A Molitor-ház: Detektivregény - 04

hogy megmondja.
Géza bólintott, mintha egy belső kérdésre felelne igennel.
– Tudja-e, – szólt azután csendesen, – mit mondott nekem az imént
Baranyay? Hogy tegnap éjjel végül is azzal a gondolattal foglalkozott,
hogy engem tesz meg főörökösének.
– Mit? – kérdezte Ágnes meglepetve.
– Előbb teljesen ki akart tagadni, de azután azt mondta, azé legyen a
vagyona, aki vérzett a hazáért. Zoltánra csak az alföldi birtokot akarta
hagyni.
Ágnes egészen előre hajolt. Az arca elsápadt. A szája nyitva volt, a
szeme kerekre nyilt.
– Akkor, – suttogta fehér ajakkal, – Zoltán ezt tegnap éjjel tudta.
Megigézetten meredtek egymás szemébe. Mi az? Miért nem szól most egyikük
se? Miért hangzottak ezek a szavak olyan rejtelmesen és olyan sulyosan?
Mi bujkál itt közöttük, miféle kimondatlan szó, milyen kinos titok?
Ágnes végre összerezzent, hátravetette magát a karosszékben és az arcára
csapta a két kezét. Mozdulatlanul ült igy percekig és Géza töprengve
bámulta két erős, szép, fehér kezét.
Egyszerre lekapta az arca elől a két kezét és arcára erőltetett
mosolygás ült. Az ajtón Zoltán jött be. Nyugodtan és elegánsan jött, de
keskeny szája mögött keményen egymásba záródott két fehér fogsora.
– Ti még csakugyan itt vagytok? – kérdezte könnyedén.
– Itt, – mondta Ágnes.
– Mit csináltok? – kérdezte Zoltán.
– Beszélgetünk, – felelte Géza.
Zoltán rájuk nézett. Előbb Ágnesre, azután Gézára. Géza visszanézett a
szemébe és érezte, hogy ennek a jéghideg szürkeségü tekintetnek a
tőrvillanásától kigyulladt a vére. Kipirul az arca és dac lütet fel a
halántékába. Zoltán azonban elforditotta tőle a tekintetét. Ágneshez
fordult.
– Nem volt még elég? – kérdeze félig elharapott mosolygással. Feküdjék
le kis Ágnes.
– _Nem_, – felelte Ágnes halkan pattanó hangon.
Felnézett Zoltánra és barna szemében dac és harag égett. Zoltán
elsápadt.
– Akkor… jó éjszakát, – mondta lassan.
– Jó éjszakát, – szólt kurtán Ágnes.
Zoltán lassan kiment, Ágnes nyugtalanul égő, figyelmes szemmel nézett
utána, azután ujra hátravetette magát a karosszékében és az arcára tette
a két kezét, Géza nem szólt. Sokáig ültek igy hallgatva, végre Ágnes
megmozdult és lassan, fáradtan felállott. Zavaros, bágyadt szemmel
ránézett Gézára.
– Az én gyerekkorom, – mondta egyszerre csendes bánattal, – volt a
legboldogtalanabb gyerekkor a világon.
Gézának tele lett a szive jóindulattal.
– Beszéljen róla, – mondta melegen.
– Az apám genienek tartotta magát. Lehet, hogy igaza is volt. Gyülölte
az egész világot: a tanártársait, az ujságokat, az egész országot, a
járókelőket az utcán. Minden elégedetlenségéért az anyámnak kellett
megszenvednie. Én imádtam az apámat; mert szép volt; mert éreztem benne
a geniet. Gyülöltem, mert kinozta az anyámat. Lenéztem, mert nem tudott
boldogulni. Megvetettem, mert szegény volt. Mit szenvedtem én a
szegénységünktől!
Odament a Géza közelébe és bizalmas fejhajlással közelebb hajolt hozzá.
– Ölni? – mondta. – Tudja, hány embert öltem én meg gondolatban hat éves
koromtól husz éves koromig?
Legyintett. Halkan felnevetett. Azután elkomolyodott.
– Molitor Árpádot is megöltem néhányszor. Az apám azt mondta, hogy tudni
se akar rólunk. Akkor ezért itéltem halálra. Azután ezt elfelejtettem és
arról ábrándoztam, hogy örökölnénk tőle. Akkor ezért öltem meg. És ha
most ugy kivánta volna az érdekem, épen ugy megöltem volna, mint –.
