A Molitor-ház: Detektivregény - 12

nehány lépésnyire elvonult és beleolvadt egy reszkető, didergő, halk
sirásba.
– Berecz, ide figyeljen, – mondta Géza. – Én nem engedem, hogy maga
megölje magát.
Berecz nézett rá és ugy látszott, hogy lassan visszatér az eszmélete.
– Megölöm én magam, százados ur, – mondta csendesen.
– A feleségét nem hagyja özvegységre és a gyerekeit nem hagyja
árvaságra.
– Megölöm én magam, százados ur.
– Miért, Berecz? Feleljen. Miért?
– A börtön… százados ur… nekik is jobb…
– Ide figyeljen, Berecz. Maga nem jut börtönbe. Amit… maga tett… az
magánvádra üldözendő. Mi pedig nem fogunk feljelentést tenni. Az egész
tehát annyi lesz, hogy a rendőrségtől elküldik.
Berecz nyitott szájjal, nagy szemmel nézett rá és lassan dörzsölgetni
kezdte a homlokát.
– Mégis… mégis megölöm magam, százados ur.
– Miért, Berecz?
– Enni se tudok nekik adni. És hogy birjam én el azt a szégyent. Megölöm
magam.
– Ide figyeljen Berecz. Én magát családostul elküldöm Trakostyánba, a
felvidékre. Ott, a Molitor-birtokon majd kap valami állást. Nekem gondom
lesz rá, hogy senki arról, ami itt történt, ne tudjon és gondom lesz rá,
hogy a gyerekeivel együtt rendesen meg tudjon élni. Jó lesz ez igy?
Csend volt. A csendben hallatszott az asszony egyhangu, halkan csepegő
sirása, amelybe mintha az egész léte beleolvadt volna. Berecz nyitott
szájjal bámult Gézára, nagyokat lihegett, azután nyitott száján
egyszerre kibődült egy orditva felszakadó sirás. Hosszu, üvöltő bőgés
volt ez; azután lihegő, szaggatott jajveszékeléssé lett. Berecz térdre
vetette magát Géza előtt és a fejét le akarta hajtani Géza lábához. Géza
felemelte a fejét, de a térdéről nem tudta felállitani.
– Ejnye Berecz, – mondta, – szedje már össze magát.
Berecz ide-oda rázta a fejét, kapkodó lélegzettel zokogott és meg akart
szólalni. Mindig más meg más arccal belefogott valamibe, mintha egyszer
hálálkodni, máskor panaszkodni vagy magyarázkodni akart volna, végül a
könnyeit nyelve, kapkodva ezt mondta:
– Százados ur… tessék elhinni… és nem vagyok gazember.
– Tudom, Berecz. Maga megtévedt. El volt keseredve. A gyerekeinek nem
tudott eleget enni adni. Látta itt ezt a sok értékes holmit, a mely
meddőn hever szanaszét, – megtévedt.
Berecz mozgatta az alsó ajkát, mintha szavakat keresne. Folyton
változott az arca kifejezése, mintha különböző mondanivalói lennének,
azután egyszerre megint sirni kezdett és panaszosan mondta:
– Százados ur… tessék elhinni… én nem vagyok gazember.
– Elhiszem Berecz. Tudom én azt, – azért siettem le ide maga után. És én
módot is adok magának rá, hogy megmutassa. Ott fent majd szorgalmasan
fog dolgozni… és idővel el is felejti ezt az egészet, – tudja, hogy
szokás mondani: mint egy rossz álmot.
– Százados ur, én nem vagyok gazember.
– Jól van Berecz. Most elég volt. Most álljon fel…
Berecz ujra lehajtotta a fejét és elkezdett sirni. A könnyei ömlöttek rá
a Géza térdére. Géza engedte, hadd sirja ki magát. Csendesen nézett le
rá, nagy fejére, amelyen a barna hajban már fehér szálak látszottak,
széles vállára, amely a sirástól most ugy rázkódott, mint egy gyereké.
Mély megindultságot érzett. Szegény, boldogtalan teremtés az ember.
A Berecz sirása elhalkult.
– No öregem, – mondta Géza biztatva.
Berecz nem mozdult. Géza nézett le rá és végre megtalálta azt a szót,
amelyet keresett.
– No, testvér, – mondta neki halkan, könnyedén, melegen, mintha mind a
ketten fiatal parasztkatonák volnának.
