A Molitor-ház: Detektivregény - 05

legfölebb szivszélütést állapithat meg. Ha azonban vagy az orvos, vagy
más gyanakodni találna, ki az akkor, aki itt gyanus lehet? Nem más, csak
az, aki a halottat pár órával előbb kiirtással fenyegette, aki a
kitagadástól tartott és aki ellen tanu is van: bizonyitván, hogy éjjel
őt látta a gázóra közelében.
Géza felállott, odalépett Rappaporthoz és rátette a kezét a vállára.
– No öreg Rapp, mit szólsz ehhez?
Rappaport sápadtan ült a homályban, nehezen kereste a szavakat; ekkor
azonban felnyilt az ajtó és Czáránné nézett be.
– A világosság miatt tetszett csengetni? – kérdezte. – Már ég a gáz. A
villamosság az egész balszárnyon elromlott.
Géza odament a gázlámpához, meggyujtotta, azután visszafordult Czáránné
felé.
– Jőjjön csak Czáránné – mondotta – mi van ezekkel a lámpákkal? Mit
romlanak el ezek most folyton?
Czáránné bejött a szobába és köszönt Rappaportnak.
– Tetszik tudni, – mondotta – ez is bizonyosan olyan. Háborus munka.
Azelőtt évszámra nem volt bajunk vele. Most meg három nap alatt
másodszor ég ki. Tegnapelőtt az első emeleten.
– Szerencse, – mondotta Géza – hogy be van a gáz vezetve. Sok gázt
használunk el?
– Dehogy – felelte Czáránné. – Lent a konyhában, igen; de itt az
emeleten félévszámra semmit. Csak ha néha el van romolva a villamos
világitás.
– Mikor fizették az utolsó gázszámlát?
– Meg van annak féléve is. Azóta se itt, a másodikon, se az elsőn meg se
volt gyujtva egy se.
– No jól van, Czáránné. Mi ujság magánál?
Czáránné rémült tekintetet vetett Rappaportra, a szája vonaglani
kezdett, azután elfehéredő arccal sugta:
– Levelet kaptam az uramtól. Két-három nap mulva itthon lesz.
– No, Czáránné, hiszen akkor…
Az asszony egész teste reszketett. Rémület és zokogás rázta. Géza szólni
akart hozzá, de az asszony hirtelen megfordult és kirohant. Géza
elgondolkozva nézett utána, azután igy szólt:
– Ezt majd holnap. – Most… most szedjük még össze azokat az adatokat,
amelyek összeszedhetők. Mit gondolsz, mennyi gáz árad ki egy ilyen lámpa
csövéből óránkint?
Rappaport vállat vont.
– Azt könnyü kiszámitani, – mondta.
– Hát számitsd ki.
Rappaport megnézte a cső vastagságát, ceruzát vett elő, számitgatott és
végül igy szólt:
– Egy óra alatt kiömlik egy ilyen csövön száz-százhusz-száznegyven
köbdeciméter világitógáz.
– Mondjuk százhusz – szólt Géza. – E szerint három-négy óra alatt
három-négyszáz köbdeciméter. Most gyere velem.
Kivitte a folyosóra. A gázóra előtt megállott, félrehajtotta a függönyt
és lehajolt a fogyasztásmérő készülékhez.
– Nézd meg – mondta – ez ugyszólván a nullán áll. Félév óta most ég itt
először gáz. Az első emeletinek e szerint egy félköbmétert kell
mutatnia.
Lement az első emeletre. Rappaport dobogó szivvel ment vele.
Kényelmetlenül érezte magát, kinos volt számára az a gondolat, hogy
valaki rajtakaphatja őket ezen a vizsgálódáson. Géza azonban lehajolt a
gázórához, kiegyenesedett és nyugodtan mondta:
– Nézd meg; majdnem egy fél köbméter. Épen elég arra, hogy eltegyen az
utból valakit.
A második emeletről Ágnes jött lefelé. Megállott a lépcsőnél és felemelt
fejjel, csendesen kérdezte:
– Mit csinálnak maguk itt?
– Azt vizsgáljuk, – felelte Géza fanyar komolysággal, – mennyi gáz
fogyott itt el tegnapelőtt óta.
– Ah, ez érdekes.
Megfordult és lassan ment lefelé a lépcsőn. A földszinten befordult a
hallba és visszanézett Rappaportra:
– Nem ül le egy kicsit beszélgetni?
