Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (2. kötet) - 16

most, a régi világ romjain. Ezekben az autókban többnyire tejfölösszáju
gyermekek terpeszkednek: szomoru öreg zsidók tejfölösszáju fiai. Hát,
ennek előreláthatóan rossz vége lesz. Igen rossz vége.
*
Valahol, a régi Erdély nyugoti szélein, székely katonák őrzik a határt
éhesen, rongyosan, s a székely nemzeti tanács hiába könyörög kenyeret,
ruhát, municiót. Böhm, a vasmunkás, a hadügyminiszter, aki
„határtalanul“ szereti a hazát, s tán nem egészen ok nélkül fél attól,
hogy a felmuniciózott székely katonák egyenest Pestre jönnek – rendet
csinálni. Ami katonaság a budapesti kaszárnyákban, szedett-vedett
népség, a legtöbbje csirkefogó, aki kénye-kedve szerint henyélhet,
háromfogásos ebédeket ehetik, közben, ha kedve kerekedik, felvonul
Budavárába, elkergeti a hadügyminisztert, s csak akarnia kell: az egész
kormányt, kalandor köztársasági elnökével együtt. Már három
hadügyminisztert kergetett el ez a szedett-vedett, fegyelmet nem ismerő
népség, elsőnek azt, aki „nem akart katonát látni“, másodiknak,
harmadiknak két derék magyar embert, a negyedik már szocialista, de a
fegyveres hatalom nem az ő, de egy félbemaradt tanár kezében, aki
Napoleont játszik és – kommunista. A kormány még vegyes: polgárok és
szocialisták a tagjai. A kalandor köztársasági elnök már teljes
meztelenségében állana a nemzet szine előtt, ha a nemzet mint olyan
látható volna valahol. A szocialista miniszterek maguk közt egyszerüen
_A hülye_ titulussal tisztelik meg, mi, bús magyarok, sokkal többre
becsüljük: hazaáruló gazembernek tituláljuk a kalandort.
Ujabb aknamunka folyik alattunk: orosz rubel fizeti az aknamunkát.
Egyszerre csak mind többen és többen bujnak elő a sötét odukból,
nyüzsögnek az uccán, mint a nyű a dögön. Voltaképpen még kevesen vannak,
de vakmerők, már ujságjuk is van, nyiltan üzennek hadat a már amúgy is
felborult rendnek; mindennek, ami a régi világból még megmaradni
látszott: a vörösek ezek. „Uj világ a régi helyén!“ üvöltik az orosz
rubelen hizlalt, sötét alakok, s a szocialisták ujsága ellen intézik az
első rohamot. A vezéreket megverik, lecsukják a rendőrök, de a grófi
kalandor cimborál velök, nemkülönben a szocialista miniszterek is. Három
napig egyetlen ujság sem jelenik meg s a negyedik nap reggelén arra
virradunk, hogy a Vyx-féle francia jegyzék még kisebb területre
zsugoritotta az országot. A nemzetet francia összeköttetéseivel
bolonditó grófi kalandornak igen kedvező alkalom ez: kiereszti a
börtönből a kommunista vezéreket, s azok mint népbiztosok sétálnak be a
minisztériumokba. Egyenesen a börtönből. A nagy szocialista többség
behódol a törpe kommunista kisebbségnek. Ezé az erő, a hatalom, mert
ennek nincs – vesztenivalója.
*
1919. március 21-én kezdődik a bolsevista uralom. Egy nem is kétes multu
ujságiró a legfőbb hatalom. Lenin tanitványa. Kun Béla a neve. Az apja
falusi jegyző Erdélyben. Vele cserélik ki Románia miniszterelnökének, az
erdélyi Maniunak magyar területen ragadt édesanyját, de az öreg zsidó
kényszerüségből ül a ladikba. Nem akar átkelni a Tiszán. Nem akarja
látni a fiát.
A már hónapok óta haldokló nemzet – megdermed. Budapest polgársága, mint
általában a világ minden városának polgársága, gyáva. Gyáva, mert
szervezetlen. Ami fegyver itt-ott még rejtőzködik, mind a kommunisták
kezébe kerül. Ezzel a fegyvertelen, ezzel a szervezetlen polgársággal az
össze-vissza darabolt Magyarország e „nyilvánságos rablói“ tehetnek,
amit akarnak. A „nyilvánságos rabló“ nem az én kitalálásom. A 16. század
egyik hivatalos irata nevezi Dózsa Györgyöt, a parasztlázadás vezérét
„Erdély nyilvánságos rablójának“. Nem a lázadás után, de a lázadás előtt
nevezi annak. Ha Dózsa Györgyöt Erdély nyilvánságos rablójának
bélyegezte meg a korabeli hivatalos átirat, a Proletárdiktatura
biztosaitól igazságtalanság volna megtagadnom a „Magyarország
nyilvánságos rablói“ köriratú bélyeget: amit elődeink ezer esztendő
során szereztek, azt ők négy hónapok alatt nyilvánságosan elrabolták.