Berecz megmozdult. Lassan felállott, nehéz öklével törölgette a szemét.
Szólni akart, de Géza megelőzte.
– Hát ez rendben van Berecz. Megpróbálom az urakkal megcsinálni, hogy a
rendőrségtől magát egyszerüen bocsássák el. Ha valami kell, forduljon
hozzám. Egyébként pedig: holnap vagy mondjuk holnapután már utaznak is.
No, Isten velük.
Intett nekik. Berecz és az asszony lelkendezve kisérték ki, a szájuk, a
felemelkedő karjuk, az egész testük mondani akart valamit. Nem tudtak
megszólalni. Géza azonban értette őket.
Felment az emeletre és a két rendőrtisztviselőnek előadta a kérését.
Azok haboztak előbb, azután megigérték, hogy közben fognak járni, hogy
Bereczet, egyszerüen eltávolitsák a rendőrség kötelékéből. Géza azután
felment a 2-ik emeletre és Ágnessel és Rappaporttal beszélgetett.
Déltájban sápadtan és ijedten megérkezett Lindwurm Péter. Egy detektiv
kisérte. Eőry rögtön kihallgatta. Péter nagyon keveset tudott mondani.
Két éjszaka – május tizenegyedikéről tizenkettedikére és
tizenkettedikéről tizenharmadikára – a százados ur szobájában aludt,
semmi különöset észre nem vett; semmi érdekeset nem tud; tizenharmadikán
– tegnap – reggel elment, mert tegnap volt az esküvője. A halálesetről
nem is tudott. Ujságot nem olvas. Itt hallotta először. A kihallgatás
ezzel véget is ért. Eőry Kálmán ráveregetett Péter vállára és azt mondta
neki, hogy mehet haza a feleségéhez. Péter előbb felment Gézához, pár
szót beszélt vele, aztán megkérdezte, itt maradhat-e holnapig; nagyon
fáradt, ki akarja pihenni magát. Géza ebbe szivesen beleegyezett; Péter
erre lement a souterrainbe, ahol azelőtt lakott, lefeküdt az ágyára és
bámult a plafonra. Azután felkelt és bágyadtan ténfergett ide-oda a
házban.
A két rendőrtisztviselő déltájban elment; délután három órakor azonban
ismét visszajöttek. Gézát hivatták. A nyomozást, mondták neki, lezártnak
tekintik. Még egy kihallgatás van hátra. Nem várnak tőle különös
eredményt, jónak látják azonban, hogy ennél a kihallgatásnál Géza is
legyen jelen. Géza csodálkozva kérdezte, kit fognak még kihallgatni,
Eőry erre gunyos nyomatékkal felelte:
– Noszlopy urat. A kapitány urat.
Géza kényelmetlenül várakozott és lesütötte a szemét, mikor Noszlopy
kapitány férfias méltósággal megjelent. A kihallgatás nyugalmasan
kezdődött. A fiatalabb rendőrtisztviselő felszólitotta Noszlopy
kapitányt, mondjon el mindent, amit Molitor Zoltán halálával
összefüggésben elmondandónak gondol. Noszlopy kapitány feszes fenséggel
elbeszélte, hogy a házban rejtelmes események történtek. Ezeknek a
rejtelmes eseményeknek a titka most már fel van deritve. Akkor azonban
ezek az események őt arra inditották, hogy kis őrséget szervezzen. Az
őrség nagyjában meg is tette a kötelességét, azonban, sajnos, nem tudta
elháritani a szomoru eseményt, amely bekövetkezett.
– Ugy? – mondta a rendőrtisztviselő. Ön tehát azt hiszi, hogy az _őrség_
ezt a szomoru eseményt bizonyos körülmények között el tudta volna
háritani. Például: milyen körülmények között?
– N… n… nem igy értettem, – mondta Noszlopy kapitány. Ugy értettem, hogy
ennek a szomoru eseménynek az elháritása nem állott semmiféle jóakaratu
őrködésnek módjában.
– Igen. Holott ön voltaképpen ezen egész éjszaka talpon volt. _Miért?_
– Én… általában… őrködni szoktam éjszakánként – mondta Noszlopy kapitány
akadozva, – ekkor pedig… uj őrrendszert léptettem életbe és ezért
különösen ügyeltem.
– Igen. De ha ön uj őrrendszert léptetett életbe, akkor miért volt az,
hogy éjszaka közepén egyszerre csak azt mondta az őreinek, hogy nem kell
feljönniök az első és a második emeletre?
