A Molitor-ház: Detektivregény - 17

lázasabban reagálna… az mindent felboritana… sohase is sikerülne. Hogy
jut ez eszébe, Rapp?
Rappaport lesütötte a szemét.
– Tartok tőle Ágnes, – mondta halkan – hogy a maga szuggesztiói azért
kezdik a hatásos voltukat elvesziteni, mert… maga… akaratlanul is…
átsiklik a… könyörgő, szerelmes ember hangjába…
Ágnes ránézett. Rappaport fanyar grimászt vágott.
– Kedves Rapp, – mondta Ágnes meghatottan, – bocsásson meg… nagy
izléstelenség… maga előtt…
– Nem. Nem azért – mondta tiltakozva Rappaport.
– Én magát el is fogom küldeni.
– Nem, nem, – kiáltotta kétségbeesetten tiltakozva Rappaport.
Ágnes elnevette magát.
– No, ne tiltakozzék ilyen kétségbeesetten – mondta. – A hipnózisnak
mégis csak más kriminalisztikus jelentősége van, ha férfi a szuggerált
és nő a szuggeráló, mintha megforditva lenne. – Hiszen tudja: azután
ugyis maga van soron. A morfium ellen az egész nagy irodalom tanusága
szerint nincs is más eszköz, csak a szuggesztió.
Rappaport bágyadt kézmozdulattal és reménytelenül intett. Ágnes
elkomolyodott.
– De most mit tegyünk? Most mihez fogjunk?
Sápadtan töprengve járt-kelt egész nap. A vacsora alatt nagy
erőfeszitéseket tett, hogy nyugodtnak lássék. Vacsora után mindig ujra
visszaesett a kinzott töprengésbe. Géza néha nyugtalanul nézett rá.
Ágnes elfogott egy ilyen nyugtalan pillantást. Felállott, járkált egy
kicsit és rettentő erőfeszitéssel lerázta magáról az aggodalmait. Az
arca nyugodt volt, ünnepies és tiszta, és néha ráereszkedett a
kérlelhetetlen akarat kőmaszkja. Néha odament Gézához és rátette a
vállára a kezét. Géza megdidergett, de az Ágnes szavaira azután
megnyugodott és lecsillapodott. Tiz óra után egyedül maradtak. Nagy
csend volt. Ólmos, nehéz várakozás függött felettük; a lélegzetüket
visszafojtották, ugy hallgatóztak a halkan percegő időre. Ágnes végre
felállott. Megkövült elszántságu arccal ránézett Gézára. Géza révedezve
bólintott igent. Ágnes felemelte a kezét. Karcsu és izmos testén
meghuzódott minden izom, egész lénye egyetlen feszült elhatározás és
nekikészülés volt. A kezét szótlanul leeresztette és Géza már aludt.
– Aludjék! Mélyen, – mondta Ágnes. – Semmit se érez. Semmit se hall.
Csak az én hangomat. Aludjék.
Hosszu percekig mozdulatlanul várt, azután csengő hangon megszólalt.
– Figyeljen ide. A maga betegsége ugy kezdődött, hogy egy nehéz gránát
robbanása magát felemelte, földhöz sujtotta és eltemette. Emlékszik
erre?
– Emlékszem.
– Mit érzett akkor, amikor ez történt?
– Utána semmit. Előtte azt, amit minden katona.
– Mi az?
– Azt az epedést, bárcsak érne már véget a becstelen pergőtüz és jönne a
gyalogsági roham.
– A saját érzéseire nem emlékszik?
Géza arca megvonaglott.
– Emlékezzék vissza, – mondta Ágnes csengő, parancsoló hangon. –
Pontosan mondjon el mindent.
A Géza vonagló arca lassan átalakult. A gyötrött figyelem vonásai
jelentek meg rajta, egy kinzott várakozásé és haragos elszántságé. Az
ajka szétnyilt; a fogait összeszoritotta.
– Szomjas voltam, – mondta rekedten. – És ki kellett jönnöm a
kavernából. Meg kellett néznem, hogy jönnek-e már. Fuldokoltam attól a
vágytól, hogy jöjjenek már és boszulhassam meg rajtuk ezt a kinzást.
