A Molitor-ház: Detektivregény - 06

ember – de nem küldte őt el, nem bántotta, inkább megölelte és
megcsókolta. Jól megvannak együtt.
Három nap mulva este tiz óra körül a hallban ült a Molitor-család és
Rappaport, aki a délutánját vagy az estéjét mindig itt töltötte. A lábuk
alatt egyszerre elfojtott üvöltés hangzott fel, a fájdalomnak és a
halálfélelemnek rémült orditása. A hang olyan meglepően tört fel
közéjük, hogy néhány másodpercre riadtan elhallgattak és sápadtan néztek
egymásra. Végre Zoltán gunyos mosolylyal igy szólt:
– A mélység hangot ad. Az embernek csak akkor jut eszébe, hogy a lába
alatt emberek élnek, ha a cselédlakásban tragédia játszódik le.
A jajveszékelés a lábuk alatt elhallgatott, de azután egy-két
másodpercre megint felhangzott, távolodott az udvar felé és az udvarban
– most már alig hallhatóan – keserves sirássá lett. Géza nem birta ki.
Felugrott és lement az udvarra. Mire visszajött, Mariannet és Gyurit az
anyjuk elküldte aludni, Zoltán pedig felöltőben állott a bejáratnál: el
készült menni otthonról.
– Mi volt az? – kérdezte Ágnes.
– Czárán, – felelte Géza. – Ivott. Megverte a feleségét. És igérte neki,
hogy idővel bizonyosan megöli. De talán mindjárt most megöli… egyelőre
üti… közben ezt kérdezi: öljelek-e meg mindjárt most… mégis csak
megöllek mindjárt.
Csend volt. Zoltán lóbálta a kalapját, mintha azon gondolkoznék,
feltegye-e a fejére, a kijárat felé fordult, de azután visszaforditotta
a fejét.
– Kedves Géza, – mondta könnyü mosolygással, – én azt hiszem, te rossz
metódust választottál a Czárán-házaspár életének a rendbehozatalára.
Géza meglepetve nézett rá.
– Ah, hogy honnan tudom? – kérdezte Zoltán, – Czárán mondta el.
Automobilt vettem, és a becsületében sértett férj holnaptól kezdve
megint az én szolgálatomban van. Elmondta nekem is, bár nem kérdeztem; –
az egész házban mindenkinek. Nem igy kellett volna vele beszélned.
Valami effélét kellett volna neki mondanod: „hallod-e fickó, tulságosan
nagy tisztesség ugyan, hogy veled szóba állok, de meg akarom neked
mondani, hogy az ilyen vadparaszt, mint te, legyen boldog, ha olyan
csinos felesége van és ne okoskodjék sokat az asszony hűségéről, hanem
köszönje szépen meg, hogy az asszony általában eltüri őt, – de ha mégis
eszedbe jutna, fickó, ugrálni, akkor én töröm össze minden csontodat.“
Ez, azt hiszem, sokkal hatékonyabb támasztéka lett volna a Czárán András
ugynevezett lelkének.
Géza hallgatott. Zoltán várt még néhány másodpercig, azután mosolygó
bólintással bucsuzott el mindnyájunktól és elment. Rögtön utána
visszavonult Noszlopy kapitány és pár perc mulva elment lefeküdni az
öreg Molitorné is. Géza töprengve járkált ide-oda és egyszerre megállott
Ágnes és Rappaport előtt.
– A rettenetes az, hogy talán igaza van, – mondta szomoruan. – Az apám
hányszor mondta – én is sokszor érzem – vannak lelkek, amelyekkel nem
lehet a szeretetnek, tehát a szabadságnak a hangján beszélni. Csak egy
olyan emberiség lehet majd szabad, amelynek a szive tele van
szeretettel. De csak szabad embereknek hirdethetjük és csak szabad
emberektől kivánhatjuk a szeretetet. Mit kell hát tennünk? Meddig
vergődünk még gyülöletből a szolgaságba és szolgaságból a gyülöletbe?
Ágnes hideg és taszitó idegenségü pillantással nézett a szemébe és
nyugodtan felelt a kérdésére:
– Addig, amig azok, akik a tömegeknek jót akarnak, meg nem tanulják,
hogy azokkal az eszközökkel éljenek, mint azok, akik a tömegeknek
rosszat akarnak. Amig egy Jézus nem jön, aki Goethe és Napoleon is
egyszerre.