Elhallgatott. Megint farkasszemet néztek. Géza meg akart szólalni.
Érezte, hogy most tennie kellene valamit. Felkiáltani. Megfogni az Ágnes
kezét. Rákényszeriteni, rendkivüli okossággal odavinni, hogy monda ki
azt, amit elhallgat. Folytassa a mondatát. Mint –? Mint ki?
Ágnes kiegyenesedett és elfordult.
– Menjünk aludni – szólt halkan.
Indult az ajtó felé, és Géza tehetetlenül és engedelmesen ment utána.
Lassan felmentek az első emeletre, onnan a másodikra. Ágnes itt röviden
elbucsuzott tőle és bement a szobájába. Géza is bement a szobájába,
lefeküdt, de nem tudott aludni. Ébren figyelt bele a sötétségbe és
egyszerre meghallott valamit, amire eddig is tulajdonképen szomjas
feszültséggel várt: halk lépéseket a lépcső szőnyegén, azután a villamos
lámpa csavarának a csettenését. Felugrott az ágyából, halkan kinyitotta
az ajtaját és kinézett a folyosóra. A folyosó sötét; és a sötétségben
lábujjhegyen megy valaki a folyosó jobboldali vége felé. Most megáll.
Ráteszi a kezét egy kilincsre. Az ajtó nem nyilik. Még egy kisérletet
tesz, azután halkan rákoppant az ajtóra. Néhány suttogó szó hallatszik,
megint csend van, még egy halk koppanás az ajtón, arra hosszu hallgatás,
hosszu sötét csend, elbirhatatlan, mozdulatlan várakozás, végre a halk
lépések jönnek visszafelé. A villamos lámpa csavara ujra csetten és a
világosságban egy másodpercre látni még Zoltánt, amint eltorzult, fehér
arccal indul le a lépcsőn.
Géza visszafeküdt az ágyba. Mozdulatlanul meredt maga elé és kérdéseket
adott fel a sötétségnek. Két óra hosszat feküdt igy, végre nem birta
tovább. Beszélnie kell valakivel. Hangosan kell elmondania azokat a
kérdéseket, amelyek kinozzák, akkor talán inkább tud felelni rájuk. Ha
mást nem: felkölti Pétert és felhozza beszélgetni. Felöltözött és indult
lefelé a lépcsőn. Az első emeleten megállt. Elnézett jobbra a Zoltán
szobája felé. Itt teljes csend volt. Azután balra nézett: a folyosó
elhagyottan és mintegy tágra nyilt szemmel állott itt is az éjszakai
világitás mozdulatlanságában. Szobájában ott fekszik – ma éjjel utoljára
még – a halott Molitor Árpád. Nem őt kell-e megkérdeznie? Őt, – lehunyt
szemét – mozdulatlan arcát – a szobát, amelyben a halál utolérte? Géza
lassan és vonakodva elindult a halottas szoba felé. Kétszer is vissza
akart fordulni, de mindig ujra ellenállhatatlan erő szoritotta rá, hogy
tovább menjen. Végre odaért az ajtóhoz. Az ajtó nyitva volt. Géza
megállt a benyiló előtt és be akart, lépni. A benyilóban ekkor egy
hosszu és fehér alak egyenesedett ki. Széken ült és most, hosszan
kinyult. Fölmagasodott. A jobbjában meztelen kard volt. A baljában
párbajpisztoly. Gézán a rémület dermedése futott át.
– Ha! bünös! – huhogta az arcába egy károgó hang. – El innen,
szentségtörő.
Géza borzadva fordult meg és rémülten rohant vissza a folyosón, fel a
lépcsőn, a szobájába. Levetette magát az ágyra és rászoritotta a kezét
esztelenül dobogó szivére. Mi volt ez? Az öreg bolond Noszlopy kapitány
éjszakai fehér toalettben, karddal és pisztolylyal őrt áll halott
barátja holtteste mellett. Ettől a nevetséges maskarától meredt égnek az
ő haja és lett őrjöngővé a szive verése? Sokáig kinlódott a sötétségben
a szive verésével, a szégyenkezésével, a töprengő gondolataival, végre
erős fejgörcse támadt és akkor nem tudott többé másra gondolni, csak
erre az elviselhetetlen fájdalomra.


III.
Másnap délben Péter bejött a szobájába és fölfeszitéssel fölkelt és
lassan öltözködött.