Rappaport leült. Géza elkomorodva járkált ide-oda és egyre sötétebb
dermedtséggel sülyedt magába. Ágnes elfogulatlan derüvel intézett néhány
kérdést Rappaporthoz – a fronton való élményeiről, az orvosi terveiről –
és nemsokára barátságosan bizsergő beszélgetésbe merültek. Hét óra
tájban Zoltán átment a hallon. Ágnes ekkor meghitta Rappaportot
vacsorára. Rappaport elfogadta a meghivást. Később lejöttek a család
többi tagjai is és Zoltán is visszajött a hallba. Ágnes felállott.
– Mi mondta nyugodtan, – most fel fogunk menni. Vendégem van vacsorára.
Zoltán ekkor odalépett hozzájuk:
– Miért akar megfosztani bennünket attól az örömtől – mondta
szeretetreméltóan – hogy a maga vendége a mi vendégünk is legyen?
Ágnes egy könnyü fejhajtással válaszolt. Zoltán bemutatkozott
Rappaportnak és megkérte, hogy tisztelje meg őket; szerezze meg azt az
örömet, hogy –. Rappaport félrehajtott fejjel állott, megköszönte a
meghivást és könnyedén elpirult, zavart, lányos arccal viselte el, hogy
megismertessék a család többi tagjával, köztük Noszlopy kapitánnyal is.
A vacsoránál Rappaport előbb megigézetten bámulta Zoltánt, azután
megrettent attól a gondolattól, hogy Zoltánnak feltünik az a csodálkozó
bámulás és Marianne-nal kezdett beszélgetni, aki mellette ült. Marianne
hallgatag és dacos volt, minthogy azonban Rappaport ugy beszélt vele,
mint egy királynővel – mert minden nővel igy beszélt, a tiz éves
lányokkal is és az utcai lányokkal is – hamarosan felmelegedett és
nemsokára lázas, halk beszélgetésbe fogott Rappaporttal. Kozmetikai
szerekről, toalettekről és ékszerekről volt szó, végül egy
jelentéktelen, de ragyogóan öltözködő kis szinésznőről, akit Rappaport
személyesen ismert. A többiek halkan és tartózkodóan beszélgettek a
háboruról és háborus dolgokról. Géza néha felrázta magát és szólt
egy-egy szót, de azután megint sötét, szinte magánkivül való töprengésbe
merült. Vacsora után lementek a hallba. Tiz óra után Gyurinak és
Mariannenak le kellett feküdnie; Marianne szivszakadva bucsuzott
Rappaporttól és könyörgött neki, hogy máskor is jöjjön el, itt eddig
mindenki olyan unalmas volt, most végre akadt egy érdekes ember, akivel
ő nagyszerüen, _nagyszerüen_ mulatott. Rappaport tartózkodóan
mosolygott.
Azután ő is menni készült. Géza hallgatott, de Ágnes tartóztatta.
– Maradjon még, – mondta neki barátságosan. Nem szereti az éjszakai
beszélgetéseket? Mi tegnap is órák hosszat beszélgettünk Gézával. És én
ma is mindjárt friss fekete kávét főzök.
– Ugy? – kérdezte Zoltán udvariasan, – ma is hosszu virasztás lesz.
– Igen – mondta Ágnes, – nincs kedvem lefeküdni.
Szembe fordult Zoltánnal.
– És a második emeleten – folytatta nyugodtan, – elromlott a villamos
világitás. És én gyülölöm a gázvilágitást. És félek tőle.
Rappaport elsáppadt. Géza égő szemmel meredt Zoltánra. Zoltán csendesen
fujta a szivarja füstjét és nyugodtan bólintott és derülten nézett bele
az Ágnes szemébe.
– Igaza van, – mondta nyugodtan. – Én is gyülölöm. Tegnapelőtt itt az
első emeleten is elromlott a villamos világitás. Ez mind a háborus anyag
silányságától van.
Megállott egy másodpercre, azután közömbösen huzta fel a szemöldökét.
– De félni a gázvilágitástól a végén csak annak van oka, aki nem tud
vigyázni.
Nyugodtan szivta tovább a szivarját. Ágnes tehetetlenül és ijedten
nézett rá. Rappaport zavartan vizsgálta, Géza fuldokló, mély
lélegzeteket vett, Zoltán csendesen beszélt tovább a háborus kopásról.