Géza aggódva várta a választ. Noszlopy kapitány rettentő erőfeszitéssel
huzta ki egyenesre a derekát.
– Az azért volt… mert én már végigjártam a két emeletet… mindent rendben
találtam és hozzá akartam szoktatni az őreimet ahoz a gondolathoz, hogy
én folyton ügyelek rá… megteszik-e a kötelességüket… és hogy tőlem
esetleg minden percben uj parancsot kapnak.
Egy gyors pillantást vetett Géza felé. Géza csendes elismeréssel nézett
rajta végig. Milyen szép ettől az együgyü öreg embertől, hogy ilyen
értelmesen hazug választ tud adni és nem szolgáltatja ki Ágnest egy
mégis csak kinos gyanunak.
– Semmi egyéb oka nem volt rá, hogy az őröket az első emeletről távol
tartsa?
– Semmi.
– Mi oka volt akkor arra, hogy tegnap ismeretlen tettes ellen gyilkosság
miatt emeljen vádat és hogy fogadkozzék, hogy a tettest _vérpadra_ fogja
juttatni?
– Felindulásomban… fájdalmamban… a nemes barát elvesztése miatt.
– Ugy, – mondta lassan a rendőrtisztviselő. – Szokott ön kártyázni? –
kérdezte azután hirtelen.
Noszlopy kapitány megingott. Feszes dereka előre hajolt, mint egy vékony
fatörzs; amelyet a szél mozgat. Hallgatott.
– Szokott, kérem, igen vagy nem?
– Néha… szoktam, – felelte megilletődötten Noszlopy kapitány.
– Milyen játékot?
– Különbözőt… kaszinót, pikét.
– És?
– Chemint. Baccarat-t. Huszonegyet. Makaot.
– Igen. Nagy összegekben szokott játszani?
Noszlopy kapitány kinosan nyelt néhányat.
– Néha kisebben, néha nagyobban.
– Mennyi volt a legnagyobb vesztesége?
– Készpénzben… ezer korona… én tudniillik csak néző voltam a
nagyjátéknál… amelyet az urak itt játszottak.
– Maradjunk csak a tárgynál. Tehát készpénzben ezer korona. És mennyi
volt a legnagyobb vesztesége, amelyet nem fizetett ki készpénzben?
– Kérem… én az urakkal, akik ide jártak… csak készpénzben játszottam. Én
a lapot sohase vettem; természetes, hogy akkor csak készpénzt lehet
tenni… idegen kártyára.
– Feleljen, kérem, egyenesen a kérdésemre: volt-e önnek kártyaadóssága,
igen vagy nem.
Noszlopy kapitánynak verejtékes lett a homloka. Arccsontjaira ráfeszült
barna bőrén lilás foltok támadtak. Ujjai reszketve tépdesték a ruháját.
– Volt-e kártyaadóssága?
– Volt, – felelte mély sóhajtással.
– No. Kinek tartozott?
– Molitor Zoltánnak.
– No hát. Mennyivel?
Noszlopy kapitány megrázkódott. A két kezét felfelé lóditotta, mintha el
akarna hessegetni magától valamit, azután előrehajolt és gyorsan és
hangosan mondta:
– Akkor el kell mindent beszélnem. Mert az ugy volt, hogy Zoltán
szeretett játszani, sokszor olyankor is, amikor nem volt partnere,
délután vagy még délelőtt is. Tudta azt, hogy én a nagy partieknál
idegen lapra teszek és ezért egyszer azt mondta, játsszam vele
kettesben.
A rendőrtisztviselő félbe akarta szakitani, de Noszlopy kapitány nem
hagyta magát.
– Játszottunk és én eleinte nyertem. Zoltán nevetett rajtam, kinevette,
hogy ugy szeretnék nyerni, mert nekem fontos volt a nyereség. Azután
elfordult tőlem a szerencse. És folyton veszitettem. Visszavesztettem
mindent. És még azonfelül is folyton vesztettem. Zoltán haladékot adott
és mindig ujra játszott velem és néha azt mondta, hogy lefoglaltatja a
járandóságomat, de tudta, hogy ez csak tréfa; én kártyaadósságért nem
engedem lefoglalatni magamat, inkább főbelövöm magam, de hiszen ő csak
tréfált, mert mulatott rajtam és ha játszottunk is és ha adósságom volt
is, azt ő nem vette komolyan. És bár ő én rajtam mulatott és engem
ugratott, én őt tiszteltem és szerettem és életemet és véremet áldoztam
volna fel érte, hiszen a kártyaadósság az nem volt komoly dolog közte és
köztem.
