A Molitor-ház: Detektivregény - 09

– Maga azt hiszi? – kérdezte felindultan. Maga az egyetlen ember, akinek
némi joga van rá, hogy Marianneban bizzék. Meri azt remélni… meri azt
vállalni, hogy Mariannet visszatartja?
Rappaport zavarodottan huzta fel a vállát és elpirulva mondta:
– Én nem egészen igy gondoltam. Én elsősorban a maga befolyására
gondoltam… arra, hogy az egyetlen ember, akinek Marianne
engedelmeskedik, maga… és azt hiszem, az egyetlen, akit nagyon szeret.
Ágnes fanyar arccal legyintett. Az ő befolyása Mariannera elég nagy, de
jön egy pont, jön egy nap, ahol véget ér majd. Ez az ötvenezer koronás
gyöngysor csak a bevezetés volt. Ezentul minden nap bepáváskodik majd
valami ajándék. A kislány, aki olyan forrón vágyódik előkelőség után,
most lassan belekóstol a gyöngyök és a csipkék örömeibe, – a
kitartottság mámorába. Egy-két hét elég és tökéletesen korumpálódik.
Egy-két hét elég és a legtermészetesebb módon ő maga ajánlja fel magát,
mert meg akarja mutatni a háláját, mert azt hiszi, hogy akkor állandóvá
teszi ezt az ajándékozó állapotot és mert tulajdonképen sejtelme sincs
róla, hogy mit cselekszik. És ezzel szemben nincs segitség. Ez
csalhatatlanul és kérlelhetetlenül jön. És mi itt ülünk és türjük ezt.
– Maga el tudja ezt türni? – kiáltott rá hirtelen Gézára. Ezt is?
Géza megrettenve nézett fel rá. A szive körül egész este ott volt az a
szorongás, amely nappal kinozta, a vacsora óta még egy uj nyugtalanság
jött hozzá. Gyötrő tehetetlenség érzése volt, mint mikor álmában nem tud
az ember megmozdulni. Mivel szemben érzi ezt a rettentő tehetetlenséget?
Mi kuszik itt a jövő sötétségéből feléje olyan ijesztően, hogy a karjai
tehetetlen büvöletben le vannak kötözve? A Marianne sorsára mered ő rá
ilyen káprázó szemmel?
Elvakulva felnézett Ágnesre és tehetetlen mozdulatot tett a két kezével.
Ágnes hevesen mondta:
– De _én_ nem türöm el. Már kezdtem elbágyadni, szinte már
megbocsátottam mindent és el akartam felejteni mindent. De most – most
majd leszámolunk.
Szótlanul járkált egy ideig, azután leült és nyugodtan beszélgetett
Gézával és Rappaporttal. Mielőtt indultak lefeküdni, megint odalépett
Gézához, a vállára tette a kezét és halkan ezt mondta neki:
– Én mindent meg akarok tenni, hogy magának szolgálatára legyek, de
számitok rá, hogy maga se hagy el engem. Én azt szeretném… ha a maga
akarata… ha a maga lelke… Engemet… szeretnie kell… és azt kell tennie,
amit én akarok.
Géza szédülve nézett fel rá és a szavai megint ugy hullottak le rá, mint
egy altatószer nehéz illatu cseppjei. Amikor elvált tőle és bement a
szobájába, még érezte a bóditó erejüket. A szobájában azonban ott
találta a diványon alvó Pétert és erről eszébe jutott az elmult
éjszakája és az egész napja. Ujra kinos szorongást érzett és vetkőzés
közben fájni kezdett a feje. Odament az ajtóhoz és gondosan bezárta, a
kulcsot kétszer megforditotta a zárban; visszament az ágyához,
figyelmesen megnézte a szobát, azután a jeges vederből, amelyet már
estefelé felhozatott, jeget tett át a lavórba, amely ott állott az ágya
mellett, a jeges vizbe beáztatott egy vászonkendőt, a borogatást a
fejére tette, a lámpát eloltotta és lefeküdt.


X.
Reggel nyolc órakor kopogtattak Géza ajtaján. Géza felébredt. Péter
félig felöltözötten feküdt a diványon; a kopogtatásra felugrott és
kinyitotta az ajtót. Kint egy inas állott.
– Noszlopy kapitány ur kéreti a százados urat, – mondta – kegyeskedjék
lefáradni hozzá.