– Ez a ház is vigasztalanul megkopott a háboru alatt – kivül-belül
csorbul, kopik és repedezik. Az öreg ur erkölcstelenségnek tartotta
ilyesmire pénzt költeni a háboru alatt. Most pedig, a negyedik évben már
az anyagok is hiányzanak a rendbehozatalhoz. És ha megvolnának, attól
kellene tartani, hogy kisebbrendü lázadást okoz, ha az emberek látják,
hogy ilyesmire van pénz.
A beszélgetés lassan folyt tovább. Rappaport végre felállott és indult
haza. Géza kikisérte. Mire visszajött, a hallban már csak Ágnes és
Zoltán volt. Ágnes állott; nekitámaszkodott egy asztalnak, mint aki
védekezik egy támadás ellen; előtte állott Zoltán és előrehajló, karcsu
testtel, feléje hajló fejjel halkan beszélt neki.
Géza habozva állott meg. Ágnes hozzáfordult és levegő után kapkodva,
kihivó nyugalommal mondta:
– Jőjjön Géza. – Üljön le. – Akar egy csésze feketekávét?
Zoltán lassan visszafordult. Az arca teljesen nyugodt volt. Csak hosszu
pillái ereszkedtek rá egy kissé mélyebben a szemére és szürke szemében
égett halálos tüz. Géza megállott előtte, a homloka lüktetni kezdett és
az egész teste eltelt a mérkőzés és a leszámolás forró gőgjével. Három
másodpercig farkasszemet néztek, azután Zoltán nyugodtan mondta:
– Akkor hát… ha ti még virasztotok, jó éjszakát.
Megfordult és könnyü lépésekkel nyugodtan kiment. Géza felindultan
bámult utána. Ágnes fáradtan beleült egy karosszékbe és töprengve nézett
maga elé. Hosszu csend volt. Azután Géza is leült. Ágnes ekkor
feltekintett és most sokáig, hallgatva néztek egymás szemébe. Az Ágnes
aranybarna szemében egy tiszta akarat lobogott; azután könnyü
zavarodottság támadt benne. Őszinte, szép száját kissé fájdalmasan
elhuzta; bólintott, mintha egy kimondatlan kérdésre felelne és igy
szólt:
– Előbb majd én mondok el mindent. Nehezemre esik. Két nap óta
fájdalmasan érzem, hogy mégis nő vagyok és hogy bizonyos lelki dolgokban
alapvető különbségek vannak férfi és nő között. Öt éves korom óta
nevelem rá magamat, hogy elfogulatlanul álljak szemben némely dolgokkal
és felsőbbségesen beszéljek róluk, és tegnapelőtt óta…
Elpirult. Elforditotta a fejét. Azután megrázta magát, összeszoritotta a
száját és száraz hangon folytatta:
– Tegnapelőtt este, amikor maga itt elmondta végre azt, amit én hetek
óta vártam már, akkor nekem nagyon jó kedvem támadt. Az az érzésem volt,
hogy csak nagyon kell akarnom valamit és teljesedik, amit akarok.
Zoltánnal később egyedül maradtam. Arról beszélgettünk, hogy a magunk
fajtáju embernek joga van rá, hogy értéktelen öregeket és alacsonyrendü
gyöngéket eltoljon az utjából. Most, utólag, ha visszanézek… azt kell
mondanom… valami furcsa lelki részegség volt ez…
Megint megzavarodott, elpirult, elforditotta a fejét egy másodpercre,
azután elszántan folytatta:
– Én egész életemben arra készültem… orvos csak azért lettem… hogy ha
elérkezettnek látom rá az időt, akkor nyugodtan, tiszta fejjel,
részegség nélkül válasszam meg azt a percet és azt a férfit, akinek…
átadom magamat… És tegnapelőtt éjjel ugy éreztem… és azt gondoltam, hogy
Zoltán az.
Elsápadt. A vonásai megmerevedtek, a szeme elbágyadt.
