A Molitor-ház: Detektivregény - 13

– Öt évvel ezelőtt igazán tudtam volna örülni neki, hogy a sorsodat egy
nagy vagyon biztositja; lehetővé teszi, hogy a passzióidnak, mondjuk: a
tudományodnak élj. De most, amikor én is épen ott tartottam, hogy – bár
sokkal szerényebb módon – biztosithattam volna a csendes, uri életedet.
– Mivel, apám?
– A hatszáz holddal, fiam. Sovány felvidéki föld, de évekig szorgalmasan
dolgoztam, hogy ne legyen rajta egy fillér teher se; azután jöttek ezek
a háborus évek, amikor végre igazán érdemes volt gazdálkodni…
Géza kétségbeesett mozdulattal emelte a kezét a füléhez, mintha nem
akarná hallani azt, amit az apja mond.
– Mi bajod?
– Apám, ez borzasztó… mindig ujra azt hallani, hogy a háboru nekünk is
használt; és hogy milyen áldás volt a háboru a gazdának. Én otthonról
azért szöktem el legutóbb a második napon, mert mindenfelé azt
hallottam, hogy igy meg ugy, ha a kormány velünk, gazdákkal igy bánt,
akkor feletetjük a buzát meg a rozsot a disznókkal. Folyton attól
rettegtem, hogy egyszerre csak azt hallom, hogy a mi gazdaságunkban is
ezt csinálták.
Idősebb Molitor Géza acélszürke, tiszta szeme néhány másodpercig a
szőnyegen keresgélt valamit.
– Fiam, attól tartok, hogy a te egyébként nagyon rokonszenves erkölcsi
érzékenységed lassanként olyan ideges szenzibilitássá lesz, amely
nemcsak az érvényesülés és a boldogulás lehetőségeit veszi el tőled,
hanem amely a mi komplikált társadalmunkban élő ember számára szinte az
élet élését is lehetetlenné teszi. Te tudod, mi az én véleményem a
háboruról és mi az én véleményem a társadalmi kötelességeinkről. De a
legelső kötelességünk mégis csak az, hogy talpon maradjunk és a magunk
életét igyekezzünk menteni és kiépiteni; azzal senkinek se használok, ha
duzzogok, tiltakozom, engedem magamat eltapostatni, vagy engedem, hogy
azok boldoguljanak, akikről tudom, hogy valóban lelkiismeretlenek és a
gazdaságnak csak jogait ismerik majd, de semmiféle kötelezettségét.
– Igaz, apám, – mondta Géza lehajtott fejjel, – de ugyanezzel az
okoskodással mindjárt uzsorára vagy rablásra adhatnók magunkat.
– Igaz, fiam és ugyanazzal, mint a tied, mindjárt arra, hogy ebből a
tisztátlan pénzen épült házból menjünk ki egy gellérthegyi barlangba és
próbáljuk meg, meddig bir az ember friss tavaszi füvön megélni. – Hidd
el, Géza, annak a morálnak a szavát, amely benned lángol, én is ismerem.
De annak a morálnak _minden_ konzekvenciáját csak a gellérthegyi
barlangban lehet levonni. Egy ilyen komplikált társadalomban meg kell
alkudni. Törekedni kell a jóra, – ez a legtöbb, amit tehetünk. Mindig
figyelni kell az erkölcsnek arra a belső szavára; és ha lehet,
engedelmeskednünk kell neki, – ennél többet csak apostolok és martirok
tehetnek.
De miért ne lennénk _mi_ apostolokká és martirokká, – gondolta Géza. – A
beszélgetés azonban nem folytatódott, mert az apja készen volt az
öltözködésével és Géza társaságában elindult a Molitor-család többi
tagjaival megismerkedni. Az ismerkedés után beszélgettek még egy ideig,
azután lementek a kert felé néző csarnokba, ahol a temetés szertartása
kezdődött. Azután kikisérték a koporsót a családi sirbolthoz, amelyben
Zoltán holtteste az öreg Molitor Árpád holtteste mellé került és egy óra
tájban megint együtt ültek a hallban. Azokról a kérdésekről
beszélgettek, amelyeket délután Baranyayval és Kunoviccsal el kell majd
intézni. Ágnes odafordult idősebb Molitor Gézához:
– Én nekem volna egy ajánlatom.
– És pedig.
