A Molitor-ház: Detektivregény - 01

BIRÓ LAJOS
A MOLITOR-HÁZ
DETEKTIVREGÉNY
LÉGRÁDY TESTVÉREK KIADÁSA, BUDAPEST
_Budapest, 1918. tavaszán._
Légrády Testvérek nyomása, Budapest.


I.
Molitor Árpád abbahagyta a beszélgetést, kiegyenesedett a
billiárd-asztal mellett, dákóját lecsusztatta a szőnyegre, szegletes ősz
fejét magasra emelte és nyomatékos és rejtelmes hangon igy szólt:
– Ugy látom, mégis Antal fog nyerni.
Évek óta játszott egyedül egy karambol-partiet. A játék azonban az ő
állitása szerint elkeseredett mérkőzés volt két fél között, akikről csak
annyit lehetett tudni, hogy az egyiket Antalnak hivják, a másikat
Olivérnek. Antalról és Olivérről való minden egyéb közlése egészen
elmosódó és homályos volt. Néha ugy tetszett, hogy az egészet tréfának
tekinti, máskor azonban ugy viselkedett, mintha Antal és Olivér
láthatatlanul valóban maga játszaná az évek óta tartó játékot. Ha valaki
kérdést tett Antalra vagy Olivérre nézve, akkor mértéktelen dühbe jött.
Most ismét felemelte a dákót és játszani kezdett. Az Olivér mai
balszerencséje még néhány aggodalmas fejcsóválásra birta, egyébként
azonban folytatta az előbb abbahagyott beszélgetést. Ilyenkor este,
vacsora előtt amikor az egész család összegyült a hallban, mindig a
háboruról volt szó, mert Molitor Árpád ilyenkor az aznapi vezérkari
jelentéseket kommentálta és a jövő eshetőségeit tárgyalta. A vezérkari
jelentések ekkor – 1918. tavaszán – mindig jó hireket hoztak és Molitor
Árpád haragos fantáziával duskált a jövő nagyszerü győzelmi
lehetőségeiben.
A többiek keveset beszéltek. Noszlopy kapitányt kivéve, mind a Molitor
név viselői voltak. Kimutatható rokonság köztük és Molitor Árpád között
alig volt, és a háboru kitöréséig a diszes nagy házában és óriási
vagyonában egyedül élő Molitor Árpád nem is törődött velük. A háboru
kitörése azonban ugy fellelkesitette, hogy akkor és azóta a nagy
cselekedetekre való vágyódás állandó mámorában élt. Már az első hónapban
maga köré gyüjtötte mindazokat, akik az ólublói és trakostyáni
Molitor-család leszármazói voltak és azóta fel-felbugyborékoló
képzelettel törte a fejét azon, hogyan adja vissza a Molitor-névnek régi
fényét. Molitor Gézától várt legtöbbet, a fiatal archeologustól, aki az
egyetlen volt a család tagjai közül, aki bevonult katonának. Molitor
Géza három és fél évig, kisebb-nagyobb megszakitással, frontszolgálatot
tett; amikor egyszer-kétszer szabadságra haza jött volt, akkor gazdag
rokona áradozó lelkesedéssel fogadta; rövid idővel ezelőtt Géza ismét
hazajött; egy nehéz gránát robbanása felemelte volt, földhözvágta és
eltemette; utána kórházba került és azután féléves szabadságot kapott.
Két hét óta azonban, amióta itthon volt, az öreg ur régi lelkesedésének
semmi nyomát nem mutatta. A viselkedésében inkább halk sértődöttség és
kényeskedő duzzogás volt. Géza nagy meglepetésére lassanként megértette,
hogy a sértődöttségnek és a duzzogásnak két oka van. Molitor Árpád
először is szégyenli, hogy a Molitor-névnek egy viselője idegsokkot
kapott, ami a férfiassággal és a hősiességgel teljesen
összeegyeztethetlen dolog, másodszor meg van sértve azért, hogy
katona-rokona nem szerezte meg a Mária Terézia-rendet. Eddig bizonyosra
vette, hogy megszerzi, és ezzel uj fényt ad a Molitor névnek. Mindabban,
amit két hét óta a háboruról beszélt, benne volt ez a halk sértettség és
kényes duzzogás. Molitor Géza az első napokban válaszolt neki és magára
nagy erőfeszitéssel nyugalmat kényszeritve, próbálta meggyőzni:
általában a maga nézeteinek megnyerni. Pár nap óta nem igen válaszolt
neki, hanem többnyire fáradtan és szótlanul hallgatta.