Elhallgatott és lihegve és kimerülten nézett egyik hallgatójáról a
másikra. A rendőrtisztviselő komolyan, nyugodtan, makacsul kérdezte:
– Mennyit tett ki összesen az ön adóssága?
Noszlopy kapitány lihegve hallgatott, azután fájdalmasan elhuzott
szájjal, a hangot összeszoritott fogán oldalt átszürve mondta:
– Hétszáztizenegyezer koronát.
Géza ugy érezte, hogy el kell mosolyodnia és hogy most mindenkinek
nevetnie kell.
A két rendőrtisztviselő azonban komoly arccal ült a helyén. Erre ő
megütődötten egyenesedett ki a székén és egyszerre kinos szorongást
érzett. Mi lesz itt? Mi készül itt? Már megint szorul a láthatatlan
hurok egy emberi nyak köré?
– Hogy hivják önt tulajdonképen? – kérdezte hirtelen a
rendőrtisztviselő.
– Noszlopy István.
– _Igazán_ ugy hivják?
Noszlopy kapitány erre teljesen megtört. Feszes termete megbicsaklott. A
dereka elernyedt és a háta meggörbült.
– Nem, – lehelte elfehéredett szájjal.
– Mi az igazi neve?
– Hlinka Gergely.
– Miért nevezi magát Noszlopy Istvánnak?
– Az öreg ur akarta – felelte majdnem sirva Noszlopy kapitány. – Én nem
is akartam. Ő rámparancsolt.
– Ugy? Ráparancsolt? És hol szolgált ön tulajdonképen?
Noszlopy kapitány csodálkozva nézett a rendőrtisztviselőre.
– Minthogy ön kapitánynak nevezi magát. Milyen ezredben szolgált?
– Nem voltam katona…
– Miért nevei akkor kapitánynak magát?
– Ezt is az öreg ur akarta. Én nem akartam. De ő rámparancsolt.
Ugy beszélt, mint egy bünbánó, panaszos gyerek.
– Miféle szóváltása volt önnek tegnapelőtt Molitor Zoltán urral?
Noszlopy kapitány értelmetlenül bámult a rendőrtisztviselőre. Álmélkodva
gondolkozott. Azután hirtelen felhördült. Megértette, mi ennek a
kérdésnek a célzata.
– Uraim, ez rettenetes, – kiáltota sirva, – hogy engem ilyennel
gyanusitsanak. Higyjék el, hogy az a kártyaadósság nem volt komoly.
Bizonyitani is tudom.
Benyult a zsebébe és kirángatta a tárcáját.
– Itt van, – mondta – ezt a csekket tegnapelőtt délután kaptam
Zoltántól. Tudta, hogy megint elvesztettem a pénzemet. Hát ha az ember
komolyan veszi az olyan nagy követelést, akkor támogatja-e az adósát
ilyen támogatásokkal?! Ő nekem jóltevőm volt… és most engem
gyanusitanak… Óh, nézz ide a tulvilágról, elhunyt barátom és légy velem.
A két rendőrtisztviselő megnézte a csekket. A csekk május
tizenharmadikán kelt; ötszáz koronáról szólt. Zoltán aláirása volt
rajta.
– Miért nem váltotta ön be ezt a csekket?
– A rettentő izgalomban egészen megfeledkeztem róla. Most jutott
eszembe, hogy a zsebemben van. És hiszen nincs én nekem pénzre
szükségem… megvan itt énnekem a lakásom, uri ellátásom… öreg barátom
végső akarata szerint egész életemre… nem igaz, Géza?
Géza bizonyitotta, hogy igen. A kihallgatás azonban tovább folytatódott.
A kérdések, mint az éles karmok, meredtek neki Noszlopy kapitány
nyakának, Noszlopy kapitány kétségbeesett erőfeszitéssel vonta el mindig
ujra a szoritásukból vékony nyakát. A harc sokáig tartott.
– Végre is, – mondta a rendőrtisztviselő, – önnek nagy érdeke volt, hogy
Molitor Zoltán meghaljon.
– Miért lett volna? Nem volt.