Rappaport örömmel bólintott igent és magyarázatot is füzött az Ágnes
szavaihoz:
– A szeretet genieje, az értelem genieje és az akarat genieje.
Géza fanyarul rázta meg a fejét:
– Az egyik kizárja a másikat. A világot átfogó értelem a kereszthalálra
kész szeretetet és a világot átfogó szeretet a világot mozgató akarat
eszközeit.
Vitázni kezdtek és a vita közben Ágnes egyszerre igy szólt:
– Az a szeretet, amely lemond az akarásról, nem szeretet, hanem kényelem
vagy tehetetlenség. Miféle szeretet az, amely azt mondja: tudom, hogy
gyilkosság történt, tudom, hogy ki a gyilkos, de nem teszek semmit arra,
hogy a gyilkos megbünhődjék?!
Nagy csend támadt. Az öreg Molitor Árpád temetése óta most voltak
először együtt igy hárman, ők, akik tudták, hogy gyilkosság történt és
hogy ki a gyilkos. Hallgatva néztek egymásra és lassan és akadozva
indult meg közöttük ujra a beszélgetés. Amikor azonban felszabadultan és
teljes hangon ismét beszélgetni kezdtek, akkor olyan volt, mintha a
csendes éjszakában ők hárman valami furcsa birói tárgyalást tartanának,
különös itélkezést végeznének egy nehéz ügyben, egy különös vádlott
felett. Ágnes haragosan és szenvedélyesen követelte, hogy történjék
valami, a bünösnek meg kell bünhődnie; Géza azon a véleményen volt, hogy
semmit se lehet tenni, a halott pihenjen békében és az élő számoljon le
a lelkével ugy, ahogy tud. Rappaport óvatosan és tartózkodva mondott
egy-egy mondatot és hol az egyiknek, hol a másiknak adott igazat. Egy
óra volt, mire véget vetettek a beszélgetésnek és felizgulva, a meddő
fáradtság égő érzésével elváltak és mentek aludni.
Másnap délelőtt, amikor Géza lement reggelizni, bejött az ebédlőbe
Zoltán és rövid idővel utána Noszlopy kapitány. Zoltán ült az asztalnál
és jó étvágygyal evett. Előtte szikáran és sötéten megállott Noszlopy
kapitány és komoran igy szólt:
– Kedves Zoltán, én azért jelentem meg itt előtted, hogy ismeretlen
tettest azzal vádoljak, hogy elmult éjszaka, hajnali négy óra tájban
behatolt szegény, elhunyt barátom lakosztályába.
Zoltán meglepetve és kérdő tekintettel nézett rá. Noszlopy kapitány
sulyos méltósággal folytatta:
– Hajnali négy órakor ébren voltam. Mostanában nem tudok aludni. A ház
elhunyt urára szoktam gondolni; váratlan halálára, mely elragadta
körünkből; és reszketni szoktam a méltó utód biztonságáért. Tehát: az
álom kerülte pilláimat. És ébrenlétemben hallottam, amint a szomszéd
lakosztály ajtaja nyilik. Előbb azt hittem, hallucinálok. Majd
felugrottam. Kiléptem a folyosóra. Sötét volt. A tettes – gonosz
lelkiismeretének sugallatát követve – eloltotta a folyosó lámpáit.
Tapogatózva haladtam előre és odaértem a lakosztály ajtajához. Az ajtó
nyitva volt. Nyitva, holott én magam zártam be kulcscsal és a kulcsot
átadtam neked.
Zoltán igent intett. Noszlopy kapitány hálás haraggal folytatta:
– Te pedig a kulcsot elzártad. Valaki tehát kinyitotta az ajtót.
Megdöbbenve állottam meg az ajtóban és gyufát kerestem a zsebemben, hogy
meggyujtsam. A dobozt megtaláltam. De mielőtt az első gyufát
meggyujtottam volna, a lakosztályban halkan megrecscsent a padló. Valaki
jött kifelé. A tetten kapott bünös. Harcra készen megálltam, mint katona
az őrhelyén, de a sötét alak, aki most már ijedten rohant kifelé, félre
taszitott és gyors lábbal elrohant. Mire a lámpákat meggyujtottam, a
folyosó teljesen üres volt, hiába kutattam; és a ház teljesen csendes.