– Hamarosan ebédidő van, százados ur – mondta. Nem tetszett eddig
csengetni, hát nem költöttem a százados urat.
– Jól tetted, Péter – mondta Géza. – Rettenetesen fáradt vagyok.
Ájultan összetörtnek érezte magát. Kinos erőfeszitéssel felkelt és
lassan öltözködött.
– No, mi ujság, Péter? – kérdezte.
A Péter széles, vörös arcán savanyu mosolygás jelent meg.
– Az az ujság, százados ur, hogy alighanem megházasodom.
– Ne mondd, Péter. Hát kivánsz házasodni?
– Kivánni nem is nagyon kivánok. De a testvérem Erzsébetfalván van
férjnél egy vasutasnál. És a testvérem összehozott egy lánynyal. Azért
hitt tegnap ki. Mindenáron: hogy vegyem el.
– Tetszik neked a lány?
– Hát… nem épen nagyon.
– Hát akkor miért vennéd el?
– Hm, százados ur… negyvenezer koronát adna vele az anyja. Kofa az
anyja.
– És a lány menne hozzád?
– Az menne.
Géza elgondolkozva öltözködött és egyszerre ránézett Péterre.
– De Péter, – mondta – hisz neked…
A Péter savanyu mosolya keserüvé lett. Rángatózott a szája.
– Hisz ez az épen százados ur – mondta lesütött szemmel. – Otthon ott
van a Rézi a két gyerekivel.
– A _te_ két gyerekeddel, Péter – mondta Géza elszomorodva.
Péter lehajtotta elbusult, vörös fejét és lehunyt szemmel bólogatott.
– Ez az, százados ur, ez az. Csak ne volna ennek negyvenezer koronája.
De negyvenezer korona. Meg egy ház. Meg az anyjától is örököl még. Meg
levélhordó is lennék mindjárt; fel is mentenének, mint
segédszolgálatost. Meg a testvérem csak ugy sir, hogy el ne szalaszszam
a szerencsémet.
Géza elszomorodva hallgatta.
– Hát… gondold meg jól Péter – mondotta halkan.
Péter nem felelt. Géza azután lement az ebédlőbe. Amikor belépett,
Noszlopy kapitány épen befejezett egy Zoltánhoz intézett
figyelmeztetést:
– Mert a drága életedet, – mondta, – nem szabad kockára tennünk és mert
a hütlen rokon itt van a házban, ujra mondom neked, Zoltán: gondosan
csukd be minden éjjel az ajtódat. Tegnap éjjel eljutott az ajtódig,
szemébe mondom neki, ha akarod.
Zoltán ránézett Gézára. Noszlopy kapitány elsápadt egy kissé.
– Szemébe mondom neki, – ismételte bizonytalanabbul és kihivó tekintetet
vetett Gézára.
Géza odament hozzájuk.
– Velem parancsolsz? – kérdezte szikrázó szemmel.
– Én igenis… meg akarom mondani, – szólt hebegve Noszlopy kapitány, –
hogy az éjjel kétszer jártál itt az első emeleten.
– Kétszer?
– Először éjféltájban; megálltál a nemes halott szobája előtt…
– Ugy van. Engem izgat és nyugtalanit ez a haláleset, amint azt,
őszintén megmondom mindenkinek, aki az érzelmeim iránt érdeklődik. Az
éjjel nem hagyott aludni. Lejöttem és a halottat megakartam nézni. Meg
akartam kérdezni… megnyugvást akartam tőle szerezni. No – és?
– De hajnaltájban ujra lejöttél. A folyosó sötét volt. Nem tudom, ki
oltotta el a lámpát, mert én elszunnyadtam. Elmentél a Zoltán szobájáig.
Rátetted a kezedet a kilincsre; de az ajtó zárva volt; én is
felébredtem, felorditottam. Erre visszarohantál a második emeletre.
– Ezt vagy álmodtad, – mondta Géza nagyon lassan. – Vagy hazudod.
Noszlopy kapitány felhördült. Zoltán közéjük lépett. Géza várt még
néhány másodpercig, de Noszlopy kapitány csak magában hörgött és
toporzékolt, erre megfordult és átsétált a szalonba. Noszlopy kapitány
felfelé rázta az öklét, mint aki az eget hijja tanunak.
– Ezért leszámolunk majd, – fogadta meg összeszoritott foggal. – De nem
akkor, amikor a rokongyilkosnak kellemes, hanem amikor a sujtó igazság
órája eljön.