– Anyámmal megbeszéltük, hogy ő lemond arról, hogy a végrendelet ugy
magyaráztassék, hogy őt, mint a Molitor-név viselőjét, szintén rész
illesse az örökségből. Ezzel szemben azonban azt kérjük, hogy az a
hatodrész, amely ő rá esnék, mégis kezeltessék külön és ebből a
hatodrészből legyenek fizetendők azok a járandóságok, amelyek a vagyont
terhelik. Például: a Noszlopy kapitánynak fizetendő évjáradék, amelyet
Géza különben is jelentékenyen fel akar emelni és amely felemelést én
már csak azért sem ellenzék, mert viszont a leghatározottabban ellenzem
azt, hogy Noszlopy kapitány egyéb örökségi igényeit elismerjük.
– Annak nem is igen lenne értelme.
– Ugy-e nem? Abból a hatodrészből lenne tehát fizetendő a Noszlopy
kapitány járandósága. Abból lenne fizetendő ennek a háznak a fenntartási
költsége. Abból lennének fizetendők végül egyéb olyan jótékonysági
kiadások, amelyek, gondolom, ezentul mindnyájunk hajlandóságai
következtében nagyon megnőnek és amelyekre igy eleve igen jelentékeny
összegek jutnak. El tetszik fogadni ezt az ajánlatot?
Géza apjára nézett. Az apja odafordult hozzá.
– Látod, – mondta elragadtatva, – ez annak a morálnak a hangja, amely
bent kell, hogy éljen minden igaz ember lelkében. Morálisnak lenni és
praktikusnak lenni egyszerre. Nagylelkünek és okosnak. Az oktalan
igényeket a legnyugodtabban visszautasitani, de rögtön megállapitani azt
a kötelezettséget, amely egy jelentékeny vagyon átvételével
mindnyájunkat terhel.
Ágneshez fordult.
– Hogyne fogadnám el. Nagy köszönettel és a legteljesebb elismeréssel
fogadom el. Ezt a megoldást rendkivül okosnak és rendkivül szépnek
tartom.
Tovább beszélgetett Ágnessel. Géza felkelt és idegesen járt-kelt
ide-oda. Ebéd előtt pár percre egyedül maradt az apjával.
– Milyen kedves és szép egy teremtés ez, – mondta az apja. – Látod, az
én konzervativizmusom igazán nem veszedelmes: percek alatt végzek minden
olyan meggyőződéssel, amely elfogultságnak és előitéletnek bizonyul. Én
féltem ettől az Ágnestől. Orvosnő! Doktorkisasszony! Brr! – Nem volt
igazam. Ez szerény, kedves, okos és ami a legfurcsább: nőies nő. Nem?
Tévednék benne?
– Nem, apám. Igy van…
Az apja várakozva nézett rá még néhány másodpercig. Géza azonban
hallgatott és a beszélgetés igy véget ért. Ebéd után megjött Baranyay és
Kunovics. Ekkor lementek a hallba és megbeszélték az elintézendő
ügyeket. Mindenekelőtt arra nézve kellett dönteni, hogy a vagyon együtt
maradjon-e továbbra is és hogy Kunovics ur vezesse-e tovább a cég minden
vállalatát. Kunovics ur ekkor előadta, milyen a vagyon mostani állása. A
cvikkere felett csendes gunnyal nézegette az örökösöket. Ő harminc
esztendeje kezelte a nagy vagyont: magáénak érezte a szaporitás és a
fellendités érdemét és sokkal közelebb állónak érezte magát gyárakhoz és
birtokokhoz és az egész vagyonhoz, mint ezek az idegenek, akik tegnap
még szegény emberek voltak. Amikor a vagyon nagyságáról beszámolt,
csendes lenézéssel várta az elképedést, amelynek véleménye szerint
okvetlenül jönnie kellett. Az elképedés nem is maradt el. A
tizmillióktól, amelyeket gyorsan egymásután felsorolt, nemcsak az öreg
Molitorné sápadt el, hanem Ágnes és Géza is meghökkent. Az egyetlen, aki
nemcsak nyugodtan vett mindent tudomásul, hanem néhány higgadt kérdést
is intézett Kunovics urhoz, idősebb Molitor Géza volt. Kunovics ur
ezektől a váratlan kérdésektől eleinte megsértődött. Már-már ugy volt,
hogy gorombán fog felelni. Az öreg Molitor Géza tiszta és nyugodt
előkelősége azonban nagyon hatott rá; engedelmesen felelt neki, és
amikor az öreg Molitor Géza egy halk bókkal fejezte be a beszélgetést:
az ő tehetsége számára, amely egyedül veheti igénybe maga számára ennek
a nagy fellendülésnek az érdemét, akkor egészen felmelegedett,
odafordult az idősebb Molitorhoz és most már csak neki beszélt:
– Kérem, – mondta bizalmasan, hangosan és gesztikulálva – a vagyont
szétosztani? Nekem mindegy: ha én visszavonulok, nekem elég van. De ha
ez a vagyon hat darabban külön volna, akkor egyesiteni kéne.
