásokat állitanak, tetőtől
  talpig bevonják vörös ronggyal. Ezeket a vörös rongyokat Bécs szállitja
  sokezer magyar ökör fejében. Vásárcsarnokokban, mészárszékekben
  hétszámra nincs egy falat hus, sem burzsujnak, sem proletárnak, ez is,
  az is zöldségen tengődik, de a feketegyász városnak vörösbe kell
  borulnia. De hiába borul vörösbe, feketegyász város szine még
  feketébbnek látszik.
  Az Országháza előtt Andrássy Gyula lovasszobra deszkákból összetákolt
  siralomházban. Talán le akarják dönteni, elébb azonban siralomházba
  ültetik a német szövetség megteremtőjét? A Margitsziget, a csudaszép
  sziget! Mivé lett! Széttaposott, lehevert gyepágyain a még el nem
  csapott őrök komoran szedegetik össze az eldobált, piszkos ujságlapokat.
  Itt-ott letördelt, lehasogatott ágak! Még nem vágták ki a tölgyeket,
  melyek alatt Toldi költője szeretett pihenni, még csak az ágait
  hasogatják, de sor kerül majd a kivágatásra is. Vajjon e vandál munkára
  lesz-e idejük?
  Minden napra tiz-husz rendelet s mind halálnak halálával fenyegeti a
  burzsujt, akinek még megszöknie nem sikerült. Már kezdek ráeszmélni, mi
  az az „új világ“. Az új világ „más világ“, ahová már sürün küldözgetik a
  24 órás átalakulás kerékkötőit. Megenyhülten gondolok vissza néhai
  Surányi Józsefre, akinek hősi halált halt egyetlen fia; aki e fiu
  emlékére menedéket adott a hadiárváknak; aki csak kérdezte tőlem: _mért
  nem mindjárt?_ Ezek nem kérdezik, de halállal fenyegetve parancsolják:
  Mindjárt! Mindjárt! Huszonnégy óra alatt akarják átgyurni a lelketlenül
  megcsonkitott országot. Aggot és gyermeket. Be akarják zárni Isten
  házát. Nemcsak akarják, de ki is kergetik az iskolából a vallást. Ezek
  nem akarnak hosszuéletüek lenni, mert arra tanitják a gyermeket, hogy ne
  tisztelje szüleit. Ezeknek nem szent a családi tüzhely: serdülő fiuknak,
  lányoknak a szabad szerelmet hirdetik. Ezek azzal alázzák meg a tanárt,
  hogy rászabaditják a diákot. Egy széket ül a diák a tanárral a fegyelmi
  tanácsban. A diákok itt is, ott is ráteszik kezüket a tanári könyvtárra
  – ezután ők szabják meg, mi könyvet olvashat a tanár. Ezek azzal alázzák
  s gyalázzák meg a tanárt, hogy iskolázatlan bizalmiakkal ellenőriztetik
  a tanitást. Különösen a történelem tanitását. Ezek bizonyitványokat
  adatnak ki soha nem vizsgázott vörös katonáknak. Ezek – májusban, amikor
  úgy látszik, hogy végéhez közeledik a pünkösdi királyság – egy züllött
  tanárral megkisértetik az igazgatókat, hogy vigyék fel a közoktatási
  népbiztoshoz a gimnázium pecsétnyomóját s egyben husz darab érettségi
  lapot, hogy iskolavégzetlen, de nagy hivatalt viselő gyermekek részére
  állitsanak ki érettségi bizonyitványt! Jó lesz az – Oroszországban. Ez
  nem kitalálás: az én igazgatóvőmet is megkisértették.
