A Molitor-ház: Detektivregény - 16

gyötri, teljes és végleges választ kap. Megigérem, hogy ha egészséges
lesz és mindenben tisztán lát, akkor az akarata teljes szabadságával –
amennyire szabad emberi akaratról csak beszélni lehet – dönt majd a
sorsa felett. Kezességül az életemet kötöm le, mert ha mindez nem igy
történik, akkor én meghalok. Feleljen hát nekem, akar-e meggyógyulni?
Akar-e tisztán látni? Akar-e szabad akarattal a maga sorsa és az én
sorsom felett határozni?
– Akarok, – felelte Géza kimerülten.
– Akkor semmi egyebet nem kérek, csak bizalmat. Azt, hogy egyelőre nekem
engedelmeskedjék. Nem tart sokáig… egy-két nap az egész. Fog nekem
engedelmeskedni?
– Fogok.
Ágnes egy-két lépést tett hátrafelé. Üde arca merev volt az akarattól és
kemény az elhatározástól.
– Nézzen rám, – mondta csengő hangon. Most el fog aludni. – A pillái
megnehezednek. – Most még ide néz… a kezemre…
A balkezét magasra emelte és a hüvelykujját és a mutatóujját széttárta.
Géza halálosan elfáradva, bágyadtan nézett a magasra emelt kéz két fehér
ujjára.
– De a pillái egyre nehezebbek lesznek. – A tagjaiban az álom melegségét
érzi. – A pillái… lassan… lecsukódnak…
Kezét a kifeszitett két ujjával lassan mozgatta lefelé, végül
leeresztette. A Géza tekintete engedelmesen követte a kéz mozgását.
– Egészen lecsukódtak. Most alszik. Az alvása egyre mélyebb lesz. Jól
esik aludnia. A szemét nem tudja többé kinyitni.
A Géza arca megvonaglott és a szeme héjja megrebbent.
– Nem tudja kinyitni, – mondta Ágnes határozottan. – Nem is kell, hogy
tudja. Mélyen alszik, mert igy jut el az egészséghez és a megnyugváshoz.
A Géza arca merev volt és mozdulatlan. Ágnes várt néhány másodpercig,
azután odalépett hozzá és az alsó karját felemelte. A felső karja tovább
is a karosszék párkányán hevert.
– A karját most, – mondta, – nem tudja többé lehajtani.
A Géza alsó karja megrezzent. Le akarta hajtani a karját. Ágnes egy
ujját elébe tette és nem engedte.
– Nem tudja lehajtani, – mondta nyugodtan. – Nem is tudhatja, mert
mélyen alszik és mert én nem akarom. Mélyen alszik… és a karját… nem
tudja többé… lehajtani.
Az ujját most óvatosan elvette. Géza nagy erőfeszitéseket tett, hogy a
karját lehajtsa, de a karja mozdulatlanul és mereven állott a levegőben.
– Ne erőlködjék, – mondta Ágnes. – Ugyis hiába. Ugy-e, nem tudja?
– Nem, – felelte Géza.
– Jó. Most fektesse vissza a karját a karosszék párkányára.
Géza merev arccal aludt és felszabadult karját lefektette a karosszék
párkányára.
– Azért fog nekem mindenben engedelmeskedni, – mondta Ágnes, – mert ez
az engedelmesség hozza meg magának a gyógyulást és a megnyugvást és mert
maga is óhajt nekem engedelmeskedni. Tulajdonképen öröm magának, hogy
nekem engedelmeskedhetik. Igaz ez?
– Igaz, – mondta Géza.
– Most felelni fog a kérdéseimre, – mondta Ágnes. – Ma este elhatározta,
hogy öngyilkosságot követ el. Igen?
– Igen.
– Azért mert nem tudta megérteni az elmult hetek eseményeit?
– Azért.
– Gondoljon vissza most ezekre az eseményekre…
A Géza arca egyszerre eltorzult. A vonásait mintha egy sulyos görcs
rázta volna meg. A szája kinyilt, mintha kiáltani akarna. Az egész teste
vonaglani kezdett. Ágnes megrettenve nézett rá, de egy pillanat alatt
megértette, hogy hibát követett el. Korán nyult hozzá egy lélek
legfájóbb pontjához. Ez a lélek még nincs eléggé hatalmában. Rákiáltott
Gézára.