– Utólag – mondta nagy erőfeszitéssel – megállapitottam, hogy
rettenetesen tévedtem. Mindenben tévedtem. De ez nem tartozik ide. Ide
az tartozik, hogy: beleegyeztem abba, hogy Zoltán tizenkét óra tájban
feljőjjön hozzám; Zoltán feljött; ő is… ugyszólván mámoros volt; és
később… amikor azt hitte, hogy én… ugyszólván az ő szerelmi
rabszolgaságába kerültem… akkor gőgösen, részegen, felsőbbségesen azt
mondta…
Megtörölte verejtékező, sápadt homlokát. Elborult, fájdalmas arccal,
mintha visszahallgatózott volna a tegnapelőtti éjszakába, iszonyodva
suttogta:
– A fülembe suttogta, hogy ma milyen szép napja van. Három évig várt
reám és ma a karjában tart. Ölni és szeretni: ezért szép az élet. Engem
elvett magának és valakit kiküldött az életből. Hogyan küldte ki?
Sokféle módja van annak. A gázórán kettőt fordit például az ember. Első
találkozóra megy ahhoz a lányhoz, a kit életében legforróbban kivánt és
akire három évet kellett várnia és utközben jókedvüen legyint valakinek,
hogy menjen ki az életből. Igy jó szeretni. Királynak érzi magát az
ember. Istennek.
Ágnes elhallgatott Néhány hosszu lélegzetet vett, aztán kiegyenesedett.
– Eddig van, – mondta.
Várt egy kicsit. Szótlanul nézett Gézára.
– Most beszéljen maga, – mondta csendesen.
Géza eddig visszafojtott lélegzettel hallgatott. Most szorongva nézte
Ágnes megnyugodott arcát és nagy erőfeszitéssel kereste a lelkében, mit
mondjon neki. Végre megszólalt. Érezte, hogy egészen mást mond, mint
amit akart.
– Én láttam, – mondta halkan, – Zoltánt, amint… magához ment.
Ágnes felkiáltott:
– Látta?
– Láttam, – mondta Géza fájdalmas révületben. – És az volt az érzésem…
hogy oda kellene mennem… betörni az ajtót… a nyakánál fogva kihurcolni…
Szégyenkezve és dadogva beszélt. Ágnes azonban egyszerre felsikoltott,
tikkadtan és kínlódva keresett szavakat, gyötrődve nyujtotta előre erős,
fehér ujjait, azután rátette a kezét az arcára és a két keze mögül
lihegve mondta:
– Hát akkor… hiszen akkor… maga akkor…
Elhallgatott. Levette a kezét az arcáról és sápadt, fagyott arccal
mondta:
– Ne erről beszéljünk. Nem erről kell beszélnünk. Azt mondja meg, mit
akar most tenni.
Géza megértette. Világos bágyadtsággal látta az egész helyzetet és
csüggedt engedelmességgel kezdett beszélni:
– Amikor megértettem, hogy mi történt… mert maga rávezette Rappaportot
arra, hogy a halál igazi okát megjelölje…
Ránézett Ágnesre. Ágnes mozdulatlanul ült és várt.
– … akkor az volt az első érzésem, hogy most oda kell rohannom és le
kell számolnom a gyilkossal. Akkor megállitott az, hogy tökéletes és
végleges bizonyitékok még nem voltak a kezemben. Most a kezemben vannak.
Egész este éreztem, hogy magától megkapom őket, épen ugy, mint ahogy a
Rappaport első szava után teljes világossággal láttam… _láttam_, hogyan
történt az egész. És most órák óta azon gondolkoztam: mi a teendő, ha a
végső bizonyitékot is megkapom. Holnap meggátolni a temetést?
Megvizsgáltatni a holttestet? Vádat emelni Zoltán ellen? Tegyük fel,
hogy ez megtörténik. Akkor mindent összeszámitva, mégis csak egyetlen
olyan bizonyiték van, amelyet idegen ember is számbavehet: a maga
vallomása. Nem is vetem fel azt a kérdést, milyen rettentően kínos lenne
ez magának. Ha szükségesnek itélnők, el kellene viselnie. De
használna-e? Mennyi hitele lenne? Mi mindent lehetne ellene vetni! És
abban a percben, amelyben kiderülne, hogy a halottkém elfogult,
könnyelmü s ügyetlen szamár volt, – nem szép, természetes halál
köszöntött be egy öreg emberhez, – nem is egyszerü katasztrófa történt,
hanem gyilkosság történt, abban a percben vádat emelnének más valaki
ellen: én ellenem. Az őrjöngő öreg Noszlopy már azzal is megvádol, hogy
Zoltán életére törtem. Ebben az őrültségben szép rendszer van.
