A Molitor-ház: Detektivregény - 15

és betette maga mögött az ajtót, akkor Géza hirtelen ujra felült és
utána kiáltott:
– Péter!
– Parancs, százados ur.
Péter visszajött a szobába.
– Mondd csak, Péter, – szólt Géza habozva – emlékszel te még… arra a két
éjszakára… amikor itt aludtál ezen a diványon?
– Hogyne emlékezném, százados ur.
– Mondd csak, Péter… nem vettél te akkor észre semmi különöset?
– Nem, százados ur, semmit. Semmi különöset.
– Semmit, ami neked feltünt volna – ami nem lett volna… rendes dolog?
– Semmit, százados ur.
– Hm.
Csend volt. Péter csendes érdeklődéssel várakozott.
– Mondd csak, Péter… senki se jött be ide a szobába?
– Ide? Senki. Csak a százados ur.
– Én? Igen… amikor lefeküdtem.
– Meg amikor éjjel ki tetszett menni.
Géza megrázkódott.
– Amikor éjjel kimentem, azt mondod?
– Igenis.
– Hm. Hát mikor is volt ez? Melyik napon?
– Az… az elsőn lehetett. De talán… ha jól meggondolom: a másodikon. –
Ámbár: az is meglehet, hogy mind a kettőn.
– Ugy? Hm. Hány órakor is volt az, Péter?
– Lehetett az… ugy éjfél körül. Álmos voltam, nem igen néztem az órára.
Géza hallgatott.
– De, százados ur, azt gondolom, megnézte az órát. Én álmos voltam… csak
ugy felém tetszett inteni, hogy aludjak tovább. Én bizony rögtön
elaludtam.
– Ugy? Hm. Hát… miért nem jelentetted ezt… Péter?
Péter katonásan összeszedte magát.
– Jelentem alássan, azt tetszett mondani, hogy ha valami különöset
tapasztalok, azt jelentsem. Ez nem volt különös… gondoltam, meg tetszik
vizsgálni a folyosót is… százados ur felettem őrködik, a helyett, hogy
én őrködném százados ur felett.
– No jól van, Péter. Isten áldjon meg.
Kezet fogott vele és Péter elment. Géza felszökött a diványról és ökölbe
szoritott kézzel és lihegve nézett körül, mintha valami támadásra induló
ellenséggel kellene szembeszállnia. Hol van az ellensége? Itt van… bent
a lelkében… az agyveleje kanyarulataiban… a vére minden cseppjében. Hogy
fog végezni ezzel az ellenségével? Lihegve járt-kelt a szobájában,
azután sietve és ijedten kiment. Nem akart a közeledő sötétségben
egyedül maradni. Lement az utcára és tépelődő reménytelenséggel, a
céltalanságban elveszve, bolygott ide-oda. Az utcák megint tele voltak
sétálókkal. Sok fiatal nő, sok fiatal katona. A tömeg hangja egy
vágyódó, szerelmes búgás. Hogy merik ezzel a szemérmetlen zajjal
betölteni a csendes estét? Miért nem töprengenek azon, szabad-e még élni
és lehet-e még élni? Lehet-e még ebben az értelmét vesztett világban
élnünk?
Órák hosszat bolyongott ide-oda és végre ugy érezte, le kell roskadnia
valahová. Utcai padra nem akar leülni, bement a Palota-szállóba. A
vacsorázó vendégek nagy része kint evett a terraszon; ő bement az
étterembe és az étterem legmélyebb sarkában keresett magának egy
homályos zugot. Vacsorát rendelt. Evett. A teste fáradtságát kipihente
és nyugodt elszántsággal és tiszta határozottsággal gondolkozni kezdett.
Az életének eddig is kevés célja és kevés értelme volt. Ha az öröm és a
fájdalom mérlegét megvonja, nem az a kis fájdalomtöbblet az eredmény,
amelyet minden ember visel és elvisel. Az életében hosszu idő óta csak
fájdalom van. Amire vágyódik, azt nem tudja megvalósitani. Amibe
belefog, abban kudarcot vall. Nagy vágyak, kis képesség; gyengeség és
tehetetlenség. És a teljes irányát vesztettség: szegény hajós egy
csillagtalan oceánon. Árva vándor, aki a hitét is elvesztette és aki
vándorlásának se okát, se célját nem érti. Egy ember, akit Isten
elhagyott. Eddig is csak gyávaságból cipelte ezt az értéktelen életet.