Meg kell állapitanom, hogy az első napokban nem egy bús magyar földhöz
vágta pipáját s „eb ura fakó!“ meg „az ördöggel is szövetkezem, csak
kiverjük az ellenséget!“ kiáltással a rablóbandába beletántorodott. De
csakhamar kijózanodnak a bús magyarok. A grófi kalandor uralkodása alatt
még a megcsonkitott Magyarország térképei kiabáltak uccaszerte: _Nem,
nem, soha!_ Aztán a házfalakra került egy másik, ötletes térkép is, négy
sarkán felgyujtott ország képe, francia aláirással: _Négy Elszászt
akartok?_ Ezek a térképek úgy eltüntek, mintha föld nyelte volna el.
Röviden: Kun Béla is „határtalanul“ szerette a hazát.
A Székely nemzeti tanács utolsó ülését tartja az Országházában, március
21-én. Feloszlik a tanács, de még el sem szélednek, eddig nem látott
ifju alakok szaladgálnak a feloszlott tanács helyiségeiben, aztán
egyszerre csak előadást tart egy ifju székely munkás, megmagyarázza
nekünk, hogy a közeljövőben leomlanak az országhatárok, a népek
testvérként borulnak egymás kebelére, igen tanácsolja tehát, hogy a
székely testvérek alakitsák meg a székely szovjetet. Kisül, hogy a
tanács tagjai közül már többen tagjai a szocialista pártnak (köztük egy
törvényszéki biró s egy katonatiszt), igen-igen kapacitáltak engem, hogy
„lépjek be“ – igen szomorú szivvel megyek haza. A székely szovjet
csakugyan megalakul, vagy tizen lemennek a csucsai frontra, hogy a
székely katonákat vörösekké gyurják át. Sikerül is megbontaniok a
maroknyi sereg egységét…
Az ujságok még élnek, de a szerkesztők neve lekerül róluk. Igen
helyesen, mert az ujságokat a proletárdiktatura megbizható emberei
irják, a szerkesztő többé semmiért sem felelős. A diktatura ötödik
napján a halhatatlan Kemény Zsigmond Pesti Napló-jában adják hirül
mindeneknek, akiket illet, hogy az irodalom berkeiben is vége a „régi jó
világ“-nak. Csakúgy habzik a riporter tolla a lelkességtől, irván, hogy
„az irói társadalom, a forradalmi változás hirére, az Otthon körben
megalakitotta a maga irói tanácsát, melynek feladata a közeljövőben az
lesz, hogy a tanácsköztársaság irodalmi vezetőségével tárgyaljon a
könyvek kiadása, terjesztése ügyében. A kommunista állam tudvalevően a
_müveltséget közügynek tekinti_ és éppen ezért a _magántulajdonban levő
kiadócégeket is kommunizálja_, s csak az a könyv, az a nyomtatvány
jelenhet meg, melyhez a beleegyezését megadta. Nincs többé helye a
haszonra s a közönség megrontására és félrevezetésére épitett ravasz
számitásnak. Minden könyv kell, hogy _a kultura új eseménye legyen_“.
Március 22-én alakult meg az irói tanács, tehát egy nappal a
proletárdiktatura születése után. Tiz tagból áll a tanács, de másnap
ujabb értekezletre gyülnek össze s beválasztanak még négy tagot. Csupa
fiatal irót, öreg egy sincs köztük. Ha senki sem ad igazat nekik, nekem
igazat kell adnom, mert hisz én vagyok az az öreg ember, akinek már egy
esztendeje az a jelszava: Agyon kell ülni minden öreg embert!
De itt még nincs vége a szebb jövendővel kecsegtető ujságközleménynek.