Kiderülne, hogy Noszlopy engem már régen szemmel tart, tegnapelőtt éjjel
is majdnem tetten ért. Kiderülne, hogy én valóban kiirtással fenyegettem
meg áldozatomat. Egy szóval: ha általában gyilkosságról lenne szó és nem
egyszerü katasztrófáról, akkor nem Zoltán lenne az igazi vádlott, hanem
én, aki előbb az öreget tettem el láb alól, azután az örökösét akarom
láb alól eltenni. Ezt is el lehetne viselni. Bele kellene menni ebbe a
harcba, ha a sikernek a legkisebb reménye is megvolna. De alapos
megfontolás után azt kell mondanom, hogy a sikernek a legkisebb reménye
sincs meg.
Ágnes komolyan bólintott:
– Nincs.
– Marad tehát az, – folytatta Géza, – hogy a halottat engedjük eltemetni
és mi élők tegyük meg a kötelességünket.
Ágnes mereven intett igent. Géza lassan lehajtotta a fejét.
– A gyilkost – mondta halkan – halálra itélni, az itéletet rajta
végrehajtani, jöjjön utána, aminek jönnie kell. – De mi vagyok én, hogy
én halálos itéleteket hozzak és halálos itéleteket végrehajtsak? Olyan
feddhetetlen az én lelkem és vértől olyan tiszta az én kezem, hogy én
nyugalmas lélekkel halálos itéletet hozhatok? Az én számomra a más
emberek felett napról-napra itélő és utána nyugodtan élő biró is olyan
emberi csoda, amely örökre megfoghatatlan marad nekem. Gyilkosság
történt. Igen. De ha én itélkezném és az itéletet végrehajtanám, –
végrehajtanám, akármi jön utána, – akkor… akkor az volna, hogy
egyszerüen még egy gyilkosság történt. Embernek nincs ember felett
itélni joga. – És hátha az én megrendülésemnek és felháborodásomnak az
igazi forrása csak az az érzés, hogy egy nagy vagyontól elütöttek? Nem
egy tiszta erkölcsi harag lázadt fel bennem, hanem tisztátlan kapzsiság.
És amikor most annyi fiatal és szép élet ér korai és szörnyü véget a
világon, szabad-e akkor épen ennek az egy életnek az elmulása miatt
olyan megtorló munkába fogni, amely majd lehetetlenné teszi azt, hogy
valamikor talán a többiekért áldozza fel az ember magát? És hátha azt
kellene tenni és nem mást, hogy odalépünk a gyilkos elé és azt mondjuk
neki: tudjuk, hogy bünös vagy, mi nem itélkezünk feletted, de te értsd
meg a tulajdon lelked kinja által, hogy…
Ágnes maró és keserü megvetéssel, nagyon halkan felnevetett. Eddig
mozdulatlan arccal hallgatott, most halk felnevetése után a gyötrődő
lenézés két mély ránca huzódott lefelé a szája két oldalán. Géza
felemelte és csüggedten leejtette a kezét:
– Mit kell tennem? – mondta fájdalmasan. – Mit szabad tennem? Mit
tegyek?
Ágnes felállott. Egy merev fejmozdulattal jelezte, hogy elég volt a
beszélgetésből, – menjenek fel; és kinlódóan kevély, hideg arccal,
szótlanul indult felfelé a lépcsőn. Géza fáradtan ment mögötte. Amikor
felértek a második emeletre, Ágnes megállott, szembe fordult vele, meg
akart szólalni és kétszer hiába kereste azt a szót, amelyet mondani
akar, végre a Géza szemébe nyugodtan betekintve, halkan igy szólt:
– Én azonban halálra itéltem. És az itéletet végre is fogom hajtani.
Megfordult és elment a szobájába. Géza megrettenve nézett utána, azután
ő is bement a szobájába és lefeküdt.


IV.
Másnap délelőtt megvolt a temetés. Géza kikisérte a koporsót a családi
kriptáig és összezuzottan ült vissza a kocsiba, amely megint hazavitte.
Nem mert felnézni. Az az érzése volt, hogy ha felnéz, reszkető látomása
lesz: mindenfelől csontujjak mutatnak rá; és hangok hallatszanak,
amelyek azt mondják, hogy itt megy az az ember, aki renyheségből és
gyávaságból elhallgatja, hogy a halott gyilkosságnak esett áldozatul.