– Ugy van, ez világos.
Kunovics odahajolt az idősebb Molitorhoz és most már egészen bizalmasan
rátette a kezét a karjára és elragadtatott, ravasz mosollyal mondta:
– És akkor mit kellene csinálni? Jönni kellene Kunovicshoz és kérni kéne
rá, hogy vállalja el a vezetését.
– Nagyon helyes, – mondta az idősebb Molitor mosolyogva. – Minthogy
pedig a vagyon együtt van, nekünk nincs más feladatunk, mint hogy szépen
megkérjük rá Kunovics urat, sziveskedjék tovább is olyan kitünően tovább
vezetni, mint eddig.
Ebben megállapodtak. Megállapodtak azután abban, hogy Kunovics ur
egyelőre az idősebb Molitor Gézának számol be a tevékenységéről;
biztatták Gézát, hogy foglalkozzék ő is az üzleti dolgokkal és
megállapodtak benne, hogy Gyurit üzletembernek nevelik. Amikor minden
kérdés le volt tárgyalva, Géza bement Noszlopy kapitányhoz, aki még
mindig ágyban feküdt. Közölte vele, hogy az évjáradékát a háromszorosára
emelték fel; a tőkét bármikor megkaphatja; de ettől eltekintve
jelentékeny összegü pénzt utalványoznak neki már most ki, hogy magát
anyagilag mindenesetre függetlenül érezze. Noszlopy kapitány könnyes
szemmel hallgatta ezt a közlést; rögtön felkelt az ágyból és öltözködni
kezdett, hogy mindenkinek külön-külön köszönetet mondjon. Mire Géza
visszament a hallba, a három öreg ur már lelkesen politizált. A nézeteik
részletekben eltértek egymástól, a nagy dolgokban azonban teljesen
egyetértettek. A háboru eseményeiről mind a hárman nagy lelkesedéssel
beszéltek, az uj győzelmektől el voltak ragadtatva és ragyogó bizalommal
néztek a jövőbe. Géza előbb szótlanul hallgatta őket, de amikor
egyenesen hozzá intéztek kérdéseket, megszólalt és eleinte lassan,
azután egyre hevesebben elmondta a véleményét a háboruról. A három öreg
ur nyugodtan hallgatta.
– Kedves doktor ur, – mondta azután élénk arcjátékkal Kunovics, – mondok
én önnek valamit. Az emberek nagy többsége szamár. Ez alapvető igazság,
amelylyel mindig először kell számolni. Ugy-e, hogy ez igaz? No hát, ha
ez igaz, akkor: egyszer háboru kell nekik, máskor korcsma kell, ahol
elisszák a keresetüket, valami baj mindig kell nekik. Okos ember nem
tehet egyebet, mint hogy csendesen nézi őket és ami őt magát illeti,
semmiképen és soha nem részegszik le.
– Nem tudom, – mondta Baranyay, – hallottad-e te már, háboru előtt,
mikor parasztok teljes nyugalommal azt mondták: kell már egy kis háboru,
nagyon sok az ember. Nem hiszed, hogy ebben a parasztbölcseségben van
valami? Nézd meg: az egész ország gazdagszik. A parasztnak soha ilyen
jól nem ment a dolga. A munkás soha ennyit nem keresett,
kétségbeesetten, – hogy ez: álgyarapodás, hazug és beteg állapot.
Gazdagszik egy ország, amelynek a legnagyobb kincse – az emberanyaga –
egyre pusztul és amely a készleteit végig elfogyasztja?
– A földet nem fogyasztja el, – felelte Baranyay. És az a fontos.