„A választás eredményét – folytatja – _még az éjszaka folyamán_ (!)
közölték az irók Lukács Györggyel, a közoktatási népbiztos
helyettesével, aki _az irói szovjetet jóváhagyta_. Külön hangsulyozta
azt, hogy a könyvek megjelentetésénél a kommunista kormányt
mindenekelőtt _tisztán müvészi szempontok vezetik_ és annak a könyvnek
adnak elsőbbséget, mely hiánytalanul és tökéletesen juttatja érvényre az
igazi alkotó müvészet szempontjait. Természetesen, nagy tér jut azoknak
az ismeretterjesztő és felvilágositó irásoknak is, melyek a forradalom
igazát magyarázzák meg a megújhodott világnak. A kommunista államnak
rengeteg könyvre van szüksége és remélhető, hogy már a közeljövőben új
és értékes könyveket vetnek a piacra, a _tizszeresét annak_, melyet a
régi rend termelt. Az irókat a kommunista állam elsőrendü munkatársainak
tekinti és olyan magas tiszleletdijjal fizeti meg, amilyent a régi tőkés
világban egyáltalán nem is kaptak. Ha pedig megvalósul majd a kommunista
államnak az ellátási rendszere, az irókat, _akárcsak Oroszországban_, a
legelső élelmezési és ellátási fokozatba emeli, ugy, mint a nehéz testi
munkát végező munkásokat, a _kazánfütőket, vagy a vasmunkásokat_. A
szovjet-köztársaság müvészeti és irodalmi programmjára nézve különben
teljes kezesség Lukács Györgynek eddigi irodalmi és esztétikai
munkássága, mely nemcsak nálunk talált _legteljesebb elismerésre_, hanem
az egész müvelt külföldön is.“
Még mindig nincs vége. „A tanácsköztársaság megbizásából ezentul a
szinházakban, a felvonások között irók tartanak előadásokat a forradalom
mivoltáról, a kulturális átalakulásról és a müvészet uj kérdéseiről,
mely a jövőben kiszabadulva a polgári és tőkés rend bilincseiből, uj
utakra tér.“ Végül meg is nevez öt irót, akik a szinházakban előadást
tartanak.
Ebben az ujságközleményben összesen tizenöt iró neve szerepel: egynek a
nevét sem nyomtatom le. De örvendezhet minden sziv, aki Krisztusához
hiv: még jóval több a keresztény iró, mint ahogy sokan hiszik: a tizenöt
közt hat született keresztény és keresztyén. S mindjárt megállapitom azt
is, hogy „a nemcsak nálunk, de az egész müvelt külföldön is teljes
elismerésre talált irodalmi és esztétikai munkásság“ alkotásaiból még
egy-két héttel elébb nemcsak vidámkedvü ujságok, de komoly ábrázatu
folyóiratok is csodabogarakat közöltek, az értelmetlenség, a zagyvaság
elrettentő példáiként. Megállapitom azt is, hogy alig két héttel e
lelkesen habzó ujságközlemény után, ujabb, de már nem oly lelkes adta
hirül mindeneknek, akiket illet, hogy a papirhiányra való tekintettel,
első sorban a forradalom igazát hirdető nyomtatványok és iskolai könyvek
látnak napvilágot, a „tisztán müvészi szempontok által vezetett“
kommunista kormány a tudomány és irodalom remekeire sort majd később
kerit…
Jóllehet nem vettem tulságos komolyan sem az irói szovjet megalakitását,
sem a nálunk és az egész müvelt külföldön teljes elismerésre talált
népbiztos „külön hangsulyozásait“, kivágtam a lelkes ujságközleményt s a
szélire rá jegyzem: „Az én irói halálos itéletem bejelentése. 1919 márc.
25.“
Nem kellett sokáig várnom a halálos itéletre, két hét mulva megérkezett.
A Proletárdiktatura 20-ik napján egyetlen egy soros levélben értesitett
a sajtódirektórium, hogy „a _Jó Pajtás_ beszüntetését határozta el.“ A
halálos itéletet egy gyermekember „jegyezte“, akinek Ypszilont bitorló
nevével először e napon találkozám. Jóleső érzéssel vettem tudomásul,
hogy az Ypszilont még a proletárdiktatura sem itéli halálra, de _ez a
halálos itélet_ váratlanul ért.