Mire hazaért, kinos fejgörcse volt. Jeget hozatott és némán szenvedve
feküdt órák hosszat kábitóan hideg borogatásai mögött.
Déltájban mulni kezdett a fájdalma. Ekkor leült az iróasztalához és
dolgozni próbált. Ha van egy kötelesség, amelyet elmulasztott, most
teljesitenie kell legalább egyéb kötelességeit és bele kell fognia abba
a munkába, amelyre napok óta készül: annak a tervnek a kidolgozásába,
amely egyedül tudja megmenteni halálos veszedelemben forgó
társadalmunkat. Mielőtt azonban irt volna valamit, eszébe jutott, hogy
van egy sürgősebb teendője is. Felállott és becsengette Czáránnét.
– Most üljön le ide, Czáránné, – mondta neki forró jóindulattal – és
mondjon el nekem őszintén és becsületesen mindent, ami a lelkét nyomja.
Czáránné roskadozva leült, feléje forditotta sápadt arcát és lázas
szeméből bugyogni kezdtek a könnyek.
– Uristen, mondta a kezét tördelve, – Uristen, hogy tudjam én azt
elmondani. Ég rajtam a szégyen és megöl engem a gyalázat.
Géza mély részvéttel és gyöngéden biztatta:
– No, mondja csak el bátran. Ha segiteni nem is tudnánk és ha csak a
lelkén könnyit, már az is jó lesz.
A hangja olyan meleg és gyöngéd volt és az egész lényéből annyi biztató,
forró jóság áradt ki, hogy Czáránné megindultan, hálás meghatottságban
felolvadva zokogni kezdett. A Géza keze után nyult és meg akarta
csókolni. Géza elhuzta a kezét, de Czáránné zokogva mondta, hogy csak
akkor beszél, ha a kezét megcsókolhatja. Géza erre átengedte neki a
kezét. Czáránné előbb megcsókolta a kezét, azután szoritva tartotta két
forró kezében; mintegy belekapaszkodott; azután olyan kifejezésekkel,
mintha a gyóntató papnak beszélné el, elmondotta a lelke nagy kinját és
szörnyü félelmét.
Amikor az ura elment katonának, akkor ők féléves házasok voltak. Az ura
már Przemyslben fogságba került, de ő tartotta a hűséget szeplőtlenül
két és fél hosszu évig. Hiszen – a Boldogságos Szüz látja az ő lelkét és
legyen az ő tanuja – ő szerette és szereti is az urát. Két és fél hosszu
év telt el, amikor valaki azt kivánta tőle… azt akarta… és ő kinlódott
és védekezett… annak az urnak a nevét, ha megmondaná, akkor Géza rögtön
látná, hogy milyen nehéz volt neki védekeznie…
Kiderült, hogy félévvel ezelőtt Zoltán bevitte magához egy párszor.
Azután ugy bánt vele, mintha ő valami utolsó lenne. Nem volt hozzá
durva, csak ugy bánt vele… ő nem tudja… de ugy bánt vele, mintha ő egy
rongy volna. És akkor ő halálig elkeseredett; és azt gondolta, hogy
mielőtt az ura hazajön, ő ugyis megöli magát; és azt gondolta, hogy most
már ugyis mindegy; és előbb volt itt egy inas, aki nemsokára elment…
Azután mások. Az ő bünös teste ugyis pokolra jut; ő ekkor nem tudott
többé ellentállni. Most pedig jön haza az ura. Meg kellene magát ölnie.
Innen egyenesen az ablakhoz kellene mennie és le kellene ugrania a
második emeletről. Vagy a Dunába. Vagy mérget inni.
Géza mély szánalommal hallgatta. Amikor gyöngéd erőszakossággal
ráparancsolt, hogy az öngyilkosságra gondolni se merjen, akkor Czáránné
először emelte fel hozzá könyben ázó arcát.
– De hiszen ugyis mindegy, – kiáltotta fuldokolva. – Ha én nem ölöm meg
magamat, megöl az uram. Olyan biztos, mint egy Isten van az égben, hogy
megöl.
Géza próbálta biztatni és vigasztalni. Czáránné rettegve rázta meg a
fejét:
– Megöl. Olyan ember, – tudom, hogy megöl, – az ellenségeim megmondják
neki, – és nekem végem van.
– Az ellenségei? – kérdezte Géza bámulva. – Miféle ellenségei?