– Ha kétes örökségi igényeitől el is tekintünk, azért, hogy
kártyaadósságától megszabaduljon.
Noszlopy kapitány fuldokolva kiáltotta:
– Nem, épen ez az, hogy nem. Mert Zoltán irást adatott velem mindenről…
Amig ő élt, addig bizonyos volt, hogy ez csak tréfa… megkinoz engem,
mert mulat rajtam… de amikor ő meghal, az örökösök az irást komolyan
veszik.
– Hol van az az irás?
– Lent kell lennie a földszinten. A harmadik teremben – nem a
kártyateremben – van egy páncélszekrény. Zoltán abban tartott mindent,
ami kártyára, nőkre és egyéb ilyenekre vonatkozott. Ott kell lennie.
A kihallgatást félbeszakitották. A két rendőrtisztviselő halkan
tanácskozott egyideig, azután felnyittatták a Zoltán szobáját, kihozták
a Zoltán kulcsait, lementek a földszintre és kinyitották a
páncélszekrényt. Noszlopy kapitány fent maradt Gézával az első emeleten
és fogvacogva imádkozott:
– Uram, Istenem, engedd, hogy meglegyen. Uram, Istenem, add, hogy ott
legyen.
Hosszu félóra telt el. A két rendőrtisztviselő végre visszajött. Egyikük
hét darab papirt hozott a kezében. Noszlopy kapitány felorditott
örömében, amikor ezeket a papirosokat meglátta. A hét darab papiroson
hét elismervény állott; hét nevetséges bizonyitvány arról, hogy Noszlopy
kapitány elismeri, hogy ismét százezer koronával tartozik
kártyaveszteségek következtében Molitor Zoltán urnak és nemesi és tiszti
becsületszavára fogadja, hogy ha Molitor Zoltán ur őt erre felszólitja,
huszonnégy óra alatt ezt az összeget hiánytalanul megfizeti.
– Itt ön már megint nemesi és tiszti becsületszavát adja, – mondta
boszankodva, de kissé megenyhültebben Eőry Kálmán.
– De hiszen ő tudta, hogy én se nemes nem vagyok, se tiszt, – kiáltott
Noszlopy kapitány. Épen ugy, ahogy azt tudta, hogy én ezerszer
huszonnégy óra alatt se tudok ekkora összeget megfizetni. De ő diktálta
ezt igy. Mulatott rajtam. Tetszik tudni… egy öreg paprikajancsi voltam
én az ő szemében.
Géza meghökkenve nézett Noszlopy kapitányra. Mit fog még mondani, hogy
rémülten és elszántan védje magát? És valóban fenntartható még ellene a
vád, – ez ellen az összetörött és levetkőztetett, szegény öreg
paprikajancsi ellen? A rendőrtisztviselő folytatta a kihallgatást. A
kérdései azonban egyre enyhébbek lettek; és végül igy szólt:
– Jól van… a kihallgatást befejezem. Mielőtt azonban önt elbocsátanám,
két tanácsot adok önnek. Először: ne kártyázzék még tréfából sem; mert
Molitor Zoltán ur tréfásan mondta ugyan a barátainak, hogy „ma megint
ötvenezer koronát nyertem Noszlopy kapitánytól“, de ennek a vége mégis
az lett, hogy amikor kártyaadósok után kutattunk, a legnagyobb
összegekkel terhelt adósként önt találtuk meg. Ez tehát az első
tanácsom. A második: ne hordjon idegen nevet és idegen rangot, akárki
parancsolja, mert ez a hazugság abba a gyanuba keveri az embert, hogy
egyebekben is hazudik. Végül: a tulságos buzgalom is árt. Mert ön
legfőképen azzal keverte magát gyanuba, hogy hangosan vádolt és vérpadra
akart juttatni egy ismeretlen tettest, amikor még nem is volt
büncselekmény. Ezek után elmehet.
Noszlopy kapitány alázatosan megköszönte a figyelmeztetést és a
jóakaratot és meggörnyedve kivánszorgott a szobából. A két
rendőrtisztviselő közölte Gézával, hogy a nyomozás be van fejezve,
félóra mulva telefonon értesitik majd róla, hogy az egész eljárás be
van-e szüntetve. Ők azt hiszik, igen. A detektivek mindenesetre
elhagyják a házat és a ház lakói egyébként is érintetlen szabadságukat
ezentul korlát nélkül vehetik igénybe. Barátságosan elbucsuztak Gézától
és elmentek. Géza kikisérte őket, azután habozott, hogy mit csináljon.