– De csak egyetlen másodpercig. Most ne gondoljon rájuk többé. Nem
akarom, hogy ezekre a dolgokra gondoljon. Nyugodjék meg. Pihenjen meg.
Aludjék mélyen. Jól érzi magát. Semmire se gondol. Semmit se hall… csak
ha én szólok magához.
A Géza arca kisimult. A vonásai megnyugodtak. Csendesen és mélyen aludt.
Ágnes hátralépett egy kissé és leült. Az ölében összekulcsolta a kezét
és győzelmes, fájdalmas boldogsággal nézett Gézára. Hagyta aludni.
Egyszer odafordult Rappaporthoz. Rappaport ragyogó és meghatott
elragadtatással intett neki és meg akart mozdulni. Ágnes az ajkára tette
a kezét és hallgatást parancsolt. Rappaport mozdulatlanul ült a helyén.
Ágnes visszafordult Gézához és meghatottan és elgondolkozva nézte.
Egy hosszu, csendes negyedóra telt el. Azután még öt perc és ismét öt
perc. Ágnes ekkor felállott.
– Figyeljen rám Géza, – mondta nyugodtan. – Figyel?
– Igen.
– Most mindenekelőtt el fogjuk tüntetni a fejfájásait.
Odament hozzá és erős fehér kezével néhányszor végigsimitotta a Géza
homlokát.
– A fejfájásai teljesen el fognak mulni. Ha innen majd felmegy
lefeküdni, gyorsan elalszik és egészségesen, nyugodtan alszik reggelig.
Mihelyt én most felébresztem, jól fogja magát érezni, mert abból, amit
itt álmában beszéltem magával, arra fog emlékezni, hogy megnyugvást és
gyógyulást igértem. Holnap nyugodt napja lesz. Velem tölti az egész
napot és azért érzi majd jól magát, mert teljes megnyugvást érez a
jövőre nézve. Azt, ami eddig nyugtalanitotta, nem fogja egyelőre érteni,
de pontosan és biztosan tudja, hogy nehány nap mulva teljes magyarázatot
kap. Ezért nyugodtan és derülten tölti el a napot és örömmel fog arra
gondolni, hogy estére megint elaltatom. Igy lesz?
– Igy.
– Ha most felébresztem, kellemes, egészséges, fáradtságot érez, semmi
mást. Értette?
– Igen.
– És holnap is jól fogja magát érezni és örül majd az estének. És most
ha felébresztem, akkor… öt perc mulva… amikor a barokk-óra mutatója ott
a sarokban eléri a negyed négyet… akkor ezt fogja nekem mondani: „Kedves
Ágnes, nagyon jól érzem magamat.“ Megértette?
– Igen.
– Tehát pont negyed négykor ezt mondja nekem: „Kedves Ágnes, nagyon jól
érzem magam“ És ezzel mára befejeztük. Fel fogom ébreszteni.
Várt egy másodpercig.
– Számoljon magában hatig és a hatnál ébredjen fel.
A Géza ajka megmozdult. Rappaport izgatottan vele számolt. Amikor a
hathoz eljutott, Géza felnyitotta a szemét. Megnézte Ágnest, azután
megnézte Rappaportot és zavartan törülgette a szemét.
– Azt hiszem, – mondta zavart mosollyal – hogy aludtam egy kicsit. Ah,
persze, hiszen Ágnes elaltatott. Furcsa, hogy sikerült. Sohse hittem,
hogy ez velem, rajtam sikerülhet. Sokáig aludtam?
– Nem sokáig, – mondta Ágnes mosolyogva. – Valamivel tovább egy
félóránál.
– Igen, – mondta Géza, – csakugyan. Mindjárt negyed négy. Ilyen hosszu
virrasztásra már rég nem emlékszem.
Régebbi virrasztásaikról beszélgettek. A barokk-óra nagymutatója a
hármas szám felé közeledett. Géza ránézett az órára, nyugtalan lett,
felállott és járkálni kezdett. A mutató közvetlenül a hármas előtt volt.
Géza hirtelen megfordult.
– Nekem voltaképen… nagyon szépen meg kell… ezt az egészet köszönnöm.
Tudniillik… én…
Megállt egy másodpercre, azután folytatta:
– Kedves Ágnes, nagyon jól érzem magamat… a fejfájásom teljesen elmult
és azt hiszem, ez csakugyan nagyon hasznos dolog… és utána kitünően
alhatik az ember.