– Az ellenségeim. Például Bereczék.
– Mért ellenségei magának Bereczék?
– Ellenségeim. Már régóta ellenségek vagyunk.
Géza érezte, hogy szomoru, nagy hidegség száll rá a szivére. Milyen
természetes hangon mondja ez az asszony, hogy régen ellenségek. Ha ő
árulhatná be valahol Bereczéket, talán ő is megtenné. A szegény ember
örök tragédiája, hogy a szegénységben marakszik; az ember örök
tragédiája, hogy a lelkének forróbb vágya van a gyülölet után, mint a
szeretet után. Jobban szeretünk gyülölni, mint szeretni, – örökké igy
lesz? De milyen meddő dolog lenne, ha ő most elkezdené ezt a riadt
lelket a szeretet táplálékával kinálgatni. Mást kell itt tenni. Elhuzta
a kezét. Felállott.
– Nézze Czáránné, – mondta komolyan, – itt azt hiszem, egészen világos,
hogy magának mit kell tennie. Maga sulyosan vétett az ura ellen. Be kell
neki vallania, hogy vétett ellene.
A hangja kissé hidegebb volt, mint eddig. Czáránné megérezte ezt, kissé
kijózanodva ült egyenesre a székén és az utolsó mondatnál ijedt
mozdulatot tett.
– Már csak az okosság is ezt parancsolja, – mondta Géza. – Meg kell
előznie azt, hogy más mondja el. Az őszinteség önmagában véve érdem,
amelyre később hivatkozni is lehet. Azonkivül: ha őszintén elmondja,
egyuttal felajánlhatja azt, hogy váljanak el. Maga belátja – ezt kell
mondania, – hogy vétett az ura ellen és hogy az urának jogában van magát
eltaszitania. De egyuttal megmondhatja azt is, hogy csak őt szereti és
hogy épen ezért nagyon sokat szenvedett. Ha ő erre megbocsát és alkalmat
akar adni magának arra, hogy a hüségét és a ragaszkodását ezentul
bebizonyitsa, akkor, ugy-e, rendben van a dolog.
Czáránné sivár csüggedtséggel legyintett.
– Megöl, – mondta halkan. – És el se merem én ezt mondani neki.
Gézának megint forró részvét árasztotta el a szivét.
– Tudja mit Czáránné, – mondta. – Hát mi volna akkor, ha mindezt más
valaki mondaná el neki? Például én.
Czáránné bámulva nézett rá, azután egyszerre zokogni kezdett.
– Megtenné a nagyságos ur? – kérdezte lihegve. – Áldja meg érte az
Isten. Zoltán ur kinevetett, amikor egy félévvel ezelőtt könyörögtem
neki. Pedig ő volt, aki bünbe vitt. Azt mondta, a csillagot is hazudjam
le az égből. De amikor én nem tudok hazudni.
Megállapodtak benne, hogy ha Czárán András hazajön, akkor az asszony
rögtön Gézához küldi őt és Géza mond el neki mindent. Czáránné azután
letörölgette az arcát, indult kifelé, még egyszer visszafordult, hogy
kezet csókoljon Gézának, de Géza most már nem engedte, és erre elment.
Géza elgondolkozva járkált egy ideig a szobájában, azután lement
ebédelni. Ebéd után elment a Palota-szállóba és Rappaporttal
beszélgetett. Öt óra tájban Rappaport menni készült.
– Bocsáss meg, – mondta halkan, – meg vagyok hiva teára.
Elpirulva és zavarodottan tette hozzá:
– A Molitor-palotába. Ágnes hivott meg.
Géza csodálkozva nézett rá.
– Telefonon, – tette hozzá bocsánatkérő arccal Rappaport.
– Ugy? – mondta Géza. – Hát igy összebarátkoztatok. Hát csak eredj,
öregem.
Rappaport elment. Géza bánatos elhagyatottságban üldögélt egy ideig,
azután elment járkálni. Órák hosszat járkált szorongó szivvel és
nyugtalanul vizsgálta időről-időre az utcán járkáló embereket. Ki érzi
itt még azt a szivszorongást, amelyet ő érez? Kinek a szivében harsog az
a jajveszékelés, amely az övében és ki fél olyan vihartérző testi
reszketéssel a jövőtől, mint ő? Szórakozott és nevető arcok mentek el
mellette és ő ijedten érezte, hogy gyülölet támad fel benne az emberek
iránt.