Ekkor egy inas jött hozzá és azt mondta neki, hogy Noszlopy kapitány
kéreti, menjen be a szobájába.
Géza belépett a szobába. Noszlopy kapitány ágyban feküdt. Sárga arca
fáradtan simult oda a párnához. Megkérte Gézát, üljön az ágyához. Géza
széket vett, odatette az ágy mellé és leült. Noszlopy kapitány elkinzott
arccal hallgatott egyideig, azután megtört fejhangon megszólalt:
– Géza, én egy szegény öregember vagyok.
Géza megpróbált egy vidám és hetyke hangot megütni.
– Ugyan, öregem, – mondta könnyedén – holnap megint olyan feszes,
kemény, fiatal legény leszel, mint annak a rendje.
Noszlopy kapitány ránézett. Az arca olyan halálosan elnyult volt és a
tekintete olyan kiábrándultan és józanul fájdalmas, hogy Géza egyszerre
megértette, hogy ezen a hangon most nem szabad vele beszélnie.
– Egyébként parancsolj velem, – mondta gyöngéden. – Mondj el mindent,
ami a sziveden van…
Noszlopy kapitány felsóhajtott. Keserüen elnézett maga elé egyideig,
azután lassan beszélni kezdett.
– Én ebből az ágyból, – mondta – talán soha már fel se kelek. Legjobb is
lenne nekem talán csendesen meghalni. Ne szólj semmit, – legjobb volna.
De hát mit tudom én: az ember ugy ragaszkodik ahhoz a rongy életéhez.
Lehet, hogy megint felkelek, járok-kelek… Mi lesz akkor velem? Ott van
az a hét irás, a hétszer százezer koronás kártyaveszteségről. Azt most
ti öröklitek. Ha be akarjátok rajtam hajtani, – huszonnégy óra alatt –
mit tehetek… főbe lőhetem magamat.
– De édes jó öregem, – mondta Géza, – hát csak nem gondolod, hogy mi
azokat a papirosokat prezentáljuk neked… mint valami komoly
kötelezvényeket.
– Hát nem huszonnégy óra alatt… időt adtak rá… hogy lassan törlesszem.
– De öregem! – elégetjük. Vagy a kezedbe adjuk, hogy te égesd el őket,
csinálj velük, amit akarsz. Csak nem gondolod, hogy mi ezt igazi
adósságnak tekintjük.
A Noszlopy kapitány orra cimpája remegni kezdett; megtört szeme nedvesen
csillogott.
– Hát nem? – kérdezte remegve.
– Ugyan, kérlek.
– Látod, Géza, – szólt egyszerre hangosan kiabálva Noszlopy kapitány –
én itt éltem az öreg ur mellett… jó volt a dolgom… de néha, ha olyan
kedve volt, hónapokig nem kaptam tőle egy fillért se és sohse tudtam,
nem dob-e ki másnap az öreg ur. És nekem előkelőnek kellett lennem, mert
ő akarta, de én már husz esztendeje minden este azzal feküdtem le:
mennyivel jobb lett volna, ha én megmaradtam volna szegény
alkalmazottnak a gyárban. Igy megöregedtem az öreg ur mellett a nagy
vagyonban, de mi lett volna velem, ha egyszer kitesz az utcára?
Indulhattam volna egyenest a Dunának. Azután jött Zoltán. És ő már
_csak_ mulatott rajtam… mélyen lenézett engem… óh, ne szólj semmit,
_csak_ lenézett… és mert látta, hogy _ugy_ szeretnék pénzhez jutni,
egészen független lenni, ezért iratta alá velem azokat a
kötelezvényeket. Nem vette ő se azokat komolyan, de rámhurkolta őket,
mint a gyerek a madzagot a madár lábára. Noszlopy vagy? Kapitány vagy?
Huszonnégy óra alatt fizetni, vagy főbelőni magadat. Játék volt az
egész, mert olyan mélyen lenézett engem; és talán igaza is volt, hogy
lenézett. Szomoru pojáca voltam én, nem más.