– Mindjárt megyek, – felelte Géza.
Fáradtan felült az ágyban. Péter kinyitotta az ablaktáblát.
– Menj le Péter, – mondotta Géza – kérdezd meg a kapitány urat, mi
történt.
Péter gyorsan felrántotta zubbonyát és kiment. Géza ekkor lehajtott
fejjel, félénken felemelt tekintettel végignézett a szobán. Egyetlen
tekintettel meglátott mindent és a hideg borzadás futott végig a testén.
Az éjjel a szekrény előtt állott egy szék. Most nem áll ott, hanem be
van tolva a szekrény mögé. A szekrény ajtaja be volt csukva. Most nyitva
van. Egy zubbony és egy nadrág, amely bent volt a szekrényben, a földön
hever. A jeges veder félre van tolva az éjjeli szekrény mögé. A pisztoly
ott fekszik az éjjeli szekrényen, a rendes helyén, a zárja sincs nyitva,
de mellette ott van egy élesre kifent bajonett, amely hetek óta a
szekrényben hevert. Hogy került az most ide?
Géza borzongva bámulta némán pihenő szobáját. Mi történik itt ebben a
szobában? Péter visszajött.
– Mi az, Péter?
– Az éjszaka történt már megint valami. Noszlopy kapitány ur nyomoz.
Péter halk megvetéssel beszélt Noszlopy kapitányról. Géza nehéz
sóhajtással megmozdult és rettentő fáradtsággal öltözködni kezdett.
– Te… nem vettél észre… semmit, Péter?
– Semmit, százados ur.
– Semmi különöset?
– Semmi különöset.
Géza borzongott. Mi történik itt? Mi történhetik itt?
– Az előbb… nem járkáltál itt… a szobában? Nem rendezkedtél?
– Nem, százados ur. A diványon fekve félig felöltözködtem, azután
vártam, mert nem akartam százados urat fölkelteni.
– Szóval… bizonyos vagy benne, hogy itt a szobában nem járt senki.
Péter csodálkozó arccal felelte:
– Hogyne volnék benne bizonyos… hiszen én nyitottam ki az imént az
ajtót.
Géza hozzájárulóan intett. Nem akarta, hogy Péter észrevegye a fájó
borzongását. Persze, ő nyitotta ki előbb az ajtót. És semmi különös
dolgot nem vett észre. De hátha a bezárt ajtóval nem törődve, itt mégis
olyan különös és csodálatos dolgok történnek, amelyeket egy ilyen mélyen
és egészségesen alvó nagy test észre se vesz, de amelyektől egy
finomabb, egy betegebb szervezet minden vércseppe dideregni kezd?
Géza lement Noszlopy kapitányhoz. Noszlopy kapitány elmondotta neki,
hogy az egyik embere reggel öt órakor sötéten találta az első emeleti
folyosót. Amint a villamos lámpa felé tapogatózott, érezte és hallotta,
hogy a sötétben elsuhan mellette valaki. Utána kapott. A kezébe került
valami sima ruhadarab, de rögtön utána rendkivüli erővel mellbe vágták.
Az ember azt állitja, hogy két olyan óriási ököl csapódott neki a
mellének, hogy azok nem is lehettek emberi öklök. Az ütéstől
megtántorodott és félig ájultan felbukott. Mire feltápászkodott, már
csend volt. Mire Noszlopy kapitányt felköltötte, a merénylőnek már semmi
nyoma nem volt. Öt óra óta mostanig tartott a nyomozás, de fájdalom,
eredménytelenül.
– Téged azért bátorkodtalak most kéretni, hogy méltóztassál megmondani,
tapasztaltál-e te valami különöset.
Géza végtelen fáradtságot érzett.
– Nem, – felelte habozva, – én semmi különöset se tapasztaltam.
Ugy érezte, lehetetlen elmondania azt, amit tapasztalt.
– Nem, – folytatta lassan, – semmi különöset. A legényemet is
felrendeltem a szobámba… ott aludt egész éjjel… de semmi különöset nem
tapasztalt.
