A Molitor-ház: Detektivregény - 03

– Neked?
– Nekem. Amikor elváltunk és én hazafelé mentem, akkor azon
gondolkoztam, amire te figyelmeztettél engem egyszer, hogy csakugyan
milyen hazug a háboruért lelkesedő, habzó száju öregeknek az a
sóhajtása, hogy ők – mennyire sajnálják szegények – nem mehetnek a
háboruba. Pedig, hogy szeretnének. Ha szeretnének, mehetnének. Egész
csomó hely és alkalom van odakint, ahol semmi fiatal erőre nincs
szükség, csak arra van szükség, hogy meghaljon az ember. Automobilon
lehet szinte a lövészárokig jutni. – No hát: én tegnap hazafelé menet
kidolgoztam egy olyan utánpótlási tervet, amely minden lelkes hetvenéves
háborupártit teljes kényelemben – automobilon – eljuttat egy olyan
helyre, ahol semmi törődés nem vár rá többé, csak az a gyönyör, hogy
hősi halált halhat. Ahol azonban – ez a legfontosabb – egy friss és
fiatal életet mentesit és megment. Különösen két helyet akartam
betölteni. Az egyiket, egy derék, bátor szanitéckatonámét, akinek az
egész mellét feltépte egy gránát: ezt szántam egy nagybátyámnak, akivel
beszüntettem… nem, ő szüntette be velem az érintkezést, mert azt mondta,
hazaárulókkal nem érintkezik. A másikat… Igaz, ugy kell képzelned, hogy
visszaképzelem magamat az utolsó Isonzó-csatába és ugy játszattam el
magamnak az egészet, mintha a hetvenéves hősök által való hadkiegészités
már akkor szépen bevezetett rendszer lett volna. Az én derék Matzauer
nevü szanitécem helyett tehát Simon nagybátyám. A másik pedig… emlékszel
rá, hogy mikor a pergőtüz kezdődött és bebujtunk a kavernákba és az
őröket kiállitottad, akkor a század jobb szárnyán állt egy fiatal
parasztlegény, tizenkilenc éves, feltünően szép, különösen a nemes
hajlásu orra…
– Hogyne. Cseresnyés Gergely.
– Az. Az ő helyébe tehát kiállitottam a te hősies rokonodat, Molitor
Árpádot. Semmi testi fáradság nem kell. Csak hősnek lenni. Állni és
várni a pergőtüzben, mikor jönnek az olaszok. No és a hősies Molitor
Árpád ott állt az árokban és az olasz gránátok nem Cseresznyés Gergelyre
zuhogtak le, hanem Molitor Árpádra, és végül én nem a Cseresnyés Gergely
helyén találtam egy véres emberpépet, hanem a Molitor Árpád helyén.
Molitor Árpád már a tizenegyedik isonzói csatában elérhette szivének azt
a legfőbb vágyát, hogy hősi halált hal, Cseresnyés Gergely pedig otthon
van a falujában és nemzi a szebbnél-szebb gyerekeket.
Géza elmosolyodott.
– Nálad mindennek ez a vége, – mondta felsőbbséges jóindulattal. – De
látod, most már mi is ilyen véres fantáziákban gyönyörködünk.
– Ők attól usznak gyönyörben, hogy a fiatalokat valóban véres péppé tépi
a gránát. Mi legalább gondolatban adhassuk vissza.
– Fenékig meg vannak mérgezve a lelkek, – mondta Géza csüggedten. Ki
gyógyitja meg őket?
– Az a jól bevált gyógyitóművész, – felelte Rappaport, most már ismét
halkan és óvatosan, – aki Galileában egyszer már elkezdte gyógyitani a
maihoz teljesen hasonló állapotban lévő emberiséget.
– Rappkóm, ne ejts kétségbe ezzel a konoksággal, – mondta Géza. Komolyan
azt hiszed, hogy erre van szüksége a világnak? Nem volt elég belőle
kétezer évig?
– Nem. Több kereszténységet. Több kereszténység kell. Ha több
kereszténység lett volna a világban, soha ki nem tört volna ez a háboru.
De ha kitört volna, régen véget ért volna. Európa népei nem
keresztények, hanem pogányok. Sokkal rosszabbak, sokkal mélyebben állók,
mintha pogányok volnának: vallástalanok. Hiányzik belőlük minden vallási
érzés. Nem ismerik az áhitatot.
