A Molitor-ház: Detektivregény - 08

tulságosan könnyen veszi a dolgot. Én se tudok felháborodni rajta, ha
egy öregedő asszony festi magát, csak utálom, bármilyen förtelmesen
divatba jött Budapesten az utolsó tiz évben, de itt, ebben az esetben
ennek a kifestésnek, hogy ugy mondjam, szimbolikus jelentősége van.
– Hogyan? – kérdezte Rappaport.
– Ezek a kis lányok… nemcsak Marianne… hanem mindazok, akik vele
iskolába járnak vagy nála egy-két évvel idősebbek vagy fiatalabbak,
tehát a tizennégy-tizenöt-tizenhat évesek tökéletesen különböznek attól
a generációtól, amely előttük nőtt fel és amelyhez még én is tartoztam.
Mi is voltunk szerelmesek… ki a tanárjába, ki az unokafivérébe, ki egy
hires emberbe. Egy barátnőm Napoleon-portrékkal rakta tele a szobáját.
De mi arról álmodoztunk, hogy hiresek leszünk, esetleg tudósok leszünk,
függetlenek leszünk, ha férjhez megyünk, akkor egyenlő rangu társai
leszünk a férjünknek, ha nem megyünk férjhez, mert nem találjuk meg a
hozzánk illő férfit, akkor erős és tiszta életet élünk, a magunk
erejéből élünk és soha senkivel el nem tartatjuk magunkat; nehányan
arról ábrándoztak, hogy anyává lesznek és azután élnek egyedül, mert a
gyerek a fontos, nem a férfi – egyszóval ha bolondságokat gondoltunk is,
minden bolondság az életünk magasabb értelemben vett tisztaságát akarta
szolgálni. Asszonyi szabadságot akartunk. Megtisztult szerelmet.
– És ezek? – kérdezte Géza.
– Ezek? Ezek csipkés alsónadrágokról álmodoznak.
– Na! – mondta Géza.
– Ne higyje, hogy tulzok és ne higyje, hogy csak Marianneról beszélek.
Ez az egész generáció ilyen. Ezek hires szinésznőkért rajonganak, – de
ne gondolja ám, hogy azokért, akik a nagy szerepeket játszák… Kis
szinésznőcskékért, akiket csak épen kieresztenek a szinpadra, de akik
mámoritóan ötlözködnek. Ezek a kis lányok Budapest minden nagy kokottját
ismerik. Kérdezze meg Rappaportot, igaz-e?
– Igaz – mondta Rappaport. A napokban négy kis iskoláslány beállitott
egy ilyen hirneves szépséghez. Azt mondták, autogrammért jönnek. Végül
azonban kiderült, hogy voltaképen a „művésznő“ garderobját szeretnék
látni. Végig is nézték. A fehérnemütől különösen el voltak ragadtatva.
– No látja – mondta Ágnes. Én nem tudom: a háboru tette-e, – ezek a kis
lányok… csipkékről és selymekről ábrándoznak… nagyon könnyü
szerelmekről, mert a szerelem nem is nagyon fontos nekik… automobilról
és kivágott esti ruhákról… egyszóval – akármilyen nehéz kimondani – egy
férfiról, aki gazdagon kitartsa őket.
– Rettenetes – mondta Géza.
Felállott, ránézett Rappaportra és csöndesen mondta:
– A fejsze a fa tövére tétetett.
Felindultan járkálni kezdett. Rappaport tartózkodó, kételkedő
mozdulattal válaszolt azután Ágneshez fordult:
– Mindezt – mondotta – én nem találom olyan szörnyü dolognak. Ez a
természetes reakciója a feminizmus szegény bolondságainak. Az asszony
szabadságharca; de nem ugy, mint ahogy még maguk gondolták, hogy az
asszony eddigi szolgaságából a természetesen rosszul fizetett, mert
másodrangu munka uj szolgaságába meneküljön.
Ágnes szólni akart, Rappaport udvariasan elébe vágott.
– Ami természetesen se bizonyos pályákra, mint például az orvosi, se
kiválasztottan tehetséges nőkre nem vonatkozik. Egyébként nem erről
akarok beszélni. Én ezt nem tartom szerencsétlenségnek. De minthogy a
maguk gondolkozása… mégis egészen más… jó lenne, ha Mariannet nem
járatnánk iskolába.
– Miért?