A többiek keveset törődtek azzal, amit a ház ura a billiárd-asztal
mellett beszélt, legfeljebb néha mondott egyikük-másikuk egy-egy
közömbös és felsőbbséges helyeslő szót. A billiárd-asztal tulsó oldalán
ültek, Gézával szemben és tőle mindig különhuzódva. Ott volt Molitor
Ágnes, egy sugárzóan friss, ragyogóan tiszta, és egészségtől tündöklő
huszonhároméves lány, aki egy évvel ezelőtt lett orvos és aki ilyenkor a
kórházból jött haza. Nem messze tőle az anyja, egy nem nagyon öreg, de
egészen megtört, félénk és fáradt asszony. Marianne, a huga, bimbózó,
tizenötéves leány, aki soha nem figyelt arra, ami itt körülötte történt,
hanem mindig a saját gondolataival volt elfoglalva. Ágnes mellett,
mindig egészen közel hozzá, ott ült Molitor Zoltán, a képviselő. Ő volt
az öreg Árpád legközelebbi rokona, harmadági unokaöccse. Ő volt az
egyetlen is, aki hasonlitott rá. A koponyája felül épen olyan széles és
szegletes volt, mint az öreg Árpádé, de rendkivül finom, selymes barna
haj volt rajta. Felülről lefelé a feje elnyult és megkeskenyedett. Olyan
volt, mintha el akarna fogyni. A végső és fokozhatatlan elfinomodás
hatását tette. Egyenes orra, vonalszerüen keskeny szája, hosszu és
vékony szemöldöke olyan testetlen finomsággal megrajzolt volt, hogy néha
már nem is látszott emberi arcnak.
Valószinütlen, fáradt szépségü, jéghideg fején csak a szeme élt eleven
és nagyon emberi életet. Hosszu szempilláinak egy-egy mozdulatára új
fényben szikrázott szürke szeme; vágyódó volt, fenyegető, eltaszitó,
kérő, baljóslatu.
Rajtuk kivül még ketten voltak a szobában. Gyuri, az Ágnes tizennégyéves
öccse, pattanásos arcu, nyurga fiu, aki egyetlen másodpercig nem maradt
a helyén, hanem folytonosan settenkedett és lopózkodott. Semmi a világon
nem érdekelte, csak a detektivtörténetek és ezért folyton nyomozott.
Ide-oda settenkedett és lopózkodott; ha valaki felkelt a helyéről, ő
rögtön ott termett és nagyitó üveggel megvizsgálta a széket; azután
hirtelen levetette magát a földre és néhány agyagmorzsából
megállapitotta, hogy a bünös a Svábhegyen rejtette el áldozatát, mert
Budapest környékén csak a Svábhegyen van ilyen vastartalmu agyag. Ő maga
se vette komolyan ezt az egész dolgot; hosszu orrát tudatosan szedte
nevetséges ráncokba; de egyszerre játszotta a nagy detektiv
karrikaturáját és magát a nagy detektivet. Mulatott a dolgon. A másik
ember, aki még a hallban ült, Noszlopy kapitány volt. Noszlopy kapitány
sohase volt kapitány és nem is volt Noszlopy a neve. De olyan
kimondhatatlan és feszes előkelőségü lény volt, hogy Molitor Árpád
negyven évvel ezelőtt kiemelte egyik vállalatának az alkalmazottai
közül, előbb titkáraként, azután barátjaként tartotta maga mellett,
tótos hangzásu nevét letétette vele és kinevezte Noszlopynak és
kapitánynak. Azóta Noszlopy kapitány egész külső és belső lénye olyanná
lett, mintha valóban Noszlopy volna és kapitány volna.
Molitor Árpád Olivér után ismét Antal helyett játszott már; közben
bugyborékoló lelkesedéssel beszélt arról, hogy a győzelmek milyen
sorozatát fogják hadseregeink most aratni; azután ismét áttért arra a
napok óta ujra meg ujra kifejtett nézetére, hogy, sajnos, a mai
fiatalság méltatlan ehhez a történelmi nagy időkhöz. Sem testben, sem
lélekben nem tud hozzá méltó lenni.