– Ez igaz.
– Mélyebben állanak az animisztikus hitü vad népeknél. Azért
sülyedhettek bele ennek a háborunak a vérmocskos pocsolyájába. Nincsenek
keresztények. Hány igaz keresztényt ismersz?
– Egyet, – felelte Géza csufolódva, – Téged.
– Én az vagyok, – felelte Rappaport komolyan. – Te is az vagy. Rajtad
kivül ismerek még… még… talán kettőt. Van ebben a városban egy-két száz,
ebben az országban egy-két ezer talán. Mit tehetnek ezek? Olyan ember
sincs több pár ezernél, aki bár csak az evangeliumokat alaposan ismerné.
Pedig erre van szükség: kereszténységre. Több kereszténységre.
– De ember! – mondta Géza most már halk haraggal, – hát hogy kezdjem én
komolyan hirdetni az elektronok és az iónok szerkezetén spekuláló,
pragmatista emberiségnek a szentháromságot?
Akármilyen filozófiai spekuláció van olyan valószinütlen, mint a
szentháromság tana; és a plátói _idea_ vagy a Ding an sich épen olyan
merész inszinuáció a józan ész számára, mint ez. Különben pedig: van
kereszténység a szentháromság nélkül is. A katolicizmusban pedig az a
nagyszerü, hogy épen a dogmáit, ha szükség van rá, egyszerü
szimbolumokként tudja kezelni és hogy épen ezért ő, aki legjobban el
tudott távolodni a kereszténységtől, egyuttal a legközelebb is maradt
hozzá. És én megjósolom neked… ezt majd kifejtem egy tanulmányban,
amelyet „Katolicizmus és szociálizmus“ cimen akarok irni… megjósolom
neked, hogy a katolicizmus ötven év mulva az őskereszténység formáihoz
tér vissza és ujra ő vezeti az emberiséget.
Géza jóindulatu mosolygással bólogatott.
– Az a szerencse, öreg Rapp, – mondta, hogy ez a tanulmány ismét
megiratlan műveid hosszu sorozatát gyarapitja, mert ha megirnád, szép
dolgokat olvashattál a katolikus sajtóban az immár határt nem ismerő
zsidó arcátlanságról…
– Az lehet…
– Persze, ez nem lenne bizonyiték ellened. Hanem: én mondtam már neked:
nemcsak keresztény etika van, hanem keresztény metafizika is. Mit
mondjak nekik, ha azt kérdezik: hol van az Isten.
– Mondd nekik, hogy az elektronban és az ionban.
– És ott nyilatkoztatja ki, hogy az ember földi célja az üdvözülés…
– Igen.
– És készüljünk most már azután valóban arra az utolsó itéletre, amelyre
Jézus tanitványai készültek? _Ez_ nem volt szimbolum. Ez utasitás volt.
És igéret. No látod, erre már nem tudsz felelni.
– De igen…
– Hogy ne tekintsük az evangéliumot az egyetlen kinyilatkoztatásnak?
– Ha akarod, ezt. Középkori _katolikus_ misztikusok voltak, akik azt
hirdették, hogy jön még egy vagy több uj kinyilatkoztatás és uj
evangelium. Hirdesd te az ujat.
Géza elgondolkozva nézett maga elé.
– Mi járna ki ma érte? – kérdezte csendesen. Keresztrefeszitést ez a
humánus világ nem ismer többé. Csak golyót és akasztófát. Ügyészeket és
vezércikkirókat.
Sokáig hallgatott, azután ránézett Rappaportra, aki finoman
összeszoritott, csendesen élvező szájjal a likőrje maradékát hajtotta
fel. Elmosolyodott.
– Mondd, öreg Rapp, – kérdezte szelid csufolódással, – alapitsuk meg az
uj, hedonista kereszténységet? Kereszténység a pszichoanalizis alapján,
nemi életünk korlátlan kiélésének programmjával?
Rappaport elpirult.
– Te nagyon tévedsz, – mondta hevesen, – ha azt hiszed, hogy a
kereszténységhez hozzátartozik az aszkézis. Ami a pszichoanalizist
illeti, az a katolicizmusban igenis benne volt, mert mi más a
gyóntatószék, mint az ideggyógyász fogadószobája. És ha a jezsuiták,
akiknek a csodálatos nagyságáról szintén én fogok egy olyan munkát irni,
amely nemcsak rehabilitálja őket, hanem ugy állitja őket végre az
emberiség elé, mint az emberiség megszervezésének korai, tehát tragikus
harcosait… ha tehát ma a jezsuiták vezetnék a katolicizmust, akkor
minden katolikus papnak igenis orvosdoktornak és a pszichoanalizis
művészének kellene lennie, hogy a gyónás megint az lehessen, ami ezer
évig volt; a lelke titkaival gyötrődő emberiség legnagyobb áldása.