Titeket megtéveszt az, hogy a városi lakosság egy része rosszabb
viszonyok közé került. Nyomorog, ha ugy tetszik. Nem az a fontos. A
paraszt a fontos. És annak jól megy a dolga. És aki a birtokot örökölte,
annak mindegy, hogy háboru vitte-e el az elődjét vagy himlőjárvány; ő
örül a birtoknak. Háboru hozta-e a konjunkturát vagy rossz világtermés,
neki mindegy, ő örül a konjunkturának. Nem akarom én se azt állitani,
hogy a háboru igazi gyarapodást hozott. A háboru első sorban nagy
fogyasztó, nem pedig termelő. De ha a háboru alatt olyan területeket is
bevetettek, amelyek addig ugaron voltak, az ugy-e már gyarapodás is. És
majd megmondom én neked, mi a háboru igazi nagy eredménye:
megváltoztatta a termelés módszereit, megváltoztatta a fogyasztás
rendjét, megváltoztatta a pénzkeringés tempóját, nagy beruházási
hiteleket nyujtott a jövő terhére a jelennek és mindennek következtében
megváltoztatta a nemzeti jövedelem megoszlását. És ezért, bár a háboru
inkább fogyasztást jelent, mint termelést, általában mégis gazdagodást
hozott.
– Uristen, – mondta Géza kétségbeesve, – hát ti csakugyan nem látjátok,
hogy mit kell ezért a mai álgazdagságért holnap fizetnünk? Nem látjátok,
hogy az egész társadalmunk feloszlóban van?
– _Noooo_ doktor ur, – mondta Kunovics éneklő hangon, – most már ön is a
nagytőkéhez tartozik, most megpróbálhatja ön a nagytőkét összehozni,
hogy csinálja meg a békét.
Géza lehülten hallgatott. Kunovics elmondta a többieknek, mi volt a Géza
terve a nagytőkével, és Géza csendes boszuságot és halk szégyenkezést
érzett. Miért nem lát most neki rögtön a munkának? Előbb a magyar
nagytőkét megszervezni, azután a németet, azután összeköttetésbe lépni
az angol és a francia nagytőkével. Miért hült le? Miért érzi naivnak és
gyerekesnek ezt a tervet? A három öreg ur megbeszélte a tervet és
megvalósithatatlannak találta.
– Ennek a háborunak, mondta az idősebb Molitor, – ki kell tombolnia
magát. Nem emberi szándék idézte elő, hanem magasabb erők. Emberi
elhatározás nem is fejezheti be. És ami a ti szép programmjaitokat
illeti, fiam, tartok tőle, hogy azok soha meg nem lesznek valósithatók.
Amig emberiség lesz, addig mindig lesz szegénység a földön és mindig
lesz háboru a földön.
Géza nem felelt. Mindabból, amit a három öreg urtól hallott, ez az
utolsó mondat sebezte meg a legjobban. Ezzel a bölcseséggel szemben
egészen türelmetlen volt; még a cinikus okosságot és a szándékos
gonoszságot is inkább meg tudta bocsátani, mint ezt a jóindulatu és örök
időkre szóló belenyugvást abba, hogy embermilliók becstelenül
szenvedjenek. Az apja iránt érzett teljes szeretetére szüksége volt,
hogy lelkében egy percre meg ne gyülölje az apját. Fájdalmasan
viaskodott magával és igy próbálta a lázadó keserüségét megfékezni:
– Ezek az öreg urak talán azért olyan nyugodtak, mert az alatt a
tiz-tizenöt év alatt, amit ők még élnek, nem fordul fel egészen a világ.
Az ösztönük hallgat. Az én generációm pedig talán azért olyan nyugtalan,
mert nemcsak ezt a háborut szenvedi át, hanem mindazt a szörnyüséget is,
amely még ez után a háboru után következik a világra. Az ösztönünk
nyugtalankodik. Jaj nekünk, hogy ti igy rendeztétek be a világunkat. Jaj
nekünk, hogy a fiaitoknak kell lennünk.
Görcsös erőfeszitéssel akarta lerázni magáról ezeket a gondolatokat,
amikor egyszerre valaki halkan sugta a fülébe:
– Neked van igazad.
Meglepetve fordult hátra. Noszlopy kapitány nézett tiszta, hálás
kutyaszemmel a szemébe. Lám, gondolta az első percben Géza, ez szabad
ember lett, ember lett és egyszerre embermódra tud érezni és
gondolkozni. Azután elfanyarodott. Noszlopy kapitány mindig ugy
gondolkozott, mint a gazdái. Most őt nézi a gazdájának.