Molitor Géza félrehajtott fejjel hallgatta ezt a haragos és kihivó
szónoklást. Ma különösen rossz napja volt. Délben jeges borogatásokat
rakott a homlokára, mert heves főfájás kinozta; egész délután az az
érzése volt, hogy baloldalának érzéketlensége, amelyet a gránátrobbanás
és az idegsokk hozott és amely a kórházban elmult volt, megint
visszatér. A Zoltán idegen és hideg pillantása jobban ingerelte, mint
máskor, és az Ágnes halk nevetéseit mind maga ellen való támadásnak
érezte. Ágnes hátraveti kegyetlenül egészséges és energiától ragyogó
fejét és halkan megint valami olyasmit mond Zoltánnak, ami ő rá
vonatkozik és amit többé-kevésbbé nyiltan már neki is megmondott. Mit
mondhat? – A jó Géza tenyerébe hajtja szenvedő Krisztusfejét és ismét
megbocsát az öreg, bolond Árpádnak. – Mit még? – Hja, az embernek
megvannak az elvei, de mit meg nem tesz egy apostoli lelkü ember
valamely tetemes örökségért. – Ágnes halkan nevetett odaát és Géza
szenvedve lopott egy futó és félénk pillantást feléje. Milyen
tehetetlenség, hogy még ezeket az embereket se tudja megnyerni és
meggyőzni. Hogy remélheti akkor, hogy milliókat fog megnyerni,
meggyőzni, megváltoztatni? Érdemes-e velük és értük fáradni és nem
kell-e őket örök és gonosz ellenségnek tekinteni? Nem minden embert, –
csak ezeket itt, – ezeket az elvakult, gondtalan, önző és hidegszivü
embereket? Ma reggel óta folyton elviselhetetlen bizonytalanság-érzés
kinozta. Mintha a lelke valami furcsa billenékenység állapotában lett
volna. Belül egyre az a veszedelem fenyegette, hogy igazat fog adni a
hóbortos öreg Árpádnak és hogy ha Ágnes ránéz, akkor egyszerre ő is az
egész lelkével azt fogja érezni, hogy nincs értelme másnak, csak az
erőnek, az egészségnek és a jókedvü élvezésnek. A gyengéknek, esetteknek
és szenvedőknek pedig egyszerüen nincs igazuk. Most azonban, amint az
Ágnes biztos tekintetü, nagy barna szeme, a barna szemgolyó körül az
élesen kirajzolt fekete karikával, megint rajta pihent egy percig és ő
ebből a fénynyel telt barna szemből taszitó idegenséget és érthetetlenül
kergető lenézést érzett ki, a lelkében egyszerre nagy nyugalom támadt.
Végre világossá lett számára, mit kell tennie. Elég sokáig várt vele;
most egy percig sem szabad habozni többé. Megvárta, mig az öreg Árpád
befejezett egy ujabb kifakadást a mai fiatalság ellen, azután felállott,
odament hozzá, halkan megérintette a vállát és igy szólt hozzá:
– Most engedd meg, hogy röviden én is megmondjam neked minderről a magam
véleményét.
A felállása, a mozdulata, a hangja olyan uj és olyan szokatlan volt,
hogy az öreg meghökkenve hagyta abba a játékot és csodálkozva
egyenesedett ki; a többiek is egyszerre figyelni kezdtek. A hallon puha
lépésekkel egy inas ment át, olyan volt mintha a hirtelen csendességben
egyszerre lábujjhegyen kezdett volna járni.
– Nem akarok belemenni olyan magyarázatokba, – mondta Géza nyugodtan, –
amelyeket a lelked és az elméd sajátságos alkatánál fogva meg sem
érthetnél. De meg akarok valamit mondani, amit meg fogsz érteni. Az én
számomra ez a háboru alatt lett világossá, bár tiz-tizenöt éve érik
bennem. És pedig: ti, akik most hatvan és hetven év között vagytok,
bennünket, akik harminc és negyven között vagyunk, _leszoktattatok az
ősz haj tiszteletéről_. Meg vagyok róla győződve, hogy ez világtörvény:
a huszadik század első két évtizedében érvényes volt az egész civilizált
emberiségre. De sehol ez az ellentét és sehol ez a lelki szakadás és
kényszer gyötrelmesebb nem volt, mint Magyarországon, mert ti itt nálunk
nemcsak tehetetlenek, kiszikkadtak, vezetésre képtelenek voltatok, mint
amilyenek voltak a többiek is, akiknek egy-egy ország a kezében volt,
hanem azonkivül karaktertelenek, gyávák és kicsinyesek is. Férfiatlanok.