Géza mosolygott. Rappaport ingerültebben folytatta:
– És az aszkézisnek önmagában semmi köze a kereszténységhez. A nemzeti
Istenében kételkedni kezdő Judeának a lázas tévelygése volt ez. Az
aszkézis Jézus-előtti gondolat. Jézus megszüntette. Keresztelő János
aszkéta volt, Jézus nem.
– Nemcsak az aszkézisről van szó. De ki mondta azt, hogy ami az égben
köttetett, az a földön ne oldoztassék fel?
Rappaport fáradtan hallgatott. Kipirult, finom bőre lassan
elszintelenedett.
– Hirdessem azt, – folytatta Géza – hogy ezt is belecsempészték az
evangeliumba? Mondjam azt, hogy mert ma a család intézménye ugyis
felbomlóban van és mert minden arra vall, hogy haladunk egy uj formáju
matriarkátus felé, az egész nem gilt többé? Mondjam, hogy a házasság
tovább is felbonthatatlan: tehát, hogy baj ne legyen, inkább ne is
házasodjatok, hanem szüljetek házasságon kivül minél több gyereket,
lehetőleg minél több apától? Talán ha pápa volnék… tudod mit, – akkor se
tudnék mást tenni, mint hogy megdermedve bámulok rá erre a boldogtalan
világra, amely elveszitette az Istenét és amely most néhány száz évig
fájdalmasan tévelyegve bukdácsol előre, mig ismét rátalál. – Gyerünk
innen.
Felállt, gyorsan fizetett, vette a köpönyegét és indult kifelé.
Rappaport fáradt, szürke arccal, lányos, kis lépésekkel ment mögötte. A
hotel előtt találkoztak Kovács Janival, aki jött ki az étteremből.
Rappaport megszólitotta és elmondotta neki, hogy fel akarja küldeni a
Tátrába, a Csillag-szanatóriumba.
– Nagyon köszönöm, főorvos ur, – felelte Kovács Jani, – de csak akkor
fogadhatnám el, ha megkeresném azt a hat-hétszáz koronát, amit itt. Mert
hogy én…
Abbahagyta a mondatot. Vonaglani kezdett a szája és a szeme könnyes
lett. Nagy fáradsággal erőt vett magán.
– Tetszik látni, – mondta szomoruan, – ugy van: voltak, akiknek ezalatt
jól ment a dolga. Az én gyerekeim pedig mezitláb jártak télen és a
feleségem keze olyan a munkától, mintha késsel hasogatták volna fel.
Ujra vonaglani kezdett a szája.
– Pedig olyan szép, kis keze volt – mondta halkan.
Géza lehajtott fejjel, szótlanul hallgatta a beszélgetést. Egyszerre
nagyot sóhajtott, közelebb lépett Kovács Janihoz, rátette a vállára a
kezét, mintha megölelné, azután odahajolt hozzá.
– Jani fiam, – mondta neki eltorzult arccal, – hiszel te Istenben?
Kovács Jani meglepetve nézett a Géza eltorzult arcába és lázasan égő
szemébe. Habozott.
– Azelőtt hittem, százados ur, – felelte végre halk keserüséggel.
A Géza eltorzult arca és tüzelő szeme lobbot vetett.
– Hát az ördögben? – kérdezte sziszegve.
Kovács Jani megdöbbenve nézett rá és nem tudott felelni.
– Mert én már csak abban hiszek, – kiáltotta bele Géza arcába.
Eltaszitotta magától, megfordult és elsietett. Rappaport ott maradt még
Kovács Janinál. Lesütött szemmel egy pár vigasztaló és barátságos szót
szólt hozzá. Nem szabad nekiadnia az embernek magát, hogy a keserüségbe
belesülyedjen. A százados ur kétkedése és lázongása is csak a jóság
szenvedése és háborgása. Van még jóság a világon. Lesz segitség. És van
Isten. Kovács Jani kételkedő, szerény mosolygással nézett le rá, a
lesütött szemére, a fáradt, szürke arcára, és szótlanul hallgatta végig.