– Egyedül megy oda, egyedül jön haza, – nem neki való ismeretségekre
tesz szert.
Ágnes elgondolkozva nézett Rappaportra.
– Ugy? – mondta nyugodtan. Hiszen ha maga ennyit mond, akkor sokkal
többet tud. Holnap Marianne már nem megy iskolába. De… miért nem beszél
vele maga… maga olyan jóban van vele…
Elmosolyodott.
– Tudja, ugy-e, – kérdezte mosolyogva, – hogy a maga kedvéért festette
ki magát.
Rappaport zavart mosolygással bólintott és lesütött szemmel felelte:
– Én… mindent megtettem… és talán nem haszon nélkül. Ha én két héttel
ezelőtt közbe nem lépek, Marianne kellemetlen meglepetést szerezhetett
volna maguknak.
Ágnes elkomolyodott. Nemsokára lejött az anyja; az anyját félrevonta és
halkan beszélgetett vele, a vacsorához leérkező Marianne-nal azután az
öreg Molitorné közölte, hogy ezentul nem fog iskolába járni. Ebben az
évben – legfeljebb másfél hónapról van szó, – itthon tanul még, jövőre
pedig majd azzal próbálják a műveltségét tökéletesiteni, hogy sok zenét
hallgat, képtárba és szinházba jár és jó könyveket olvas. Marianne
ujongott. Zoltán, aki rövid időre megjelent a vacsoránál, megkérdezte az
örömének az okát, azután nagyon figyelmesen, komolyan nézte Mariannet.
Vacsora után Marianne lázas jókedvü beszélgetést folytatott
Rappaporttal, és ami még sohasem történt meg, tiz óra után jókedvüen
ment aludni.
Ágnes nemsokára egyedül maradt Gézával és Rappaporttal. Álmodozva nézett
Marianne után és csendesen vonogatni kezdte a vállát.
– Mit tudom én, – mondta csendes, szkeptikus bánattal, – hátha neki jobb
lesz. Azt akarja, hogy szeressék, dédelgessék, elkényeztessék. Ez talán
természetesebb és szerencsésebb lelki berendezkedés, mint az enyém volt,
aki az ő korában mindennap százszor esküdtem meg rá, hogy soha
simogatással és gyöngédséggel én magamat megszéditeni és megalázni nem
engedem, mert előbb jön a simogatás, azután a szédülés, azután a
rabszolgaság.
Csendesen rámosolygott a két fiatal emberre, akik figyelmesen
hallgatták, és halkan és szokatlan lágysággal elkezdett a fiatal
leányéveiről beszélni. Tiz éves korától tizenhat éves koráig volt a
legboldogtalanabb. Ekkor még semmi se nyujtott neki vigasztalást a
szegénységért; ha a jól öltözködő, gazdag lányokat az iskolában
megnézte, akkor mindennap tizszer érezte magát megbélyegzettnek és
eltiportnak.
Akkor még csinos se volt… nem, oh, nem, nagyon jól emlékszik a tükrével
való kétségbeesett beszélgetésekre… és az utcán az emberek tekintetére…
minden tizenkét éves kislány pontosan tudja, hogy tetszik-e az
embereknek… az ő szivéből cseppenkint hullott ki a kinlódó vér, amikor
látta, hogyan fordulnak meg az emberek a társnői után és hogyan siklik
el közömbösen ő rajta minden tekintet. És otthon is ez volt a
legkinosabb idő. Az apja fájdalmasan kinlódó zsarnoksága ekkor lett
mindnyájuk számára sulyos korbácscsá; őt imádta az apja, de minden nap
megkinozta, mert nem volt elég szép, mert nem volt elég okos, mert nem
tudott eleget és legelsősorban azért, mert ő maga is kinlódott. A
legnagyobb esztétikusnak tartotta magát, ragyogó irónak és tudósnak, –
igaza is volt, – tehetségtelenek és gazemberek elállották az utját. Ezek
miatt a tehetségtelenek és gazemberek miatt otthon az egész családjának
a poklot kellett megszenvednie. Amikor ő – Ágnes – tizenhat éves lett,
akkor jött a fordulat. Akkor ő először is… csinos lett. Azután
tanitványa akadt… egy jóindulatu, mulya kis lány, akinek a gazdag apja a
mulya kis lányát is nagyon szerette, de akinek a bőkezüségét talán az is
fokozta, hogy a mulya kis lányának az elszánt barátnője, – amint az az