A _Jó Pajtás_, amint a neve is sejtteti, gyermekujság. Nekem több ennél:
a világháboru fergetegében népes családom mellett egy még népesebb
család. Háborgó lelkemnek csendesitője, vigasztalója. A minden szépet,
minden jót elnyeléssel fenyegető vértengerben kicsiny sziget. Sziget,
ahol édes volt a számkivetettség: megédesitette ártatlan gyermekek
szeretete. Köröskörül, ameddig szemem ellátott: elmeháboritó
_Reménytelenség_. Itt ezen a kicsiny szigeten félénken, bátortalan, de
kidugta fejét a hóvirág; bokor alján az ibolya. És nyilt, nyiladozott
szép sorjában a rét minden virága; daloltak a madarak; zümmögtek a
méhek; táncoltak a báránykák. Az egész világot beboritó sötétségen is
átszürődött a szigetre egy-egy vékony, melengető napsugaracska: a
_Reménység_. Itt sarjadzott, nőtt, növekedett a _Jövendő_. Meleg szivem
vérével, könyével öntöztem az én kis szigetecskémet, – s halljatok
csudát! – itt télen-nyáron zöldelt a fü, nyilt a virág, egy öreg szivvel
összeforrt sok-sok ezer gyermeksziv; látván láttam, mint menekülnek a mi
kicsiny szigetünkre apák, anyák, nagyapák, nagyanyák: mind csüggeteg
lelküek; mind vigasztalást, bátoritást keresők. S im, a reményvesztett
lelkekben kicsirádzott a Reménység magja; beesett, holt halovány
arcokról szét-szétlebbent az özvegyi fátyol s a megindultság
könnycseppjein átcsillant egy gyönge mosoly. Az ujra éledő, ébredező
Hit. Az Istenben való Hit.
Erről a szigetről, „ahol édes volt a számkivetettség“, kergettek el
engem s velem a _burzsujnak_ gunyolt, valójában proletárnál proletárabbá
tett gyermekeknek ezreit.
Két pennám volt a világháboru előtt. Egyikkel a nagyoknak, másikkal a
gyermek- és a serdülő ifjuságnak irtam. Amazt kilőtte kezemből az első
golyó, amely _embert ölt_. Emezt görcsösen szorongattam ujjaim közt, s
le nem tettem, mig egy durva kéz ki nem ütötte, a Proletárdiktatura
keze. Irótársaimat, akik ebben a nagy világösszeomlásban irták a
legléhább könyveket, nyilván a csüggeteg lelkek, a „szomorodott szivü
hátramaradottak“ vigasztalására, – nem irigyeltem. Ismerem én sok minden
gyarlóságomat, nem is rejtegettem e könyv lapjain, de Irigység soha nem
bántotta lelkemet. Sohasem kellett másvalakinek figyelmeztetnie, hogy
X., Y., Z. s az Ábécé többi betüje mind nagyobb iró, mint én: nyomban
megláttam ezt a magam szemével. S minden „nagyobbal“ nagyobbra nőtt az
örömem, a boldogságom, mert minden egy esetben a szegény magyar irodalom
gazdagodását, dicsőségét ünnepeltem. Nem tagadom, de sőt igaz örömmel
hirdetem, hogy az ünneplésre a világháboru fergetegében is nyilt
alkalom, ha ritka is. Magyar szivemnek ugyan teljesebb lesz vala öröme,
ha Barbusse _Tűz_-e magyar iró nevét teszi világhirüvé. Hiába, a vér
vizzé nem válik, s akasztófa ide, akasztófa oda, vérem a
Proletárdiktatura Istent, hazát, nemzetet nem ismerő napjaiban is inkább
huzott a kivert magyar bikához, mint a füstölgő romjainkon kukorékoló
gall kakashoz. Igen, a világháboru fergetegében is született egynéhány
magyar könyv, amely irójának komolysága, elmélyedése mellett tesz
tanuságot. Elmélyedéssel irni ágyuknak dörgése, városoknak, faluknak, az
emberi ész és sziv alkotta szépségeknek porba-hamuba omlása;
földönfutóvá lett népek, özvegyek, árvák millióinak egethasogató
jajgatása, Istenkáromló átkozódás, s mind ezt túlszárnyalóan: a soha nem
szünő halálhörgésnek közepette – mely nagy _lelkierő_ kell ehhez! _Ez_ a
lelkierő hiányzott bennem. Ezt sem irigylem, de övé a csudálatom.
Fel-fellobbant egy-két gondolalom, – mindjárt el is temettem. Cenzorok
munkáját minek szaporitsam? Ott ragadtam a _Gyermekek szigetén_. Ezen a
szigeten különösebb „elmélyedés“ nélkül szolgálhattam a – Jövendőt. Ezen
a szigeten éhen halhattam volna ugyan, ha közbe-közbe nem szántogatok,
nem kapálgatok kisbaconi földemen, de szabad voltam itt, mint a madár.