Előre hallottam a katonák ujongó felhördülést, amikor végre nekivethetik
magukat valaminek, amit végre meg lehet fojtani és darabokra lehet
tépni. Ugy vágyódtam utána, mint valami forró kéjérzés után. Ugy vettem
észre, hogy a pergőtüznek csakugyan vége lesz és reszketni kezdtem az
örömtől. Éreztem, hogyan fogok megint ölni. A puskatussal belevágni egy
élő fejbe, mint legutóbb, amikor néhányan beleugráltak az árkainkba. Ez
olyan forró felindulás volt, mint egy szerelmi lángolás. Ekkor jött a
gránát, és a többire nem emlékszem.
Ágnes győzelmes, komoly pillantást vetett Rappaportra, azután nyugodtan
mondta:
– Most majd én segitem az emlékező tehetségét. Magát gyorsan kiásták.
Eszméletlen volt; bevitték a kavernába, onnan a roham visszaverése után
a kórházba. A kórházban is eszméletlenül feküdt egy ideig, de
harmadnapra magához tért. Ekkor ott volt már Rappaport is. Emlékszik
erre?
– Igen.
– Két napig nagyon gyenge volt. A negyedik napon azonban már
beszélgetett Rappaporttal. Emlékszik erre a beszélgetésre?
– Nem.
– Arra, hogy mit érzett akkor?
– Nem.
– Majd én elmondom. Az az érzése volt, hogy a teste nem a maga teste
többé. Hogy meghalt; és a testéhez semmi köze többé. Ha ez az érzés
állandóvá válik, akkor természetesen beteges. Egy pszichologus nevet is
adott neki: Neuropathia cerebrocardiaca. Az én-tudatának a
meggyengülése. Magánál azonban ez csak két-három napig tartott, azután
teljesen elmult. Vissza tud erre emlékezni?
Géza arcán minden idegszál feszült várakozásban volt.
– Vissza, – felelte halkan.
– Amikor azonban ezek a tünetek elmultak, akkor egy délelőtt sulyos
görcsöket kapott. Ezeknek a görcsöknek egyetlen magyarázata volt
lehetséges: a megkuszált idegrendszer szülte őket. Röviden: hiszterikus
görcsök voltak. Mikor a görcsök elmultak, féloldali érzéketlenség maradt
utánuk, teljes anesztézia a test egyik oldalán. Emlékszik erre?
Géza megrezzent és balkeze aggódva próbálta a jobbkezét megkeresni.
– Ne mozduljon, – mondta Ágnes. – Mitől fél?
– Azt hiszem, hogy ez az érzéketlenség visszatér.
– Most az egész teste anaszteziás. De ez az érzéketlenség rögtön
elmulik, mihelyt én akarom. Ez teljesen bizonyos. Gondoljon arra, amit
mondtam. Emlékszik ezekre a dolgokra?
– Emlékszem.
– A féloldali érzéketlenség magát nagyon kinozta. Próbálták
meggyógyitani. Villamozással is. Nem sikerült. Egy este azonban heves
ágyuzás volt; a kórház közelében is lecsapott néhány gránát; maga kinzó
fejfájást kapott…
A Géza arca elsötétült. A vonásai megkeményedtek és haragos elszántság
ült rájuk. Ágnes csengő hangon folytatta:
– Nagyon nehezen aludt el. Éjjel pedig felkelt, kiment a kórház
kertjébe, ott járkált egy ideig, azután feljött, levelet irt, a levelet
beletette a zubbonyába, azután lefeküdt és elaludt. Emlékszik erre?
A Géza haragos elszántságu arcán habozás látszott.
– Feleljen, – mondta Ágnes csengő hangon. – Pontosan és őszintén:
emlékszik erre?
– Emlékszem.
– Másnap reggel fáradtan és kimerülten ébredt. A zsebében megtalálta a
levelet. Kinek szólt a levél?
– Magának, – felelte Géza.
– De maga a levelet elolvasta, azután sokáig forgatta ide-oda, többször
ujra elolvasta, azután széttépte. Miért? Feleljen.
– Azért, mert nem emlékeztem rá, hogy mikor irtam és…
– És?
– És mert a levél hangját tulságosan bátornak és melegnek találtam.
– Szóval _akkor_ nem emlékezett rá, hogy éjszaka felkelt és sétált és
levelet irt?
– Nem.
– Most azonban emlékszik rá. Emlékszik-e arra is, hogy abban a kórházban
még négyszer kelt fel igy éjjel és cselekedett olyan dolgokat,
amelyekről másnap semmit se tudott?
– Emlékszem.
