Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története (2. kötet) - 13

lehajtok egy pohár tejet s nagy jókedvvel vágom a harmatos füvet. Nem
kaszálok reggeltől estelig, mert nagyanyóka nem engedi, de amint szerét
ejthetem, megszököm, beleállok a kert rejtettebb helyein hol ebbe, hol
abba a táblába s csendesen dalolgatva kaszálok. Amit legkevésbbé kedvel
a kaszásember, én a déli nap hevében szeretek kaszálni. Kéjes
gyönyörüséggel fürdök az áldott nap sugártengerében. Nyár közepén
hazajönnek a fiaim, tanár kettő: ezeket még nem hivták be. Hazajön a
„kis doktor“ is négy hétre, kaszát nyomok mindahárom kezébe. Vigan
kaszálnak, hol előttem, hol utánam. No, no, ugy látszik, egy szál fü sem
marad kaszálatlan, minden állatomat kitelelhetem.
Még alszik a háznépe, amikor kisurranok kaszálni, reggelire jövök be a
hegyből s hozok egy bokréta epret is. Az unokák már ott játszanak az
udvaron, várakat épitnek a homokban, én meg hátam mögé rejtem az
eperbokrétát s magamcsinálta dallamra dalolom nekik:
Aki nekem aszongya, hogy aszongya:
Adjon Isten jó reggelt, nagyapóka!
Adok annak valamit, valamit,
De nem mondom meg, hogy mit,
Mit, mit, mit?
Egyszerre szalad felém hat unoka, egyszerre kiáltják: Adjon Isten
jóreggelt, édes nagyapókám! s mindenképpen a hátam mögé akarnak kerülni,
hogy lássák, mit hozott nagyapóka. Hol erre, hol arra fordulok, végre is
körülzárnak, mint ellenség a várat, nincs menekvés.
– Eper! Eper!
Így telik, mulik a nyár, egy-egy pillanatra felejtjük, hogy, Isten
tudja, hány ország földjén folyik a piros vér. Közeledik az aratás, s
megesik a nagy csuda, hogy a mi kis falunk is kap harminc katonamunkást.
Énnekem is jut egy. Ölmagas, szélesvállu, keménycsontu s igen szomoru
képü ember. Ötvenesnek nézem, de kisül, hogy csak negyvenöt éves, s két
fia harcol az orosz fronton. Paucsik János az én katonám neve
békéscsabai magyar-tót, kissé tótosan is beszél. Otthon napszámos ember,
aratáskor egymaga 15 hold buzát vág le, tavasszal öt hold kukoricát
kapál meg a feleségével s a gyermekeivel: ez a két munka egész évi
eledele a családnak.
– Micsoda ostoba rendelkezés ez, – gondolom magamban – hogy ezt az
embert ide küldik, ahelyett, hogy haza engednék: eredj, jó ember,
szerezd meg családodnak a télirevalót.
Mind a harminc katona alföldi ember, egyiknek-másiknak szép gazdasága
otthon, az asszony drága napszám mellett arattatja le a buzát, mialatt
az ura kedvetlenül, káromkodva dolgozik itt s jár ezért neki étel, ital
s napi három korona. Ezek itt, a mi fiaink, a székely katonák, talán az
Alföldön kaszálnak, bár valóbbszinü, hogy embert kaszálnak ők, mivelhogy
nagy a hirök, becsületük a – harcmezőn.
Bizalmatlanul tekintget rám Paucsik János, látszik az arcán, hogy jobb
szeretné, ha egyszerü gazdaembernek osztják ki, de lassanként kiderül a
szomoru arc, amikor hallja rendelkezésemet a konyhán: jól lássák el ezt
az embert étellel, itallal; aztán hozzáfordulok, adok neki egy csomag
pipadohányt s megigérem, hogy minden napra kijár neki egy csomag.
Délfelé jött s ebéd után mindjárt beleállott egy lucernatáblába.
Alkonyat felé odamegyek s szemem-szájam tátva marad a csudálkozástól:
annyi rendet vágott már, hogy két közepes kaszás reggeltől estig nem vág
többet. És kaszál oly gyors tempóban, amelyhez hasonlatost én sohasem
láttam. Nekidülve kaszált, villámlásszerüen, mint amikor az égen
cikáznak a villámok.
– Hát maga mit csinál? Hiszen igy kidől.
– Igy szoktam ezt én, kérem alásan, s meg sem állott, tovább cikázott
kezében a kasza. Hát meg amikor nem volt eltörve a kezem!