Ezt óhajtottam neked bejelenteni.
Zoltán felhuzta a szemöldökét és ránézett Gézára.
Ez csakugyan furcsa, – szólt nyugodtan.
– Igen, – mondta Géza. – Kár, hogy Noszlopy kapitány nem ütött rögtön
lármát. Nagyon hasznos lett volna megállapitani, hogy kinek a
viselkedése ad gyanura okot.
Noszlopy kapitány lesütötte a szemét.
– Én – mondta durcásan – annyit megállapitottam, hogy… az első és a
második emeleten… látszólag mindenki alszik már.
– Nézzünk azért most is utána egy kissé a dolognak, – mondta Zoltán. –
Hátha látunk valamit.
Felállott és egy udvarias mozdulattal meghivta Gézát is a vizsgálathoz.
Kimentek a folyosóra.
– Azóta, hajnal óta, senki se járt a két szobában? – kérdezte Zoltán.
– Senki, – felelte Noszlopy kapitány. – Én őrködtem.
Kinyitották az ajtót és bent voltak a két szoba kis benyilójában.
Gézának dobogni kezdett a szive. Zoltán előre ment és az első szoba
ajtajában megállott.
– Itt, – mondta – nem látszik semmi. Minden ugy van, amint a temetéskor
volt. Nem látszik, hogy járt volna itt valaki.
Be akart lépni a szobába, de egyszerre visszarántotta magát.
– Ah, – mondta – mégis! A vendég itt hagyta a nyomát.
Lemutatott a padlóra. A sima parketten finom porréteg volt és a
porrétegbe tisztán és világosan belerajzolódott egy sürün ismétlődő
lábnyom. A lábnyomok itt-ott elmosódtak, néhol a szőnyegre vezettek,
máshol eltörölték egymást, de annyit világosan meg lehetett állapitani,
hogy egyik sorozatuk befelé halad, a másik kifelé.
– No lám, – mondta Zoltán, – hiszen ez egész érdekes. Ha minden jel nem
csal, hamarosan meg fogjuk állapitani, ki volt az, aki itt éjszaka előbb
óvatosan befelé nyomult, azután ijedten kifelé rohant.
Noszlopy kapitány égő szemmel nézett Gézára. Géza érezte, hogy vörös
harag gyullasztja ki a halántékát; de ugyanakkor riadt rémület kalapált
a szivében. Odalépett Zoltán mellé, lehajolt az első, világosan látható
lábnyomra, gondosan megvizsgálta, azután óvatosan föléje helyezte a
lábát. A különbség feltünő és szembeötlő volt. Az összetévesztés
lehetetlen. A lábnyom rövid és széles, az ő lába sokkal keskenyebb és
sokkal hosszabb. Szótlanul visszahuzta a lábát. Noszlopy kapitány zavart
gőggel emelte magasra a fejét és keményen feszegette a derekát, Zoltán
pedig hozzájárulóan intett és a maga lábát is föléje tette a lábnyomnak.
– Persze, – mondta – ez egészen másfajtáju láb, mint a mienk. No, majd
megtudjuk mindjárt, hogy kié.
Csengetett és Bereczet hivatta. Berecz helyett a felesége jött, egy
alacsony, gömbölyü és tiszta, de agyondolgozott asszony.
– Hol az ura? – kérdezte tőle Zoltán.
– Szolgálatban van, – felelte az asszony. Már az este elment.
– Igaz, – mondta Zoltán. – Hiszen az éjszaka már maga nyitotta ki nekem
a kaput. Hány óra volt akkor?
– Két óra után lehetett.
– Körülbelül. Azután senkit se eresztett be a házba?
– Senkit.
– Hát azelőtt?
– Azelőtt se. Egyszer nyitottam csak kaput, mikor a vendég urat – a
doktor urat – kieresztettem.
– Jól van, – mondta Zoltán, – elmehet.
Az asszony elment.
– Akkor tehát, – mondta Zoltán, – csak a ház lakói között lehet az
éjszakai vendég. Minthogy pedig ez kétségtelenül férfi-lábnyom vagy
valamelyik inas vagy a szakács vagy Czárán vagy…
– Péter, az én legényem, – egészitette ki Géza.
– A teljesség és a bizonyitás kedvéért vegyük hozzá őt is.