Most minden összeomlik felette. A hétköznapi rabszolgamunkára rendelt
olcsó értelem is megtagadta az engedelmességet. Olyan helyzetbe került,
amelyben nincs ut jobbra és nincs ut balra. Meg kell állni nehány
tehetetlen gondolat szük börtönében. A megállás pedig az őrület. Innen
ki kell szabadulni. Ennek a börtönnek a falát szét kell repeszteni. Szét
kell addig, amig világos elmével, tiszta elhatározással lehet
cselekedni. Igy kell cselekedni. Igy fogok cselekedni. Ma éjjel meg
fogok halni.
Ez az elhatározás megnyugtatta. Fátyoltalan szemmel nézett körül; a
távozó jóindulatával nézegette a terraszon ülő embereket és most
ingerelt bugásuk se háboritotta fel többé. Mi köze hozzá? Arra gondolt,
hogy az apjának bucsulevelet fog irni és feltámadt benne az a vágy, hogy
ezt az utolsó tennivalóját már most elvégezze. A sietve kifelé rohanó
pincéreket nem akarta megállitani; várt rá, mig Kovács Janit meglátja.
Mielőtt elmegy, erről még ugyis gondoskodni fog. A pincérek egy homályos
folyosón jöttek ki az étterem felől. Végre jött Kovács Jani is, a két
keze tele volt megrakott tányérokkal. Ha a terhét kint lerakta és
visszafelé jön, akkor rá fog szólni. Kovács Jani jött kifelé a homályos
folyosón. Egyszerre megállott. A két kezében libegtek a komplikáltan
összerakott és megrakott tányérok. Amikor megállott, egyedül volt a
folyosóban. A tányérkombinációt felfelé libbentette egy kicsit, azután a
nélkül, hogy lehajolt volna, olyan arccal, mintha csodálkozó
kétségbeeséssel kiáltani akart volna, szélesre nyitott szájjal lefujt a
tányérokra. Egy libegve lenditő kézmozdulat, egy fejmozdulat, a rémült
fuvás, – egyszer, kétszer, háromszor. Azután tovább száguld a
tányérokkal, ki a folyosóból, át az éttermen, el a terraszra. Az egész
olyan volt, mint valami babonás szertartás, valami furcsa varázslás.
Géza ugy elbámult ezen a varázsláson, hogy egy időre a maga nagy
elhatározását is elfelejtette. Amikor Kovács Jani ismét befelé haladt az
étterembe, nem szólitotta meg. Várt rá, mig megrakodottan ismét jön
kifelé. És ekkor egy ujság mögül ujra látta, hogy Kovács Jani megáll,
meglóbálja a tányércsomót és három fejbólintással háromszor ráfuj.
Megvárta, amig a pincérek munkája kevesbedett, azután magához hivatta
Kovács Janit.
– Mondd csak, Jani fiam, mit csinálsz te az ételekkel itt, ebben a
folyosóban?
Kovács Jani meghökkent, elsápadt és dacos szájjal hallgatott.
– Miért nem mondod meg, Jani? Én láttam.
– Hát ha tetszett látni, – mondotta Kovács Jani elkeseredetten, – miért
tetszik kérdezni. Nem köpök bele az ételbe.
– Tudom, fiam. De szeretném tudni… mit gondolsz ilyenkor… mi vitt erre
rá? Mondd meg nekem… tudod, hogy én barátod vagyok.
Kovács Jani lesütött szemmel forgatta ide-oda a fejét.
– Hát én megmondom, százados ur, egész őszintén. Amióta a feleségem
megkapta a betegséget – tudom, hogy megkapta – és amióta azt várom, hogy
a gyerekeim is megkapják, azóta mindig azt gondolom, ha ilyen jókedvüen
faló embereket látok: hát ti miért nem döglötök meg tulajdonképen?
Megmondom egész őszintén: nekem az volt eleinte a gondolatom, hogy hátha
minden tál ételt, amelyet kiviszek, ugy tudnék megmérgezni, mint ahogy a
feleségemet megmérgeztem. De… nem vitt rá a lélek. Ezt nem tettem. De
amikor egyszer… egy héttel ezelőtt… vittem ki egy ilyen nagy
szállitmányt, egyszerre rámjött… magam se tudom, hogyan… egyszerre csak
meg kellett állnom… mintha valaki megállitott volna… le kellett hajtanom
a fejemet, mintha valaki lehajtotta volna… és háromszor fujnom kellett,
mintha valami fujta volna…
Géza visszaemlékezett az első találkozásukra itt a Palota-szállóban. „Az
ördög volt“, – gondolta most magában fanyarul. – Az állit meg és az
irányitja a mozgásodat.