évek során egyre inkább kiderült, – nagyon tetszett neki. Ekkor ő –
Ágnes – nem érezte többé olyan eltiportnak magát és egy napon szembe
mert szállni az apjával. Akkoriban rettenetes jeleneteik voltak. Egyszer
felugrott az ablak párkányára – a negyedik emeleten – és azt mondta,
ledobja magát onnan… és le is dobta volna magát… ha az apja még egyszer
megütötte volna. Az apja elfehéredve vette le az ablakpárkányról és soha
többé nem nyult hozzá. De mi minden jött még azután. Amikor az érettségi
után megmondta, hogy orvos lesz, – milyen küzdelem. Az apja már halálos
beteg volt, de egy őrjöngőnek a makacsságával és a dühével harcolt ez
ellen a szándék ellen. Miért? Gyülölte az orvosokat. Lenézte az
orvostudományt. Kijelentette, hogy soha bele nem egyezik és ő, Ágnes,
három napig nem evett és három napig mozdulatlanul feküdt az ágyában,
mig végre kicsikarta az apja beleegyezését. Miért akart tulajdonképen
orvos lenni? Ő is utálta az egész mesterséget. Az első boncolások után
elájult. De jól meggondolta a dolgot; – ez volt az egyetlen pálya, amely
igazán függetlenné és erőssé tehette. A szerelem egész nevetséges
mechanizmusát megismerni, hogy meg ne szédülhessen soha. Istenem. A
kedves kis mulyát is magával hurcolta az orvosegyetemre. A kedves, kis
mulya nagyon képzett gyermekorvos, – nem sebész, mint ő – és csendesen,
higgadtan és bölcsen már férjhez is ment egy csendes, derék és higgadt
emberhez. Nagyon csinos és nagyon boldog asszony… nem lázas és erőszakos
tévelygő…
Elhallgatott és fanyarul mosolygó szomorusággal mélázott maga elé.
Rappaport türelmetlenül nézett Gézára és feszülten várakozó tekintettel
ostromolta, szólaljon meg és mondja azt, amit az ő véleménye szerint
most el kellene mondania. Géza azonban fátyolos szemmel, elmerülten
nézte Ágnest és hallgatott. Erre Rappaport akart megszólalni, de Ágnes
megelőzte. Odafordult Gézához és ezt kérdezte:
– Hogy történt az, hogy maga archeologus lett?
Géza felrezzent és habozva és akadozva válaszolt. A természettudományok
mindig csak távoli érdekességként hatottak rá; a közigazgatási pályát,
amelyre az apja szánta, általában minden hivatalt lehetetlennek érzett a
maga számára; csak a szorosan vett emberi dolgok érdekelték… történelem…
mult, jövő.
Elgondolkozva nézett maga elé és halkan folytatta:
– Ha most visszanézek erre az időre, azt kell mondanom, hogy a jövő
voltaképen sokkal jobban érdekelt, mint a mult. De ugy visszarettentem
attól, amit a jövővel való foglalkozás jelentett… politikától,
marakodástól, lármától… hogy elmenekültem a multba. Azzal vigasztaltam
magamat, hogy én irom majd meg végre a magyarság igazi őstörténetét…
nyolc évig ezzel foglalkoztam: egy ázsiai őskultura nyomainak a
kikutatásával… én irom meg ezt is és a hazug magyar történetkönyvek
helyett a magyarság igazi történelmét… és ezzel erősebben hatok a
jelenre, mint akármilyen más tevékenységgel. Most ugy érzem… megcsaltam
magamat. Talán… gyáva voltam. Sok mindent elmulasztottam. Ha egyet és
mást elértem volna a háboru előtt… ha például Zoltán helyett én lettem
volna otthon képviselő… lehettem volna, az apámtól függött, de én nem
akartam… most sokkal többet tehetnék, mint igy… elmaradtan, lemaradtan,
tehetetlenül. Azt hiszem… gyáva voltam.
Ágnes bólintott és nagyon szeliden, meleg jóakarattal mondta:
– Azt hiszem, az volt. Maga habozó és kételkedő… de akiben olyan forró
vágy van az után, hogy hatni tudjon, annak nem lenne szabad haboznia és
kételkednie.
– Igaz. De mit csináljak? Lehet az embernek a lelke és jelleme egy
alapvonását megváltoztatni?