Zoltán felhivatta a négy inast és a szakácsot, azután Czáránt és végül
Pétert, de kiderült, hogy egyiküknek a lába sem hasonlit az éjszakai
vendég lába nyomához. Zoltán mindnyájukat elbocsátotta, egy darabig
beszélgetett még Gézával és Noszlopy kapitánynyal a dologról, azután
elbucsuzott tőlük és elment. Az ebédnél ismét szóba került az éjszakai
látogató. Gyurit rendkivüli izgalomba ejtette a dolog. Magánkivül
izgett-mozgott, kombinált és nyomozott: nagyitóüvegekkel,
mérőszalagokkal és stopper órával; és ebéd után addig könyörgött, amig
Noszlopy kapitány beeresztette a két lezárt szobába. Itt megint lázasan
vizsgálódott, azután sötét fontosságu arccal jött ki.
– A tettes, – mondta pedánsan, – munkavezető az arzenál
lőpor-osztályában.
– Budapesten nincs is arzenál, – szólt közbe Noszlopy kapitány.
Gyuri elutasitó pillantást vetett rá.
– Honnan gondolod, Gyuri? – kérdezte Zoltán.
– Onnan, – felelte Gyuri, – hogy olyan gyártmányu vastag harisnyát, mint
amilyent a lábnyomok tanusága szerint a tettes hordott, csak az arzenál
munkavezetői hordanak a veszedelmes munkatermekben.
Nevettek rajta. Zoltán azonban elgondolkozva mondta:
– Erre nem is gondoltunk: a lábnyomok csakugyan olyan embertől erednek,
aki harisnyában járt.
– Igaz, – mondta Géza. – A cipőjét levetette. De hol?
– Mégis boszantó, – mondta Zoltán, – hogy az ember ne tudja, ki járkál
éjszakánként a házában. És minek? Miért? Mit akart itt?
Noszlopy kapitány a rendőrséget ajánlotta, Zoltán azonban boszankodó
legyintéssel elutasitotta ezt a gondolatot. Minthogy az öreg Molitorné
és Marianne nyugtalankodott, be is fejezte a beszélgetést:
– Valami besurranó tolvaj lehetett. Most annyi lopás és rablás történik.
Kiadom a rendeletet, hogy ezentul még több lámpa égjen a folyosókon;
hogy ki kell világitani a kapualjat is és hogy Bereczék nagyon
ügyeljenek.
– Majd ügyelek én, – szólt röviden és komoran Noszlopy kapitány.
Egy-két napig esténként mindenki nyugtalan volt és aggódva feküdt le,
Noszlopy kapitány pedig fehéren és szikáran bolyongva kisértett a
folyosókon, de azután nem történt semmi különös esemény és a
Molitor-házba visszatért a nyugalom.
Egy hét mulva sirástól vörösre égett szemmel vánszorgott be Gézához
Czáránné.
– Nagyságos ur, – mondta akadozva, – én nem birom tovább.
– Mi a baj, Czáránné?
– Nem elég, – mondta Czáránné fuldokolva, – hogy az uram, ha a rossz
órája rájön, meg akar ölni. Fekszik mellettem, egyszerre nekem fordul,
ráteszi a kezét a torkomra és azt kérdezi, megfojtson-e, – mert megfojt,
– ha kedve tartja. Hanem Zoltán ur még hecceli is.
– Hecceli?
– Az uram bocsánatot kért tőle az éjszakai lármáért. Ő erre azt felelte,
hogy máskor lárma ne legyen, de különben neki semmi köze sincs hozzá,
hogy az uram mit csinál. Ahelyett, hogy ráparancsolna, hogy…
Géza elsötétült arccal bámult az asszonyra.
– Majd beszélek vele, – mondta halkan. – Rögtön megyek hozzá.
Czáránné bágyadtan hálálkodott és ő elindult a Molitor-cég irodái felé.
Napok óta készült rá, hogy itt keresi fel Zoltánt, déltájban, amikor
félórát bent szokott az irodában tölteni. Most nem akarta ezt a
látogatást egy perccel se halasztani. Sietve ment az utcán, a vérében
forró akarat pezsgett és ugy érezte, hogy egy nagy próbatétel vágya
hajtja előre.
Az irodában bent találta Zoltánt és félperc alatt be is jutott hozzá.