Ágnes összeszoritotta a fogát, hogy a felindultságát és a meghatottságát
elrejtse.
– Én is azt hiszem, – mondta – hogy ez hasznos lesz magának. És most már
késő van… és legjobb lesz lefeküdni.
Felmentek a második emeletre. Itt Rappaportnak ki volt nyitva az egyik
vendégszoba. Rappaport azonban behurcolkodott Gézához. Ágnes megvárta,
amig elkészülnek, azután elbucsuzott tőlük. Géza lefeküdt. Pár percig
beszélgetett még Rappaporttal, azután mélyen elaludt.


XVI.
Másnap frissen és pihenten ébredt Géza és a délelőttöt csendes
olvasgatással töltötte el. Déltájban visszajött Rappaport és beszámolt
Kovács Janiról és a családjáról. Holnap utaznak a Tátrába. Géza nagyon
örült ennek a közlésnek. Ebéd után kimentek a budai hegyekbe, elvitték
Mariannet és Gyurit, és velük tartott Noszlopy kapitány is. Kint
sétáltak egy kicsit, azután Géza megelégelte a sétát. Egy tisztáson
voltak, ahonnan le lehetett látni a völgyre, a völgyön tul a városra és
a másik oldalon a hegyekre. Géza végigfeküdt a füvön és kérte a
többieket, jöjjenek majd vissza érte. Marianne, aki eleinte szomoru
volt, most felvidámultabban tovább akart sétálni; vele tartott Rappaport
és Gyuri, és lelkes örömmel állt a társaság élére Noszlopy kapitány, aki
mindenképen meg akarta őket uzsonnáztatni a hegy tulsó oldalán lévő
vendéglőben. Amióta pénze volt, azóta esténként szinházba járt nagy
borravalókat osztogatott és epedve vágyódott rá, hogy másokat vendégül
lásson.
Ágnes Gézával maradt. Az otthagyott köpönyegeket összerakta a fübe és
leült. A lába előtt feküdt Géza és kinyujtózkodva nézett le a völgybe.
Sokáig hallgattak. A közelgő nyár nehéz, meleg, édes levegője vette őket
körül.
Géza végre megszólalt. Nem nézett fel; lefelé tekintett a fübe.
– Mondja, Ágnes, foglalkozott maga valaha ezekkel a dolgokkal?
Ágnes habozott egy másodpercig.
– Nem. Soha, – felelte azután őszintén.
– Ugy. Csak most. És most, – miért?
– Azért, mert Rappaport… ugy két héttel ezelőtt elmondta a maga…
fejfájásainak a történetét… és be kellett látnom, hogy itt csak…
hipnotikus szuggesztióval lehet eredményesen… beavatkozni.
– Ugy. És bizonyosra vette, hogy maga alkalmas rá, hogy engem
szugeráljon… vagy hogy én vagyok rá különösen alkalmas?…
– Mindakettőt bizonyosra vettem.
– Ugy. Hm. Furcsa… hogy nincs bennem semmiféle lázadás ez ellen a
beavatkozás ellen a legbelső lelki életembe… ellenkezőleg: valami
megnyugvást érzek azért, hogy a szabadságom egy részét feladtam. Ugy
érzem magamat, mint aki valami nagy elhatározást elhalasztott és most
élvezi azt a csendet, amelyhez az elhalasztás juttatta. – Mondja, mi
voltaképen a hipnozis és a szuggesztió? Mit tudnak róla? Min alapszik?
Mi a lényege?
Ágnes, aki eddig feszült és aggodalmas figyelemmel hallgatta Gézát, most
felszabadult mozdulatot tett. Örült, hogy semmi baj nincs és hogy a
beszélgetés megint elméleti térre fordult át.
– A lényegéről voltaképen nagyon keveset tudunk, amint hogy lelkünknek
vagy agyunknak egész mechanizmusáról egyelőre több a feltevésünk, mint a
pozitiv tudásunk. Ha egy tudós szerző azt mondja, hogy a szuggesztió
lelkünk dinamikájába való beavatkozás, amely képzeleteket disszociál és
asszociál, idegpályákat gátol és viszont idegpályákat megnyit, a tudat
alatt lévő képzeteket a tudatba segiti, ezzel csak leirta azt, amit
mások más szavakkal irhatnak le, de a lényeg megértéséhez nem juttatott
közelebb. A fontos ez: majdnem minden épelméjü ember szuggerálható. De
neki is akarnia kell. Kivánnia kell. Éreznie kell, hogy jó és hasznos
neki. Igy egyelőre lemondhatunk annak a titoknak a megmagyarázásáról,
hogyan tud az egyébként tehetetlen nagy-agy a szuggesztió segitségével
egyszerre testi életünk bizonyos funkciói felett is uralomra vergődni.