– Mondja el, mit érzett ilyenkor éjjel?
Géza vonakodott, Ágnes azonban csengő hangon rászólt, hogy beszélnie
kell, mert csak a teljes őszinteség által gyógyulhat meg. Géza erre
beszélni kezdett:
– Éjszaka egyszerre felébredtem. Este fejfájással aludtam volt el. A
fejfájásom megszünt. És ugy éreztem, hogy rögtön fel kell kelnem.
Azonnal tennem kell valamit. Ugy éreztem magam, mintha az árokban a
rohamot várnánk. Felöltözködtem és kimentem a kertbe. Kint holdvilág
volt és én egyszer arra is gondoltam, hogy olyan vagyok, mintha
holdkóros lennék. De nem voltam az. Engem a hold nem is érdekelt
különösen. Inkább magammal voltam elfoglalva.
Elhallgatott. Az arca most már egészen más volt, mint amilyen szokott
lenni. Konok akarat és kegyetlen elhatározás ült rajta; kemény lett,
sötét lett; a szelid komolyság, amely rajta fényleni szokott, eltünt
róla; félelmes lett és fenyegető.
– Folytassa, – mondta Ágnes. – Mit érzett ilyenkor?
– Mindenekelőtt ezt: tennem kell valamit. Ha mást nem: járnom. Ha
egyebet nem: egy kerti eszközt felvenni és megsuhogtatni és ugy
szoritani, hogy a karom elhalt beléje. A legnagyobb erőfeszitésembe
került, hogy fel ne másszak a ház tetejére; de ezt nem engedtem meg
magamnak, mert azt mondtam magamnak, hogy hiszen ennek semmi értelme.
Nem vagyok én holdkóros.
– Igen. Nagyon helyes. Tehát: mit tett e helyett?
– Járkáltam és különböző tervekkel foglalkoztam.
– Milyen tervekkel?
– A jövőre nézve… Azt éreztem, hogy ezentul mindent másképen csinálok,
mint eddig. Nem szabad gyengének lenni. Hatalmat kell szerezni, minden
eszközzel. Meg kell ölni azokat, akiknek a konok rosszakaratát nem
tudjuk legyőzni. Ha a kis olasz katonákat meg tudtuk ölni, miért ne
tudnók azokat, akik igazán gonosz ellenségeink? A háboru után hazatérő
katonákból ligát alakitok, és mi vesszük a kezünkbe az uralmat. És mi
boldogabbá tesszük az országot és a világot, mint azok, akik az utunkban
álltak és akiket ezért ki kellett irtanunk.
– Ugy. Tehát ezt érezte éjszakánként? Arra gondolt-e, hogy nappal nem
emlékszik az ilyen éjszakai tervezgetéseire?
– De… gondoltam.
– Mit érzett akkor… hogyan magyarázta ezt meg magának?
– Én éjszakánként… azt hiszem… némi lenézést éreztem… a… a másik…
önmagammal szemben. A régi Molitor Gézát tudatlannak, együgyünek,
gyávának és kijátszásra méltónak éreztem. Azt mondtam magamnak, hogy a
régi Molitor Géza már meg is halt. Én nem is vagyok többé Molitor Géza…
– Igen. Maga ilyenkor másnak érezte magát. Kinek? Minek?
Géza habozott. Az arca megvonaglott és a feje megmozdult, mintha le
akarná rázni magáról azt a kényszert, hogy feleljen.
– Feleljen, – mondta csengő hangon Ágnes. – Értse meg, hogy a maga
érdekében szükséges a teljes őszinteség. Feleljen: minek érezte magát?
– Azt gondoltam, – mondta Géza ismét nyugodt keménységü arccal – hogy én
nem is viselem majd többé a Molitor Géza nevet. Én születésem után még
két nevet kaptam volt; ezek közül az Orbán nevet viselem majd. Molitor
Orbánnak nevezem magamat. Nem is vagyok más. Molitor Orbán vagyok, – az
ősöm, a kurucvezér – irtózatos elszántságu és rettentő kegyetlenségü
vezér, aki nevetve ölt és gunyosan mosolyogva térdelt le, amikor Eperjes
piacán leütötték a fejét.
– Szóval ilyenkor más embernek érezte magát?
– Igen.