Noszlopy kapitány tudomásul vette ezt a felvilágositást, azután közölte
Gézával az uj rendelkezéseit. A ház két kapuja ezentul egész nap zárva
lesz. Idegen embert csak az ő engedelmével szabad a házba bebocsátani. A
souterrainből este tiz óra után a személyzetnek se szabad az ő engedelme
nélkül feljönnie. Az első emeletre vezető lépcsőt a napokban vasrácscsal
záratja el éjszakára. Addig is: az emberei – még pedig most már villamos
kézilámpákkal felszerelve – kettes őrjáratokban fogják az első és a
második emeleti folyosót bejárni és egyébként is éjszakánként a
lépcsőházban tanyáznak majd. Este tiz óra és reggel hat óra között a
házból kimenni csak az ő engedelmével lehet. Van-e Gézának ez ellen
valami észrevétele?
– Nincs, – felelte Géza. – Ezeket a rendelkezéseket nagyon helyeseknek
találom.
Elbucsuzott Noszlopy kapitánytól, megreggelizett és üres agyvelővel
ődöngte át az egész délelőttöt. Déltájban fölment a szobájába és
becsengette Pétert.
– Péter, mondta neki, – ma éjjel is itt alszol nálam.
– Igenis, százados ur. Csak százados ur engedelmével korán reggel
elmegyek.
– Miért?
– Meg tetszett engedni… holnap van az esküvőm.
– Ah, igen… hát holnap van?
Azon gondolkozott, milyen ajándékot adjon Péternek az esküvőjére és
egyszerre rátévedt a szeme a Péter elszomorodott, kinlódó arcára.
– Mi bajod, Péter?
Péternek rángatódzott az arca.
– Százados ur, – mondta halkan – szegény Péter nagy gazember.
– Mi az, Péter? Miért?
Péter hatalmas, vörös kezével ügyetlenül és remegve intett. Mintha a
háta mögé mutatott volna. Valahová messze. Torontálmegyébe, Rézire és a
két gyerekre. Géza rátette a vállára a kezét.
– Hát meg kell ennek lennie, Péter? Nem tudsz ellenállni?
Péter vivódó, kinlódó arccal intett, hogy nem.
– No, szegény, Péter, – mondta biztatva Géza.
– Szegény Péter nagyon nagy gazember, százados ur, – mondta Péter
sóhajtva.
Géza lement a hallba. Ott találta Ágnest és Mariannet. Ágnes nem ment el
a kórházba. Itthon maradt és most sétálni készült Mariannenal. Géza azt
akarta kérdezni, nem mehetne-e velük, ekkor azonban bejött Zoltán.
Meglepetés nélkül köszönt Ágnesnek is és megkérdezte, hová készülnek.
– Sétálni akarunk, – felelte Ágnes.
– Nem jönnének el velem? – kérdezte Zoltán szeretetreméltóan. –
Kimennénk automobilon a budai hegyekbe… tegnap olyan szép volt.
– Csodaszép volt, – mondta rajongva Marianne.
– Szeretném megismételni ezt a kirándulást. És nagyon örülnék, ha
megszereznék nekem azt az örömet, hogy velem jönnek.
Az Ágnes aranybarna szeme égve tüzött az arcára egy-két másodpercig.
Azután Ágnes lesütötte a szemét és egyszerüen és nyugodtan felelte:
– Nagyon kedves. Miért ne?
Marianne ujjongott. Zoltán meghivta Gézát is, de Géza köszönettel
elháritotta a meghivást. Ebédig egyedül ődöngött egyik szobából a
másikba; az agyvelejét kinzóan üresnek és vértelennek érezte. Ez az
üresség néha megtéresedett és elhatalmasodott; olyan volt, mintha valami
végtelen sivárság közepett az egész léte feloszlóban és megsemmisülőben
volna; a gondolatai kezdtek kisiklani a hatalmából és néha ugy érezte,
mintha nem lenne eszméleténél és csak rettenetes erőfeszitéssel tudja
magát visszazökkenteni a tiszta öntudatba. Kinlódva bolyongott ide-oda;
ijedten fordult néha hátra, nem áll-e a háta mögött valaki; szorongva
nézett szét a mozdulatlan szobákban; kimondhatatlanul félt.
Két órakor az ebédnél értesült a kirándulás részleteiről. A kirándulás
pompásan sikerült. A Marianne kivánságára a Váci-utcában ismét megálltak
és sétáltak egy kicsit, azután tovább hajtattak Budára. Gyönyörü volt.