Géza mosolygott.
– Maga a sebész őszinte lenézését érzi az egész pszichológia iránt.
– Mert a pszichológia alig is nevezhető tudománynak. Kombinálás.
Elmélkedés. A dolgoknak uj neveket adnak: ez benne a haladás. A valóság
egyelőre annyi, hogy ha a Broca-féle agytekervényt valami ütés
szétroncsolja, akkor nem tudunk beszélni. Ha a szürke agykéreg
akármelyik része megbetegszik, akkor elveszitjük a lelkünk egy darabját.
És a beteg nagyagy beteg lelket jelent; és tönkrement nagyagy azt
jelenti, hogy nincs többé lelkünk.
– Hm. Maga ilyen rideg materialista?
Ágnes kissé meghökkent.
– Nem, – mondta egy kis megzavarodottsággal – nem mondom, hogy a
nagyagy: a lélek. Csak azt mondom: nagyagy nélkül nincs lelkünk. Se
magunk számára, se más emberek számára.
Géza a hátára fordult és nézett fel a tompa kékségü nyári égbe.
– Ha telefonon beszélek magával, – mondta csendesen – és a drótot
egyszerre elvágják, azt fogja akkor maga mondani, hogy nekem nincs többé
hangom, nincs többé lelkem? – hogy én nem vagyok többé?… Nem mondja. A
mechanizmus romlott el. De a szó, a gondolat, a lélek ott van azért
tovább is valahol a hitvány anyagon tul és élő életet él. – Ki tudja, mi
az, ami bennünk hangot keres és megszólal és aminek az agy csak hitvány
eszköze? Honnan jön? Mi a célja? Hová küld bennünket?
Nézett fel a tompa kékségü égbe és orrát, szemét, száját egyszerre egy
édesen káprázó lebegés töltötte el. A virágos lehelletü fü és a völgy és
a lány, aki mellette ült és a beláthatatlan ég összeolvadt valami remegő
egységgé, valami felsőbb valósággá, amely után csak a karját kell
kinyujtania, hogy beléje ölelhesse magát. Forró jóérzés melegitette át
az egész testét, egy olyan halk mámor, amely minden vércseppet boldog
örömre gyujt. Ugy érezte, hogy most mindjárt megért minden titkot;
beszijja az egész lét értelmét egyetlen mámoros lehellettel. De nem mert
megmozdulni. Félt, hogy a megmozdulással ezt a csendes boldogságot is
elriasztja, amelylyel most az élet nagy titkának az előtornácába álmodta
be magát. Hosszan és extatikusan mosolygott fel az égre, azután lassan
behunyta a szemét. Ágnes visszafojtott lélekzettel, elfogódottan
figyelte, azután megborzongva hajolt közelebb hozzá. Ő is megérezte
ezeknek a perceknek a titoknyitó varázsát. Sokáig hallgattak. Az egyik
félóra eltelt a másik után; végre visszajöttek a többiek és erre ők is
józanul felálltak.
Este, amikor a hallban egyedül maradtak, előbb hosszu hallgatás támadt,
azután Ágnes tartózkodó mosolygással ránézett Gézára. Géza egy
fejbólintással válaszolt. Ágnes felállott és néhány másodpercig az
elszánt akarattól kőkemény arccal nézett a Géza szemébe. Azután
felemelte a bal kezét a két kitárt ujjal. Géza nehéz pillával követte a
felemelt kezet. Ágnes lassan leeresztette a kezét. A Géza pillái
lecsukódtak. Aludt. Eddig egy szó se hangzott el közöttük. Rappaport,
aki felindultan félrevonult és remegő izgalommal várakozott,
elragadtatva fordult Ágneshez. Ágnes egy szempillantással csendre
intette. Gézához fordult.
– Nem tud mozdulni, – mondta csengő hangon. Nem érez semmit. Nem hall
semmit, csak az én hangomat. Jól érzi magát. Aludjék mélyen.
Leült és néhány másodpercig szótlanul és elgondolkozva nézte Gézát.
Azután felállt és megszólalt:
– Figyeljen ide. Hallja, amit mondok?
