A Molitor-ház: Detektivregény - 02

Keservesen nevetett, azután elhallgatott, lehajtotta a fejét, és sokáig
mentek hallgatva egymás mellett. Végre kiértek a Városliget tájékára és
megálltak a Molitor-palota előtt.
– Holnap majd megtelefonozom neked az uj lakásom cimét, – mondta Géza. –
Nehéz lesz lakást kapnom ebben a tulzsufolt, piszkos városban. Ha tudsz
valamit…
– Igen.
A kis kapun belül kopogó lépések hallatszottak.
– Igaz, Rappkóm, – mondta ekkor Géza. – Hát nálad mi ujság? Hogy vagy az
idegfájdalmaiddal?
A Rappaport nyugodt arca elsötétedett.
– Jól, jól, – mondta gyorsan. – Teljesen rendben vagyok. Semmi
fájdalmam.
– Szervusz, öregem. Viszontlátásra, holnap.
– Viszontlátásra.
A kapu kinyilt és Géza bement. A kaput egy rendőr nyitotta ki. Ez volt a
Molitor-ház házmestere.
– Mi ujság, Berecz? – kérdezte tőle Géza.
– Semmi különös, százados ur. Igaz, hogy el tetszik tőlünk költözni?
– Igaz, Berecz.
– Hm, – hm. Tetszik tudni, ki járt itt? Ez az egyetlen ujság. Baranyay
ur. A méltóságos ur sürgősen hivatta és sokáig tanácskozott vele.
Baranyay az öreg Molitor Árpád ügyvédje volt.
– Kitagadás, – gondolta felsőbbséges derüvel Géza.
A rendőr nézett Gézára, miközben mentek befelé. Becsületes, barna arca
felindultan vonaglott. Látszott rajta, hogy mondani szeretne valamit.
Nyilván ő is tudja, miért járt itt Baranyay és fel van háborodva azon,
hogy épen azt az embert éri a kitagadás, akit a ház lakói közül
különösen a szivébe fogadott. Géza azonban nem akart vele erről a
dologról beszélgetni és ezért, mielőtt szólhatott volna, elébe vágott. A
vállára tette a kezét.
– Mondja csak, Berecz, – mondta neki – hát magánál mi az ujság?
A rendőr felindult arca elsötétedett.
– Mi volna! – mondta búsan. – Eszünk, ha van mit.
– Hát még mindig? A szakács még mindig…?
– Sőt most csak igazán. A méltóságos ur igazat adott neki. A méltóságos
ur azt mondja, szegény ember ne szokjon rá a finom ételre. Ha marad
valami a konyhán, azt el kell adni. Persze, hogy nem adják el. A szakács
ellopja. De az én öt gyermekem ugy éhezik, mintha pontosan eladná.
Géza szótlanul intett bucsut Berecznek és dobogó szivvel indult felfelé
a lépcsőn. Az az érzése volt, hogy be kell mennie Molitor Árpádhoz és
még egyszer az arcába kell kiáltania a dühét és a megvetését, – de
sokkal felbőszültebben és sokkal irgalmatlanabbul, mint pár órával
ezelőtt, – többet kell tennie, – torkon kell ragadnia ezt a gonosz
együgyüségü öreg embert, hogy egy dühödt ökölnek a szoritása érttesse
meg vele végre mindazt, amit a körülötte sóhajtozó kin és az egész
világban jajgató nyomoruság nem tudott vele megértetni. Dobogó szivvel
sietett fel a lépcsőn. Most rohamra megy. Rohamra megy a gonosz
együgyüség és a konok vakság ellen. Vagy ők, vagy én!
Az első emeleten lihegve megállott. Körülötte mély csendben pihent a
Molitor-palota. A boltozatos első emeleti folyosó sötéten huzódott el
tőle jobbra és balra. Miért van itt sötétség? Miért nem égnek a folyosó
villamos lámpái? Géza dobogó szivvel állott a folyosó puha szőnyegén és
egyszerre nyomni kezdte a folyosó fülledt melege, a sötétségben
láthatatlan boltozat a feje felett, mindaz, ami ebben a palotában élet,
akarat, szándék és sors. Belemeresztette a szemét a folyosó sötétségébe.
Mitől fél? Miért fél? Honnan rohant rá egyszerre ez a rémület? Van itt
valaki ebben a sötét folyosóban, aki őt a lépcsőház lámpásának gyenge
fényében látja, de akit ő nem lát? Hol van? Eltikkadva fordult jobbra,
azután balra, de a sötétségben nem látott semmit.