– Lehet, – felelte tüzesen Ágnes. – Akarni kell, – olyan izzó akarattal
akarni, mint én tizenkét éves koromban.
Erről sokáig elbeszélgettek. Tizenkét óra tájban végre Ágnes felkelt,
azzal, hogy most menjenek aludni, mert neki holnap délelőtt korán kell
felkelnie. Mielőtt kifelé indult volna, odalépett Géza mellé aki
megmozdulásra még lustán ült a karosszékében. Megállott mellette és
könnyü mozdulattal rátette a vállára a kezét.
– Akarnia kell, – mondta neki halkan. – Mindent tud az ember, ha akar.
És azzal kell kezdenie az akarást, hogy végre teljesen rendbe szedi a
fizikumát. Rappaport végre elmondta nekem a maga… fejfájásainak az egész
történetét… én azt akarom, hogy gyógyuljon meg… Ha akarná, én
foglalkoznám magával… kérem rá, – én nagyon szeretném, – én akarom…
Géza felnézett rá, karcsu, izmos testén végig, egészségtől ragyogó
arcába, aranybarna szemébe és érezte, hogy a vére egyszerre megtelik egy
nehéz feszültségü érzés füstölgésével. A szavai felülről – két tiszta
metszésü ajkáról – ugy hullottak le rá, mint valami kábitószernek a
mámoritó cseppjei; – olyan volt, mint egy sulyos, szegfüszagu narkózis,
amely elé boldog, nehéz bágyadtsággal hajlik oda minden gondolat.
Szótlanul és tévedező öntudattal nézett fel az Ágnes szemébe. Az Ágnes
keze egy lehelletnyivel nehezebb lett a vállán.
– Igen? – kérdezte halkan.
– Igen, – felelte Géza öntudatlanul.
Ágnes elindult felfelé. Elbucsuztak, Rappaport haza ment és Géza bement
a szobájába lefeküdni. Amikor a szobájába ért, a kábultsága engedni
kezdett, de rögtön utána halk fejgörcse támadt. A fájdalom egyre erősebb
lett. Géza végre jeget hozatott és jégtömlők alatt aludt el.


IX.
Másnap délelőtt tizenegy órakor felébredt. A sötétben felcsavarta az
éjjeli szekrényen levő villamoslámpát, megnézte, hány óra, megnyomta a
villamos csengő gombját és fáradtan várta, mikor kell felkelnie az
ágyból, hogy kinyissa a reggelit hozó Péternek az ajtót. Néhány perc
mulva hallotta, hogy Péter megáll az ajtó előtt, hallotta, amint a
kezében halkan csörög a megrakott tálca és készült kiugrani az ágyból,
hogy az ajtóhoz menjen. Ekkor Péter kint rátette a kezét a kilincsre és
benyitott a szobába. Géza elámulva nézte. Péter letette a tálcát az
asztalra, jó reggelt kivánt és ment az ablakhoz, hogy kinyissa az
ablaktáblákat.
– Te nem voltál még idebent, Péter? – kérdezte Géza megdöbbenve.
– Nem, százados ur. Csak most tetszett csengetni.
Géza előrehajoltan ült az ágyában és sápadtan nézett az ajtóra. Hogy
lehet ez? Hogy történhetett ez? Ő az utóbbi időben mindig gondosan
bezárta – kulcsra – az ajtaját. Tegnap éjjel, amikor a jeget hozatta
volt, még a jégtömlővel a fején felkelt, tántorogva odament az ajtóhoz
és – pontosan emlékszik rá – kétszer megforditotta a zárban a kulcsot.
Rosszul lett volna az ajtó becsukva? A kulcs nyelve nem a zárba csattant
volna bele, hanem melléje csattant volna?
Felugrott és odament az ajtóhoz. Az ajtó most is rendesen és szabályosan
be volt téve, de a kulcs nem volt benne. Mi történt a kulccsal? Kivülről
kitolta volna valaki a zárból? Akkor itt kellene lennie a közelben.
Keresni kezdte a kulcsot. Péter segitett neki, bár nem értette, mire
való a buzgó kutatás ilyen értéktelen holmi után. Végre megtalálták a
kulcsot az asztal és az ágy között a szőnyegen. Géza felvette, rábámult
és szórakozottan mondta Péternek, hogy tegye vissza a kulcslyukba.
Mialatt Péter az ajtóhoz ment, rémülten és lopva körülnézett a szobában.