– Azután tovább tudok menni. Ha tetszett látni, százados ur, hát azt is
tetszett látni, hogy én még csak az étel közelébe se érek. De ugy kell
tennem, mintha belefujnám a betegségemet… az ördögnek tartozom tán
ezzel.
Fanyarul rámosolygott Gézára.
– És mit mondasz magadban ehhez a varázsláshoz? – kérdezte Géza.
Kovács Jani elpirult.
– Különféléket, százados ur, – mondta zavartan.
– Például?
– Mindenféle ostobaságot.
– Például? Mondd el, szóról-szóra.
– Például ezt: „akkor millió, millió, millió“
– És mit jelent ez?
– Semmit.
– Jani, őszintén. Mit jelent ez?
Jani zavartan nevetett.
– Magam se tudom. Azt hiszem, azt jelenti: ha az én feleségem beteg,
akkor haljon meg közületek is fiatalon millió, millió, millió. Vagy:
„mind, mind, mind.“
– Ugy? Hm.
Géza gondolkozott. Kovács Jani kissé szégyenkezve, de nekikeseredetten
állt előtte.
– Te Jani. Én téged családostul felküldelek a Tátrába. Annyi pénzt kapsz
tőlem, amennyi erre kell, – valamivel még többet, mint amit itt
kerestél. Ott maradtok, amig ki nem gyógyultok. Azután, ha kigyógyultok,
kapsz még annyit, amennyivel egészséges vidéken valami szerény üzletet
nyithatsz. Innen kilépsz. Holnap elmégy Rappaport doktor urhoz.
– Ma kaptam a főorvos urtól épen értesitést, hogy azonnal keressem fel.
– No, annál jobb. Akkor már helyet is talált nektek. Készüljetek rá el,
hogy lehetőleg már holnapután utaztok. Holnap megkapod a pénzt. Kell-e
most valami, – már holnap délelőtt, talán előzetes kiadásokra?
– Köszönöm, százados ur, nem.
– Hiszen holnap délben ugyis kapsz pénzt. Tehát délelőtt elmégy a
főorvos urhoz. És most adjál nekem levélpapirt és tintát, – irok egy
levelet, amit holnap elviszel a főorvos urnak és egy másikat, amelyre a
Molitor-irodában pénzt kapsz.
Kovács Jani szó nélkül elment, hozta a levélpapirost és a tintát és
szótlanul letette. Géza megirta a két levelet. Rappaportnak azt irta,
legyen gondja Kovács Janira és akármi történnék közben, forduljon a
Molitor-irodához, amelynek ő utasitásokat adott, vagy az apjához, akinek
szintén megirta, hogy a Kovács Jani sorsáról gondoskodni akar.
– No itt van, fiam, a két levél.
Kovács Jani sápadtan tartotta a kezében a két levelet.
– Százados ur, – mondotta nehezen nyelve – ez… igazán?… százados ur…
– Igen, fiam. Igazán. És most áldjon meg az Isten. El ne pityeredj itt.
Kovács Jani keservesen küzdött a sirásával.
– Százados ur…
– Jól van, fiam, én ugy értelek, mintha mindent szépen elmondtál volna.
Tudod mit: eredj be valahová és sird ki szépen magadat. Ahogy egy ilyen
három vitézségi érmes szakaszvezetőhöz illik. Eredj no, nekem meg egy
sürgős levelet kell irnom.
Kovács Jani elment magát kisirni. Géza pedig nekifogott, hogy megirja az
apjának szóló levelet. A levél rövid lett és a megirása könnyebben ment,
mint gondolta. Kedves, jó apám, – irta – nekem elég volt. Hidd el, nem
birom tovább. Nagyon sajnálom, hogy neked fájdalmat okozok. Ugy gondolj
rám, mint ahogyan az elmult három évben, ha meghaltam volna, gondolnod
kellett volna rám: hogy a háboruban pusztultam el. Lehet, hogy abban
pusztultam el. Bizonyos. Nem birom tovább. Te bölcs vagy és jó vagy és
szeretettel fogsz rám emlékezni. Én téged nagyon szeretlek és forró
hálával és könnyes szemmel gondolok rád és mint gyerekkoromban,
megcsókolom a kezedet.