  Feneketlen erkölcstelenség, rablás, gyilkolás, ártatlan emberek halálra
  kinozása – ez az uj világ. Egyszer-kétszer megfürdették a
  proletárgyermeket, egyszer-kétszer cukrot, süteményt osztottak ki;
  egyszer-kétszer szinházba, moziba vitték; s nem egyszer-kétszer, de
  szakadatlan csepegtették a gyermekszivekbe a gyülöletet – ez az uj
  világ. Én pedig és mind, akik a régi világban nevelődtünk s becsületes
  akarói vagyunk a becsületes haladásnak, ülünk, ülünk, búsan ülünk, mint
  a sziciliai mesék végén a szegény mesemondók, mondván: Hej, lett aztán
  hét országra szóló lakodalom, ettek, ittak, vigan voltak, mi pedig csak
  ülünk, ülünk, szomoruan ülünk és éhezünk tovább… Mert igen ritkán járok
  az uccán, egész napokat otthon ülök: szabadon, még szabadon ülő
  fogolynak érzem magamat. Nekem, mint a gólyának, két hazát adott
  végzetem, az egyik a kicsiny falu, a másik az ország szive. Az egyik
  elveszett, a másikban fogoly vagyok; szabadon ülő, senyvedő fogoly.
  Szaladnék akár a pokol fenekére is, de nincs mivel és nincs hová.
  Negyven esztendeje szántogatok a „magyar ugaron“, s a proletárdiktatura
  sötét napjaiban egész gazdaságom egynehány-rend változó ruha, egynehány
  hamis 200 koronás bankó, s messze a keleti határon néhány hold föld,
  negyven esztendő véres verejtékének szerzeménye, amelyről nem tudom,
  vajjon szántok-e még rajta valaha?
  Huszonöt év óta az első nyár ez, hogy nem járhatok-kelhetek erdőn,
  mezőn; nem hallom a szántóvető madarának, a pacsirtának égbeszálló
  énekét. Mondom Máriának: Már negyven napja nem volt toll a kezemben. Itt
  elsenyvedek. Megyek falura. Valahol tán találok munkát. Még elbirom a
  kaszát.
  Mondta Mária:
  – Majd elmegyünk falura is, de ketten, nagyapóka. Egyelőre itthon marad.
  Addig megyek, amig valahol megtalálom a maga kedves iró papirosát. Akkor
  szépen leül az asztal mellé s megirja azt a könyvet, amelyet évek óta
  igér nekem: a falujának, a népének az életét, na meg a magáét.
  – Megirjam? Kinek?
  – Az iróasztal fiókjának.
  És elméne Mária s még az nap szerze ötszáz iv kockás papirost. És letevé
  az asztalra. És leült az öreg ember s kezdé irni a könyvet az
  asztalfiának. Kezdé irni ezzel a gondolattal: Ha öreg, rozoga asztalom
  némán türte, hogy hátán megirjak száz és nem tudom hány könyvet, illő,
  ugy-e, hogy a száz és nem tudom hányadikat neki szenteljem? A betlehemi
  pásztorok sajttal kedveskedtek a kis Jézuskának, a legtöbbet érővel,
  amit neki ajándékozhatának. Én, a koldus iró, róhatom-e le adómat
  értékesebb ajándékkal, mint ezzel a könyvvel, az elsővel, amelynek
  terjedelmét, megirásának határidejét, tiszteletdiját kiadó nem szabta
  meg; ezzel a könyvvel, amelyben egy halálraitélt népnek s e nép fiának
  az életefolyását szándékozom egyszerüen, minden tóditás, szinezés,
  röviden: hazugság nélkül megörökiteni; ezzel a könyvvel, amelynek
  mindössze ha gyermekeim, unokáim s talán még a dédunokáim lesznek
  hihetően kegyeletes szivü és elnéző olvasói – nem, nem, ennél nagyobb
  ajándék nem telik tőlem, végtelen türelmességü iróasztalom!
  Igen, ezzel a gondolattal, ezzel az elhatározással fogtam munkába s
  irtam meg e könyv három fejezetét ezer esztendő legszomorubb májusában.
  *
  Ami igaz: igaz; ami nem igaz: hazugság. Nem szabad elhallgatnom, hogy a
  halálos itéletet nyomban követte a felmentő itélet. Felebbezés nélkül
  követte. „Ön nélkül az ifjusági irodalom el sem képzelhető!“ áradt felém
  erről, arról, jobbról, balról, minden felől a kisértő szózat.
  „Természetesen“, csak a proletárgyermekeknek szabad irnia…
  – S a „burzsuj“ gyermekek?