Géza átsétált a szalonba és ott találta Gyurit. Örült, hogy a lobogó
ingerültségét levezetheti valami közömbös beszélgetéssel.
– Szervusz Gyuri, – mondta, – már hazajöttél az iskolából?
– Nem is voltam, – felelte Gyuri. – Családi haláleset: őszinte
szivfájdalom: némi kárpótlás érte, – iskolai szünnap.
Géza elmosolyodott. Gyuri azonban nem ügyelt rá. Nyomozott.
– Adjatok, – szólalt meg hirtelen, – egy hegedüt. Csak ha a Beethoven
Cis-moll szonátáját eljátszottam, akkor találom meg a hiányzó
láncszemet.
Ugy tett, mintha hegedüt venne a kezébe, töprengő arccal hegedült rajta,
azután félretette a hegedüt, felvillant az arca és igy szólt:
– Pont tizenkettőkor kialudt a fény.
Géza mosolyogva nézte.
– Miféle fény, Gyuri? – kérdezte derülten.
– A fény az Árpád bácsi szobájában.
– Hol?
– Az Árpád bácsi szobájában.
– Mikor?
– Tegnapelőtt éjjel, amikor meghalt.
Géza csodálkozva nézett rá.
– Honnan tudod te azt, Gyuri? – kérdezte.
– Láttam.
– Láttad? Hogy láthattad te azt, hiszen akkor már aludtál.
– Nem aludtam. Addig olvastam. Akkor feküdtem le. És mert éppen éjfél
volt, kikémleltem a kertbe, hogy – nem jönnek-e…
Elnevette magát. Mulatott rajta, hogy tegnapelőtt éjfélkor elalvás előtt
még gyorsan egy kis detektivtörténetet játszott.
– … hogy nem jönnek-e az aranysüveges kán perzsa bérgyilkosai.
– És akkor láttad, hogy az Árpád bácsi szobájában…?
– Pont éjfélkor kialudt a fény.
– De hiszen a te szobád a második emeleten van.
A Gyuri pattanásos arca felragyogott.
– Én a szobámból, – mondta diadalmasan, – mindig meg tudom állapitani,
ki mikor oltja el a lámpáját. Feltéve, – tette hozzá szomoruan, – hogy
nem teszi be az ablaktáblákat.
– Honnan tudod ezt, Gyuri?
– A te szobád fénye ráesik a kerten tul lévő ház tüzfalára: pontosan
oda, ahol a fehérre meszelt rész kezdődik. A Zoltán szobájából a fény a
pavillon ablakaira esik. Az Árpád bácsi szobájából pedig jobbfelől a
második hársfára.
Ráncolt orral, összehuzott szemmel, pedáns genialitással folytatta:
– Teljes sötétség volt a kertben, csak jobboldalról a második hársfa
csupasz koronája villogott fehér fényben. Pont éjfélkor a fény kialudt.
Az aranysüveges kán emberei akkor surrantak oda az ablak alá. A nyomukat
még reggel is csalhatatlanul elárulta egy perzsa ruhakapocs…
Géza szórakozott mosolygással hallgatta végig az egész vaslogikáju
bizonyitást, amelyből világosan kiderült, hogy a példátlan genialitásu
detektivnek sikerült az aranysüveges kánban a gyilkosság szerzőjét
felfedeznie és ártalmatlanná is tennie. Nevetve dicsérte meg Gyurit.
Gyuri is nagyon jól mulatott a maga genialitásán és mind a ketten
elégedetten indultak ebédelni.
Az ebédet halkan beszélgetve ette végig a társaság. Ágnes nem volt
itthon; reggel elment a kórházba és telefonon megüzente, hogy nem jön
haza ebédre. Az ebéd alatt kiderült, hogy Marianne nem akar többé
iskolába járni és hogy a boldog Molitorné ehhez a tervhez félig-meddig
már hozzájárult. A többiek ellenezték a tervet. Géza egyebek között azt
mondta neki, hogy tizenkétezer korona alapjában véve nagyon kevés pénz.
– Légy nyugodt, – felelte Marianne, – én majd szerzek többet is
magamnak. A fontos az, hogy ennyi van. Hogy a nyomoruság veszedelmén tul
van az ember.
Géza meglepetve nézett rá és tovább akart vele beszélgetni, de Marianne
most már megint hallgatag lett. Szép, kis száját megvetően összehuzta,
elutasitóan felelgetett a kérdésekre és nem figyelt arra, amit körülötte
beszéltek. Az ebédnek azután vége lett és Géza elment a Palota-szállóba.