Huszár volt János ifjukorában, a ló megrugta, akkor ki is mustrálták,
de, lám, törött karral is jó most a császárnak a 45 éves ember, akinek
két fia védi a hazát…
János nem hazudott. Ő csakugyan igy szokta s igy kaszált egész nyáron. A
mesebeli Erős Jánosra emlékeztetett Paucsik János, arra az Erős Jánosra,
aki fülénél fogva vitte haza az erdőből a medvét, a kapu felett dobta be
a fával megrakott szekeret az ökrökkel együtt s aki egész szalmaboglyát
vett a villájára, ugy sétált végig a falun. Paucsik János maga volt a
becsületesség, a pontosság, mindig talált munkát magának s mint egy
gyermek ugy bőgött a nagyerejü ember, amikor minden jóval s jó nagy
summa pénzzel feltarisznyálva elbucsuzott tőlünk. Sirt, hogy itt kell
hagynia a jó életet és sirt, hogy most sem mehet haza Békéscsabára,
holott a tiszt urak megigérték, de viszik egyenest a frontra. Ha
legalább életben találná ott a fiait!
*
Most pedig következik a nagy földindulás. Amikor a föld, az édes
anyaföld megrendül. Ebédnél ülünk, csak magunk vagyunk a nagyok: az
unokák már ebédeltek, gondtalanul játszanak a kertben. Bejön a
szobalány, táviratot ad át. Felbontom s olvasom: _Erzsike sulyos beteg_.
Megdöbbenés ül ki az arcokra: mind tudjuk, hogy Erzsike sulyos betegsége
mit jelent. Azt jelenti, hogy: hadat üzen Románia. Egy pesti
ujságszerkesztő küldi a táviratot. Abban állapodtunk meg, hogy amikor
bizonyosra vehető a hadüzenet elkövetkezése, ezt igy jelezze: Erzsike
sulyos beteg. Ha megtörtént a hadüzenet: Erzsike meghalt. Ha áttörnék a
mi frontunkat: Erzsikét temetik.
A napot megjegyeztem magamnak: augusztus 12-én jött az első távirat.
Gyorsan elhatározzuk, hogy már ma este vonatra ülnek mind a gyermekek és
az unokák. Mi öregek, ketten itt maradunk. Ha valóban kiüt a háboru,
akkor is itt maradunk s tovább dolgozunk a – front mögött. Az unokáknak,
természetesen, sejtelmük sincs, mi történik bent a házban, messzire
terelgetem őket, alkonyat felé kerülünk vissza. Hirtelen megvacsorázunk,
akkor előállnak a kocsik. Nagy az unokák öröme: elhitetjük velük, hogy
kocsikázni mennek… Egyszerre ürül ki a ház, a kert, a halálos
csendességben két öreg ember sir, keservesen sir: Mire jutottunk! Mire
jutottunk!
Hogy pánikot ne keltsünk a faluban, azt feleljük a kérdezősködőknek,
hogy a fiukat behivták s természetesen, velük mentek az asszonyok is, a
gyerekek is. Három nap mulva levél jön Tóth Jánostól. Aznap kelt a
levél, amelyen a távirat. „Jertek, azonnal jertek. Ne higyjétek el
Károlyi Mihálynak, hogy „tigrisek“ védik a határt. De még Tisza
Istvánnak se. Üres fenyegetődzés. A „tigrisek“ idegen földön vérzenek s
az oláh hadsereg két héten belől besétál hozzátok. Hát csak indulj, édes
öregem, egész házadnépével, a nyaralást folytasd az én tanyámon.“ Azt
válaszoltam a levélre: „Vártam a leveledet. A meghivást hálásan
köszönöm. Gyermekeinket, unokáinkat vasutra tettük, mi öregek pedig itt
maradunk. _Hideg viz_ mellett határoztuk ezt. Ha már meg kell halnunk,
inkább itt haljunk meg, mint Isten tudja, hol. Itt még vethetünk egy
utolsó tekintetet a kertünkre s aztán szépen elalszunk.“
Hát – itt maradunk. A vonatról irják a gyerekek, hogy sok katonavonattal
találkoztak: mind a székely határra mennek. Valóban, odamentek,
megmutatták magukat a katonák, aztán vitték őket – Bukovinába. Mi
azonban erről a fordulatról nem tudunk, az „álhirhordozókat“ leszidjuk s
folytatjuk a munkát, mintha semmi sem történt volna. Minden nap küldjük
a minden jóval teli csomagokat Pestre, hogy ne éhezzenek szegény
gyerekek. Aztán levelet kapunk tőlük, hogy elmult fejünk fölül a
veszedelem, Románia nem üzen hadat. Ez a levél éppen aznap érkezik,
amely nap estéjén átlépte a határt az oláh hadsereg. Még meg sem
érkezett Bécsbe a hadüzenet, átlépte. Néhány szál csendőr, pénzügyőr a
határon, katonának hire-nyoma sincs. A városokban kicsiny helyőrség: az
ellenség nyugodtan sétálhat be s örök csuda marad, hogy egyvégtiben nem
sétált a Marosig.