Noszlopy kapitány mindenkinek köszönetet mondott a reá vonatkozó
határozatokért, azután leült és szeliden részt vett a beszélgetésben.
Géza ezentul hallgatott. Az egész délutánja nagyon rossz kedvben telt
el. Estefelé találkozott Péterrel, aki sápadtan ténfergett ide-oda a
házban.
– No Péter, még itt vagy?
– Itt százados ur. Ha szabad, még holnapig.
– Hogyne volna szabad. Mi bajod Péter?
Péter szomoruan lógázta nagy, sárga fejét és halkan mondta:
– Nagy gazember szegény Péter, százados ur.
Estefelé megjött Rappaport. Azután Ágnessel és Marianne-nal sétálni
indult. Az idősebb Molitor hozzájuk csatlakozott. Géza azonban nem ment
velük. Kibolyongott egyedül a Városligetbe és tétován és fáradtan
járt-kelt. Egész este rossz kedve volt és fáradtan és halk fejfájással
aludt el.


XIV.
Géza felhivatta Czáránt. Keményen összeszidta. Megfenyegette azzal, hogy
kidobja, ha mégegyszer hozzá nyul a feleségéhez, sőt értésére adta azt
is, hogy ő – Molitor Géza – sajátkezüleg meg fogja verni, ha a feleségét
bántja. Czárán sötét, dacos, mozdulatlan arccal hallgatott. Gézának az
az érzése támadt, hogy megint rossz hangon beszélt vele. Ez a Zoltán
tanácsa volt; Zoltán beszélhetett volna vele talán ezen a hangon; az ő
ajkán azonban ez a hang hazug, tehát hatástalan. Közelebb lépett
Czáránhoz.
– Mondja Czárán, – szólt csendesen, – nem sajnálja maga azt a szegény
asszonyt? Hiszen megesik az ember szive, ha ránéz.
Czáránnak bozontos bajusza alatt vonaglani kezdett a szája.
– No nézze Czárán, hiszen maga nem komisz ember. Hát nem szégyelli
magát, hogy ezt a sápadt, gyenge asszonyt üti és halállal fenyegeti?
Czáránnak hunyorogva csillogott a szeme.
– Ne tessék tőlem ilyeneket kérdezni, – mondta nehéz lélegzettel. Senki
másra az nem tartozik, csak én rám… hogy szégyellem-e én magamat.
– No jól van Czárán. Hiszen mondom én, hogy nem komisz ember maga. De
hát akkor vessen véget ennek a szörnyü állapotnak. Vagy váljon el…
– Azt az asszony se akarja.
– Ő se akarja, mert szereti magát, maga se akarja, mert szereti őt. Hát
akkor pedig felejtse el végre azt, ami történt. Bocsásson meg neki.
Igazán rászolgált szegény.
– Nem mondom, hogy nem…
Elhallgatott. Sötét nyugalmu arca fel volt dulva. Géza ujra a lelkére
beszélt, hogy felejtse el már végre azt, ami történt. Czárán eltorzult
arccal csóválta meg a fejét.
– Nem lehet azt, százados ur.
– Hát akkor váljanak el.
– Azt se lehet, százados ur.
– De Czárán, hát ez oktalanság. És vétek önmaga ellen, ő ellene, a jó
Isten ellen. Nem érzi, hogy milyen bünt követ el?
Czárán elkeseredetten csavarta meg széles nyakát és csikorgó foggal
mondta:
– Mit tetszik engem itt ilyen dolgokkal kinozni. Hát nem kinlódom én
eleget éjjel és nappal? Hogy szégyellem-e magam? Hiszen az arcomról
perzselődik le a bőr. Hogy bocsássak meg neki? Hát hány százezerszer
mondtam én már el magamnak, hogy most már bocsáss aztán meg neki, mostan
felejts el aztán mindent. De hát hogy felejtsem el, ha egyszer nem tudom
elfelejteni? Ha nem tudom, – hát nem tudom, hát nem tudom, ha milliószor
millió évig égek is a pokoltüzön érte. Hát nem tudom.
Géza fájdalmas csüggedtséggel hallgatta és lassan a vállára tette a
kezét. Ez a mozdulat a Czárán izgatott elérzékenyülését még forróbbra
fokozta. Jajgató hangon mondta:
– És a vége mégis csak az lesz, hogy egyszer megölöm. Azután utána
megölöm magamat is.