Ott találkozott Rappaporttal és elmondta neki mindazt, ami tegnap óta
történt vele. Amikor a fejgörcséről beszélt, Rappaport megint hevesen
könyörgött neki, hogy kezeltesse magát. Géza azonban boszankodott és
hallani se akart a dologról. Azután Ágnesről beszélgettek.
– Nem értem ezt a lányt – mondta Géza. – Ma már nem gyülölöm. De
tisztaság nélkül való nőnek tartom.
– Oh, – szólt Rappaport méltatlankodva, – tisztaság nélkül való?!
– Ha a nővéredről volna szó, te is feladnád a te görbe erotikus
teologiádat, amely akkor avat szentté egy nőt, amikor éjszaka fiatal
urakat ereget be magához. Nem érhet férfit nagyobb csapás, mintha ilyen
nőnek nagy szerepe jut az életében. – De én ezt a lányt nem értem.
Tegnapelőtt éjjel nála volt Zoltán. Tegnap nem eresztette be. És egész
este ellenségesen visszautasitotta. Csakugy szikrázott belőle a
gyülölet. Miért? – És amit Zoltánról mondott! És azután ezt mondta:
„épen ugy megölném, mint…“ Mint ki? Miért mondta ezt? Miért mondta épen
nekem? Miért tartott ott engem? Mi történt közte és Zoltán között?
– Kérdezd meg tőle.
– Oh, hogy gondolsz ilyet.
– Kérdezd meg tőle. Férfibabona, hogy ilyesmit nem lehet megkérdezni. A
nők mind tul vannak rajta. Örülnek, ha beszélhetnek róla.
Géza nem figyelt rá. Töprengve bámult maga elé és egyszerre megfogta a
Rappaport kezét.
– Te, – sugta neki nagyon halkan, – én mondok neked valamit: Molitor
Árpádot Zoltán ölte meg.
Körülnézett, azután elkényszeredetten mosolygott.
– No, nem nevetsz ki? – kérdezte kicsit csüggedten. Ha nem nevetsz ki,
akkor őrültnek kell tartanod. Csak őrült mondhat ilyet. Csak egy őrült
láthat itt bent, belül az agyban ilyen kétségbeejtő világossággal egy
_gondolatot_. Nekem semmi bizonyitékom nincs. Semmi. Semmi. De itt bent
ugy világit ez a gondolat, mintha lángbetükkel volna az agyamba
beleirva. Sugárzik. Süt. Éget.
A homlokára szoritotta a kezét. Rappaport ijedten hajolt közelebb hozzá.
Géza azonban már levette a kezét a homlokáról és intett, hogy nincs
semmi baja.
– Lehetséges – kérdezte halkan – bizonyitani azt, hogy valaki _nem_ ölt?
Ha lehetséges és ha Zoltán ezt kétségbevonhatatlanul bizonyitani tudja…
hát én akkor se hiszem el. Én le fogok élni egy életet azzal a
bizonyossággal, hogy Molitor Zoltán megölte Molitor Árpádot. Mondd, nem
szoktak őrültségek igy kezdődni? Hogy lehet csukott ajtón át ölni? Hogy
lehet ugy ölni, hogy a halott egészségesebb szinü legyen, mint az élő
volt? Egy bizonyos, az öregnek az ajtaját délelőtt be kellett törni. Mit
csinált Zoltán, hogy a bezárt ajtó mögött reggel halott embert találjon?
Rábeszélte előtte való este, hogy vegyen be valamit, amitől megerősödik
és megfiatalodik? Az öreg folyton ilyen szereket szedett… Mi? Mit szólsz
ehhez? Ez lehetséges, – nem? Vagy ráijesztett valahogy… éjjel… a bezárt
ajtó mögött, ugy, hogy a rémülettől haljon meg? Mi lehetséges még? Törd
a fejedet. Ördögi találékonyságra van szükséged, mert a pokollal állsz
szemben. Nem tudod még, hogy ki Zoltán? – Maga a sátán.
Rappaport felhuzott szemöldökkel hallgatta Gézát, azután rábeszélte
arra, hogy utazzék el valahová: hegyek közé vagy a tenger mellé.
– Te komolyan őrültnek tartasz engem, – mondta Géza.
– Nem, – felelte Rappaport, – de az csak bizonyos, hogy nem vagy
egészséges.