Géza ebéd után elsietett a Palota-szállóba. Itt Rappaport elmondta neki,
hogy a Kovács-családot pár nap mulva valószinüleg már el tudja helyezni;
Kovács Janinak egyelőre nem szólt a dologról; holnapután – amikor
bizonyosat tud – majd megmondja neki. A bakteriológiai vizsgálat
egyébként megállapitotta az asszonynál a tuberkulozist. Géza
szórakozottan hallgatta ezt a közlést, azután szótlanul meredt bele a
meleg tavaszi délutánba. Valami nyugtalanság üzte; érezte, hogy fel
kellene kelnie és el kellene sietnie, de nem tudta, hová. Nemsokára
elbucsuzott Rappaporttól, fáradt rémülettel járkált egy-két céltalan
órát, azután hazament.
A Molitor-házban nagy nyugtalanság volt. Noszlopy kapitány nagy és zajos
energiával léptette életbe az uj rendszabályait, de a ház lakói most már
egyébként is izgatottak voltak. Eddig maguk az őrök se vették komolyan a
feladatukat, de az elmult éjjel látták azt a társukat, aki öt órakor az
elsőemeleti folyosón járt, sápadtan és hebegve panaszkodni arról, hogy
egy emberfeletti nagyságu ököl mellbevágta, és most már megilletődve és
borus elszántsággal készültek az éjszakai őrtállásra. A cselédek is
izgatottak voltak és nyugtalankodva beszéltek a közeledő estéről és a
rákövetkező éjszakáról. Amint lassan leszállt a világos alkony, egyre
lázasabb lett a Molitor-ház.
Este a vacsoránál Marianne késett egy kicsit.
– Az uj ruháját veszi fel, – mondotta Ágnes.
Géza ránézett, és ő nyugodtan magyarázta meg:
– Ezt a ruhát délelőtt láttuk a Váci-utcában Mariannenak nagyon
tetszett. Most estefelé elhozták. Zoltán megvette.
Géza meghökkenve nézett Ágnesre. Ágnes azonban nyugodtan beszélgetett
tovább a többiekkel. Nemsokára jött Marianne. Az uj ruha volt rajta. Az
uj ruha a nyakánál kis körben – fiatal lányosan – ki volt vágva és a
Marianne karcsu, szép nyakán ott volt a gyöngysor. Marianne tüzelő
arccal ment oda Zoltán elé.
– Most megnézheted, – mondta reszkető hangon, – hogy áll.
– Nagyszerüen, – felelte Zoltán nyugodtan.
– Neked köszönhetem ezt is… és neked köszönhetem…
– Nincs mit köszönni, – vágott a szavába Zoltán – nekem kell
megköszönnöm, hogy büszke lehetek rá, hogy ilyen szép kis rokonom van.
Az öreg Molitorné ránézett Ágnesre. Ágnes mozdulatlan arccal ült le az
asztalhoz és a teritékével foglalkozott. Vacsora alatt az elmult éjszaka
eseményeiről és a Noszlopy kapitány védőintézkedéseiről beszélgettek.
Gyuri ismét elektrotechnikai és kémiai védőberendezkedéseket ajánlott.
Az öreg Molitorné és Marianne nyugtalanok voltak, Noszlopy kapitány
azonban megigérte nekik, hogy egész éjjel ő ügyel fel a ház rendjére.
Vacsora után lementek a hallba. Itt Zoltán derülten és hosszasan
elbeszélgetett Marianne-nal. Olyan hangon beszélt vele, mint ahogyan egy
negyvenkét éves férfi beszél egy tizenöt éves lánnyal; de az egész
beszélgetés toalettekről, ékszerekről és utazásokról szólt. Az öreg
Molitorné ott ült és csendes elragadtatással hallgatta a beszélgetést.
Tiz óra után az öreg Molitorné aludni vitte Mariannet és Gyurit. A
hallban ott maradt Ágnes, Géza, Noszlopy kapitány és Zoltán. Ágnes eddig
Noszlopy kapitánnyal és Gézával ült egy kis asztal mellett. Most
hirtelen mozdulattal felállott és lassu lépésekkel átment Zoltánhoz, aki
ekkor már egyedül ült a karosszékében. Nagy csend lett. Noszlopy
kapitány buzgón foglalatoskodott a szivarjával. Géza mozdulatlanul ült
és mereven nézett maga elé.
Ágnes megállott a Zoltán karosszéke mellett. Zoltán nyugodtan felnézett
rá.