Augusztus 27-én este lépik át a határt, másnap reggel már hozza a hirt a
jegyző.
– Bizonyosan határszéli csetepaté az egész, – mondom én.
De dél felé már jönnek a vészmadarak: Nagybaconban, mely Háromszék
vármegyéhez tartozik, kidobolták, hogy mindenki meneküljön, mert
kiüritik az egész megyét. Ez a hir igaznak bizonyul, de Nagybacon
kiüritését arra magyarázom, hogy a hadvezetőség, ha elrendelte az egész
megye kiüritését, Nagybaconnal nem tehetett kivételt, bár földrajzilag
csak lóg a vármegyén: nagy hegyek s erdők választják el tőle. Ezzel az
erővel kiürithetnék Kisbacont is. Már hiszem, hogy megtörtént a
hadüzenet, de még mindig nem hiszem, hogy nincsenek katonáink a határon.
Talán egyelőre kevesen, de vannak.
Átsétálok Nagybaconba. A templomhegy aljában, szelid hajlásu dombon a
papi ház. Husz esztendő felejthetetlen napjai és órái forrasztották
össze szivemet Isten szolgájával, családjával – ezeknek a napoknak,
ezeknek az óráknak külön fejezetet kellene szentelnem, de ez nem volna
elég. Külön könyv illetné meg a melegszivü, ideális életü papi családot,
de meg kell elégednetek ama töredékekkel, mikkel egyik-másik könyvemben
– találkozhatnátok…
A papi ház felforgatva, a nők izgatottan csomagolnak, haszontalan, de
nekik kedves lim-lomokkal terhelik a ládákat.
– Menekültök?
– Holnap reggel megyünk. És ti?
– Mi maradunk. Ugy látszik, csak a határszéli vármegyéket üritik ki.
Azzal bucsuzom, hogy kora reggel ismét átjövök. Most megyek a
nővéremhez. Leányával, hat unokával lakik Anna, az özvegy asszony. A vő
a fronton. Egyetlen fia fogoly Turkesztánban. Áthivom őket Kisbaconba,
onnét nem kell menekülniük. Már jönnek a szekerek Sepsiszentgyörgy
felől, egész sereggel találkozom az uton. Öten-hatan ülnek egy-egy
magasra rakott szekéren, komoran merednek maguk elé. Ez már nem mese, ez
véres valóság. A székely menekül a határról, melyet ezer évig védett.
„Könnyen“ védhette, mert volt fegyvere, most nincs. S öreg emberek,
asszonyok, gyermekek a menekülők. Fiatal férfi nincs köztük. Ezek mind
az olasz meg az orosz fronton védik a – székely határt.
Komor kedvvel indulok hazafelé. A hegytetőn, a templom előtt megállok.
Visszanézek a „fejér és fekete magyarok“ szép, szinte városias falujára.
Tekintetem megakad az átelleni hegyen: kis templom tornya csillog felém.
Ez az oláhok temploma. Tizenöt oláh család a faluban, s temploma van.
Kövét, tégláját, fedőcserepét a kálvinista fejér és fekete magyarok
ajándékozták s hordták ide, székely szokás szerint. Éppen mint az én
házam köveit. S ennek a jólelkü, más hite iránt türelmes népnek
menekülnie kell!
Már a kertemben vagyok, megyek, mendegélek a hegy kanyargós utjain, s
egyszerre érzem, hogy megremeg alattam a föld, az édes anyaföld szive.