Ki járt itt az éjjel? Hogyan jutott be? Mit akart itt?
Borzongva vette szemügyre a butorokat és riadtan körülsikló szeme az
éjjeliszekrényen pihent meg. Egyetlen pillantással megállapitotta, hogy
pisztolyának a zárja ismét nyitva van. De az éjjel, mikor a zsebéből
kirakta, még zárva volt. A tüzszerszám – nikkelezett kis ércdoboz –
amelyet a pisztoly mellé tett, nincs mellette. Hol van? Leesett a
földre. Ez lehet véletlen is. De a szék az ágya mellől – a tegnap este
levetett ruháival – messze be van tolva az ágy lába mögé és a ruháinak
egy része lehullott róla. Ez nem lehet véletlen. Ezt eltolta valaki.
Vagy valami. Ki? Mi?
Hideg félelem ült rá a szivére. Reszkető tagokkal ült le az asztal mellé
és étvágytalanul elkezdett enni. Kétségbeesetten gyötörte magát valami
magyarázatért és egyre értelmetlenebb, homályosabb és ijesztőbb lett
számára minden.
Péter szorgalmasan tett-vett körülötte és azután halkan megszólalt:
– Százados urnak jelentem alássan, holnapután esküszöm.
– Ugy? Jól van, Péter.
– Pár napi szabadságot kérnék alássan.
– Egy hetet, Péter.
– Köszönöm alássan. Azután majd csak megjön a felmentésem.
Géza nem felelt. Szédülve öltözködött. Ingerült izgatottság zakatolt
benne; – menni akart valahová, tenni akart valamit. Amikor kifelé
indult, eszébe jutott, hogy Péternek mondania kellene valamit.
– Igaz, Péter, hát esküszöl?
– Igenis, százados ur.
– Hm… hát meglesz?…
Péter lehajtotta egészséges, vörös nagy fejét és halkan mondta:
– Meg kell lenni, százados ur.
– Hát sok szerencsét, Péter, – hiszen holnap még itt vagy?
– Itt, százados ur.
Géza lement Noszlopy kapitányhoz.
– Bocsáss meg, – mondta – én nem szeretek neked alkalmatlankodni; de
most mégis meg kell kérdeznem, nem járt-e az elmult éjjel megint valaki
itt a folyosókon?
– Nem. Azt hiszem, nem.
– Én azt hiszem: igen.
Elmondta az észleleteinek egy részét Noszlopy kapitánynak és arra kérte,
hallgassa ki az őrtállóit, nem tapasztaltak-e az éjjel valamit. Noszlopy
kapitány lázasan intézkedett. Hálás felindulást érzett, megtisztelt
izgatottságot azon, hogy Géza is ő hozzá fordul és hogy védelmi
berendezkedését ilyen komolyan veszik. A Noszlopy kapitány emberei
hamarosan előkerültek; négyen nem tudtak semmit, az ötödik azonban némi
habozás után bevallotta, hogy hajnaltájban, amikor feljött az első
emeletre, itt igenis el voltak oltva a lámpák a folyosón. Ő sietve
felcsavarta a lámpákat, de minthogy azután semmi gyanus jelet nem
látott, azt gondolta, hogy talán ő oltotta el álmosságában egy órával
azelőtt a lámpákat. Most azonban bizonyosan emlékszik rá, hogy nem ő
oltotta el, sőt azt hiszi, hogy amikor a lámpákat ujra felcsavarta,
hallott is valami neszt a második emeletről.
Noszlopy kapitány nagyon leszidta ezt az őrét a hanyagságáért, azután
azt az utasitást adta neki is és a többi emberének is, hogy mihelyt
bármilyen gyanus jelet látnak, azonnal értesitsék őt a dologról, ha
pedig idegen embert pillantanának meg éjszaka a házon belül, kérdezés
nélkül lőjjenek rá. Géza nem volt megelégedve ezekkel az utasitásokkal,
de a halk megszólalását és szerény tanácsait Noszlopy kapitány olyan
sértő beavatkozásként fogadta, hogy jónak látta a dolgot abbahagyni.
Lement a hallba és töprengve bolyongott ide-oda.
Tizenkét óra után lejött a hallba Marianne. Nemsokára azután megérkezett
Gyuri, aki ma korábban jött haza az iskolából. Sétálni akartak menni.
Indulóban voltak, amikor bejött Zoltán.
– Hová mentek? – kérdezte tőlük.