  – Azok dögöljenek meg!
  Ezt üzenték nekem abból a házból, ahol gyermekkoromban Eötvös József,
  életem delén Apponyi Albert csinált nemzeti kulturát.
  – Inkább dögöljek étlen! – tört ki ajkamon az első s remélhetően az
  utolsó durva szó.
  A burzsuj gyermekek dögöljenek meg… Ezt nekem üzenték, aki gyermek és
  gyermek közt különbséget soha nem tevék. Burzsuj gyermek is, proletár
  gyermek is megtalálhatá könyveimet az iskolák könyvtáraiban, s ha nem
  hazudik a statisztika, az én könyveimnek akadt legtöbb olvasója. A léha,
  munkátlan életre az én könyveimből nem kapott kedvet a burzsuj gyermek,
  a munka s a munkás kéz megbecsülésére annál nagyobbat. Fajokat,
  felekezeteket, osztályokat egymás gyülöletére nem neveltem, a _Szeretet_
  volt alapigéje minden egy könyvemnek. És most, életem alkonyulatán a
  _Gyülölet_ szolgálatába állitsam tollamat!?
  Teljes két hónapig aludt a Jó Pajtás, özönével jöttek a gyermekek
  levelei. Ha valahol annak a sok ezer gyermeknek a sirása
  összetalálkozik! A kő is meglágyul bizonnyal. Ezekre a levelekre
  válaszolni nem lehetett. Megirhattam-e, hogy mért kellett az ő kedves
  pajtásuknak meghalnia? Bizony, mondom, ezek az emberek az ártatlan
  gyermeksziveken követték el a legnagyobb kegyetlenséget.
  Két hónap mulva ujabb üzenet. Nem bánják, gyermek és gyermek közt ne
  tegyek különbséget, ők is a szeretetet akarják hirdetni, de az ujságnak
  más cimet kell felvennie! Más cimet. Miért? Csak azért. Megmagyarázni
  nem tudják. Egyszerüen mást akarnak, valami ujat minden téren, ha annak
  az ujnak sem haszna, sem értelme nincs.
  Számtalan, kedvesnél kedvesebb cimet ajánlanak. Például: A kis munkás. A
  kis elvtárs. _A kis proli!_ Még ezt is. De ettől elállnak, mert eszükbe
  jut: hiszen prolinak csufolja őket a pesti elméskedés.
  – Nem, nem, soha!
  Tovább alkudozunk. Hát legyen _Jó barát_. Igen jó cim, de miért legyen a
  _Jó Pajtás_-ból _Jó Barát_?
  – Nem, nem, soha!
  Végre is kapitulálnak. Jól van, maradjon a régi cim.
  Közlöm a Franklin vezérigazgatójával, Gárdos Alfréddel az üzenetet.
  Abban állapodunk meg, hogy ha tisztességgel fel lehet támasztani az
  ujságot, támasszuk fel. Végre is, övék a Franklin, övék az ujság is,
  elrabolták ezt is, azt is, tehetnének vele, amit akarnak. Még mindig
  előnyben vagyunk ama földbirtokosokkal szemben, akiknek a földjét
  elkommunizálták, s a legjobb eset, ha a volt gazdát meghagyták;
  intézőnek. Lám, mi feltételeket is szabhatunk. Ki tudja meddig tart a
  vörös uralom? Összeomlik, kétségtelen, de mikor? Ugy elalszik az ujság,
  hogy fel nem támad többé. Még azt is kikötöm, hogy cenzurát, beleszólást
  nem türök. Ezt is elfogadták. Vesztüket érzik ezek az emberek? Vagy arra
  várnak, hogy csak kezdjek munkába s felrugják a kikötéseimet? Állok
  elébe.