Hallani vélem, hogy tehetetlenül nyöszörög, majd felsikolt rémesen, mint
az az ember, akit sziven szurtak. És követi ezt a felsikoltást borzalmas
hördülés, melynek a gyarló ember szókincsében nincs neve. A gyermek is
tudja, hogy a Föld forog, de én e pillanatban érezve érzem, hogy széditő
hirtelenséggel megáll a forgásában, s a Nap, az áldott Nap, mely
megszámlálhatatlan millió esztendők óta mozdulatlan, most rémülten
száguldja be az eget: hol keletre, hol nyugatra, hol délre, hol északra
látom száguldani. Lehelletnyi szellő sem mozdult, s láthatatlan
hullámokon végtelen fájdalmas, szivet hasogató, elmeháboritó hangok,
megrenditő melódiák zugtak, hömpölyögtek a levegőégben. Lángostorok
verdesték testemet, s minden ostorcsapásnak egy szava, egy értelme volt:
Ez a föld már nem a tied! Ezeket a fákat _nekem_ ültetted! Ez a
paradicsom az _enyém_!
Ki az a _Nekem_?! Ki az az _Enyém_?! hallom lelkem felhördülését.
Bódultan támolyogva indulok a házam felé s im jobbra-balra dülöngél,
mint a részeg ember. Egy élő lelket sem látok magam körül, csak hallom
az ostorcsapásnál kegyetlenebb szavakat s szavak nyomán a durva
kacagást. Oh, jaj, sir fel a lelkem – igy csak az ördög kacaghat!
Ne mosolyogjatok le, ti bölcs, felvilágosodott elméjü emberek.
Nyilvánvaló, hogy én _akkor_ igy láttam, amit láttam; igy hallottam,
amit hallottam. Nyilvánvaló, hogy nekem tehetetlenül rengett a Föld;
hogy nekem fel is sikoltott; fel is hördült. Nyilvánvaló, hogy hallottam
azokat a végtelen fájdalmas, szivethasogató, elmeháboritó hangokat,
megrenditő melódiáknak a zúgását. És tudtam már akkor, hogy az édes
anyaföld megrendülése az én lelkemnek megrendülése volt. De kérdem én,
hol van a lélek megrendülésének legvégső határa, ha nem ott, azon az
emberi szemmel láthatatlan ponton, amikor a lélek megrendülni érzi a
Földet, holott az millió meg millió esztendők óta egyforma forgását
zavartalan végzi?
Egyszerre csak száguldani kezd a lelkem s végigszáguld gyermekkoromnak,
ifjukoromnak, férfikoromnak ezer meg ezer nagy és jelentéktelen
eseményén. Nem csuda, hogy a száguldás a templomnál kezdődik, mert a
templommal párhuzamos kerti uton szeretek sétálni („Szépen ide hallik,
mit ott énekelnek!“), most is ott járok fel s alá, utolszor, bizonyosan
utolszor… Egyszerre csak ott állok az Úrasztala előtt, szépen meghajtom
magamat, elszavalom a Megfagyott gyermek-et, amin könnyeznek a nénik, a
bácsik, aztán egy néni nagyhirtelen kiönt a templom földjére egy zsák
aszaltkörtét, hurrá! a gyerekek rávetik magukat, öklelőznek, csak én
állok a pad szélén, egyedül. Megelégedéssel állapitom meg magamról, hogy
akkor sem tudtam dulakodni, de hopp! már Udvarhelyen száguld a lelkem,
csakúgy zeng a folyosó, amint magolom: amo, amas, amat, s hallom, amint
egy kis diák belekiált: szeretem az almát! Egyszerre elevenednek meg rég
elporladt professzorok, nyomon követi őket Szabó Dániel uram, a
főzőasszonyom ura, hallom a kesergését: Mi lesz a világból, mi lesz, már
csak hat tojást adnak egy piculáért! Bár halálra itéltnek érzem magamat,
még föl is nevetek ezen az emléken, de nem időzhetek, mert már nagy diák
vagyok, éppen most ültetem át magyarba egy Zamphirescu nevü oláh poéta
versét, a Szél balladáját és most irom meg első versemet, mely
nyomdafestékre érdemesült s amelyben sehogysem tudom megérteni, hogy
ideálom haja az esőben barnáról vörösre változott. Az emlékezés e
megvillanásával egyidőben villan meg az a kulturtörténeti adalék is,
hogy diákkoromban a nők vörösről barnára festették a hajukat, s lám,
azóta mekkorát változott az izlés: most barnáról vörösre festik. De
Isten veled, diákélet, már Pesten vagyok, tanulok, firkálok, nagy
terveket szövök, fényes jövendőről álmodozom, a földjeimet eladogatom,
mert ugyan mi keresnivalóm van abban a kicsi faluban? Meglátok egy szép
szőke leánykát, meglátni s megszeretni egy pillanat müve, már ott is
állok vele a Kálvin-téri templomban, a szük pesti lakás folyton tágul,
mert jönnek a gyermekek, a gondok; jönnek a harcok az életért,
emberekkel az emberekért; és jönnek nagy csalódások, kiábrándulások, s
egyszerre csak elemi erővel tör ki: Vissza a faluba! Még van idő, ültess
fát, öreg! Nem magadnak, – a gyermekeidnek, az unokáidnak.