Géza mélységes szánalmat érzett iránta. Egyszerre látta a Noszlopy
kapitány egész életét harminc-negyven esztendő óta. A kinos
erőfeszitéseit, hogy ur legyen és előkelő legyen, amikor tulajdonképen
szegény bohóc-rabszolgája volt Molitor Árpádnak. Az ijedt, szegény és
remegő lelkét a harcias és hősies maszk mögött, amelyet hordania kellett
és amelyet nappal már a tulajdon arcának és a tulajdon lényének érzett.
Hová lettek most az elviselhetetlenül lovagias és romantikus szavai?
Milyen értelmesen és egyszerüen beszél, mihelyt maszk nélkül beszél.
– Kedves öregem, – mondta, – nem tudom, befejezted-e…?
– Mit… mit mondhatnék én még…?
– Ha igen, akkor én mindenekelőtt ki akarom jelenteni, hogy akárhogyan
dől is el a te örökösödési igényednek a sorsa, mi a te anyagi
függetlenségedet mindenesetre biztositani fogjuk. Az évjáradékot
jelentékenyen felemeljük… kétszeresére vagy háromszorosára… ha kivánod,
a tőkét neked átadjuk.
– A… kezembe… adjátok? – kérdezte lihegve Noszlopy kapitány.
– Ha óhajtod, miért ne?
– Hogy én… hogy akkor én… hogy én magamat…
– Azután… Egyszóval mindent megteszünk, hogy embernek érezd magad.
– Látod, – orditott fel sirva Noszlopy kapitány, – ez az! Hogy embernek
érezzem magam.
A szivére szoritotta a kezét, kiabált, hálálkodott, elmult dolgok
elbeszélésébe fogott, azután a jövőről beszélt, rögtön fel akart kelni
és öltözködni akart, azonban fáradtan visszadőlt az ágyára. Géza végre
barátságosan elbucsuzott tőle és rábeszélte, hogy egyelőre pihenje ki
magát. Noszlopy kapitány erre igy szólt:
– Igazad van. Aludni fogok. És mondok neked valamit: én soha életemben
olyan jól nem aludtam, mint ahogy most fogok aludni.
Boldogan készült neki az alvásnak és már félig lehunyt szemmel mondta
Gézának:
– A jó Isten áldjon meg, a jó Isten áldjon meg.
Géza kiment. Fel akart menni a szobájába, de akkor a telefonhoz
hivatták. Eőry Kálmán közölte vele, hogy a nyomozást – most már minden
hivatalos fórum hozzájárulásával – megszüntették. A Zoltán haláláról
megjelent lapközleményre nézve a rendőrség energikus cáfolatot fog
kiadni és konstatálni fogja, hogy a halál véletlen szerencsétlenség
következménye volt. Végül pedig: minthogy az orvosi vizsgálat a halál
okát is teljes biztossággal megállapitotta, a boncolást mellőzik és a
temetést holnap meg lehet tartani. Géza megköszönte ezeket a közléseket,
azután felment a második emeletre és elmondta a többieknek is, amit
hallott. A többiek csendesen hallgatták végig és Ágnes nyugodtan igy
szólt:
– Ami a temetést illeti, értesitenünk kell Kunovics urat. Én majd
telefonozok neki. Egyébként pedig azt ajánlanám, hogy ami itt a házat
illeti, mert valakinek végre is rendelkeznie kell, a háztartás
vezetésére kérjük meg az anyámat.
Az öreg Molitorné a figyelemtől hirtelen megmerevedett arccal nézett
Gézára.
– Igen, ez nagyon helyes, – mondta Géza. Valakinek rendelkeznie kell; és
ha a néni volna olyan szives?
Az öreg Molitorné elpirult az örömtől és pár percnyi nyugtalan
izgés-mozgás után kiment, hogy a szakácsot hivassa és Czáránnéval
beszéljen. Ágnes csendes mosolygással fordult Gézához:
– Tudtam, hogy magának nem lesz ellene kifogása. És tudtam, hogy őt
boldoggá tesszük vele. Még egyszer egy háztartást vezetni – és igy, – és
itt! Nagy örömszerző a vagyon.