Dalolhattam, mesélhettem; dalban és mesében kiönthettem a szivemet;
csuffá tehettem a háboru hiénáit; megutáltathattam s meg is utáltattam
az én apró népemmel a fertelmes háborut – – a cenzor bácsik éppúgy nem
néztek bele az „ártatlan lapocskába“, mint ahogy belenézetlen mondták ki
rá a halálos itéletet a sajtó csupa 20–30 éves birái s egyben hóhérai.
*
A tollat kiütik a kezemből, én is szaporitom a munkanélküliek és a
dolgozni nemakarók lézengő seregét. Kerek e föld leggyászosabb serege
ez. A mesebeli fekete gyász város Budapest: ez a város meghalt. Uccáin
hömpölyögnek a tömegek, mégis meghalt. Nem dolgozik itt senki, de senki.
A burzsujból proletár, a proletárból burzsuj lett; az eredmény: sem ez,
sem az nem dolgozik. Minden néven nevezendő „üzem“ kommunizálva,
munkások és megtürt tisztviselők a készt fogyasztják, termelni nem
termelnek. Magas fizetés – hamis bankóban, semmi munka: lehet-e e
rablógazdaság hosszu életü? A faluról egyetlen káposztafejet sem hoz be
a gazda. Nem bolond, hogy hamis bankóért adja véres verejtékének
gyümölcseit. Aki éhen veszni nem akar, kékpénzével, féltve őrzött
ruhadarabjaival rójja a falukat, igy jut egy-egy jó falathoz.
Egyetlenegy szemmel látható, kézzel fogható munka foly a feketegyász
városban: közeleg május elseje, ennek örömére vörösbe öltöztetik az
egész várost. Husvét reggelén unokáimmal kisétálok a Margitszigetre. A
feketegyász város nagy darabján haladunk végig, s egyet látunk
mindenfelé: gödröket ásnak, azokba oszlopóriásokat állitanak, tetőtől
talpig bevonják vörös ronggyal. Ezeket a vörös rongyokat Bécs szállitja
sokezer magyar ökör fejében. Vásárcsarnokokban, mészárszékekben
hétszámra nincs egy falat hus, sem burzsujnak, sem proletárnak, ez is,
az is zöldségen tengődik, de a feketegyász városnak vörösbe kell
borulnia. De hiába borul vörösbe, feketegyász város szine még
feketébbnek látszik.
Az Országháza előtt Andrássy Gyula lovasszobra deszkákból összetákolt
siralomházban. Talán le akarják dönteni, elébb azonban siralomházba
ültetik a német szövetség megteremtőjét? A Margitsziget, a csudaszép
sziget! Mivé lett! Széttaposott, lehevert gyepágyain a még el nem
csapott őrök komoran szedegetik össze az eldobált, piszkos ujságlapokat.
Itt-ott letördelt, lehasogatott ágak! Még nem vágták ki a tölgyeket,
melyek alatt Toldi költője szeretett pihenni, még csak az ágait
hasogatják, de sor kerül majd a kivágatásra is. Vajjon e vandál munkára
lesz-e idejük?
Minden napra tiz-husz rendelet s mind halálnak halálával fenyegeti a
burzsujt, akinek még megszöknie nem sikerült. Már kezdek ráeszmélni, mi
az az „új világ“. Az új világ „más világ“, ahová már sürün küldözgetik a
24 órás átalakulás kerékkötőit. Megenyhülten gondolok vissza néhai
Surányi Józsefre, akinek hősi halált halt egyetlen fia; aki e fiu
emlékére menedéket adott a hadiárváknak; aki csak kérdezte tőlem: _mért
nem mindjárt?_ Ezek nem kérdezik, de halállal fenyegetve parancsolják:
Mindjárt! Mindjárt! Huszonnégy óra alatt akarják átgyurni a lelketlenül
megcsonkitott országot. Aggot és gyermeket. Be akarják zárni Isten
házát. Nemcsak akarják, de ki is kergetik az iskolából a vallást. Ezek
nem akarnak hosszuéletüek lenni, mert arra tanitják a gyermeket, hogy ne
tisztelje szüleit. Ezeknek nem szent a családi tüzhely: serdülő fiuknak,
lányoknak a szabad szerelmet hirdetik. Ezek azzal alázzák meg a tanárt,
hogy rászabaditják a diákot. Egy széket ül a diák a tanárral a fegyelmi
tanácsban. A diákok itt is, ott is ráteszik kezüket a tanári könyvtárra
– ezután ők szabják meg, mi könyvet olvashat a tanár. Ezek azzal alázzák
s gyalázzák meg a tanárt, hogy iskolázatlan bizalmiakkal ellenőriztetik
a tanitást. Különösen a történelem tanitását. Ezek bizonyitványokat
adatnak ki soha nem vizsgázott vörös katonáknak. Ezek – májusban, amikor
úgy látszik, hogy végéhez közeledik a pünkösdi királyság – egy züllött
tanárral megkisértetik az igazgatókat, hogy vigyék fel a közoktatási
népbiztoshoz a gimnázium pecsétnyomóját s egyben husz darab érettségi
lapot, hogy iskolavégzetlen, de nagy hivatalt viselő gyermekek részére
állitsanak ki érettségi bizonyitványt! Jó lesz az – Oroszországban. Ez
nem kitalálás: az én igazgatóvőmet is megkisértették.