– Hm… igen, – mondta azután alázatos felsőséggel, – hogyne… Köszönöm,
főorvos ur.
Kezet fogtak és Rappaport indult Géza után. Géza arca még mindig égett
és a szeme lázasan lobogott.
– Miért mondtad neki, – szólt Rappaport halk szemrehányással. – Nincs
jogod elvenni mástól a hitét.
Géza sebzetten fordult feléje.
– Azt hiszed, – kiáltotta felindultan, – hogy van neki hite? Azt hiszed,
hogy a szenvedők ezen a széles világon fel tudják emelni még valahová
könnytől cserzett arcukat, ha vigasztalást keresnek? Azt hiszed, van
ennek a boldogtalan világnak Istene? Hiszen ha volna. De még az is, aki
epedve és forrón vágyódik rá, még az se tud benne hinni. Azért együgyü
dadogás az, amit te a kereszténységről és az ionokról és az
elektronokról beszéltél, mert mindez jámbor feszengés és hazudozás… a
régi szavakkal egy most feltárult rettentő üresség előtt. Becsülete
igyekvés; – de ne hazudjunk magunknak. Ez nem Isten. A boldogtalan ember
sirva mered bele a végtelenségbe, mert elveszitette a kalauzát, a
reménységét, a célját, a léte értelmét. Nincs Istenünk!
Olyan fájdalmasan jajdult fel, hogy Rappaport ijedten nézett körül, nem
állnak-e meg körülöttük a járókelők. Figyelmeztetni akarta Gézát, de
Géza ekkor karon fogta és felindultan ragadta magával előre.
– És tudod mit? – suttogta neki forró hangon. – Ha az ember
vérkönnyektől kiégett szemét mégis felemeli a magasságba és keres
valamit, akkor lát… lát egy irtóztató trónust… lángon, aranyon, véren és
füstön… és ezen az irtóztató trónuson ott ül kormánypálcával kezében a
sátán és kormányozza, hajtja, meredt kéjjel gyötri ezt a vak
véletlenségből született, céltalan világot.
Kinyujtotta a kezét a vörös fényben égő alkonyati ég felé. A Duna tulsó
oldalán, a citadella felett, fekete felhők csüggtek a vörös égen és
Rappaport megborzongott egy másodpercre, amint rájuk nézett. Azután
szótlanul mentek tovább; járkáltak egy ideig, megint betértek egy
kávéházba és órák hosszat beszélgettek. Géza halkan és nyugodtabban, de
tompa keserüséggel egyre azt fejtegette, hogy a legnagyobb csapás, amely
az embert érte, az, hogy a lét okába és céljába vetett hitét
elveszitette. Ma és holnap – néhány évszázadig, amig egy lángelme valami
megváltó szót ki nem mond: tehát egy uj kinyilatkoztatásig – nem lehet
mást gondolni, csak azt, hogy az okosság elve csak az emberi agyvelő
fejlődési terméke, nem pedig világtörvény. A meztelen lélek beburkolta
magát vele, mint a meztelen test állatbőrökkel, hogy ne dideregjen.
Beléje hazudtuk a világba. Bennünk van csak, de a világban nincs. Az ok
és okozat épitő elve – egyszóval az Isten – a világunkból hiányzik; csak
a véletlen, az ok nélkül valóság, a céltalanság van benne. Egyszóval a
sátán.
Erről sokáig beszélgettek, azután Géza félnyolc tájban hazaindult. Ekkor
eszébe jutott, hogy táviratoznia kell az apjának. Bement egy
postahivatalba és feladta a táviratot, de bizonyosra vette, hogy az apja
ugyse jön el a temetésre, mert mindig gyülölte az öreg Árpádot.
Rappaport azután végigkisérte Gézát a zsufolt Andrássy-uton, amely tele
volt az esti sétálók vágytól sóhajtozó zugásával. A Molitor-palota előtt
elválltak és Géza felment a lépcsőn az ebédlőbe. Az ebédlőben együtt
volt már az egész család és ott volt a vendég is: Baranyay Kálmán
ügyvéd, képviselő, volt államtitkár, az öreg Molitor Árpád jogtanácsosa.