– Jó. Rendben van. Figyeljen rám, Géza. Ez természetesen nem mindennapi
dolog: az öntudatnak ilyen kettéosztása. De nem is valami példátlanul
rendkivüli és egészen hallatlan. Bizonyosan maga is hallott már róla: az
én kettészakadása néven szokták emlegetni. Később megmutatom majd
magának a kérdés egész irodalmát, amelyet azért gyüjtöttünk össze, mert
bizonyosra vettük és pontosan tudtuk, hogy a maga vivódásainak a titka
az énjének egy ilyen kettéhasadása és mert pontosan tudtuk azt is, hogy
az elmult hetek eseményeinek is ez az egyetlen magyarázata.
Géza arca vonaglani kezdett és a teste görcsösen megrándult.
– Hallgasson nyugodtan végig, – kiáltott rá csengő hangon Ágnes. – Én
semmi borzasztó vagy riasztó dolgot nem fogok mondani. Várja meg, hogy
mit mondok. Az elmult hetek eseményeiről csak akkor kezdek beszélni, ha
maga is kivánja majd. Megnyugtatja ez?
– Igen, – felelte Géza habozva.
– Én ebben az állapotában nem akarok magának parancsokat adni. Nekem a
maga hozzájárulására, sőt a maga akaratára és a maga meggyőződésére van
szükségem. Ezért beszélek teljes nyugodtsággal arról, hogy az orvosi
irodalomban nagyon sok eset van olyan, mint a magáé. Mindegyiket
sikerült felderiteni és meggyógyitani, mert hiszen most, amikor mind a
két öntudati állapotára emlékszik, maga előtt se kétséges, ugy-e, hogy
az öntudatnak ez a kettéhasadása beteges állapot. Ezt tudja, ugy-e?
– Tudom, – felelte halkan Géza.
– Ezen tehát segiteni kell. A segitéshez, a gyógyitástoz mindenekelőtt a
maga akarata szükséges, amely ebben a percben – a mostani állapotában –
mindakét tudatát kormányozhatja. Egy kis intelligenciáju, tudatlan, vagy
erkölcsileg alacsony fokon álló ember ugynevezett akarattát vagy
egyszerüen parancscsal lehetne irányitani, vagy kis hazugságokkal és
babonás hókuszpókuszokkal kellene megnyerni. Magánál én a csalást is és
a hazugságot is lehetetlennek és eleve eredménytelennek tartom, – még
hipnotikus szuggesztió formájában is, – annál lehetetlenebbnek, minél
epedőbben vágyakozom rá, hogy maga teljesen megnyugodott, egészséges és
boldog ember legyen. Ezért inkább teljes őszinteséggel mindent elmondtam
magának, amit az állapotáról én mondhattam el. A többit magának kell
elmondania. Akarja?
– Akarom, – mondta Géza habozva.
– Arról van szó, hogy felindulás nélkül, teljes nyugalommal szemébe
nézzen a másik tudatának is. Szemébe nézzen mindannak, amit ez a másik
énje cselekedett.
Géza remegni kezdett. Ágnes felemelte a hangját:
– Ha ennek egyszer szemébe nézett, akkor semmi akadálya nincs többé,
hogy minderről éber állapotában is beszélgessünk.
A Géza arca eltorzult.
– Nyugodjék meg, – kiáltott rá Ágnes. Csak akkor fogunk róla beszélni,
ha majd maga is kivánja. Nem érzi azt a vágyat, hogy megnyugodjék és
meggyógyuljon?
– De igen.
– Nem akar _most_ beszélni ezekről a dolgokról?
– Inkább… máskor, – felelte Géza remegve.
– Jó. Figyeljen ide. Maga most fáradt. Én most fel fogom ébreszteni. De
ha egy óra mulva pihentnek érzi magát… ha azt a vágyat érzi, hogy előre
jussunk… akkor megint elaltatom és akkor bátran és őszintén mindent el
fog mondani. Jó lesz igy?
– Jó.
– Most aludjék.
Tiz percig szótlanul ültek. Géza nyugodtan és mélyen aludt. Tiz perc
mulva Ágnes ezt mondta neki:
– Most kipihente magát. Egy óra mulva megint vágyódik majd arra, hogy
elaltassam. Most számoljon hatig és fel fog ébredni.