Ki lehet itt? A középen, vele szemben van az ebédlő. A nagy ajtó be van
zárva; bent régen csend van és nyugalom. Az ebédlőtől jobbra a nagy
szalon, a zeneszoba, a könyvtár, azután a Zoltán szobája. Balra a kis
szalon, a Molitor Árpád két szobája, azután a Noszlopy kapitány szobája.
Ki jött ki közülök, sötétben lappangani, a folyosóra? Eh, ostobaság.
Mindnyájan alszanak már. Csak az ő felizgatott fantáziája
nyugtalankodik. Jó lesz elköltözni ebből a házból, ahol minden idegesiti
és ingerli. Ujra a lépcső felé fordult és a lépcső puha szőnyegén lassan
és fáradtan ment fel, a második emeletre. Amikor a lépcső fordulójához
ért, a fáradtsága egyszerre eltünt. Megint, mintha váratlan ijedelem
rázkódtatta volna meg. Maga se tudta, miért: hirtelen visszafordult. A
lépcsőházi lámpa gyenge fényében ekkor látta, amint valaki, aki
féltesttel a folyosó fala mögül kihajolt, hirtelen visszapattan a fal
mögé. Még egy másodpercnyi ijedelmet érzett, azután elmosolyodott
Noszlopy kapitány. Csakugyan ott lappangott a sötétségben. Nevetséges
éjszakai toalettjében, nesztelen, papucsos lábbal utána lopódzott és…
és? Mit akar? Öreg paprikajancsi.
Most már jókedvüen felballagott a második emeletre. Itt a folyosón égtek
a villamos lámpák. Bement a szobájába, szivarra gyujtott és derült
bágyadtsággal vetkőzni kezdett. Lassan lefeküdt, elgondolkozva a
levegőbe szivarozott, azután könyv után nyult és szórakozottan olvasni
kezdett. A betüket látta, de a szavakat nem értette. A könyvet le is
tette, maga elé nézett egy ideig, a villamos lámpát lecsavarta és aludni
próbált. Az álom lassan leszállóban volt a szemére. Boldogan akarta
átadni magát az elalvásnak. Milyen jó, ha az álom ilyen bágyasztó
édességgel jön, ilyen szerelmes, szelid engedelmeséggel, nem ugy, mint
az elmult napokban, rosszindulatu ellenségként, amelyet le kellett
tiporni, de amely még az utolsó másodpercben is védekezik, – kinos
görcsként, amely megrohanja az embert, amely ellen megint a lélek
védekezik rémülten. Ma szeliden átbágyadok az alvásba. Ez azért van,
mert ma a lelkemet megszabaditottam végre egy gyötrő tehertől. Jó
cselekedetet végeztem. Meg vagyok magammal – végre egyszer – elégedve.
Az álom már itt volt. Az alvás ráteritette már puha szürke fátylát az
engedelmes agyvelőre. Kivülről azonban ekkor egy halk nesz hallatszott,
egy alig hallható hang, olyan csendes és olyan finom, mint egy alvó
leány halk sóhajtása, vagy egy meztelen gyermekláb lépése a homokban. Ez
a kis zaj azonban eljutott a Géza füléig, az alvás szürke selyem fátylát
rongyokká tépte és Gézát ugy felriasztotta, mintha trombitaszó lett
volna. Mi az? Felült az ágyán és a sötétségben az ajtó felé bámult. Ki
jár az ajtaja előtt? Kint, a puha szőnyegen óvatos lépések rakódnak le
egymás mellé. És aki az ajtaja elől óvatos lépésekkel most tovább halad,
az az előbb néhány másodpercre megállott itt az ajtaja előtt és
hallgatózott.
Géza egyetlen szökkenéssel az ajtónál termett. Halkan kinyitotta az
ajtaját és kinézett a folyosóra. A folyosón valaki eloltotta volt a
villamos lámpákat. Ez volt talán az a zaj, amely őt felriasztotta.
Belehajolt a folyosó sötétségébe és ekkor látta, hogy a folyosó tulsó
végén kinyilik egy ajtó. Maga a szoba azonban még világos. A fénynyaláb
kivetődik belőle a folyosóra. És bár az ajtót gyors kézmozdulat nyitja
ki és huzza ujra be, két másodperc elég volt arra, hogy világosan fel
lehessen ismerni Molitor Zoltánt, amint a sötétségből belép a
fénynyalábba és azután a behuzott ajtó mögött eltünik a szobában. Azután
ujra sötétség van és csend.