Zoltán halk és szeretetreméltó meglepettséggel fogadta. Géza előbb a
Czáránné ügyét mondta el. Megkérte Zoltánt, parancsoljon rá Czáránra,
hogy bánjon tisztességesen a feleségével. Zoltán szkeptikus
udvariassággal hallgatta végig, azután csendes mosolygással felelte:
– Kedves Géza, bocsáss meg, én ebbe igazán nem avatkozom bele,
Boldoguljanak, ahogy tudnak.
– De akkor a végén megöli azt a szerencsétlen asszonyt.
– Hát akkor megöli. Czárán Andrásné hősi halált halt a világháboruban.
De nem is bizonyos, hogy megöli. Talán igen, talán nem. Ez az érdekes
benne. Téged nem érdekel: ilyen izgalmas partienál gusztálni?
– Nem, – felelte Géza, – engem nem érdekel.
– Nem vagy kártyás, – mondta Zoltán udvariasan.
Elhallgattak. Géza fuldokolva gyürte le a haragját és kétségbeesését.
Összeharapta a fogát, hogy a sebzett vivódását el tudja rejteni, egy
másodpercre behunyta a szemét, azután lesütött szemmel megszólalt:
– Engedd meg akkor, hogy egy másik ügyet terjesszek eléd.
– Parancsolj.
– Én körülbelül egy esztendeje vágyódom rá, hogy valakivel… okos
emberrel… aki ugyszólván a haute finance-hoz tartozik, beszélhessek.
Minthogy te most Magyarország egyik legnagyobb ipari és kereskedelmi
vállalatának az ura vagy, azt gondoltam, hiba volna mást keresnem,
amikor nálad világosabban látót és élesebb elméjüt ugysem találhatok.
– Nagyon megtisztelő, – szólt Zoltán halk mosolylyal.
Várakozóan, udvariasan, nyugodt felsőbbséggel nézett Gézára, Géza most a
szemébe pillantott. Dideregve rázkódott végig rajta az az érzés, hogy
ezzel a hideg és okos felsőséggel szemben ő mindig gyenge és
gyermekmódra tehetetlen; de bent valahol, mélyen lent a lelkében,
kigyult egy forró és gőgös fenyegetés is. Most vigyázz magadra, mert
most még egyszer próbára teszlek és ha ezt az utolsó próbát nem állod
meg, akkor jaj neked.
– Arról van szó, – mondta halkan és szándékos egyszerüséggel, – hogy a
háboru gazdasági eredményeit röviden igy lehet összefoglalni: akinek
volt valamije, annak most többje van, akinek semmije se volt, annak most
még kevesebbje van. Ezt ugy-e nem kell magyaráznom? – az állam terheiből
a legszegényebb emberre is több jut, mint azelőtt és…
– Értem. Igy van.
– Ez a processzus, amely minden hadviselő államban egyforma
törvényszerüséggel játszódott le, eleinte tehát kellemes lehetett a
nagytőkének. Az is volt. A harmadik évben azonban világossá lett, hogy
ha ez a folyamat még tovább tart, az a legnagyobb veszedelmet jelenti
épen a nagytőkére. A hadviselő államokban a társadalmi rend alapjai
inognak meg, – Franciaországban épen ugy, mint Németországban
napról-napra világosabbá válik, hogy a régi társadalmi és gazdasági rend
annál menthetetlenebb, minél tovább tart a háboru. Ha mostanában véget
érne, akkor lehetséges volna még a sima átmenet. Ha néhány évig tart
még, akkor válságok és katasztrófák jönnek. A válságokban és
katasztrófákban elpusztulnának olyan értékek is, amelyek nekem is
becsesek. De a legnagyobb veszedelem a nagytőkét fenyegeti. Csodálatos,
hogy eddig – néhány bátortalan, titkos kisérlettől eltekintve – csak
épen a nagytőke nem próbálkozott meg a béke megteremtésével, holott
minden államban neki van a legnagyobb befolyása. A nagy nyereségek talán
mégis csökkentik, ha az itéletének a tisztaságát nem is, de az
akaratának a lendületét bizonyosan. Valakinek meg kell inditania a
mozgalmat. Valakinek a kezébe kell venni a dolgot. Én itt… kidolgoztam
egy tervet… természetesen csak tapogatózó kisérletként, inkább
kérésként, mint tolakodó utmutatásként arra… hogyan kellene először a
magyar nagytőkének szervezkednie, hogyan kellene azután az osztrákkal és
a némettel megállapodnia a szervezkedésre nézve… és hogyan kellene
azután a franciával és az angollal összeköttetést keresnie. Lehetetlen,
hogy ez az érintkezés – a világ legokosabb embereinek a belátása és
találkozása – ne hozza meg a békét. Aki azonban ezt a szervezkedést
meginditja és ezt a találkozást előkésziti, az az emberiség egyik
legnagyobb jótevője lesz.