Géza felébredt. Pihenten és jókedvüen kelt fel a helyéről, néhány lépést
járkált, azután azt mondta, hogy nagyon jól érzi magát. Egy óra hosszat
derülten beszélgettek mindenféléről, egy óra mulva Géza kissé zavart
kiváncsisággal kérdezte Rappaporttól:
– Mondd, Rapp, hogy megy voltaképen ez a dolog? Van annak valami
értelme, hogy ti engem itt minden este elaltattok? Vagy csak mulattok
rajtam?
– Nagyszerüen megy, – mondta Rappaport. – Ágnesnek kiállithatom azt a
bizonyitványt, hogy kitünő orvos és elmés pszichológus. Ha te akarod,
hamarosan mindent elérünk, amire vágyódunk.
– Én akarom, – mondta Géza habozva.
– Nem fárasztja? – kérdezte Ágnes.
– Dehogy. Legszivesebben mindjárt folytatnám. De magát nem fárasztja-e?
– Engem nem. Folytassuk, ha kedve van rá. Én nagyon, nagyon örülök neki.
Rámosolygott Gézára. Géza bágyadtan visszamosolygott és az Ágnes
kézmozdulatára átült abba a karosszékbe, amelyben rendesen aludni
szokott. Ágnes elébe állott, felemelte a kezét, leeresztette és Géza már
aludt is. Ágnes komoly arccal állott előtte, Rappaport szorongva
várakozott. Amikor Géza mélyen aludt, Ágnes igy szólt hozzá:
– Most tehát teljes nyugalommal és teljes őszinteséggel el fogja
mondani, hogy a hazajövetele óta, tehát ezerkilencszáztizennyolc
februárja óta, mikor történt meg, hogy ez a második énje, akit maga
Molitor Orbánnak nevezett, feléledt és szerephez jutott.
A Géza arca vonaglani kezdett. Ágnes hangosan és nyugodtan mondta:
– A saját elhatározása az, hogy erről beszéljen. Erősebbnek kell lennie
az izgalmánál. E nélkül nincs gyógyulás és nincs megnyugvás.
Gondolkozzék és feleljen: mikor történt először, hogy itt a
Molitor-házban éjjel felkelt és ugy cselekedett, mintha más ember volna,
– mondjuk: Molitor Orbán.
A Géza arca heves küzdelem után megkeményedett. Rekedten felelte:
– Annak a napnak az éjszakáján, amikor Molitor Árpád meghalt.
– Hogy történt ez?
– A Molitor Árpád halála nyugtalanitott. Bizonyosra vettem, hogy megölte
valaki. Lementem, hogy megnézem a holttestét és megnézem a szobát, nem
találok-e valami jelet vagy nyomot. Lent Noszlopy kapitány egyszerre
fehéren kiegyenesedett előttem. Ettől megrettentem. Felrohantam. A fejem
elkezdett fájni. Elaludtam.
– Nagyon helyes. De mindezt még Molitor Géza tette. Azután?
Géza vonagló arccal mondta:
– Azután egyszerre felébredtem. És akkor megint felkeltem.
– Miért? Mit akart?
– Zoltánhoz menni.
– Miért? Minek?
– A torkát megfogni. A torkát megszoritva azt kérdezni tőle, bevallja-e,
hogy ő volt a gyilkos. És azután kiszoritani a lelket belőle nemcsak
azért, mert ölt és mert tőlem egy vagyont elrabolt, hanem azért is, mert
ellopta tőlem azt a lányt, akit…
– Akit?
– Akit én akarok.
Ágnes eltikkadva bólintott.
– Helyes, – mondta. – És mit akart még?
– Azután fel akartam menni magához.
– És mit valósitott meg ezekből a szándékokból?
– Lementem az első emeletre. De ott ujra találkoztam Noszlopy
kapitánynyal. Ekkor azt gondoltam, hogy most lehetetlen megtenni, amit
akartam. Majd máskor. A maga szobája pedig zárva volt. Erre visszamentem
a szobámba és lefeküdtem.
– Helyes. Noszlopy kapitány másnap délben meg is mondta, hogy maga
kétszer járt az első emeleten. Maga azonban akkor erre nem emlékezett.
– Nem.
– Most azonban emlékszik rá. A mostani lelki tekintete átfogja mind a
két tudatát. Beszélje el tehát, hogy a második tudata, a másik énje
mikor jelentkezett ismét?
– Maga egy este megállt itt mellettem és azt mondta nekem, hogy
segitségére kell lennem. Azután megszoritotta a kezemet… és a szemembe
nézett. Később fejfájásom támadt. Nagyon nehezen aludtam el. Éjszaka
felébredtem, felöltözködtem és lementem az első emeletre.