Géza megdermedve bámult bele a csendbe és a sötétségbe. Ez a tikkasztó
sötétség! Ez a fullasztó csend! Ez az átkozott ház! – A szoba, amelynek
az ajtaja a folyosó tulsó végén kinyilt, az Ágnes szobája.
Géza kezében tartotta a maga ajtajának a kilincsét és a keze fájni
kezdett a dermedt szoritástól. Fuldokolva hajolt előre. Mit most?
Beleorditani a csendbe és a sötétségbe? A kezébe markolni valamit,
kézigránátokat csapkodni a földhöz, ráomlasztani a tetőt erre a házra.
Fuldokolva vett erőt magán. Visszahuzódott az ajtóból és beletántorgott
az ágyába. Mi közöm hozzá, mondta hörögve, mi közöm hozzá. Ki ez a lány
nekem? Ellenségem. Ki ez a férfi nekem? Gonosz ellenségem. Mi közöm
hozzájuk. Mindig idegenek voltak nekem, és én azt akartam, hogy örökre
és visszahozhatatlanul idegenekké váljunk egymáshoz. Mit bánom én, ha
most örömükben összebujnak végre és ha az gyulasztotta fel a szerelmes
kedvüket, hogy én végre elmegyek innen.
Mit tudom én, ma bujnak-e össze először? Ki tudja, mióta henteregnek
együtt, titokban, ebben az átkozott házban? De ha ma találtak egymásra
először, azt megünnepelni, hogy engem innen kihajtottak, oda kellene
mennem az ajtajuk elé… be kellene törnöm az ajtót… a nyakánál fogva
kellene kihurcolnom a férfit… Ostobaság. Ez is csak a sértett him
megvadult fantáziája. Mi közöm az egészhez? Falják szerelemben egymást,
ahogy akarják. Mért szakitanám én szét őket? Mulassanak. Jó mulatást.
Géza aludni próbált. Most azonban az álom nem jött többé. Órák hosszat
hánykolódott forró párnáin, kinlódó agya gyötrő képeket rajzolt elébe. –
Nő és férfi. – Azután magát látta, amint óriási lángu gránátokat vagdos
feléjük. Felgyujtja a házat és a ház vörös, nagy lobogással ég. Néha
megmerevedve hallgatódzott bele az ellenséges csendbe, azután kinlódva
rágta a párnáit. Hosszu órák teltek el igy. Hajnaltájban végre neszt
hallott a folyosóról. Halk csettenést. Most csavarják fel ismét a
villamos lámpa csavarját. Ki se kell mennie. Innen is lát mindent. A
nyitva felejtett ajtó szük nyilásán már be is szürődik a bágyadt fény.
Halk lépések a folyosón. Azután a lépcsőn. Zoltán megy vissza az első
emeletre, a szobájába.
Géza feszült figyelemmel hallgatódzott. Hosszu, nagy csend volt. Dermedt
mozdulatlanságát ekkor hirtelen egy sirógörcs rázta meg. Reszkető
testtel, hangosan zokogott. A könnyeitől egyik párnája a másik után
nedvesedett át. Kikeresett egy sarkot, behuzódott egy szögletbe és
összetörten, megverten, megsemmisülten végre elaludt.
Ágya szögletében összekuporodva halálos, mély álomban hosszu órákig
aludt. Péter költötte fel, a legénye. Kinyitotta az ablaktáblákat. A
déli nap beömlött a szobába. Péter széles, vörös arcát odaforditotta
feléje és katonásan jelentette:
– Százados ur, jelentem alásan, tessék felkelni. Dél van. És a
méltóságos ur meghalt.


II.
Géza kiugrott az ágyából. Lindwurm Péter, a két vitézségi éremmel a
mellén és a tiszti szolgák vörös csikjával a karján, egyszerre
vigyázz-állásban állott előtte és jóindulatu, vörös-szőke fején
becsületes meghökkenés látszott. Nem értette, mért szökik fel a százados
ur ilyen sebzett rémülettel az ágyból és miért mered ilyen sápadtan bele
az ő egészséges arcába.
– Ki halt meg? – kérdezte Géza végre halkan. – Hogy halt meg?
Péter nagy tisztelettel, alig észrevehetően, de rosszalóan csóválta meg
a fejét és folyékony, de kissé idegenes kiejtésü, délvidéki svábos
magyarságával elmondott mindent, amit tudott.