– Hallom.
– Gondoljon most az elmult hetek eseményeire.
A Géza arca egy másodpercig nyugodt maradt, azután hirtelen eltorzult.
Görcsös rángatózás futott végig a vonásain, azután a testén is. Ágnes
ijedten és magára boszankodva csóválta meg a fejét és rákiáltott:
– Elég volt. Ne gondoljon többé semmire. Arra gondoljon, amit én majd
kérdezek. Rám figyeljen. Aludjék mélyen és nyugodtan.
A Géza nyugalma lassan visszatért; az arca kisimult és a teste
megpihent; ujra mélyen és nyugodtan aludt. Ágnes habozva nézett rá. Nem
tudta, hogyan kezdjen neki, hogy ennek a kezébe adott léleknek a sebéhez
végre gyógyitó kézzel nyuljon hozzá. Gondolkozott, azután elhatározta,
hogy az egyenes kérdezést ma is elhalasztja. Mást kérdez.
– Emlékszik-e arra a tiz napra, amelyet ezerkilencszáztizennégy
decemberében itt töltött?
– Emlékszem.
– Az első héten mi nagyon megbarátkoztunk. Azután – a hetedik napon
lehetett – maga váratlanul elhidegedett tőlem. Meg tudja mondani, miért?
– Meg.
– Miért?
– Zoltán előtte való nap este hozzám csatlakozott. Magáról beszélgettünk
és Zoltán ezt mondta: „Szép lány. Felvilágosodott lány. Ha sietsz, még
ez alatt a szabadságidőd alatt eredményt érhetsz el nála.“
Ágnes a szájába harapott, hogy nyugodt maradjon.
– Amikor azután megint hazajött, emlékszik-e rá, hogy mégis… megint
kezdtünk összebarátkozni, de a barátságnak egyszerre vége lett.
Emlékszik-e rá, miért?
– Igen.
– Mondja meg.
– Maga akkor nagy lelkesedéssel beszélt Lonkay professzorról, aki
mellett dolgozott. És egy este Zoltán ezt mondta: „Ez a Lonkay valóságos
háremet tart. Ha nagyon érzékeny volnék a Molitor név hirére, nem
érintene kellemesen, hogy a Molitor névnek egy viselője a Lonkay…
asszisztense lett.“
– Ugy? – mondta Ágnes. – De a barátságunk felbomlásának ez csak az egyik
oka volt. A másik oka az volt, hogy Zoltán én nekem arra tett célzást,
hogy maga azért rosszkedvü, mert… sulyos betegségre tett szert
Orosz-Lengyelországban.
– Ez nem volt igaz.
– Semmi sem volt igaz, amit mondott. Soha nem rágalmazott egyenesen,
csak célzásokat tett. Amikor együtt voltunk, olyan beszélgetéseket
kezdett, amelyekről tudta, hogy bennünket összeveszitenek. Emlékezzék
rá: amikor egysze majdnem megint összebarátkoztunk, váratlanul a nő
szabadságáról kezdett beszélgetést. Tudta, hogy magának itt egészen más
az álláspontja, mint az enyém és tudta, hogy én milyen ostobán érzékeny
vagyok ebben a tekintetben. A vita során haragomban el is jutottam ahhoz
az együgyü kijelentéshez, hogy egy kokott és egy urilány között nincs
semmiféle erkölcsi különbség. Mosolyogva és rendszeresen dolgozott azon,
hogy elidegenitsen bennünket egymástól. De azon is, hogy az öreg Árpádot
elidegenitse magától. Az öreg Árpád amugy is hajlott a nagy hősiességre…
mindig, mielőtt maga hazajött volna, Zoltán néhány csendes célzást tett
rá, hogy most bizonyosan valami különös hőstettel jön haza… és a
Molitor-család harci hirneve megint felragyog… most bizonyosan be van
már adva a Mária Terézia-rendre, amiről az öreg mindig ábrándozott.
Erre, amikor maga hazajött és csak a két signum laudist hozta haza és az
érdemkeresztet, az öreg csalódást és haragot érzett. De ezt is Zoltán
szitotta fel. És Czáránnét Zoltán tette tönkre. És Mariannet ő akarta
megrontani. És engem… ő tudott mégis megtéveszteni. És az öreg Árpádot
mégis ő ölte meg, – nyugodtan, higgadtan, mosolyogva, semmi másért, csak
a vagyonáért, amely ki akart siklani a kezéből. Hiszi azt, hogy
mindezért megérdemelte a halált?