Amit én itt röptiben jeleztem, csak töredéke a villám sebességével
cikázó emlékek széditő tömegének, s im e töredék felsorolása is percekig
tartott. De a halálra itélt ember lelke a villám cikázását is
megszégyeniti: egy-két szempillantás s egy egész élet végigcikázik
rajta.
– Úgy látszik, – térek vissza a jelenvalóságba – meg kell halnom, s
hiába vésettem szüleim sirkövére: Ha majd kihull a toll reszkető
kezemből, e két öreg ember mellé temessetek. Hiába, hiába, Isten nem
akarta, hogy porom vegyüljön szüleim porával, meg kell nyugodnom szent
akaratában.
Bemegyek a házba s mondom nyugodtan, csendesen nagyanyókának:
– Az ellenség csakugyan átlépte a határt s közeledik felénk. Igaza volt
az én jóbarátomnak, hogy a „tigrisek“ az idegen földön vérzenek. Holnap
talán nálunk is kidobolják, hogy menjünk. Emlékszik, ugy-e, mit irtam a
barátomnak? Ha már meg kell halnunk, haljunk meg itt. Hideg viz mellett
egyeztünk meg. Igy volt-e?
– Igy, igy.
– Azóta én sokat gondolkoztam ezen. Tudom, ha nem láthatom többé ezt a
házat, ezt a kertet, ezt a falut, ezt a temetőt – élőhalott leszek. És
most mégis azt mondom: nem szabad meghalnunk! Emlékszik-e, hányszor
mondtam: az édesapámat az utolsó esztendőkben én támogattam fel a
garádicson, ő volt a gyenge, én az erős, s mégis, amig élt, hittem erős
hittel, hogy ha Isten, ember, mindenki elhágy, agg szüleim gyenge
karjában megmarad az én erősségem. Ha semmi egyéb nem marad, van, akinek
keblén kisirjam magamat. Élnünk kell a gyermekeinkért!
– Ugy legyen, rebegte Mária.
De várunk mégis, megvárjuk, vajjon kiüritik-e Udvarhely vármegyét is.
Másnap kora reggel átmegyek Nagybaconba: a papiház kapuja be van zárva.
– Egy órája lehet, hogy elmentek, – mondja a harangozóné. – Elébb a
tiszteletes ur még eltemette egy menekült gyermekét, aki az uton halt
meg…
Visszafordulok, megyek, mendegélek a hegyen át. Egy fehér harisnyás
székely éktelen káromkodással hajszol egy borjut. Talán az egyetlen
borja, természetes, hogy nem akarja itthagyni.
– Verje meg a Jézus Krisztus, aki a háborut csinálta! – átkozódik a
boldogtalan. – Miatta kell itthagyni hazánkat!
– Igazat szóltál, öreg, – mondom magamban.
Otthon azzal a hirrel fogadnak, hogy futár jött a szolgabirótól. Meg
kell állitani a csiki menekülőket s elhelyezni őket az erdővidéki
falukban.
– No lám, mégis igazam volt: csak a határszéli vármegyéket üritik ki.
Azért üritik ki, hogy szabadabb legyen a mozgása a mi hadseregünknek…
De a csiki menekülőket nem lehet megállitani, mert ők „látták“, hogy
nincs ott nekünk katonánk.
És csakugyan következő reggel kidobolják: halljad, ember, halljad!
Meneküljön minden lélek!
Már szalad is hozzám a jegyző, izgatottan kér, hogy azonnal fogassak be
s vágtassak a vasuthoz, mert ha csak egy órát késem is, elvágja az utat
az ellenség.
– Az ám, – mondom, – de én nem vágtathatok a vasuthoz, mert itt a
nővérem, a leánya: annak hat gyermeke; itt a katonaöcsém felesége, három
gyermeke – ezeket én nem hagyhatom el.