Nyolc óra tájban hazament. A vacsorát hangtalanul ette végig.
Egyszer-kétszer félénken kereste az Ágnes tekintetét, de az Ágnes
szeméből megint olyan taszitó és kevély megvetés áradt feléje, hogy
némán lehajolt a tányérjára és nem nézett rá többé. Vacsora után egy
ideig a hallban szivarozott még, azután felment a szobájába, sokáig
álmatlanul forgolódott, végre elaludt.


V.
Czárán András ott állott Géza előtt. Sürü szemöldökü, bozontos bajuszu,
széles vállu, zömök ember volt. Az arcán valami bizalmatlan elszántság.
Géza leültette és habozva beszélni kezdett hozzá. Azért kérette ide –
mondta – az itthonléte első órájában, hogy egy nagyon komoly ügyről
nagyon komolyan beszéljen vele. A feleségéről van szó, Czárán
Andrásnéról és a házaséletükről, amely negyedfél évvel ezelőtt
megszakadt és amelynek a folytatása most az ő elhatározásától függ. Az
elhatározását nagyon meg kell fontolnia; vessen majd számot magával –
kérdezze meg a szivét, hallgasson a szive szeretetére, – és gondoljon
arra, hogy aki távol volt itthonról, az bizonyosan sokat szenvedett, de
keservesen szenvedett az is, aki szivszakadva itthon várakozott.
Czárán András bozontos szemöldöke alól egy várakozó, hideg pillantást
vetett Gézára. Géza erre elmondta neki, hogy a feleségének az ő
bocsánatára van szüksége. Vétett a hitvesi hüség ellen. Ezt őszintén és
töredelmesen bevallja. A mentsége az emberi természet gyengesége és az a
bünbánat, amelyet érzett és érez. Ha Czárán András nem akar neki
megbocsátani, akkor legjobb lenne elválniok. De ha megbocsát neki, akkor
az asszony ezentul annál nagyobb odaadással és szeretettel fogja
bizonyitani, hogy méltó volt a bocsánatára. A fontos az, hogy most
tiszta helyzetet teremtsenek. Az asszony töredelmes vallomásával
megtette azt, amit neki kellett tennie; most Czárán Andrásnak kell a
maga részéről egy jól megfontolt elhatározással mindkettejük életét ebbe
vagy abba az irányba terelnie. Ha elválnak: az is megoldás. Még jobb
megoldás, ha együtt maradnak. De akkor el kell felejteni a multat és nem
szabad a szemrehányás, a harag és a gyanakvás mérgét belevinni a további
együttélésükbe.
Géza elhallgatott. Czárán mozdulatlan, konok arccal hallgatta és most
hosszu, hideg tekintettel nézett rá.
– Mit gondol? – kérdezte Géza jóindulatuan.
– Azt gondolom, – felelte Czárán lassan, – hogy mi köze van
tulajdonképen százados urnak az én házaséletemhez?
– Az, – felelte Géza, – hogy láttam, milyen rettenetesen szenved a maga
felesége. Őt megsajnáltam. Magának is jót akarok. És nem akarom, hogy
boldogtalanok legyenek, – se ő, se maga.
– Én? No, már hogy én hozzám mi köze a százados urnak –?
– Az, hogy… én is katona vagyok. Minden katonát testvéremnek érzek.
Minden embert testvéremnek érzek. És mint bajtárs és barát és testvér
nyujtom a kezemet és…
Czárán András felállott. Sötét fejét oldalra szegte, mintha elutasitó és
tagadó mozdulatot tenne Géza elhallgatott.
– Hát mit kiván tőlem a százados ur? – kérdezte Czárán.
– Én semmit se kivánok. Én csak azt tanácsolom, hogy a saját érdekében
fontolja meg jól az elhatározását.
– Hát majd megfontolom. De az aztán már csak az én dolgom lesz, amibe
senkinek sincsen köze. Parancsol még valamit százados ur?
– Nem. Semmit.
Czárán elment. Géza kinos rosszullétet érzett, fagyasztó szorongást és
feszültséget a lelkében. Órák hosszat tartott, amig ettől az érzéstől
meg tudott szabadulni. Másnap Czáránné boldogan jelentette neki, hogy az
ura megbocsátott. Nem mondta ugyan ki, hogy megbocsát – nagyon szükszavu