Baranyay szótlanul fogott kezet Gézával. Tömött, hófehér bajuszu, de
ránctalan arcu, hatvanéves ur volt, felsőségesen nyugodt és
rendithetetlenül derült. A kézszoritás után folytatta halk beszélgetését
a család többi tagjaival. Félperc mulva már vacsorához ültek. Halk és
gyors vacsora volt, mindenki halkan beszélt és keveset evett, Baranyayt
kivéve, aki alig beszélt ugyan, de szeretettel, nyugodt odaadással és
bőven táplálkozott. A vacsora után az egész társaság lement a hallba.
Géza eddig magába sülyedten, lesütött szemmel és kinlódó
zavarodottságban ült, most figyelmesen végignézte a többieket, amint
előtte mentek a lépcsőn. Noszlopy kapitány kihivó derékkal és provokáló
fejtartással ment előtte; a fordulnál visszanézett rá és a tekintetéből
gyanakvás és gyülölet lángolt ki. Ágnes fáradtan vonszolta magát, fiatal
arcán szenvedő barna árnyékok voltak, aranyfényü szeme körül kék
karikák. Géza nem tudta elforditani a szemét róla.
A hallban leültek. Az inast, aki a feketekávét behozta, kiküldték,
Baranyay kissé előrehajolt és igy szólt:
– Tisztelt hölgyeim, kedves barátaim, most tehát röviden közlöm veletek
elhunyt, kiváló barátom végrendeletének az intézkedéseit. A megboldogult
a háboru alatt többször végrendelkezett; a legmélyebb erkölcsi
komolysággal foglalkozott ezzel az ügygyel; még tegnap éjjel is – mintha
érezte volna közeli halálát – azon tépelődött és azon vivódott, nem
kellene-e legutóbbi rendelkezéseit megmásitania.
Géza kényelmetlenül, feszült figyelemmel nézett a többiekre, nem
pillantanak-e rá. De mindenki Baranyayra nézett.
A végrendeleten nem változtatott, és igy körülbelül öt hete kelt utolsó
végrendelete tartalmazza Molitor Árpádnak egyedül érvényes végső
rendelkezéseit. Ezek szerint egész vagyonának – vállalatainak, házainak,
birtokainak, értékpapirjainak és műkincseinek – egyedüli és főörököse
Molitor Zoltán.
Nagy csend volt. A társaság feszült figyelemmel hallgatott. Zoltán
mozdulatlan arccal nézett Baranyayra.
– A főörökösre egyetlen egy kötelezettség hárul: tartozik a Molitor-név
fényét minden rendelkezésére álló eszközzel fenntartani és növelni. Ez a
kötelezettség kétirányu. Először – ez a része ugyszólván csak morális
kötelezettség – a nemes örökhagyó kifejezést ad annak a reményének, hogy
örököse hamarosan családot alapit és pedig lehetőleg ugy, hogy főrangu
családból származó lányt választ élettársul. Ez, mondom, inkább csak
morális kötelezettség; jogi összefüggései csak annyiban vannak, hogy ha
a főörökös törvényes utódok hátrahagyása nélkül hunyna el, akkor az
egész Molitor-vagyon visszaszáll a Molitor-családra: egyenlő részben
örökölvén a vagyont mindazok, akár férfiak, akár nők, akik a Molitor
nevet viselik. A második kötelezettség anyagi természetü. A főörökös
tartozik mindazokat, akik a Molitor nevet viselik, budapesti palotájában
vagy trakostyáni kastélyában állandóan vendégül látni épen ugy, mint azt
Molitor Árpád az 1914-ben kezdődött háboru kitörése óta tette. Tartozik
a Molitor-család minden tagjának ezenkivül olyan évi járadékot fizetni,
amely mindig kétszerese annak a jövedelemnek, amelyet a császári és
királyi kamarások tartoznak kimutatni, ezidőszerint tehát tizenkétezer
koronát. A Molitor-név viselői közül azok, akik házasságra lépnek,
megkivánhatják – és pedig: nők harmincadik, férfiak harmincötödik évük
után – hogy a főörökös nekik a járadéknak megfelelő tőkét és pedig
legalább kétszázötvenezer koronát kifizessen.
Egy másodpercnyi szünet támadt.