– A méltóságos ur meghalt. Öreg ember volt, az annak a rendje, hogy
öregek is haljanak meg, amikor annyi fiatal hal meg. Csak Noszlopy
kapitány ur toporzékolt sirva, mindenki más belátta, hogy ennek igy kell
lennie. Öreg ember meghal, a fiatalok gazdálkodhatnak tovább.
Géza türelmetlenül intett.
– A méltóságos ur, – mondta Péter, – még féltizenegykor se csengetett.
Ekkor Noszlopy kapitány ur, aki már félórája ott kiabált az ajtaja
előtt, hivatta a képviselő urat. A képviselő ur betörette az ajtót. Ott
találták a méltóságos urat az ágyában holtan. Már az orvossal is
megnézették; persze, halálra nincsen orvosság.
Géza szótlanul felöltözködött és lement az első emeletre. Lassan
lépegetett, szédülősnek érezte magát és a jobb kezével könnyedén
rátámaszkodott a lépcső széles márványkorlátjára. Az első emeleten
végigment az ebédlő előtt és a kis szalon előtt és odaért a Molitor
Árpád két szobája elé. A két szobának kis benyilója volt, a benyilóban
egy inas ült és cigarettázott. Amikor Gézát meglátta, felállott és a
cigarettát lustán a háta mögé tette. Géza kérdő tekintettel ránézett.
– A képviselő ur parancsolt ide, – mondta az inas, – hogy senkit be ne
eresszek.
Géza nem akarta megkérdezni, ő rá is vonatkozik-e a tilalom.
– Nyissa ki az ajtót, meg akarom nézni, – mondta csendesen.
Az inas kinyitotta az ajtót és közben nagyot szitt a cigarettájából.
– Bocsánatot kérek, – mondotta, – de rossz szag van odabent. Szegény
méltóságos ur annyi mindenfélével kenekedett.
Géza végignézett a két szobán. A fehér tapétás, fehér szőnyeges, fehér
butoros két szobában teljes rend volt. Csak az ajtó mellett volt némi
hulladék, néhány szög és faforgács. Ez attól van, hogy az ajtót be
kellett törni. A második szoba mélyén ott áll az óriási ágy, az óriási
ágyon a dus párnák közepén egy szegletes ősz fej. Meghalt? Alszik? A
szeme le van hunyva. Géza elfogódottan nézte és fel kellet magát ráznia,
hogy elforditsa a fejét. Az ágy mellett éjjeli szekrény, valami
italokkal. Az éjjeli szekrény mellett sok ernyőjü álló lámpa. Az ágyon
innen óriási márványlapos asztal, szines üvegekkel és
porcellántégelyekkel: kozmetikai szerekkel. Egy tejüvegből készült tartó
feldőlt és nyulós, barna tartalma végigfolyt a márványlapon. Az ablakok
nyitva vannak és a kora tavaszi nap bőven ömlik be a szobába. Az
ablakban zug a villamos szellőztető készülék.
Géza nem akart kérdezősködni. Biccentett a fejével és kiment a
folyosóra. Az inas behuzta az ajtót, leült a székre és tovább
cigarettázott. Géza a lépcsőnél megállt és nem tudta mihez fogjon. A
lépcsőn Czáránné jött le a második emeletről.
– Oh, nagyságos ur, – mondta örömmel, – éppen a nagyságos urat keresem.
A képviselő ur kéreti, tessék hozzá befáradni a könyvtárba.
– Megyek Czáránné, – felelte Géza.
Indulni akart, de Czáránné ekkor még megszólalt:
– Most csak nem tetszik elköltözködni? – mondta bizalmas alázattal. –
Most minden jóra fordul.
Géza csodálkozva nézett rá. Ez az asszony nyiltan azt várja tőle, hogy
nyiltan örüljön az öreg Molitor Árpád halálának. Czáránné alázatos és
hűséges tekintettel nézett a szemébe. Igen, azt várja tőle. Ő a Géza
helyén nagyon örülne. Még igy is örül. Az uj gazda csak jobb lehet a
réginél. Géza szótlanul megfordult és elindult a Zoltán szobája felé.