Feneketlen erkölcstelenség, rablás, gyilkolás, ártatlan emberek halálra
kinozása – ez az uj világ. Egyszer-kétszer megfürdették a
proletárgyermeket, egyszer-kétszer cukrot, süteményt osztottak ki;
egyszer-kétszer szinházba, moziba vitték; s nem egyszer-kétszer, de
szakadatlan csepegtették a gyermekszivekbe a gyülöletet – ez az uj
világ. Én pedig és mind, akik a régi világban nevelődtünk s becsületes
akarói vagyunk a becsületes haladásnak, ülünk, ülünk, búsan ülünk, mint
a sziciliai mesék végén a szegény mesemondók, mondván: Hej, lett aztán
hét országra szóló lakodalom, ettek, ittak, vigan voltak, mi pedig csak
ülünk, ülünk, szomoruan ülünk és éhezünk tovább… Mert igen ritkán járok
az uccán, egész napokat otthon ülök: szabadon, még szabadon ülő
fogolynak érzem magamat. Nekem, mint a gólyának, két hazát adott
végzetem, az egyik a kicsiny falu, a másik az ország szive. Az egyik
elveszett, a másikban fogoly vagyok; szabadon ülő, senyvedő fogoly.
Szaladnék akár a pokol fenekére is, de nincs mivel és nincs hová.
Negyven esztendeje szántogatok a „magyar ugaron“, s a proletárdiktatura
sötét napjaiban egész gazdaságom egynehány-rend változó ruha, egynehány
hamis 200 koronás bankó, s messze a keleti határon néhány hold föld,
negyven esztendő véres verejtékének szerzeménye, amelyről nem tudom,
vajjon szántok-e még rajta valaha?
Huszonöt év óta az első nyár ez, hogy nem járhatok-kelhetek erdőn,
mezőn; nem hallom a szántóvető madarának, a pacsirtának égbeszálló
énekét. Mondom Máriának: Már negyven napja nem volt toll a kezemben. Itt
elsenyvedek. Megyek falura. Valahol tán találok munkát. Még elbirom a
kaszát.
Mondta Mária:
– Majd elmegyünk falura is, de ketten, nagyapóka. Egyelőre itthon marad.
Addig megyek, amig valahol megtalálom a maga kedves iró papirosát. Akkor
szépen leül az asztal mellé s megirja azt a könyvet, amelyet évek óta
igér nekem: a falujának, a népének az életét, na meg a magáét.
– Megirjam? Kinek?
– Az iróasztal fiókjának.
És elméne Mária s még az nap szerze ötszáz iv kockás papirost. És letevé
az asztalra. És leült az öreg ember s kezdé irni a könyvet az
asztalfiának. Kezdé irni ezzel a gondolattal: Ha öreg, rozoga asztalom
némán türte, hogy hátán megirjak száz és nem tudom hány könyvet, illő,
ugy-e, hogy a száz és nem tudom hányadikat neki szenteljem? A betlehemi
pásztorok sajttal kedveskedtek a kis Jézuskának, a legtöbbet érővel,
amit neki ajándékozhatának. Én, a koldus iró, róhatom-e le adómat
értékesebb ajándékkal, mint ezzel a könyvvel, az elsővel, amelynek
terjedelmét, megirásának határidejét, tiszteletdiját kiadó nem szabta
meg; ezzel a könyvvel, amelyben egy halálraitélt népnek s e nép fiának
az életefolyását szándékozom egyszerüen, minden tóditás, szinezés,
röviden: hazugság nélkül megörökiteni; ezzel a könyvvel, amelynek
mindössze ha gyermekeim, unokáim s talán még a dédunokáim lesznek
hihetően kegyeletes szivü és elnéző olvasói – nem, nem, ennél nagyobb
ajándék nem telik tőlem, végtelen türelmességü iróasztalom!