Gézának vonaglani kezdett az arca.
– Hiszem, – lehelte alig hallhatóan.
– Megérdemelte, – szólt indulatosan Ágnes. – Emlékszik még rá, hogy az
öreg Árpád halála után azt mondtam magának, hogy én pedig Zoltánt
halálra itéltem?
– Emlékszem.
– Majd meg fogja érteni még, hogy… akármi történt is… voltaképen csak az
a halálos itélet hajtódott végre rajta, amelyet én mondtam ki.
A Géza arca görcsösen kezdett vonaglani. Ágnes egyszerre összeszedte
magát.
– Elég volt, – mondta. – Ne gondoljon rá többet. Ha felébred, mindezt el
fogja felejteni. A fejfájásai nem szabad, hogy visszatérjenek.
Odalépett hozzá és néhányszor végighuzta a kezét a homlokán.
– Jól kell magát éreznie. Ma is és holnap is. Tudnia kell, hogy teljesen
meggyógyul és néhány nap mulva teljesen megnyugszik. Addig érezze jól
magát. Bizzék bennem. És szeressen engem.
Az utolsó mondat váratlan melegséggel, meglepő gyengeséggel, könyörgő
hangon lebbent el az ajkáról. Maga se akarta mondani; a hang is, amelyen
mondta, egészen más volt, mint az a csengő, parancsoló hang, amelyen
egyébként beszélt. Rappaport csendes grimásszal nézett fel rá. Ágnes
megzavarodott egy másodpercre, de azután nyugodtan folytatta:
– Innen féltizenkettőkor felmegy, lefekszik és jól alszik reggelig.
Holnap örömmel várja megint az esti együttlétünket. Egyébként semmire se
emlékszik abból, amit itt beszéltünk. Most számoljon hatig és fel fog
ébredni.
Géza felébredt, nyugodtan beszélgetett féltizenkettőig és akkor
lefeküdt. Ágnes próbaképen tartóztatta, de nem lehetett visszatartani.
Másnap este tiz óra után megint egyedül maradtak a hallban.
Géza három másodperc alatt aludt. Ágnes beszélni kezdett hozzá, de
mihelyt az elmult hetek eseményei kerültek szóba, – különösen Zoltán
halála – Gézát sulyos nyugtalanság rohanta meg és az arcán és a testén
fájdalmas, hiszterikus görcs rohant végig. Ágnes sietve ráparancsolt,
hogy ne gondoljon többé ezekre a dolgokra és töprengve mérlegelte, mit
kérdezzen tőle. Végre elszánta magát.
– Mikor maga ezerkilencszáztizennégy decemberében hazajött, akkor… már
az első napon… egy asszonynál tett látogatást. Emlékszik erre?
– Emlékszem.
– Ezzel az asszonnyal… magát… ehhez az asszonyhoz közeli viszony füzte.
Igaz?
A Géza arca kissé elborult. Alvó, lehunyt szeme megremegett. Ágnes
közbelépett.
– A fontos csak az, hogy arra feleljen, amit majd ezután kérdezek. Maga
ezzel az asszonnyal pár nap mulva szakitott. Miért?
– Azért, mert lehetetlennek éreztem egy ilyen… összeköttetés
fenntartását, amikor már… másba voltam szerelmes.
Az Ágnes arcán megindult komolyság volt.
– Gondolkozzék jól: már akkor szerelmes volt?
– Igen.
– És azóta… nem mult el ez az érzés?
– Nem.
– Bizonyos ebben?
– Bizonyos vagyok.
– De ezt nem akarta magának soha bevallani. Miért?
Géza vonakodva felelte:
– Mert szégyenletesnek éreztem… ezt a lelki odaláncoltságot egy olyan
nőhöz… aki gunyolódik rajtam és… aki…
– És aki?
Géza elhallgatott. Ágnes hangosan mondta:
– Folytassa. Ne hallgasson el semmit. Mindent mondjon meg őszintén.
Fontos, hogy teljesen őszinte legyen. Tehát: és aki –?
– És aki erkölcsi tekintetben nem méltó rá, hogy az ember szeresse.
Ágnes elsápadt. Tehetetlen, ijedt pillantást vetett Rappaportra.