– Miért?
Géza vonagló arccal felelte:
– Meg akartam Zoltánt ölni.
– Már akkor? Őszintén feleljen.
– Nem. Magamhoz vettem a pisztolyomat és kinyitottam a zárját, de akkor
még nem akartam megölni.
– Miért vette magához a pisztolyt?
– Tulajdonképen… hozzá akartam magamat szoktatni ahhoz a gondolathoz,
hogy Zoltánt megölöm. De ostobaság lett volna pisztollyal megölni.
Rögtön rájöttek volna. Ez csak kisérlet volt… próbálkozás… kipróbálása
annak, hogyan lehet a Noszlopy kapitány őrködését kijátszani és
Zoltánhoz jutni. De bizonyosan tudtam, hogy nem pisztollyal ölöm meg.
– Helyes. Mikor volt ez?
– Május tizedike körül.
– Másnap semmire se emlékezett.
– Semmire.
– De május tizenegyedikéről tizenkettedikére virradó éjjel ujra lent
járt.
– Lent. Akkor a bajonettemet hoztam le. Azzal már megöltem egy embert.
De Zoltánt nem akartam ezzel megölni.
– Helyes. Mi történt a május tizenkettedikéről tizenharmadikára virradó
éjszaka?
A Géza arca még egyszer megvonaglott, Ágnes azonban rákiáltott, hogy
legyen nyugodt és beszéljen el mindent és Géza erre rekedt hangon
beszélni kezdett:
– Fél egykor felébredtem. Pontosan tudtam, mi a teendőm. Lassan
felöltözködtem. Öt perccel egy óra előtt körülnéztem a szobámban.
Tudtam, hogy itt van valahol az az eszköz, amellyel Zoltánt meg akarom
ölni. A tekintetem ekkor ráesett a jeges vederre. Nem voltam meglepetve.
Éreztem, hogy nemcsak a fejfájásom miatt hozattam este jeget, hanem
azért is, mert egy szegletes jégdarabbal ölni lehet; és a jégdarab
azután eltünik.
Ágnes sápadtan hallgatott. Rappaport feldult arccal hajolt előre és a
szájára szoritotta a kezét, hogy a lélekzete ne hallatszék.
– Éjfél után, egy óra előtt két perccel egy jégdarabot a balkezembe
vettem és kimentem a szobámból. Pontosan egy órakor leértem az utolsó
lépcsőfokra az első emelet előtt. Láttam, hogy Noszlopy kapitány bemegy
a szobájába és behuzza az ajtót. Mielőtt a behuzott ajtó résén
kinézhetett volna, eloltottam az első emeleti lámpát. Előre hajoltam a
lépcsőről, kinyujtott karral elértem a csavart és megforditottam. Sötét
lett.
Elhallgatott.
– Folytassa, – mondta Ágnes nyugodtan.
– Beléptem Zoltánhoz. Zoltán az ajtónyilásra odafordult és elébem akart
jönni, de amikor meglátott, akkor meglepetve nézett rám és megállott.
Felhuzta a szemöldökét és elmosolyodott. „Ez meglepő látogatás“ – mondta
gunyosan. Teljesen nyugodt volt. Csufolódott. Nyugodtan azt kérdezte,
hogy a szerelmi bánat hozott-e ide.
– Igen. És? Mit mondott még?
– Akárminek köszönhetem ezt a furcsa szerencsét, arra kérlek, hogy
holnap csevegjünk, most pedig tisztelj meg a gyors távozásoddal.
– Igen. És maga mit felelt?
– Semmit. Mondani akartam valamit… meg akartam mondani… hogy megtorlom a
gyilkosságot, amit elkövetett… és megtorlok minden egyebet…
– De nem szólt semmit?