– Mondja, – kérdezte Ágnes – mit akar maga tulajdonképen ettől a
gyerektől?
Zoltán meglepetve nézett el Géza és Noszlopy kapitány felé, hallották-e
ezek Ágnes kérdését, azután nyugodtan, halkan felelte:
– Azt, amiért magának hiába könyörögtem.
– Miért mondja, hogy hiába? – szólt Ágnes lesütött szemmel.
Zoltán felállott.
– Ágnes, – mondta nagyon halkan – felmehetek ma magához?
– Nem, – felelte Ágnes – majd… én jövök le. Ha már mindenki alszik. Egy
órakor. Pontosan.
Zoltán a keze után nyult. Ágnes azonban elvonta a kezét és hátraintett a
többiek felé. Zoltán rájuk nézett és vállat vont. Noszlopy kapitány
kinos igyekezettel forgatta még mindig a szivarját. Géza mereven nézett
maga elé. Ágnes lassan sétálni kezdett a hallban, Zoltán odaült Noszlopy
kapitányhoz és Gézához. Noszlopy kapitány egy rémült tekintetet vetett
Gézára, hallotta-e vajjon az egész beszélgetést ugy, amint ő hallotta?
Géza mereven nézett maga elé és Noszlopy kapitány zajosan elkezdett egy
érdekes kártyapartiról beszélni, amely a mult hetekben zajlott le.
Nemsokára lejött az öreg Molitorné. Ekkor Ágnes is odaült a társasághoz.
Tizenegy óráig beszélgettek, azután mindnyájan mentek aludni. Amikor a
második emeletre felértek és Géza elbucsuzott és indult a szobája felé,
Ágnes egyszerre utána szólt:
– Géza!
Géza megrázkódott, megfordult és odament hozzá. Ágnes kinyujtotta a
kezét, megfogta a Géza remegő kezét, forró kézzel hosszan megszoritotta
és dideregve szólalt meg:
– Géza… én…
Összerázkódott, aranybarna szeme elborult, felkapta a bal kezét és
eltakarta vele a szemét, megszoritotta a Géza kezét és elsietett. Géza
bódultan tántorgott a szobája felé.


XI.
Délelőtt féltizenegykor hangosan kopogtak a Géza ajtaján. Géza
kimerülten riadt fel nehéz álmából.
– Szabad! – mondta kábultan.
Az ajtó kinyilott és a világos folyosóról Berecz lépett be a sötét
szobába. Bizonytalan tekintettel kereste Gézát a sötétben.
– Százados ur, – mondta azután a jelentést tevő katona halkan pattogó
hangján – jelentem alássan, tessék lejönni: Zoltán ur meghalt. Eőry
felügyelő ur kéreti a százados urat.
Géza megdermedten ült fel az ágyában.
– Mi… mi történt? – kérdezte dadogva.
Berecz korrekt rendőrhangon válaszolt:
– Zoltán urat tiz óra előtt tiz perccel az inas halva találta a
szobájában. Minthogy a halál gyanus körülmények között állott be, nekem
kötelességem volt rögtön jelentést tenni a központban. Tiz perccel
ezelőtt megérkezett Eőry felügyelő ur, most veszi fel Bunzel rendőrorvos
urral a tényállást és kéreti a százados urat, sziveskedjék hozzá
lefáradni.
– Igen, Berecz, – mondta elhaló lélekzettel Géza – rögtön lent leszek.
Berecz kinyitotta az ablaktáblákat és komoly elégedettségü arccal
kiment. Géza akadozó szivveréssel ugrott fel az ágyból és dideregve
öltözködni kezdett. Egy irtózatos hidegség fojtogatta a szivét és
lihegve és kapkodva kellett védekeznie az öntudatának az ájuldozó
elborulása ellen. Két perc alatt készen volt és tántorgó lépésekkel
indult kifelé. A lépcsőn még rátámaszkodott a márvány korlátra, de az
első emeleten összeszedte magát és biztos lépésekkel ment a Zoltán
szobája felé. A Zoltán szobája előtt ott álldogáltak az inasok, a
szakács, a Czárán-házaspár és Bereczné. Berecz jött ki közéjük és
közölte velük a rendőrtisztviselő parancsát:
– Most mindenki mehet a dolga után. A házat senki sem hagyhatja el. A
két kaput detektivek fogják őrizni. Ha valakire szükség lesz, a
felügyelő ur majd hivatja.