Rappaport felhuzott szemöldökkel intette neki vissza, hogy a beszélgetés
egész vezetését hibásnak tartja. Ágnes azonban összeszedte magát.
– Ezért tehát önmaga előtt is letagadta? – kérdezte Gézától.
– Igen.
– De ez nem sikerült mindig?
– Nem.
– Maga negyedfél évig nem nézett más nőre. Ezért?
– Azt hiszem… ezért. Nem birtam…
– Voltak azonban órák, amikor pontosan tudta és világosan érezte, hogy
egy nőt szeret.
– Igen.
– Mikor? Mikor voltak ilyen korszakok?
A Géza arca vonaglani kezdett:
– Néha éjjel, – felelte nehezen, – akkor felkeltem… és elhatároztam…
hogy mindenen átgázolok… és ölni fogok…
Ágnes gyorsan ránézett Rappaportra. Rappaport megrendülten intett neki.
A Géza arca azonban eltorzult és a testét kinzó görcs rohanta meg.
– Elég, – mondta Ágnes, – Ne gondoljon rá többé. Feleljen erre a
kérdésre: miért nem közeledett én hozzám mégis? Miért nem akarta az
akaratát rám kényszeriteni? A gondolkozásomat átalakitani? Engem magának
megnyerni?
– Féltem a felsőbbséges nevetésétől. Mindig ott volt maga mellett
Zoltán. Vele mindig egyetértett. És azt gondoltam: magának kellene
közelednie.
– Nem, – mondta Ágnes hevesen. – A férfinak kell bátrabbnak lennie,
erősebb akaratunak, kezdeményezőnek. Engem mindig megsértett és
megsebzett a maga visszahuzódása. Vártam rá, hogy közeledik hozzám és
azért csufolódtam, mert hiába vártam. Pedig én szerettem magát.
A hangja egyszerre megint átalakult. Puha könyörgéssé lett.
– És ne higyje azt, – mondta reszkető szájjal, – hogy én méltatlan
vagyok. Higyje el, hogy én jó vagyok és hű vagyok. – Szeressen engem.
Rappaport fanyar grimászt vágott, amikor az Ágnes hangja megint
átbillent a lágy könyörgésbe és félrehajtott, fogfájós arccal hallgatta
az Ágnes szavait. Most egyszerre megmozdult, felállott és ijedt
mozdulattal mutatott rá Gézára. A Géza lehunyt szempillái nagy
erőfeszitéssel igyekeztek felnyilni és két keze megmozdult. Ágnes egy
rándulással összeszedte magát.
– Aludjék. – mondta Gézának csengő hangon. – Minderről pár nap mulva
éber állapotban is beszélek majd magával. Egyelőre ennyi elég volt. Ez
is szükséges ahhoz, hogy teljesen egészséges legyen. Aludjék mélyen.
Géza mozdulatlan arccal aludt. Ágnes kimerült, fájdalmas arccal ült le
egy székre, néhány percig pihent, azután felállott, megparancsolta
Gézának, hogy holnap is érezze jól magát és hogy bizzék a jövőben,
azután felébresztette. A következő napokban minden éjjel ujra egyedül
maradtak hárman és halk, szorongó örömmel vártak rá, hogy Ágnes végre
felálljon és Géza az Ágnes egyetlen mozdulatára elaludjék. Az éjszakai
csendességben ilyenkor az az érzésük volt, hogy különös, sötét
hatalmakkal játszanak, bóditó magiát üznek, amely a boldog tudáshoz
viszi el őket. Az egyik nap eltelt azonban a másik után és voltaképen
még mindig nem jutottak előre. Mihelyt a Zoltán haláláról volt szó,
Gézát kinos görcsök rázták meg az egész szervezete fájdalmas
tiltakozásba tört ki ennek a titoknak a kibontása ellen. Ágnest és
Rappaportot különösen az ijesztette meg, hogy a szuggesztió ereje
csökkenést mutatott. Géza nem aludt már elég mélyen; álmában többször
kisérletet tett rá, hogy felébredjen és napközben sötét és rossz órák
jöttek rá. Egyszer ezt kérdezte Ágnestől:
– Mondja, Ágnes, van arra az orvosi irodalomban példa, hogy nő
hipnotizált volna valakit?
Ágnes meghökkenve felelte:
– Nem… tudtommal nincs.
– Se nőt, se férfit?
– Se nőt, se férfit.
– Azt hiszem, – mondta Géza, – ennek megvan a maga mély fiziológiai oka.