Az én nemzedékem azzal a forró vágygyal a szivében jött, hogy
tisztelhesse azokat, akik előtte jártak: ti megtanitottátok rá, hogy
megvesse az ősz hajat. Nincs kivétel, – se tudomány, se irodalom, se
politika, se gazdasági élet. – Jó. – Ez igy volt már a háboru előtt. Ti,
akiknek a nemzetek sorsa, az emberiség sorsa a kezében volt, ugy
rendeztétek be a világot, hogy ennek a háborunak el kellett jönnie. Nem
értettetek a világ sorsának intézéséhez, amint a konok öreg kocsis hiába
próbál nagy tapasztalataival és évtizedes kocsisbölcseségével automobilt
vezetni, ha egyszer nem akarja megtanulni, _hogyan_ kell automobilt
vezetni. Ti nem akartátok megtanulni. Jött a háboru. Jó. Ujjongtatok.
Jó. Én is örültem; igaz, hogy én nem másokat küldtem a pergőtüzbe és a
gránátgázba, hanem magam mentem.
De jó. Ennek igy kellett jönnie. Hanem, hogy a háborunak nemcsak nem
tudjátok végét vetni, hanem nyilván nem is akarjátok, hogy a háborunak
titokban talán még mindig örültök és hogy nemcsak általában a fiatal
évszázadot, hanem még ezt se, még ezt a háborut se tudtátok megérteni, –
mi az értelme, mit jelent, miből lett, mivé kell lennie, – abból az
következik, hogy veletek le kell számolnunk. Most hatvan és hetven éves
emberek küldik a husz, harminc és negyven évesek millióit a halálba. Ha
a háborunak vége lesz, a husz, harminc és negyvenéveseknek egy
dühorditása fog végigzugni a világon: elsöpörni a konok és kártékony
hetvenéveseket. Kipusztitani és elpusztitani őket, ha másként nem megy:
puszta kézzel rakásra fojtogatni őket. Csak ezt akartam neked
megmondani. Holnap elköltözöm a házadból. Isten veled.
Megfordult és kiment. A szobában halálos csend volt. Az öreg Árpád eddig
nyitott szájjal és kimeredt nagy szemmel hallgatott. Most a dákó kiesett
a kezéből, ő utána fordult Gézának és sápadtan meredt az ajtóra, mely
becsukódott mögötte. A többiek se tudtak megszólalni. Zoltán gunyosan
mosolygott Ágnesre, de Ágnes komolyan vonogatta a vállát. Hosszu csend
volt és senki se mozdult, csak Gyuri lopózkodott oda a Géza elhagyott
székéhez és izgatottan előrántott nagyitóüvegével gyorsan megvizsgálta a
dohányzóasztalon levő cigarettahamut. Végre egy inas jelentette, hogy
tálalva van és az egész társaság felment az ebédlőbe.
Géza kiment a hallból és felment a szobájába, a második emeletre.
Ragyogó jókedve volt. Frissnek és megkönnyebbültnek érezte magát,
hajlékonynak és erősnek. A szobája előtt a folyosón Czáránné ment végig.
Kiszólt neki:
– Czáránné, – mondta jókedvüen – holnap délelőtt össze kell szednie
minden holmimat és segitenie kell Péternek a becsomagolásban. Elköltözöm
innen.
– Igazán, nagyságos ur? – kérdezte Czáránné kételkedve. – Miért
tetszenék elköltözni? Nem a legjobb itt?
– Nem, – mondta Géza jókedvüen, – nem a legjobb. Maga is csak hajladozik
és ringatódzik itt előttem, de ha rákerül a sor, akkor kiderül, hogy
bolonditott.
Átölelte az egyik karjával, a másikkal az álla után nyult. Czáránné
megremegett, ellankadva dőlt bele a karjába, mély, nehéz lélekzeteket
vett és a szempilláit félig lehunyta.
– Jaj, irgalmazzon… irgalmazzon nekem, – mondta sóhajtva.
Géza meglepetve nézett rá és óvatosan visszavonta a karját a derekáról.
Semmiféle szándéka nem volt, amikor szemrehányást tett neki és
hozzányult. Jókedve volt és azt akarta, hogy az asszonynak is jókedve
legyen. Fiatal, feszes járásu, bővérü parasztmenyecske, mivel lehet ezt
jókedvre deriteni? – ha az ember egy kicsit parasztosan udvarol neki. És
erre itt van egyszerre ez az elbágyadás, ez a lankadt sóhajtás, ez a
bünbeesés előtt való könyörgés.