Összehivom a családi tanácsot, s abban állapodunk meg, hogy kocsikon
menekülünk „Nagy-Magyarországba“. (A székelynek „Nagy-Magyarország“ az
ország Királyhágón, vagyis a régi Erdély határán tul eső része.) Három
igás szekérbe befogatok négy lovat s két tehenet, hogy legyen tej az
uton. A negyedik az én rokkant cselédemnek jut, azon hozza feleségét s
öt gyermekét. Jól tudom, hogy nem bántanák őket az ellenséges katonák,
de az asszony jajveszékel, a gyermekek sirnak – hát hadd jöjjenek ők is.
Két óra sem telik belé, utrakészen áll három szénahordó szekér. Közben
az asszonyok kenyeret sütöttek, meg mindenféle pecsenyéket, én
leszámoltam a napszámosaimmal, összeszedtem legfontosabb irományaimat,
különös nagy gondom volt a dohányra meg a gyufára, sőt három szál
gyertyát is zsebrevágtam. Szokatlan forró, meleg napok jártak, de mégis
téli ruhába öltöztem át, mert minden valószinüség szerint gyakran fogunk
hálni Isten szabad ege alatt. Hihetetlen nyugalommal csomagoltam,
öltözködtem, közben egymásnak adták a kilincset a napszámosok,
leszámoltam velük. A mi falunkban is van öt-hat oláh család, ezek is
pásztoremberek, de az asszonynép napszámba jár. A legtöbb én nálam
kapott munkát s valamennyitől ezzel bucsuztam el: adjon Isten nektek
jobb gazdát, mint amilyen én voltam.
Mind sirtak. Ugy látszik, jobb gazdát egyik sem kivánt… Reggel nyolc
órakor kezdődött a készülődés, tiz órakor már készen voltunk. Csak az én
rokkant katonám nem készült el a maga szekerével: szemmel láthatóan azon
igyekezett, hogy külön induljon el. No, majd Baróton pihentetünk s ott
bevárjuk.
Az indulás pillanatában a virágoskertben titkon leszakitottam egy szál
virágot, tárcámba rejtettem.
– Indulhatunk.
A három szekéren elhelyezkedik az atyafiság, csak ketten: nagyanyóka meg
én nem ülünk fel. Kéz a kézben támolygunk ki a mi paradicsomunkból. A
kocsiut szélén nagyanyóka leszakit a szépvirágu sárga almafáról két
almát, zsebembe dugja. Egy szál virág s két alma: világszép kertemből
ennyit viszünk el. A kapubejárónál megállunk, még egy bucsupillantást
vetünk a házra, a kertre – a ház, nem volt az ház már. Sötét koporsó. A
szivemet belétemettem. És akkor átöleltem azt a juharfát, mely István
nagyapó francia magról Isten dicsőségére nevelt fájának magjából
született, megcsókolom, zokogva csókolom meg.
A házat, a kertet az öreg Mihály Ferencre bizom. Cserében viszem
magammal nagy diák fiát. Annak idején én vittem a fiut városi iskolába,
most viszem az ellenség elől.
– Itt a kulcsok, öreg. Ha jön az ellenség, nyisson ki minden ajtót
nekik.
Minden ház előtt, minden uccasarkon síró-rívó asszonyok, gyermekek, de
csak a pap, meg a tanitó, meg egy-két jobbmódu gazda készülődik, a
férfiak zöme nem is gondol a menekülésre. Igazuk van. Ha én most
egyszerü gazdaember vagyok, én is itthon maradok. Sőt, ha bizonyos
volnék abban, hogy senki el nem árul, condra posztóruhába öltözném,
meghuzódnám a cselédházban. Összeszámoltam, hogy a nyár folyamán harminc
napot kaszáltam. Ugy fel volt törve, megkeményedve a tenyerem, hogy csak
mutatnom kellett volna, nem nézik ki belőlem a „bojárt“. De nem
maradhatok, mert hallom a csiki meg a háromszéki menekültektől, hogy az
urakat összefogdossák s viszik Romániába.
Gábor bácsi, a „vén jegyző“ is otthon marad. Tul van már a hetvenen. –
Itt születtem, itt öregedtem meg, nem megyek.
– Ezt kellene nekem is cselekednem, – szégyellem el magamat, – de az én
gyermekeim Pesten laknak s ezeknek még szükségük lehet rám…
A menekülő szekerek beláthatatlan hosszu sora huzódik át a falun. Ezek
mind csikiak. Egyetlen ur sincs köztük. Nyilván vasutra ültek idejében.