Igen, ezzel a gondolattal, ezzel az elhatározással fogtam munkába s
irtam meg e könyv három fejezetét ezer esztendő legszomorubb májusában.
*
Ami igaz: igaz; ami nem igaz: hazugság. Nem szabad elhallgatnom, hogy a
halálos itéletet nyomban követte a felmentő itélet. Felebbezés nélkül
követte. „Ön nélkül az ifjusági irodalom el sem képzelhető!“ áradt felém
erről, arról, jobbról, balról, minden felől a kisértő szózat.
„Természetesen“, csak a proletárgyermekeknek szabad irnia…
– S a „burzsuj“ gyermekek?
– Azok dögöljenek meg!
Ezt üzenték nekem abból a házból, ahol gyermekkoromban Eötvös József,
életem delén Apponyi Albert csinált nemzeti kulturát.
– Inkább dögöljek étlen! – tört ki ajkamon az első s remélhetően az
utolsó durva szó.
A burzsuj gyermekek dögöljenek meg… Ezt nekem üzenték, aki gyermek és
gyermek közt különbséget soha nem tevék. Burzsuj gyermek is, proletár
gyermek is megtalálhatá könyveimet az iskolák könyvtáraiban, s ha nem
hazudik a statisztika, az én könyveimnek akadt legtöbb olvasója. A léha,
munkátlan életre az én könyveimből nem kapott kedvet a burzsuj gyermek,
a munka s a munkás kéz megbecsülésére annál nagyobbat. Fajokat,
felekezeteket, osztályokat egymás gyülöletére nem neveltem, a _Szeretet_
volt alapigéje minden egy könyvemnek. És most, életem alkonyulatán a
_Gyülölet_ szolgálatába állitsam tollamat!?
Teljes két hónapig aludt a Jó Pajtás, özönével jöttek a gyermekek
levelei. Ha valahol annak a sok ezer gyermeknek a sirása
összetalálkozik! A kő is meglágyul bizonnyal. Ezekre a levelekre
válaszolni nem lehetett. Megirhattam-e, hogy mért kellett az ő kedves
pajtásuknak meghalnia? Bizony, mondom, ezek az emberek az ártatlan
gyermeksziveken követték el a legnagyobb kegyetlenséget.
Két hónap mulva ujabb üzenet. Nem bánják, gyermek és gyermek közt ne
tegyek különbséget, ők is a szeretetet akarják hirdetni, de az ujságnak
más cimet kell felvennie! Más cimet. Miért? Csak azért. Megmagyarázni
nem tudják. Egyszerüen mást akarnak, valami ujat minden téren, ha annak
az ujnak sem haszna, sem értelme nincs.
Számtalan, kedvesnél kedvesebb cimet ajánlanak. Például: A kis munkás. A
kis elvtárs. _A kis proli!_ Még ezt is. De ettől elállnak, mert eszükbe
jut: hiszen prolinak csufolja őket a pesti elméskedés.
– Nem, nem, soha!
Tovább alkudozunk. Hát legyen _Jó barát_. Igen jó cim, de miért legyen a
_Jó Pajtás_-ból _Jó Barát_?
– Nem, nem, soha!
Végre is kapitulálnak. Jól van, maradjon a régi cim.
Közlöm a Franklin vezérigazgatójával, Gárdos Alfréddel az üzenetet.
Abban állapodunk meg, hogy ha tisztességgel fel lehet támasztani az
ujságot, támasszuk fel. Végre is, övék a Franklin, övék az ujság is,
elrabolták ezt is, azt is, tehetnének vele, amit akarnak. Még mindig
előnyben vagyunk ama földbirtokosokkal szemben, akiknek a földjét
elkommunizálták, s a legjobb eset, ha a volt gazdát meghagyták;
intézőnek. Lám, mi feltételeket is szabhatunk. Ki tudja meddig tart a
vörös uralom? Összeomlik, kétségtelen, de mikor? Ugy elalszik az ujság,
hogy fel nem támad többé. Még azt is kikötöm, hogy cenzurát, beleszólást
nem türök. Ezt is elfogadták. Vesztüket érzik ezek az emberek? Vagy arra
várnak, hogy csak kezdjek munkába s felrugják a kikötéseimet? Állok
elébe.