Géza szórakozottan bólintott, de egyszerre az egész lelkét ez a gondolat
kezdte foglalkoztatni. Ő ma két emberrel tett jót. Van-e érdeme benne,
hogy jót tett velük? Milyen könnyü volt velük jót tenni. Semmi áldozatot
nem kellett érte hozni; nem is ő tett velük jót, hanem a vagyon. A
vagyon tegnapi ura betörött koponyával ott fekszik az első emeleten. Ki
törődik még vele? Az élők élvezik uj vagyonuk örömeit, mindenki a maga
módja szerint. Miért nem törődnek a halottal? Azért, mert hideg lélek
volt, szeretetlen és gonosz? Ha jó lett volna, forró szivü és
ragaszkodó, akkor többet törődnének vele? Egy kicsit. Sirnának. De azért
épen ilyen csendes édességgel élveznék az uj vagyont, amelyhez a
másiknak a halála juttatta őket. Valami nagy hazugság van abban a
módban, ahogyan az ember a halálról beszél és ahogyan embertársa
halálával szemben viselkedik. Mit kellene itt tenni?
Géza szórakozottan bibelődött ezekkel a gondolatokkal. A többiek
elhitták sétálni és ő elment velük. Ágnes és Rappaport azon fáradoztak,
hogy Mariannet jobb kedvre deritsék és ezért népes utcákba mentek, ahol
fényes kirakatok voltak. Marianne érdeklődött a kirakatok iránt, de
hazafelé menet ismét visszaesett bánkódó, tompa rosszkedvébe. A vacsorát
azért csendes nyugalommal és halk elégedettséggel fogyasztották el.
Vacsora után a hallban beszélgettek. Itt negyed tizenegykor a lábuk
alatt megint felhangzott egy halálfélelemtől reszkető jajkiáltás: a
Czáránné fájdalmas és üvöltő sirása. Géza elsápadva ugrott fel és
lesietett a souterrainbe. A hófehér arcu Czáránnét ekkorra már
kiszabaditották az ura kezéből, aki megverte, fojtogatta és megöléssel
fenyegette volt. Czáránnal azonban nem lehetett beszélni, mert Czárán
részeg volt. Géza az asszonyhoz fordult:
– Miért nem válik el tőle? – kérdezte biztatva.
Az asszony lesoványodott teste dideregve reszketett.
– Megesküdtem neki az oltár előtt, – mondta vacogó foggal.
Géza bosszus jóindulattal kapacitálta az elválásra. Az esküje alól fel
van mentve. Az ilyen kegyetlenség megszünteti az eskü érvényességét. Az
asszony fájdalmas makacssággal rázta a fejét, és amikor Géza
felajánlotta neki, hogy vagy az urát küldi el innen, vagy őt küldi el
valahová, ahol csendben meghuzódhatik, halkan igy szólt:
– Az se érne semmit. Utánam jönne.
– Hát szóval maga oda van hozzá láncolva; és türnie kell mindent; és
csendesen várnia kell, mikor fogja végül megölni.
Az asszony messzenéző, nagy szemmel bólintott sok kis igent egymásután.
Igen, ez épen igy van, igen, hozzá van láncolva, igen, türnie kell, hogy
veri és várnia kell rá, hogy mikor öli meg végre, igen, igen, igen.
Géza megfordult és rosszkedvüen visszament a hallba. Ott beszélgettek
még egy darabig, azután elmentek lefeküdni.


XIII.
Másnap délelőtt megérkezett idősebb Molitor Géza. Géza felkisérte az
apját a második emeletre és segitett neki az öltözködésnél Egy kis
derült meghatottsággal nézte az apját, akit magánál mindig valahogyan
fiatalabbnak érzett. Nagyon hasonlitottak egymásra, de idősebb Molitor
Géza valamivel karcsubb és magasabb volt a fiánál és rövid ősz
szakállával, üde arcával és acélszinü tekintetével a legtisztább és a
legelőkelőbb férfi volt, akit Géza ismert. Géza elmondott neki mindent,
ami a házban történt; az apja figyelmesen meghallgatta, azután igy
szólt:
– Ami elmult, az elmult. Zoltánt eltemetjük, és azzal a mult egészen
lezáródik. Ami engem illet, én sohse hittem, hogy még valaha az öreg
Árpád házába kerülök. Lehet, hogy igazságtalan voltam hozzá, de én az
eszelős kapkodása, nagyzolása és léhasága miatt annyira megvetettem
szegényt, hogy még örökösként se óhajtottam a háza küszöbét átlépni.
Most természetesen oktalanság volna az örökségnek rámeső részét el nem
fogadni. Elfogadom, – ugyis a te számodra fogadom el. Persze, mint
minden jó, ami az embert éri, ez is egy kicsit elkésve jön.
– Hogyan, apám?