– Más intézkedés a végrendeletben, – mondta Baranyay lassan, – nincs…
A mély csendben ekkor halk sóhajtás hallatszott, gyorsan elnyelt rövid
hang, egy kimondhatatlan aggódás kétségbeesett szükölése. Ezt a hangot
Noszlopy kapitány adta, aki sárgán és mereven ült a helyén, de aki
már-már elbukott a rémületével vivott harcban. Baranyay könnyü
mozdulatot tett feléje:
– … legfeljebb azt lehet mindehhez még hozzáfüzni, hogy a Molitor-család
tagjaira vonatkozó rendelkezések természetesen kiterjednek Noszlopy
István kapitányra is, akit az elhunyt mindig családja tagjai közé
számitott.
Noszlopy kapitány ekkor nem birt magával többé. Felállott. Az arcán
bőven ömlöttek lefelé a könnyek. Szikár és feszes teste ingadozott egy
másodpercig, azután elindult Zoltán felé. Sirva ölelte meg Zoltánt és
zokogva kiáltotta:
– Milyen nemes lélek volt az elhunyt! – És nekem legalább az a
vigasztalás jutott, hogy helyére méltó utód került. És ebben az ünnepies
órában vedd tudomásul, Zoltán, egy egyszerü öreg katonának azt a
fogadalmát, hogy hüségére, életére, vérére minden percben számithatsz.
Zoltán kezet nyujtott neki és megköszönte ezt a fogadalmat, azután a
többiekhez fordult és halkan azt mondta nekik, hogy változatlan rokoni
készséggel fog majd mindenben szolgálatukra állni, természetesen a
végrendelet kötelezettségein tulmenően is. Az öreg Molitorné elkinzott
arca megkönnyebbülten ragyogott; Ágnes lesütött szemmel, szótlanul ült a
helyén; Géza idegesen mozgolódott és ugy érezte, hogy most el kellene
már mennie; de nem volt rá ereje és bátorsága, hogy ilyen feltünő módon
kitüntesse a többiektől való idegenségét.
Halk és akadozó beszélgetés indult meg; nemsokára azonban bejelentették
Kunovics urat, a Molitor-féle vállalatok igazgatóját. Kunovics ur
hajlott orru, fekete bajuszu, hatvan éves ur volt, aki homályos cvikkere
felett gunyos jóindulattal nézett bele a világba és aki magát tartotta a
legokosabbnak valamennyi ember között a földtekén. Bizalmasan köszönt
Baranyaynak, közömbös jóindulattal a többieknek, azután félrevonta
Zoltánt, hogy a Molitor-vagyonról informálja. Baranyaytól tudta, hogy
Zoltán ekkor már értesült róla, hogy ő a főörökös. A beszélgetés sokáig
tartott, és a beszélgetés során Zoltán egyszer-kétszer majdnem
elvesztette rendithetetlen nyugalmát. A vagyon sokkal több volt, mint
ahogyan még ő is gondolta; a vasbánya, a kohó, a szerszámgyár, a
fonógyár és a birtokok értéke tizmilliókkal nőtt meg az utolsó
esztendőkben és az elrejtett tartalékok széditő összegeket tettek ki.
A hall másik végén Molitorné csendes boldogsággal merengett maga elé,
Ágnes pedig sötéten hallgatott. Baranyay, aki derült következetességgel
itta a feketekávéjához az egyik pohár likőrt a másik után, velük hiába
próbált beszélgetni, erre Gyurihoz, majd Marianne-hoz fordult. Gyuri egy
nagy laboratórium tervét adta elő neki, amelyet bünügyek kikutatására
fog alapitani. A beszélgetés során azonban kiderült, hogy a laboratórium
egyuttal büntettek elkövetésével is foglalkoznék: olyan fejlett kémiai
módszerekkel rabolná ki a bankoknak, de különösen a hadimilliomosoknak a
páncélszekrényeit, hogy soha semmiféle kutatás az erkölcsös és fenséges
lelkü rablók nyomára nem jöhetne. Marianne eleinte szükszavuan
felelgetett a Baranyay derült kérdéseire, de aztán felélénkült és
megkérdezte tőle, hogy vajjon ő a saját kezébe kapja-e azt a
tizenkétezer koronát, amelyet Árpád bácsi neki hagyott. Amikor
meghallotta, hogy nem, akkor elpirult a felindulástól és haragtól, és
percekig nem akart semmiféle kérdésre felelni. Amikor végre megszólalt,
azt kérdezte Baranyaytól, mit gondol, lehet-e a háboru után rögtön
Párisba vagy a Rivierára menni, mert ő oda szeretne menni. Baranyay
nevetett és azt felelte, hogy az ilyen kedves kis lánynak, feltéve, hogy
engedelmes és szorgalmas, bizonyosan lehet, ha az édesanyja elviszi.