Elhallgatott. Kinyujtotta Zoltán felé a teleirt papiroslapokat,
amelyeket a kezében tartott. Zoltán átvette a teleirt lapokat és
udvariasan végigfutotta őket. Azután felemelte a fejét. Az arca komoly
volt, csak keskeny ajkait szoritotta össze ugy, mintha egy halkan
mosolygó gondolatot szoritana mögéjük.
– Kedves Géza, – mondta – én attól tartok, hogy a mi felfogásunk
alapvető kérdésekben tér el egymástól. Igy: én egyáltalában nem hiszem,
hogy társadalmi rendünk felbomlóban lenne. Igen, azokat a tüneteket,
amelyekre te hivatkozni szoktál, én is látom; de sokkal kisebb
jelentőséget tulajdonitok nekik, mint te. A társadalmi rendünk igazi
alapja tökéletesen érintetlen.
Géza kérdő mozdulatot tett. Zoltán bólintott, mint aki egy kis türelmet
kér a válaszadásra.
– Előbb meg kell neked mondanom, hogy te és mindazok, akik ugy nézik az
emberiség fejlődését, mint te, alighanem egy döntő jelentőségü logikai
hiba áldozatai vagytok. Ti azt mondjátok: a rabszolgaság után jött a
jobbágyság, a jobbágyság után jött a látszólag szabad, de gazdaságilag
megláncolt bérmunka, ez után jönnie kell a gazdasági láncaitól is
megszabadult, valóban szabad, teljes jövedelmet élvező, szociális munka
korszakának. Igy van?
– Igy van.
– Hátha nincs igy? Mi okod van rá, hogy a történelemtől ilyen
következetességet vársz? Nem a vágyaitokat magyarázzátok-e bele a
történelembe vezető principiumnak? Hátha egy uj rabszolgaság korszaka
jön a mi korunk után?
– Óh!
– De ha igy fogalmazom meg, talán kevésbé hevesen tiltakozol ellene:
előbb jön az összeomlás, azután jön az anarchia, azután jön az uj
rabszolgaság?
– Igy… nem lehetetlen. Épen ez az, amit el akarunk háritani.
– De hátha az emberiség történelmében működő immanens akarat épen ezt
akarja? Hátha az egész háborunak ez a mélyebb értelme?
Géza hallgatott.
– Most engedd meg, – folytatta Zoltán – hogy megmondjam, mi az én
véleményem szerint a társadalmi rendünk igazi alapja. Igazi alapja
társadalmi rendünknek az uralkodó rétegnek az az elszántsága, hogy a
hatalmat a kezéből ki nem adja, Amig ez az elszántság megvan – pedig ez
megvan – addig a társadalmi rendünk sziklára épült. Hogy az uralkodó
réteg a maga uralmának milyen nevet ad, az mellékes. Az is mellékes,
hogy a maga uralmának az igazi természetére nézve téved-e vagy nem. A
fontos az, hogy _belül_ érezze az uralomhoz való jogosultságnak azt az
elszántságát, amelyet csak a faji öntudat adhat meg.
– A faji öntudat? – kérdezte Géza bámulva.
– Az. Te talán kételkedel benne, hogy Európában, sőt az egész fehér
emberiségen belül két faj van és csak kettő van: az uralkodó faj az
egyik, a szolgáló – ha ugy tetszik: elnyomott – a másik.
– De nagyon kételkedem benne.