Megfordult és kiment. Géza kinos tehetetlenséggel nézett utána. Érezte,
hogy igy van: az lesz a vége, hogy egyszer megöli az asszonyt, azután
utána megöli magát. Most kinlódik; ujra meg ujra elhatározza, hogy
megbocsát; sirva és szomjasan ölelkeznek néha össze az asszonynyal, de a
csókjaikban ott van a halál ize; a csók után jön a csalás képe, az
örökké gyötrő emlékezés felparázslik és tüzes seb módra ég a lélekben;
egyszer a gyötrelem dühében megöli az asszonyt és utána megöli magát,
mert hiszen ő szerette az asszonyt. Ez lesz a vége.
Géza kedvetlen volt és idegesen fáradt. A Molitor-házban egyébként a
következő napok csendes elégedettségben teltek el. Ágnes különösen a
Géza apjával barátkozott össze. Az idősebb Molitor Géza egyre jobban el
volt ragadtatva Ágnestől és egyre nyomatékosabban mondta a fiának,
mennyire tetszik neki Ágnes és mennyire kedve szerint való asszony lenne
Ágnesből. Géza ugy tett, mintha nem értené meg ezeket a célzásokat.
Alaktalan, tompa neheztelést érzett Ágnes iránt és a Molitor-ház minden
lakója iránt. Elsősorban magával volt elégedetlen, de nem tudta
megmondani magának miért, csak bosszus rosszindulattal faggatta magát
ujra meg ujra válaszért. Amikor Bereczéket elutaztatta Trakostyánba,
megrohanta az a vágy, hogy ő is elutazzék valahová. De azután olyan
élénken képzelte el, hogy az egyedüllétnek milyen kinját érezné akárhol
másutt, hogy egyszerre különös hálaérzés támadt benne a Molitor-ház
iránt. Mégis csak itt van minden, ami igazán foglalkoztatja és forrón
érdekli. De mi foglalkoztatja és mi érdekli voltaképen? Végiggondolta az
elmult napok eseményeit és egyszerre rájött, hogy az a nyugtalanság
érdekli és foglalkoztatja, amelyet akkor érez, ha ezeken a napokon
végiggondol. Az események gyorsan jöttek egymásután és alig adtak neki
időt rá, hogy gondolkozzék. Örült volt neki, hogy néhány ügy tisztázódik
és elintéződik. Örült neki, hogy Ágnest nem kellett vádolnia és nem
kellett gyanusitania. Örült, hogy a vagyon módot adott neki egy-két
szive szerint való cselekedetre. De közben a lelke mélyén ott lappangott
néhány kegyetlen és mérges csipésü kérdés, amelyeknek a fájdalmát egy
ideig tul lehetett kiabálni, de amelyek most ujra marnak. Hogy lehetett
megfeledkezni róluk? Hogy lehetett 1 percig is azt gondolni, hogy most
minden el van intézve azzal, hogy Bereczet házi tolvajként leleplezték
és hogy a rendőrség a Zoltán halála miatt való nyomozást beszüntette?
Éjszakánként Berecz járt a folyosón. Jó. De az ő szobájába Berecz nem
jött be egyetlen egy éjszaka sem. Pedig az ő szobájában valaki vagy
valami járt, az bizonyos. Ki? Ember vagy állat vagy valami, ami nem
ember és nem állat, de mégis akarat és erő? Megborzongott. Aztán
bosszankodva rázta meg magát. Együgyüség. Nem szabad az ilyen babonás
ijedelmeket rászabaditani magára. Akármi történt, annak megvan a
természetes magyarázata, csak meg kell keresni. Csak okosan, logikusan
és makacsul kell keresni és megtalálja az ember a Zoltán gyilkosát is.
Meghökkenve és elbámulva nézett bele a maga lelkébe. Miért mondta ezt
magának ilyen természetesen: a Zoltán gyilkosát. Hát olyan
természetesnek találja ő, hogy Zoltánt megölte valaki? Igen. Ezt ilyen
természetesnek találja. Ezt az első perctől fogva bizonyosra vette és a
bizonyossága meg nem ingott egyetlen pillanatra se. Örült, amikor
kiderült, hogy Ágnest nem lehet vádolni és nem lehet gyanusitani, de
hogy Zoltánt megölték, abban soha egy percre nem kételkedett. Megölték.
De hát ki? Töprengve, elmélyedve, nyugtalanul járt-kelt egész nap és
amikor tehette, különvált a többiektől, hogy átadja magát ennek a kinzó,
izzó töprengésnek, amely mindennél jobban érdekelte a világon.