– Nem szóltam. Ő dühbe jött. Dölyfösen elfordult és intett, hogy menjek
ki. Ki innen. Elég volt. Takarodj. Én ott álltam már mellette. Ekkor
visszafordult és egyszerre megriadt, amikor az arcomba nézett. De én
eddig a hátam mögött tartottam a balkezemet a jégdarabbal. Most
előhuztam és a homlokára ütöttem vele. Hosszu, hördülő lélekzetet vett,
a kezem után kapott, de én egy lépést tettem hátrafelé, ő maga elé
kapott a levegőbe és végigesett a szőnyegen. Én föléje hajoltam, hogy
megnézzem él-e még. Már halott volt. A kezemet szinte sütötte a jég
hidegsége. A jégen vércseppek is voltak. Kiejtettem a kezemből. A kezem
nagyon fázott, beledugtam a zsebembe és vártam még egy percig. Zoltán
nem mozdult. Ekkor a kezemet ujra kivettem a zsebemből és kimentem a
szobából. Kint észrevettem, hogy a zsebemből fagytól merev kezemmel
kirántottam a tüzszerszámomat. Leesett az iróasztal mellett. De már nem
mentem érte vissza. Végigmentem az első emeleti folyosón és felmentem a
második emeletre. Mikor a szobámba beértem, egy óra tizenegy perc volt.
Lefeküdtem, de sokáig ébren voltam. Gondolkoztam.
– Min gondolkozott?
– Azon, hogy ha a Zoltán megöletésével magát vádolják, mit kell
cselekednem?
– Mire határozta el magát?
– Nem határoztam semmit. Attól függ, minden, mondtam, mi történik. Ha
kell, jelentkezem is… hogy magát ne vádolhassák. De ennek igy kellett
történnie…
– Ugy van. Ennek igy kellett történnie. És kell, hogy magának elég ereje
legyen arra is, hogy éber állapotban szemébe nézzen mindennek és éber
állapotban is ezt mondja: ennek igy kellett történnie.
Géza remegni kezdett és a testét vonagló görcs rohanta meg. Ágnes
rákiáltott:
– Egyelőre elég, hogy igy beszéltünk róla. Most az a fontos, hogy maga
nyugodt legyen. A lelki pillantása most zavartalanul átfogta mind a két
tudatát; amikor a két tudat majd éber állapotban is összeolvad, akkor
meggyógyult és megnyugodott. Most ráérünk erre készülni. Mára elég volt.
Ha felébresztem, jókedvünek és megkönnyebbültnek érzi magát. Holnap is;
egész nap. Most számoljon hatig és fel fog ébredni.
Géza felébredt. Ágnes és Rappaport sápadtan és nagy erőfeszitéssel
beszélgettek vele, ő azonban nyugodt volt és jókedvü. Nemsokára aludni
mentek.


XVII.
Minden este ujra együtt voltak. Géza a hipnotikus álomban teljesen
átadta már az akaratát Ágnesnek, nem volt többé semmiféle titka Ágnes
előtt, de a szervezete még mindig heves, görcsös felindulással
tiltakozott az ellen, hogy mindazzal, ami történt, éber állapotban is
szembenézzen. Egy hét mulva Ágnes végre este elaltatta és igy szólt
hozzá:
– Figyeljen ide, Géza. Én ezt ugy akartam elmondani magának, hogy már
éber állapotban és teljesen szabad itélettel hallgassa végig. De most
elmondom igy. Elmondom… miért tartom én magamat a Zoltán gyilkosának.
Akarja ezt tudni?
– Akarom, – felelte Géza a feszült figyelemtől merev arccal.
– Emlékszik-e még arra a koratavaszi estére, amikor maga odalépett az
öreg Molitor Árpádhoz, megérintette a vállát és olyan kegyetlen dolgokat
mondott neki a kipusztitandó hetvenévesekről?
– Emlékszem.
– Mielőtt akkor maga megmozdult, én magára néztem és ezt gondoltam: ne
türd már tovább az ostoba fecsegését, állj fel, menj oda hozzá és mondj
neki olyan kegyetlen dolgokat, hogy a vér fagyjon meg az ereiben tőle.
Erre maga felállott, odament, beszélni kezdett… én részeg lettem az
örömtől. De ekkor még nem értettem, mi történt. Részeg voltam… azt
hittem, a fiatalság ereje mámorosodott meg bennem… és aznap elkövettem
az életem legrettentőbb tévedését. Maga emlékszik rá. Látta…
– Láttam, – szólt sötét arccal Géza.