Én nem is gondolok arra, hogy vasuton meneküljek. Este lépte át a határt
az ellenséges hadsereg, s másnap már nem jött be a pesti vonat. Szentül
hiszem, hogy lefelé és fölfelé teljesen megszünt a vasuti forgalom.
Végig várjuk, amig kivonul a faluból a menekülő karaván, aztán mi is
beállunk a sorba. Kinos lassusággal halad a karaván, mindegyre
meg-megáll, mert a menekülők megrohanják a mezőt: herét, szénát
„menekitnek“ a szekerükre, huzgálják a földből a répát, tördelik a
kukoricacsöveket. Nem itélem el őket ezért. Végre is nem indithattak el
hazulról annyi takarmányt, amennyi ezen a ki tudja milyen hosszu uton
szükségeltetik. Alig érünk ki a faluból, döglött ökröt pillantok meg az
árokban. Ez már kidőlt. Hány fog még kidőlni a végtelen hosszu
kalvária-uton! E sorsra jutnak bizonnyal az én teheneim is. És azok is,
amelyeket a rokkant cselédre biztam… Egyhetes bocika is maradt otthon,
ihol, itt mendegél az anyja megrakott szekér előtt. Keményen meghagytam,
hogy szurják le szegényt, ne haljon éhen. „Talán éppen most szurták le,
mert keservesen bőg az anyja“…
Néhány lépéssel tovább egy nagy disznó fekszik az árokban. Ez is
megdöglött. Eszembe juttatja a néhai, hogy éppen indulás előtt maladzott
még két koca, hét-hét malackának adtak életet. „Ezeket mind nyársra
fogják huzni, ropogós-pirosra sütni, de nem nekünk.“
Beláthatatlan menekülő karaván jön Nagybacon felől is: a két ut
találkozásánál összetorlódik a két karaván. Magamnak kell rendet
csinálnom, mert sem szolgabiró, sem csendőr. Nyilván azt hiszik, hogy
szolgabiró vagyok, mert vastag, görcsös bot a kezemben, s nagy
csodálkozásomra, engedelmeskedik a keseredett szivü nép.
Rettenetes porfelleg száll felettünk, előttünk, mögöttünk, fojtogat a
por, a rekkenő forróságban csurog rólam az izzadság, de nem ülök a
szekérre, Mária sem. (Önkéntelen Máriát ir a tollam és nem nagyanyókát,
mert igy menekülhetett Józseffel, az ő urával ama Mária is, aki a
Megváltónak életet adott.) Bokáig járunk a porban, forróságtól, portól
tikkadtan, s nem jut eszünkbe, hogy szomjuságunkat eloltsuk, pedig
üvegszámra van tej a szekereken. Megnézem az órát Bibarcfalva végén:
éppen két órája, hogy elindultunk. Tiz percnyi ut ez csendes ügetéssel.
Bent a faluban, a „Baross-forrás“ háza előtt megtorpan a karaván, tenger
nép rohanja meg a forrást. Most eszünkbe juthatna, hogy ihatnánk mink
is, mégegyszer, utoljára a már külföldön is hires forrás vizéből, de
vegyülhetünk-e a dulakodásba? Előre usztatunk a porban, biztatom az
embereket: induljanak már, mert hátunk mögött a veszedelem. Jó félóra
telik bele, mig ujra megindul a karaván, s teljes öt órát „menekülünk“
Barótig. Éppen, félórai ügetés ez az ut Kisbacontól idáig. A kánikulai
hőség, a porfelhő rettenetesen elbágyaszt. Ezer meg ezer ember ül
szekereken, csak ketten, Mária meg én, gyalogolunk. Egyikünknek sincs
türelme a csigalassusággal haladó szekéren ülni. Nekem azért nincs, mert
ha kocsin ülök, azt szeretem, hogy hadd menjen a ló, szikrázzék a patkó.
Máriának azért nincs, mert – látom, jól látom, – meg akarja menteni az
ura életét. Azt hiszi szegény asszony, hogy nekünk a karaván előtt kell
járnunk, igy talán…
A félig város, félig falu Barót szinte oly csendes, mint a temető.
Mindössze egy fehérhaju öreg uriasszonyt látok: ablakba könyökölve nézi
a bús menetet. Barót legvagyonosabb asszonya az öregasszony, s nem
menekül. A fiatalok elmenekültek, ő itthon maradt egyedül: őrzi a
vagyont. Bizony, nem magának őrzi.