Végigment a folyosón és bekopogtatott a könyvtárba. Amikor belépett,
nagy csend támadt. Zoltánon kivül még ketten voltak bent: az öreg
Molitor Györgyné, az Ágnes anyja és Noszlopy kapitány. Az öreg Molitorné
fáradtan és ijedten ült egy karosszékben, Noszlopy kapitány
nekitámaszkodott a kandallónak és egész lénye valami felhevült és kihivó
hősiességben lobogott. Az arcbőre, mindig redőtlenül, mintegy gőgös
megfeszitettségben huzódott rá a kiálló pofacsontjaira; most gőgös
pofacsontjai, dölyfös szája és hideg, kis szeme vöröslő tüzben égett.
Szikár derekára is ugy feküdt rá a ruha, mint egy szoros páncél. Géza
ugy érezte, meg kell állnia és védő állásba kell zökkennie vele szemben.
Zoltán azonban kimentette őt ebből az egy másodpercnyi megzavarodásból.
Elébe lépett, kezet nyujtott neki, helylyel kinálta meg és nyugodtan
beszélni kezdett.
– Azért kérettelek, kedves Géza, mert ez a váratlan és nagyon sajnálatos
haláleset már most is szükségessé tesz bizonyos intézkedéseket. Helyes,
ha ezek az intézkedések a család valamennyi nagykoru tagjának a
hozzájárulásával történnek meg.
Könnyed kézmozdulattal jelezte, hogy Noszlopy kapitányt is a családhoz
számitja. Géza megigézetten nézett fel rá. Milyen csodálatos a nyugalma,
a felsőbbsége, az eleganciája. Milyen nagyszerü okosság van abban, hogy
semmiféle hazuggyásznak a pózát nem veszi fel, hanem tartózkodó hangon
egy váratlan és sajnálatos halálesetről beszél. – És milyen szép. Ha én
rajtam valaha – gondolta Géza kétszer-háromszor villámgyorsan egymásután
– ha én rajtam egyszer igy állna egy zsakett. Ha én rajtam egyszer… ha
én rajtam egyszer…
– Te rád vártunk még. – Ágnes itthon van: de gyengélkedik és a
szobájában maradt. A kicsik reggel elmentek az iskolába, ők még nem is
tudnak semmit; különben ezek az ügyek nem is tartoznak rájuk. – Tehát.
Azt gondolom, a temetést tüzzük ki holnapután délelőttre. Ha a
végrendeletben nincs más intézkedés, akkor ugyis az idevaló családi
sirboltba temetjük el. – Kunovics urat már értesitettem, ő értesiti a
vállalatokat az esetről és gondoskodik róla, hogy minden vállalat
képviselve legyen a temetésen. Általában: rendezi a temetést. – Ha ehhez
hozzájárultok, hátra van még, kedves Géza, hogy apádat értesitsük. Ezt
talán szives leszel te vállalni. Igen? Köszönöm. – Ha apád időt
szakithat magának arra, hogy a temetésre eljöjjön, akkor a végrendelet
hivatalos kihirdetésénél mindenesetre jelen lehet. Azt hiszem azonban,
hogy semmi akadálya nincs annak, hogy Baranyay ma este velünk
vacsorázzék és egyelőre bizalmasan közölje velünk a végrendelet
tartalmát, amelynek különben egyik végrehajtója. Az imént telefonoztam
neki. Ő egyrészt szükségét érzi annak, hogy öreg barátja közelében, öreg
barátja családjának körében töltsön pár órát, másrészt helyesnek látja,
hogy a végrendelet tartalmát már ma közölje velünk. Mi van még? Kunovics
ur egyelőre természetesen változatlanul teljes joggal vezeti tovább az
ügyeket; az ő plein pouvoirján akkor se lenne helyes változtatni, ha a
rendelkezésre bármelyikünknek joga volna. – Azt hiszem, igy mindent el
is intéztünk. Köszönöm szépen, hogy szives voltál idefáradni.
Géza felállott. Zoltán a kezét nyujtotta neki. Mi ez? Az audienciának
vége? Miért ült ő és miért hallgatott ő itt ugy, mint egy kihallgatásra
rendelt alattvaló az uralkodója előtt? Miért bocsáttatja el most magát
és miért hajlik meg – kissé mereven – az öreg Molitorné és Noszlopy
kapitány felé? Miért megy kinosan felszegett fejjel ki és miért huzza be
maga mögött ijedt szegényemberként az ajtót? Egy egész csomó dolgot
akart kérdezni. Mindenekelőtt: engedelmet akart rá kérni, – de nem
engedelmet, hát ki ez a Zoltán, hogy itten máris intézkedik? –
egyszerüen be akarta jelenteni, hogy meg akarja nézni, közelről meg
akarja nézni, néma beszélgetésben sok mindenről ki akarja kérdezni a
halottat. Egyedül akar maradni a halottal, mondani akar neki valamit…
Visszafordult, hogy rátegye a kezét a könyvtárszoba kilincsére, de
mozdulatközben megállott. Bent ujra megindult a beszélgetés. Az ajtón át
azonban egy hangot lehetett csak tisztán hallani, Noszlopy kapitány
előkelő, rekedt, de most izgatottan rikácsoló orrhangját. Géza dobogó
szivvel hallgatta.