– No, ne legyen ugy kétségbeesve, – mondta neki. – Nem akarok én magának
semmi rosszat.
Az asszony elsápadva, lesütött szemmel állt előtte és hallgatott. Géza
is zavarba jött.
– No, Czáránné, – mondta – ne busuljon. Hát mi a baj?
Az asszony remegő szájjal próbált néhányszor megszólalni, végre nagyon
halkan ezt kérdezte:
– Nem tetszett ujabbat hallani? Mikor érnek haza?
– De Czáránné, mondtam már, egyik előbb, másik később. A maga ura
Szibériában volt, abba tehát beletelik egy pár hónap, mig ő is hazaér.
Az asszonynak vonaglott az arca.
– No, Czáránné, – mondta Géza, – ne adja magát ekkora bubánatnak. Ha
három évig el lehetett viselni, ezt a pár kis hónapot még el lehet.
Czáránné nagyon halkan felelt. Egy lehellet volt az egész, egy keserü
sóhajtás.
– Ez, – mondta – ez a legnehezebb.
Megfordult és kiment. Géza elgondolkozva nézett utána, azután
elhatározta, hogy a jókedvét ma semmivel sem engedi elrontani, odament a
telefonhoz és felhivta a Rappaport Zsigmond ügyvéd lakását. Ott a
telefonhoz kérette doktor Rappaport Albertet, a barátját.
– Rappkóm, mondta neki, – szeretnék veled beszélgetni. Eljöhetsz-e
valahová vacsorázni?
– El, – felelte Rappaport. – De hogy van az, hogy nem vacsorázol előkelő
családi körben?
– Az előkelő családi kört egy kissé széttéptem, – felelte Géza. – Majd
elmondom.
Megállapodtak benne, hogy a Palota-szálló éttermében vacsoráznak. Géza
vette a köpönyegét, a kardját és a sapkáját és indult befelé a városba.
Kiért az Andrássy-utra. Az Andrássy-ut külső részén kevesen jártak, de a
köruttól lefelé sétálókkal zsufolva volt a gyalogjáró. Fiatal nők és
fiatal férfiak sétáltak itt a hideg tavaszi estében, száz meg száz kis
társaság, amely az utcán ismerkedett vagy szőtt tovább egy megkezdett
barátságot. Igen sok fiatal katonatiszt is volt közöttük. Géza
csodálkozva nézte ismeretlen bajtársait és csodálkozva nézte a lányokat
és asszonyokat, akik eleven és nyugtalan érdeklődéssel beszélgettek és
nevetgéltek velük. Miért ilyen jókedvüek? Miért nevetnek ilyen lázasan?
A telezsufolt utca hangja olyan volt, mint egy mámoros dongás, egy
részeg vágyódás zugó készülődése. Gézát elfárasztotta ez az ezerhangu
zugás. Visszafordult, hogy villamosra üljön. Ekkor azonban eszébe
jutott, hogy a villamosok ilyenkor zsufolva vannak és borzadva gondolt
rá, hogy a zsufolt villamoson milyen türelmetlenek és durvák egymáshoz
az emberek. Habozva állott egy ideig, azután bekanyarodott egy
mellékutcába és sötét és piszkos mellékutcákon haladt le a Dunapart
felé.
Az étteremben kevesen voltak még de a szaporán érkező vendégek látása
Gézát még idegesebbé tette. Nők jöttek, diszesek, kiöltözködöttek,
meztelenek; és mindnyájan mintha valami nyugtalan és kihivó
készülődésben lettek volna. Mire készülnek? Miért vetnek maguk köré
ilyen kutató és elszánt tekinteteket? Katonatisztek is voltak a
teremben, mindnyájan diszes s uj unifomisban. Gézának kissé
kényelmetlenné vált a maga kopott zubbonya.
Végre jött Rappaport. Géza elmosolyodott, amikor meglátta.
– Rappkóm, – mondta neki mosolyogva, – a te kisasszony-jelleged
ahelyett, hogy az évekkel enyhülne, aggasztóan fokozódik. Meglátod, az
lesz a vége, hogy valami ezredes idejön és felelősségre von, hogy lány
létedre hogy mersz főorvosi egyenruhát hordani. Mellesleg: amint itt
láttalak finom, kis lépésekkel végigjönni az éttermen, egészen világossá
lett előttem, hogy benned semmi szemita vér nem lehet. Tiszta germán
vagy – és csak ez magyarázza meg, hogy husz esztendő óta a legjobb
barátom vagy.