Az emberek lassan indultak lefelé és megilletődött arcokkal köszöntek
Gézának. Géza szórakozottan fogadta a köszönést és visszafojtott
lélekzettel nyitott be a szobába. A tágas, nagy szobában három ember
volt, de Géza nem látta meg őket. A tekintete odaszegeződött a szoba
tulsó oldalára, ahol a puha perzsaszőnyegen végignyulva, arccal a föld
felé a Zoltán holtteste feküdt. Háziruha volt rajta – sárga szegélyü
lila pyjama – tiszta metszésü fehér arca élesen rárajzolódott a barna
perzsaszőnyegre, a feje mellett egy fekete folt volt a barna szőnyegen
és a fekete folt közepén néhány biborszinü vércsepp. Géza kinzottan
bámult rá a mozdulatlan fejre és érezte, hogy sápadt arca még sápadtabb
lesz. Valaki megindult és jött feléje; szeretett volna ránézni, de nem
tudta elforditani a fejét a halottól. Egyszerre elsötétedett előtte az
ablak felől beáradó világosság. Valaki eléje állott. Hunyorgó, káprázó
szemmel, nagy erőfeszitéssel felnézett rá.
– Szervusz, – mondta egy mély férfihang. Nem ismersz meg? Zlocsovban
együtt voltunk, – azok is rut idők voltak. – Eőry Kálmán.
Géza borzasztó erőfeszitéseket tett, hogy gondolkozni tudjon és hogy
lerázza magáról ezt a tompán derengő ködöt, amely az öntudatát
elhomolyásitotta s fojtogatta. Kezet fogott a rendőrtisztviselővel és
nagy erőlködéssel, kutatva nézett az arcába. Ugy rémlett, hogy
megismeri.
– Engem az átlőtt karom miatt felmentettek. – mondta halkan a
rendőrtisztviselő. Te, hallom, félévi betegszabadságot kaptál.
Géza szórakozott udvariassággal intett igent. Igen, régi bajtársak, ha
találkoztak, ezt a kérdést minden más kérdés előtt elintézik. De ott
fekszik a halott. A rendőrtisztviselő követte a tekintetét és halkan
mondta:
– Szomoru alkalom hozott össze bennünket megint. Fogadd részvétemet. A
haláleset körülményei mindenesetre különösek. Nekünk kötelességünk a
leggondosabb nyomozást meginditani. Most a doktor ur állapitja meg a
halál okát.
Géza káprázó szemmel nézte meg a két urat, aki a rendőrtisztviselőn
kivül bent volt a szobában. Az egyik Noszlopy kapitány volt, sápadt
arccal, vörösen gyuladt szemekkel. A másik egy jól táplált, őszhaju,
értelmes arcu ur: ez nyilván a rendőrorvos. A rendőrorvos lehajolt a
holttestre, jegyezgetett a noteszébe, közben Eőry felé fordulva, lassan
és higgadtan mondott egy-egy mondatot. A boncolás, – mondta, – nem lesz
mellőzhető, de a halál okát igy is szinte teljes bizonyossággal meg
lehet állapitani, bár a holttesthez egyelőre hozzá se akar nyulni. A
halált a halántékcsontra intézett erőteljes ütés idézte elő. Az ütés a
halántékcsontot darabokra zuzta, az agylebenyt sulyosan megsértette. A
törés azonban kis repedések formájában szétsugárzik az egész koponyára
és nyilván hatott speciálisan a nyult agyra is, ugy, hogy rögtöni halált
okozott. Maga az ütés azért válhatott ilyen katasztrofálissá, mert –
mint az eddigi felszines vizsgálat is mutatja – a halott csontrendszere
rendkivül érdekes abnormitást mutat. A csontszövet, különösen azonban a
porcogó csontállomány rendkivül vékony, sok helyen egyenesen
papirosvékonyságu volt. A csontszövet sóban nyilván igen gazdag, –
mindebből következőleg szokatlan mértékben törékeny. A halált előidézett
ütés másnál talán csak egyszerü zuzódást okozott volna; itt a koponya
teljes szétroncsolását idézte elő.
Az orvos befejezte a vizsgálódását és becsukta a jegyzőkönyvét. A
rendőrtisztviselő odalépett hozzá:
– Kérem doktor ur, – mondta udvariasan – a halált tehát kétségtelenül
külső erőszak idézte elő.