– Sétálni, – felelte jókedvüen Marianne. – Nem járok iskolába; még el
találok hizni.
– Tudod mit, – mondta Zoltán mosolyogva – halaszd el a termeted
gondozását egy nappal. Elviszlek benneteket automobilon… gyönyörü idő
van… ki akarok menni a budai hegyekbe. Jöttök?
Marianne elpirult az örömtől.
– Igen, – felelte – köszönöm. De szeretném… ha a Belvároson keresztül
mennénk.
– Ahol parancsolod, – mondta Zoltán udvariasan.
Gyuri összeráncolta az orrát és félhangon számolni kezdett:
– Óránként százhusz kilométer. Ők mennek nyolcvannal. Győr táján
nyomukban vagyunk.
Zoltán nevetett. Gyuri különböző mérőeszközöket szedett ki a zsebéből és
azt a kegyet kérte, hogy a soffőr mellett ülhessen: a rablókkal ő akar
elsőnek szembeszállni. Zoltán nevetve megadta a beleegyezését és mind a
hárman elindultak lefelé.
Marianne ebédnél boldogan beszélte el a kirándulás részleteit. Kiderült,
hogy az autót az ő kérésére a Váci-utcában megállitották; ők kiszálltak,
végigsétáltak a Váci-utcán, azután ismét beültek az automobilba és ugy
mentek át Budára. Gyönyörü volt! Géza szórakozottan hallgatta a Marianne
ábrándozását. Állandó nyomás volt a szivén; ismeretlen szorongás
kinozta; időről-időre ijedten maga köré kellett néznie és akárhogy
iparkodott a gondolatait foglalkoztatni, nem tudott másra gondolni, mint
erre a megnevezhetetlen félelemre és érthetetlen szorongásra.
Hét óra tájban, amikor a nappali világosság már elbágyadt, a félelme és
a szorongása olyan kinzó lett, hogy becsengette magához Pétert.
– Péter fiam, – mondta lesütött szemmel – tudod, hogy én… nagyon mélyen
alszom…
– Igenis, százados ur.
– Attól tartok, hogy éjszakánként valaki járkál itt a folyosón… és a
szobámba is bejön. Te ma éjjel fent alszol nálam a diványon… és ha
valami gyanusat tapasztalsz, rögtön felkeltesz engem.
– Igenis, százados ur.
Géza megnyugodott egy kissé. Elment sétálni, azután hazajött vacsorázni.
A vacsoránál megjelent Zoltán is. Frakkban volt, vacsora után még
készült valahová. Amikor a vacsorának vége volt és lementek a hallba,
benyult a mellényzsebébe és igy szólt:
– Igaz, Marianne, neked hoztam valamit.
Gyöngysort huzott ki a zsebéből. A gyöngyök nem voltak nagyok, de szépek
voltak, tiszta tüzüek, tompa fényben ragyogók. A gyöngysor egyszerü
ékszer volt, fiatal lánynak való, – egy sok milliós vagyonu apa
lányának. Marianne elsápadt, amikor a gyöngysort meglátta. A keze
megremegett, de nem mert a gyöngysor után nyulni.
– Nem akarod? – kérdezte Zoltán. – Neked hoztam. Délelőtt ugy tetszett
neked.
– Nekem… adod? – kérdezte Marianne dadogva és remegve. – Örökre? Csak
ugy? igazán?
Zoltán egy-egy mosolygó fejbólintással válaszolt a kérdéseire és
odanyujtotta neki a gyöngysort. Marianne a két kezébe vette, mintha
valami gyöngéd élőlényt tartana a kezében, azután felemelte, mintha meg
akarná csókolni, de nem csókolta meg, hanem pirosan égő arcához
szoritotta.
– Nagyon, nagyon köszönöm, – mondta lázas, olvadó hálával. Te vagy a
legkedvesebb ember a világon.
– No, – mondta Zoltán – nagyon örülök, hogy igy tetszik neked. Nem
próbálod fel?
Marianne sietve kapta a kezébe a gyöngysort, azután megállott. Részegen
tétovázó, ragyogó szemmel ránézett Zoltánra, azután kissé félrehajtotta
a fejét és kinyitotta nedvesen csillogó száját.
– Erre a ruhára? – kérdezte habozva. – Nem, inkább egy másikra…
amelyiknek nincs nyaka? Majd holnap olyant veszek fel és megmutatom
neked.