Rappaport levetette a köpönyegét és leült az asztalhoz. Gyöngéd, rózsás
bőrü arcán tartózkodó, kissé zavart mosolygás jelent meg, hosszu
szempillái kissé ráereszkedtek sötétkék szemére. Ha valami komoly
mondanivalója volt, mindig igy fogott hozzá:
– Az én őseim – mondta halkan és tartózkodva – spanyol vagy portugál
zsidók voltak. A Rappaport név ebből a két szóból lett: rof Oporto. Ez
annyit jelent, mint Oportóból való orvos vagy tudós. Ha valami germán
vér van az ereimben, az gót vagy vandál vér lehet és az őseim onnan
hozták, a spanyol félszigetről. Nézd meg a fivéreimet: elmehetnének
picadoroknak.
– Hiszen nekem elég ennyi germán vér is benned. Az enyém nyolcszáz év
óta annyira meghigult, hogy nagyobb igényeim igazán nem lehetnek.
Összemosolyogtak, azután a pincérnél vacsorát rendeltek. Géza
figyelmetlenül, Rappaport gondos és óvatos hozzáértéssel. Rappaport
aztán felemelte a fejét, megint óvatosan mosolygott és mély kék szemét
kissé lehunyta.
– Szabad megkérdeznem, mi történt a Molitor-palotában? – kérdezte
óvatosan.
– Igen – mondta Géza szórakozottan. – Azon kell kezdenem, hogy egész nap
fájt a fejem és folyton az az érzésem volt, hogy a baloldalam megint
érzéketlenné válik.
Rappaport hátrakapta a fejét és meglepetve, szokatlanul hangosan
kérdezte:
– Mit éreztél?
– Semmit… semmi pozitivet… ostobaságot… de mindig ujra meg ujra meg
kellett fognom és meg kellett szurnom a baloldalamat, hogy nem
érzéketlen-e.
– Nézd, Géza, – mondta Rappaport, – én hogy kértelek rá, hogy menj
szanatóriumba. Kezeltesd magad.
– Ostobaság. Nem érek rá.
– Hát engedd, hogy én kezeljelek.
Géza elnevette magát.
– Nem, öregem, – mondta, – abba nem megyek bele. Te az én szememben
sohase leszel orvos. Kis kisasszonyos bölcs, kényes kis életművész,
ábrándos hedonista, az igen. De orvos? És még hozzá hipnotikus
szuggesztióval akarsz gyógyitani? Te! Engem. Husz év tapasztalatai
alapján állithatom, hogy inkább tudom én azt szuggerálni neked, hogy
menj ki innen és ugorj a Dunába, mint te nekem azt, hogy ezt a sótartót
innen ide tegyem.
– Már oda is tetted.
– Jó, Rappkó, hát ne beszélj butaságokat. Hiszen ez… de hisz ezt nem is
kell neked megmagyaráznom.
– Hát akkor más orvos. Én elviszlek egy professzorhoz, nagyon kiváló
ember…
– Nem. Köszönöm. Utálom az orvosokat. És különben is egészséges vagyok.
Nem érek rá betegnek lenni.
Rappaport szólni akart, de Géza egy ideges mozdulattal elhallgattatta. A
pincér hozta az ételt. Géza szórakozottan evett és közben elmondta, mi
történt a Molitor-házban. Rappaport figyelmesen hallgatta, azután
tartózkodó, halk hangon igy szólt:
– Azt hiszem, nemcsak nagyon helyesen cselekedtél, hanem kimondtál egy
olyan szót is, amely történelmivé fog válni. A mi generációnk
legsürgősebb feladata a háboru után ez lesz: kiirtani a hetvenéveseket.
Géza szórakozottan intett igent, azután letette az evőeszközeit és
gondolkozva nézett maga elé.
– Igen – mondta azután lassan és töprengve, – ez lesz a háboru után. De
nem elég a háboru utánra programmokat csinálni. Már most is tenni kell
valamit. Felszerelődni, készülni, egy uj rendnek az alapjait lerakni. Az
én apám azt szokta mondani, hogy én anarchista és hazaáruló vagyok.
– Engem az én apám, – mondta Rappaport, – csak szédült bolondnak tart.