Marianne erre gunyosan elhuzta a száját és ismét hallgatott.
Tiz óra lett. Molitorné Mariannet és Gyurit felkisérte lefeküdni. Ágnes
felállott és ismét meggyujtotta a kávéfőző gépet. Noszlopy kapitány mély
gondolatokba merülve járkált fel és le. Géza ránézett Baranyayra és ujra
fel akart állni, hogy elmenjen.
– Bizony öcsém – mondta Baranyay – bizony…
Likört töltött magának és csendesen felhajtotta. Gézát boszantotta ez a
gondolattalan, derült jólét és megmozdult, hogy felálljon.
– Bizony öcsém, – ismételte Baranyay – ugy van az: furcsa az élet.
– Mit fecseg ez ilyen felesleges dolgokat, – gondolta felbőszülten Géza.
Ilyenek mind. Pohos létüknek ennyi az ocsmány bölcsesége: bizony öcsém,
bizony, bizony.
– Neked például peched volt, – mondta Baranyay.
– Tessék? – kérdezte ingerülten Géza.
– Azzal, hogy ez a haláleset a mult éjjel történt.
– Nem értem, – felelte Géza visszautasitóan és ridegen.
– Tegnap összeszólalkoztatok az öreg urral.
– Én őszintén elmondtam valamit, ami már rég nyomta a lelkemet.
– Igen. Az öreg ur nagyon furcsa ember volt. Hivatott engem azzal, hogy
téged teljesen kitagad. Egy fillért se kapsz. Zoltánt is behivatta, nem
lehetne-e lépéseket tenni, hogy neked ne legyen jogod a Molitor nevet
viselned.
Géza kesernyésen mosolygott. Baranyay töltött magának és lassan és
élvezettel ivott. Letette a poharat és ránézett Gézára.
– A vége pedig az lett, – tudod, mi lett? Az lett, hogy téged akart
megtenni főörökösének.
– Tessék? – kérdezte Géza meglepetve.
– Téged akart megtenni főörökösének. Azt mondta, szálljunk magunkba,
értsük meg a fiatalság szavát, hintsünk hamut a fejünkre, verjük a
mellünket – ő verte is a mellét – és lássuk be a büneinket. A
Molitor-vagyon pedig azt illeti meg, aki vérzett a hazáért. Zoltán kapja
az alföldi birtokot, a többi legyen Molitor Gézáé, aki talán mégis méltó
utóda Molitor Orbánnak, a kurucvezérnek. Azzal ment aludni, hogy Molitor
Orbán szellemétől kér tanácsot. Szegény. Molitor Orbán nem adott
tanácsot neki. Vagy tanácsnak tekinthetjük azt, ami történt? Hm. Ugy
látszik, nem vagy jóban a holtakkal, fiam. Mindenesetre peched volt. Nem
kell busulni. Itt van-e.
Gézának is töltött és Géza szórakozottan emelte ajkához a poharat. Ekkor
Molitorné jött vissza és leült hozzájuk. Pár perc mulva ujra felállott
és azt mondta, hogy fáradt és aludni megy. Hivta Ágnest is, de Ágnes nem
akart menni. Meggörnyedve ült a kávéfőző előtt és nézte a spiritusz
lobogó kis lángjait. Zoltán befejezte a beszélgetését Kunovicscsal.
Kunovics leült Baranyai mellé és gyorsan felhajtott egy pohár likőrt.
Zoltán átment Ágneshez, megállott mellette és mozdulatlan arccal, halkan
mondott neki valamit. Ágnes nézett bele a lángba és szótlanul megrázta a
fejét. Zoltán meglepetve ismételte meg azt, amit mondott. Ágnes néma és
dacos fejrázással felelt. Zoltán elképedve nézett le rá, azután lehajolt
hozzá és ismét beszélni kezdett. Ágnes elhuzta tőle a fejét és olyan
hangosan, hogy szinte kiáltásnak hangzott, ezt mondta neki:
– Nem.