– Külső erőszak, – felelte az orvos óvatosan, – az bizonyos. Ütődés. Egy
szegletes tárgy behatolása a halántékcsonton át az agylebenybe.
– Azt a szegletes tárgyat meg kell találnunk. Annak itt kell lennie a
házban.
– Szegletes tárgy, – mondta a doktor lassan. Nem lehet azonban kizárni
azt a feltevést, – sőt határozottan van bizonyos valószinüsége, – hogy a
halál ugy állott be, hogy Molitor ur megszédült, – – elesett vagy csak
megtántorodott, – beleütötte a fejét valamelyik butor éles szegletébe és
ez az ütődés okozta a koponya szétroncsolódását. Ott az iróasztalon
nyitott likőrös palackokat látok. Ha nem csalódom, kitünő hollandi
likőrök.
A rendőrtisztviselő elgondolkozott.
– Hm… ezt az eshetőséget természetesen épen ugy számba vesszük, mint a
másikat.
Noszlopy kapitány megszólalt:
– Soha nem szédült, – mondta reszketve és rekedten. Soha nem tántorgott.
Soha az italt meg se érezte.
– Ez természetesen ellene szól a második feltevésnek – mondotta a
rendőrtisztviselő.
Az orvoshoz fordult:
– Nem feltünő az, hogy ilyen kevés vér látható itt?
– Nem. Az agyvelő befelé vérzik. Az a halálos. Az itt látható vércseppek
a felhámból – a bőrből – erednek.
– Mi ez a sötét folt a szőnyegen?
– Nem vér. Valami folyadék. Talán valami szeszes ital. Majd
megállapitjuk.
– De a halált előidéző szegletes tárgyon – mondjuk egy fakalapácson –
vérnyomoknak kell lenniök.
– Az valószinü, bár nem okvetlenül szükséges.
– De valószinü. – És feltéve, hogy büncselekmény történt: a bünös
ruháján is lehetnek vércseppek.
– Lehetnek.
– Valószinü, hogy vannak?
A doktor vállat vont.
– Lehetnek. Itt a vér nem szökelt ki olyan bőségben, mint amikor
arteriák metszetnek át.
– No jó. Köszönöm szépen. Most kérem az urakat, hagyjuk el ezt a szobát.
Itt most az én fotografusom fog dolgozni. Én mindig gondos
fotografálással dolgozom. Az emlékezet csal, a fotografia pontosan
emlékszik. Addig ide senki be nem lép. Azután pedig majd megejtjük a
részletes kutatást.
Kimentek a szobából. A rendőrtisztviselő kulccsal bezárta az ajtót és
Bereczet odaállitotta az ajtó elé őrködni. Bementek a könyvtárba. A
rendőrtisztviselő leült és Gézához fordult:
– Ez egyelőre nem hivatalos kihallgatás, – mondta barátságosan. Én téged
mint régi bajtársamat baráti módon kérdezlek: mi a te véleményed erről a
szomoru esetről?
– Én véleményt nem tudok mondani, – felelte Géza akadozó lélegzettel. De
attól tartok, hogy itt több olyan körülmény található, amely… ezt a
halálesetet… legalább is feltünővé és különössé teszi.
Noszlopy kapitány ekkor előlépett. Kiegyenesedett, szikáran megnyult, a
derekát roppanóan egyenesre feszitette és szélesre nyilt állkapcsokkal,
tajtékzó haraggal kiáltotta:
– Én pedig ismeretlen tettes ellen orgyilkosság miatt vádat emelek.
Senkire nem akarok rámutatni, de én itt hetek óta viaskodom egy készülő
gyilkos merénylet ellen. Hetek óta ostromlott vár parancsnoka vagyok. A
gyanus jelek légiója merült fel. Őrködésemet kijátszotta a gyilkos,
engem letiport, de én most vádat emelek ellene; és elhunyt barátom
emlékére fogadom: vérpadra juttatom, akárki is.
A rendőrtisztviselő elcsodálkozva és kissé idegenkedve nézett Noszlopy
kapitányra.
– Ezt a közlést mindenesetre tudomásul veszem, – mondta halkan. Később
majd kérem a hivatalos megismétlését. Ami a gyanus jeleket illeti,
azokról hallottam. Azokról megvan a magam véleménye.