– De én a lelkem fenekéig konzervativ vagyok.
– Én is.
– Én meg akarok tartani mindent, ami ér valamit a társadalmunkban, azért
akarok annyi mindent kipusztitani.
– Nagyon helyes.
– Hozzá kell fogni már most. Még nem tudom, mit fogok tenni, de
összeszoritom a fogamat és ugy megyek neki egy nagy munkának. Mert
különben elpusztul és tönkremegy körülöttünk minden.
Gondolkozott és idegesen dobolt az ujjával az asztalon.
– Azt hiszem, – mondotta, – az emberiségnek mindenekelőtt uj vallásra
van szüksége.
– Ami ezt illeti, – szólt Rappaport tartózkodva, – én ajánlhatok egyet.
– ?
– Mindig ugyanazt, amelyet egy bizonyos galileai Jézus alapitott.
– Ugyan. Ez a zsidó snobizmus. Kacérkodás a kereszténységgel. A
kereszténység megvan; látod, mit használt.
– A kereszténység nincs meg. Hány embert ismersz, aki valóban
keresztény. – Jézus életéhez és halálához méltó?
Géza vonogatta a vállát.
– Uj vallásról majd akkor beszéljünk, – mondta Rappaport, – ha az
emberiség előbb kereszténnyé lett.
– Eh, – mondta Géza boszusan, – te keresztény etikáról beszélsz és abban
igazad lehet, de keresztény metafizika is van és az nem elégithet ki
többé egy olyan emberiséget, amely tudja, hogy a Jupiternek négy holdja
van és hogy a Centaur Alfájától százezer évig halad a föld felé a
fénysugár.
– Hiszen itt az uj vallás. Magad beszélsz róla. Csak bele kell
illeszteni a kereszténységbe.
– Éppen az a nagy feladat.
A beszélgetésük egyre élénkebb lett. Körülöttük egészen megtelt a terem.
Itt is szomjas zugás volt a levegőben, hivó férfihangok és igérő női
hangok pezsgő nagy összeolvadása. Géza és Rappaport nőkről kezdtek
beszélni.
– A nők, – mondta Géza, – gonoszak lettek. A nyomoruság tette őket azzá;
de ez nem menti őket.
– Gonoszak! Istenem! – felelte Rappaport. – A háboru felszabaditotta
őket egy kissé. A láncaik egy része lehullott. De még távolról se
szabadok igazán; és most botorkálnak és tántorognak ebben a
fél-szabadságban. Az élet örömlehetőségeinek a századrészét se tudják
megszerezni, se maguknak, se nekünk.
Géza rámosolygott halkszavu, rózsás arcu barátjára.
– Hedoné! – mondta neki gyöngéden csufolódva.
Az asztaluk előtt egy keskenyvállu, karcsu pincér ment el, aki bizalmas
alázattal meghajtotta feléjük a fejét.
– Ez a pincér már harmadszor köszön nekünk, – mondta Géza csodálkozva.
– Nagyon ismerős nekem, – szólt Rappaport gondolkozva. – Megállj csak…
tudom már…
– Kovács János! – kiáltotta ekkor Géza.
A pincérnek egy percnyi szabadideje volt és odajött hozzájuk. Mind a
ketten kezet fogtak vele.
– Jani fiam, – mondta neki Géza meleg barátsággal, – nagyon örülök, hogy
látlak. De hogy kerülsz te haza?
A Kovács János nyilt, tiszta arca kissé elfanyarodott. Elhuzta a száját
s a mellére mutatott.
– Tüdőcsucs, – mondta fanyarul. – Félévi szabadság.
– Akkor nem kellene itt lenned, – mondta Géza.
– Hegyek közé, vagy tenger mellé! – mondta Rappaport.
Kovács János egészen elsötétült arccal vonogatta a vállát.
– Mit csináljak, százados ur? – mondta. – Mit csináljak, főorvos ur?
Három és fél évig nyomorgott az asszony a gyerekekkel. Most amikor
kiszabadultam, nézzem, hogy továbbnyomorognak…?! Élni kell.
– Hány gyereked van?
– Négy.
Kovács Jánost elhivták. Gézának nagyon rossz kedve támadt. Fizetett s
menni készült.
– Milyen furcsa, – mondta elgondolkozva. – Egy ilyen pincér milyen
elegáns. Ebben az egész teremben Kovács János a legelegánsabb ember. A
felesége és négy gyereke nyomorgott. Milyen furcsa.