– Nincs igazad. Soha nem próbáltál még egy katonacsapatot ugy
végignézni, hogy csak az arcokat nézed és az arcokról próbálod
megállapitani, melyiknek a karján találod ott, ha lenézel rá, az
önkéntesi zsinórt. Próbáld meg; ugyszólván soha se fogsz tévedni. –
Ismerem az ellenvetéseiteket, – sajnos, nem vehetem őket komolyan. Annak
az embernek nem azért hiányzik az arcáról a gondolkodás jegye, nem azért
durva képü és elállatiasodott tekintetü, mert rosszul táplálkozik,
kemény munkát végez és sanyaruságban nőtt fel, hanem azért kell rosszul
táplálkoznia, kemény munkát végeznie és sanyaruságban felnőnie, mert
hiányzik az arcáról a gondolkodásnak a jegye, mert durva képü és
elállatiasodott arcu. Más faj. És én épen olyan kevéssé vagyok hajlandó
a hatalmam egy részéről a javára lemondani, mint ahogy a lovaimnak és az
ökreimnek nem vagyok hajlandó beleszólást engedni abba, hogyan intézzem
az egyéni életem és állami életünk ügyeit.
Géza fuldokolt.
– A lovaid és az ökreid – mondta nehéz lélegzettel – nem tudom,
összeálltak-e már valaha, hogy egy kissé majd felhuznak téged a
legközelebbi lámpavasra. De hogy ez a másik faj össze tud állni ilyen
célokra is, abban bizonyos vagyok.
– Ah igen, – felelte Zoltán könnyedén. – Elébem vágtál, különben már
megmondtam volna: a faji érzés természetesen nem elég erős arra, hogy az
uralmon lévőkben különösen erős szexualitást fékezze és irányitsa. A
gyarmatokon fehér férfiak még fekete nőkkel is összeadják magukat; és
fehér nők nem zárják be a hálószobájukat itthon se egy néger előtt, aki
pedig világos módon csak egy lépcsőfokkal áll magasabban a majomnál. Ha
tehát odalent, a társadalom mélységeiben már sok az uri bastard és
idefent sok a csökkent értékü mesztic, akkor jönnek azok a történelmi
korszakok, amikor forradalmi átalakulások rázzák meg a társadalmat. De a
forradalom lényege és mindig egyetlen igazi eredménye ez: az uralkodó
faj tisztátlan vérü tagjaitól megszabadultan és a mélységbe tévedt
néhány igazi fiával meggyarapodva változatlanul uralkodik tovább a
szolgaságra született alantas faj felett.
– És mi… mi…?
– Mi? Látod, a mi esetünk téged is meggyőzhetne róla, hogy igazam van.
Mi nyolcszáz esztendővel ezelőtt Németországból jöttünk, ott is az
uralkodó fajhoz tartoztunk, itt is ahhoz tartozunk; akárhová mentünk
volna, ahhoz tartoznánk. Nemzet és ország igen tiszteletreméltó formái,
de csak formái az egy lényegnek: annak, hogy az egyik ember uralkodásra
termett, a másik nem. Az Európa felett uralkodó faj természetesen sok
mindenféle vér összeömléséből alakult ki; de hiszem, hogy eredetileg –
már a neanderthali ember korában – megvolt az uralkodó fajnak egy
egységes ősi alaptipusa és bizonyos vagyok benne, hogy a különböző
változatok összeolvadása épen most megint azon dolgozik, hogy egész
Európában, sőt az egész fehér emberiségben egységes uralkodói tipust
olvasszon ki. Ha akarod tudni a véleményemet: ezzel vajudik most a
történelem. És ezt a történelmi folyamatot fel nem tartóztathatja a
közénk tévedt meszticeknek a faji tudat, a fajgőg hiányából
természetesen következő lelki ingadozása és intellektuális kapkodása.
Géza elpirult és azután elsápadt. A szive egy másodpercre mintha meg
akart volna állni. Lassan kiegyenesedett.
– Azt hiszem, – mondta összeszoritott foggal – akkor csakugyan hiába
jöttem. Veled másképen kell leszámolni. És bizony mondom neked: ennek a
leszámolásnak is eljön a napja.
– Én nagyon örülök neki, hogy eljön, – felelte Zoltán mozdulatlan
arccal. – Ideje volt. Az uralkodó faj számára az uralkodás eszközei közé
tartozik néha az engedékenység és a szelidség is: humanizmus,
szociálpolitika és amit akarsz; de minthogy ez csak eszköz,
természetesen abban a percben félrelökődik, amelyben más világtörténelmi
szellő fuj és amelyben más eszközre van szükség. Szociálpolitika a
munkásnak és a parasztnak: amig lehet. Gépfegyver: amikor kell. Hidd el
nekem, hogy a gépfegyvert sokkal könnyebb lesz alkalmazni, egyszerübb,
világosabb, kellemesebb.