Zoltán erre elsápadtan megfordult és odaült a többiekhez. Kunovics menni
készült. Baranyay vele tartott. Zoltán kikisérte őket. Noszlopy kapitány
hangosan jóéjszakát kivánt és ő is kiment. Géza megvárta, mig kimegy,
azután lassan ő is felállott és indulni akart. Ágnes felkapta szenvedő
fejét és összehuzott szemmel, váratlanul felvillanó, szorongó
tekintettel nézett Gézára. Géza zavarodottan akart jóéjszakát kivánni
neki. Meghajtotta a fejét. Ágnes ekkor megszólalt:
– Ne menjen még, – mondta csengő, de megtört hangon.
Géza megrettenve nézett rá és nem tudott szólni és nem tudott
megmozdulni.
– Virrasszon velem még – mondta Ágnes. – Én feketekávét főzök, mert…
ugyse tudnék aludni. – Nem akarok egyedül lenni. Maradjon itt. Nem akar?
– De igen, – felelte Géza remegő ajakkal.
Odament az asztalhoz és leüut vele szembe. Ágnes megtöltött egy kis
csészét kávéval és elébe tette.
Géza remegő kézzel nyult a csésze után és kavargatni kezdte a kávét,
hogy ne kelljen Ágnesre néznie. Hideg reszketés ült bent az egész
testében: eltiportság, félelem, harag, boszuvágy… Mit akar ez a lány?
Mit mondjon ő most ennek a lánynak? – Mit – fog – ő – most – mondani
ennek a lánynak?
– Nem szeret éjjelezni? – kérdezte Ágnes.
– De igen.
– Én néha egész éjszakákat átbeszélgettem egy pár barátnőmmel és egy pár
barátommal.
Hallgattak.
– Mire gondol? – kérdezte Ágnes.
Géza habozva nézett bele, Ágnes aranybarna szemébe.
– Mire gondol? – kérdezte Ágnes még egyszer lassan, nyugodt parancsoló
hangon. – Mondja meg őszintén.
Géza dideregve érezte, hogy engedelmeskednie kell.
– Arra gondolok, – felelte lassan, – miért mondta nekem, hogy maradjak
itt.
– Mert nem akartam egyedül itt maradni.
Géza töprengve nézett rá. A gondolatai most egyszerre szerteszét
cikáztak, mint egy villám, amely sok fénylő, kis ágra szakad szét.
Mondania kellett valamit, de maga se tudta, miért mondja épen ezt:
– Halott van a házban, – mondta lassan és tartózkodva.
Ágnes hátravetette a fejét és az arcán néhány másodpercre megint
felsőség és erő ragyogott.
– Azért? – mondta gunyosan. – Azt hiszi azért? Azt hiszi, engem az a
kötőszövet-halmaz, a melyet Molitor Árpádnak hittak, halott állapotában
különösebben foglalkoztat, mint ahogy élő állapotában foglalkoztatott?
Magát igazán érdekli? Foglalkoztatja valamennyire? Nem teljesen közömbös
magának?
Csengő hangja most megint frissen suhogott és a szavai kihivóan
pattogtak Géza felé. Géza lesütötte a szemét csillogó, támadó tekintete
előtt és ugy érezte, hogy megint egy mély alázatba kell menekülnie ez
elől a felsőség és biztosság elől.
– Én, – mondta halkan, – némi büntudatot érzek a halála miatt.
– Maga? – kérdezte Ágnes meglepetve. – Miért?
– Mert bünösnek érzem magam abban is, hogy katonák halnak meg a
harctéren. És abban is, hogy asszonyok sorvadásban pusztulnak el, mert
halálig dolgozniok kell. És abban is, hogy gyerekek halnak meg, mert
szegénységre születtek. Neki pedig – én – tegnap este – itt – azt
mondtam…
– Már régen kellett volna! – szólt közbe felcsattanó hangon Ágnes.
Géza meglepetve nézett fel rá.
– Igen, – mondta Ágnes kipirultan. – Már régen meg kellett volna
mondania neki. Én azt értem, hogy valaki felelősnek érzi magát asszonyok
és gyerekek haláláért. De azt nem értem, hogy türheti valaki hetekig egy
ilyen ostoba öreg embernek az ostoba és kinzó szellemi zsarnokságát. És
ezért lelkifurdalást érezni? Még ha világos volna, hogy a maga szavai
söpörték ki az életből, még akkor se. Egy ilyen értéktelen életet!
Egyért érezzen lelkifurdalást: hogy már rég nem mondta meg neki. Az első
napon, amikor a türhetetlen ostobaságait elkezdte. Én akkor vártam már,