Utóiratként a Kovács Jani dolgát ajánlotta, az apja jóindulatába, azután
megcimezte a boritékot és a levelet gondosan és szeretettel elhelyezte a
zubbonya zsebébe. Otthon ezt a levelet az asztalra teszi, az asztalon
majd megtalálják és az apja kezéhez juttatják. Ez rendben van és ez jól
van igy. Csendes elégedettséget és teljes megnyugvást érzett.
Kitekintett a terraszra és ellenséges érzés nélkül, közömbös és
felsőbbséges jóakarattal vette szemügyre az embereket. Örülnek és
nevetnek, suttognak és vágyakoznak. Csendes figyelemmel hallgatta a
tömeg sok hangból összeolvadó hangját és egyszerre megértette azt a
zugást is, amelyet esti sétáin a zsufolt sétálóhelyeken hallani szokott
és amely néha annyira irritálta. Régi könyvekben lehet olvasni, hogy
amikor a viharos tengeren hánykódó hajó már a menekülés minden reményét
elvesztette, akkor a pusztulást váró matrózok a pálinkás hordókhoz
rohannak és betörnek a hajón levő nőkhöz. A hajó elsülyed; ők mámorosan
akarnak elmerülni. Ezek a férfiak és ezek a nők, akiknek a vágytól búgó
hangja ugy döng a hallgató fülébe, mint egy gigantikus méhraj búgása,
ezek is az eljövendő hajótörést érzik minden idegszálukban. Az egymást
marcangoló csókjaiktól akarnak megrészegedni. Szegény himek és szegény
nőstények.
A vendéglő közönsége lassan ritkulni kezdett. Tizenkét órakor bezárták a
vendéglőt. Géza csendes bágyadtsággal felállott és indult kifelé. Kovács
Jani kisirt szemmel elébe lépett, de megint nem tudott megszólalni. Géza
mosolyogva bólintott neki, hogy ért mindent, kitárt karral ráveregetett
a vállára, félig magához ölelte, azután elment. Csendesen ballagott a
meleg éjszakában hazafelé. Semmi nincs mögötte, ami elintézetlen volna,
semmi sincs előtte, ami az ő fáradságára várna; le lehet feküdni és
aludni lehet. Mély és puha pihenésben. A csendes pihenés lágy
álomérzésében ballagott hazafelé és a Molitor-ház elé ért. Itt egyszerre
nyugtalan lett. Nem értette ezt a nyugtalanságot; a kapun azonban nem
tudott becsengetni, hanem tovább sétált a Városliget felé. Ide-oda
bolyongott az éjszakai liget utain, végre fáradtan leült egy padra. Mi
volna, ha itt végezne magával? Kivette a zsebéből a pisztolyát és
szeretettel forgatta a kezében. Felemelni… a szivére illeszteni… ah,
utálatos lenne, reggelig itt heverni, a padról lecsuszottan, véresen,
porosan, – a zsebéből a levelet kivehetné valaki, hiszen bizonyos, hogy
mindenét ellopnák. Gyanakodva nézett körül, de a közelében nem volt
senki. Távoli padokon ültek csak összebujt párok. Azok hadd mulassanak,
szegények; hadd hazudjanak maguknak egy kis részeg boldogságot, mielőtt
jön a nagy összeroskadás; az ő világa már összeroskadt… megy és a romjai
alá temetkezik. A pisztolyt eltette és lassan indult a Molitor-ház felé.
Mikor odaért, ujra kinosan vonagló aggodalom rohanta meg. Nem tudott
becsengetni. Átment a tulsó oldalra és megnézte a házat. Miért fél ettől
a háztól, ettől az éjszakai homályban épen és tömören felmagasló, de
beteg és pusztuló háztól? Nem tudott válaszolni magának. Ujra járkálni
kezdett, mintha csak sétálna; de a sétája egyre ingerültebb és
fárasztóbb sietés lett. Mi elől fut ő itt ilyen céltalanul? Milyen
meglepetés várhat még rá? Molitor Zoltánt megölték; de ő most el fogja
pusztitani az egyetlen embert, akit Molitor Zoltán megöletésével vádolni
lehet. Mi kell még? Nincs ez tökéletesen, véglegesen, maradéktalanul
elintézve? De igen. Oh igen. Feltéve, hogy Molitor Zoltánt megölték. De
hátha véletlen szerencsétlenség pusztitotta el? Mi van akkor? Az ő egész
feldult izgalma abból a feltevésből született, hogy Molitor Zoltánt
megölték. Erre a feltevésre épitette rá a következtetéseit, egyik
következtetést a másik után, mint a sulyos gránitkockákat és igy épitett
a lelke számára rettentő gondolatokból egy olyan börtönt, amelyből nem
lehet kiszabadulni. De hátha az egész feltevés nem igaz? Hátha csak a
beteg idegeinek egy bomlási terméke? Az őrültek is ellenállhatatlan
logikával tudnak okoskodni; csak épen a feltevés, amelyből kiindulnak,
őrült feltevés, – egy bomlott agynak a foszforeszkálása. Hátha engem is
egy beteg agyvelő megmérgezett gondolatvilágának a lidércfénye csalogat?