  Két ifju intézi a gyermek- és ifjusági irodalom ügyeit a közoktatási
  népbiztosság kebelében. Azon kezdik, hogy tisztességben megőszült irókat
  előszobában várakoztatnak. Elhitetik ezekkel az éhező öreg emberekkel,
  hogy minden kézirat egyenest hozzájuk adandó be. Én ezekből a
  kéziratokból egyetlen egyet sem fogadok el. Inkább egymagam irnám tele
  az ujságot, semhogy másodkézből vegyem át a kéziratot. Az ifjak igen
  dühösek, hogy soha feléjük sem nézek, nem alázom meg magamat. Az ifjak
  közül az ifjabbik leveleket irogat, nem hivatalosat, de jóakaratu
  magánleveleket. Nem válaszolok rájuk. Az ifjunak gyönyörü tervei vannak,
  de én azok méltánylására képtelen vagyok. Az ifju egy még ifjabb ifjut
  azzal küld hozzám, hogy ezt az ifjut a szellemi munkások tanácsa az
  összes ifjusági lapok technikai és müvészeti irányitására nevezte ki. A
  18–20 éves ifjat igen nyájasan fogadom, s miután előadta jövetele
  célját, mondom neki: – Hogy maga, kedves öcsém, jobban ért a müvészeti
  irányitáshoz, ezt én látatlanban elismerem. Önök tehetnek akármit az én
  elrabolt szellemi tulajdonommal, de csak – nálam nélkül. Az ön
  kinevezése megsértése az egyezségnek, én tehát tovább nem szerkesztem az
  ujságot. Egyet azonban tanácsolok: ne mutatkozzék be a főszedőnél, ne
  közölje vele, hogy ezután ön fogja teknikailag irányitani az ujságot,
  mert a főszedő már torkig van a kommunizmussal és önt ki fogja dobni.
  Az ifju sürü bocsánatkérések s elég nagy hallgatóság derültsége közt
  bucsuzik el. Néhány nap mulva hozzám juttatnak néhány igen kezdetleges
  illusztrációt: mind ennek az ifjunak a remeklése volt. Csupa szomoru
  tehetségtelenség. S ezzel akarták irányittatni az ujságot ugy müvészeti,
  mint technikai tekintetben!
  Hát ez igen kedves, igen szép világ volt, de a legkedvesebb s legszebb
  benne, hogy hamarosan kimult. Pedig már kész volt a szomoru véget ért
  Somogyi Béla kommunista olvasókönyve is, csak éppen ki kellett volna
  nyomtatni.
  – Kár belekezdeni, – figyelmeztette Somogyit jóakaratuan a nyomdavezető.
  – Mire kinyomjuk, összeomlik a proletárdiktatura.
  Ez már a második olvasókönyve volt Somogyinak. Egyet a Károlyi-uralom
  alatt állitott össze: ezt elsöpörte a kommunizmus. A második már
  nyomdafestéket sem látott. A proletárdiktatura összeomlott, mert össze
  kellett omlania. Az ellenforradalmak nem tudják ledönteni, de már ugy
  látszik, hogy maguk a munkások fogják ledönteni: a leggyalázatosabb
  módon terrorizált, félrevezetett munkások. Hiába volt a munkásnak
  miniszterinél jóval nagyobb fizetése, a hamis bankót a gazdaember nem
  fogadta el, s a munkás jobban éhezett, mint a kirabolt burzsuj. Mert
  minden burzsujnak volt valamelyes gyökere falun, igy vagy ugy,
  élelmiszerhez jutott. A munkásnak, ha jól akart lakni, fel kellett
  csapnia vörös katonának.
  Tanuja vagyok, amint egy betüszedő keservesen panaszkodik a
  nyomdavezetőnek, hogy ő már nem birja tovább az éhezést.
  – Maga panaszkodik? Hisz maga már akkor kommunista volt, amikor még hire
  sem volt a kommunizmusnak!
  – _Nem igy értettem a kommunizmust!_ – kiabált a megcsalt ember dühével.
  Természetes, hogy nem igy értette. Egyetlenegy jobbérzésü ember sem
  értette igy. A vezérek rabolnak és raboltatnak s duskálnak minden jóban.
  A munkást veti fel a hamis pénz, s maga, felesége, gyermekei éheznek. De
  csak a pesti munkások éheznek, a mezőgazdasági munkásnak a nagy
  uradalmakban uri dolga van. Dolgozni alig dolgoznak valamit, vigan