– Nagyon jó, – mondta Zoltán. – Viszontlátásra.
– Viszontlátásra, – felelte Marianne mámoros mosolygással.
Zoltán elment. Marianne elbüvölt mosolygással nézte a tenyerén fekvő
gyöngysort. A többiek az egész idő alatt megdermedve ültek és most
szótlanul néztek Zoltán után. Gyuri azonban odasettenkedett Mariannehoz,
nagyitó üveggel hirtelen megvizsgálta a gyöngysort és pedánsan mondta:
– A gyöngysor valódi keleti gyöngyökből áll. Ma délután vásárolták a
Reutlinger és Társa cégtől a Váci-utcában. Eladási ára volt ötvenezer
korona, valódi értéke valamivel kisebb.
Ekkor Ágnes végre megszólalt. A felindulásával harcolva, halvány
mosolygással mondta:
– Azt hiszem, Gyuri, ezuttal tévedsz. Csak nem képzeled, hogy ezek
valódi gyöngyök?
Marianne izgatottan fordult feléje:
– Csak nem képzeled, – kérdezte hideg haraggal, – hogy Zoltán hamis
gyöngyöket ajándékoz nekem?
Gyuri a lehető legsürübb ráncokba szedte az orrát, rejtelmesen
odalopódzkodott Ágneshez és halk grimasszal igy szólt:
– A nagy detektiv munkáját ezuttal megkönnyitette az, hogy a gyöngysort
ma délelőtt még látta a Reutlinger-féle kirakatban.
– Ah, mikor Zoltánnal voltatok?
Gyuri igent intett és nevetve folytatta:
– Rá volt irva, hogy alkalmi vétel, a tulajdonosa sürgősen el akarja
adni, az ára ötvenezer korona. Hogy valamivel kevesebbet ér, azt abból
következtetem, hogy az ékszerészek nem siettek megvásárolni.
– Igen, Gyuri. És Mariannenak nagyon megtetszett?
– El voltam tőle ragadtatva, – felelte Marianne.
– Igen…
Ágnes másról kezdett beszélgetni. Nemsokára megjött feketekávéra
Rappaport; tiz óra tájban Noszlopy kapitány visszavonult, nemsokára
utána elment lefeküdni Marianne és Gyuri is. Az öreg Molitorné
felkisérte őket, azután visszajött a hallba.
– Anyám, – mondta ekkor Ágnes nyugodtan, – azt hiszi, hogy mi
beleegyezhetünk abba, hogy Marianne elfogadja ezt az ajándékot?
– Milyen ajándékot?
– A gyöngysort. Zoltántól.
– Én… azt hiszem, fiam, – nem tudom, miért ne…
– Hát mit gondol, miért ajándékozta ezt neki Zoltán?
– Én nem tudom, te mire gondolsz…
– Minden rosszra.
– De miért kell mindjárt rosszra gondolni? Tisztességes szándékai is
lehetnek.
Ágnes rekedten fölnevetett. Az öreg Molitorné ijedt és kinzott
pillantást vetett rá.
– És miért kell – mondta habozva – mindjárt ilyen szándékokra gondolni?
Hiszen az apja lehetne. Hátha rokoni szeretetből tette? Marianne végre
az ő nevét viseli, az ő családjának a tagja, – akárki büszke lehetne
Mariannera.
Ágnes halkan és keserüen nevetett. Az öreg Molitorné kissé emeltebb
hangon folytatta:
– És akárhogyan történt is, én itt vagyok. És Mariannera én vigyázok.
Ágnes tudta, hogy ez a mondat azt is jelenti: „nem ugy, mint te rád,
akire nem tudtam vigyázni.“ Nem felelt. Elsötétedett arccal hallgatott.
Az öreg Molitorné halkabban, de teljes biztossággal folytatta:
– És nem értem, fiam, hogy kivánod te, amit kivánsz. Én elvegyem
Mariannetól az ajándékot, amelyet ő kapott és adjam vissza. Jó. Mit
mondjak? Miért adom vissza? Hogy sérthetek én meg ilyen módon valakit,
akitől én csak jót és kedveset tapasztaltam és akinek a házában lakom?
Ágnes szórakozottan, fájdalmas arccal hallgatta és csendesen igy szólt:
– El fogunk innen költözni.
Az anyja felcsattanó hangon válaszolt:
– Nem!
Ágnes meglepetve nézett rá. Molitorné elpirult és zavart mozdulatot tett
Géza és Rappaport felé.