Géza vállat vont.
– Vagyok olyan egészséges, mint te.
– _Én_ nem vagyok egészséges, – mondta Rappaport.
– Mi bajod?
Rappaport rosszkedvüen legyintett. Géza folytatta:
– Igen, mindnyájan betegek vagyunk egy kicsit, akik évekig odakint
voltunk. De ez nem ok rá, hogy pihenésnek adjuk magunkat. És különösen
nem ok rá, hogy… Nem ok rá, hogy… az áldozat halálával elintézettnek
tekintsünk egy gyilkosságot.
Rappaport felhuzta a szemöldökét és szkeptikus fejmozdulatot tett, Géza
azonban egyre zakatolóbb és lázasabb türelmetlenséggel tépegette ezt a
gondolatot. Mi történhetett? Mi történt? Órák hosszat marcangolta magát
válaszért, orvosi kérdéseket adott fel türelmes barátjának, végre
felállott és karonfogta Rappaportot.
– Most gyere, – mondotta türelmetlenül – és nézd meg. Azt akarom, hogy
nézd meg. Te orvos vagy és meg kell rajta látnod, mibe halt bele.
Rappaport szeliden ellenkezett, végül ezuttal is engedett Gézának.
Elindultak a Molitor-palota felé. Amikor a házhoz közeledtek, a Géza
lázas felindultsága halkabbá lett és lassanként csüggedt hallgatás lett
belőle. A ház előtt Ágnessel találkoztak. Géza köszönt neki és tovább
akart menni, be a házba. Ágnes azonban megállott és kezet nyujtott neki.
Géza ekkor bemutatta Rappaportot. Ágnes nagyon kedves volt Rappaporthoz,
Rappaport tartózkodó, lányos mosolygással beszélgetett vele. Ágnes
odafordult Gézához:
– Fel akarnak menni? – kérdezte.
Géza ugy érezte, hogy lehetetlen kerülgetnie azt, ami a lelkét
foglalkoztatja.
– Azért jöttünk, – mondta komor őszinteséggel, hogy az öreg ur
holttestét megnézzük. Én azt remélem, hogy ha ő… ha egy jó orvos
megnézi, akkor… akkor meg tudja állapitani a halál okát.
Ágnes elkomolyodva bólintott.
– Hát nézzük meg, – mondta. – Hiszen én is orvos vagyok.
Bementek a kapun és átmentek az alsó folyosón a kert felé nyiló
csarnokba, amely rendesen zárva volt és amelyben most ott állott már a
ravatal. A csarnokban még dolgozott a temetkezési vállalat egy-két
embere, de a csarnok már be volt vonva feketével és a ravatal körül
égtek a gyertyák. A ravatalon ott feküdt Molitor Árpád. Géza elfogódva
állott meg a ravatal előtt és halk szorongással nézett fel a halottra.
Valóban meghalt? Még mindig olyan, mintha aludnék. Felrázta magát ebből
az elfogultságból, hogy Rappaportot nézze. Rappaport figyelmes,
udvariasan kegyeletes arccal állott meg előbb a ravatal egyik oldalán,
azután lábujjhegyen átkerült a másik oldalra. Figyelmesen és udvariasan
vizsgálta a halottat, mintha megszólitásra várna tőle. Ágnes
mozdulatlanul várt, a tekintete azonban ugy tetszett, lassan gunyossá
válik. Rappaport lábujjhegyen visszajött. Géza izgatottan szólni akart
hozzá, de Ágnes megelőzte.
– No, mit talál? – kérdezte halkan, egy kis felsőbbséggel.
Rappaport udvariasan oldalra hajtotta a fejét.
– Hm, – mondotta elnyujtva és nagyon halkan, – legfeljebb a hulla szine
volna szembeötlő.
Ágnes hátrakapta a fejét, egy másodpercig összehuzott szemmel nézett
Rappaportra, azután bólintott és halkan, elismerően igy szólt:
– Igen, az arc üdesége határozottan feltünő. Például az ajkak egyenesen
pirosabbak, mint életében voltak.
Most Rappaport nézett rá meglepetve, azután ránézett a halottra, azután
tartózkodva, lesütött szemmel mondta:
– Itt nyoma sincs a rendes szürkészöld szinnek. És nagyon tanulságos
lenne a háton és a nyakon a hullafoltokat megnézni.
– Esetleg azok is vörösek lennének, – mondta komolyan Ágnes.