– Nézd meg az arcot, – rikácsolta bent Noszlopy kapitány. Én ránézek egy
arcra és tudom, mi lakik az ember szivében. Mi nyomta rá erre az arcra a
bélyegét? _A bűntudat_. A lélekbuvárnak elég ránézni erre az arcra.
Férfiak, uriemberek, nemes emberek pedig itélhetnek, ha elmondom nekik:
tegnap vakmerően bejelentette, hogy a hetvenéveseket ki kell irtani, –
ma a legnemesebb rokon halva találtatik ágyában. Hol konstatálható
bünösség, ha ez nem az? De jó, én a család hirnevét tisztelem. Én az
álarcot most még le nem rántom róla. De megfogadom, hogy résen leszek.
És jobban, mint tegnap voltam. Ti tegnap se tudtátok, hogy veszély
fenyeget, de én már tegnap tudtam. Én ott álltam szerencsétlen barátom
ajtaja előtt az éj sötétjében, mint elszánt testőr, fegyverrel a
kezében, készen éltemet odaadni… Tizenegy óra husz perc volt, amikor a
gonosz szándéku rokon feljött a lépcsőn. Ne higyjétek, hogy egyenesen
tovább ment a második emelet felé. Itt az első emeleten megállt. Hosszan
hallgatózott. Vizsgálódott jobbra és balra. Már-már meg akart indulni a
szoba felé, ahol a nemes öreg szunnyadozott, amikor zajt hallott és
sietve elmenekült. Bement a szobájába. Hallottam, hogy lefekszik. És én
elámittattam magam. Lefeküdtem én is. Az álnokság virrasztott, és a
hűség együgyüen behunyta a szemét. De nem fogsz győzni, álnok gonoszság.
A hetvenéves öreg barát boszút áll. Ezt megfogadom – a drága halott
emlékére! – nemesi szavamra! – katona-becsületemre!
Géza fehér arccal hallgatózott. A regényes szónoklat eddig
kimondhatatlanul kinozta, de amikor Noszlopy kapitány nemesi szavát és
katonabecsületét kötötte le a boszu mellett, akkor elmosolyodott.
Összeszoritott foggal, kinosan elhuzott ajkakkal, hangtalanul nevetett
be magába. Bent megszólalt az öreg Molitorné, azután Zoltán. Az öreg
Molitorné szavait nem értette, csak amugy is mindig siróan panaszos
hangját hallotta. A Zoltán nyugodt beszédéből azonban kihallatszott
néhány szó:
– Hidd el… Az ajtó be volt zárva… A halottkém… Nem szabad puszta
gyanura…
Géza összerezzent. A lépcsőn egy inas jött fel és bement az ebédlőbe.
Látta ez, hogy ő itt hallgatózik? Elindult a lépcső felé. A lépcsőnél
megállt. Habozott, hova menjen. Az ebédlő ajtajában ekkor ujra meglátta
az inast. Ott áll és néz rá. Mit néz ez olyan különös szemmel? Nem ez
az, amelyik tegnap este éppen akkor ment végig a hallon, amikor ő azt
mondta az öreg Molitor Árpádnak, hogy ki kell irtani a hetvenéveseket?
Azt nézi-e most rajta, hogy az arca mutat-e bünbánatot? Nem akart
visszanézni az inasra. Merev nyakkal, lassan elindult a második emeletre
és bement a szobájába. Péter, a legénye, éppen befejezte a takaritást.
– Százados ur, parancsol valamit? – kérdezte Péter.
Géza szórakozottan nézett rá. A szemét gyöngyöző káprázás vakitotta. A
fejéhez nyult és a kezébe szoritotta a homlokát.
– Hm… igen, – mondotta – hozzál, fiam, jeget. Nagyon megfájdult a fejem.
És igen: mondd meg a konyhában, hogy itt ebédelek a szobámban.