Vették a köpönyegüket és indultak kifelé. A Dunaparton szótlanul
sétálgattak egy kicsit. Rappaport azután óvatosan megszólalt:
– Én irok majd a Tátrába. Ez a Kovács Jani talán állást kaphat a
Csillag-szanatóriumban.
– Igen, Rappkó, – mondta Géza hálásan. – Azon gondolkoztam, mit lehetne
tenni.
Befordultak az Andrássy-ut felé. Géza lehajtotta a fejét és
elgondolkozott. Azután megszólalt a nélkül, hogy Rappaportra ránézett
volna.
– Tudod, mit mondana erre a Kovács Janira Molitor Zoltán? Azt mondaná,
hogy ennek a Kovács Janinak el kell pusztulnia, mert annak, hogy mi
éljünk, az az alapja, hogy mások elpusztuljanak. Mindegy, hogy ő milyen
módon pusztul el és mindegy, hogy mi milyen módon élünk, – aki
elpusztult, annak nem volt igaza; aki él, annak igaza van pusztán az
által, hogy él. Mindaz, amit a társadalmunk alapjának szoktunk nevezni
és mindaz, amit kötelességről, erkölcsről és hitről fecsegünk, nem való
másra, csak arra, hogy másokat küldjünk a halálba magunk helyett –
háboruban is, békében is. És minden cselekedetünk csak az életért való
küzdelem, akármilyen gyönyörü nevet adunk neki, vagy akármilyen másnak
érezzük is. Azt a cselekedetünket, hogy egy nyulat elfogyasztunk,
tökéletesen mindegy, hogy mivel okoljuk meg: mi ettük meg a nyulat,
tehát nekünk van igazunk. Ha mi tovább élünk, Kovács Jani pedig meghalt,
akkor akármilyennek látjuk is mi a folyamatot – az történt, hogy mi
elfogyasztottuk Kovács Janit.
Hirtelen fölkiáltott. Rappaport meglepetve fordult feléje.
– Tudod, mi a borzasztó? – mondta Géza. – Az, hogy alapjában véve a
legtöbb ember igy gondolkozik, vagy legalább is igy érez. Csak ez
magyarázza meg, hogy a háboru előtt nyugodtan tudták nézni azt, amin
segiteni lehetett volna: a szivszaggató nyomoruságot, amellyel a világ
tele volt és hogy a háboru alatt nyugodtan tudnak itt járni, kelni,
nevetni, falni, párzani, ami alatt a többiek odakint tizezerszámra
döglenek meg. Mi, akik itthon vagyunk, elfogyasztjuk azokat, akik
odakint vannak. Annak, amit Zoltán mond, annak irgalmatlan a logikája.
Néha az az érzésem, hogy megszédülök és belezuhanok az ő erős és hideg
kegyetlenségébe. Ismered Zoltánt? Tudod, milyen szép? Az arca emberarc,
de már nem is emberi. Ez talán azért van, mert a csontjai olyan
vékonyak, mint a papiros. Törékenyek. Gyógyithatatlanok, ha eltörtek.
Ennek van valami orvosi neve, bizonyosan ismered.
Rappaport igent intett.
– Ez talán sulyos degenerációs tünet. A vérünk elfáradt. Vagy nem az?
Véletlen? De ez érthetővé teszi, hogy Zoltán ilyenné lett. Az ember vagy
alázatos és mámoros szeretettel áll a világgal szemben, vagy hideg és
gonosz gőggel. Vagy assisi Szent Ferenc, vagy Torquemada. Vagy buddhista
az ember, vagy emberevő. A Zoltán utja vihetett volna fölfelé is. Ő a
lefelé vivő utat választotta. Ámbár: mit tudom én, ez-e a fölfelé vivő
ut. Hátha ez az emberiség jövője: világosan tudni, hogy el kell
pusztitanunk és fel kell falnunk egymást. Egy van, ami bizonyos: ha
Zoltánnal beszélgetek és időről-időre fájdalmas tehetetlenséget érzek a
gonosz okosságával szemben és azt a lelki szédülést: hogy bele hanyatlom
abba, hogy igazat adok neki, akkor tudod, milyen érzés jön utána? Az,
hogy aki velem szemben van, aki itt ül egy angol karosszékben és
megdermeszt a szépségével és az emberfeletti eleganciájával, az _maga a
sátán_. A gonoszszal harcolok… Oh!