Magában véve az, hogy kezdettől fogva mániákus biztossággal ismétlem
magamnak, hogy Molitor Zoltánt megölték, magában véve ez is gyanus
tünet. A józanság, a hibátlan okosság, az egészen ép és tiszta elme igy
kezdett volna okoskodni: _lehet_, hogy megölték. Én igy kezdtem:
_bizonyos_, hogy megölték. Miért bizonyos? Hol voltak a bizonyitékaim és
hol fészkelt ez a bizonyosság? Itt bennem… összekuszált
idegvezetékeimben és vonagló agysejtjeimben… épen azokban, amelyeket
azzal kell vádolnom, hogy cserben hagynak és elárulnak. Most ki akarom
magamat szolgáltatni egy olyan itéletnek, amelyet ez a megbizhatatlan és
minden gyanakvásra méltó intellektus mondott ki olyan bizonyitékok
alapján, amelyeket ugyanez a megbizhatatlan intellektus szolgáltatott
neki. Egy betegesen érzékeny agyvelő kigondolt valamit és én engedtem,
hogy ez a betegesen érzékeny agyvelő ugyanennek a kigondolásnak az
alapján halálra itéljen engem. _Ez_ az őrület. _Ez_ a téboly. _Ez_ a
felbomlás. És mi volna, ha mégis… irtózatos erőfeszitéssel… urrá tudnék
lenni ezen a megbomlott mechanizmuson?
Felindultan rohant előre a hallgató utcákon és verejtékezve küzdött
magával. Nem azért kell-e sziven lőnie magát, mert ilyen gondolatok
gyötrik? Mert hetek óta és hónapok óta vivódik igy magában és egyedül
nem tud az egészség partjára felkapaszkodni, segitséget hivni pedig
szégyelt? Itt fuldoklik magában… Lihegve nyitotta ki a száját, – ugy
érezte, egy fuldokló segitségkiáltása szakad ki mindjárt a torkán,
azután rátapasztotta a szájára a kezét, hogy ne kiáltson és üzötten
sietett előre az elhagyott utcákon. Végre ugy érezte, nem birja tovább.
Visszament a Molitor-ház elé, kimerülten és verejtékben fürödve
megállott a kapu előtt és hirtelen elhatározással megnyomta a csengőt.
Az uj házmester gyorsan kaput nyitott és ő szótlan köszönéssel elhaladt
előtte. Csendes, nehéz nyomással a szivén, fáradtan ment felfelé a
lépcsőn. Néhány lépést tett, azután meglepetve megállott. A hallban még
világosság van. Ki viraszt itt ilyenkor még? Egy másodpercig
hallgatózott, de nem hallott semmit; erre megdobbant szivvel felsietett
a lépcsőn és megállás nélkül rohant a második emeletig. Nem akar látni
többé semmit. Nem akar hallani semmit. Nem akarja uj érthetetlenségek
keserves titkaival megterhelni összeroskadó lelkét. Beért a szobájába,
lámpát gyujtott, az ajtót bezárta maga mögött, azután leült.
Meghajszoltnak, fáradtnak, piszkosnak érezte magát. A verejtéket
letörölgette a homlokáról, azután felállott és lassu mozdulatokkal
megmosta az arcát. Ekkor kopogtatás hallatszott az ajtaján. Megrettenve
fordult az ajtó felé. Ez lehetetlen. Tévedés. Felizgatott idegei
megcsalják. Ijedten hallgatódzott egy ideig. Csend volt. Visszafordult a
mosdója felé. Ekkor ujra kopogtatás hallatszott az ajtaján, erősebb és
türelmetlenebb.