Behajtatunk egy jó ismerősünk udvarára – pihenni. A ház bezárva. Az
udvaron gazdátlanul szaladgálnak a malacok, kapirgálnak a tyukok,
csipognak a csibék. Vajjon, ezeket ki fogja megenni? Mária belém erőltet
egy pohár tejet, a szekérből kihalász egy kis vánkost. Terebélyes fa az
udvaron, alája heveredem. Mária fejem alá teszi a vánkost, ő maga egy
kis kerti asztal mellé ül, két kezébe temeti arcát. A fa ágai közt
le-lecsillan egy-egy kék foltocskája az égnek, mintmegannyi kék csillag.
Nézem, nézem a kék csillagokat, le-lehunyom a szememet, de nem jön álom
reá. Nem ismerek a lelkemre, olyannyira fásult. Csak egy vágyat érzek:
szeretném, ha erről a terebélyes fáról leszállana egy vastag ág, abból a
vastag ágból akasztófa formálódnék s valaki, akárki – áldja meg az
Isten! – a hontalanságtól megváltana! És hirtelen jött gondolattal
elhatározom, hogy nem folytatom ezt a megalázó futást, alkonyatkor
visszalopódzom a falumba, a házamba s életem legszebb müvének romjain
mondok bucsut: Isten veled, élet! Isten veled, édes anyaföldem!
– Maga nem alszik?
– Nem.
– Min gondolkozik?
– Azon gondolkozom, hogy alkonyatkor visszamegyünk és ha meg kell
halnunk, – hát mégis csak otthon haljunk meg.
Mondta Mária:
– Ugyanezt gondoltam én is.
Mindjárt meg is mondjuk a rokonságnak, hogy mit határoztunk. Akkor ők is
visszajönnek! Helyes. Visszamegyünk mind.
Abban a pillanatban bekiált a kapun egy kisbaconi asszony. A molnár
leánya. Világjárt fejérnép, mindentudó, mindenről értesülő.
– Nagyságos ur! Nagyságos ur! Mért nem mennek a vasuthoz? Hat órakor
indul az utolsó vonat.
Nem hiszünk neki, de esküdözik, hogy onnan jön, szalad haza a szüleiért,
hozza azokat is.
– Nem, nem, visszamegyünk.
De az atyafiság, asszonyok, gyermekek, körülfognak, könyörögnek, hogy mi
ketten, nagyanyóka meg én, üljünk vasutra, ők majd szekéren folytatják
az utat. Honnan, honnan nem, könnyü kocsit szereznek, abba átfogják a
két öreg sárgát. Valósággal beleerőszakolnak a kocsiba. Egy tizenötéves
fiu ül a bakra, Anna unokája, velünk jön a fiu anyja, hadd lássák, hogy
csakugyan van-e vonat; ha nincs, visszajövünk s alkonyatkor mind
hazamegyünk. Alig indulunk el, látom, hogy a lovak jobbra-balra
dülöngenek, vajjon, ezekkel mi történt? Eszembe jut, hogy öt órát
jöttünk rekkenő melegségben.
– Mindjárt földhöz vágódnak a lovak, – szólok előre. – Ugy-e, nem
itattátok meg?
– Nem.
Máriával leszállok a kocsiról, gyalog vágunk neki az utnak. A falun tul
mezei ut vezet be a patakra, mondom a hugomnak, kanyarodjanak be az
uton, itassák meg a lovakat, aztán hajtsanak utánunk. Tovább usztatunk a
bokáig érő porban, s a felvidult sárgák közvetlen az állomás előtt érnek
utól. Világjáró Molnár Trézsi csakugyan nem hazudott, csakugyan indul
még egy vonat, az utolsó, de csupa teherkocsi, mindössze egy
podgyászkocsi van köztük, ebben néhány vasutas, menekülő altisztek. Nem
valami szivesen fogadnak a kimerült emberek, de végre is beprotegál az
állomásfőnök. Sőt kisül, hogy rajtunk kivül befér még egy fiatal
uriember, feleségével, két fiacskájával s három öregasszonnyal.
Elhelyezkedünk a földön, a vasutasok már jó szivvel türik az
alkalmatlanságot, sőt meg is vigasztalnak, hogy Kőhalomban majd rendes
vonatot kapunk. Mi is megvigasztaljuk őket, hogy akkor majd ők is
kényelmesen menekülhetnek. Egyik vasutas különösen barátságos hozzánk s
igen jól esik hallanom, hogy félti az életemet, mert amikor a nyitott
kocsiban előre lépek, jóakaratuan figyelmeztet: Vigyázzon, bácsi, mert
kiesik!