Péter kiment. Géza lefeküdt a diványra. Kegyetlen fejfájás kinozta.
Péter végre hozta a jeget, gyorsan besötétitette a szobát és odaadta az
első jeges borogatást Gézának. Géza egész homlokával és egész arcával
elbujt a jéghideg vászoncsomó mögé. Péter még állott előtte.
– Százados ur, – mondta halkan – alázattal bocsánatot kérek… de épen
mára hivott ki a testvérem Erzsébetfalvára. Ha szabadságot tetszenék
adni.
– Eredj, fiam, – mondta Géza. – Estére legyél itthon.
– Igenis, – mondta Péter hálásan. – Majd Czáránnénak megmondom, legyen
gondja a százados urra.
Géza intett. Péter kiment, és Géza halk, belső nyögéssel huzódott meg
jeges borogatásai mögött. Fájdalmas eltompultságban töltött el igy
másfél órát, akkor kinyilt az ajtó és nesztelen léptekkel bejött a
szobába Czáránné. Halkan megteritett, azután behozta az ebédet.
– Én hoztam, – szólalt meg halkan, – mert ma mindenki a szobájában
ebédel. – De mostan tessék felkelni. Jó lesz enni egy kicsit. Nem is
reggelizett a nagyságos ur.
Géza nem akart felkelni, de Czáránné gyöngéden erőltette; erre felkelt
és étvágytalanul enni kezdett. Azután izleni kezdett neki az étel és ugy
érezte, a fejfájása is elmulóban van. Felderülten nézett rá Czáránnéra,
aki halk, tartózkodó, anyás jóindulattal várakozott.
– No, mi ujság, Czáránné? – mondta.
– Mi volna, nagyságos ur? Semmi.
Zavarodottan huzogatta a ruhája szélét.
– Mit tetszik gondolni, – kérdezte végre – megmaradhatok én itt azért,
mert a méltóságos ur meghalt?
– Hogyne, Czáránné. Akárkié lesz is a ház, kell valaki, aki rendben
tartsa.
– Kié lesz vajjon? – kérdezte Czáránné visszafojtott lélegzettel.
Géza vállat vont.
– Bár a nagyságos uré lenne, – mondta Czáránné sóhajtó vágyakozással.
Géza jóindulatu csodálkozással nézett rá. Miért mondja ezt olyan sóhajtó
vágyakozással? Czáránné összerezzent és dadogva magyarázkodott:
– A nagyságos ur visszafogadná az uramat soffőrnek… rá is parancsolna,
tudom, ne legyen olyan kemény ember… nagyon kemény ember az én uram… ki
tudja, mivé lesznek még ezek, szegények, előbb a háboruban, aztán ott a
hosszu fogságban… Negyedféléve nem láttam. Félévig voltam csak a
felesége. Irgalmazz nekem, uram Isten, ha hazajön.
Elfehéredett arccal kiáltotta fel a feje fölé az utolsó szavait,
kinyujtotta a két karját, mintha védekeznék, megüvegesedő szemmel meredt
maga elé, azután felsikoltott, az arcára csapta a két tenyerét és
kirohant. Géza meglepetve bámult utána, azután csengetett neki, de ekkor
már egy inas jött be és kihordta a teritékeket. Géza az inassal hivatta
Czáránnét, de az asszony nem jött vissza.
Azt üzente, hogy lefeküdt, beteg. Hideglelése van, mondta az inas,
felöltözködve fekszik az ágyán és vacog a foga. Géza elhatározta, hogy
legközelebb utána jár, mi baja voltaképen ennek az asszonynak, azután
elgondolkozott, mit csináljon. A fejfájása elmult. Szivarra gyujtott.
Egészen jól érezte magát, csak egy kis nyugtalanság bujkált még mindig a
lelkében. Telefonozott Rappaportnak, hogy beszélni akar vele, azután
indult a lépcsőn lefelé. Az első emeleten két idegen ember járkált. Géza
megkérdezte, mit csinálnak itt. Megmondták, hogy a villamos világitást
hozzák rendbe, a világitás tegnap elromlott; de egyszerü rövidzárlat
volt az egész, félóra mulva teljesen rendben lesz minden. Géza indulni
akart lefelé a lépcsőn, amikor a halottas szoba felől egyszerre
kisurrant a folyosóra Gyuri. Előrenyult testtel végigrohant a folyosón,
az ebédlő becsukott ajtaja előtt töprengő vizsla-arccal megállott,
azután hirtelen centiméteres mérőszalagot rántott elő a zsebéből és
győzelmes arccal megmérte az ajtó négyszögének a rövidebb oldalát.