– Ki az? – kérdezte elsápadva.
– Én vagyok. Rappaport.
Egy lépést tett az ajtó felé, azután megállott. Nem tudta, örül-e neki,
hogy kietlen magánosságában nincs többé egyedül, vagy bosszankodik
rajta, hogy ezekben a nehéz órákban megzavarják. Vonakodva ment az
ajtóhoz. Rappaport kint türelmetlenül járatta a kezében a kilincset.
Géza kinyitotta az ajtót és megállt az ajtónyilásban.
– Mi az Rapp? – kérdezte halk bosszusággal.
– Eressz be, – mondta Rappaport felindultan.
Szokatlan energiával félretolta és belépett a szobába. Gyors
pillantással körülnézett, azután Gézához fordult.
– Kedves Gézám, – mondta felindultan, – bocsáss meg… olyan régóta
várunk…
Ki az a vár_unk_, gondolta Géza ellenségesen. És miféle jogod van erre a
vizsgálódásra itt?
– És olyan nehéz szivvel, – folytatta Rappaport. Most, hogy végre
megjöttél… arra akarlak megkérni… ne feküdj még le… hanem beszélgess
előbb velünk egy kicsit.
– Ki az a velünk? – kérdezte Géza.
– Ágnessel és velem.
– Nem, – felelte Géza fellobbanó bosszusággal és szégyenkezéssel. Mit
őrködtök itt én felettem? Honnan tudtátok meg, hogy hazajöttem?
Rappaport habozott.
– A házmestert megbiztuk, – mondta azután zavarodottan, – hogy jelentse,
ha…
– Hát köszönöm szépen, nem. Semmi kedvem beszélgetni. Negyed három van,
le akarok feküdni. Eredj te is és feküdj le. Szervusz. – No öreg Rapp,
ne haragudj, nézd, igazán nem vagyok olyan lelkiállapotban, hogy csendes
csevegésekre kedvem lenne. Fáradt vagyok. No Isten áldjon meg, öreg
Rapp…
Rappaport zavarodottan állott előtte és könnyes szemmel nézett rá. Géza
átkarolta és kifelé kisérte. Rappaport engedelmesen és tehetetlenül ment
kifelé. Amikor azonban az ajtó közelébe értek, az ajtó felnyilt és
bejött rajta Ágnes. Gézának megdobbant a szive. Eltorzult arccal nézett
Ágnesre, bosszusággal, szégyenkezéssel, félelemmel és egy halk és
bizonytalan felszabadultsággal. Most vele is végezni fog.
Ágnes odalépett hozzá, kezet nyujtott neki és a kezét nem eresztette el.
– Kedves Géza, – mondta nyugodtan, – én kértem meg Rappot, virrasszon
velem és várja meg magát. És hogy jöjjön fel és kérje meg magát… _Nekem_
van szükségem rá, hogy beszélgessünk. Tegye meg nekem, kérem, ha fáradt
is. Egy negyedórát… legfeljebb egy felet… ha akarja, itt.
Géza szégyenkező elbágyadást érzett. Hiszen mindez nem igaz… nem igaz,
hogy neki van szüksége erre a beszélgetésre… és nevetséges ezt a
hazugságot együgyü udvariassággal elfogadni… amikor most vele
leszámolhatna és épen ezekben a sulyos órákban, amikor csak önmagával
szabad törődnie, nyugodt ridegséggel kitolhatná az életéből… De hiszen
nem tudja, hiszen épen ez a nyomoruságának a legfőbb oka, ez a gyászos
gyengeség, ez a gyáva hajlékonyság, ez az együgyüen tapintatos
engedelmesség. Lesütötte a szemét és fájdalmasan rágta az ajkát. Ágnes
megszoritotta a kezét.
– Megteszi, kedves Géza. Köszönöm. Akkor itt is leülhetünk.
Géza riadtan körülnézett.
– Nem… inkább menjünk le.
– Jó. Menjünk le.
Lementek a hallba. Leültek. Az asztalon ott állott a kávéfőző gép. Ágnes
egy csésze kávét kinált Gézának, Géza elfogadta. Azután szótlanul ültek
egy ideig. Felettük mozdulatlanul pihent a nagy ház nehéz csendje. Géza
csendes elbágyadást érzett, amely majdnem jól esett neki. De nem akarta
magát ennek az érzésnek átengedni és ezért kérdően és számotkérően
felnézett Ágnesre. Ágnes eddig mozdulatlanul ült és feszült figyelemmel
nézett Gézára. Most megmozdult.