Gézához fordult.
– Volnál olyan szives, nekem megmondani, tudsz-e róla, kinek volt
érdekében az, hogy Molitor Zoltán ur meghaljon. Pontosan: kinek használt
a halála? Tudsz erre felelni?
– Igen, – mondta Géza, – sajnos: nagyon is könnyen. A haláleset bizonyos
értelemben hasznot – tetemes anyagi hasznot – jelentett a ház valamennyi
lakójának, illetőleg a család valamennyi tagjának.
– Hogyan?
– Molitor Árpád végrendelete szerint a Molitor-vagyont, ha Zoltán
törvényes örökös nélkül hal el, egyenlő részben mi örököljük.
– Tehát mindenki, aki – mondjuk igy – az első és második emeleten
lakott.
– Igen… kivéve talán Noszlopy kapitány urat…
Ránézett Noszlopy kapitányra. Noszlopy kapitány sápadt arcából két véres
szem reszketett feléje. Géza vállat vont:
– Ámbár… én nem tudom, a végrendelet nem magyarázható-e ugy, hogy ő
ebben a tekintetben is a család tagjai közé számitódik. Én mindenesetre
hajlandó vagyok igy magyarázni.
Noszlopy kapitány megingott. A feje előrecsuklott, hangosan kapott
levegő után és az arca egy másodpercre kipirult. Azután ismét elsápadt.
A rendőrtisztviselő figyelmesen ránézett, azután megint Gézához fordult:
– Molitor Zoltán ur igen nagy összegekben kártyázott. Nem tudsz róla,
hogy valami nagy kártyakövetelése lett volna?
– Nem tudok róla. Talán Noszlopy kapitány ur…
– Őt majd később leszek bátor. – Nem tudsz róla, hogy tegnap nagyösszegü
pénz lett volna nála?
– Nem tudok róla.
– Nem gondolod, hogy a szobájából pénz tünhetett el… vagy valami más
értékes holmi?
– Lehet… nem tudok róla.
– Nem tudsz róla, hogy az elhunyt különös haragban lett volna valakivel?
Géza habozott.
– Nem tudok róla, – mondta aztán lassan.
– Ugy. Hm. Hát egyelőre köszönöm. Ugy hallom, a folyosón itt vannak már
az én embereim. Szabad-e téged is megkérnem rá, hogy egyelőre ne hagyd
el a házat? A hölgyeket már megkértem. Ugy tudom, csak a családnak egy
fiatal tagja ment el délelőtt… iskolába.
– Molitor György. Tizennégy éves gimnazista.
– Tudom. Hát majd később kérni foglak.
Géza átment a zeneszobába, onnan a szalonba és az ebédlőbe és kinzottan
révedezve botorkált ide-oda. Noszlopy kapitány lángoló elszántsággal
követte a rendőrtisztviselőt, aki kiment a folyosóra és maga köré
gyüjtötte az időközben megérkezett detektiveket. Noszlopy kapitány
elkeseredett harciassággal várt az utasitásokra, amelyeknek a
végrehajtásában segiteni akart. Eőry Kálmán azonban kelletlen
tekintettel végignézte, azután megkérte rá, engedje meg, hogy ő
bizalmasan beszélhessen az embereivel. Noszlopy kapitány megsebzetten
elvonult. A rendőrtisztviselő erre elmondta a detektiveknek, miről van
szó, megmutatta nekik a halottas szobát a halottal, azután két utasitást
adott nekik. Az első az volt, hogy kutassák át az egész házat és
keressenek valami szegletes tárgyat – fakalapácsot, esetleg csak egy
fahasábot – amellyel a gyilkosságot talán elkövették; másodszor:
kutassák át az egész házat, a ház minden lakójának minden ruháját, nem
találnak-e valami bevérzett ruhadarabot. Egyébként pedig érdeklődjenek
az iránt, nem volt-e a halottnak valami haragosa, nem volt-e valaki, aki
rajta boszut akart állni, esetleg nem volt-e valaki, aki tartozott neki,
talán nagy kártyaveszteséggel például. A detektivek szétmentek és
munkához láttak, a rendőrtisztviselő pedig hozzáfogott a
kihallgatásokhoz.
Elsőnek az öreg Molitornét hallgatta ki. Az öreg Molitorné elmondta,
hogy ő tegnap este tizenegy órakor Ágnes leányával együtt felment