– Tanulságos lenne a vérvizsgálat, – szólt halkan Rappaport.
– Luggal, – mondta Ágnes. A vér nem lenne a lugtól piszkos-szürke, hanem
– … szép cseresznyepiros szinü.
Ágnes komolyan bólintott, azután megfordult és elindult kifelé. Géza
reszkető türelmetlenséggel hallgatta a beszélgetésüket. Most megfogta a
Rappaport karját és vitte kifelé. Mikor kiértek, Ágnes megállott.
– Mi volt az? – kérdezte Géza. – Mit beszéltek?
Ágnes nem felelt neki. Kezet nyujtott Rappaportnak.
– Én most felmegyek, – mondta. – Nagyon örülök, hogy megismerkedtünk.
Jöjjön el hozzánk egyszer. Hamarosan. Igen? Viszontlátásra.
Bucsut intett Gézának és elindult.
– Miről beszéltetek? – kérdezte Géza.
– Mennénk be, – felelte Rappaport, – valahová… a szobádba.
Géza felvitte a szobájába.
– Hát kérlek, – mondta itt Rappaport lesütött szemmel, – a hulla akkor
szokta az ilyenféle eltérést mutatni a rendes szürkészöld és szederjes
szinektől, ha a vér szaturálódott valami idegen anyaggal. Ilyen
esetekben nem jogtalan az a feltevés – de mindenekelőtt vérvizsgálatra
lenne szükség – hogy a halál mérgezés és pedig gázmérgezés következtében
állott be.
Géza felorditott. Halálsápadt arccal, őrjöngő szemmel rohant az ajtó
felé, az ajtónál tántorogva megállott, azután lassan megfordult és
lihegve visszavánszorgott a szobába.
– Megálljunk csak, – nyögte keserü dühhel. – Még nincs itt az ideje,
hogy a gyilkos torkának menjek. Oh, hohó, itt vigyázni kell; királyi
gazemberrel állunk itt szemben, aki gondoskodott róla, hogy ha mégis
vádat találnak emelni, ne ő legyen a vádlott, hanem _én_, A sátánnal
birkózunk itt öregem, legyünk okosak, mint a pokol.
Megrázta magát, felállott, sétált a szobában egy ideig, azután kisimult
és megnyugodott arccal, higgadtan és csendesen mondta:
– Most meg fogjuk állapitani, miképen történt a gyilkosság. Egyelőre a
következő adataim vannak. Én tizenegy óra után jöttem haza; a bolond
öreg Noszlopy állitása szerint tizenegy óra husz perckor jöttem fel a
lépcsőn. Ezt az állitást megbizható adatként elfogadhatjuk. Elszittam
egy szivart, – ideges, gyors szivarozó vagyok; ez tarthatott huszonöt
percig. Lefeküdtem, olvastam, készültem elaludni, mindez igénybe
vehetett tizenöt percet. Ekkor, körülbelül éjféltájban, feljött ide, a
második emeletre Zoltán. Végigment tehát az első emeleten, ahol kijött a
szobájából, tizenkét órakor. De _pont éjfélkor kialudt a fény_.
Ránézett Rappaportra, Rappaport feszült figyelemmel hallgatta.
– Ez, – mondta Géza, – tökéletesen megbizható adat. Pont éjfélkor
kialudt a fény. Milyen fény aludt ki? A gázlámpa fénye a Molitor Árpád
szobájában. Az első emeleten senki másnál nem égett már lámpa. Noszlopy
kapitány lefeküdt és szokása szerint rögtön elaludt, ezuttal különösen
elégedett lélekkel azért, mert barátját az én készülő merényletemmel
szemben megvédte. Zoltán pedig… Zoltán pedig kint volt a folyosón. Mi
történt Molitor Árpád szobájában? Az öreg tiz óra után lefeküdt, hogy uj
végrendeletéről őseivel tanácskozzék. Az ajtaját gondosan becsukta, mert
mindig zárt ajtók mögött aludt és mindig teljes világosságban. Félt az
éjszakától, amelyet pedig többnyire egészségesen átaludt. Azt szokta
mondani, azért ég egész éjjel a szobájában a lámpa, mert nem alszik. Ez
nem volt igaz. Tiz óra tájban el szokott aludni és nyolc óra tájban
frissen fel szokott kelni. Tizenegy óra után tehát mélyen aludt, bár az
ernyőslámpa előbb teljes fénynyel megvilágitotta a szobát, majd pont
éjfélkor kialudt.