– Már akkor… már a második percben éreztem… hogy rettentő hibát követtem
el. Hogy mondjam ezt el?… ez irtózatos… a testi és lelki életnek olyan
megrendülése egy lánynál… aki igy tévedett… hogy én még akkor éjjel…
odavánszorogtam a szekrényemhez… kivettem belőle a ciankálit, amelyet
benne tartogattam és véget akartam vetni mindennek. De amikor a halálra
készültem, akkor végiggondoltam az elmult három éven. És egyszerre
világossá lett előttem, hogy én mindig magát szerettem. És ha egy lány…
tévedésből, véletlenségből… erőszak miatt… odaadta a lányságát
valakinek, akit nem szeret… még ha hozzáesketett felesége lenne is…
ilyenkor a lelkében azt a férfit mégis _halálra itéli_. Higyje el:
minden lány azt a férfit, akit nem szeret, de akinek magát oda kellett
adnia. És én ekkor még azt is megértettem, hogy magát szeretem és hogy ő
idegenitett el magától. És akkor töprengtem és vivódtam. És megértettem,
hogy neki el kell tünnie; meg kell hallnia; örökre el kell takarodnia,
hogy maga engem szeretni tudjon. Egy özvegyet már lehet szeretni. Én
Zoltánt halálra itéltem. Maga ezt tudta.
– Tudtam.
– El is mondta, hogy az elhatározásaiban milyen szerepe volt ennek a
tudatnak. A másik, az erőszakos, az ölni is kész énje pontosan érezte,
hogy nemcsak szeret engem, hanem hogy ez az utja annak, hogy mi végre
találkozzunk. De azt nem érezte és nem tudta, hogy ezt az énjét is
mennyire én irányitottam… mennyire én idéztem fel…
– Ezt nem tudom. Ezt nem értem…
– Akkor… azon az első estén… azt hittem, csak valami különös véletlen,
hogy maga azt teszi, amit én gondolok: feláll, odalép az öreg Molitor
Árpádhoz, kegyetlen dolgokat mond neki. Később észrevettem, hogy ha
ránézek magára és nagyon akarok valamit… _nagyon_ akarok… akkor maga
vonakodva és habozva, de megteszi. Igy van ez?
– Igy van. Egy furcsa… hajtó és taszitó érzés volt…
– Néhány héttel ezelőtt, mikor megint rejtelmes dolgok kezdtek itt a
házban történni, Rappaport végre elmondta nekem a maga betegségének a
történetét… és a kettős tudatának a titkát. Abban állapodtunk meg, hogy
egyesült erővel rávesszük arra, hogy gyógyittassa magát. Én azonban egy
este ideálltam maga mellé… és olyan hangon beszéltem magához… és ugy
néztem a szemébe… azzal a könyörtelen akarattal… egyszóval… röviden azt
láttam… hogy egy ilyen erős felindulás olyan pszichikai megrendülést
jelent magánál… annyira ugy hat a maga érzékeny idegrendszerére, mint
egy _trauma_… hogy utána fejfájást kap és a fejfájás után feléled a
második énje. Ezt szándékosan csináltam május tizenegyedikén; és aznap
tudtam már, mit fogok másnap este tenni. És másnap este szándékosan
mondtam Zoltánnak olyan hangosan, hogy maga is meghallja, hogy pontosan
egy órakor bemegyek hozzá. Én készitettem elő mindent… én nyitottam meg
az utat… és küldtem magát erre az utra… én vagyok a bünös és én térdre
akartam vetni magamat maga előtt, hogy sirva könyörögjek érte: bocsásson
meg nekem, szeressen engem…
Hangosan felzokogott. Rappaport rémülten ugrott fel, megfogta a karját,
megrázta és rámutatott Gézára. Géza nagy erőfeszitéssel kétszer
egymásután felnyitotta a szemét és üveges tekintettel, remegő
szempillákkal nézett rájuk. Ágnes egyszerre magához tért. Kijózanodott.
– Aludjék, – mondta csengő hangon Gézának.
Géza ismét aludt. Ágnes azután nyugodtan és parancsoló hangon beszélt
tovább vele és azt bizonyitotta neki, hogy tulajdonképen ő a Zoltán
gyilkosa. Géza ellentmondott, de annyit elismert, hogy ilyenmódon Ágnes
is részes a cselekedetben és bizonyos magas erkölcsi szempontból épen
akkora felelősséget visel – talán még nagyobbat – mint ő. Ezután még
három nap telt el; a harmadik nap estéjén Géza teljes nyugalommal felelt
Ágnes minden kérdésére. Azt mondta, hogy vágyódik rá, hogy teljes
tudatossággal, világos és éber öntudattal emlékezzék vissza mindenre,
ami történt. Nyugodtan fog itélkezni mindkettőjükről.