Egy este, amikor az apja, aki mindig korán feküdt le, már felment a
szobájába, és a hallban csak Ágnes és Rappaport volt már ott, ő is
felállt és azt mondta, hogy fáradt és álmos. Szeretne lefeküdni. Ágnes
akkor hosszu, figyelmes tekintetet vetett rá és megkérte, hogy maradjon
még. Szeretne vele és Rappaporttal Marianne-ról beszélni. Géza leült.
– Ez a kislány, – mondta Ágnes – egészen furcsa lélek. Én azt hittem,
sohase lesz benne mély és őszinte ragaszkodás valaki iránt. És erre…
Zoltán voltaképpen csak két napig foglalkozott volt vele. És a halála
mégis ugy megrenditette, hogy most még annak a vagyonnak se tud örülni,
amely állandóan hozzájuttatja mindahhoz, amit akkor menyei ajándékképpen
fogadott. Állandóan levert. Sápadt. Egyszerre könnyes lesz a szeme.
Álmában sir. Azt hiszem, ő az egyetlen ember a világon, aki még mindig
Zoltánra gondol.
– Az egyetlen? – szólt Géza halkan.
Ágnes figyelmesen ránézett. Géza megint egy lelki ütést érzett. Ennek az
aranybarna szemnek a sugárzó tekintete mindig taszitani tudta valahová,
hajtani valamerre és ő mindig kénytelen volt kiszolgáltatni magát ennek
az idegen akaratnak. Nyugtalanul ült a helyén, egy ideig feszült
farkasszemet nézett Ágnessel, azután lesütötte a szemét, de sokáig magán
érezte az Ágnes komoly, csodálatos, hallgatag ékesszólásu tekintetét.
Nagy csend volt; azután Ágnes szándékos könnyedséggel megszólalt:
– Egyszóval itt is tenni kell valamit. Mit?
Rappaport különböző javaslatokat tett. Ágnes egyszerre odafordult hozzá:
– Mondja, Rapp – szólt derülten – miért nem foglalkozik maga most többé
Marianne-nal? Egy ideig olyan szépen… egy ideig valósággal udvarolt
neki.
Rappaport tartózkodó, finom szájjal felelte, hogy ő most is épen ugy
foglalkozik Marianne-nal, mint azelőtt.
– Szó sincs róla, – mondta Ágnes. – Kiábrándult belőle? Látja, én azt
hiszem, Marianne rögtön visszakapná a nyugalmát és a jókedvét, ha maga
például… megkérné.
– Oh, hová gondol.
– Miért? Miért olyan elborzasztó ez a gondolat?
Rappaport kitérő válaszokat adott, Ágnes azonban egyenes feleletet
sürgetett. Rappaport erre felemelte oldalra hajtott fejét, nyugodtan a
szemébe nézett Ágnesnek és tartózkodva, óvatosan, de teljes nyiltsággal
mondta:
– Ágnes, hiszen tudja, hogy én magába vagyok szerelmes.
Ágnes megzavarodott egy kissé. Géza bámulva nézte azt a nyiltságot és
azt a nyugalmat, amellyel barátja ezt a vallomást – még hozzá egy
harmadik ember jelenlétében – megtette. Csak Rappaport volt teljesen
nyugodt. Ő ezt a legtermészetesebb dolognak találta a világon. Ágnes
összeszedte magát.
– Kedves Rapp, – mondta mosolyogva – ez nagyon kedves magától. Hiszen én
mindig tudtam, hogy tetszem magának. Maga is nekem. De ezt azért, ugy-e,
ne vegyük nagyon tragikusan. Maga általában szerelmes a női nembe;
szerelmes az egész intézménybe; engem, hogy ugy mondjam, csak
szimbolikusan tisztel meg… és igen rövid idő mulva épen ugy tudna másba
is szerelmes lenni; sőt – mindjárt be kell vallania, hogy jól ismerem a
gondolkozását – nemcsak rövid idő mulva, hanem ezzel a szerelemmel
egyidőben is tudna egy más szerelmet érezni. Talán érez is.
Barátságosan és jóindulattal mosolygott rá Rappaportra. Rappaport
azonban komoly maradt.
– A gondolkozásomat jól ismeri, s a szerelemről nekem megvan a magam
felfogása. De azért…
– Mit: azért?
– Azért…
– No?