– Igen, – mondta gyorsan és hangosan, mintha épen készen lenne egy
elhatározással. Én ezért kérettem, Géza. Mindaz, ami ebben a házban
történt, mondjuk március óta, az, ha akarom, befejezettnek tekinthető.
Én azonban nem tudom befejezettnek tekinteni, ugy, mint a rendőrség. Az
én számomra itt még elintézendő kérdések maradtak, amelyek bántanak és
nyugtalanitanak. Teendők a jövőre nézve, de mindenekelőtt: tisztázandó
részletek a multból. Ha akarja: titkok, amelyek nyugtalanitanak. Itt
szükségem van a maga támogatására… de nemcsak egyszerüen a támogatására,
hanem a jóindulatára, a bizalmára, a szeretetére. Számithatok-e rá?
Géza értetlenül és gyanakodva hallgatta. Mit akar? Hová akar kijutni?
Mibe akarja őt belevonni? Miféle aggodalmai támadtak most egyszerre,
amikor napokig és hetekig derülten és gondtalanul nevetve járt-kelt? De
válaszolni kell neki.
– Igen, – mondta lesütött szemmel, nagyon lassan, – természetes, hogy én
rendelkezésére állok…
Az Ágnes arca kissé elborult. A Géza lassu szavaiban vonakodó
ellenségesség volt. Azért amit ő el akar érni, más eszközökkel kell
harcolnia. Virágzóan szép arcán az elszántság kőkemény maszkja jelent
meg.
– Köszönöm, – mondta nyugodtan. – Akkor megmondhatom, mi az, ami
legelsősorban és égető forrósággal foglalkoztat.
Géza feltekintett. Ágnes belenézett a szemébe és lassan és nyugodtan
mondta:
– Én bizonyos vagyok benne, hogy Zoltánt voltaképen én öltem meg.
Géza megdermedve bámult rá. Az Ágnes aranybarna szeme egyenletes tüzzel
világitott bele az övébe és ő érezte, hogyan hajtja ismét valamerre
ennek a csodálatos szemnek a nyugtalanitó, taszitó tekintete. Hová? Mit
akar vele? Mit akar tőle? Miért mondja ezt? Mit érzett meg és mit talált
ki abból, ami az ő lelkét gyötri? Azt akarja, hogy az ép elméje egészen
elboruljon és a kétségbeesett őrület itt törjön ki rajta egy reszketve
üvöltő rohamban. Rettentő erőfeszitéssel kiszabaditotta magát az Ágnes
tekintetének a kinzó igézete alól és egy haragos fejrázással
elforditotta a szemét.
– Nézzen rám, Géza, – mondta Ágnes. – Most, igy mondom magának:
mindenre, ami nekem szent, esküszöm, hogy magamat tartom a Zoltán
gyilkosának.
Géza tehetetlen rémülettel bámult rá. A pillantása egyszerre
bizonytalanná lett; gyors képek változtak a tekintete előtt és ebben a
bizonytalan derengésben egyszerre fájni kezdett a feje. Gyötrötten
szoritotta a kezét a halántékára és halkan feljajdult.
– Istenem, – mondta nyögve, – uristen, mért mond nekem ilyet! Én ezt nem
birom. Én vagy őrült vagyok már, vagy bele fogok ebbe őrülni. Hiszen
Zoltánt én öltem meg.
Nagy csend lett. Rappaport sápadtan és mozdulatlanul ült a helyén. Ágnes
lassan felkelt és odament Gézához. Géza dideregve nézett fel rá. Most
mit mondjon? Most mi jön? Most felbomló idegrendszerének ezt a
rettenetes titkát elárulta. Most mit kell mondania? Ki leplezte le itt
magát? Egy őrült-e, hogy őrült? Vagy egy gyilkos, hogy gyilkos? De miért
vagyok én a gyilkos, miért nem te, aki szintén magadat vádolod, vagy
magadat leleplezted? És van-e még tiszta ész és egy józan gondolat ezen
a beteg világon? Ágnes rátette a vállára a kezét.
– Én nem birom tovább, – mondta Géza megrendülten. – Minden összeroskad.
Elég volt.
Ágnes lehajolt hozzá.
– Mit akart ma este… milyen elhatározással küzködött… mivel jött haza? –
kérdezte gyöngéden.
Géza a fejére szoritotta a kezét, hogy megfékezze rettentő fejfájását.