Két ifju intézi a gyermek- és ifjusági irodalom ügyeit a közoktatási
népbiztosság kebelében. Azon kezdik, hogy tisztességben megőszült irókat
előszobában várakoztatnak. Elhitetik ezekkel az éhező öreg emberekkel,
hogy minden kézirat egyenest hozzájuk adandó be. Én ezekből a
kéziratokból egyetlen egyet sem fogadok el. Inkább egymagam irnám tele
az ujságot, semhogy másodkézből vegyem át a kéziratot. Az ifjak igen
dühösek, hogy soha feléjük sem nézek, nem alázom meg magamat. Az ifjak
közül az ifjabbik leveleket irogat, nem hivatalosat, de jóakaratu
magánleveleket. Nem válaszolok rájuk. Az ifjunak gyönyörü tervei vannak,
de én azok méltánylására képtelen vagyok. Az ifju egy még ifjabb ifjut
azzal küld hozzám, hogy ezt az ifjut a szellemi munkások tanácsa az
összes ifjusági lapok technikai és müvészeti irányitására nevezte ki. A
18–20 éves ifjat igen nyájasan fogadom, s miután előadta jövetele
célját, mondom neki: – Hogy maga, kedves öcsém, jobban ért a müvészeti
irányitáshoz, ezt én látatlanban elismerem. Önök tehetnek akármit az én
elrabolt szellemi tulajdonommal, de csak – nálam nélkül. Az ön
kinevezése megsértése az egyezségnek, én tehát tovább nem szerkesztem az
ujságot. Egyet azonban tanácsolok: ne mutatkozzék be a főszedőnél, ne
közölje vele, hogy ezután ön fogja teknikailag irányitani az ujságot,
mert a főszedő már torkig van a kommunizmussal és önt ki fogja dobni.
Az ifju sürü bocsánatkérések s elég nagy hallgatóság derültsége közt
bucsuzik el. Néhány nap mulva hozzám juttatnak néhány igen kezdetleges
illusztrációt: mind ennek az ifjunak a remeklése volt. Csupa szomoru
tehetségtelenség. S ezzel akarták irányittatni az ujságot ugy müvészeti,
mint technikai tekintetben!
Hát ez igen kedves, igen szép világ volt, de a legkedvesebb s legszebb
benne, hogy hamarosan kimult. Pedig már kész volt a szomoru véget ért
Somogyi Béla kommunista olvasókönyve is, csak éppen ki kellett volna
nyomtatni.
– Kár belekezdeni, – figyelmeztette Somogyit jóakaratuan a nyomdavezető.
– Mire kinyomjuk, összeomlik a proletárdiktatura.
Ez már a második olvasókönyve volt Somogyinak. Egyet a Károlyi-uralom
alatt állitott össze: ezt elsöpörte a kommunizmus. A második már
nyomdafestéket sem látott. A proletárdiktatura összeomlott, mert össze
kellett omlania. Az ellenforradalmak nem tudják ledönteni, de már ugy
látszik, hogy maguk a munkások fogják ledönteni: a leggyalázatosabb
módon terrorizált, félrevezetett munkások. Hiába volt a munkásnak
miniszterinél jóval nagyobb fizetése, a hamis bankót a gazdaember nem
fogadta el, s a munkás jobban éhezett, mint a kirabolt burzsuj. Mert
minden burzsujnak volt valamelyes gyökere falun, igy vagy ugy,
élelmiszerhez jutott. A munkásnak, ha jól akart lakni, fel kellett
csapnia vörös katonának.
Tanuja vagyok, amint egy betüszedő keservesen panaszkodik a
nyomdavezetőnek, hogy ő már nem birja tovább az éhezést.
– Maga panaszkodik? Hisz maga már akkor kommunista volt, amikor még hire
sem volt a kommunizmusnak!
– _Nem igy értettem a kommunizmust!_ – kiabált a megcsalt ember dühével.
Természetes, hogy nem igy értette. Egyetlenegy jobbérzésü ember sem
értette igy. A vezérek rabolnak és raboltatnak s duskálnak minden jóban.
A munkást veti fel a hamis pénz, s maga, felesége, gyermekei éheznek. De
csak a pesti munkások éheznek, a mezőgazdasági munkásnak a nagy
uradalmakban uri dolga van. Dolgozni alig dolgoznak valamit, vigan