Amikor ezzel készen volt, akkor elsötétült tekintettel bólintott és
ráncba szedett, hosszu orral, minden szót rejtelmes nyomással külön
hangsulyozva, kisértetiesen susogva és most már félig Gézának, igy
szólt:
– _Pont tizenkettőkor kialudt a fény._
Géza fanyar mosolygással nézte. Gyuri tovább indult a folyosó
jobbszárnya felé, lábujjhegyen settenkedett és lopózkodott, a
legváltozatosabb eszközöket szedte ki a zsebéből és a legrejtelmesebb
méréseket és vizsgálatokat végezte a folyosón. Géza borus jókedvvel
ballagott le a lépcsőn, azután a földalatti villamoson bement a
Belvárosba. Onnan gyalog a Palota-szállóig. Rappaport már várta. Egy
déli ujság volt a kezében. Tartózkodva és lassan Géza felé nyujtotta és
óvatosan rámutatott egy hirre. A hir Molitor Árpád haláláról szólt,
amely szivszélhüdés által az elmult éjjel következett be. Géza bólintott
és ránézett Rappaportra.
– Furcsa, – mondta halkan Rappaport.
– Ugye furcsa, – felelte Géza. – Én is furcsának találom. Nem, mintha
nekem most lelkifurdalásom volna. Várj csak… van egy nagyon kényelmetlen
érzésem: mintha egy lelki gyürődés volna… de nem lelkifurdalás. Nem
hiszem… gondosan megvizsgálom magamat… belenézek a lelkembe: nem
lelkifurdalás. Tudod, miért nem? Mert hiszen én nem akartam az ő
halálát. Ha akartam volna, akkor most igenis lehetne egy felsőbb
összefüggést – a lelkem számára épen eléggé terhelőt – konstruálni az én
akaratom és az ő halála között. De nem akartam. Én vele csak le akartam
számolni. A magam élete számára akartam őt megszüntetni. Ki akartam
tolni az _én_ életemből; ha ugy tetszik: magamat akartam az ő számára
megölni. Nem? Nem világos ez? Nem meggyőző ez… a te számodra?
– De igen.
– Ölni! Megölni! Én! – Hanem tudod, mi az, ami nyom és zavar? Az, hogy
van, aki _mégis_ engem gyanusit.
Rappaport óvatosan mosolygott. Géza elmondotta neki azt a beszélgetést,
amelyet a könyvtárszobából kihallott.
– És tudod-e, – mondta – hogy ennek az ostoba öreg embernek az ostoba
szónoklata egészen letört és összezuzott volna, ha a végén nemesi szavát
és katonabecsületét nem emlegette, volna. – Hlinkának hivták és sohasem
volt katona. – És igy is tántorogva mentem fel a szobámba és másfél óra
hosszat raktam jeges borogatást a fejemre, olyan rettentő fejgörcsöt
kaptam. – Nem születtem nagy gonosztevőnek, na… Egy inas, azt éreztem,
gyanakodva néz rám, amikor felmegyek a lépcsőkön. Ugy mentem fel, hogy
ha utánam jött volna és rá tette volna a kezét a vállamra, összeestem
volna.
– Rossz idegállapotban vagy, öregem, Gézám… öregem… kezeltesd magad.
Rátette a kezét a Géza karjára és könyörgő, kék szemmel nézett rá. Géza
megrázta a kezét, azután elgondolkozva hajolt előre.
– Tudod mit? – mondta halkan, – nem is igaz: lelkifurdalást érzek.
Valahogy igy: nem tettem meg mindent, hogy ez az élet megmaradjon. Igaz,
nem tettem semmit arra se, hogy elpusztuljon. De valahogyan: közömbössé
lettem iránta, elvonultam mellőle, lelkileg elhagytam. És minthogy az
univerzumban minden összefügg mindennel, talán egy léleknek ez az egy
rezzenése elég volt arra, hogy feldöntsön egy egyensuly-állapotot. Egy
lelki porszem, amely megindit egy lavinát.
– Ennyi büntudatot azonban nyugodtan magadra vehetsz, – mondta
Rappaport, – és a magad teozófiai skolasztikája is fel fog menteni, ha
én megmondom, hogy akkor már nekem sokkal több részem van az öreg
Molitor Árpád halálában.