– Sajnálom, fiam, – mondta – hogy itt az urak előtt – hogy az urakat
kell untatnunk ezekkel a dolgokkal, de ha már szóba hoztad, meg kell
mondanom, hogy én egyelőre nem szándékozom innen elköltözni. Ha
szükséges találna lenni, majd én állapitom meg az idejét. Egyébként
azonban nekünk jogunk van itt lakni, ez a ház bizonyos tekintetben a
miénk is és én el nem megyek innen… még a ház tulajdonosának sincs rá
joga, hogy innen bennünket el akarjon távolitani.
– Igen, anyám, – mondta Ágnes csüggedten.
Felállt és járkálni kezdett. Az öreg Molitorné beszélgetett még egy
kicsit Gézával és Rappaporttal, azután aludni ment. Ágnes utána nézett
és a homlokára szoritotta a kezét.
– Tudhattam volna, – mondta kétségbeesve – hogy ezt fogja felelni. Az ő
helyében más is ezt felelte volna. Talán én is, ha Marianne a lányom
lenne. A szegény anyák vakok és ostobák. Most azzal a reménységgel
alszik el, hogy Zoltán el fogja venni Mariannet.
A vonásai meglágyultak és a hangja reszketni kezdett:
– Szegény anyám… igazságtalan vagyok iránta. Mindig elfelejtem, mit
jelent az ő nyomoruságban átkinlódott élete után az, hogy most itt
lakik, – konyhára nincsen gondja – elsején annyi pénzt kap a kezébe,
amennyit azelőtt életében egyszerre nem látott. A megtört alázatossága
és a türő türelme soha nem fogy el, – csak akkor, de akkor fel tud
csattanni, ha arról van szó, hogy innen elmenjünk. A hátralevő éveinek a
nyugalmát védi, – szegény anyuskám.
Az arca ujra kigyuladt.
– És Zoltán ezt tudta. Kiszámitotta és pontosan számon tartotta, hogy
tiz óra husz perckor keserü szóváltásom lesz az anyámmal és hogy tiz óra
negyven percre megverten itt maradok. És tudja, hogy ha rákerül a sor…
nem történhetik olyasmi, amiért az anyám innen elköltözik. És még ha én
esetleg elköltözöm is innen, akkor is… megkötözött kézzel kell néznem,
hogyan teszi Mariannet a szeretőjévé.
Géza és Rappaport egyszerre akartak megszólalni. Ágnes azonban egy
mozdulattal elhallgattatta őket.
– Várjunk csak. Előbb én vetek fel néhány kérdést, amelyet nyilván maguk
akartak felvetni. Először: bizonyos-e, hogy a szeretőjévé akarja tenni.
Felelet: bizonyos. Az, hogy ez még kislány, félig érett gyerek, az egy
okkal több neki rá. Másodszor: igy fel kell-e ezen háborodni és az én
felháborodásom… egészen tiszta eredetü-e és nincs-e benne… a
mellőzöttségnek, a sértett hiuságnak az érzése. Felelet: ha a közkeletü
morállal semmit se törődünk is, ez a szándék mégis aljas és alávaló,
mert tönkretesz egy jobb sorsra érdemes, édes, szép kis teremtést,
akinek a könnyelmü hajlandóságai ellen becsületesen kellene és lehetne
küzdeni, nem pedig nekitaszitani a lejtőnek; – ami pedig engem illet: én
ezt az embert… mélységesen gyülölöm és utálom, de teljesen közömbös
lenne nekem, ha akár királynőkkel, akár koldusasszonyokkal játszadoznék;
az az egy keserit meg és bőszit fel, hogy a testvéremet akarja… hogy
azzal akar megsebezni, hogy a testvéremet akarja szeretőjéül.
Harmadszor: ha ezt a szándékát bizonyosságnak tekintjük, nem lehetne-e
ellene normális módon tenni valamit. Felelet: nem lehet. Mert egy éhes
tigrist szépen megkérni rá, hogy a legelésző báránykát hagyja épségben,
sokkal reménységesebb dolog, mint megpróbálkozni azzal, hogy Zoltánt
könyörületre birjuk.
– De miért veszi olyan bizonyosra, hogy Mariannera se lehet hatni? –
kérdezte Rappaport.
Ágnes megállott, meglepetve ránézett Rappaportra, azután leült vele
szemben.