– Ah, ne beszéljünk róla. De higyje el, hogy ez nagyon komoly dolog.
Ágnes meg volt zavarodva és meg volt hökkenve. Eddig is érezte, hogy
Rappaport szerelmes belé, de sohase vette komolyan a dolgot. A kis Rapp…
a rózsás, lányos arcával… és a dionizoszi világfelfogásával. Most
rosszul esett neki a Rappaport komolysága és őszinte odaadással
könyörgött, lássa be, hogy a szerelme nem komoly dolog.
– Nézze, Ágnes, – mondta Rappaport – én belátom, hogy semmi értelme
sincs, hogy beszéljek róla. Különösen itt, épen Géza előtt. De azt nem
tudom mondani, hogy ez nem komoly dolog. Nekem mostanában néhány rossz
napom volt…
– Magának? Miért?
Meglepte, hogy Rappaportnak is lehetnek rossz napjai. Ő mindig rózsás,
mindig tartózkodóan udvarias és finoman lelkes.
– Az mellékes, hogy miért. De látja, mostanában az a biztos érzésem
volt, hogy ha… tegyük fel… hogy ha én például alkoholista volnék…
megrögzött, akit tudja, milyen nehéz kigyógyitani… a maga kedvéért, de
csak a maga kedvéért, le tudnék szokni az alkoholról.
Ágnes megütődve és elkomorodva nézte Rappaportot.
– Mi baja magának?
– Ah, semmi. Beszéljünk másról.
– Nem. Erről beszéljünk.
Rappaport sokáig védekezett. Ágnes azonban makacsul követelte, hogy
legyen őszinte. Rappaport végre megadta magát. Ferde mosolylyal intett
Géza felé, aki szótlan, feszült figyelemmel nézte a viaskodásukat.
– Géza ugyis azt mondta, hogy exhibicionista vagyok. Nézzen bele a
szemembe.
Előrehajolt. Ágnes belenézett a szemébe és zavart mozdulatot tett. Nem
lát semmit.
– Oh, – mondotta Rappaport. – A pupilla. Nézze meg, milyen szük.
– Csakugyan. Feltünően szük.
Rappaport hátradőlt.
– No, – mondta fanyar tanári hangon – melyik növényi anyag az… melyik
alkaloid, amelytől a pupilla igy megszükül?
Ágnes összeráncolt homlokkal, megdöbbenten gondolkozott. Rappaport
kinyujtotta a balkarját és kissé hátratolta a manzsettáját. A karján egy
csomó piros pont volt egymás mellett: a Pravaz-fecskendő tűjének a
nyoma.
– Oh, morfium, – kiáltott fel Ágnes ijedten.
Géza megdöbbenve állott fel és odament Rappaporthoz. Ágnes is felállott.
– Istenem, – mondta Rappaport, – nem kell engem mindjárt igy
körülgyászolni. Üljenek le… nem, addig nem beszélek… elébb üljenek le.
Leültek.
– De hogy történt ez? Hogy szoktál erre rá? – kérdezte Géza fájdalmas
részvéttel.
– Az még tavaly télen volt, öregem, odakint, amikor az a kéthetes
alávaló bóra fujdogált. Nekem akkor a lábamban megint visszatért a régi
idegfájdalmam. Megint a nervus ischiaticust gyanusitottam, de a fájdalom
se melegre, se hidegre nem reagált, csak olyan őrületesen fájt, hogy
négykézláb tudtam volna ugatva mászkálni tőle.
– Emlékszem rá.
– No és akkor szabadságra nem lehetett menni. És betegnek jelentkeznem
lehetetlen volt… épen idegfájdalommal… minden szimulánsnak példát adni…
a főtörzsorvos gunyjára és harsány kacajára… egyszer fogtam a Pravazt,
teleszippantottam morfiummal és a fájdalomtól már félig őrülten,
beledöftem a lábamba. És akkor jött: a legnagyobb gyönyör, amit ez a
furcsán berendezett világ adhat, – egyszerre szétterjedt bennem egy
áldott, gyöngyszinü zsibbadás, és a fájdalom a lábamban orditott még
egyet, kettőt, azután szép csendesen elhallgatott. Felejthetetlen.
– No de azután? – kérdezte Géza.
– Kint aztán praktizáltam ezt, valahányszor a lábam elkezdett fájni.
Majd itthon, gondoltam, kigyógyitom az idegfájdalmat és elhagyom a