Elvakuló szemmel nézett fel Ágnesre.
– Nem birom, – mondta panaszosan. – Végzek magammal. Kiszabadulni… ebből
a… börtönből…
Ágnes kiegyenesedett, égő szemmel bólintott egyet, azután néhány lépést
tett, elforditotta a fejét és mozdulatlanul megállott. Géza halkan
sóhajtva szoritotta a két kezébe a fejét. Rappaport felindultan
megszólalt:
– Géza, én hónapok óta hiába könyörgök neked… gyenge voltam és gyáva
voltam és engedtem, hogy elutasits… de te tudod, hogy én jobban
szeretlek, mint a testvéreimet… hidd el nekem, nem gyógyulhatsz meg
segitség nélkül… pedig gyógyulásra van szükséged… engedd meg, hogy a
segitségedre legyünk…
– Mivel? – Hogyan? – kérdezte Géza tompa és fájdalmas ellenségességgel.
– Győzd le ezt a bosszuságot, amely benned ilyenkor mindig feltámad.
Hidd el, ez is babona, a tudatlanság és a tudománytalanság babonája.
Hiszen te is tudod, hogy az ösztönéletünknek nem vagyunk urai… és a
tudatunknak olyan titkai vannak, amelyeket vagy soha meg nem ismerünk
vagy csak másnak a segitségével ismerhetünk meg. Én minden vagyok, csak
nem konok materialista. De azok a lelki folyamatok, amelyek az agykéreg
mechanizmusával összefüggnek, mégis csak megzavarodnak, ha ezt a
mechanizmust valami megzavarta. Téged felkapott és földhöz vágott egy
gránát… hosszu öntudatlanság jött utána… gyötrő fejfájásaid maradtak…
funkcionális zavarok az agyműködésben és az idegműködésben, amelyektől
meg kell és meg lehet szabadulni.
– Hogyan?
– Hipnotikus szuggesztióval. Kérlek, ne hördülj fel megint erre a szóra.
Én elhoztam neked azokat a könyveket, amelyek ezzel foglalkoznak… komoly
tudósok, nagy orvosok komoly és nagyszerü könyvei. Ha érdekel,
megmutatom neked, hányan foglalkoznak vele – Schrenck-Notzing,
Wetterstrand, Forel, Freud, Ranschburg az egész nagy nancy-i iskola – és
milyen egyszerü és milyen csodálatos gyógyitó eszköz. Ne gondolj
kuruzslókra és ne gondolj sarlatánokra. Minden épelméjü ember
hipnotizálható. Csak az őrültek nem. Csak a megbomlott, beteg agy feszit
a szuggesztió elé olyan ellentállást, amelyet nem lehet legyőzni. Ha te
beleegyezel abba, hogy hipnotikus szuggesztióval gyógyitsunk, az
közvetett bizonyitéka lesz annak, hogy az elméd nem beteg, csak
funkcionális zavarok befolyásolják. És épen ezért ne hidd azt, hogy a
hipnózisban kegyelemre kiszolgáltatod magadat valakinek. A szuggesztió
egyszerüen egy dinamikus változást akar előidézni az idegrendszeredben,
de ezzel csak segitségére siet az idegrendszerednek, amely maga is
törekszik erre, de hiába vergődik, mert önmagán nem tud segiteni. A
hipnotikus szuggesztió segitségére siet. De te ellenőrzöd. A te akaratod
kell hozzá, hogy az idegen akarat segitségedre tudjon menni; és az
öntudatod ellenőrzi. Nem adod fel az akaratodat, csak engeded, hogy az
idegen akarat társul szegődjön hozzá. Gondolj az álomra. Az álom gyakran
fantasztikus képekkel játszik, holott az öntudatod ugyanakkor éberen
őrködik, és bár átéled az álom eseményeit, mégis ezt mondod: hiszen ez
csak álom, hiszen ezt csak álmodom. Igy van a hipnotikus szuggesztióval
is. Ha akarnád, Géza, ha akarnád.
Mit? Nem… semmit se akarok… a fejem…
Ágnes ekkor ujra odalépett Gézához. Az arcán a kérlelhetlen elhatározás
kőmaszkja volt. Rátette a Géza vállára a kezét és közel hajolt hozzá.
– Géza, – mondta halkan, – hallgasson rám. Én megigérem magának, hogy
meggyógyul. Megigérem, hogy minden olyan kérdésre, amelylyel magát most