A Géza arcán végighömpölygött a lángtajtéku harag. Rekedt hörgés tört ki
a torkán; valami irtózatos és megsemmisitő válaszra készült; ekkor
azonban kinyilt az ajtó és Kunovics lépett be a szobába.
– Zavarom az urakat? – kérdezte.
A cvikkere felett egyikről a másikra nézett és készen állott a
visszavonulásra.
– Dehogy, – felelte Zoltán. – Ellenkezőleg: érdekes lenne hallani az ön
véleményét is.
Egy mozdulattal beljebb hitta, azután elmondta neki a Géza tervét.
Pontosan és korrektül elmondott mindent, egy-két gyenge részletnél még
ki is korrigálta a Géza propozicióit. A maga véleményéről hallgatott.
– Eddig van? – kérdezte Kunovics Gézához fordulva. – Eddig, – felelte
Géza.
Kunovics felhuzta az orrát.
– Van ebben igazság, – mondta kis fejbólintásokkal. _Most már_ jobb
volna, ha vége lenne a háborunak. De még csak az kéne, hogy mi a békéért
kezdjünk dolgozni. Egyszerre hazaárulók lennénk. Nekünk hadikölcsönt
kell jegyezni… nekünk muszáj milliókat keresnünk…
Gondolkozott egy kicsit, azután vállat vont.
– Ami pedig a társadalom felbomlását illeti… nem bomolhatik ugy fel a
társadalom, hogy egy okos ember, mondjuk félmillió koronát évenkint meg
ne keressen benne.
Zoltán ránézett Gézára. Géza sápadtan nyult az irásai után, szótlanul
elbucsuzott tőlük és elment. Jéghideg dermedtséget érzett a szive körül
és ugy érezte, sirva kell fakadnia.


VI.
A halltól jobbra és balra három-három teremben a Molitor Árpád
gyüjteményei voltak: képek, szobrok, porcellánok, fegyverek és sok
minden egyéb holmi, amit Molitor Árpád évtizedekkel ezelőtt, a föld
körül tett utján összevásárolt. Zoltán a képek és szobrok egy részét
megtartotta; néhány képet és szobrot azonban, a porcellánok nagy
részével és a többi gyüjteménynyel együtt eladott. A jobboldali három
terem igy megüresedett. Ezt a három termet ő azután a maga izlése
szerint berendezte fogadó-termeknek. A falakat sötétvörös, majdnem
fekete selyemmel behuzatta, néhány képet és szobrot vásárolt, a szobrok
és a képek vagy meztelen nőket vagy szerelmi jeleneteket ábrázoltak. A
padlón sötétvörös posztószőnyeg volt. Két terem butorzata alig állott
másból, mint óriási diványokból és karosszékekből, a harmadik teremben
asztalok is állottak. A ház lakói közül csak Noszlopy kapitánynak volt
bejárása a termekbe; a nők annál inkább óvakodtak belépni, mert Zoltán
nemcsak férfilátogatókat fogadott itt, hanem női látogatókat is, gyakran
többet egyszerre. Ezek a látogatók rendszerint a hall elkerülésével, a
kert felől jöttek be, de egyre gyakrabban lehetett a főlépcsőn is
ismeretlen nőkkel találkozni, akik vagy a Zoltán elsőemeleti szobája
felé tartottak, vagy onnan jöttek. Hamarosan kitudódott egyébként, hogy
a Zoltán férfivendégei gazdag urak és hogy a harmadik teremben, amelyben
asztalok is álltak, nagy éjszakai kártyázások folynak.
Április elején egy délelőtt Péter szórakozott, feldult arccal tett, vett
a Géza szobájában.
– Mi bajod, Péter? – kérdezte Géza.
Péter szórakozottan ránézett, azután tisztelettel kihuzta magát és
elmélyedten csóválta meg a fejét.
– Hogy egy milliót lehessen nyerni, – mondotta töprengő lelkesedéssel.
– Mit? Micsoda? Ki nyert egy milliót?
– Nem teszik tudni? Az éjszaka. A képviselő ur. Hajnalig kártyáztak. Egy
milliót nyert.
– Nem lesz az igaz, Péter.
– Dehogynem, százados ur. Az inasok mind tudják… Ha én egyszer csak
negyvenezret…
Péter fájdalmasan töprengve csóválta a fejét és töprengő vágyódásában