Géza elhallgatott nehány másodpercre és kérdően ránézett Rappaportra.
Rappaport bólintott. Eddig minden rendben van. Géza is bólintott, azután
még nyugodtabban, egészen hideg tárgyaló hangon folytatta:
– Itt felvetődik egy kérdés, amelyre, ha lehet, felelni kell. Miért
égett tegnapelőtt éjjel gázlámpa Molitor Árpád szobájában; helyesebben:
mi vagy ki rontotta el a villamos világitást? Estefelé a villamos
világitás még rendben volt. Tiz óra tájban elromlott. A szerelők azt
mondták, egyszerü rövid zárlat volt az egész. Ha tegnapelőtt este tiz
óra tájban például rám nézve állott volna elő olyan helyzet, hogy ebben
a helyzetben szükségem van a villamos világitás elrontására, mit tettem
volna? Egy másodpercre feljöttem volna a hallból ide a második emeletre,
ahol akkor senki sincs, fogtam volna egy vasdarabot…
Körülnézett a szobában. Az éjjeli szekrényéről levett egy zsebkést,
kinyitotta és odament vele egy villamos kontaktushoz.
– Két sarkot egyszerüen összekötöttem volna…
A zsebkés vasrészébe lila szikrázás suhant át, hangos sercenés és
sustorgás hallatszott, és a villamos lámpa kialudt. Az ablakon az utca
bágyadt fénye szürődött be. Géza visszaült a helyére.
– És meg lett volna a rövid zárlat. Ezt tehettem volna, ha például
kilenc óra tájban arról értesültem volna, hogy egy végrendelet a káromra
készül megváltozni. De ez a feltevés nem is szükséges a bizonyitáshoz.
Én ragaszkodom hozzá, mert én látom… én itt, magam előtt látom az
egészet… mert előttem a gyilkosnak nincs többé titka. – De mondhatjuk
azt is, hogy a villamosvilágitás valami más ok következtében egyszerüen
elromlott és a gyilkos csak ezt a véletlent használta fel. Mondhatjuk
azt is, hogy ez a véletlen sugalta neki a gondolatot. Maradjunk tehát e
mellett. A véletlen sugalta neki a gondolatot. Pont éjfélkor kijött a
folyosóra és indult felfelé a második emeletre. A folyosó közepén égő
gázlámpát eloltotta. Sötétségre volt szüksége. Tudta, hogy eloltja majd
a villamos lámpát a második emeleten is. Tehát eloltotta. Sötétség lett.
Indulhatna tovább. Az első emeleten azonban a lépcső kanyarodásától
éppen balra ott van a gázóra egy kis függöny mögött, mely épen olyan
vörös, mint a folyosó szőnyege. Vagy mint a vér. Ha ennek a gázórának a
nagy csavarját egyszer elforditja az ember, egészen jobbra, akkor
valamennyi lámpaláng, amely az emeleten még ég, kialszik, mert hiszen a
közös vezetéket elzárták. Hát kialszik. Az ember néhány másodpercig vár
a gázóra mellett. Ha valamelyik szobában mozgást hall, esetleg
csengetést, vagy haragos lármát, akkor módjában van visszavonulni a
szobájába és aludni. Sok minden egyéb lehetősége is van, ha épen lármát
hall. De ha teljes csend van, akkor az egy égő lámpa kialvását senki se
vette észre és akkor megint vissza lehet a kulcsot forditani egészen
balra, hogy a vezeték ismét bőven öntse a gázt néhány óra hosszat. Az
ember ekkor elmegy szerelmi találkozóra és hajnaltájban, amikor hazatér,
három-négy órakor, ismét csavar egyet a gázóra csapján. Elzárja. Ha
három-négy óra hosszat ömlött belőle a gáz, akkor megtette a
kötelességét. Gyilkos módon megtöltött egy szobát. Most adjunk neki
módot az elillanásra délelőtt tizenegyig, amikor majd be kell törni az
ajtót. Amikor az ajtót betörjük, mindenkit kiparancsolnak a szobából. A
rossz szagra ráfogjuk, hogy kozmetikai szerektől ered. A halott amugy is
egész éjszakára nyitva tartatja a szomszéd szoba felső ablakát, mert az
hiszi, hogy a friss levegőtől az ember fiatal marad. A szellőztető
készüléket mindenesetre rögtön meginditjuk. Amire az orvos jön, már