Különös esetekben… nagyon szuggesztibilis férfinál… nagyon speciális
körülmények között… rövid időre ez sikerülhet. Állandó hatása azonban
női akaratnak egy idegen pszichére nem lehet, mert…
Elgondolkozva nézett maga elé, ideges mozdulattal emelte a homlokához a
kezét, mintha egy közeledő fejfájást akarna elriasztani, azután
elhallgatott. Ágnes rémülten keresett szavakat.
– Minden szuggesztiv beavatkozásnak, – mondta – megvannak a maga
határai. A szuggesztió nem tehet egyebet, mint hogy a szervezetben vagy
mondjuk igy: a lelki életben amugy is működő folyamatokat támogat és
erősit. De egy bizonyos: az, akit szuggerálnak, semmiképen sincs
kiszolgáltatva annak, aki szuggerálja. Ez a hatalom nagyon korlátolt.
Amit én magának álmában szuggerálok, az például egyszerre tudatossá
válhatik. Ugyszólván csak egy lelki zár kinyitásáról van szó. Ezt a
zárat én pár nap mulva ki is fogom nyitni. Hiszen épen ez lesz a teljes
gyógyulás és a teljes megnyugvás. Addig türelemmel várnia kell. Olyan
nehéz a várakozás? Olyan nehéz az, hogy az akarata egy részét, a
lelkének egy szegletét nekem átadta? Olyan rossz nekem engedelmeskedni?
Leült melléje, megfogta a kezét és bágyadt, könyörgő mosolygással nézett
a szemébe. Géza elfulladva hallgatta és egy nehéz bódulat füszeres
illatát érezte.
– És az orvosi irodalom, – mondta Ágnes, – csak azért nem tud nőkről,
akik a szuggesztió terapiáját alkalmazták, mert csak pár esztendeje
vannak női orvosok. De a történelemben egész csomó nő szerepel, akinek a
sikereit semmi más nem magyarázza meg, csak a szuggesztiv hatás.
– Például?
– Például Jeanne d’Arc.
– Jeanne d’Arc hiszterika volt.
– A hisztéria a legcsodálatosabb és a legrejtelmesebb dolgok egyike. A
hisztéria édes testvére a hipnotikus szuggesztiónak: mind a kettő lelki
inditékokkal ér el testi hatásokat. Amikor egy rajongó apáca testén
egyszerre megjelenik a Krisztus sebeinek a stigmája, maga hajlandó ezt
egy felsőséges kézlegyintéssel elintézni és azt hinni, hogy mindent
megmagyarázott, ha kimondta ezt a semmit meg nem mondó szót, hogy
hisztéria?
– Nem, – felelte Géza felüdült örömmel. – Én azt meginditó és elragadó
csodának tartom. De látja: maga most olyan okosan beszél, mintha nem is
volna orvos. Az orvosok gyötrelmesen korlátoltak.
– Nem mind, – felelte Ágnes mosolyogva.
– Sokan.
– Sokan, igen.
Erről a kérdésről sokáig és jókedvüen beszélgettek. Géza megnyugodott és
derült, csendes jókedvben várta az estét. Ágnes azonban Rappaporttal
aggódva és kinos fejtöréssel tanácskozott azon, mit kellene tenniök,
hogy az eddigi eredményeket a kezükből kisiklani ne engedjék és hogy a
Géza gyógyulását teljessé tegyék. Ujra meg ujra átnézték azokat a
könyveket, amelyeket összehordtak. Megállapitották, hogy abban semmi
különös és semmi meglepő nincs, hogy a hipnotikus álomban alvó heves –
hiszterikus-görcsökkel reagál az olyan kérdésekre, amelyek a lelki
életének fájdalmas titkait érintik, de azt is megállapitották, hogy
ilyenkor egyéni leleményességre és külön elmésségü metódusra van
szükség, hogy ehhez a fájdalmas ponthoz mégis hozzá lehessen nyulni. Mi
legyen ez a metódus? Nem tudtak benne megegyezni. Rappaport végre halkan
igy szólt:
– Mi volna Ágnes… ha maga azt szuggerálná Gézának, hogy forduljon
máshoz… egy tapasztalt orvosprofesszorhoz például?…
Ágnes meghökkenve nézett Rappaportra, azután hevesen felelte:
– Nem. Hogy a nagy titkához más nyuljon hozzá? Nem. Hiszen arra még